B A L T Ų I R S L A V Ų K A L B Ų R Y Š I A I L I E T U V O S T S R M O K S L Ų A K A D E M I J A

SIMAS KARALIŪNAS

NÉHÁNY KÉRDÉS A BALTI ÉS A SZLÁV NYELVEK LEGRÉGEBBI KAPCSOLATAIRÓL

A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémája már régen felmerült a nyelvtudományban. A kutatók hosszú éveken át vizsgálták és vitatták, de nem jutottak egységes álláspontra, s a probléma megoldása, mondhatni, még bonyolultabbá vált. A kérdésről ma is ugyanolyan szenvedéllyel folynak viták és eszmecserék, mint sok évvel ezelőtt. A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatai problémájának aktualitását nem csupán az mutatja, hogy a szlavisztika egyik legfontosabb problémájaként széles körben tárgyalták a szlavisták IV. moszkvai nemzetközi kongresszusán (a témáról négy előadás hangzott el), hanem az is, hogy a Nemzetközi Szlavista Bizottság határozatára 1962-ben Nemzetközi Bizottság alakult a balti–szláv kapcsolatok kutatására, amelybe tizenegy európai országból a szlavisztika és a baltisztika több tucat neves szakértője került be¹. A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémája éppen e bizottság munkájának egyik területe. A kérdés azért is aktuális, mert az indoeuropeisztika tágabb kérdéskörébe is beletartozik. Attól, hogyan oldjuk meg a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatai problémáját, részben számos balti és szláv nyelvtörténeti kérdés megoldása is függ. Magától értetődik, hogy a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémája a litván nyelv történetének egyes kérdéseivel is összefügg.

Az a tény, hogy a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémájáról „ma éles viták folynak a tudományban, amelyek egyes esetekben még aktuális ideológiai-politikai jelentőséget is nyernek”^², a litván nyelvészeket is arra kötelezi, hogy késlekedés nélkül fejtsék ki véleményüket e kérdésben.

A balti és a szláv nyelvek, az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozván, egy néhány évezreddel ezelőtt létezett nyelvi közösségből erednek, amelyet különféleképpen neveznek: indoeurópai ősnyelvnek, pro-

¹ A szlavisták V. szófiai nemzetközi kongresszusán megerősítették a bizottság következő összetételét: K. Korsakas (a bizottság elnöke, Szovjetunió), J. Safarevičius (elnökhelyettes, Lengyelország), S. Bernšteinas (Szovjetunió), I. Duridanovas (Bulgária), V. Falkenhanas (NDK), K. O. Falkas (Svédország), V. Georgijevas (Bulgária), V. Holtumas (Anglia), Č. Kudz inovskis (Lengyelország), V. Kiparskis (Finnország), B. Larinas (Szovjetunió), Chr. Stangas (Norvégia), R. Šmitelinas (Franciaország), V. Toporovas (Szovjetunió), P. Trostas (Csehszlovákia), A. Vračius (Románia).

² K. Korsakas, Lyginamoji kalbotyra ir tarybinės lietuvių filologijos uždaviniai, LKK, 6, 1963, p. 13.

7

nyelv, nyelvjárás, nyelvi egység, nyelvi közösség vagy közös korszak³. Mivel a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösségből erednek, számos, ősidőkből örökölt közös vonásuk van, amelyek más indoeurópai nyelvekben is megtalálhatók. Emellett azonban a balti és a szláv nyelveknek olyan közös vonásaik is vannak, amelyek e nyelvek indoeurópai nyelvi közösségből való eredetével nem magyarázhatók. A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémája éppen annak kérdése, hogyan keletkeztek a balti és a szláv nyelvek innovációi, vagyis azok a hangtani, alaktani és lexikai közös vonások, amelyek a balti és a szláv nyelvekre jellemzők, és nyelvi területükön kívül nem fordulnak elő.

Arra a kérdésre válaszolva, hogyan keletkeztek a balti és a szláv nyelvek innovációi, és milyen jellegűek voltak e nyelvek kapcsolatai az első évszázadokban, miután különváltak az indoeurópai nyelvi közösségtől, több eltérő elmélet született. E munka első fejezete a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kutatástörténetét és a kidolgozott elméletek ismertetését tárgyalja.

A második fejezet a terjedelmi korlátok miatt a hangtani jelenségek elemzésére szorítkozik: ismerteti kutatásuk történetét, valamint eredetük és fejlődésük koncepcióit.

A harmadik fejezet a balti és a szláv (valamint más indoeurópai) nyelvek legrégibb kapcsolatainak kronológiájával kapcsolatos egyes kérdéseket próbálja megoldani.

A szerző, hogy a lehető legvilágosabban feltárja a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak eredetét és kialakulásuk idejét, a balti, a szláv és más indoeurópai nyelvek anyagára támaszkodik. A balti nyelvek közül főként a litván nyelv adatait használja fel; ezek gyakran archaikusak, és e probléma vizsgálatakor nem mindig vették őket kellőképpen figyelembe.

Az anyag bemutatásakor, különösen a munka első részében, kronológiai elvet követett: a kutatók munkáit egymás után, megjelenésük sorrendjében tárgyalja. A kutatók tevékenységét egy-egy korszakhoz sorolja, elsősorban ahhoz, amelyben megjelent legfontosabb, a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdésével foglalkozó munkájuk, noha egyes, e témájú tanulmányaik más korszakokban is megjelentek. Így Chr. Stang nézeteit a XX. század húszas és harmincas éveinek munkáiról szóló fejezetben tekinti át, noha egyik tanulmánya 1963-ban is megjelent; J. Kurilowicz nézeteit pedig a háború utáni évek munkáiról szóló fejezetben tárgyalja, annak ellenére, hogy első, az említett kérdésről szóló tanulmánya már 1934-ben megjelent.

A szerző semmiképpen sem törekszik arra, hogy általában megoldja a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémáját – ez egyelőre túlságosan összetett. A munka fő célja csupán az, hogy felvázolja e probléma kutatásának jelenlegi állását, rámutasson a kérdésben létező elméletek erősségeire és gyengeségeire, valamint érveket sorakoztasson fel azon elmélet mellett, amelyet a szerző a legmegbízhatóbbnak tart.

³ A munka felváltva használja a „prokalbė” (праязык, Ursprache), a „kalbinė vienybė” (языковое единство, Spracheinheit) és a „kalbinė bendrystė” (языковая общность, Sprachgemeinschaft) terminusokat, mindegyiknek azonban eltérő jelentést tulajdonít. Az őskorban létezett, csekély nyelvjárási tagolódású nyelvi egységre a „prokalbė” terminus illik. A nagyobb fokú nyelvjárási differenciálódást mutató őskori nyelvi egységre a „kalbinė bendrystė” terminust alkalmazza. Azoknak a kutatóknak az elgondolását tárgyalva, akik elismerik, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után létezett balti–szláv nyelv, az általuk használt „balti–szláv nyelvi egység” terminust alkalmazza.

8

A balti és szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kutatástörténete

A balti és szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kutatástörténete már meglehetősen széles körű bemutatásban részesült. E nyelvek legrégebbi kapcsolatait érintő általános elméleti tételek fejlődésének N. Bogoliubova és T. Jakubaitė terjedelmes tanulmánya van szentelve¹. E kapcsolatok kutatástörténetét V. Toporov három nagy tanulmányban írja le részletesen². Itt elsősorban e kapcsolatok kutatásának fontosabb, különösen elméleti mozzanataival foglalkozunk. Mindazonáltal ebben és a fent említett munkában sem kerülhető el az ismétlődés.

A balti és szláv nyelvek kapcsolatának kérdése az összehasonlító-történeti módszer megalkotóinak munkáiban

Az egyes nyelvek rokonsági viszonyainak tudományos kutatása a XIX. század elején kezdődött, amikor F. Bopp, R. Rask és J. Grimm munkái¹ lefektették az indoeurópai összehasonlító-történeti nyelvtudomány alapjait.

Az első komparativisták a nyelvek rokonságára új módon tekintettek, a nyelvek összehasonlító vizsgálatára támaszkodva.

Rasmus Rask (1787—1832) munkáiban jelentős teret szentelt a balti és szláv nyelvek elemzésének. Elsőként emelte ki a balti nyelvek tudományos jelentőségét, és ettől kezdve e nyelvek fontos helyet foglalnak el az összehasonlító nyelvtudományban. R. Rask rámutatott, hogy a balti nyelvek az indoeurópai nyelvek önálló ágát alkotják, és rokonságban állnak a szláv és a germán nyelvekkel.

Hasonló véleményen volt Franz Bopp (1791—1867) is. Véleménye szerint² a porosz, a litván és a lett nyelv szorosan rokon nyelvek csoportját alkotja, amely a szláv nyelvekhez kapcsolódik. F. Bopp megjegyezte, hogy a balti nyelvek nem tekinthetők a szláv nyelvek részének. Megpróbálta meghatározni a nyelvek eredetének relatív kronológiáját, amelynek elve a következő: a nyelvek közelebbi vagy távolabbi rokonsága attól függ, hogy később vagy korábban váltak-e szét. Abból kiindulva, hogy a balti nyelvek rokonsága szorosabb a szláv nyelvekével, mint más nyelvekével, F. Bopp úgy vélte, hogy e nyelvek nyilván jóval később váltak szét. A balti-szláv nyelv később vált el ázsiai testvérnyelvétől, amelyet állítólag szanszkritnak is lehet nevezni, vagy semminek sem nevezni, mint a klasszikus, a germán és

¹ Н. Д. Боголюбова, Т. А. Якубайтис, История разработки вопроса о балто-славянских языковых отношениях, „Rakstu krājums (Veltījums akadēmikim profesoram Dr. Jānim Endzelīnam viņa 85 dzīves un 65 darba gadu atcerei)“, Rīga, 1959, p. 331—375.

² V. N. Toporov, Újabb munkák a balti–szláv nyelvi kapcsolatok tanulmányozásának területén, ВСЯ, 3, 1958, p. 134—161; Vázlat a legősibb balti–szláv nyelvi kapcsolatok kutatástörténetéről, УЗИСл, 17, 1959, p. 248—274; A legősibb balti–szláv nyelvi kapcsolatok kutatástörténetéből, УЗИСл, 23, 1962, p. 3—43; lásd még O. Szemerényi, The Problem of Balto-Slav Unity—A Critical Survey, „Kratylos“, 2, 1957, p. 97—123; A. Vraciu, Slava si baltica. Problema vechilor raporturi dintre ele în lumina noilor cercetari, „Romanoslavica“, 12, 1965, p. 283—297, amely áttekinti e terület legújabb kutatásait.

¹ F. Bopp, A szanszkrit nyelv igeragozási rendszerének összehasonlítása a görög, latin, perzsa és germán nyelvével, Frankfurt am Main, 1816; R. Rask, A régi északi, avagy izlandi nyelv eredetének vizsgálata, Kjöbenhavn, 1818; J. Grimm, Német nyelvtan, Göttingen, 1819 (II. kiadás: 1822).

² F. Bopp, Über die Sprache der alten Preussen, Berlin, 1853, p. 80.

9

a kelta nyelvek, de még az ázsiai ág iráni és ind nyelvi ágakra való szétválása előtt. Vagyis F. Bopp vetette fel elsőként a balti–szláv alapnyelv gondolatát, valamint a balti és a szláv nyelveknek az indoiráni nyelvek csoportjához fűződő szoros kapcsolatát.

A balti nyelveknek a többi indoeurópai nyelvvel egyenrangú helyzetet Jacob Grimm (1785–1863) is elismerte. Véleménye szerint a lexikai megfelelések gyakorisága a szláv és a germán nyelvek régi kapcsolatát mutatja. A balti és a szláv nyelvek egymáshoz sokkal közelebb állnak, mint amennyire külön-külön bármelyikük a germán nyelvekhez. A balti nyelvek bizonyos fokig közvetítők a szláv és a germán nyelvek között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a balti nyelvek az utóbbi nyelvek keverékei lennének. Ugyanígy J. Grimm szerint azt sem lehet feltételezni, hogy a szláv és a germán nyelvek rendszerük legősibb elemeit a balti nyelvekből kölcsönözték volna. J. Grimm szerint a germán, a szláv és a balti nyelvek közös vonásai és hasonlóságai abból erednek, hogy közöttük régóta fennállt a közösség (Gemeinschaft)⁴.

Az első komparativisták nézeteit August Schleicher (1821–1868) összegezte és fejlesztette tovább; kutatásaiban jelentős teret szentelt a balti nyelvek rokonságának kérdéseinek. A. Schleicher nyelvrokonságról alkotott felfogása összefügg általános indoeurópai nyelveredet-elméletével.

A. Schleicher kidolgozta a nyelvek genealogikus osztályozásának koherens hipotézisét, amelyet „a nyelvek genealogikus fájának” elméletének (Stammbaumtheorie) nevezett. Ezen elmélet szerint az egységes indoeurópai alapnyelv (indogermanische Ursprache) először két ágra vált szét: a balti, a szláv és a germán nyelvek ágára (Slawodeutsch), valamint az indoiráni, a görög, az italikus és a kelta nyelvek ágára. A balti, szláv és germán nyelvek nagy ága később két kisebb ágra bomlott: a germánra (Deutsch) és a balti–szlávra (Slawolitauisch). Ugyanekkor az indoeurópai alapnyelv másik ága is szétvált, először az indoiráni, illetve a görög–italikus–kelta ágra. Később, a görögök különválása után, az italikus–kelta alapnyelv maradt fenn. A balti és a szláv nyelvek ágát, amelyet A. Schleicher balti–szláv alapnyelvnek (Slawolitauische Ursprache) nevezett, később a szláv és a balti alapnyelvek (Grundsprache) alkották, amelyek aztán ismét külön nyelvekre bomlottak⁵.

Vagyis A. Schleicher továbbfejlesztette F. Boppnak a balti–szláv alapnyelvről felvetett gondolatát, és beillesztette az indoeurópai alapnyelv szétválásának koherens elméletébe. Világosan megjelölte a balti–szláv alapnyelv helyét az indoeurópai nyelvek között, és elismerte genetikai kapcsolatát a germán alapnyelvvel. A. Schleicher tekintélye olyan nagy volt, hogy a balti–szláv alapnyelv elméletét a nyelvészek többsége vallotta a XIX. század második felében, sőt még a XX. század elején is.

Az összehasonlító-történeti indoeurópai nyelvészet kialakulásának időszakában nem azon folyt a vita, hogy létezett-e balti–szláv alapnyelv — ezt kivétel nélkül mindenki elismerte —, hanem azon, hogy hol volt a helye a többi indoeurópai nyelv között. R. Rask a balti és a szláv nyelveket inkább az indoiráni (árja) csoport nyelveivel tartotta rokonnak, F. Bopp, J. Grimm és A. Schleicher pedig azt állította, hogy a balti és a szláv nyelvek genetikai kapcsolatban állnak a germán nyelvekkel. A balti és a szláv nyelvek helyének ez a kérdése a XX. század második felében is vita tárgya maradt.

³ J. Grimm, Geschichte der deutschen Sprache, Aufl. III, Leipzig, 1868, I, p. 9–10, 119; II, p. 711–712, 715.

⁴ J. Grimm, op. cit., I, p. 119.

⁵ A. Schleicher, Compendium der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, Aufl. III, Weimar, 1871, p. 6–7.

10

Baltų ir slavų kalbų seniausiųjų santykių tyrinėjimas XIX a. antrojoje pusėje

A. Schleicher abban a meggyőződésben halt meg, hogy sikerült felépítenie az indoeurópai nyelvészet tökéletes és befejezett építményét. A XIX. század második felében azonban ezt az építményt elkezdték lebontani. Ráadásul A. Schleicher saját tanítványai kezdték lebontani. Johann Schmidt (1843–1901) például kritikusan értékelte a „nyelvcsaládfa” elméletét. Véleménye szerint a tények azt mutatják, hogy a balti-szláv (Lituslawische) nyelvek szorosan kapcsolódnak mind a germán, mind az indoiráni nyelvekhez. Ezért — mutat rá J. Schmidt — egyformán elfogadható a balti-szláv-germán alapnyelv és a balti-szláv-árja alapnyelv feltételezése is. Így a balti és a szláv nyelvek helyzete továbbra is tisztázatlan marad. Ez J. Schmidt szerint akkor válik majd világossá, ha nemcsak azt fogadják el, hogy a balti és a szláv nyelvek sem a germán, sem az indoiráni nyelvektől nem különültek el, hanem azt is, hogy szervesen összekapcsolja e két utóbbi nyelvcsoportot. Ahogyan Európa és Ázsia között földrajzilag nincsenek határok, úgy az európai és az ázsiai nyelvek között sem kellene merev demarkációs vonalakat húzni. J. Schmidt hozzáteszi, hogy mindenütt megfigyelhető az egyik nyelvből a másikba való megszakítatlan átmenet (continuierlicher Übergang), és az indoeurópai nyelvterületen soha nem voltak szigorú határok: két egymástól távol eső nyelvjárást, például az A-t és az X-et, a közöttük lévő B, C, D stb. nyelvjárások megszakítás nélkül kötötték össze.

Mindezt szem előtt tartva J. Schmidt a „nyelvcsaládfa” elmélete helyett a „hullámelméletet” (Wellentheorie) javasolja: „Helyette egy olyan hullám képét szeretném felvázolni, amely középpontjától távolodva koncentrikus, folyamatosan gyengülő körökben terjed”². Eszerint tehát a nyelvi változások hullámokként terjedtek egyik nyelvből a másikba.

J. Schmidt új elképzelései viszonylag jelentős előrelépést jelentettek. Némelyikük (az indoeurópai nyelvjárások, a földrajzi folytonosság gondolata stb.) a XX. században továbbfejlődött.

Fontos megjegyezni, hogy a balti-szláv alapnyelv elmélete J. Schmidtben semmilyen kétséget nem ébresztett. Kutatásainak tárgya a balti és a szláv nyelvek helye volt az indoeurópai nyelvcsaládban.

Kitas A. Šleicherio mokinys Augustas Leskynas (1840–1916) bandė suderinti „genealoginio kalbų medžio“ ir „bangų“ teorijas. Jis manė³, kad baltų, slavų ir germanų kalbos galėjusios pergyventi bendrą istorinį etapą nepriklausomai nuo kitų ide. kalbų, taigi ir skilimą, kaip jis suprantamas A. Šleicherio teorijoje. Be to, visai tikėtina, kad baltų ir slavų kalbos buvusios ta grandimi, kuri jungusi germanų ir indų-iranėnų kalbas. A. Leskyno nuomone, nesą būtino reikalo pripažinti baltų-slavų-germanų prokalbę, nes tų kalbų linksniavimo sistemos, išskyrus kai kuriuos linksnius su bendru formantu -m-, nesančios jau tokios panašios⁴. Taigi „Vadinamoji „genealoginio kalbų medžio“ teorija visai neprieštarauja „perėjimo“ teorijai, jei taip trumpai pavadintume J. Šmito hipotezę“⁵.

¹ L Schmidt, Die Verwandtschaftsverhältnisse der indogermanischen Sprachen, Weimar, 1872, p. 16–27.

² J. Schmidt, op. cit., p. 27.

³ A. Leskien, Die Declination im Slawisch-litauischen und Germanischen, Leipzig, 1876, p. XII.

⁴ A. Leskien, op. cit., p. 157–158.

⁵ A. Leskien, op. cit., p. XII.

11

Sem J. Schmidt, sem A. Leskien nem foglalkozott a balti és a szláv nyelvek egymás közötti kapcsolataival. J. Hanuš hívta fel rájuk a figyelmet. Jan Hanuš (1858—1887) 1886-ban megjelent tanulmánya⁶ volt az első, amelyet kifejezetten a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémájának szenteltek.

J. Hanuš két kérdést vetett fel: 1) mi teszi lehetővé egy közös balti–szláv nyelvi korszak elismerését? 2) hogyan határozható meg a lehető legpontosabban az az időszak, amikor a baltiak és a szlávok egy nyelvet beszéltek? Az első kérdésre válaszolva J. Hanuš a balti és a szláv nyelvek fonetikájának és morfológiájának több tucatnyi közös vonását sorolta fel: az ide. szonánsok sorsát, a határozott melléknevek ragozását stb. A közös balti–szláv nyelvi korszakot bizonyító másik érve a balti eredetű balti-tengeri finnugor nyelvek kölcsönszókészlete volt, amelyet balti-szlávnak tartott (akkoriban a tudósok még nem ismerték fel tisztán balti eredetét). A második kérdésre válaszolva J. Hanuš úgy vélte, hogy a balti–szláv törzsnek az i. e. V. század és az i. sz. II. század között kellett baltiakra és szlávokra szétválnia, mivel véleménye szerint Hérodotosz neurjai balti-szlávok voltak. A későbbi kutatók nem erősítették meg ezt a keltezést.

J. Hanuš tanulmánya azért volt jelentős, mert konkrétan felvetette a balti és a szláv nyelvek egymás közötti kapcsolatainak kérdését, és mert első ízben egy helyen sorolta fel a balti és a szláv nyelvek akkoriban ismert valamennyi közös vonását.

Hamarosan nemcsak a balti és a szláv nyelvek, hanem valamennyi ide. nyelv rokonságának kérdései is háttérbe szorultak. Egészen új kérdések kerültek előtérbe (hangtörvények, analógia, kölcsönszavak), amelyek hosszú éveken át a kutatók figyelmének középpontjában álltak⁷. Megjelent Karl Brugmann (1849—1919), az újgrammatikus (Junggrammatiker) iskola egyik legjelentősebb képviselőjének tanulmánya⁸, amely szkeptikusan tekintett az alapnyelvek elméletére: az egyes nyelvek közös újításai nem szolgálhatnak a nyelvek szoros rokonságát bizonyító érvként, mert ezek az újítások minden nyelvben egymástól függetlenül is kialakulhattak. K. Brugmann a nyelvrokonság egyetlen bizonyító erejű érvének a fonetikai, inflexiós, szintaktikai és lexikai újítások összességét tartotta⁹.

K. Brugmann ugyan szkeptikusan viszonyult a nyelvrokonsági elméletekhez, mégis úgy vélte, hogy a balti és a szláv nyelvek korábban átéltek egy közösségi korszakot (Zeit der baltisch-slawischen Urgemeinschaft)¹⁰. „Az indoeurópai nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlatában” K. Brugmann hét közös balti és szláv nyelvi vonást sorolt fel, amelyek véleménye szerint e nyelvek szoros kapcsolatait mutatták¹¹:

1) az ide. szonánsok n, r̥ átalakulása in, ir hangokká (vö. lit. at-mintis és óegyházi szláv mьnǫ, pa-mętь);

2) a magánhangzók közötti gemináták egyszerűsödése;

3) a határozott melléknévi alakok képzése a *jo- névmással (vö. lit. gerasis és óegyházi szláv dobrъjь);

⁶ J. Hanusz, O dobie litewsko-słowiańskiej w stosunku do pra języka indoeuropejskiego, „Rozprawy i sprawozdania z posiedzeń wydziału filologicznego Akademii Umiejętności“, 11, Kraków, 1886, p. 249—272.

⁷ Bővebben lásd F. Specht, Die „indogermanische“ Sprachwissenschaft von den Junggrammatikern bis zum ersten Weltkriege, „Lexis“, 1, 1948, p. 229—263.

⁸ K. Brugmann, Zur Frage nach den Verwandtschaftsverhältnissen der indogermanischen Sprachen, „Internationale Zeitschrift für allgemeine Sprachwissenschaft“, 1, 1884, p. 226—256.

⁹ K. Brugmann, i. m., p. 253.

¹⁰ K. Brugmann Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, I, Strassburg, 1897, p. 146.

¹¹ K. Brugmann, i. m., p. 20—21.

12

4) az nt-tövű melléknévi igenevek és a mássalhangzós tövű főnevek bizonyos esetekben i-tövűvé válása (vö. lit. vėžančio, óegyházi szláv vezǫšta az *vezontio-ból, valamint lit. vežàs, óegyházi szláv vezi az *vezonts-ből; lit. akmenìmis, óegyházi szláv kamenьmi és lit. akmuõ, óegyházi szláv kamy az *akmōn¹²-ből;

5) az indoeurópai *so, *sā névmások helyettesítése a lit. tas, tā, óegyházi szláv to, ta névmásokkal;

6) a névmások egyes számú részes esetének kialakulása a lit. mānie, porosz mennei, óegyházi szláv mьnē alakokban az egyes számú birtokos eset alapján;

7) az o-tövű főnevek egyes számú birtokos esetének ablativusszal való felváltása (vö. lit. vilko, óegyházi szláv vlьka és óind vṛkāt).

A K. Brugman által felsorolt balti és szláv nyelvi közös vonások elegendőek voltak ahhoz, hogy a XIX. század végi és a XX. század eleji nyelvészek többsége meggyőződjön arról, hogy létezett balti-szláv alapnyelv.

A XIX. század második felében, akárcsak korábban, a balti és a szláv nyelvekkel kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés az indoeurópai nyelvcsaládban elfoglalt helyük volt. Éppen ekkor irányult azonban a figyelem a balti és a szláv nyelvek egymás közötti viszonyára: megjelent az első kifejezetten ennek a problémának szentelt tanulmány, J. Hanuš cikke, mint láttuk, K. Brugman pedig felsorolta a balti és a szláv nyelvek egymás közötti viszonyát jellemző közös vonásokat.

Bár e korszak tudósainak többsége nem kételkedett a balti-szláv alapnyelvben, éppen ekkor, a XIX. század végén, kétkedő hangok is megszólaltak vele kapcsolatban. Ezek a hangok a XX. század elején különösen felerősödtek.

Az 1908—1912-es vita a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatairól

A XX. század elején a balti-szláv alapnyelv elméletét komolyan kétségbe vonták. Kritikai vizsgálatnak vetették alá a balti és a szláv nyelvek összes olyan közös vonását, amelyeket rendszerint a balti-szláv alapnyelv elméletének bizonyítékaiként tartottak számon.

Az ifjúgrammatikusok korától kezdve minden alapnyelvvel szemben szkeptikusan viszonyultak. B. Delbrück az indoiráni alapnyelv kivételével az indoeurópai nyelvek valamennyi dialektusok szerinti csoportosítását kétségesnek tartotta. A balti-szláv alapnyelv létét P. von Bradke is kétségbe vonta². Jan Baudouin de Courtenay (1845—1929) 1903-ban azt írta, hogy a „litván-szláv korszak” mellett szóló érvek száma nem nagyobb, sőt talán még kisebb is, mint az ellene szólóké, ezért tudományos fikciónak tekinthetjük³. Kazimieras Jaunius (1848—1908) azt állította, hogy „nem igaz, hogy a szláv és az aiszt nyelv ikertestvérek volnának: az aiszt nyelv éppúgy a szláv nyelv testvére, mint a többi indoeurópai nyelvé”⁴.

Az említett kutatók érvek felmutatása nélkül általános jellegű, a balti-szláv alapnyelv elmélete ellen irányuló fejtegetésekre szorítkoztak.

¹²K. Brugman „Kurze vergleichende Grammatik der indogermanischen Sprachen” című könyvében (Berlin—Leipzig, 1922, 18. o.) a melléknévi igenevek és a mássalhangzós tövű főnevek külön szerepelnek, ezért ott nyolc sajátosságot sorol fel.

¹ B. Delbrück, Einleitung in das Sprachstudium, 3. Aufl., Leipzig, 1893 (I leidimas 1880 m.).

² P. von Bradke, Beiträge zur Kenntnis der vorhistorischen Entwicklung unseres Sprachstamms, Giessen, 1880.

³ I. Baudouin de Courtenay, Nyelvészeti jegyzetek és aforizmák, ЖМНП, 346, 1903, 330. o.

⁴ K. Jaunius, A litván nyelv grammatikája, Pétervár, 1908—1916, 27. o.

13

Elsőként Antoine Meillet (1866—1936) foglalt állást érvekkel a balti-szláv alapnyelv elmélete ellen.

A. Meillet már 1905-ben azt írta, hogy a balti és a szláv nyelveknek nincs annyi újítása, amennyit nekik tulajdonítanak, és nincs alap arra, hogy a balti-szláv egység korszakáról (d’une époque d’unité balto-slave) beszéljünk⁵. Az 1908-ban megjelent „Indoeurópai nyelvjárások”⁶ című könyvében A. Meillet egy nagy fejezetet szentelt a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak jellemzésére.

Mielőtt megvizsgálta volna K. Brugmann által felsorolt balti és szláv nyelvi közös vonásokat, A. Meillet megjegyezte, hogy a balti és a szláv nyelvek hasonlósága nyilvánvaló. Véleménye szerint a balti és a szláv nyelvi rendszerek hasonló jellege a következő tényezőkre vezethető vissza: 1) a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösség (l’unité indo-européenne) azonos nyelvjárásaiból (de parlers indo-européens sensiblement identiques) eredtek, amelyeket egyetlen jelentősebb izoglossza sem választott el; 2) a balti és a szláv nyelvek fejlődésük során nem mentek át a rendszer radikális törésein (aucune fracture brusque du système), tehát konzervatívak és archaikusak, ezért számos ősi sajátosságot őriztek meg; 3) a baltiak és a szlávok mindvégig egymással szomszédos földrajzi területeken, hasonló civilizációs körülmények között éltek. A. Meillet azt is jelezte, hogy a balti és a szláv nyelvek hasonlóságát a kölcsönszavak — különösen a balti nyelvek szlávból átvett szavai — fokozták⁷.

Ezután A. Meillet részletesen megvizsgálta a K. Brugmann által felsorolt balti és szláv nyelvi közös vonásokat.

1. Az indoeurópai szonánsok l, m, n, r hasonló fejlődése a balti és szláv nyelveken kívül a germán és a kelta nyelvekben is végbement. Bizonyos helyzetekben u a szonáns mellett a görög, a latin és az örmény nyelvben is megjelent. Ezért a járulékos magánhangzó i, u szonánsok melletti megjelenése az indoeurópai nyelvi közösség nyelvjárási jelensége, nem pedig a balti és a szláv nyelvek újítása.

2. A gemináták egyszerűsödése az indoeurópai nyelvek általános tendenciájának eredménye, és már az indoeurópai nyelvi közösség idején megkezdődött. A balti és a szláv nyelvekben, csakúgy mint az örményben, a gemináták egyszerűsödtek, más nyelvekben viszont nem. Kétséges, hogy a gemináták egyáltalán jelen voltak-e magában az indoeurópai nyelvi közösségben, ahol leginkább a becéző és a gyermeknyelvi szókincsben fordultak elő.

3. A két nyelvcsoport jelzős melléknévi típusai részleteikben különböznek, jelentésük pedig nem egyezik. A *jo- névmást a főnevek és melléknevek mellett nagyon hasonló módon használja az avesztai nyelv (A. Meillet külön kiemeli, hogy mind az avesztai nyelvben, mind a balti és a szláv nyelvekben a *jo- névmás egyezik azokkal a szavakkal, amelyekkel használják).

4. A jelen idejű, hímnemű aktív participiumok a jo-tövű alakok közé kerültek a nőnemű participiumok mintájára (jā-tő), amely már az indoeurópai nyelvi közösség idején is létezett. A. Meillet rámutatott, hogy a melléknevek sokkal gyorsabban hajlamosak magánhangzós tövűvé válni, mint a főnevek (a litvánban csak o és u tövű melléknevek vannak, a szláv nyelvekben pedig csak o tövűek). Ez az átmenet az indoeurópai nyelvek általános újításának megnyilvánulása, mivel a balti és a szláv nyelvek pontos megfelelője a nyugati germán nyelvekben (az óangolban, az óalsó-szászban és az ófelnémetben) is megtalálható.

5. Az -i- betoldása az olyan alakokba, mint a lit. akmen-i-mis, az óegyházi szláv kamen-b-mi, nem kizárólag a balti és a szláv nyelvekre jellemző, mert pontosan ugyanezt a jelenséget a latin is ismeri (vö. ped-i-

⁵ A. Meillet, Etudes sur l’étymologie et le vocabulaire du vieux slave, II, Paris, 1905, p. 201.

⁶ A. Meillet, Les dialectes indo-européens, Paris, 1908.

⁷ A. Meillet, Les dialectes indo-européens, Nouveau tirage, Paris, 1922, p. 40—41.

14

bus), örmény (vö. ot-i-wkh) és más nyelvek. Emellett e két típus közeledését az is megkönnyítette, hogy fonetikailag egybeestek mind az i- és mássalhangzótövű egyes számú accusativusok, mind pedig ezek többes számú accusativusai.

6. A mutató névmás régi alanyesetét, *so-, *sā- (vö. szkr. sá, sā, gör. ὁ, ἡ, gót sa, so), a *to-, *tā- tő váltotta fel; a balti és a szláv nyelveken kívül a nyugati germán nyelvekben is (vö. ófelnémet thē, thia, ófelnémet dēr, diu). A. Meillet hangsúlyozta, hogy ez igen egyszerű újítás, mivel a paradigma valamennyi alakja, az egyes számú alanyesetet kivéve, t- mássalhangzóval kezdődött, amely analógia útján könnyen átkerülhetett az egyetlen, eredetileg s- mássalhangzóval kezdődő esetbe.

7. A névmás részes esete, lit. manie, man, porosz mennei sem a tőhangzók, sem a szóvégi magánhangzók tekintetében nem felel meg az óegyházi szláv mъně alaknak. A. Meillet hozzátette, hogy ezek a balti és szláv alakok kiváló példái az egymástól független, párhuzamos újításoknak, amelyek mindkét nyelvcsoportot jellemzik.

8. Az egyes számú genitivus-ablativus, lit. vilko, óegyházi szláv vlъka a szanszkrit ablativusnak vṛkāt felel meg. A genitivus és az ablativus azért olvadt össze, mert az o-típus kivételével valamennyi tő esetében az egyes számú genitivus és ablativus alakja azonos volt. A görög a genitivus alakját használta az ablativus kifejezésére, a balti és a szláv nyelvekben viszont az ablativus vette át a genitivus funkcióját. A. Meillet hangsúlyozza, hogy ez a jelenség aligha keletkezett a balti-szláv egység korszakában (à une période de communauté), mivel a poroszban a genitivus alakja deiw as „isten”. Vagyis, tette hozzá, az ablativus általánosulása könnyen magyarázható a nyelvek független fejlődésével.

E balti és szláv nyelvi közös vonások vizsgálata után A. Meillet arra a következtetésre jutott, hogy „a balti és a szláv nyelvek fejlődése párhuzamosan zajlott; e párhuzamosság következtében természetesen létrejött néhány azonos alak, ám ezek az újítások nem teszik lehetővé a nyelvek fejlődésében egy közös korszak feltételezését”⁸. A párhuzamos újítás szembetűnő példájaként A. Meillet a de Saussure–Fortunatov-törvényt említette, teljesen helyesen állítva, hogy e törvény a litvánban és a szláv nyelvekben egymástól függetlenül hatott.

Más indoeurópai nyelvek hasonló tényeit bemutatva és további hasonló jelenségeket felvetve A. Meillet rámutatott, hogy a fent említett balti és szláv nyelvi közös vonások vagy az indoeurópai alapnyelv korából örökölt archaizmusok, vagy újítások. Ha egy jelenség vagy tény archaikus, akkor a balti és a szláv nyelvek éppúgy megőrizték, mint a többi indoeurópai nyelv. Az újítások sem szolgálhatnak döntő bizonyítékul egy balti-szláv alapnyelv vagy közös korszak mellett, mert létrejöhettek egymástól függetlenül a balti, a szláv és más indoeurópai nyelvekben, vagy e nyelvek érintkezésének korszakában. A balti-szláv újítások ráadásul A. Meillet szerint csak hasonlóak, de nem azonosak (vö. például a személyes névmás részes esetét).

A. Meillet új, merész nézetei megingatták a balti-szláv alapnyelv elméletének alapjait. Kritikája megmutatta, hogy a balti-szláv alapnyelv bizonyítására a rendelkezésre álló érvek nem elegendők. Ezért az alapnyelv-elmélet hívei kénytelenek voltak új tényeket keresni állításaik védelmére.

Elsőként Viktor Porzeziński (1870—1929) válaszolt. A balti és a szláv kérdésének szentelt munkájában a következő következtetésre jutott: „a balti és a szláv nyelvek közös korszakon mentek keresztül, amelynek során számos újítás keletkezett”⁹.

⁸ A. Meillet, op. cit., p. 45.

⁹ W. Porzeziński, Die baltisch-slavische Sprachgemeinschaft, RSI, 4, 1911, p. 2—3.

15

Munkájában V. Porzeziński ezután arra törekszik, hogy minél több, véleménye szerint a balti–szláv alapnyelvben kialakult újítást mutasson ki; ezt „balti–szláv periódusnak” nevezi. Hogy megvédje a balti és a szláv nyelvek közös vonásait A. Meillet bírálatával szemben, V. Porzeziński részletesen elemezte a K. Brugmann által felsorolt közös vonások közül az elsőt és az utolsót. Ezeket a közös vonásokat igen fontosnak tartotta a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdésében. V. Porzeziński új tényeket is bemutatott, és balti–szláv újításoknak tekintette őket. Ilyen újításnak tartotta az igék múlt idejét (praeteritumot), vö. lit. nešė, vedė és óegyházi szláv nešė-acho, vedė-acho. Véleménye szerint a balti praeteritum és a szláv imperfectum közötti különbség abban áll, hogy a balti nyelvek praeterituma az aszigmatikus aorisztosz alapján jött létre¹⁰.

V. Porzeziński a balti és a szláv nyelvek közös periódusa (eine baltisch-slavische Periode) mellett érvelt, Jan Rozwadowski (1867—1935) pedig meglehetősen összetett sémát dolgozott ki a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak bemutatására¹¹. A balti és a szláv nyelvek kölcsönös kapcsolatai fejlődésének három periódusát különítette el:

1) a közösség periódusa (doba prawspólności), amely valószínűleg az i. e. III. évezredig tartott;

2) az a periódus, amikor a balti és a szláv nyelvek közötti kapcsolatok megszakadtak, és fejlődésük egymástól függetlenül zajlott (i. e. II. és I. évezred);

3) az újbóli közeledés és a szomszédsági kapcsolatok periódusa, amely időszámításunk kezdete körül indult, és napjainkig tart¹².

J. Rozwadowski elméletét a kutatók többsége közömbösen fogadta. Egyedül O. Hujer cseh nyelvész tartotta azt „teljesen megbízhatónak”¹³. B. Gornung is azon a véleményen van, hogy a balti és a szláv nyelvek érintkezése hosszú időre megszakadt, majd időszámításunk kezdete körül újra létrejött¹⁴.

J. Rozwadowski elmélete komoly kétségeket ébreszt. Kétséges, hogy a balti és a szláv nyelvek két vagy másfél ezer éven át semmilyen kapcsolatot nem tartottak volna fenn, és azok csak időszámításunk kezdete körül éledtek volna újjá. A helynevek, az anyagi kultúra és a történeti források töredékei egyaránt arra engednek következtetni, hogy a baltiak és a szlávok valószínűleg ősidők óta szomszédok voltak, ezért természetesen bizonyos kapcsolatokat is fenntarthattak, amelyek nyelvükben is tükröződtek.

Emellett aligha voltak nagyon szorosak a balti és a szláv kapcsolatok az i. e. III. évezredben, mivel okunk van feltételezni, hogy abban az időben a balti nyelvjárások közelebb állhattak a germán nyelvjárásokhoz.

J. Rozwadowski valójában a balti–szláv alapnyelv elmélete mellett érvelt, de kénytelen volt azt módosítani és a nagyon távoli múltba helyezni, mivel az elmélet régi, változatlan változatát már nehéz volt megvédeni. J. Rozwadowski példája megmutatja, milyen befolyással voltak A. Meillet elképzelései abban az időben.

V. Porzeziński és J. Rozwadowski cikkei után a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdésében a megoldás egyre bonyolultabbá vált.

¹⁰ W. Porzeziński, op. cit., p. 24–25.

¹¹ J. Rozwadowski, O pierwotnym stosunku wzajemnym języków bałtyckich i słowiańskich, RSI, 5, 1912, p. 1–36.

¹² J. Rozwadowski, op. cit., p. 24.

¹³ O. Гуйер, Введение в историю чешского языка, Москва, 1953, р. 42.

¹⁴ Б. В. Горнунг, Из предыстории образования общеславянского языкового единства, Москва, 1963, р. 95.

16

A balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatait sokoldalúan Janis Endzelīns (1873—1961) kezdte vizsgálni, aki egy egész monográfiát szentelt ennek a kérdésnek¹⁵.

J. Endzelīns először az alapvető kérdést vetette fel: mely nyelvi tények és jelenségek mutatják a balti és a szláv nyelvek közötti szoros rokonsági kapcsolatokat? Magától értetődik, hogy ezeknek a nyelvi tényeknek és jelenségeknek az adott nyelvek újításainak kell lenniük. Ahhoz azonban, hogy az újítások bizonyító erejűek legyenek, J. Endzelīns szerint soknak kell lennie belőlük¹⁶.

Ezeket az elveket követve J. Endzelīns a balti és a szláv nyelvek fonetikai, nyelvtani, mondattani és szókincsbeli közös vonásait, valamint különbségeit vizsgálta. Különösen részletesen elemezte a fonetikai jelenségeket. J. Endzelīns világosan kimutatta, hogy az olyan közös balti és szláv fonetikai jelenségek, mint a gemináták egyszerűsödése, a zöngés és a zöngés aspiráltnak megfelelő mássalhangzók egybeesése, a szóvégi -m -n-né válása, valamint a mássalhangzók -d, -t szóvégi kiesése vagy az indoeurópai nyelvi közösség nyelvjárási jelenségei, vagy egymástól függetlenül alakultak ki már az egyes indoeurópai nyelvekben, ezért nincs bizonyító erejük.

J. Endzelīns a morfológiában és a mondattanban is számos új, a balti és a szláv nyelvekben közös tényt, valamint e nyelvek között számos régi különbséget fedezett fel. Összeállította a balti és szláv nyelvek közös szókincsének terjedelmes jegyzékét is (mintegy 200 szó).

Miután rendkívüli alapossággal áttekintette a balti és a szláv nyelvek közös vonásait és különbségeit, J. Endzelīns így jellemezte e nyelvek legősibb kapcsolatait: „Már a közös indoeurópai alapnyelvben is különbözött valamelyest a „szláv” nyelvjárás a „balti” nyelvjárástól, nagyjából az „árja” és a „balti” nyelvjárások között helyezkedve el. Amikor az indoirániak az indoeurópai alapnyelv felbomlásakor területileg elváltak a szlávoktól, az utóbbiak, a balti törzsek legközelebbi szomszédaiként, közös korszakot éltek át velük; nyelveik ekkor még annyira közel álltak egymáshoz, hogy a szlávok megértették a balti nyelvet, a baltiak pedig a szlávot. Ebben az időben nyelveik számos új, közös szóval gazdagodtak, és néhány (nem sok!) közös fonetikai, morfológiai és mondattani változás ment végbe bennük. Vagyis beszélhetünk „szláv–balti korszakról”¹⁶; a „szláv–balti alapnyelv” kifejezést jobb kerülni, mert könnyen a teljes nyelvi egység gondolatát kelti. Azt, hogy a szláv nyelv már az indoeurópai alapnyelv korában különbözött a balti nyelvtől, az is mutatja, hogy az egyes szláv nyelveknek a balti nyelvekhez való közelsége láthatólag egyforma fokú (igaz, egyes balti nyelvjárások írásos emlékek nélkül tűntek el). Aligha lehet kétséges, hogy minden szláv nyelv egyformán távol áll a balti nyelvektől. Az óporosz nyelv bizonyos tekintetben különbözik a litván és a lett nyelvtől, és közelebb áll a szláv nyelvekhez. Az óporosz twais, swais (óegyházi szláv tvoi, svoi) alakokat kivéve, ahol az egyezés valószínűleg véletlen, a nyelvtan területén tapasztalható egyes hasonlóságok nem közös újításokkal, hanem ősi vonások megőrzésével magyarázhatók (vö. például az óporosz noūson, tebbei, wans alakokat az óegyházi szláv nasъ, tebě, vy alakokkal és a semlegesnemet), ezért ezek az egyezések nem bizonyítják az óporosz nyelvnek a szláv nyelvekkel való, a litvánhoz és a letthez képest nagyobb rokonságát”¹⁷.

A nyelvek között szerinte már igen ősi különbségekre támaszkodva (például az indoeurópai s š-vé válása r után, a balti nyelvekben, és k ch-vé válása k, r, i, u után, a szláv nyelvekben; az indoeurópai kh k-vé válása a balti nyelvekben, és ch-vé a szláv nyelvekben stb.), J. Endzelīns a balti–szláv nyelvi egység elméletének híveivel ellentétben úgy vélte, hogy a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösség különböző nyelvjárásaiból erednek. A. Meillet párhuzamossági elméletével szemben J. Endzelīns azt állította,

¹⁵ И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, Харьков, 1911.

¹⁶ И. Эндзелин, op. cit., p. 3.

¹⁷ И. Эндзелин, op. cit., p. 200—201.

2. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

17

hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után a balti és a szláv nyelvek közeledtek egymáshoz, és közös korszakot éltek át. J. Endzelīnst a következő balti és szláv nyelvi újítások késztették az utóbbi következtetés levonására: az indoeurópai r̥, l̥, m̥, n̥ hangkapcsolatok átalakulása il, im, in, illetve ur, ul, um, un hangkapcsolatokká; a többes számú részes eset ragja *-mus; az indoeurópai eu és ēu átalakulása a balti és szláv nyelvekben jau-vá, amelyből később a szláv ju keletkezett; a névmási melléknevek kialakulása; az o-tövű főnevek régi egyes számú birtokos esetének ablativusszal való felváltása; a *mun- névmás megjelenése; az instrumentalis predikatív használata; a tagadó birtokos eset; végül a szókincs jelentős részének hasonlósága¹⁸.

A balti és a szláv nyelvek közös újításainak magyarázatára tehát J. Endzelīns a konvergenciaelméletet dolgozta ki. J. Endzelīns azon a véleményen volt, hogy a nyelvi közös vonások nem szükségképpen feltételeznek olyan közös nyelvi alapnyelvet, amely az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után létezett volna: e közös vonások egy része az indoeurópai nyelvi közösségből való közös eredettel magyarázható; más részük a nyelvek földrajzi közeledése és kapcsolatba kerülése révén alakulhatott ki.

J. Endzelīns gondolata, miszerint a földrajzi érintkezés, a szomszédság és a különféle kapcsolatok közös új jelenségeket idézhetnek elő a nyelvekben, illetve lehetővé tehetik, hogy az egyik nyelv újításai átkerüljenek egy másikba, viszonylag új volt a nyelvtudományban. J. Endzelīns koncepciójának földrajzi mozzanata, szigorúan véve, J. Schmidt földrajzi folytonosságról alkotott elméletére emlékeztetett. J. Endzelīns gondolata összhangban állt a nyelvek természetes életének tényeivel: a földrajzi érintkezés következtében különböző nyelvekben közös változások mennek végbe, és a nyelvek közelednek egymáshoz (vö. a Balkán-félsziget nyelveit).

J. Endzelīns új elméletét ellentmondásosan ítélték meg. A balti–szláv nyelvi egység (alapnyelv) elméletének hívei úgy vélték, hogy J. Endzelīns az ő oldalukon áll. J. Rozwadowski azt írta, hogy meggyőződése szerint a balti–szláv alapnyelv elmélete, amelyet addig mindenki elfogadott, bizonyítást nyert, és J. Endzelīns új érvekkel erősítette meg¹⁹. A. Meillet J. Endzelīns könyvét ismertetve kijelentette, hogy J. Endzelīns következtetései a finom árnyalatoktól eltekintve nem különböznek a saját következtetéseitől²⁰.

Ezt az ellentmondásos értékelést a bírálók elégtelen elmélyülése okozta az új elméletben, valamint J. Endzelīns állításainak bizonyos fokú meghatározatlansága. J. Endzelīns az általánosító következtetések levonásakor igen óvatos volt. Mintha saját, mások által nem eléggé értett álláspontját kívánta volna pontosítani és megmagyarázni, J. Endzelīns 1931-ben visszatért a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kérdéséhez.

A balti és szláv nyelvek igéjének szentelt tanulmányában²¹ J. Endzelīns különösen hangsúlyozta azokat az indoeurópai nyelvjárásokat, amelyekből a balti és a szláv nyelvek eredtek, és amelyek nagymértékben hasonlítottak egymásra. Az indoeurópai alapnyelv felbomlása után is a baltiak és a szlávok ősei valószínűleg egy ideig szomszédok maradtak, és nyelvi kapcsolatot tartottak fenn. A nyelvi közösségnek ebben az időszakában (in dieser Periode der Sprachgemeinschaft) bizonyos nyelvi újítások keletkeztek. Ezek azonban igen ritkák voltak, mivel a balti és a szláv nyelvek akkoriban nagyon

¹⁸ И. Эндзелин, op. cit., p. 200. A balti és szláv nyelvek e közös vonásain kívül J. Endzelīns 1938-ban még hármat említ: a hangsúly áthelyezésének gyakori eseteit; az első személyű többes számú névmás genitivusi alakját, *nōs(s)ēm; a *-et(e)i végű főnévi igenevet az 1. tövű jelen idejű alakok mellett; lásd J. Endzelīns, Latviešu valodas skaņas un formas, Rīgā, 1938, p. 9–10; vö. J. Endzelynas, Baltų kalbų garsai ir formos, Vilnius, 1957, p. 7.

¹⁹ J. Rozwadowski, op. cit., p. 6–7. Vö. még A. Šachmatov és N. Jokl bírálatait: A. Шахматов, ЮРЯС, 17, 1912, p. 281–290; N. Jokl, AfslPh, 35, 1913, p. 307–317.

²⁰ A. Meillet, RSl, 5, 1912, p. 153.

²¹ J. Endzelin, Zur slavisch-baltischen Konjugation, APh, 2, 1931, p. 38–46.

18

konzervatívak. J. Endzelīns úgy véli, hogy ebben az értelemben beszélhetünk a balti–szláv nyelvek nyelvi közösségéről (slavisch-baltische Sprachgemeinschaft), s ha úgy kívánjuk, ősnyelvről (Ursprache)²² is.

Ebből a tanulmányból világosan kitűnik J. Endzelīns nézete a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatairól: az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után a balti és a szláv nyelvek különálló nyelvi egységeket alkottak, amelyek kapcsolatai kontaktusjellegűek voltak.

Ebben a tanulmányban J. Endzelīns a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kérdésében levont következtetéseit e nyelvek igei közös vonásaira alapozta, mivel a „Balti és szláv nyelvi tanulmányok” című monográfiában az igét szinte érintetlenül hagyta. A. Meillet véleményével ellentétben, aki szerint a balti és a szláv nyelvek igerendszerének szerkezete nagyon eltérő, J. Endzelīns igyekezett megmutatni, hogy ezen a területen is sok közös vonás található a balti és a szláv nyelvekben. Például az indoeurópai optatívusz J. Endzelīns véleménye szerint a szláv nyelvekben imperatívuszi jelentésben kezdett használatossá válni. Ugyanez a sors jutott neki a balti nyelvekben is: az óporoszban imperatívuszt jelent, a litván permisszívusz (például tenesė) pedig egy korábbi optatívuszból ered.

A balti nyelveknek van szigmatikus jövő idejük. J. Endzelīns véleménye szerint arra, hogy a szláv nyelveknek is volt ilyenjük, a byšęšt- vagy byšąst- melléknévi igenevek utalnak (vö. litván būsiančio) stb.

J. Endzelīns élete végéig kitartott a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatairól vallott ilyen nézete mellett. Ezt mutatja „A balti–szláv nyelvi kapcsolatok története” című tanulmánya²³, amelyben ismét megismételte korábbi állításait.

Az 1908–1912-es vita²⁴ fontos szerepet játszott a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatai problémája kutatástörténetében. Megmutatta, hogy e nyelvek legősibb kapcsolatainak problémája nem olyan egyszerű és könnyen megoldható, mint ahogyan azt a 19. században gondolták. Az előző század kutatói általánosan elfogadott balti–szláv ősnyelv-elmélete csupán egynek bizonyult a több hipotézis közül, amelyet a többihez hasonlóan alá kell támasztani és meg kell védeni.

Az 1908–1912-es vita az akkori nyelvtudomány gyenge oldalára és módszerének hiányosságaira is rámutatott. Szinte ugyanazon nyelvi tények elemzésére alapozva négy elmélet született, amelyek eltérően értelmezték a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak (újításainak) eredetét és jellegét. A vita után a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak problémája még bonyolultabbá vált, és feltehetően ezért csökkent az elméleti kutatások iránti érdeklődés. Ezért érthető néhány kutató szkeptikus hozzáállása az 1908–1912-es vitához. Aleksander Brückner (1856–1939) „üres dolognak” nevezte²⁵, hiszen A. Meillet nem tagadta a balti és a szláv nyelvek szerkezeti hasonlóságát, a balti–szláv egység (ősnyelv) elméletének képviselője pedig tisztességesen rámutatott a balti és a szláv nyelveket elválasztó vonásokra. Brückner maga a szókincs alapján igyekezett bizonyítani a balti–szláv nyelvek egységét. A balti és a szláv nyelvek

²² J. Endzelin, op. cit., 45. o.

²³ J. M. Endzelin, A legrégebbi szláv-balti nyelvi kapcsolatok, „A Lett SZSZK Tudományos Akadémiájának Híradásai”, 3 (56), 1952, p. 33—46; „A Lett SZSZK Tudományos Akadémiája Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének közleményei”, 2, 1953, p. 67—82.

²⁴ B. Gornung részletesen ismertette, lásd Б. В. Горнунг, Из истории изучения балтийско-славянских языковых отношений (научная полемика 1911—1912 г.г.), „Rakstu krājums“, 109—132. o.

²⁵ A. Brückner, Die lituslavische Spracheinheit, KZ, 46, 1914, p. 217—239.

2*

19

A tő képzésének megfelelései véleménye szerint fontosabbak, mint K. Brugmann összes felsorolt pontja²⁶.

Az a helyzet, hogy ugyanazon nyelvi tények alapján négy különböző hipotézis született, valószínűleg azért alakult ki, mert akkoriban a szláv, különösen pedig a balti nyelveket nem vizsgálták kellőképpen, az összehasonlított jelenségek kronológiája nem volt ismert, és nem állt rendelkezésre elegendő tényanyag a többé-kevésbé meggyőző elméleti általánosításokhoz. K. Būga ezért teljesen igazat mondott, amikor azt írta, hogy „ezt a kérdést (azaz a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdését — S.K.) csak a balti és a szláv nyelvek minden oldalú vizsgálata után lehet megoldani”²⁷.

Annak ellenére, hogy a balti nyelvek kutatása napjainkban jelentősen felgyorsult, a balti nyelvek történetének számos kérdését még történeti-összehasonlító módszerrel kell megoldani, vagy a nyelvészet legújabb eredményeire támaszkodva újra kell vizsgálni (egyelőre nem beszélünk a balti nyelvek strukturális kutatásáról, amely még a jövő feladata). Az itt felsorolt körülmények, valamint a balti nyelvű írásos emlékek késői megjelenése, a porosz nyelv töredékes szövegei és a többi balti nyelv — a kur és a szél nyelv stb. — írásos emlékeinek hiánya is akadályozza a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak sikeres vizsgálatát.

A balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kutatása a 20. század második évtizedében

Kazimieras Būga (1879—1924) az 1908—1912-es vitában nem vett részt, de a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól többször is kifejtette véleményét.

Már az „Aistiškuose studijuose” című munkában, K. Jaunius tudományos nézeteinek hatására, K. Būga az aištok ősnyelvét az ide. ősnyelv egyik leányának tekintette, „amely igazi gyermekként igen sokat megőrzött anyja tulajdonságaiból és sajátosságaiból”². K. Būga még csak nem is gondolt a balti és a szláv nyelvek közös ősnyelvére vagy közös korszakára.

A lengyel enciklopédia számára 1910-ben írt, a litván nyelvről szóló cikkében³ K. Būga dogmának nevezte a balti-szláv egység elméletét, amely szerinte két okból alakult ki: 1) a balti és a szláv népek közeli szomszédsága miatt; 2) a litván nyelvben található meglehetősen sok szláv jövevényszó és más idegen elem miatt, mivel az előző század nyelvészei nem tudták megkülönböztetni, mi litván és mi nem. K. Būga itt egy nagyon érdekes feltevést fogalmaz meg: ha az aištok nem a Balti-tenger partján, hanem valahol a szlávoktól távolabb, például Iránban vagy az Ibériai-félszigeten élnének, senkinek sem jutna eszébe közeli rokonságot keresni a baltiak és a szlávok között⁴.

K. Būga ezután azt írta, hogy a balti-szláv egység elméletének mai hívei egyetlen meggyőző érvet sem hoztak fel annak alátámasztására. K. Brugmann hét pontja,

²⁶ A. Brückner, op. cit., p. 236.

²⁷ K. Būga, RR, I, p. 433.

¹ K. Būga terminológiáját használjuk.

² K. Būga, Aistiški studijai, I, Peterburgas, 1908, p. 10.

³ Kaž. Būga, Litewsk i język, „Wielka encyklopedja powszechna ilustrowana“, serja I, 43—44, Warszawa, 1910, p. 624.

⁴ Loc. cit.

20

K. Būga véleménye szerint semmiképpen sem mutatnak szorosabb rokonságra (powinnowactwa) a balti és a szláv nyelvek között. Ezért az aiszti nyelvek csoportját, hangsúlyozza K. Būga, el kell különíteni a szláv nyelvek csoportjától, és az indoeurópai család önálló tagjának kell tekinteni ⁵.

Straipsnyje „Kalbų mokslas bei mūsų senovė“ (1913) seniausiesiems baltų ir slavų kalbų santykiams charakterizuoti K. Būga pacituoja J. Endzelyno išvadą⁶, padarytą monografijoje „Baltų ir slavų kalbų etudai“. Iš to matyti, kad K. Būga buvo J. Endzelyno konvergencijos teorijos šalininkas.

Straipsnyje „Šis-tas iš lietuvių ir indoeuropiečių senovės“ (1924) K. Būga rašė: „Kiti kalbininkai tiki, kad kalbos bendrybės, kurių turi gana daug aisčių ir slavėnų kalba, rodančios aisčius ir slavėnus turėjus dar ir atskirą prokalbę po indoeuropiškosios. Tuo aš netikiu, nes nerandu nė vieno kalbos fakto, kuris būtinai verstų mus pripažinti tariamąją aisčių-slavėnų prokalbę.

Az aiszti és a szláv nyelvek közös vonásai mindössze azt mutatják, hogy az aisztik szomszédságban éltek a szlávokkal (az idézéskor kiemelve – S.K.) emlékezet előtti idők óta, vagyis az indoeurópai korszak óta.

A szomszédos nyelveknek gyakran akkor is vannak közös fonetikai sajátosságaik, ha nem rokonok egymással: ugyanis az egyetlen központból kiinduló jelenségek hullámokhoz hasonlóan eláraszthatják a szomszédos nyelv teljes területét vagy annak egy részét⁷.

Különösen fontosak K. Būga megállapításai a balti és a szláv nyelvek közös szókincsének kérdéséről.

Pusztán abból, hogy a balti és a szláv közös szókincsben nem találhatók más indoeurópai nyelvekben is meglévő megfelelők, K. Būga véleménye szerint nem következtethetünk arra, hogy a balti és a szláv nyelveknek külön ősnyelvük is lett volna. Mivel a baltiak és a szlávok ősidők óta szomszédok voltak, egyáltalán nem meglepő, hogy nyelveikben sok közös szó van. Ez az egyik oka a balti és a szláv nyelvek közös szókincse kialakulásának. K. Būga a másik oknak a balti és a szláv nyelvek indoeurópai nyelvi közösségből való eredetét tartja: a balti és a szláv nyelvek közös szavai „az indoeurópai ősnyelv szláv és aiszti nyelvjárási csoportjának szavai” lehettek. K. Būga szerint mindezek a balti és szláv nyelvek közös szavai csupán azt mutatják, „hogy a régi időkben az északkeleti indoeurópai nyelvjárásoknak (vagyis a balti és a szláv nyelvjárásoknak – S.K.) más neveik voltak azokra a dolgokra, amelyek nem egyeztek meg a nyugati és a déli indoeurópai ősnyelvjárások megnevezéseivel”⁸.

Például a varjút, illetve a hollót a baltiak és a szlávok egyazon szóval nevezik, míg az italikusoknak és a görögöknek erre egészen más szavuk volt; vö. lit. várna, lett vārna, porosz warne, szl. *varnā (orosz воро́на, lengyel wrona, cseh vrána, szerb-horvát vrȁna); lit. varnas, porosz warnis, szl. *varnъ (orosz во́рон, lengyel wron, cseh vran, szerb-horvátvrȁn), továbbá latin cornix „varjú”, görög κορώνη „varjú”; latin corvus „holló”, görög κόραξ „holló”⁹. K. Būga különösen azt a gondolatot hangsúlyozza, hogy „A közös szavak még nem mutatják, hogy a szlávok és a baltiak nem közvetlenül az indoeurópai ősnyelv szomszédos nyelvjárásaiból, hanem egy köztes fokon keresztül eredtek volna, amelyet úgynevezett közös „szláv-aiszti ősnyelvnek” neveznek¹⁰.

⁵ K. Būga, loc. cit.

⁶ K. Būga, RR, I, p. 407–408.

⁷ K. Būga, RR, III, p. 595.

⁸ K. Būga, RR, II, p. 169.

⁹A varjú és a holló neve nem kizárólag a balti és a szláv nyelvek közös sajátossága, mivel ugyanezt a szót erre a célra a tochár nyelv is használja; vö. toch. B wrauna (lásd E. Schwentner, IF, 63, 1958, p. 167).

¹⁰ K. Būga, loc. cit.

21

Vagyis K. Būga véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek közös szókincse azért alakult ki, mert:

a) a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösségből eredtek, amelyben a balti és a szláv nyelvjárásoknak már voltak csak rájuk jellemző szavaik;

b) a balti és a szláv nyelvek történetük során közvetlenül érintkeztek, és szomszédok voltak.

A balti és a szláv nyelvek közös szókincse eredetének ilyen értelmezése ma sem veszített érvényéből. A rokon nyelvek hosszan tartó érintkezése valóban nemcsak analóg fonetikai és morfológiai jelenségekhez vezethet, hanem a közös szókincs kialakulását is előidézheti.

Įga egyetlen olyan tényt sem talált, amely a balti és a szláv nyelvek egységét (az ő terminusával: az alapnyelvet) bizonyította volna, ezért határozottan ellenezte ezt, miközben a vele egy időben dolgozó orosz nyelvészek, A. Šachmatovas és A. Sobolevskis, nem kételkedtek a balti–szláv nyelvi egységben.

Aleksejus Šachmatovas (1864–1920), pažymėjęs, kad baltų ir slavų kalbų ypatingu artumu vargu ar galima abejoti, rašo: „Šis artumas negali būti atsitiktinis ir priklausyti tiktai nuo bendros jų kilmės iš indoeuropiečių prokalbės; ir baltų, ir slavų kalbos turi daug bendrų nukrypimų nuo senųjų santykių, ir šitie bendrieji nukrypimai liudija jų bendrą gyvenimą tuo metu, kada jos jau atsiskyrė nuo kitų indoeuropiečių kalbų. Vadinasi, reikia pripažinti baltus ir slavus kilus iš bendrų protėvių (от одного общего родоначальника), kurie jau buvo atsiskyrę nuo giminės, kalbėjusios indoeuropiečių prokalbe. Baltų ir slavų kalbų protėviu, kurį galima vadinti baltų-slavų prokalbe, buvo kalba tos indoeuropiečių giminės, kuri, išsiskyrusi iš indoeuropiečių šeimos, tik paskui suskilo į dvi — baltų ir slavų šakas“¹¹.

Az idézetből kitűnik A. Šachmatovának a balti és a szláv nyelvek legkorábbi viszonyáról vallott nézete: kétségbevonhatatlanul állítja, hogy létezett balti–szláv egység, mind nyelvi, mind etnikai értelemben, amely az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után állt fenn.

A szláv népek és nyelvek kialakulására vonatkozó eredeti és érdekes hipotézist Alekszej Sobolevskis (1856–1929) dolgozta ki. A szláv alapnyelv kialakulásának kérdését vizsgálva különös figyelmet szentelt az indoeurópai *s szláv nyelvekbeli reflexeinek. Az i, u, r és k után az indoeurópai *s a szláv nyelvekben ch-vá változott, minden más helyzetben változatlan maradt. A. Sobolevskis ezt a hangtörvényt abszolutizálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a szláv alapnyelv két nyelv, az s-nyelv és a ch-nyelv egyesüléséből jött létre¹².

A ch-nyelv az iráni nyelvek ágához tartozott, és valószínűleg egy másik nyelv egyik kiejtésváltozata volt. Ebből a nyelvből származnak azok a szavak, amelyekben ch áll s helyett. Az s-nyelv viszont A. Sobolevskis véleménye szerint „közel állt a balti nyelvekhez, és korábban velük együtt alkotott egy egységes balti–szláv, vagy szláv–litván nyelvet”¹³. Ehhez a nyelvhez tartoztak azok a szavak és alakok, amelyekben s áll a régi s helyett; ez a ch-vá változás a balti–szláv nyelvben soha nem ment végbe.

A. Sobolevskis tehát meg volt győződve arról, hogy a balti és a szláv népek valaha egy nyelvet beszéltek. Ez az egységes balti–szláv nyelv véleménye szerint egészen időszámításunk kezdetéig létezett, vagyis addig, amíg a szkíták a Balti-tenger partján találkoztak a balti–szlávokkal.

A hipotetikus balti–szlávokról és nyelvükről A. Sobolevskis nem tudott többet mondani: „Honnan kerültek a Balti-tenger partvidékére az s-nyelvet beszélő népek ősei, a balti–szlávok

¹¹ А. Шахматов, Очерк древнейшего периода истории русского языка, „Энциклопедия славянской филологии“, вып. II, Петроград, 1915, p. IX.

¹² А. Н. Соболевский, Русско-скифские этюды, ИОРЯС, 27, 1924, p. 334.

¹³ А. Н. Соболевский, op. cit., p. 334.

22

népet, nem tudjuk; aligha nyugatról, délnyugatról vagy keletről. Nincs alapunk arra sem, hogy a Hérodotosz által említett népek között keressük.” A ch-nyelvet beszélő nép pedig véleménye szerint a Balti-tenger partvidékének ősi lakója, aki a Nemunas folyónak is nevet adott¹⁴.

A. Sobolevsky hipotézisét szigorú bírálat érte, és elvetették¹⁵. Sem A. Shakhmatov, sem A. Sobolevsky hipotézisei nem támaszkodtak a balti és szláv nyelvek tényszerű anyagának elemzéséből származó érvekre. A. Shakhmatov és A. Sobolevsky példája mintha megerősítette volna K. Būga szavait, miszerint a nyelvek eredetével kapcsolatos kérdések eldöntésekor először magukat a nyelveket kell alaposan megvizsgálni.

A balti és szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak problémája a 20. század húszas és harmincas éveiben

A 20. század húszas és harmincas éveiben a tudósok főként magukat a balti és a szláv nyelveket vizsgálták. Fonetikájuk, akcentológiájuk, morfológiájuk és lexikológiájuk egyes kérdéseit tárgyalva a kutatók általánosabb következtetéseket is levontak e nyelvek legkorábbi kapcsolatairól. A balti és szláv nyelvek legkorábbi kapcsolataira vonatkozó kérdésnek ez a nagy mennyiségű tényszerű anyag elemzésére támaszkodó, induktív megközelítése módszertani szempontból rendkívüli jelentőségű volt.

N. van Wijk tanulmánya, amely e nyelvek hangsúly- és hanglejtési rendszereinek eredetével foglalkozott¹, valamint R. Trautmann balti és szláv nyelvek szótára² nagy jelentőséggel bírt a balti és szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kutatása szempontjából.

Könyve bevezetőjében Nikolaj van Wijk (1880—1941) rámutatott, hogy A. Schleicher és J. Rozwadowski elméletei között nincs elvi különbség: mindkét kutató elismeri a „balto-szláv korszakot”. N. van Wijk ezután szándékosan hozzátette, hogy A. Meillet elmélete sem különbözik sokban A. Schleicher elméletétől, jóllehet első pillantásra a különbségük igen nagynak tűnhet. A. Meillet szerint ugyanis a balti-szláv dialektusok (mondhatni „alapnyelv” is) az indoeurópai nyelvi közösségen belül léteztek annak felbomlásáig, A. Schleicher viszont — amint „a nyelvek családfájának” ábrája mutatja — elismeri, hogy ezek az indoeurópai nyelvi közösség (A. Schleicher terminusával: az alapnyelv) felbomlása után is léteztek. N. van Wijk maga azon a véleményen volt, hogy azok az indoeurópai nyelvi közösséghez tartozó dialektusok, amelyekből később a balti és szláv nyelvek kialakultak, még akkor is meglehetősen szoros (zusammenhängendes), bár dialektusokra tagolódó egységet (Ganzes) alkottak, amikor az indoeurópai nyelvek más csoportjai, például az indo-irániak, már különváltak. Ez a kontinuum feltehetően nem állt fenn sokáig, mivel az ismert nyelvekben nem hagyott markáns nyomokat. Ezért N. van Wijk szerint a balti-szláv nyelvi egység elméletileg lehetséges voltát a gyakorlatban figyelmen kívül hagyhatjuk³.

Miután rekonstruált két hanglejtést — a cirkumflexust és az akutust — a balti alapnyelvi és a szláv alapnyelvi dialektusok számára, N. van Wijk megjegyezte, hogy „ez semmiképpen sem mutatja

¹⁴ A. H. Соболевский, op. cit., p. 332.

¹⁵ A. Pogodin adta A. Sobolevsky hipotézisének kritikai értékelését; lásd: А. Л. Погодин, Теория акад. А. Н. Соболевского о двояком происхождении славянского племени, „Slavia“, 9, 1930—1931.

¹ N. van Wijk, Die baltischen und slavischen Akzent- und Intonationssysteme (Ein Beitrag zur Erforschung der baltisch-slavischen Verwandtschaftsverhältnisse), Amsterdam, 1923.

² R. Trautmann, Baltisch-slavisches Wörterbuch, Göttingen, 1923.

³ N. van Wijk, Die baltischen und slavischen Akzent- und Intonationssysteme, 2. Aufl., ’s—Gravenhage, 1958, p. 13.

23

a két nyelvcsoport közelebbi rokonságát, mivel: 1) a protobalti és a protoszláv intonációk minőségét csak igen bizonytalanul lehet megállapítani; 2) hasonló intonációs viszonyok a görög nyelvben is vannak”⁴.

Reinhold Trautmann (1883—1951) „A balti és szláv nyelvek szótára” a balti és szláv nyelvek szókincsének legnagyobb és legteljesebb gyűjteménye. Túlnyomórészt a balti és szláv nyelvek közös szavait tartalmazza, bár olyanokat is közöl, amelyek csak az egyik nyelvcsoportban, sőt akár csak egyetlen nyelvben léteznek. Ez nyilván azért történt, mert R. Trautmann meg volt győződve a balti-szláv nyelvi egység (baltisch-slavische Sprachgemeinschaft) fennállásáról⁵: véleménye szerint a balti nyelveknek azok a szavai, amelyeknek ma nincs megfelelőjük a szláv nyelvekben, korábban a szláv nyelvekben is megvolhattak.

R. Trautmann szókincsének jelentős része nem tekinthető balti-szlávnak: a két nyelvcsoport közös szavainak egy része más indoeurópai nyelvekben is rendelkezik megfelelőkkel, ezért valószínűleg az indoeurópai nyelvi közösségből öröklődött, másik része pedig csak az egyik nyelvcsoportban vagy akár csak egyetlen nyelvben található meg.

R. Trautmann szótára fontos volt a balti és szláv nyelvek szókincsének, valamint e nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kutatásában. Emellett azonban a balti és szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdésében bizonyos negatív hatást is gyakorolt. A kutatókat már önmagában egy ilyen szótár összeállításának ténye is befolyásolta: ha a balti és szláv nyelvek szókincséből ilyen terjedelmes szótárat lehet összeállítani, akkor nem férhet kétség ahhoz, hogy e nyelvek egységet alkottak! Ennek nyilvánvaló példája F. Specht következő megállapítása: „Miután megjelent R. Trautmann „A balti és szláv nyelvek szótára” című műve, többé nem lehet kétséges, hogy a balti és szláv nyelvek korábban közös fejlődésen mentek keresztül, amely csak a balti és szláv alapnyelv elméletével magyarázható”⁶.

Felmerül a kérdés, valójában mi a szókincs jelentősége a nyelvrokonsági viszonyok kutatásában. Ezzel kapcsolatban felidézendők A. Meilletnek a balti és szláv nyelvek szókincsének fejlődésére vonatkozó megállapításai. A balti és szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak és a szókincs jelentőségének kérdését felvetve, és R. Trautmann szótárára több ízben is visszatérve, „A szláv szókincs eredete: I. — A balti-szláv egység problémája” című tanulmányában⁷ a következőket állapította meg:

1. Az elveszett elemek éppúgy jellemzik a szókincset, mint a megőrzöttek. A balti és szláv nyelvek sok régi indoeurópai szót elveszítettek, és újakkal helyettesítették őket. Így például a balti és szláv nyelvek elveszítették a régi „apa” megnevezést (óind. pitá, gör. πατήρ, lat. pater). Helyette a baltiak új képzésű szót kezdtek használni: lit. tėvas, lett tēvs és porosz tāws, a szlávok pedig az expresszív eredetű óegyházi szláv ot-bьcь szót (a képzőhöz vö. az óegyházi szláv ot-bьjь „apai” melléknevet). Az a körülmény, hogy a balti és szláv nyelvek elvesztették a régi szavakat, és helyettük eltérő pótlásokat alkottak, azt mutatja, hogy a baltiaknak és a szlávoknak hasonló életkörülményeik voltak, nyelveik pedig párhuzamosan változtak.

2. A balti és szláv nyelvek szókincsének megfelelései nem bizonyítják, hogy a balti és szláv nyelveknek az indoeurópai korszakot követően közös együttélési időszakuk lett volna, mivel e nyelvek közös szókincse az indoeurópai nyelvi közösség dialektusaiból öröklődött; vö. például a lit. miglà, az óegyházi szláv mbgla és a gör. ο-μίχλη alakokat⁸.

⁴ N. van Wijk, op. cit., p. 46.

⁵ R. Trautmann, op. cit., p. V.

⁶ F. Specht, Zur baltisch-slavischen Spracheinheit, KZ, 62, 1934, p. 248.

⁷ A. Meillet, Les origines du vocabulaire slave: I. — Le problème de l’unité balto-slave, RÉSI, 5, 1925, p. 5—13.

⁸ A. Meillet, loc. cit.

24

3. A balti és a szláv nyelvek párhuzamos fejlődését a szóképzés formánsai mutatják. Így például az instrumentumnevek képzett alakjaiban a balti nyelvek a *-tlo- képzőt használják (lit. -kla-), a szláv nyelvek pedig a *-dhlo képzőt; vö. lit. árklas és óegyházi szláv ralo, cseh rádlo. Ezek a képzők hasonlók, de nem azonosak, és mindkettő régi: az első a lat. -culum képzőnek felel meg (vö. lat. pōculum ’pohár’), a második pedig a lat. -bulum képzőnek (vö. lat. pābulum ’takarmány’) és a gör. -θλον képzőnek (vö. gör. γένεθλον).

4. A balti és a szláv nyelvek közötti szembetűnő különbség, hogy a balti nyelvek jobban megőrizték az indoeurópai szókincset, mint a szlávok. Például a balti nyelvek jól megőrizték az ember és a férfi megnevezéseit (vö. ólit. žmuo, óporosz smoy és lat. hemō vagy homō, gót guma; lit. vyras, lett vīrs, óporosz wijrs és óind vīráḥ, lat. vir, óír fer, gót wair), a szláv nyelvek viszont elveszítették őket.

Cikkét befejezve A. Meillet ezt írja: „A balti és a szláv nyelvek szókincsének indoeurópai része egy és ugyanazon indoeurópai nyelvjáráscsoportból származik. Elég azonban belelapozni Trautman Baltisch-slavisches Wörterbuch című művébe, hogy meggyőződjünk arról: az indoeurópai nyelvi közösség és a balti, illetve szláv nyelvek történeti korszaka között nem volt olyan időszak, amelynek során mindkét nyelvcsoport számára közös szókészlet alakult volna ki. Párhuzamosság van, egység nincs”⁹.

Érdekes, hogy A. Meillet véleménye a balti és a szláv nyelvek szókincséről igen közel áll K. Būga véleményéhez: a két kutató a nyelvek közös szókincsét egyaránt 1) az indoeurópai nyelvi közösség nyelvjárásaiból származtatja, és 2) úgy tekinti, hogy az egymástól függetlenül, párhuzamosan jött létre, miközben a két nyelvcsoport már ősidők óta szomszédságban élt.

Valójában a balti és a szláv nyelvek közös szókincsének magyarázatához egyáltalán nem szükséges elismerni a balti–szláv nyelvi egységet: e szókincs kialakulásához elegendőek voltak azok a különféle kapcsolatok, amelyek a balti és a szláv népek története során létrejöttek. Emellett a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését vizsgálva nem szabad túlbecsülni a szókincs jelentőségét, hiszen a szókészlet, mint ismeretes, a nyelvi rendszer legváltozékonyabb része.

A balti és a szláv nyelvek egységének elméletét alátámasztandó Franz Specht (1888—1949) a szókincsi érven kívül néhány általa megfigyelt grammatikai közös vonást¹⁰ is felhozott, például: a mutató névmások egyes számú helyhatározói esetének felváltását tárgyesettel és postpozícióval (lit. tamē=óegyházi szl. tomb, a *tamen alakból), a men és n tövek szigorú elkülönítését, a *-tēr- formánssal képzett hímnemű nomen agentis alakok eltűnését (vö. indoeurópai *patēr és lit. tėvas, óegyházi szl. отbь) stb.

N. van Wijk, R. Trautmann és F. Specht a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését saját konkrét kutatásaik eredményeire támaszkodva vizsgálták. Az olasz neolingvisták egészen más utat követtek. Az általános nyelvészet elméleti alapelveivel összhangban főként a balti és a szláv nyelvek jellegét igyekeztek meghatározni.

Vittore Pisani kezdetben elismerte¹¹, hogy a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után a fejlődés közös időszakán mentek keresztül. V. Pisani véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek területén áthaladó izoglosszák arra engednek következtetni, hogy a balti és a szláv nyelvterületek az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után még meglehetősen hosszú ideig egységesek maradtak. E nyelvek közös fejlődési időszakát V. Pisani közösségnek nevezte

⁹ A. Meillet, op. cit., p. 13.

¹⁰ F. Specht, op. cit., p. 248—259.

¹¹ V. Pisani, Balto e slavo, StB, 2, 1932, p. 1—22 (= Linguistica generale e indoeuropea, Milano, 1947, p. 65—82).

25

korszak (de nem alapnyelv), amelyet hozzávetőleg az i. e. V. századra és az i. sz. IV. századra datált. Később azonban V. Pisani nézetei megváltoztak: úgy vélte, hogy az izoglosszarendszer alapján aligha beszélhetünk balti–szláv közösségről, és ugyanígy aligha beszélhetünk balti és szláv alapnyelvről, mivel az, úgy tűnik, soha nem létezett¹².

A másik olasz neolingvista, Matteo Bartoli (1874—1946), miután elemezte a balti és a szláv nyelvek néhány megfelelését, arra a következtetésre jutott, hogy a balti nyelvek kronológiai helyzetét az határozza meg, hogy bennük több az őskori újítás, mint a germán nyelvekben, és jóval kevesebb, mint az óind nyelvben¹³. Julian Bonfante nem értett egyet M. Bartoli következtetésével, és azt a véleményt fejtette ki¹⁴, hogy a balti nyelvek, különösen a litván, egyszerre archaikusak és konzervatívak, míg a szláv nyelvek konzervatívak, de nem archaikusak. J. Bonfante számos archaizmust említett, hozzátéve, hogy a balti nyelvek sem tudtak ellenállni a központból (a görög, az örmény és más nyelvekből) kiinduló újítási hullámoknak¹⁵.

A norvég nyelvész, Christian Stang nemcsak a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatait elemezte, hanem jelentős műveket is írt, amelyekben feltárta a balti és a szláv nyelvek ige- és akcentológiai történetét.

Egyik cikkében¹⁶ Chr. Stang felvetette a kérdést: végső soron mit jelent a „nyelvi egység” fogalma? Véleménye szerint a nyelvi egység kétféleképpen értelmezhető:

1) olyan egység, amelyet egyéni (nem nyelvjárási és nem társadalmi) eltérések jellemeznek;

2) olyan egység, amelyben a beszélők úgy érzik, hogy nyelvük egy és ugyanaz, még ha nyelvjárásokra is tagolódik (e meghatározás szerint például a német egy nyelv, a svéd és a norvég viszont két nyelv, noha az utóbbi kettő közötti különbség kisebb, mint az észak- és dél-német nyelvjárások közötti; Chr. Stang szerint az ilyen nyelvi egység politikai és kulturális kapcsolatokon alapul).

Az első típusú egység a balti és a szláv nyelvek között az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után nem létezhetett, mert például az indoeurópai s hang k, r, i, u után bekövetkezett sorsa a szláv nyelveket az indo-iráni nyelvekhez közelíti. A második típusú egység fennállása e nyelvek között az említett felbomlás után a nyelvtudomány adatai alapján nem bizonyítható.

Chr. Stang a következőképpen ábrázolja a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatait: a balti és a szláv nyelvek, mondhatni, ugyanabból az indoeurópai nyelvjárásból erednek. Közöttük azonban igen régi különbségek vannak: az indoeurópai s eltérő sorsa k, r, i, u után (lásd e munka 81. és köv. oldalait), a satem-jelenség részleteinek eltérései (vö. litván klausyti és szláv slyšati, lásd e munka 186. és köv. oldalait) stb. Később, az indoeurópai nyelvi közösség felbomlásakor a balti és a szláv nyelvek egy olyan időszakot éltek át, amelynek során területeiket néhány új izoglossza övezte. Ezek közül némelyek e nyelvek teljes területét átfogták, mások pedig csak annak egy részét. Ilyen izoglosszák az r, l, m, n hangok ir, il, im, in, illetve ur, ul, um, un hangkapcsolatokká alakulása (lásd e munka 76. oldalát), az -auju: -ųja végű igetípus, valamint a nomen agentis alakok: litván artōjas, porosz artoys, óegyházi szláv ratajь stb. Chr. Stang szerint, amíg fennáll új izoglosszák kialakulásának lehetősége

¹² V. Pisani, Glottologia indoeuropea, Torino, 1949, p. 26.

¹³ M. Bartoli, a balti nyelvek konzervatív jellege, StB, 3, 1933, p. 1—26.

¹⁴ G. Bonfante, „Arcaico“ e „conservativo“ nel gruppo baltico, StB, 5, 1935—1936, p. 30—37, vö. „Indogermanisches Jahrbuch“, 21, 1937, p. 326.

¹⁵ Erről bővebben lásd B. H. Топоров, Из истории изучения древнейших балто-славянских языковых отношений, p. 22—25.

¹⁶ Chr. Stang, Einige Bemerkungen über das Verhältnis zwischen den slavischen und baltischen Sprachen, NTS, 11, 1939, p. 85—98.

26

az izoglosszák tekintetében addig lehet élő izoglosszaterületről (lebendiges Isoglossengebiet) beszélni.

1963-ban Chr. Stang részletezi és konkrétabbá teszi a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól vallott nézeteit¹⁷. Úgy véli, hogy az ide. s különböző sorsa a k, r, i, u után, valamint a satam-jelenség néhány eltérő reflexe (klaušyti: sly-šāti) a balti és szláv nyelvekben nem nyúlik vissza az ide. nyelvi közösség koráig.

Miután áttekintette a balti és szláv nyelvek néhány újítását, Chr. Stang arra a következtetésre jut, hogy e nyelvek az ide. nyelvi közösség felbomlása után egységes dialektusterületet (Dialektgebiet) alkottak, amelyben létrejöttek e nyelvek újításai, és amelyre alkalmazható a „balti-szláv nyelvek” („Baltisch-slavisch”) kifejezés. Másfelől véleménye szerint azt is el kell ismerni, hogy ezen a dialektusterületen kereszteződtek bizonyos régi izoglosszák, amelyek elválasztották a balti dialektusokat a szlávoktól. A balti-szláv dialektusterület fokozatosan bomlott fel, mivel vannak izoglosszák, amelyek közül egyesek a szláv–keleti balti, mások pedig a szláv–porosz területet fogják át.

Chr. Stang műveiben gyakran használja a „balti-szláv nyelvek” kifejezést. A „Szláv nyelvek hangsúlyozása” című könyv¹⁸ megjegyzi, hogy a „balti-szláv nyelvek” („Balto-Slavonic”) terminust nem használta egy teljesen homogén nyelv értelmében. Ezen a terminuson „olyan dialektusterületet ért, amely annyira egységes, hogy az ott kialakuló nyelvi változások az egész területet vagy annak egy részét átfoghatják”¹⁹. Chr. Stangnak a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól alkotott véleményét megerősítették „A szláv és balti ige” című könyvének fő következtetései²⁰. A balti és szláv igerendszerek közötti közös vonások korábban sokkal jelentősebbek lehettek, jelen idejű rendszereik pedig az ide. nyelvi közösség felbomlása után nagyon hasonlóak lehettek²¹. Később, az eltérő fejlődési tendenciák következtében, e nyelvek igerendszerei eltávolodtak egymástól.

Chr. Stang a balti és a szláv nyelvek igéjének jelentős szerkezeti különbségeire is rámutat. A balti nyelveknek – a germán nyelvekhez hasonlóan – nincs szigmatikus aorisztoszuk, és úgy tűnik, soha nem is volt. A szláv szigmatikus aorisztosz nagymértékben megegyezik az indo-irániéval: mindkettőben a tő vokalizmusának megnyúlt fokozata szerepel. Ezzel kapcsolatban Chr. Stang megállapítja, hogy az aorisztosz tekintetében a balti és szláv nyelvek talán különböző földrajzi övezetekhez tartoztak. A szláv nyelvekben nincs olyan hosszú tövű preteritum, amilyen a balti, germán, kelta, itáliai és albán nyelvekben van. A balti nyelvekben elterjedt a szigmatikus jövő idő, amely a szláv nyelvekből hiányzik. Itt a jövő idő funkcióját a perfektív jelen idő vette át, ezért a szigmatikus jövő időre már nem volt szükség.

Chr. Stang elemzése azt mutatja, hogy bizonyos szerkezeti típusok és kategóriák (például a nazális és i-tövű igék, az optatívusz) inkább a konvergens vagy akár párhuzamos fejlődés következményei.

A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kutatásáról szóló, a 20. század harmincas és negyvenes éveit áttekintő összefoglalóból kitűnik, hogy e korszak kutatói – R. Trautmant és F. Spechtet kivéve – nem találnak olyan adatokat, amelyek lehetővé tennék annak elismerését, hogy nem volt

¹⁷ Chr. Stang, Über das Verhältnis zwischen slavischen und baltischen Sprachen, „Prace językoznawcze“, 5, 1963, p. 393–394.

¹⁸ Chr. S. Stang, Slavonic accentuation, Oslo, 1957.

¹⁹ Chr. S. Stang, op. cit., p. 174.

²⁰ Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, Oslo, 1942.

²¹ Chr. S. Stang, loc. cit., p. 268, 271.

27

a balti–szláv nyelvi egységet. Ellenkezőleg: a konkrét akcentológiai és morfológiai jelenségek vizsgálata olyan következtetések levonását tette lehetővé, amelyek azt mutatták, hogy a balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatai kontaktusjellegűek voltak.

A balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kutatása a háború utáni években

A balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatai problémájának kutatása a második világháború után élénkült fel. Néhány, kifejezetten e problémának szentelt tanulmány jelent meg. E nyelvek legősibb kapcsolatait a balti vagy szláv nyelvek történetéről szóló számos nagyobb munka is jellemzi. E. Fraenkel 1950-ben megjelent Balti nyelvek című könyve¹ ösztönzőleg hatott J. Endzelin tanulmányának megjelenésére, amelyre J. Otrębski, A. Zenas és mások válaszoltak (lásd alább). Mondhatni, bizonyos vita bontakozott ki. A balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatairól különösen élénk vita folyt a IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszusra, a moszkvai találkozóra készülve.

A háború utáni években a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kutatására az jellemző, hogy részletesen elemzik az ismert, valamint megállapítják e nyelvek újabb közös vonásait és különbségeit, továbbá felvetik ezek kronológiájának kérdését. Emellett napjainkban kerülik olyan hipotézisek megalkotását, amelyek új értelmezést adnának a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak; megelégszenek az 1908–1912-ben felvetett elméletek módosításával, részletesebb érveléssel vagy bírálatukkal.

1946-ban két lengyel nyelvész munkája jelent meg, amelyek a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolataival foglalkoztak² — J. Safarewicz „A balti–szláv közösség kérdéséhez” című tanulmánya³ és T. Lehr-Splawiński A szlávok eredetéről és őshazájáról című könyve⁴.

Janas Safarewicz tanulmányában megállapította, hogy egyrészt a balti és a szláv nyelvek olyan újításai, mint az aorisztoszi tövekből képzett jelen idő (vö. lit. duomi, óegyházi szláv damъ és óind dādam, gör. ἔδομεν), a minėti típusú alak levezetése a *men- perfektumtőből, igen régiek, ezért nem keletkezhettek a balti és a szláv nyelvek másodlagos közeledésekor. J. Safarewicz, amikor ezt állította, kétségkívül J. Endzelin konvergenciaelméletére gondolt. Véleménye szerint az ilyen és hasonló újítások azt mutatják, hogy a közösség korszaka valószínűleg létezett, és közvetlenül az indoeurópai nyelvi közösség után állt fenn, azt folytatva⁵. Másfelől a balti és a szláv nyelvek olyan régi különbségei, mint a *-do jelenidejű képző használata (vö. óegyházi szláv idǫ és lit. eimi, lit. vėrda, amely a szláv nyelvekből hiányzik), J. Safarewicz véleménye szerint azt mutatják, hogy e nyelvek közösségének korszaka (okres wspólnoty) nem tartott sokáig. Úgy véli, hogy a balti–szláv közösség nem földrajzi érintkezések, hanem az iráni törzsek beáramlása miatt bomlott fel.

J. Safarewicznek a balti és a szláv nyelvi egységre vonatkozó megjegyzései később még kritikusabbá váltak⁶. 1961-ben azt írja, hogy „a balti–szláv közösség korszakának létezése egyáltalán nem bizonyos”⁷. J. Safarewicz ezután rámutat, hogy a balti és a szláv nyelvek közös vonásai

¹ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, Heidelberg, 1950.

² A háború éveiben jelent meg H. Pedersen „Et baltoslavisk problem” című tanulmánya (In memoriam Kr. Sandfeld, København, 1943), amelyet e munka szerzőjének sajnos nem állt módjában megismernie.

³ J. Safarewicz, Przyczynki do zagadnienia wspólnoty bałto-słowiańskiej, „Sprawozdania z czynności i posiedzeń Polskiej Akademii Umiejętności“, 46, 1946, p. 199–202.

⁴ T. Lehr-Splawiński, O pochodzeniu i praojczyźnie słowian, Poznań, 1946.

⁵ J. Safarewicz, op. cit., p. 200.

⁶ J. Safarewicz, Bałto-słowiańskie stosunki językowie, „Słownik starożytności słowiańskich“, I, 1 (A–B), Wrocław–Warszawa–Kraków, 1961, p. 79–80.

⁷ J. Safarewicz, op. cit., p. 79.

28

nagyobb mértékben hasonlítanak párhuzamosan, egymástól függetlenül kialakult innovációkra (vö. az o-tövű főnevek egyes számú genitivusi végződését – litván -o, óegyházi szláv -a és óporosz -as). Még azt a legszembetűnőbb balti és szláv nyelvi közös vonást is, mint a határozott melléknevek, egymástól függetlenül kialakultnak tartja az egyik és a másik nyelvcsoportban. J. Safarewicz véleménye szerint a balti–szláv közösség korszakába csak e jelenség csírái nyúlnak vissza. Úgy véli, hogy a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösség egyetlen dialektusából származnak, és hogy a balti–szláv közösség korszaka – ha egyáltalán létezett – az i. e. II. évezred első felében állhatott fenn.

A balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését némileg más szempontból közelítette meg egy másik lengyel nyelvész, Tadeusz Lehr-Splawiński (1891–1965). „A szlávok eredetéről és őshazájáról” című könyvében tömören ismertette elgondolását: „a szlávok és a baltiak ősei egykor átéltek egy közös nyelvi fejlődési korszakot, amely még azután is tartott, hogy a többi indoeurópai dialektuscsoporttal való kapcsolatok már megszakadtak⁹. T. Lehr-Splawiński abból a módszertani elvből indul ki, hogy az innovációk sokkal megbízhatóbban mutatják a nyelvek közös fejlődését, mint a protoindoeurópai archaizmusok, amelyek véleménye szerint könnyen fennmaradhattak e nyelvek önálló fejlődése során is. Tételének alátámasztására T. Lehr-Splawiński a balti és a szláv nyelvek fonetikájában, morfológiájában és szókincsében bekövetkezett néhány közös innovatív változást sorol fel. A legfontosabb érvnek mégis a szókincsbeli egyezéseket tartja, amelyekből véleménye szerint olyan sok van, hogy azok egy terjedelmes (akár 1600 tételből álló) balti–szláv etimológiai szótárt alkotnak (R. Trautmann szótárára gondol).

T. Lehr-Splawiński véleménye szerint a régi morfológiai és különösen szókincsbeli különbségek nem cáfolják a balti és a szláv nyelv eredeti egységéről szóló tézist. Először is, ezek a különbségek azt mutatják, hogy azok az indoeurópai dialektusok, amelyeket a baltiak és a szlávok ősei beszéltek az indoeurópai nyelvi közösség idején, közel álltak egymáshoz, ugyanakkor jelentősen különböztek mind nyelvtani, mind szókincsbeli összetételükben. Ez korántsem akadályozta meg a fejlődésük közös tendenciáinak kialakulását; ezek az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után is hatottak, és később, közös korszakuk során közelebb hozták egymáshoz a két dialektuscsoportot. Másodszor, a balti és a szláv nyelvek régi különbségei azt mutatják, hogy a közös balti–szláv korszak (doba wspólności językowej bałto-słowiańskiej) a távoli múltban létezett. Ezt a korszakot a balti alapnyelvi és a szláv alapnyelvi dialektusok meglehetősen hosszú, önálló fejlődési szakasza követte; ez idő alatt különböző nyelvtani szerkezetű alakulatok fejlődési tendenciái jelentek meg, és gyarapodtak a szókincsbeli különbségek, amelyek részben még az indoeurópai nyelvi közösség korából öröklődtek. Ebben az időben a két dialektuscsoport közötti kapcsolatok erősen meggyengültek, de nem szakadtak meg végleg. Egy idő elteltével a kapcsolatok ismét élénkebbé váltak, ennek pedig a szlávból a balti nyelvekbe, illetve a balti nyelvekből a szlávba történt kölcsönzések a bizonyítékai.

T. Lehr-Splawiński 1946-ban, „A szlávok eredetéről és őshazájáról” című könyvében kifejtett elgondolását¹⁰ a későbbi években számos cikkben továbbfejlesztette¹¹, lényege azonban változatlan maradt.

⁸ J. Safarewicz, op. cit., p. 80.

⁹ T. Lehr-Splawiński, op. cit., p. 23.

¹⁰ Jos kvintesencija žr. ВЯ, I, 1958, p. 37–41 ir „Сборник ответов на вопросы по языкознанию (К IV Международному съезду славистов)“, М., 1958, p. 152–157.

¹¹ Az 1946–1955 között megjelent T. Ler-Splavinskio-művek bibliográfiáját lásd V. Falkenhahn, ZfSl, 2, 1956, p. 49–88; az 1951–1961-es munkáinak lenyomatait (köztük a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdéséről szólókat) lásd a „Studia linguistica in honorem Thaddaei Lehr-Splawiński”, Warszawa, 1963, p. 7–8 című kötet bibliográfiájában.

29

Megemlítendő T. Lehr-Splawiński tanulmánya, amelyben megkísérli jellemezni azokat az indoeurópai dialektusokat, amelyekből a balti és a szláv nyelvek kialakultak¹².

T. Lehr-Splawiński véleménye szerint azok az indoeurópai dialektusok, amelyekből később a balti és a szláv nyelvek kialakultak, az indoeurópai nyelvi közösség idején nem alkottak kompakt egységet, hanem több, egymással közeli rokonságban álló, ám meglehetősen sok különbséget mutató nyelvjárásból tevődtek össze. A balti és szláv nyelvek indoeurópai dialektusalapjának jellemzésére T. Lehr-Splawiński az alap heterogenitását mutató következő sajátosságokat sorolja fel:

I. A balti nyelvekre jellemző, a szláv nyelvekből viszont hiányzó jelenségek:

a) a balti nyelvek – akárcsak az összes nyugati indoeurópai nyelv (a germán kivételével) – megkülönböztetik az indoeurópai ō-t és ā-t, a szláv nyelvekben viszont – az indo-iráni és a germán nyelvekhez hasonlóan – az indoeurópai hosszú magánhangzók egybeestek (lásd e munka 61. és következő oldalait);

b) az indoeurópai sr- hangkapcsolat a litvánban változatlanul fennmaradt (vö. litván sraujà és óind srá-vati), a lettben, az óporoszban, a szláv nyelvekben és az összes nyugati indoeurópai nyelvben viszont str--ré alakult (vö. óegyházi szláv struja¹³);

c) az „első” számnév eltérő képzése, vö. litván pìrmas, óporosz pirmas, óangol forma, ószász formo (*-mo- képző) és óegyházi szláv prъvъ (*-uo- képző, mint az indo-iráni, a tochár és valószínűleg az illír nyelvekben);

d) a „tizenegy” és „tizenkettő” számnevek eltérő képzése, vö. a *-leig- második elemet (litván vienúolika, dvýlika, gót ainlif, twalif, ófelnémet einlif, zwalif) és az óegyházi szláv szintaktikai szerkezetet (jedinъ na desęte, dъva na desęte);

e) az óporosz megőrizte az indoeurópai mediális 1. személyű végződést, -mai-t (óporosz asmai ’vagyok’, vö. görög -μαι).

II. A szláv nyelvekre jellemző, a balti nyelvekből viszont hiányzó jelenségek:

a) a szlávban, akárcsak az indo-iráni nyelvekben, az indoeurópai s k, r, i, u után (š>) ch-vá változott, a litvánban viszont csak r és k után (vö. óegyházi szláv mъchъ, ucho és litván músos, ausis; erről bővebben lásd a 81. és következő oldalakat);

b) nomina agentis képzése a -telb képzővel (vö. hettita -talla-);

c) a *-es- képző a hettitához hasonlóan a testrészek megnevezéseiben fordul elő (vö. óegyházi szláv ucho ušese, oko očese);

d) a melléknévi absztraktumok -ostb képzője (vö. hettita -ašti)¹⁴;

e) a participiális funkciójú, igéből képzett melléknevek alkotása a *-lo- képzővel (vö. óegyházi szláv bylъ és hettita dalugmūla, a dalugnu- „hosszabbít” igéből)¹⁴;

f) a *-no- || *-io képzők használata azonos tövű intranzitív és tranzitív igék képzésére; ez a germán nyelvekkel közös vonás (vö. óegyházi szláv užasnąti: užasiti és gót usgeisnan: usgaisjan);

g) a perfektum 1. személyű -é ragja (óegyházi szláv vedě=lett vidē), valamint a mediális 3. személyű -tъ < *-tor végződés megőrzése.

A balti és a szláv nyelvek közötti régi különbségek arra utalnak, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlásakor a balti és a szláv nyelvjárások számos grammatikai sajátosságban különböztek egymástól. Mivel a balti és a szláv nyelvek területei évszázadokon át közvetlenül érintkeztek — ez a körülmény kétségtelenül felgyorsította a különbségek kiegyenlítődésének és a közös vonások kialakulásának folyamatát —, az indoeurópai nyelvi közösség felbomlásakor a különbségek T. Ler-Slavinskio véleménye szerint jóval számosabbak és nagyobbak lehettek.

¹² T. Lehr-Splawiński, Podstawy indoeuropejskie wspólnoty językowej bałto-słowiańskiej, „Z polskich studiów slawistycznych“, Warszawa, 1958, p. 125—136.

¹³ A litvánban str- kezdetű példák is vannak, vö. litván strañjas „gyors (vízről)”, strėbti, stragùs.

¹⁴ Úgy tűnik, e két képző a balti nyelvekben is megvan, vö. litván bjaur-astis (: bjaurùs) és dęg-las (: dègti).

30

T. Ler-Splavinskij elméletéből kitűnik, hogy 1) a balti és a szláv nyelveket olyan indoeurópai nyelvi közösségi dialektusokból eredezteti, amelyek nem voltak azonosak, és hogy 2) a balti és a szláv dialektusok csak később közeledtek egymáshoz. Bár T. Ler-Splavinskij elmélete első pillantásra emlékeztet J. Endzelynas konvergenciaelméletére, lényegében jelentősen különböznek: a lengyel nyelvész nemcsak a balti és a szláv népek nyelvi, hanem etnikai rokonságát is elismerte.

Hasonlóképpen oldja meg a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdését André Vaillant is, aki habozás nélkül elismeri a balto-szláv egység időszakát (une période d’unité balto-slave)¹⁵. Véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak sokasága, különösen az olyan feltűnő jelenségeké, mint a névmási melléknevek, világosan mutatja, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után meglehetősen hosszú ideig fennállt a balto-szláv nyelvi egység. Egyrészt a francia szlavista elismeri, hogy a balti nyelvek nem különböznek jobban a szlávoktól, mint a svéd a némettől; másrészt kénytelen megállapítani, hogy a szlávok könnyedén felismerik nyelveik rokonságát, miközben a litván nyelv számukra teljesen idegen.

A balti venédeket (Vénèdes de la Baltique) A. Vaillant hajlamos balto-szlávoknak tekinteni, akik időszámításunk kezdetén nyelvükben még alig különböztek egymástól. Véleménye szerint a közös balto-szláv nyelvet nyelvjárások együtteseként (un faisceau de parlers) kell elképzelni, amelynek központi és peremnyelvjárásai kisebb-nagyobb mértékben különböztek egymástól. A balto-szláv törzset – folytatja a francia szlavista – a germán törzsek, különösen a Skandináviából érkező gótok, időszámításunk kezdetén két csoportra szakították, és ezzel végleg felbomlasztották a balto-szláv nyelvek egységét, amely már nyelvjárásokra tagolódott.

A. Vaillant feladatul tűzi ki a balto-szláv nyelv rekonstruálását. Ebben az esetben a balti és a szláv nyelvek kutatóinak három rekonstruált nyelvi modellel kellene dolgozniuk: az indoeurópaival, a balto-szlávval, valamint a balti alapnyelvvel, illetve a szláv alapnyelvvel.

A „Balto-szláv nyelvi egység” című tanulmányában¹⁶ A. Vaillant meglehetősen részletesen elemezte a balti és a szláv nyelvek közös és eltérő vonásait, különösen azokat a tényeket tekintve azonosnak, amelyekben A. Meillet e nyelvek különbségeit látta (például az igében). A tanulmány végén A. Vaillant azt a feladatot tűzi ki, hogy a balti és a szláv nyelvek eltérő jelenségei és tényei számára egységes alapot találjon¹⁷. A tanulmányból kitűnik, hogy A. Vaillant több balti és szláv nyelvi jelenség esetében éppen ilyen közös, eredeti alapot próbál találni. Úgy tűnik, egyes később kialakult szláv nyelvi jelenségek valóban értelmezhetők a balti nyelvek adatai alapján. A. Vaillant például teljes joggal mutat rá, hogy a szláv nyelvek imperfektumának ragozásában felismerhetők a *-ējā- és *-ājā- képzőkkel kibővített tövek (vö. óegyházi szláv vidēa- és iškaa-), amelyek csak a balti nyelvekben fordulnak elő (vö. litván mylėjo és ieškojo). A. Vaillant más jelenségekhez rendelt közös eredeti alapja azonban komoly kétségeket ébreszt. Például A. Vaillant úgy véli, hogy a litván neša a *nešeti egyes szám harmadik személyű, valamint a *nešanti többes szám harmadik személyű alakok összeolvadásának eredménye. Aligha volt valaha a balti nyelvekben az igék egyes és több számú tematikus

¹⁵ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, Lyon—Paris, 1950, p. 13—15; Le problème de l’unité balto-slave, BSL, 51, 1955, p. XIII—XV.

¹⁶ A. Vaillant, L’unité linguistique balto-slave, „Filologija“, I, Zagreb, 1957, p. 23—35.

¹⁷ „Vissza kell állítani az eredeti egységet ott, ahol az már nem látható”, – A. Vaillant, op. cit., p. 34.

31

harmadik személyű *-ti és *-nti végződés. Ennek bizonyításához hiányoznak az adatok. Magától értetődik, hogy A. V. Vaillant az említett egyes és több számú, harmadik személyű alakokat kizárólag a szláv nyelvek megfelelő adatai alapján rekonstruálta; vö. óorosz nesetb és nesoutb.

1950-ben, amikor megjelent A. V. Vaillant „A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtana” című műve, a balti nyelvek történetével foglalkozó munka is napvilágot látott: E. Fraenkel „A balti nyelvek” című könyve¹⁸. Mindkét könyv szerzője jelentős figyelmet szentelt a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdésére, ám teljesen ellentétesen oldották meg azt. A. V. Vaillant a balto-szláv nyelvi egység elméletének lelkes híve, E. Fraenkel viszont azon a véleményen van, hogy a balti és a szláv nyelvek közös vonásai és újításai az évszázados szomszédság következtében alakultak ki.

A neves német balti nyelvész, a litván nyelv etimológiai szótárának szerzője¹⁹ Ernst Fraenkel (1881—1957) „A balti nyelvek” című könyvében részletesen elemezte a balti és a szláv nyelvek fonetikai, akcentológiai, morfológiai, szintaktikai és lexikai közös és eltérő jelenségeit. Sok tárgyalt jelenségre más indoeurópai nyelvekből is hozott párhuzamokat, megmutatva, hogy ezek a jelenségek nem kizárólag a balti és a szláv nyelvekre jellemzők. A balti és a szláv nyelvek között fennálló jelentős szerkezeti különbségekre is rámutatott.

E. Fraenkel elismeri, hogy számos izoglossza köti össze a balti és a szláv nyelveket, amelyek véleménye szerint azért alakultak ki, mert 1) a balti és a szláv nyelvek távol estek az indoeurópai nyelvek élénk kapcsolatainak és cseréinek központjától, ezért megőrizték régi alakjukat, és 2) évszázadokon át szomszédok voltak²⁰. Emellett e nyelvcsoportok nyelveiben gyakran figyelhetők meg párhuzamosan kialakult változások, amelyek azonban önmagukban nem utalnak a balti és a szláv nyelvek szorosabb kapcsolatára. Jelentős különbségek is előfordulnak, különösen a szókincsben és a szintaxisban. A szláv nyelvek olykor kevesebb ősi vonást őriznek, mint a balti nyelvek. A balti, a szláv és a germán nyelvek a prágai nyelvészeti iskola értelmében nyelvi szövetséget alkotnak²¹.

E. Fraenkel könyvére J. Endzelīns reagált²² (lásd e munka 19. oldalát); egyes kérdésekben vitába szállt E. Fraenkellel, valamivel később pedig megjelent J. Otrębski és A. Zēns terjedelmes tanulmánya. A balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdésében ezek a tanulmányok az 1950-ben megjelent munkákra emlékeztettek: akárcsak akkor, az egyik a balti és a szláv nyelvi egység mellett érvelt, a másik pedig tagadta azt.

„A szláv–balti nyelvi egység” című tanulmányában Jan Otrębski²³ felülvizsgálta korábbi álláspontját a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdésében. 1947-ben azt írta, hogy „balto-szláv alapnyelv soha nem létezett”²⁴, mert szerinte ezt nem teszi lehetővé az indoeurópai s hang különböző sorsa a k, r, i, u után a balti és a szláv nyelvekben. 1954-ben J. Otrębski már úgy véli, hogy a balti és a szláv nyelvek egyetlen balto-szláv nyelvi csoport dialektusaiból származnak. E csoportot egy nyelvből létrejött egységnek kell tekinteni, amely maga is az indoeurópai nyelvcsoportból vált ki²⁵. A balti és a szláv nyelvek szókincse J. Otrębski

¹⁸ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen (Ihre Beziehungen zueinander und zu den indogermanischen Schwesteridiomen als Einführung in die baltische Sprachwissenschaft), Heidelberg, 1950.

¹⁹ E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg—Göttingen, 1955 tt.

²⁰ E. Fraenkel, op. cit., p. 75.

²¹ E. Fraenkel, op. cit., p. 75.

²² Я. М. Эндзелин, Древнейшие славяно-балтийские языковые связи, 1953, p. 67—82.

²³ Я. С. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, 1954, 5, p. 27—42, 6, p. 28—46.

²⁴ J. Otrębski, „Slavia Occidentalis“, 18, 1947, p. 448.

²⁵ Я. С. Отрембский, ВЯ, 6, p. 43.

32

véleménye szerint olyan mértékű volt a hasonlóság, hogy a balták és a szlávok, saját nyelvükön beszélve, nemcsak az egység korszakában, hanem annak felbomlása után még hosszú ideig megértették egymást. J. Otrębski a balti és a szláv nyelvekben mindenütt azonos jelenségeket és hasonló folyamatokat lát: a szláv nyelvekben megvan a szigmatikus aorisztosz — ezt a balti nyelveknek is birtokolniuk kellett, ahol később összeolvadt a jövő idővel; a szláv nyelvekben az oi és ei diftongusok ē-vé és ī-vé váltak — hasonló folyamat ment végbe a balti nyelvekben is, ahol az oi és ei diftongusok ie-vé alakultak stb. J. Otrębski érvelésének gyenge pontja, hogy különböző kronológiai korszakok jelenségeit egyidejűleg lezajlottnak tekinti: a hosszú ō és ā magánhangzók egybeesését, az ide. szótagalkotó szonoránsok reflexálódását, az oi és ei diftongusok monoftongizációját, az ide. palatális veláris mássalhangzók affrikálódását, valamint a hangsúly áthelyeződését a de Saussure–Fortunatov-törvény szerint (egyesekről bővebben lásd e munka második részét). Emellett a balti és a szláv nyelvek jelenségeit anélkül elemzi, hogy összekapcsolná őket az indoeurópai nyelvek más hasonló jelenségeivel. Például a tt hangkapcsolat st-vé alakulása nem tekinthető a balti és szláv nyelvekre jellemző jelenségnek, következésképpen a balti–szláv nyelvi egység bizonyítékának sem, mert más indoeurópai nyelvekben (az iráni és a görög nyelvekben) is ismert ez a jelenség. Mivel a tt hangkapcsolat meglehetősen későn (az egyes indoeurópai nyelvcsoportok kialakulása után) alakult st-vé, ezért az iráni és a görög nyelvekben egymástól függetlenül ment végbe; így a balti és a szláv nyelvekben is egymástól függetlenül változhatott meg.

A balti és a szláv nyelvek névszói flexiójának teljes azonosságát kívánva bemutatni, J. Otrębski rekonstruálja a „három” számnév balti és szláv paradigmáját, ám nem veszi figyelembe, hogy csaknem pontosan ugyanolyan esetragokkal más indoeurópai nyelvek — a germán nyelvek, az óind stb. — is rendelkeznek.

A balti–szláv nyelvi egység elméletének lelkes híve, A. Vaillant több ízben hangsúlyozta, hogy a balti–szláv nyelvet dialektusokból állóként kell elképzelni; J. Otrębski véleménye szerint viszont a balti és a szláv nyelvek egyetlen nyelvből erednek, amely kivált az indoeurópai nyelvcsoportból, és csak később bomlott dialektusokra.

A. Vaillant, J. Otrębski és mások által védelmezett balti–szláv nyelvi egység elméletével Alfred Senn kategorikusan szemben áll²⁸. Úgy véli²⁹, hogy az ősi balták (Urb alten) a Pripjaty-mocsaraktól északra éltek (Pripet- oder Rokitno-Sümpfe). Az ősi balti törzseket nyugatról, északról és keletről finnugor népek vették körül, délnyugatról pedig közvetlen szomszédaik az ősi germánok voltak (Urgermanen). Az áthatolhatatlan Pripjaty-mocsarak elválasztották a baltákat a szlávoktól, akadályozták érintkezésüket, és végleg elszigetelték a baltákat és nyelvüket. A. Senn azt írja, hogy a Pripjaty-mocsarak járhatatlansága miatt semmiféle közvetlen balti–szláv kapcsolat nem lehetett³⁰.

A Pripjaty-mocsaraktól északra fekvő balti települések — állítja továbbá A. Senn — nem voltak eredetiek. A protobalták (Vorb alten) a Pripjaty-mocsaraktól nyugatra vagy délnyugatra éltek, ahol szomszédaik a szlávok, a germánok és talán az illírek voltak. Itt államszerű egységet alkottak (staatliche Einheit), de nem jött létre illír–germán–szláv–balti alapnyelv (Ursprache). A balták önálló nyelvi kialakulásához, más szóval nyelvi közösségük (Urbaltisch) létrejöttéhez szomszédaik — a protoszlávok — megváltozása volt szükséges

²⁶ W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, Heidelberg, 1954, p. 76–78.

²⁷ Я. С. О тр ембский, ВЯ, 6, р. 28–29.

²⁸ A. Senn, On the Degree of Kinship between Slavic and Baltic, „The Slavonic and East European Review“, 20, 1941, p. 251–265; Die Beziehungen des Baltischen zum Slavischen und Germanischen, KZ, 71, 1954, p. 162–188.

²⁹ A. Senn, Die Beziehungen des Baltischen zum Slavischen und Germanischen, p. 162–188.

³⁰ A. Senn, op. cit., p. 164.

3. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

33

és az ős-germánok (Vorslaven und Vorgermanen) nyelve – maga az ősbalták nyelve pedig még „protoindoeurópai” („urindogermanisch”) is maradhatott.

A. Zenas úgy véli, hogy a baltiak és a szlávok csak a szlávok észak felé irányuló terjeszkedése után kerültek kapcsolatba: a keleti baltiak a keleti szlávokkal, a poroszok pedig a nyugati szlávokkal.

A. Zenas a balti és a szláv nyelvek következő közös sajátosságait sorolja fel: a) a mássalhangzó utáni į eltűnése az elöl képzett magánhangzók előtt, b) az nt-participiumok io-tövűvé válása, c) a többes szám dativusi végződése: -mus, d) a személyes névmások egyes szám első személyű alakjai *mur-ral, e) a személyes névmások többes szám első személyű genitivusa *nō(s)sōm³¹.

A. Zenas szerint a balti és a szláv nyelvek valamennyi közös vonása vagy az indoeurópai korszakból örökölt archaizmus, vagy az egyes nyelvcsoportokban egymástól függetlenül kialakult újítás.

A „A balti nyelvek kapcsolatai a szláv és a germán nyelvekkel” című tanulmányból úgy tűnik, mintha A. Zenas a párhuzamosság elméletét vallaná. Egy későbbi, „A balti és a szláv kapcsolatok³²” című tanulmányában azonban A. Zenas kijelenti, hogy nem híve A. Meillet párhuzamossági elméletének, és hozzáteszi, hogy nem hisz két szomszédos nyelv párhuzamos fejlődésében, ha e nyelvek beszélői több mint ezer éven át szoros szimbiózisban éltek. A. Zenas véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek számos megfelelése és hasonlósága azt tükrözi, hogy a múltban az oroszok és a lengyelek politikai és kulturális befolyást gyakoroltak a litvánokra és a lettekre.

J. Otrembski és A. Zenas álláspontjától eltérően Walther Porzig egészen más módszertani megközelítésből vizsgálta a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatait. A „Az indoeurópai nyelvterület felbomlása”³³ című könyvben a szerző által a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolataira vonatkozóan levont következtetések különösen fontosak, nemcsak azért, mert e nyelvek egymás közötti viszonyának összevetése más indoeurópai nyelvcsoportok (például az indoiráni vagy a kelta-itáliai) kölcsönös viszonyaival jobban megvilágítja, miben állnak a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatai, és melyik elmélet magyarázza legjobban azok eredetét. Következtetései azért is különösen fontosak, mert V. Porzig a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak jellemzésére egészen más módszert alkalmaz. Ezt írja: „Ismereteink alapján arra következtethetünk, hogy a két nyelvcsoport mindvégig szomszédos volt. Ennek következtében számos, kizárólag rájuk jellemző újítás keletkezett, ezek szinte kivétel nélkül a szókészletet és a szóalkotást érintik. Úgy tűnik, hogy a balti és a szláv nyelveknek nincsenek hangtani és inflexiós újításaik. Lehetséges, hogy már azok a nyelvjárási területek is szomszédosak voltak, amelyekből a balti és a szláv nyelvek rendszereik jelentős részét örökölték. Ennek közvetlen bizonyítékai szűkösek. A balti és a szláv nyelvek szótagalkotó szonoránsainak reflexiója, amely már a különálló nyelvekben ment végbe, azonos, önmagában azonban nincs bizonyító ereje. Az elsődleges nyelvjárási területek szomszédosságára vonatkozó feltevésünket az igazolná vagy cáfolná, ha a két nyelvcsoport más nyelvekkel való kapcsolata azonos vagy gyakran különböző volna”³⁴.

Az idézetből kitűnik, hogy az elsődleges balti és szláv nyelvjárási területek viszonyának, más szóval a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak jellemzésére V. Porzig elveti a balti és a szláv nyelvek közös vonásaira és különbségeire épülő hagyományos érvelést: e nyelvek

³¹ A. Senn, i. m., 185. o.

³² A. Senn, The Relationships of Baltic and Slavic, „Ancient Indo-European Dialects“, Berkeley and Los Angeles, 1966, 139–151. o.

³³ W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, Heidelberg, 1954.

³⁴ W. Porzig, i. m., 140. o.

34

Az újítások véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek hosszú ideig tartó szomszédsága következtében jöttek létre. Ezért V. Porzig, hogy jobban jellemezze a balti és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatait, más indoeurópai nyelvcsoportok kapcsolataival veti össze őket. Miután áttekintette egyrészt a balti és a szláv, másrészt az indoiráni nyelvek viszonyát, és megállapította, hogy e nyelvek areáját huszonegy izoglossza övezi, V. Porzig a következő következtetésre jutott: az indoiráni és a balti nyelvek viszonya csaknem egyenértékű az indoiráni és a szláv nyelvek viszonyával; vagyis az i. e. II. évezred első felében a balti és a szláv nyelvek kapcsolatai szorosak lehettek³⁵.

Antanas Salys álláspontja közel áll V. Porzigéhez. A. Salys így ír: „A két nyelvcsoport nyilvánvaló és mindenki által elismert hasonlósága könnyen megmagyarázható azzal, hogy két szomszédos indoeurópai nyelvjárásból származnak, amelyek még az utolsó indoeurópai nyelvi egység felbomlásának szakaszában is kapcsolatban álltak egymással. A protobaltok (pre-Balts) északra vándorlása körülbelül i. e. 2000 táján megszakította a kapcsolatokat a protoszlávokkal (pre-Slavs), s ennek következtében a két nyelvcsoport önálló fejlődésnek indult. A szláv terjeszkedés következtében az új kapcsolatok északon körülbelül a VI. században, délen pedig valamivel korábban jöttek létre”³⁶.

Manus Loimanas a balti és a szláv nyelvek igen szoros kapcsolatairól ír. „A balti és a szláv nyelvek”³⁷ című tanulmányában mindenekelőtt megjegyezte, hogy a balti–szláv nyelvi egység elmélete (die baltoslavische Theorie) elvi vita tárgyává vált: arról folyik a vita, hogy milyen elvek alapján kell értelmezni a balti és a szláv nyelvek közös vonásait. Ezután a szerző felsorolt néhány közös balti és szláv nyelvi vonást, majd a tanulmány legnagyobb részét e nyelvek igerendszerei közötti kapcsolatok vizsgálatának szentelte. M. Loimanas szerint a balti -ā, -ē preteritum lényegében hasonló a szláv tematikus és szigmatikus aorisztoszhoz. Véleménye szerint a bemutatott közös igei vonások kivétel nélkül régi újítások, amelyek a balti és a szláv nyelvek közötti szoros kapcsolatot mutatják.

Ezekre az újításokra alapozva M. Loimanas úgy véli, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után a balti és a szláv nyelveket egy jelentős izoglosszanyaláb kapcsolta össze, amely ezt a két nyelvcsoportot elkülönítette a többi nyelvtől. Ezért szerinte a balti–szláv elsődleges közös nyelvállapot, amely az indoiránihoz hasonló típusú volt, az egyetlen megfelelő értelmezése ennek az izoglosszanyalábnak³⁸.

M. Loimanas a balti–szláv nyelvi egységre vonatkozó tételét az igerendszerek közös vonásaira alapozta, J. Kurilowicz pedig főként a prozódiai viszonyokra.

Jež Kurilowicz a balti–szláv nyelvi egység elméletének fő érveiként a következő jelenségeket tekinti³⁹: a) az apofónia „teljes fokozat: zéró fokozat” szembeállításának megváltozását; b) az eR: iR, eR: uR kétféle oppozícióját (ahol R szonoránst jelöl

³⁵ W. Porzig, op. cit., p. 169.

³⁶ A. Salys, Baltic Languages, „Encyclopaedia Britannica“, 3, 1964, p. 53.

³⁷ M. Leumann, Baltisch und Slavisch, „Corolla linguistica, Festschrift F. Sommer“, Wiesbaden, 1955, p. 154–162.

³⁸ M. Leumann, op. cit., p. 162.

³⁹ J. Kuryłowicz, A balto-szláv nyelvi egység, „A szláv régiségek szótára (próbafüzet)“, Warszawa, 1934, p. 4–7; L’apophonie en indo-européen, Wrocław, 1956, p. 209–243, 286–308; L’accentuation des langues indo-européennes, Wrocław–Kraków, II leid., 1958, p. 162–356; A balto-szláv nyelvi egységről, BPTJ, 16, 1957, p. 71–113; О балто-славянском языковом единстве, ВСЯ, 3, 1958, p. 15–49.

3*

35

a l, r, m, n hangok megjelenését; c) mennyiségi változásokat (új hosszúságok megjelenését); d) a hangsúly és az intonációk változásait.

J. Kurilovičius különösen fontos újításnak tartja a balti és a szláv nyelvek intonációit, amelyeket e nyelvek alapvető, legjellegzetesebb vonásának nevez⁴⁰. Véleménye szerint a görög nyelv intonációs rendszere, valamint a balti és a szláv nyelvek intonációs rendszere egymástól függetlenül alakult ki, ezért nem tekinthetők az indoeurópai nyelvi közösségből örököltnek. Kurilovičius úgy véli, hogy a görög szóvégi szótagok intonációi már a történelmi korban jöttek létre, a balti és a szláv akútus pedig a hangsúly hosszú szótagra való visszahúzódásának eredménye.

J. Kurilovičius prozódiai elvek alapján a következőképpen periodizálja a balti és a szláv nyelvek történetét:

1) balti–szláv korszak (az intonációk kialakulásától);

2) a litván nyelv korszaka (de Saussure törvényének érvényesülésétől);

3) közös szláv korszak (a jer-ek gyengülésétől és a neoakútus kialakulásától)⁴¹.

M. Loimannhoz és J. Kurilovičiushoz hasonlóan a balti–szláv nyelvi egység elméletének híve P e t e r i s A r u m a is. Az elmélet alátámasztására új tényeket igyekszik bemutatni. A b(h) elemet tartalmazó derivátumok elemzésének szentelt tanulmányában⁴² P. Aruma sajnálattal állapította meg, hogy a balti és a szláv nyelvek szóképzési viszonyait alig kutatták, a képzők pedig általában hajlamosak megkeményedni, s ez jó táptalajt teremt a nyelvek közötti különbségek kialakulásához. Véleménye szerint azonban a balti és a szláv nyelvek derivációjában „minden lépésnél csodálatos egyezésekre bukkanunk”⁴³. A rövid magánhangzók, különösen az i és az u megnyúlását, valamint a hosszú ū és ī magánhangzók gyakori használatát — az intonációs rendszerhez hasonlóan — P. Aruma nagyon fontos tényeknek tartja a balti–szláv nyelvi egység kérdésének megoldása szempontjából⁴⁴.

Az 1964-ben megjelent „Ősszláv grammatika” első kötetében⁴⁵ P. Aruma azt állítja, hogy a balti és a szláv nyelvek egy meglehetősen egységes indoeurópai nyelvi közösségi areából származnak, mivel e nyelveknek a többi indoeurópai nyelvhez képest igen sok közös izoglosszájuk van. Az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után a balti és a szláv nyelvek egységet (sprachliche Einheit) alkottak, amely talán két fő nyelvjárásra szakadt. P. Aruma szerint a balti és a szláv nyelvek régebben olyan közel állhattak egymáshoz, mint az indoárja és az iráni nyelvek. Ezt a tételt állítólag azért nehéz alátámasztani, mert a balti és a szláv nyelvek írásos emlékei igen későn, az indoárja és az iráni nyelvek emlékeinek megjelenése után másfél-két évezreddel bukkantak fel. A későbbi időszakban végzett számos kutatás (P. Aruma az 1908–1912-es vita után megjelent munkákra gondol) a balti–szláv egység elméletét bizonyított tényként mutatja be⁴⁶. P. Aruma ezután rámutat, hogy nincsenek olyan adatok, amelyek alapján megállapíthatnánk a balti–szláv egység korát. Mindazonáltal hajlik arra a feltevésre, hogy a balti–szláv egység (P. Aruma szerint: nyelv) már a Kr. e. IV. században felbomlott.

⁴⁰ J. Kuryłowicz, L’accentuation des langues indo-européennes, p. 163.

⁴¹ J. Kuryłowicz, op. cit., p. 163.

⁴² P. Arumaa, Die Verwandtschaftsverhältnisse zwischen Baltisch und Slavisch, ZfsIPh, 24, 1955, p. 9–28.

⁴³ P. Arumaa, op. cit., p. 28.

⁴⁴ P. Arumaa, De l’unité balto-slave, „Scando-Slavica“, 9, 1963, p. 86.

⁴⁵ P. Arumaa, Urslavische Grammatik (Einführung in das vergleichende Studium der slavischen Sprachen), I. Band (Einleitung·Lautlehre), Heidelberg, 1964.

⁴⁶ P. Arumaa, op. cit., p. 19–20.

36

Osvaldas Semerenjis is úgy véli, hogy az ókorban létezett a közös balti–szláv nyelv időszaka (a period of common language). „A balti–szláv egység problémája — kritikai áttekintés”⁴⁷ című terjedelmes tanulmányában, miután áttekintette a balti és szláv nyelvek számos közös vonását, és megállapította némelyikük (például a jelen idejű passzív melléknévi igenév *-mo- képzőjének, vö. lit. neša-mas, óegyházi szláv neso-mъ és het. ašima-, „szeretett”) archaikus voltát, arra a következtetésre jutott, hogy a balti és szláv nyelvek innovációinak a következő közös vonások tekinthetők: 1) palatalizáció; 2) az i magánhangzó, illetve (veláris mássalhangzók után) az u megjelenése az indoeurópai l, m, n, r előtt; 3) az indoeurópai s mássalhangzó š-sé válása k, r, i és u után; 4) hangsúlyozási innovációk; 5) határozott melléknevek; 6) az igenév jo-ragozása; 7) az o-tövű névszók egyes számú birtokos esetének *-ā(t) végződése; 8) a mellékfok új képzői; 9) az első személyű névmások egyes számú *men- (*mun-) töve és többes számú birtokos esete *nōsōm; 10) a *tos/*tā névmások az indoeurópai *so/*sā helyett; 11) a *dōmi, *dōsi, *dōst-, *dōdṇ- jelen idejű paradigma; 12) az -ē és -ā múlt idejű tövek; 13) a litván -āuju = óegyházi szláv -uja végződésű igék; 14) közös szókincs⁴⁸.

O. Semerenji véleménye szerint a balti és szláv nyelvek e legfontosabb innovációi nem magyarázhatók véletlennel vagy párhuzamos fejlődéssel. Vagyis azt mutatják, hogy a baltiak és a szlávok között közös nyelvi és életközösségi időszak állt fenn⁴⁹.

Hozzá kell azonban tenni, hogy O. Semerenji által felsorolt egyes balti és szláv közös vonások láthatólag nem tekinthetők innovációnak. Például az igenév jo-ragozása a gót nyelvben is megvan; az indoeurópai s k, r, i, u után az indo-iráni nyelvekben is š-sé vált, ráadásul vannak adatok arra, hogy ez a folyamat minden nyelvcsoportban egymástól függetlenül ment végbe (lásd e munka 81. o. és köv.); az indoeurópai *so/*sā névmást a nyugati germán nyelvek is felváltották (vö. ófelnémet thē, thia és ófelnémet der, diu); -ē és -ā múlt idejű tövek pedig az italikus nyelvekben is vannak (vö. lat. dice-bam, amā-bam)⁵⁰.

A mássalhangzók palatalizációja láthatólag nem olyan régi jelenség, amely a protobalti korig nyúlik vissza. A p – pʹ oppozíció (vö. taupau – taupʹau) például valószínűleg a j eltűnésekor alakult ki, már a litván nyelvben, mivel a lett nyelvben más volt a fonetikai megvalósulása: lett p – pl és p – pj. Azt az állítást, hogy a mássalhangzók palatalizációja újabb keletű jelenség, a balti sj kapcsolat eltérő fejlődése is alátámasztja, vö. lit. siūti, lett šūt és porosz schuwikis (= lit. siuvikis). Így feltételezhető, hogy a balti nyelvi közösségben még megvoltak az ép j-s mássalhangzó-kapcsolatok.

A balti–szláv nyelvi egységet O. Semerenji által felsorolt más közös vonások sem bizonyítják. A *mun- névmási tő kialakulása túlságosan homályos⁵¹ ahhoz, hogy a balti és szláv nyelvek innovációjának lehessen tekinteni, amely a balti–szláv nyelvi közös-

⁴⁷ O. Szemerényi, The Problem of Balto-Slav Unity—A Critical Survey, „Kratylos“, 2, 1957, p. 97—123. Jo 1948 m. išspausdintas straipsnis „Sur l’unité linguistique balto-slave“ (Études slaves et roumaines, I, 1948) šio darbo autoriui liko neprieinamas.

⁴⁸ E közös vonások némelyikének részletesebb jellemzését lásd a munka második részében.

⁴⁹ O. Szemerényi, op. cit., p. 120.

⁵⁰ Az -ē és -ā múlt idejű tövek archaizmusok lehetnek, lásd A. Vaillant, L’origine des présents thématiques en -e/o-, BSL, 38, 1937, p. 96.

⁵¹ A munie névmás fonetikai úton is kialakulhatott a žemaitiai nyelvjárásban, mivel itt az a (balti o) m és n között u-vá válik; vö. žem. nūmas, kāmunos, kamunė a köznyelvi litván namas, kamanos, kamanė helyett, — K. Būga, RR, II, p. 282; P. Jonikas, Pagramančio tarmė, Kaunas, 1939, p. 59; J. Aleksandravičius, Kretingos tarmės įvardis, „Kalbotyra“, 10, 1964, p. 121; Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966, p. 299.

37

…ság idején. o-tövű főnevek egyes számú birtokos esetének ragja -ā azt mutatja, hogy szoros kapcsolatok csak a keleti balti és a szláv nyelvek között álltak fenn, mivel a porosz nyelv itt láthatólag megőrizte a régi -as végződést (vö. hettita antuhšāš ’az emberé’). A. Vaillant véleménye⁵², amelyet O. Semerenji is oszt, miszerint a porosz -as végződés a régi *-ā-ból keletkezett (litván -o, latin -a), amelyhez a -s nominativus analógiájára járult hozzá, túlságosan hipotetikus, ezért aligha lehet rá hivatkozni.

O. Semerenji, akárcsak a balti–szláv nyelvi egység elméletének más képviselői, érvelésében hajlamos arra, hogy e nyelvek minden egyes tényében vagy jelenségében — még ha azok különböznek is — azonosságot keressen. Így például a szláv nyelvek *-dlo- képzőjét, amellyel az instrumentumnevek rendelkeznek, O. Semerenji a *-tlo alakból vezeti le (nem pedig az indoeurópai *-dhlo- alakból, ahogyan valamennyi kutató teszi), feltehetőleg azért, mert a balti nyelvekben is megvan (litván -kla-s). A szláv nyelvekben azonban a t mássalhangzó mégsem változott d.-vé.

A balti–szláv nyelvi egység elméletének híve a bolgár nyelvész, Vlagyimir Georgijev is.

V. Georgijev⁵³ felvetette azt a kérdést, hogy milyen kritérium alapján lehetne meghatározni a nyelvi csoportok rokonságának fokát. Rámutat arra, hogy ilyen kritériumot az indo-iráni nyelvi egység szolgáltathatna, amelynek léte nem kétséges, és amelyről e nyelvek legrégibb írásos emlékeinek adatai alapján lehet következtetni. V. Georgijev véleménye szerint a régi indo-iráni nyelvemlékek nélkül (a Rigvéda legrégibb részeit az i. e. II. évezred végére datálják, az Avesta pedig legkésőbb az i. e. VIII. századból származik) aligha sikerülne megállapítani e két nyelvi csoport közeli rokonságát, és ezáltal arra a következtetésre jutni, hogy valaha indo-iráni nyelvi egység létezett, mivel a mai ind nyelvek és az iráni nyelvek jelentősen megváltoztak. Továbbá azt állítja, hogy a szláv nyelvek írásos emlékei csak a IX—X. századtól kezdtek megjelenni, a litván nyelvéi pedig csak a XVI. század közepétől; vagyis a szláv nyelvek adatait csaknem 2000 évvel, a litván nyelv adatait pedig 2500 évvel később rögzítették, mint az indo-iráni nyelvekét. Mindazonáltal a balti és a szláv nyelvek közeli rokonsága nyilvánvaló, míg a X—XV. századi ind és iráni nyelvek között sokkal nehezebb ilyen közelséget észrevenni. Ezért V. Georgijev meg van győződve arról, hogy „a balti és a szláv nyelvek egykor hosszú ideig fennálló egységet alkottak, amely valószínűleg később bomlott fel, mint az indo-iráni egység”⁵⁴.

V. Georgijev úgy véli, hogy a balti és a szláv nyelvek morfológiai közelsége olyan fokú, hogy a protoszláv morfológia csaknem azonos a litván morfológiával; ezt a morfológiai közelséget tekinti a balti–szláv nyelvi egység legfontosabb érvének: azonos szóalak-tani morfémákat (a főnév és az ige ragozási végződéseit) nem lehet kölcsönözni (éppen: kölcsönözni!), és azok nem is keletkezhetnek a nyelvek közeledése során — ezeket egykor fennálló nyelvi egységből kellett örökölniük⁵⁵.

V. Georgijev a balti és a szláv nyelvek kapcsolatának fejlődésében a következő szakaszokat különíti el: a balti–szláv nyelvi egység időszaka — i. e. III. évezred; átmeneti időszak — az i. e. III. évezred vége és az i. e. II. évezred eleje;

⁵² A. Vaillant, BSL, 44, 1948, p. 129.

⁵³ В. Георгиев, Към въпроса за балто-славянската езикова общност, „Български език“, 8, 1958, р. 105—110; Балто-славянский, германский и индо-иранский, СФ, 1, 1958, р. 7—26; Исследования по сравнительно-историческому языкознанию, М., 1958, р. 218—238.

⁵⁴ В. Георгиев, Балто-славянский, германский и индо-иранский, р. 10.

⁵⁵ В. Георгиев, ор. cit. р. 11.

38

a protoszláv korszak — az i. e. II. és I. évezred.⁵⁶

Mint látható, V. Georgijev a balti–szláv nyelvi egységet nagyon távoli időkre, az i. e. III. évezredre helyezi (véleménye szerint az indoeurópai nyelvi közösség az i. e. IV. évezredig állt fenn). Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, hogyan keltezik a balti–szláv nyelvi egységet az egységelmélet más hívei.

A. Vaillant úgy véli⁵⁷, hogy a balti–szláv nyelvi egység a Krisztus utáni időszámítás kezdetének táján bomlott fel, amikor a germán törzsek betörtek, és elválasztották a baltiakat a szlávoktól. Hasonló véleményen van J. Otrębski is⁵⁸. P. Arumaa feltételezi⁵⁹, hogy az i. e. IV. századra a balti–szláv egység már felbomlott. T. Lehr-Spławiński⁶⁰ a balti–szláv nyelvi egység — amelyet balti–szláv nyelvi közösségnek nevez — felbomlását i. e. 1500–1300-ra keltezi.

A balti–szláv nyelvi egység elmélete a háború utáni időszakban számos kritikai megjegyzést is kapott.

Anglų slavistas Viljamas Metjusas (? — 1958), straipsnyje „Baltų ir slavų kalbų tarpusavio santykiai“⁶¹ trumpai apžvelgęs ir kritiškai įvertinęs baltų ir slavų kalbų seniausiųjų santykių tyrinėjimo istoriją, konstatavo, kad šių kalbų bendrybių pilniausio inventoriaus sudarymas dar nepadeda spręsti jų seniausiųjų santykių problemos: bendrybės, kaip kalbos faktai, yra izoliuotos ir todėl argumentais negali būti laikomos, nes kalba yra ne izoliuotų duomenų inventorius, bet sistema, kurioje tie duomenys yra susiję ir vienas nuo kito priklauso. V. Metjusas mano, kad baltų ir slavų kalbų seniausiųjų santykių klausimas turi būti tyrinėjamas kita kryptimi: abi kalbų grupes reikėtų ištirti kaip sistemas. Detalūs sinchroniniai, pavyzdžiui, lietuvių ir rusų kalbų struktūrų aprašai esą būtini teisingam tyrinėjimui ir, galimas daiktas, seniausiųjų santykių problemos sprendimui. Jie leistų tyrinėtojui sulyginti visas abiejų sistemų detales, ir tuo būdu būtų galima prieiti labiau pagrįstų išvadų.

A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémáját kutatók elméleteik megalkotásakor rendszerint rekonstruált tényekre támaszkodnak, ám mindenki tudja, hogy ezek a rekonstrukciók nem minden esetben különböző időpontokban rögzített nyelvi adatok összehasonlításán alapulnak. Így például az óind nyelv írásos emlékei több évszázaddal régebbiek a szláv nyelvek emlékeinél, az utóbbiak pedig nagyjából fél évezreddel régebbiek a litván nyelv emlékeinél. Ráadásul az ókori nyelvekkel való összehasonlítás során rendszerint nem a régi írások, hanem a mai litván nyelv alakjait idézik. Ha az óind nyelvet a hindivel hasonlítjuk össze, látható, mennyire megváltoztak az ind nyelvek. Hasonló változásokon mehettek keresztül a balti és a szláv nyelvek is, ám ezekről a változásokról semmit sem tudunk. A rekonstruált őstörténeti alakok nem valóságosak, mivel semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valaha léteztek volna.

V. Matthews megjegyzi, hogy a balti–szláv nyelvi egység elméletében fontos szerepet játszik a szubjektivizmus. Ezt az elméletet határozottan elutasítja mint történelemellenest: mivel a baltiak

⁵⁶ B. Георгиев, op. cit., p. 14.

⁵⁷ A. Vaillant, a szláv nyelvek összehasonlító nyelvtana, I, p. 13—14.

⁵⁸ J. Otrębski, Rozwój wzajemnych stosunków między grupą językową bałtycką a słowiańską, „Z polskich studiów slawistycznych“, Warszawa, 1958, p. 146.

⁵⁹ P. Arumaa, Urslavische Grammatik, I, p. 19.

⁶⁰ T. Lehr-Spławiński, Wspólnota językowa bałto-słowiańska a problem etnogenezy słowian, „Slavia Antiqua“, 4, 1954, p. 21.

⁶¹ W. K. Matthews, The Interrelations of Baltic and Slavonic, „The Slavonic and East European Review“, 35, 1957, p. 409—427; В. К. Мэтьюс, О взаимоотношении славянских и балтийских языков, СФ, I, 1958, p. 27—44.

39

és a szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak problémája diakrón jellegű, ezért történeti dialektológiai problémaként fogalmazhatjuk meg, egyúttal „semlegesítve” annak szinkrón jellegét is.

A balti–szláv nyelvi egység elméletét Adolf Erhart cseh nyelvész is elutasítja.

Szerinte⁶² a balti és a szláv nyelvek morfológiai rendszereinek hasonlóságát mindkét nyelvcsoport konzervatív jellege magyarázza. A. Erhart megjegyezte, hogy e nyelvek közös vonásai (Übereinstimmungen) csupán annak bizonyításához elegendők, hogy azok az ide. nyelvjárások, amelyekből később a balti és a szláv nyelvek kialakultak, szomszédosak voltak. Az ide. nyelvi közösség felbomlása után véleménye szerint a balti és a szláv nyelvek önállóan fejlődhettek.

A. Erhart azonban rámutat, hogy egyetlen olyan tényünk sincs, amellyel véglegesen megcáfolhatnánk a balti–szláv nyelvi egység elméletét.

A továbbiakban A. Erhart röviden jellemezte a balti és a szláv nyelvek különbségeit és közös vonásait. Tizennégy különbséget és huszonöt közös vonást sorolt fel.

A. Erhart a balti és a szláv nyelvek következő közös vonásait sorolta fel: az ide. ḱ, gʰ változása š, ž-vé (a szlávban s, z-vé), akárcsak az indo-iráni, az örmény és más ide. nyelvjárásokban; a zöngés aspirálók elvesztése, akárcsak más ide. nyelvjárásokban; az ide. a és o egybeesése, akárcsak más ide. nyelvekben; az ide. eu változása jau-vá; az ide. s változása š-sé bizonyos helyzetekben, akárcsak az indo-iráni nyelvekben; az ide. R változása iR-ré és uR-ré (e közös vonásnak nincs bizonyító ereje, mivel ez nem tipikus hangtani jelenség); az o-tövű főnevek egyes számú genitivusának ragja (A. Erhart itt hajlik arra, hogy elismerje a szláv nyelvek balti nyelvekre gyakorolt hatását); az ā-tövű főnevek egyes számú instrumentalisának ragja (lit. -a < *-ān, óegyházi szláv -ą, -oją; óind -ā, -ayā, m nélkül); a mássalhangzó-tövű főnevek i-tővé válása, akárcsak a latinban; a névmási melléknevek (a névmás ide. töve; vö. az iráni és a germán nyelvek adataival); a jelen idejű melléknévi igenevek *-jo- képzője, akárcsak a nyugati germán nyelvekben; a *mun- névmás (vö. hett. ammu); az egyes szám első személyű névmás dativusának képzése az egyes számú genitivus alakja alapján (A. Erhart megjegyzi, hogy ez párhuzamos jelenség); a névmások többes számú genitivusa: *nōssom, *vōssom; az *i/j-o- névmási tő személyes névmásként való működése, akárcsak a latin és a germán nyelvekben; a mutató névmások nominativusa: *tos, *tā (az ide. *sos, *sā helyett); a névmások m ragos dativusa (és locativusa) (vö. lit. tāmui, tamē), akárcsak a nyugati germán nyelvekben; a „kilenc” számnév (a kelet-balti d- a szláv nyelvek hatására keletkezhetett); a lit. ašmas, óegyházi szláv osmь számnevek; a distributív számnevek képzése (vö. lit. penkeri, óegyházi szláv petorъ); a szóalkotás, vö. a balti-szláv képzőket: -ējas: -ējė; -ovas: -avъ; -lis, -lys: -lb; -uolis: alb; -ininkas: -bnikъ; -ytis: -ištъ; -tukas: -tъkъ; -tojas: -tajь; -yba: -ьba; a praeteritum képzése *-ē, *-ā képzőkkel, akárcsak a latinban; az infinitivus *-ti képzője (A. Erhart a védikus -tāye képzővel veti össze), valamint a jelen idejű passzív melléknévi igenév *-mo- képzője, akárcsak az örmény, a luwi (és tegyük hozzá: a hettita) nyelvekben.

Mint látható, A. Erhart a balti és a szláv nyelvek közös vonásai közé nemcsak a balti és a szláv nyelvek újításait sorolta (az ide. eu jau-vá változását; az ide. R iR-ré és uR-ré válását; az o-tövű főnevek egyes számú genitivusának ragját; az ā-tövű főnevek

⁶² A. Erhart, Zum Problem der baltisch-slavischen Spracheinheit, „Sborník prací filosofické fakulty Brněnské University“, Ročník VII, Rady jazykovědné (A), Č. 6, 1958, p. 123–130.

40

az egyes szám eszközhatározói ragot; a *mun- névmást; képzőmorfémákat stb.), hanem azokat az általános jelenségeket is, amelyek más ide. nyelvekben is megtalálhatók.

A. Erhart a balti és a szláv nyelvek következő különbségeire mutatott rá:

1. A szláv nyelvek első palatalizációja meglehetősen régi, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy összefügg az indo-iráni palatalizációval. Ez fontos érv volna a balti-szláv nyelvi egység elmélete ellen.

2. Az ide. ō és ā eltérő sorsa (bővebben lásd e munka 61. és köv. oldalát).

3. A balti nyelvek melléknévragozása – a germán nyelvekéhez hasonlóan – különbözik a főnevekétől (a névmási egyes számú részes eset ragja stb.).

4. A melléknevek középfokának -esnis képzője a germán nyelvek megfelelő szuffixumára emlékeztet (vö. gót -izan).

5. Szóképzés. A szláv nyelvek nomina agentis képzése a -telb képzővel történik, amely a litvánban nincs meg. A litván -ėjas, -tojas képzők megfelelői meglehetősen ritkák a szláv nyelvekben. A litván kicsinyítő képzőkben a szláv nyelvekben idegen -l- elem dominál, míg a szláv nyelvekben igen gyakori -k- kicsinyítő elem a litvánban ritkán használatos. A balti nomina instrumenti képzője *-tlo- volt, a szlávé pedig *-dhlo. A litvánban igen produktív a -ingas melléknévképző, amely a szláv nyelvekben hiányzik.

6. Az eredetileg ragozhatatlan „öt”–„kilenc” számnevek átalakítása: a balti nyelvekben adjectivizáló elem járult hozzájuk, jo, a szláv nyelvben pedig a számnevek elvont főnevei *-ti- képzővel képződnek.

7. A litván „tizenegy”–„tizenkilenc” számnevek képzésének csak a germán nyelvekben vannak párhuzamai.

8. A jelen idejű képzés néhány típusa (nazális infixum, sta tő) egyáltalán nem található meg a szláv nyelvekben. A szláv nyelvekben széles körben elterjedt *ne/no igék a balti nyelvekben szinte egyáltalán nem fordulnak elő. A balti nyelvek intranzitív igéinek képzője -i-, a szláv nyelveké pedig -i- (<ei?).

9. A balti nyelvekben a szigmatikus aorisztosznak semmilyen nyoma sincs.

10. A balti nyelvek egyes szám első személye megőrizte az ide. *-ō végződést. A szláv nyelvek -ą végződésének eredete nem világos.

11. A balti nyelvek többes szám harmadik személyű alakjának nincs végződése.

12. A balti nyelvekben nincsenek -l- és -n- képzős participiumok.

13. Az aspektuskategória a balti nyelvekben kevésbé maradt fenn.

14. Szókészlet.

A. Erhart által bemutatott balti és szláv nyelvi különbségek közül egyesek igen régiek lehetnek, például a számnevek eltérése, a szigmatikus aorisztosz, valamint a többes szám harmadik személye. Ezek a különbségek a balti és a szláv nyelvi rendszer alapvető részeit érintik, jelezve, hogy a balti és a szláv nyelvek a múltban nem voltak azonosak. Más különbségeik (a szláv nyelvek első palatalizációja, az indoeurópai ō és ā magánhangzók eltérő sorsa, a sta-tövű igék, az egyes szám első személyű végződés stb.) feltehetőleg később alakultak ki. Következésképpen nem tükrözik a balti és a szláv nyelvek viszonyait az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után. A. Erhart tehát rámutatott a balti és a szláv nyelvek közötti jelentős és régi különbségekre.

41

A konvergenciaelmélet egyik legkövetkezetesebb védelmezője, Samuel Bernštein szintén feltette a kérdést, miért nem fogadható el a balti–szláv nyelvi egység elmélete⁶⁴. Véleménye szerint:

1. A balti és a szláv nyelvekben számos legrégibb folyamat eltérően zajlott (például az indoeurópai o és a a balti nyelvekben a-vá, a szláv nyelvekben o-vá alakult; a balti nyelvek megőrizték az indoeurópai ē és ā különbségét, a szláv nyelvek viszont elveszítették; erről bővebben lásd e munka 52. és következő oldalait).

2. A szláv alapnyelv korai időszakában végbement számos fontos folyamat a balti nyelvek számára teljesen vagy részben ismeretlen volt (például az indoeurópai s a szláv nyelvekben k, r, i, u után ch-vá, a litvánban pedig k, r után š-vé alakult; erről bővebben lásd e munka 81. és következő oldalait).

3. A balti–szláv egység elmélete tagadja a balti alapnyelv régi kettéosztottságát.

4. A balti–szláv egység elméletének hívei nem tudják rekonstruálni a balti–szláv alapnyelvet; ez állítólag nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az elmélet megalapozatlan.

5. A balti–szláv egység elméletét nem támasztják alá a régészeti adatok. A régészek, például J. Kostšewski, nem találnak olyan kultúrát, amely a balti–szláv nyelvi egység megfelelőjének tekinthető.

Mindezek alapján S. Bernštein úgy véli, hogy sem balti–szláv nyelvi egység (alapnyelv), sem balti–szláv ősnép soha nem létezett.

S. Bernštein a továbbiakban megjegyezte, hogy mindenki által elismert tény: a balti és a szláv nyelvek közel állnak egymáshoz, és számos közös vonásuk van. A kutatók nem erről vitatkoznak. A vita rendszerint a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak jellegéről és eredetéről folyik. S. Bernštein szerint a balti és a szláv nyelvek nem az indoeurópai nyelvi közösségből való közös származásuk miatt állnak ilyen közel egymáshoz, hanem a közöttük kialakult tartós kapcsolatok következtében. Ezek a kapcsolatok nem közvetlenül az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után kezdődtek, és jóval időszámításunk előtt értek véget. Más szóval, a balti és a szláv nyelvek közelsége, közös vonásaik a balti és a szláv nyelvek közössége (сообщность, Verkehrsgemeinschaft)⁶⁵ folytán alakultak ki. A tartós kapcsolatok feltételezése elegendő a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak eredetére adott magyarázathoz.

Borisas Gornung szintén nem ismeri el sem a balti–szláv nyelvi egységet, sem annak kettéágazás útján való felbomlását. Véleménye szerint az indoeurópai nyelvi közösség felbomlásakor a különböző nyelvjárástípusok integrációja (a kapcsolatok erősödése, a nyelvjárások kölcsönhatása és összeolvadása) nemcsak folyamatosan kísérte a differenciálódási folyamatokat (a nyelvi egység felbomlását), hanem gyakran uralkodóvá is vált, ezért maga a differenciálódás olykor az integrációs folyamatok következménye volt⁶⁶.

B. Gornung szerint az indoeurópai nyelvi közösség „északnyugati” övezete a Kr. e. III. évezred végén és a Kr. e. II. évezred elején „nyugati” (protokelta–illir–italikus–germán) és „északkeleti” (protobalti–szláv–tochar) övezetre bomlott. Miután a prototocharok a Volgán túlra költöztek, az indoeurópai nyelvi közösség megmaradt „északkeleti” övezete tekinthető annak a közös forrásnak, amelynek nyelvjárási sokféleségéből kialakult a protobalti és a protoszláv nyelvi közösség.

⁶⁴ С. Б. Бернштейн. Очерк сравнительной грамматики славянских языков (проспект), КСИСл, 18, 1956, р. 3—26; Балто-славянская языковая сообщность, СФ, I, 1958, р. 45—68; Очерк сравнительной грамматики славянских языков, М., 1961, р. 27—37; továbbá lásd ВЯ, I, 1958, р. 48—49; „Сборник ответов на вопросы по языкознанию (К IV Международному съезду славистов)“, М., 1958, р. 167—169.

⁶⁵ С. Б. Бернштейн, Балто-славянская языковая сообщность, р. 45.

⁶⁶ Б. В. Горнунг, К дискуссии о балто-славянском языковом и этническом единстве, ВЯ, 4, 1958, р. 55—62; Из предыстории образования общеславянского языкового единства, М., 1963.

42

B. Gornung elméletének leginkább kétségeket ébresztő mozzanata az, hogy a protoporosz dialektusok ősidőktől fogva nem a protobalti, hanem a protoszláv nyelvi közösséghez tartoztak. A porosz nyelv baltisága kétségtelen. Nem tűnik úgy, hogy ez a baltiság néhány évezreddel ezelőtt kisebb lett volna, mint most. A porosz–szláv izoglosszák⁶⁷ egyértelműen nem elegendők ilyen következtetés levonásához.

Az i. e. II. évezred második negyede táján a protoszláv dialektusok — amelyek között, mint már említettük, protoporosz dialektusok is voltak — és a protobalti dialektusok közeledni kezdtek egymáshoz: megkezdődött a „balti–szláv korszak”⁶⁸ (B. Gornung J. Endzelin terminusát használja). B. Gornung véleménye szerint azonban ez nem tartott sokáig, mert az i. e. II. évezred közepe táján a protoporosz dialektusok csatlakoztak a protobaltihoz (azaz B. Gornung szerint a proto-litván-letthez), s így kialakult a balti nyelvi közösség⁶⁹. B. Gornung úgy véli, hogy ekkor a balti és a szláv nyelvek közötti kapcsolatok hosszú időre megszakadtak.

B. Gornung alapvető álláspontja a balti és a szláv nyelvek legősibb viszonyáról J. Endzelin, Chr. Stang, E. Fraenkel és S. Bernstein koncepcióira emlékeztet.

Különösen figyelemre méltó B. Gornung azon gondolata, hogy a balti és a szláv nyelvek genetikai kapcsolatai (illetve közös vonásai) időrendileg különböző korszakokig nyúlhatnak vissza. B. Gornung öt korszakra vezeti vissza őket⁷⁰: 1) a gömbamforás kultúra korszakára; 2) a harci balták és a zsinórdíszes kerámia kultúráinak terjeszkedési korszakára; 3) a protobalti és protoszláv csoportok, valamint a hajó alakú harci balták kultúrája hordozói közötti kapcsolatok korszakára; 4) a protoindiai–irániakkal való kapcsolatok korszakára, amelynek során kialakult a satem izoglossza; és 5) végül csak a „balti–szláv korszakra”.

A balti és a szláv nyelvek közös vonásainak különböző időrendi síkokra való kivetítése módszertanilag rendkívül fontos, mivel a balti–szláv nyelvi egység elméletének hívei rendszerint figyelmen kívül hagyják az időrendi szempontot: a balti és a szláv nyelvek összes közös vonását egyetlen időrendi síkra vetítik. Így az a benyomás keletkezik, hogy a balti és a szláv nyelveknek valóban nagyon sok közös vonásuk van, és — ami a legfontosabb — ezek egyazon korszakból származnak. Ebben az esetben magától adódik a balti–szláv nyelvi egység gondolata. A balti és a szláv nyelvek közös vonásainak elemzése azt mutatja, hogy azok mégis valószínűleg különböző időrendi korszakok termékei.

Az áttekintésből kitűnik, hogy a háború utáni években a balti és a szláv nyelvek legősibb viszonyainak vitájában részt vevő, különböző országokból származó nyelvészek — akárcsak korábban — nem jutottak egységes álláspontra. A kutatók egyik csoportja — T. Ler-Splavinski, A. Vaillant, J. Otrębski, M. Loiman, J. Kurylowicz, P. Arumaa, O. Semerenyi, V. Georgijev — a balti–szláv nyelvi egység elméletét vallja. A kutatók másik csoportja — J. Safarewicz, E. Fraenkel, A. Zenas, A. Salys, V. Porzig, V. Matthews, A. Erhart, S. Bernstein, B. Gornung — ezt az elméletet elutasítja, és a balti, illetve a szláv nyelvek közelségét, közös vonásait e nyelvek közösségével (J. Safarewicz), tartós szomszédságával (E. Fraenkel), szoros kapcsolataival (V. Porzig), hosszú ideig tartó érintkezésével (S. Bernstein), illetve azoknak az indoeurópai dialektusoknak a szomszédságával magyarázza, amelyekből e nyelvek kialakultak (A. Erhart).

⁶⁷ J. Endzelīns, Par prūšu valodas radniecības sakariem, FBR, 11, 1931, p. 189—193; S. Stang, Einige Bemerkungen über das Verhältnis zwischen den slavischen und baltischen Sprachen, NTS, 11, 1939, p. 85—103.

⁶⁸ Б. В. Горнунг, Из предыстории образования общеславянского языкового единства, р. 96.

⁶⁹ Б. В. Горнунг, op. cit., p. 106, išnaša 9.

⁷⁰ Б. В. Горнунг, op. cit., p. 97.

43

A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdése, valamint a IV. és V. Nemzetközi Szlavista Kongresszus

A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kutatását jelentősen fellendítette a IV. és V. Nemzetközi Szlavista Kongresszus. A balti és szláv nyelvek genetikai kapcsolatainak kérdése iránt különösen nagy figyelmet tanúsított az 1958. szeptember 1–10-én Moszkvában tartott IV. Szlavista Kongresszus.

A kongresszusra készülve a Szovjet Szlavista Bizottság harminc, a kongresszus elé terjesztendő kérdést tett közzé, amelyek a szláv nyelvtudomány alapvető problémáit fogták át. A huszadik kérdés így szólt: „Létezett-e balti–szláv nyelvi és etnikai egység, és hogyan kell ezt értelmezni?”¹ A kérdésekre adott válaszokat külön kiadványban jelentették meg².

A kongresszuson négy előadást olvastak fel a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdéséről³. Ezekről az előadásokról, és általában magáról a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémájáról, a kongresszus idején heves vita folyt⁴.

A „Létezett-e balti–szláv nyelvi és etnikai egység, és hogyan kell ezt értelmezni?” kérdésre K. Janaček, V. Kiparsky, V. Ernits, E. Dikkenmann, L. Bulakhovsky, I. Lekov és mások válaszoltak.

K. Janaček megjegyezte⁵, hogy két fő akadály miatt nem lehet igennel válaszolni erre a kérdésre: 1) a balti és szláv nyelvek nyelvemlékei nagyon későn jelentek meg; 2) nem tudjuk, hogy az egyes indoeurópai nyelvek mely elemei tekinthetők az indoeurópai alapnyelvhez tartozónak, és hogyan különíthető el a balti–szláv korszak az indoeurópai alapnyelv korszakától.

V. Kiparsky meggyőződésének adott hangot, hogy létezett balti–szláv nyelvi egység⁶. Véleménye szerint ellenkező esetben nem lehetne megmagyarázni az úgynevezett alapszókincs számos lexikai újítását. V. Kiparsky a balti–szláv etnikai komplexumot Hérodotosz neurusaival hajlik kapcsolatba hozni.

V. Ernits V. Kiparskyhoz hasonlóan elismeri a balti–szláv egységet. Rámutatott⁷, hogy a balti-szlávok, miután elszakadtak a szatem csoport többi képviselőjétől, még egy ideig megőrizték egységüket. Később, a népesség gyarapodásával, a terület kiterjedésével és a nyelvjárási sajátosságok megjelenésével, kezdtek kirajzolódni a balti és szláv nyelvek nyelvi és területi…

¹ ВЯ, 1, 1958, p. 36.

² Сборник ответов на вопросы по языкознанию (К IV Международному съезду славистов), М., 1958.

³ Р. Trost „A balti–szláv nyelvi és etnikai kapcsolatok kérdésének jelenlegi állása”, V. Ivanov és V. Toporov „Hogyan vessük fel a balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdését”, J. Otrębski „A balti és szláv nyelvcsoportok kapcsolatainak fejlődése”, valamint V. Mažiulis „A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól”, lásd IV Международный съезд славистов (Материалы дискуссий), II, М., 1962, p. 422—426.

⁴ A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól az előadókon kívül T. Ler-Splavinski (Lengyelország), M. Altbauer (Izrael), K. O. Falk (Svédország), V. Georgiev (Bulgária), J. Czekanowski (Lengyelország), V. Iličiuss-Svitičius (Szovjetunió), M. Guchman (Szovjetunió), M. Vasmer (Német Szövetségi Köztársaság), V. Machek (Csehszlovákia), E. Seidel (Német Demokratikus Köztársaság), A. Vraciu (Románia), B. Gornung (Szovjetunió), B. Larin (Szovjetunió), P. Ariste (Szovjetunió) beszélt; lásd IV Международный съезд славистов (Материалы дискуссий), II, p. 429—450.

⁵ Сборник ответов на вопросы по языкознанию (К IV Международному съезду славистов), p. 162—166.

⁶ Op. cit., p. 170—171.

⁷ Op. cit., p. 173—174.

44

különbségek. A kapcsolatok azonban továbbra is fennmaradtak. Ezért az egyik csoportban bekövetkezett nyelvi változások könnyen átterjedhettek a másikra is. Mindez V. Ernitas véleménye szerint a baltiak és a balti finnugorok érintkezései előtt (i. e. 2000 körül) történhetett, mivel a szláv nyelvekben ezek az érintkezések már nem tükröződtek.

E. Dikkenman megjegyezte⁸, hogy arra a kérdésre, vajon fennállt-e balti és szláv etnikai egység, nem lehet adatok hiányában igenlő választ adni, nyelvi egységük azonban kétségtelen.

L. Bulachovskis (1888–1961), vienas stambiausių slavų akcentologijos specialistų, pabrėžė⁹, kad baltų kalbų kirtis iki šiol nepraradęs savo senosios morfologinės funkcijos (šokinėjimo paradigmoje). Tačiau to negalima esą pasakyti apie slavų kalbas. Svarbiausias baltų ir slavų kalbų ypatingo artimumo įrodymas — de Sosiūro-Fortunatovo dėsnis — gali būti paralelinės abiejų kalbų grupių raidos padarinys. Hirto dėsnio veikimas baltų ir slavų kalbose apskritai kelias abejonių. Ne įtikinamesni yra ir kiti šių kalbų bendri akcentologiniai reiškiniai (pavyzdžiui, metatonija supyno formose ir pan.).

A balti nyelvek és a szláv nyelvek közötti különbség állítólag annyira nyilvánvaló, hogy nem szorul bizonyításra. Ezek „zárt” nyelvi csoportok, amelyeknek nincsenek átmeneti láncszemeik. Nem valószínű, hogy a balti és a szláv nyelvek viszonya akár ezer évvel ezelőtt alapvetően más lett volna. Feltételezhető, hogy a balti és a szláv nyelveknek az ókorban létezett kapcsolatai egykor végleg megszakadtak. Ez azonban nem akadályozta meg a balti és a szláv nyelveket abban, hogy ne csak megőrizzék a korábbi közelség néhány nyomát, hanem külön-külön új közös vonásokat is kialakítsanak.

L. Bulahovszkij úgy véli, hogy a balti és a szláv nyelvek közös vonásainak többsége akkor alakult ki, amikor ezek a nyelvek még az ide. nyelvi közösség satem nyelvjárásához tartoztak; ennek keretein belül létezhetett a balti–szláv nyelvi egység.

J. Lekov¹⁰ sem értett egyet a balti–szláv nyelvi egység elméletével. Véleménye szerint e nyelvek közös vonásai a következőkből erednek: 1) az ide. nyelvi közösség örökségéből; 2) a későbbi korok olyan jelenségeiből, amelyek párhuzamos fejlődés eredményeként jöttek létre; 3) különböző kronológiai korszakok kölcsönszavaiból. I. Lekov felhívta a figyelmet arra, hogy a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdését a terminológiai zűrzavar nehezíti, mivel a kutatók igen sokféle terminust használnak — közösség, egység, közös korszak vagy periódus, alapnyelv, párhuzamos fejlődés stb.

A fent említett válaszokhoz hasonlóan a kongresszusi előadásokban sem alakult ki egységes álláspont a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdésében.

P. Trost¹¹ előadásában hangsúlyozta, hogy a balti–szláv nyelvi egységet bizonyítani képes fő érv a sajátos morfológiai megfelelések megléte, vagyis a mindkét nyelvcsoportban hasonló apró morfológiai jegyek. Véleménye szerint a két nyelv nagyszámú egyezése kétféleképpen magyarázható: genetikai kapcsolatokkal vagy nyelvi szövetséggel. A balti és a szláv nyelvek apró morfológiai jegyeinek hasonlósága azonban inkább genetikai kapcsolatokra, mintsem nyelvi szövetségre utal.

Korábban már említettük néhány kutató (például V. Metjus) követelését, hogy a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak problémájára új megoldásokat kell keresni

⁸ Op. cit., p. 175.

⁹ Op. cit., p. 157–162.

¹⁰ Op. cit., p. 172–173.

¹¹ P. Trost, K otázce baltoslovanských jazykových vztahů, „Československé přednášky pro IV. Mezinárodní sjezd slavistů v Moskvě“, Praha, 1958, p. 221–227.

45

módon, új módszerekkel, mivel e nyelvek közös és eltérő vonásainak leltárba vétele aligha segít a probléma megoldásában.

Módszertani szempontból értékes volt V. Ivanov és V. Toporov előadása¹², amely a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését egészen új megközelítésben vetette fel. A szerzők rámutattak, hogy nem lehet feltenni azt a kérdést, hogy volt-e balti-szláv alapnyelv vagy sem. Az utóbbi évtizedek kutatásai ugyanis azt mutatják, hogy a balti és a szláv, az ind és az iráni, valamint az italikus és a kelta nyelvcsoportok legkorábbi állapotát nem hagyományos alapnyelvként, hanem a dialektusok tér- és időbeli kontinuumaként kell értelmezni. Emiatt V. Ivanov és V. Toporov így teszik fel a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését: milyen viszony áll fenn a balti és a szláv nyelvek legkorábbi strukturális modelljei között?

A belső rekonstrukció módszerével külön-külön meghatározva a balti és a szláv nyelvek legkorábbi fonológiai és morfológiai modelljeit, majd összevetve őket, V. Ivanov és V. Toporov arra a következtetésre jutott, hogy a balti és a szláv nyelvek legkorábbi strukturális modelljei megegyeznek, és lényegesen különböznek az indoeurópai modelltől. A balti és a szláv nyelvek modelljeit továbbá nem lehet egyetlen kronológiai síkba helyezni: a szláv nyelvek modellje később alakult ki, és állítólag a balti nyelvek strukturális modelljének megváltozásából ered¹³. A balti és a szláv nyelvek genetikai kapcsolatainak problémájára adott megoldás lényegét V. Toporov így jellemezte: a szláv alapnyelv a balti típusú dialektusok perifériájából alakult ki¹⁴.

V. Ivanov és V. Toporov hipotézise jól illeszkedik ahhoz a nyelvi tények térbeli és időbeli alakulásában megfigyelhető törvényszerűséghez, amely a nyelvek valós életében mutatkozik: a csekély dialektális tagoltságú, nagy területet elfoglaló nyelvek később keletkeztek, és később terjedtek el az adott területen. Ilyenek éppen a szláv nyelvek. A balti nyelvek ezzel ellentétben kis területen honosak, és erősen tagolódnak dialektusokra. A szláv és a balti nyelvek viszonyára jó analógia a különböző kontinenseken elterjedt angol nyelv és az Európában erősen dialektálisan tagolt nyugati germán nyelvek viszonya.

J. Otrebski előadásában¹⁵ hangsúlyozta, hogy a baltiak és a szlávok egykor egy nyelvet beszéltek. Az indoeurópai nyelvi közösség örököse, a balti-szláv nyelvi egység (łączność bałtycko-słowiańska) J. Otrebski véleménye szerint igen későn, időszámításunk kezdete táján bomlott fel. A felbomlás oka az volt, hogy a baltiak, illetve a balti-szlávok egy része finnugor nyelveken kezdett beszélni, és finnugorrá vált.

V. Mažiulis¹⁶ főként a lit. duomi, demi, óegyházi szláv damь prezentikus tövek eredetével foglalkozott. A szerző a hettita nyelv adatai alapján ezeket az atematikus alakokat reduplikáció nélküli indoeurópai formákból vezeti le. A -d- elem a többes szám harmadik-

¹² В. В. Иванов и В. Н. Топоров, К постановке вопроса о древнейших отношениях балтийских и славянских языков, М., 1958.

¹³ В. В. Иванов и В. Н. Топоров, op. cit., p. 39.

¹⁴ В. Н. Топоров, К проблеме балто-славянских языковых отношений, КСИСл., 33—34, 1961, p. 213.

¹⁵ J. Otrębski, Rozwój wzajemnych stosunków między grupą językową bałtycką a słowiańską, p. 146—148.

¹⁶ В. Мажюлис, Заметки к вопросу о древнейших отношениях балтийских и славянских языков, Вильнюс, 1958. Az előadás litván változatát lásd: Pastabos baltų ir slavų kalbų seniausių santykių klausimu, LKK, 2, 1959, p. 5—16.

46

ebben a személyben keletkezhetett, V. Mažiulis véleménye szerint, már a balti és szláv ragozási rendszerek kialakulása következtében.

A nyelv változása során gyakran a számnevek a legállandóbbak. Ezért a nyelvek rokonsági viszonyainak vizsgálatában nagy jelentőségük van. Ebből a szempontból érdekesek V. Mažiulis következtetései, amelyeket a balti számnévrendszer vizsgálata során vont le¹⁷: „Általánosságban a balti számnevek képzési és morfológiai rendszere sok tekintetben hasonlít a szlávhoz. Arra azonban fel kell hívni a figyelmet, hogy a balti legrégebbi, azaz közös indoeurópai számnevek közvetlen indoeurópai alapnyelvi reliktumok, a későbbiek, vagyis nem közös indoeurópai számnevek pedig megfelelően hasonlítanak a szláv, valamint a germán és néhány más indoeurópai nyelv számneveihez”¹⁸. V. Mažiulis kutatásai azt mutatják, hogy a balti és szláv nyelvek számnévi közös vonásainak többsége az indoeurópai nyelvi közösségből öröklődött.

A IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszusnak a balti és szláv nyelvek legkorábbi viszonyainak problémájával foglalkozó előadásain, valamint e kérdés vitájában két elmélet képviseltette magát — a balti–szláv nyelvi egység elmélete és a balti, illetve szláv nyelvek konvergens fejlődésének elmélete. A balti–szláv nyelvi egység elméletének hívei a korábbiakhoz hasonlóan a balti és szláv nyelvek újításait hangsúlyozták, míg a balti és szláv nyelvek konvergens fejlődésének elméletét képviselők, nem tagadva e nyelvek újításait, nem kevésbé nagy számban előforduló archaikus különbségeiket is kiemelték. Magától értetődik, hogy az olyan közös vonások (újítások) és különbségek alapján, amelyek kronológiája ismeretlen, aligha oldható meg a balti és szláv nyelvek legkorábbi viszonyainak problémája. A kongresszusi vita megmutatta, hogy e probléma megoldásához különféle nyelvészeti módszerek együttes alkalmazására van szükség; ezek között fontos helyet kell kapniuk a balti és szláv nyelvek más nyelvekkel és nyelvcsoportokkal való kapcsolatainak, a balti és szláv nyelvekből más nyelvekbe, illetve más nyelvekből a balti és szláv nyelvekbe került kölcsönszavaknak, az etnonímiának és toponímiának, a táj szókincsének (biológiai és földrajzi terminusoknak) stb. E nyelven kívüli problémák megoldása a balti és szláv nyelvi jelenségek elmélyült strukturális elemzésével együtt lehetővé teszi bizonyos földrajzi és kronológiai jellegű következtetések levonását, és annak megállapítását, hogy a balti és szláv nyelvjárások együtt vagy külön léteztek-e¹⁹.

Természetes, hogy a tudomány fejlődésében a lázas és megfeszített kutatások után eljön a visszaesés időszaka. Ez a visszaesés valójában a IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszus után kezdődött.

Így például T. Ler-Splavinskij szláv etnogenezisről szóló vázlatának összefoglalóján kívül, amely futólag érintette a balti és szláv nyelvek genetikai kapcsolatait is, az 1963. szeptember 17—23-án Szófiában tartott V. Nemzetközi Szlavista Kongresszuson egyetlen előadás sem foglalkozott e nyelvek legkorábbi viszonyainak problémájával²⁰. Igaz, itt is volt

¹⁷ В. Мажюлис, Литовские числительные и соотношение балтийских числительных с числительными других индоевропейских языков (рукопись), М., 1955; Индоевропейская децимальная система числительных, ВЯ, 4, 1956, р. 53—59.

¹⁸ V. Mažiulis, Pastabos baltų ir slavų kalbų seniausių santykių klausimu, p. 14.

¹⁹ В. М. Иллич-Свитыч, Балто-славянская проблематика на IV Международном съезде славистов, ВЯ, 1, 1959, р. 139—141.

²⁰ Славянска филология, VI (отчетни материали), София, 1965.

47

A balti és szláv nyelvek kapcsolatáról esett szó, de a késői, történeti időszakra vonatkozó kapcsolatokról. E kérdéseknek V. Falkenhan, J. Otrembski, T. Zdancewicz és E. Smulkova előadásai voltak szentelve²¹.

A balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak problémája az utóbbi években

Már említettük, hogy a IV. Nemzetközi Szlavista Kongresszus után csökkent az érdeklődés a balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak problémája iránt. Ennek oka feltehetően a probléma bonyolultsága, a kronológiailag differenciált összehasonlító jelenségek hiánya, valamint a nyelvrokonság fokának megállapítására szolgáló objektív kritériumok hiánya volt.

Mindazonáltal továbbra is megjelennek egyes tanulmányok vagy könyvfejezetek, amelyek nagy vonalakban jellemzik a balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatait.

A r i t o n a s V r a č i u s úgy véli¹, hogy a balti és szláv nyelvek egy közös indoeurópai dialektusterületből erednek. J a n i s L o j a szerint „a balti és a szláv nyelvek önállóan alakultak ki az indoeurópai nyelvi közösségben, de a balti és szláv nyelvek tartós és meglehetősen élénk kapcsolatai következtében később egy-egy közös jelenség jelent meg nyelveikben”². Véleménye szerint szó sem lehet balti–szláv nyelvi egységről, annál is kevésbé, mert maguknak a balti nyelveknek (egyrészt a porosznak, másrészt a litvánnak és a lettnek) a jelentős különbségei nem teszik lehetővé, hogy J. Endzelynas minden kétséget kizáróan elismerje a balti alapnyelv létét. A balti és szláv nyelvek olyan közös jelenségeit, mint az io-tő hatása az nt-tövű participiumokra, a többes számú részes és eszközhatározói eset -m- végződései (vö. a germán nyelvek megfelelő tényeit), a mássalhangzótövű szavak i-tővé válása (vö. a latin nyelv megfelelő tényeit), valamint a névmási mellékneveket, J. Loja a balti és szláv nyelvek egymástól függetlenül és önállóan kialakult újításainak tekinti. Fedot Filin³ is határozottan ellenzi a balti–szláv nyelvi egység elméletét. Véleménye szerint ennek az elméletnek nincs szilárd tudományos alapja: a balti–szláv nyelvi egység elméletének híveire az érvek megválasztásában és értelmezésében az apriorizmus, az antitörténetiség és az elfogultság jellemző. Az ilyen antitörténetiségre és a jelenségek kronológiájának figyelmen kívül hagyására F. Filin V. Georgijev azon állítását hozza fel példaként, hogy a fonetikai és morfológiai konzervativizmus jellemezte litván nyelv csaknem helyettesítheti az írásban nem dokumentált szláv alapnyelvet. F. Filin azzal az ellenkező nézettel sem ért egyet, amely szerint a balti és a szláv nyelvek egymástól függetlenül váltak ki az indoeurópai nyelvi közösségből, és közöttük soha nem volt szorosabb kapcsolat. Úgy véli, hogy már az indoeurópai nyelvi közösség keretein belül kialakult a dialektusok egy csoportja, amelynek beszélői meglehetősen szoros és tartós kapcsolatban álltak egymással. A rokon dialektusok, amelyek nem voltak elszigetelve a többi indoeurópaitól.

²¹ V. Falkenhan „Litván–lengyel nyelvi unió”, J. Otrembski „A litván víznevek és helynevek elszlávosítása”, T. Zdancewicz „A litván és orosz nyelvek szókincsének kölcsönhatása Belosztok környékén”, valamint E. Smulkova „A fehéroroszok g ega „tитnagас” kérdéséről; lásd J. Marvan, Vzajemné vlivy mezi slovanskými a baltskými jazyky (V. Mezinárodní sjezd slavistů v Sofii), „Slavia” 33, 1964, p. 252–256.

¹ A. V r a c i u, Problema comunității lingvistice balto-slave, „Romanoslavica“, 4, 1960, p. 87–106; lásd a recenziót: LKK, 6, 1963, p. 325–330.

² J. Loja, Valodniecības vēsture, Rīga, 1961, p. 151–154.

³ Ф. М. Филин, Образование языка восточных славян, М.–Л., 1962, p. 123–130; žr. recenziją LKK, 7, 1964, p. 240–243.

48

dialektusok, különleges újításokkal gazdagodtak, és sok közös változáson mentek át. Az indoeurópai dialektusok e csoportjába tartoztak a protobalti és protoszláv nyelvek elődei. Az indoeurópai nyelvi közösség felbomlásakor különváltak a protobalti és protoszláv nyelvek, amelyek rendszerei, bár nem voltak azonosak, napjainkig hasonlóak maradtak. Ebből F. Filin arra következtet, hogy a balti és szláv nyelvek kapcsolatai kisebb megszakításokkal e nyelvek teljes története során fennálltak.

Jelentős hozzájárulás a balti és szláv nyelvek akcentológiai viszonyainak kutatásához Vladislav Illič-Svityč főnévi paradigmák történetéről szóló könyve.⁴ E nyelvek főnévi paradigmáinak rendszerei hasonlóak. V. Illič-Svityč kutatási eredményei arra engednek következtetni, hogy a balti és szláv főnévi hangsúlyozási rendszerek az indoeurópai hangsúlyozási rendszer folytatásai. A litván nyelv baritonikus paradigmájú főnevei (kivéve a tövükben hosszú, nem apofonikus magánhangzót tartalmazó csoportot) megfelelnek a görög, az óind és a germán nyelvek azonos paradigmájú főneveinek. Ugyanígy a litván nyelv mozgó hangsúlyú paradigmájának főnevei megfelelnek az említett nyelvek oxitonikus paradigmájú főneveinek. Az indoeurópai „baritonikus hangsúlyozási paradigma: mozgó hangsúlyú vagy oxitonikus paradigma” szembeállítás lényegében a szláv nyelvekben is fennmaradt.⁵

Vagyis a balti és a szláv nyelvek főnévi hangsúlyozása nagyon közel áll egymáshoz, korábban pedig még közelebb állt. Amint V. Illič-Svityč kutatása kimutatta, a balti és szláv nyelvek főnévi hangsúlyozásának hasonlósága az indoeurópai nyelvi közösség korából örökölt archaizmus, ezért nem bizonyítja, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlása után balti–szláv nyelvi egység állt volna fenn.

Vytautas Mažiulis a balti etnogenezis kérdéseinek szentelt új munkájában⁶ a „legősibb kapcsolatok” kifejezést rokon dialektusok (idiómák) olyan kapcsolataira használja, amelyekre a következők jellemzők: 1) az ezeket fenntartó törzsek meglehetősen jól megértették egymást; 2) a legősibb kapcsolatok fennállásának területe a népsűrűségtől függően többé vagy kevésbé korlátozott lehetett, mivel nagy területen a kompakt nyelvi kapcsolatok előbb-utóbb megszakadtak volna. A balti törzsekhez kapcsolt harci bárdok kultúrájára alapozva, amely a Kr. e. II. évezred elején Északkelet-Európa nagy területein terjedt el, V. Mažiulis hajlik arra, hogy úgy vélje: a baltiak legősibb kapcsolatainak (más szóval a balti nyelvi közösségnek) a felbomlása éppen ekkor kezdődött. Mivel véleménye szerint a baltiak legősibb kapcsolatainak és a balti–szláv legősibb kapcsolatoknak a felbomlása egy időben kezdődött, a balti–szláv legősibb kapcsolatok felbomlásának kezdetét a Kr. e. II. évezred első századaira datálja. V. Mažiulis szerint minél korábbi időszak felé haladunk a Kr. e. II. évezred kezdetétől, annál szorosabbak lehettek a balti és szláv nyelvek kapcsolatai. Arra a következtetésre jut, hogy létezett szláv alapnyelv, balti viszont nem; a balti alapnyelv (Ursprache) a balti–szláv nyelvi egység keretein belül létezett (within the framework of the Balto-Slavonic „Ursprache”).⁷

A balti és szláv nyelvek jelenlegi areális viszonyainak legnagyobb részét Anatolij Nepokupno „A balti–szláv nyelvi kapcsolatok areális vonatkozásai” című könyve tárgyalja

⁴ В. М. Иллич-Свитыч, Именная акцентуация в балтийском и славянском (Судьба акцентуационных парадигм), М., 1963; lásd a recenziót: LKK, 7, 1964, p. 231–236.

⁵ В. М. Иллич-Свитыч, op. cit., p. 83.

⁶ V. Mažiulis, Linguistic Notes on Baltic Ethnogenesis, Moscow, 1964.

⁷ V. Mažiulis, op. cit., p. 3.

4. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

49

„aspektusok”⁸. Mindazonáltal ez a könyv mind módszertana, mind a vizsgált szemantikai és szintaktikai jelenségek földrajzi elterjedése tekintetében hasznos lehet a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kutatásához.

A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatait tárgyaló Georgas Ševeljovas rámutat⁹, hogy e nyelveknek számos feltűnő közös vonásuk van, de nem kevesebb a szembetűnő különbség sem. Éppen ezek a különbségek akadályozzák leginkább a balti–szláv egység (Balto-Slavic unity) időpontjának meghatározását, amennyiben ez az egység egyáltalán valaha is fennállt.

G. Ševeljovas szerint a hangváltozások összehasonlítása sok fontos információval szolgál, különösen akkor, ha kronológiájukra is figyelmet fordítunk. G. Ševeljovas egyszerű ténynek tekinti, hogy „a szláv alapnyelv történetének öt korszakából az első korszakban (körülbelül i. e. 2000–1500 között) a szláv nyelvek fonetikai és fonológiai változásai a balti nyelvekre is közösek voltak, a későbbi korszakok változásai viszont már nem”¹⁰. Ebben a korszakban a balti nyelvek a szlávokhoz hasonlóan a hehezetes zárhangokat és a labioveláris mássalhangzókat is elveszítették, egyszerűsítették a mássalhangzó- és spiránscsoportokat, a szótagalkotó szonánsokat R iR és uR alakúvá változtatták, kialakították a hosszú szótagok két intonációját — az akutust és a cirkumflexust —, és elveszítették a szóvégi r hangot. Az itt felsorolt változások némelyike más nyelvekben is bekövetkezett, a szótagalkotó szonánsok kettős vokalizációja és a fonematikus intonációk megjelenése azonban állítólag kizárólag a balti és a szláv nyelvekre jellemző. Ezért nem lehet kétséges, hogy a szláv alapnyelv első korszakában a balti és a szláv nyelvek fejlődése közös volt.

A szláv alapnyelv fejlődésének későbbi korszakában a balti nyelvek nem szigetelődtek el teljesen a szláv nyelvektől, kapcsolatuk azonban igen laza volt. Azt, hogy a balti és a szláv nyelvek kapcsolatai jelentősen meggyengültek, a szláv nyelvek két fontos hangváltozása mutatja, amelyek csak részben tükröződtek a balti nyelvekben: a balti nyelvekben az s nem változott ch-vá k, r, i, u után, ahogy ez a szláv nyelvekben történt; a balti nyelvekben az s csak k, r után változott meg (lásd e munka 81. és köv. oldalát). A szláv nyelvek másik jellegzetes változása — az ide. o és a egybeesése — csak a balti nyelvek rövid magánhangzóit érintette.

G. Ševeljovas szerint tehát a hangváltozások alapján négy korszakot különíthetünk el a balti és a szláv nyelvek rokonsági viszonyainak alakulásában: 1) a közös fejlődés korszaka, i. e. 2000–1500 körül; 2) a meggyengült kapcsolatok korszaka, amelynek utolsó évszázadai az i. e. VI. és V. századra estek; 3) a független fejlődés korszaka (period of no established contacts), körülbelül i. e. V. századtól i. sz. VI–VII. századig; 4) a keleti szlávok és a lettek közötti kapcsolatok korszaka (a Pszkovi területen).

Meg kell jegyezni, hogy G. Ševeljovas viszonylag objektív képet rajzol a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól. Kétségtelen, hogy a szótagalkotó szonánsok vokalizációja és a hangsúly-oppozíciók kialakulása a balti és a szláv nyelvek újításai. Ezek arra engednek következtetni, hogy az indoeurópai nyelvi közösség felbomlását követő első évszázadokban a balti és a szláv nyelvek fejlődése abban az értelemben volt közös, hogy a szláv nyelvterületen kibontakozó újítási hullám akadálytalanul eláraszthatta a teljes balti nyelvterületet vagy annak egy részét,

⁸ А. П. Непокупный, Ареальные аспекты балто-славянских языковых отношений, Киев, 1964.

⁹ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, Heidelberg, 1964, p. 613—614.

¹⁰ G. Y. Shevelov, op. cit., p. 613.

50

és fordítva. Más szóval arra engednek következtetni, hogy a balti és a szláv nyelvek „élő izoglosszás területet” alkottak (Chr. Stang kifejezése).

Miután elemezte a szláv nyelvek kézművesipari (szövésre, fafeldolgozásra, fazekasságra és kovácsmesterségre vonatkozó) terminológiáját, majd összevetette azt a balti nyelvek megfelelő terminológiájával, Oleg Trubačovas¹¹ megállapította, hogy: 1) ezen a területen a balti és a szláv nyelvek szókincse jelentősen különbözik¹²; 2) a balti és a szláv nyelvi megfelelések a szókincs későbbi, újonnan kialakult rétegeiben jelennek meg, ami arra enged következtetni, hogy a balti és a szláv nyelvek közelsége ezen a területen másodlagos¹³. Kutatásai eredményeit összegezve O. Trubačovas ezt írja: „…maga az anyag azt mutatja, hogy az ősi szlávok nem a baltiakkal való kapcsolatok felé, hanem a nyugatabbra élő indoeurópaiakkal való érintkezés felé orientálódtak; a szlávokkal folytatott érintkezésük a terminológia kialakításában olyan jelentős és komoly volt, hogy kénytelenek vagyunk elismerni: egykor létezett egy közép-európai kulturális térség, amely magában foglalta az ókori germán, italikus és szláv dialektusokat (vagy azok egy részét), a balti dialektusokat viszont nem érintette; ezekkel a kapcsolat később kezdődhetett”¹⁴.

* * *

A balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatairól eddig kidolgozott valamennyi elmélet M. Veingarto és N. van Veiko sémái alapján¹⁵ grafikusan a következőképpen ábrázolható:

Annak eldöntéséhez, hogy a létező elméletek közül melyik részesítendő előnyben, melyik tekinthető a legmegbízhatóbbnak és a balti és a szláv nyelvek legrégibb kapcsolatait legobjektívebben tükrözőnek, át kell tekintenünk e nyelvek legfontosabb közös vonásait, különös tekintettel azokra, amelyeket a balti–szláv nyelvi egység elméletének fő érveiként tartanak számon.

¹¹ О. Н. Трубачев, Ремесленная терминология в славянских языках, М., 1966.

¹² О. Н. Трубачев,, op. cit., p. 209.

¹³ О. Н. Трубачев, op. cit., p. 275.

¹⁴ О. Н. Трубачев, op. cit., p. 393.

¹⁵ Lásd N. van Wijk, Die baltischen und slavischen Akzent- und Intonationssysteme, 12. o.

4*

51

A balti és szláv nyelvek legfontosabb közös vonásainak jellemzése

A balti és szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak problémáját vizsgálva elsősorban e nyelvek fonetikai, morfológiai és lexikai közös vonásaival érvelnek; ezek alkotják, mondhatni, az egyes elméletek érvrendszerét. A balti–szláv nyelvi egység elméletének hívei különösen a balti és szláv nyelvek újításait hangsúlyozzák.

A szakirodalomban különösen gyakran említik a balti és szláv nyelvek következő közös vonásait: az ide. rövid magánhangzók o és a, valamint a eu kettőshangzó azonos sorsa; az ide. szótagképző szonoránsok R azonos reflexiója; az ide. s mássalhangzó megváltozása k, r, i, u után; a palatális veláris mássalhangzók k’ és g’ affrikálódása; a hangsúlyok kialakulása; Hirt és de Saussure–Fortunatov törvényei; a *-ėjo-, *-tėjo- és más képzők kialakulása; a *mun- névmási tő megjelenése; a névmási melléknevek kialakulása; az o-tövű főnevek egyes számú birtokos esetének azonos ragja; az igék második személyű végződésének, a *-sēi-nek az eredete stb.

A balti–szláv nyelvi egység elméletének hívei mindezeket és más közös vonásokat, különösen az újításokat, egyetlen kronológiai síkra vetítik. Ez azt a benyomást kelti, hogy a balti és szláv nyelveknek igen sok közös vonásuk van, különösen újításuk, és — ami a legfontosabb — ezek egyetlen korszakból származnak. Ebből arra következtetnek, hogy a balti–szláv nyelvi egység kétségtelenül fennállt. A balti és szláv nyelvek közös jelenségei és folyamatai kialakulási feltételeinek és részleteinek tisztázása, valamint kronológiájuk kérdésének megvilágítása azonban jelentősen megváltoztathatja e nyelvek közös vonásainak, különösen újításaiknak kialakulásáról és fejlődéséről alkotott képet.

Ezért feladatunk a balti és szláv nyelvek legfontosabb közös vonásainak alapos áttekintése, különösen azoké, amelyeket a balti–szláv nyelvi egység elmélete fő érveinek tekintenek. Ebben a munkában az előszóban megjelölt okokból a fonetikai jelenségek elemzésére szorítkozunk¹.

Az ide. rövid o és a magánhangzók

Az ide. rövid o ir a hangok reflexuma a balti nyelvekben a, a szláv nyelvekben pedig o. Vö.: a) ide. o: lit. naktis, lat. nakts, pr. naktin (acc. sing.), óegyházi szl. noštь (a *nakti- alakból): lat. nox noctis; lit. akis, lat. acs, pr. ackis, óegyházi szl. oko: lat. oc-ulus, gör. ὄσσε (nom. du.); b) ide. a: lit. ašis, lat. ass, pr. assis, óegyházi szl. osь: lat. axis, gör. ἄξων, ófelnémet ahsa, óind ákṣaḥ; lit. marios, lat. mare, pr. mary, óegyházi szl. morje: lat. mare, gót. marei. Az ide. rövid o és a magánhangzókat a latin és a görög nyelv őrizte meg a legjobban. Példáik ezért világosan megmutatják, hol állt régebben o magánhangzó, és hol a. A balti és szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak vizsgálatakor fontos tisztázni, hogy a mai balti a és szláv o helyén milyen magánhangzó állt a balti nyelvi közösségben és a szláv alapnyelvben. A kutatók véleménye ebben a kérdésben eltér.

¹A balti és szláv nyelvek közös akcentológiai és morfológiai jelenségeinek rövid jellemzését lásd: S. Karaliūnas, Baltų ir slavų kalbų seniausiųjų santykių klausimu, „Lietuvos TSR Mokslų akademijos darbai“, Serija A, 1(20), 1966, p. 167—177; С. Каралюнас, Древнейшие отношения балтийских и славянских языков (автореферат), Вильнюс, 1967.

52

M. Muchas¹, P. Krečmeris², J. Endzelyn as³, J. Mikola⁴, V. Vondrakas⁵, E. Švarcas⁶, T. Ler-Splavinskis⁷, A. Vajanas⁸, J., K. Horālekas¹⁰, P. Aruma¹¹, V. Georgijevas¹² és mások úgy vélték, illetve ma is úgy vélik, hogy mind a balti nyelvi közösségben, mind a szláv alapnyelvben az indoeurópai rövid magánhangzók o és a a-vá váltak. M. Bartolis¹³, V. Poržežinskis¹⁴, H. Jakobzonas¹⁵, F. Fortunatovas¹⁶ és mások azon a véleményen voltak, hogy a balti–szláv nyelvi egység idején egy ă magánhangzó létezett (a kis fokú labializációval), amelyből később a balti a és a szláv o fejlődött.

Mindezek a kutatók a balti-szláv nyelvi egység, illetve a balti-szláv közös korszak (J. Endzelīns) elméletének hívei voltak, és ez minden bizonnyal meghatározta a balti és szláv nyelvek magánhangzó-rendszerének fejlődéséről vallott nézetüket: a balti nyelvekben ugyanazoknak a jelenségeknek kellett végbemenniük, mint a szlávban.

Mivel valamennyi balti nyelvben az indoeurópai o és a helyén a állt, e kutatók szerint a balti nyelvi közösségben is a-nak kellett lennie. Arra a következtetésre jutva, hogy a balti nyelvekben korábban a hang volt, nem támaszkodtak kellőképpen maguknak a balti nyelveknek a tényeire. J. Endzelīns¹⁷ például hajlott arra, hogy a balti-szláv korban a hang létezett, mégpedig két okból: 1) az indoeurópai o a-vá válásának hulláma, amely az indo-iráni, albán és germán nyelvek területét is elérte, a velük határos balti és szláv nyelveket is el kellett hogy árassza; 2) a mai szláv nyelvek o hangja helyett a szláv eredetű görög és finnugor jövevényszavakban a szerepel. Ezeket a jövevényszavakat az említett kutatók közül mások is fő érvnek tekintették amellett, hogy a szláv alapnyelvben létezett rövid a hang.

Már meglehetősen régen egy másik vélemény is elhangzott. K. Brugmann¹⁸ úgy vélte, hogy az indoeurópai o és a a balti-szláv nyelvi egység idején a hanggá vált, amely a szláv nyelvekben fennmaradt, a balti nyelvekben pedig a-vá változott. Azonban az a véleménye, hogy a balti nyelvekben korábban létezett

¹ M. Much, Abhandlungen zur germanischen Philologie, „Festgabe für R. Heinzel“, Halle, 1898, p. 213.

² P. Kretschmer, Die slavische Vertretung von indogermanischen o, AfslPh, 27, 1905, p. 228–240.

³ Я. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, p. 106–107.

⁴ J. J. Mikkola, Urslavische Grammatik, I, Heidelberg, 1913, p. 48.

⁵ W. Vondrák, Vergleichende slavische Grammatik, I, 2. Aufl., Göttingen, 1924, p. 106.

⁶ E. Schwarz, Zur Chronologie von asl. a > o, AfslPh, 41, 1927, p. 124–136.

⁷ T. Lehr-Splawiński, O pochodzeniu i praojczyźnie słowian, p. 24.

⁸ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 107.

⁹ Я. С. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, 5, 1954, p. 28.

¹⁰ K. Horálek, Úvod do studia slovanských jazyků, Praha, 1962, p. 99.

¹¹ P. Arumaa, Urslavische Grammatik, I, p. 74–77.

¹² В. Георгиев, Вокалната система в развоя на славянските езици, София, 1964; Нови теории и традиционални заблуди, „Български език“, 15, 1965, p. 297–307.

¹³ M. G. Bartoli, Riflessi slavi di vocali labiali romane e romanze, greche e germaniche, „Zbornik u slavu V. Jagića“, Berlin, 1908, p. 30–60.

¹⁴ W. Porzeziński, Die baltisch-slavische Sprachgemeinschaft, p. 16.

¹⁵ H. Jacobsohn, Arrier und Ugrofinnen, Göttingen, 1922, p. 75.

¹⁶ Ф. Ф. Фортунатов, Előadások az óegyházi szláv (egyházi szláv) nyelv fonetikájáról, Petrográd, 1919, p. 26.

¹⁷ Я. Эндзелин, op. cit., p. 106–107.

¹⁸ K. Brugmann, Az indoeurópai nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata, I, 1, p. 146.

53

de jól megindokolva nem volt. V. Tomsen¹⁹ és H. Jakobzon²⁰ azokat az állításaikat, hogy a balti nyelvekben régebben o magánhangzó volt, a balti eredetű finnugor nyelvekbeli jövevényszavakkal támasztották alá, amelyekben a mai balti nyelvek a-ja helyett rövid o fordul elő.

A balti eredetű keleti-balti finn nyelvekbeli jövevényszavakra támaszkodva K. Būga²¹ úgy vélte, hogy a balti–finn nyelvi érintkezés legkorábbi időszakában az indoeurópai o-t a baltikumiak csak hangsúlytalan helyzetben őrizték meg épen, míg a hangsúlyosat a-vá változtatták.

Azt az állítást, hogy a balti nyelvi közösségben létezett rövid o magánhangzó, újabban új tényekkel próbálják alátámasztani. J. Kazlauskas²² szerint a litván nyelv keleti aukštaitiai nyelvjárásainak in, un, valamint a žemaitiai nyelvjárások ẹn, ọn hangkapcsolatai ẹn, ọn-ből alakulhattak ki. J. Kazlauskas továbbá azt állítja, hogy a lett nyelv ẹn, ọn hangkapcsolatainak ē, ō-vá, majd (az ē: ō korreláció létrejötte után) ie, uo-vá alakulása egyszerűbb és érthetőbb. Az en, an hangkapcsolatoknak nem szükségszerűen kellett ē, ō-t eredményezniük, mivel nazális ẹ, ą is lehetséges.

V. Mažiulis²³ úgy véli, hogy a porosz típusú doalgis „sarló” szavakban a oa graféma a rövid o-ból cirkumflexusos megnyúlással keletkezett hosszú ō-t jelöli, amely véleménye szerint közös balti eredetűnek tekintendő. Azt az állítást, hogy a balti nyelvi közösségben rövid o magánhangzó volt, talán még két további adat is alátámasztja.

1. A balti nyelvek magánhangzórendszerének fejlődését vizsgálva a szakirodalom már korábban rámutatott a magánhangzórendszerek fejlődésének polarizációs elvére²⁴. Ez világosan megfigyelhető a žemaitiai nyelvjárások magánhangzórendszereinek fejlődésében. Itt nemcsak az a, e magánhangzók szélesek és nyíltak, hanem az ɔ, ẹ magánhangzók is. Hogy az ɔ, ẹ magánhangzók a szűk u, i magánhangzókból erednek, azt az um, un, im, in hangkapcsolatok mutatják, amelyekben az u, i magánhangzók többnyire változatlanul maradtak. Azt a tényt, hogy az u, i magánhangzók az összes többi litván nyelvjárásban megőrizték szűkségüket, a žemaitiai nyelvjárásban viszont nyíltabbá váltak, valószínűleg a hosszú magánhangzók erős labializációjával és jelentős zártabbá válásával kell magyarázni; vö. a litván uo, ie → žemaitiai ū, ī, ọu, ẹi, a litván o, ė → žemaitiai uo, ie.

Vagyis a žemaitiai nyelvjárások hosszú magánhangzóinak rendszere a zártabbá válás és a labializáció, rövid magánhangzóinak rendszere pedig ellenkezőleg, a nyíltabbá válás és a delabializáció irányában változott. Ebben az esetben arra a következtetésre kell jutnunk, hogy nemcsak az ɔ, ẹ magánhangzók, hanem az a, e magánhangzók is szűk és labializált rövid magánhangzókból (u, i, illetve o, ẹ) keletkeztek. Figyelembe véve a rövid magánhangzók nyíltabbá válásának ezt a tendenciáját, az egyes helyzetekben megfigyelhető szűkségüket réginek tekinthetjük. Így például a žemaitiai nyelvjárás olyan hangkapcsolataiban, mint amilyeneket már említettünk, az um, un, im, in hangkapcsolatokban az u, i magánhangzók mindig szűkek, más szóval itt az orrhangzók hatására megőrizték eredeti jellegüket. Ugyanígy a žemaitiai ɔm, ɔn, ẹm, ẹn hangkapcsolatok ɔ, ẹ magánhangzóit régebbinek kell tekintenünk, mint a nyílt szótagbeli a, e magánhangzókat. Erről a szakirodalomban már írtak²⁵.

Az északi dounininkai nyelvjárásban a régi hangsúly helyzetében szűk, helyenként a jelentős zártabbá válás következtében diftongizálódott ẹ/ie magánhangzók állnak, ha a következő szótagban szű-

¹⁹ V. Thomsen, Beröringer mellem de finske og de baltiske (litauisk-lettiske)Sprog, Köbenhavn, 1890, p. 89.

²⁰ H. Jacobsohn, op. cit., p. 75.

²¹ K. Būga, RR, I, p. 457.

²² И. Казлаускас, К развитию общебалтийской системы гласных, ВЯ, 4, 1962, p. 20–24.

²³ В. Мажюлис, Заметки по прусскому вокализму, „Вопросы теории и истории языка (Сборник в честь профессора Б. А. Ларина)“, Ленинград, 1963, p. 192–193; V. Mažiulis, Remarques sur le vocalisme du vieux prussien, „Acta baltico-slavica“, 2, 1965, p. 55.

²⁴ И. Казлаускас, op. cit., p. 21–22.

²⁵ И. Казлаускас, op. cit., p. 23.

54

A magas magánhangzók u, i (rövidek vagy hosszúak). A következő szótag más magánhangzói előtt itt széles e áll. Hogy melyik helyzetben őrződött meg az e magánhangzó régebbi jellege, azt az u, i magánhangzók viselkedése mutatja. A magas magánhangzók u, i a dounininkai nyelvjárási terület nagy részén változatlanok maradtak a nyelvjárás magas magánhangzói, u, ū, uo, i, ī, ie előtt. A nyelvjárás többi magánhangzója előtt szélesebbé váltak, ọ, ẹ lett belőlük²⁶. Ha az u, i magánhangzók a magas magánhangzók előtt megőrizték eredeti jellegüket, akkor az e magánhangzó is megőrizhette eredeti jellegét (szűk voltát) ebben a helyzetben.

Az itt leírt tények tehát azt mutatják, hogy a žemaitė nyelvjárások eredeti rövid magánhangzói valószínűleg szűk o, ẹ-k voltak.

A kelet-aukštaitė nyelvjárásokban (az úgynevezett rotininkai nyelvjárásokban) az irodalmi nyelv hangsúlyos, nem szóvégi a magánhangzója helyett o-t ejtenek (a dialektológiai átírásban ə-val és ă-val jelölik), vö. az anykštėnai és kupiškėnai rotai, gražū (acc. sing.), vokaras, dorbas alakjait. Hangsúlytalan helyzetben és a szó hangsúlyos végén, amely fonológiailag a hangsúlytalan helyzetnek felel meg, itt a áll, vö. vakarai, gražūs, giria²⁷.

Felmerül a kérdés, hogy a rotininkavimas újonnan kialakult jelenség-e, vagy régről öröklődött (más szóval: melyik helyzet vokalizmusa régebbi, a hangsúlyosé vagy a hangsúlytalané).

A rotininkavimas viszonylag kis területen, Papilis és Ukmergė között terjedt el²⁸. Mivel a rotininkavimas területének déli részén nem működik a magánhangzó-asszimiláció, ezért a hangviszonyok világosabbak, a vizsgálat elején a nyelvjárási magánhangzórendszerek elemzését erre a részre korlátozzuk. Z. Zinkevičius adatai szerint²⁹ például az anykščiai nyelvjárás magánhangzórendszerei a következők:

rövid magánhangzók hosszú magánhangzók hangsúlyos helyzetben u. i. ū ī ə. ẹ. uo ie hangsúlytalan helyzetben u i u. i. a e a. e.

Az uo és ie kettőshangzók (amelyek szinkrón szempontból talán feszes fonémákként kezelendők) kialakulása előtt a hosszú magánhangzók rendszere hangsúlyos helyzetben a következő lehetett:

ū ī ō ē ā ē

Az egyes fonémák rendszeren belüli helyzetét a következő megkülönböztető jegyek jellemezhették:

a /ū/ és /ī/ fonémák diffúzak (szemben a /ō/ és /ē/ fonémákkal), valamint nem kompaktak (szemben az /ā/ és /ē/ fonémákkal);

²⁶ Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966, p. 61–62.

²⁷ Bővebben lásd: Z. Zinkevičius, op. cit., p. 50.

²⁸ Z. Zinkevičius, op. cit., p. 50–51 ir žemėl. Nr. 6.

²⁹ Z. Zinkevičius, op. cit., p. 50 tt.

55

a /ō/ és /ē/ fonémák nem diffúzak (szemben állnak az /ū/ és /ī/ fonémákkal) és nem kompaktak (szemben állnak az /ā/ és /ē/ fonémákkal); az /ā/ és /ē/ fonémák kompaktak (szemben állnak az /ō/ és /ǭ/ fonémákkal) és nem diffúzak (szemben állnak az /ū/ és /ī/ fonémákkal). Ezenkívül az /ū/, /ō/, /ā/, illetve az /ī/, /ē/, /ė/ fonémák feltehetően a „moll jelleg – dúr jelleg” megkülönböztető jegyekkel rendelkeztek. Az /ū/, /ō/, /ā/ fonémákat azért jellemezték mollként, mert a fonetikai szinten nemcsak az ū és ō magánhangzók voltak erősen labializáltak, hanem úgy tűnik, az ā is rendelkezett bizonyos fokú labializációval (a megfelelőbb jelölés ā vagy akár ā lenne). Hogy az ā magánhangzó labializált volt, azt mutatja, hogy a žemaitiai nyelvjárásokban és néhány aukštaitiai nyelvjárásban uo diftongussá labializálódott (Zietela, Lazūnai, Ramaškonys környékén, valamint Adutiškis és a Druskininkai melletti Gerdašiai környékén ³⁰). Ez a diftongizáció önmagában feltételezi az ā magánhangzó bizonyos kezdeti labializációs fokát. Azt, hogy az ā magánhangzó kompakt, nem diffúz és emellett moll fonéma megvalósulása volt, úgy tűnik, a szláv nyelvek a magánhangzójának litván hosszú o-val való visszaadása is megerősíti (vö. lit. striōkas és óorosz strachъ, lengyel strach). A keleti balti nyelvi közösség számára valószínűleg olyan magánhangzót kell rekonstruálnunk, amilyennel a mai kelet-aukštaitiaiak (Dusetos, Svėdasai, Alanta, Utena környékén) és a nyugat-žemaitiaiak (Karklė, Žardė környékén) rendelkeznek. E magánhangzó (vagyis az ā) archaikus voltát földrajzi szempont is jelzi: az areális nyelvészet alapelvei szerint az a nyelvi jelenség vagy tény, amely peremterületeken vagy egymástól távol eső areákban létezik, régebbi annál a nyelvi jelenségnél vagy ténynél, amely egy központi vagy összefüggő areában terjedt el³¹. Más szóval, alapos okunk van feltételezni, hogy a fent említett kelet-aukštaitiai és tengerparti žemaitiai nyelvjárásokban fennmaradt a keleti balti nyelvi közösség régi ā hangja.

A keleti balti nyelvi közösség hosszú magánhangzóinak rendszerét az anykščiai nyelvjárás hosszú magánhangzóinak rendszerével összehasonlítva azt látjuk, hogy: 1) fonematikai szinten elemeik egymáshoz viszonyított helyzete és kapcsolata változatlan maradt: a fonémákat ugyanazok a megkülönböztető jegyek jellemzik, mint korábban; 2) fonetikai szinten elemeik a csekélyebb labializáció és zártabbá válás irányában változtak: ō, ē→uo, ie és ā, ē→ɔ, ė.

Felmerül a kérdés, hogy az anykščiai nyelvjárás rövid magánhangzóinak rendszere milyen irányban változott – zártabbá vagy nyíltabbá vált-e –, és hogyan viszonyult fejlődése a hosszú magánhangzók rendszerének fejlődéséhez. A kérdés megválaszolásakor fontos körülmény, hogy a kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban (legalább azokban, amelyek a rotininkas nyelvjárási területhez tartoznak) korreláció alakult ki a rövid magánhangzók – amelyek itt félhosszúvá nyúltak – és a hosszú magánhangzók között. E korreláció fennállását számos tény igazolja. Ukmergė környékén nemcsak a hosszúság–rövidség, hanem a lokális (hangszín szerinti) oppozíciók is semlegesítődtek, vö. rōtas „kerék”: prōtas „ész”. A rotininkas terület északi részén, ahol magánhangzó-asszimiláció működik, az e rövid és az ē hosszú magánhangzó egyaránt azonos változáson ment át. A moll magánhangzók előtt és a szó abszolút végén a kupiškėnai nyelvjárásban az irodalmi nyelvi e és ē helyén a, illetve ā áll, a dúr magánhangzók és az etimológiai j előtt pedig e, illetve ē. A k, g, š, ž, č, j után, a következő szótag minőségétől függetlenül, a kupiškėnai beszélők többségénél e, illetve ē található, Papilis környékén pedig a moll magánhangzók előtt és a szó abszolút végén az említett helyzetben æ, illetve ǣ³².

³⁰ Z. Zinkevičius, op. cit., p. 71.

³¹ В. Пизани, Общее и индоевропейское языкознание, „Общее и индоевропейское языкознание (Обзор литературы)“, Москва, 1956, p. 112–114.

³² Z. Zinkevičius, op. cit., p. 54, 74.

56

Miután (főként a rövid magánhangzók megnyúlása miatt) korreláció alakult ki a rövid és hosszú magánhangzók között, mindkét vokalizmus-rendszernek azonos irányban kellett változnia. Mivel, amint láttuk, a hosszú magánhangzók rendszere labializálódott és zártabbá vált, a rövid magánhangzók rendszere is a labializáció és a zártabbá válás irányában változhatott. Következésképpen a kelet-aukštaitiai o, ẹ szűk magánhangzók valószínűleg újonnan jöttek létre a korábbi nyílt a, e magánhangzókból.

A hangsúlytalan helyzetben a rotininkas nyelvjárásokban a hosszú magánhangzók rendszere ellenkező irányban változott – rövidült és nyíltabbá vált. Így például az anykščiai nyelvjárásban az ō, ē delabializálódott és nyíltabbá vált, s ezáltal egybeesett az ā, ē hangokkal; az utóbbiak pedig delabializálódva és nyíltabbá válva a, illetve æ hanggá alakultak. Hangsúlytalan helyzetben a rotininkas nyelvjárások mindenütt nyílt rövid magánhangzókkal rendelkeznek. A rotininkas nyelvjárások hangsúlytalan helyzetben megfigyelhető vokalizmus-rendszereinek azonos fejlődése tehát szintén alátámasztja azt az állítást, hogy hangsúlyos helyzetben is azonos módon fejlődtek.

A rövid és hosszú magánhangzók közötti korreláció kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban való meglétét (vagyis a rövid magánhangzók hangsúlyos helyzetben történő megnyúlását, zártabbá válását és labializációját) az is mutatja, hogy a rotininkas terület nagyobb részén a hosszú ō, ō mellett rövid (itt megnyúlt) ɔ-t találunk, a terület keleti részén pedig az ā mellett rövid ā magánhangzót. A peremnyelvjárásokban ezek a viszonyok felcserélődhetnek – az ɔ mellett ā állhat (a Kavarskas és Alanta közötti Trakiniai faluban), az ā mellett pedig ɔ (a Švedasai beszédben)³³. A korreláció megléte azonban itt is kétségtelen.

A kupiškėnai nyelvjárásban a magánhangzók helyzettől függő váltakozása (asszimilációja) akkor válik érthetővé, ha feltételezzük, hogy korábban itt nyílt, nyitott e, illetve ē magánhangzók léteztek, amelyek a moll magánhangzók előtt és a szó abszolút végén még nyíltabbá váltak, és a, illetve ā hanggá alakultak, a dúr magánhangzók és az etimológiai j előtt pedig zártabbá váltak, és ẹ, illetve ē hanggá alakultak, vagyis

e, illetve ē → a, illetve ā; e, illetve ē → ẹ, illetve ē

A széles a magánhangzó zártabbá válását a rotininkas nyelvjárásokban az is mutatja, hogy az akutusos au diftongusban a magánhangzó a (nem pedig o). Úgy tűnik, a hangsúly jellege és az u miatt nem zárult, amely előtt feltehetően nem állhat szűk magánhangzó (e vagy o).

Labializált a magánhangzó a žemaitiai nyelvjárásokban is előfordul helyenként (Laukuva, Seda környékén stb.)³⁴. Valószínűleg azonban ott is új, mivel a žemaitiai nyelvjárásokban az erősen labializált és zártabbá vált hosszú magánhangzók miatt a rövid magánhangzóknak szabályosan nyíltabbá és szélesebbé kellett válniuk.

A litván nyelvjárások vokalizmusában említett változások (a rövid és hosszú magánhangzók polarizációs fejlődése a žemaitiai nyelvjárásban, a korreláció kialakulása és az asszimilációs jelenségek a kelet-aukštaitiai nyelvjárásokban) talán arra utalnak, hogy az o, e rövid magánhangzók viszonylag régen nyílt a, e hangokká váltak.

2. A lett nyelvben az irodalmi nyelvi a helyett rövid o magánhangzót a felső-latgál keleti nyelvjárásai használnak. Az o magánhangzó itt hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt előfordulhat (vö. lett vosara és vosora „nyár”), mind hátsó magánhangzó előtt, mind pedig előtt

³³ Z. Zinkevičius, op. cit., p. 50.

³⁴ Z. Zinkevičius, op. cit., p. 51.

57

elülső képzésű magánhangzók előtt (vö. lett lobs „jó napot” és obi „mindkettő”)³⁵. A lett nyelvjárások magánhangzórendszerei fejlődésének vizsgálata nélkül nehéz bármit is mondani e magánhangzó régiségéről.

A rövid o magánhangzó a porosz nyelvben is előfordul. A porosz nyelv Elbing-szójegyzékében az a helyett meglehetősen gyakran o található³⁶; vö. porosz wobse „darázs”, sompisinis „durva kenyér, Grobbrot” (a porosz som- megfelel a litván sam- alaknak). Ez az o talán egy korábban szélesebb körben használt rövid o magánhangzó maradványa³⁷.

3. Annak jele, hogy a balti nyelvi közösségben létezhetett rövid o magánhangzó, feltehetőleg a balti eredetű balti finn nyelvek kölcsönszavai is, amelyekben bizonyos esetekben o szerepel; vö. finn morsian és litván marti, finn oinas és litván avinas, finn lohi és litván lašiš stb.³⁸. A közelmúltban V. Šteinicas meggyőző véleményt fogalmazott meg, miszerint az o-t tartalmazó szavak a balti eredetű uráli-finn nyelvek kölcsönszavainak legrégebbi rétegéhez tartoznak³⁹.

Néhány kutató, K. Brugmanntól⁴⁰ kezdve, hajlik arra a véleményre, hogy a szláv alapnyelvben is létezett rövid o magánhangzó. Ezt a nézetet vallotta, illetve vallja M. Fasmer⁴¹, A. Meillet⁴², S. Bernstein⁴³, F. Filin⁴⁴ és mások.

Azt a tényt, hogy a szláv eredetű görög kölcsönszavakban és helynevekben a szláv nyelvek o magánhangzójának a felel meg, M. Fasmer⁴⁵ például így magyarázta: a görög nyelv zárt o magánhangzója nem volt alkalmas a szláv nyelvek o magánhangzójának visszaadására, mert ez utóbbi nyílt volt. A. Meillet véleménye szerint⁴⁶ a szláv alapnyelvben nem volt nagy hangszínbeli különbség a rövid o és a hosszú a között. A különbség főként mennyiségi volt. S. Bernstein szerint⁴⁷ a szláv nyelvek o magánhangzójának korábban csekély fokú labializációja volt.

Vagyis egyes kutatók azt állítják, hogy a szláv alapnyelvben rövid a vagy ă magánhangzó volt, mások viszont úgy vélik, hogy a szláv alapnyelvben o magánhangzó létezett. Valójában e két álláspont között nincs akkora különbség, mint amekkorának első pillantásra tűnhet. Ugyanis azok, akik azt állítják, hogy a szláv alapnyelvben a magánhangzó volt, azt is gondolják, hogy ez a rövid magánhangzó kissé labializáltabb és zártabb volt, mint az a magánhangzó. Azok pedig,

³⁵ J. Endzelins, Latviešu valodas gramatika, Rīgā, 1951, p. 110–123; M. Rudzīte, Latviešu dialektoloģija, Rīgā, 1964, p. 267–271.

³⁶ E. Berneker, Die preussische Sprache, I. Lautlehre, Strassburg, 1895, p. 27; J. Endzelin, Zum o für a im Elbinger Vokabular, StB, 5, 1935–1936, p. 94–98; Senprūšu valoda, Rīgā, 1943, p. 24.

³⁷ Plg. И. Казлаускас, op. cit., p. 21.

³⁸ Az utóbbi évek szakirodalmából lásd: E. Nieminen, Über einige Eigenschaften der baltischen Sprache, die sich in den ältesten baltischen Lehnwörtern der ostseefinnischen Sprachen abspiegelt, „Sonderabdruck aus den Sitzungsberichten der Finnischen Akademie der Wissenschaften 1956“, Helsinki, 1957, p. 199–200; A. Sabaliauskas, A balti és a balti finn nyelvek kapcsolatai, LKK, 6, 1963, p. 109–136.

³⁹ W. Steinitz, Zur Periodisierung der alten baltischen Lehnwörter im Ostsee-Finnischen, „Symbolae linguisticae in honorem Georgii Kurylowicz“, Wrocław–Warszawa–Kraków, 1965, p. 297–303.

⁴⁰ K. Brugmann, op. cit., p. 146.

⁴¹ M. Vasmer, Zwei kleine Abhandlungen. II. Zur slavischen Vertretung von arioeurop. o, KZ, 41, 1907, p. 157–164.

⁴² А. Мейе, Общеславянский язык, Москва, 1951, p. 42–44.

⁴³ С. Б. Бернштейн, A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata, p. 144–146.

⁴⁴ Ф. П. Филин, A keleti szlávok nyelvének kialakulása, p. 101.

⁴⁵ M. Vasmer, op. cit., p. 157–164.

⁴⁶ A. Meje, op. cit., p. 44.

⁴⁷ С. Б. Бернштейн, op. cit., p. 143.

58

akik úgy vélik, hogy a szláv alapnyelvben rövid o magánhangzó volt, egyúttal annak gyenge labializáltságát és nyíltságát is hangsúlyozzák.

A szláv alapnyelv rövid magánhangzójának minőségét látszólag az alábbi tények teszik pontosabban meghatározhatóvá:

1. Hogy a szláv alapnyelvi magánhangzó, amely az ide. o és a hangból ered, fonetikailag közelebb állhatott az a magánhangzóhoz, mint az o-hoz, azt a szláv eredetű finnugor, balti, germán és görög nyelvek kölcsönszavai és helynevei mutatják, amelyekben mindenütt a áll a mai szláv nyelvek o magánhangzója helyett; vö. finn papu ’bab’ az orosz боб szóból, porosz maddla ’ima, Bitte, Gebet’ a lengyel modła szóból, óbajor Rasa a szláv ražb szóból, görög βάβεω ’öregasszony’ a szláv *baba szóból stb. Más nyelvek a hangját a szláv nyelvek mindenütt o magánhangzóval adják vissza; vö. óegyházi szláv kotblъ ’üst’ a gót *katils szóból (vö. katile gen. pl.). Ez azt mutatja, hogy a kölcsönzés idején a szláv nyelvekben a magánhangzó volt.

2. Fehéroroszországban és Dél-Oroszország egyes nyelvjárásaiban, valamint Bulgária néhány igen archaikus nyelvjárásában⁴⁸ hangsúlytalan helyzetben a magánhangzó áll (az úgynevezett „akanye”), vö. fehérorosz каза́, orosz каза́ (írásban коза) és bolgár kazý-te (nom. pl.).

Hangsúlytalan helyzetben ezek a nyelvjárások minden bizonnyal megőrizték a praszláv rövid a magánhangzót⁴⁹. Az „akanye” eredetéről folytatott nemrég lezajlott vitában⁵⁰ az a nézet kerekedett felül, hogy a fehérorosz és dél-orosz nyelvjárások ezen sajátossága meglehetősen későn (a XIII–XIV. század körül)⁵¹, spontán módon vagy szubsztrátum hatására alakult ki. Az „akanye” eredetének első értelmezése mégis megbízhatóbbnak látszik: e nyelvjárások hangsúlytalan helyzetű a hangja a praszláv a maradványának tekinthető, mert: a) ezt a földrajzi tényező teszi szükségessé (vö. az archaikus bolgár nyelvjárások hasonló jelenségével); b) a fonológiai kutatások megerősítik, hogy a szláv alapnyelvben létezett rövid a.

3. Valamennyi eddigi kutató rekonstruált a szláv alapnyelv számára egy a: ā (illetve ă: ǟ)⁵² korrelációt. Az ide. rövid o hang a-vá válása és az ide. a reflexumával való egybeesése a többi szláv alapnyelvi magánhangzó delabializációjával függött össze. A szláv alapnyelvben a magánhangzók előtti mássalhangzók palatalizációjával egyidejűleg a magánhangzók előtti mássalhangzók labializációja (illetve a magánhangzók delabializációja) zajlott

⁴⁸ Ст. Стойков, Акане в говора на с. Триград (Девинско), „Български език“, 13, 1963, p. 8–21.

⁴⁹ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 107; G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 386–387; В. И. Георгиев, Az orosz akanye és viszonya az ősszláv nyelv fonémarendszeréhez, ВЯ, 2, 1963, p. 20–29; Az akanye problémájának összszláv jelentősége, ВЯ, 4, 1964, p. 151–152.

⁵⁰ В. Г. Руделев, К фонологической интерпретации русского аканья, ВЯ, 2, 1963, p. 30–38; П. С. Кузнецов, К вопросу о происхождении аканья, ВЯ, 1, 1964, p. 30–41; В. В. Колесов, О некоторых особенностях фонологической модели, развивающей аканье, ВЯ, 4, 1964, p. 66–79; Я. Риглер, К проблеме аканья, ВЯ, 5, 1964, p. 36–45; В. И. Лыткин, Ещё к вопросу о происхождении русского аканья, ВЯ, 4, 1965, p. 44–52; Г. А. Хабургаев, О фонологических условиях развития русского аканья, ВЯ, 6, 1965, p. 55–63. Vö. még M. Halle, Akan’e (The Treatment of Unstressed Nondiffuse Vowels in Southern Great Russian Dialects), „Symbolae linguisticae in honorem Georgii Kuryłowicz“, p. 103–109.

⁵¹ Vö. В. И. Борковский, П. С. Кузнецов, Историческая грамматика русского языка, М., 1963, p. 142.

⁵² R. Jakobson, Megjegyzések az orosz fonológiai fejlődésről a többi szláv nyelv fejlődésével összehasonlítva, TCLP, 2, 1929, p. 20–23; F. V. Mareš, A szláv fonológiai rendszer kialakulása és fejlődése a szláv nyelvi egység korszakának végéig, „Slavia“, 25, 1956, p. 445; G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 150–162; H. van Wijk, A késői összszláv nyelv fonológiai rendszerének történetéhez, „Slavia“, 19, 1950, p. 293.

59

folyamat. Az utóbbi évek fonológiai kutatásai megállapították⁵³, hogy az o és a rövid magánhangzó (akárcsak az ō és ā) először a labiális mássalhangzók utáni helyzetben esett egybe. Itt az o magánhangzó (akárcsak az ō) „mollis” megkülönböztető jegye irrelevánssá vált, mivel ez a jegy a labiális mássalhangzók konstitutív eleme volt (bővebben lásd e munka 67. skk. oldalát).

Azt az állítást, hogy a szláv alapnyelvben rövid a magánhangzó volt (de o nem),¹ ellentmond a hímnemű o-tövű főnevek egyes számú alanyesetének és tárgyesetének -ō végződése – fonetikailag ez csak a *-os és *-om végződésből, a közbülső *-u(s) és *-u(m) alakokon keresztül keletkezhetett.

Az egyes számú alanyeseti -ō végződés megjelenését a *-as helyett (vö. óegyházi szláv vьlkъ) G. Ševeljov teljesen megalapozottan hajlik morfológiai okokkal magyarázni⁵⁴. A *-am végződés könnyen -ō-vá válhatott, mivel a magánhangzók nazális mássalhangzók előtti zártabbá válása gyakori jelenség, amely számos nyelvben megfigyelhető. A szláv alapnyelv szóvégi fonetikai változásai után, az o- és u-tövek analógiája következtében, a következő arány alakult ki: *-u (acc. sing., u-tő): *-u (nom. sing., u-tő)= *-u (acc. sing., o-tő): x (nom. sing., o-tő), ahol x-nek *-u-val kellett egyenlőnek lennie.

Vagyis semmi sem akadályozza annak feltételezését, hogy a szláv alapnyelvben volt rövid a, talán kissé labializált hang, hiszen a szláv eredetű román jövevényszavakban a szláv alapnyelvi a helyén oa áll, vö. román groază ’rémület’ a szláv *graza alakból⁵⁵.

A kutatók véleménye szerint a szláv rövid a magánhangzó meglehetősen későn (a VIII–IX. század körül), közvetlenül az első szláv nyelvű írásos emlékek megjelenése előtt vált o-vá⁵⁶. A IX. század utáni, szláv eredetű jövevényszavak más nyelvekben már meglehetősen gyakran o-t tartalmaznak, vö. görög Σϑλοβενοί a szláv *slověne alakból.

Szinte valamennyi kutató egyetért abban, hogy mind a balti, mind a szláv nyelvek eredeti rövidmagánhangzó-rendszere háromszög alakú volt:

Ugyanakkor ugyanilyen lehetséges az a másik alternatíva is, hogy e nyelvek eredeti rövidmagánhangzó-rendszere négyszög alakú volt:

amelyben nem volt a: o oppozíció.

A balti és a szláv nyelveken kívül az indoeurópai rövid o és a magánhangzók a germán, az albán, az óind és a hettita nyelvekben is egybeestek. Ezekben a nyelvekben a felel meg nekik.

53 B. K. Zsuravljov, A csoportos szingharmonizmus kialakulása a szláv alapnyelvben, ВЯ, 4, 1961, p. 35–36.

54 G. Y. Shevelov, op. cit., p. 156–157.

55 G. Y. Shevelov, op. cit., p. 162.

56 E. Schwarz, op. cit., p. 136; H. ван Вейк, op. cit., p. 293; F. V. Mareš, op. cit., p. 445; G. Y. Shevelov, op. cit., p. 151; B. K. Журавлев, Из истории вокализма в праславянском языке позднего периода, ВЯ, 2, 1963, p. 13, 19; В. И. Георгиев, ВЯ, 2, 1963, p. 29; Нови теории и традиционални заблудки, „Български език“, 15, 1965, p. 297–307.

60

A rövid a magánhangzó az indoeurópai nyelvi közösségben, úgy tűnik, ritka volt. Leginkább expresszív, technikai és mindennapi szókincsben fordult elő, a magánhangzó-váltakozásban pedig szinte egyáltalán nem vett részt⁵⁷.

Az o és a fonémát megkülönböztető európai nyelvek rövid a magánhangzót tartalmazó szókincse főként a mezőgazdaság területére korlátozódik, és emiatt ez a szókincs, valamint így az a fonéma is későbbi eredetű lehet⁵⁸. Egyes kutatók hajlanak arra a véleményre, hogy a déli indoeurópai nyelvek (az örmény, a görög, az italikus és a kelta nyelvek) o: a oppozíciója később, a laringálisok kiesése következtében jöhetett létre⁵⁹.

Ezért teljesen lehetséges, hogy azok az indoeurópai nyelvek, amelyekben nincs o: a oppozíció, soha nem is rendelkeztek vele. Az ősbaltinak a rövid o magánhangzója és az ősszláv a magánhangzó a déli indoeurópai nyelvek o és a hangjainak felelhet meg.

A balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdését vizsgálva fontos tisztázni, hogy a balti és a szláv nyelvek milyen fesztelen, kompakt fonémák manifesztánsait, azaz alacsony nyelvállású hátsó rövid magánhangzókat használtak az indoeurópai nyelvi közösségből való szétválás utáni első évszázadokban. Ezt számos okból nem lehet megállapítani, amelyek közül a legfontosabbak a következők:

a) nincsenek adataink, amelyek alapján rekonstruálhatnánk az ilyen távoli korszakok vokalizmusviszonyait, vagyis nem tudjuk, hogy abban az időben a balti nyelvjárásokban valóban volt-e rövid o magánhangzó, a szláv nyelvjárásokban pedig rövid a magánhangzó;

b) nem világos, hogy a rövid magánhangzók melyik rendszere (háromszögű vagy négyszögű) volt eredeti a balti és a szláv nyelvekben;

c) nem ismerjük annak pontos abszolút kronológiáját, hogy mikor estek egybe az indoeurópai rövid o és a magánhangzók reflexei a balti és a szláv nyelvekben (ha a háromszögű rövidmagánhangzó-rendszert tekintjük elsődlegesnek).

Akárhogy is, bármelyik rövidmagánhangzó-rendszert tekintsük is elsődlegesnek, egy dolog világos: pontosan ugyanolyan elsődleges rövidmagánhangzó-rendszerrel rendelkeztek más indoeurópai nyelvjárások is (például a germán). Ebből következően a balti és a szláv nyelvek azonos elsődleges rövidmagánhangzó-rendszerének rekonstrukciója semmiképpen sem utal a többi indoeurópai nyelvjárástól különböző közös balti-szláv fejlődési szakaszra, azaz balti-szláv nyelvi egységre.

Indoeurópai hosszú magánhangzók ō és ā

Az indoeurópai hosszú magánhangzók ō és ā a szláv nyelvekben egybeestek. A balti nyelvek megőrizték a köztük lévő különbséget. A balti és a szláv nyelvek tehát jelentősen különböznek az indoeurópai hosszú magánhangzók fejlődésében. A balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdését vizsgálva fontos tisztázni, mikor kezdték a szláv nyelvek megkülönböztetés nélkül használni az indoeurópai hosszú magánhangzókat.

Az indoeurópai ā a lett nyelvben változatlanul maradt (ā), a litvánban o lett belőle, míg a szláv nyelvekben itt a található; vö.:

lit. brólis, broter-ėlis, lett brãlis, brāter-ītis, óegyházi szláv bratrъ: óind bhrātā, gör. φράτηρ „a testvériség tagja”, lat. frāter, gót broþar (az indoeurópai ā-ból), tokhár A pracar;

⁵⁷ A. Meillet, Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes, 7 éd., Paris, 1934, p. 99, 166–168. Vö. „La voyelle a se trouve notamment dans des mots de caractère populaire, technique ou affectif“ (p. 99).

⁵⁸ H. Kuhn, Ablaut, in: Altertumskunde, KZ, 71, 1954, p. 129–161.

⁵⁹ J. Kuryłowicz, L’apophonie en indo-européen, Wrocław, 1956, p. 167–168.

61

lit. moté, móteris, lett māte, óegyházi szláv mati: óind matā, gör. (dór) μάτρη, lat. māter, tokhár A mācer.

Az indoeurópai ō a szláv nyelvekben a-vá alakult. A keleti balti nyelvekben kétféle reflexe volt. Egyes helyeken az indoeurópai ō uo-vá alakult, vö.:

lit. öv, lat. juos-ta, óegyházi szláv po-jasъ „öv”: gör. ζωστός „körülövezett” (= lit. juostas), avesztai vāh „öv” (az ā az indoeurópai ō-ból származik);

lit. puo-tà: gör. πώ-νω „iszom”, lat. pō-tus „ivott”, óind pā-ti „(ő) iszik” (az ā az indoeurópai ō-ból);

lit. uoga, lett uōga: óegyházi szláv jag-oda;

lit. uolektis (és uolektis), lett uōlekts: gör. ὠλένη „könyök”: az *ōl- az *el-/*ol- tő nyújtott fokú változata (vö. lit. elcūnė, alkūnė és lett elkuons);

lit. ūosis, lett uōsis: orosz яс-ень, szerb-horvát jas-ēn;

lit. dūo-ti, duo-snùs, duo-slùs, dūo-klė, lett duō-t, óegyházi szláv da-ti, da-nъ „adó” (= lit. duo-nis „ajándék”¹), da-rъ „ajándék”: gör. δῶ-μι „adok”, δῶ-ρον „ajándék”, lat. dō-num „ajándék”, óind dānám „ajándék” (az ā az indoeurópai ō-ból származik); o-val azonban a lit. do-snùs (lat. dā-sns), do-slùs, do-vanà (lat. dō-vana), dō-vamas „ajándékul adott”, dō-vis „adás”, dō-sai „a menyasszony ajándékai”, dō-tas „adás, ajándék”, dō-talas (lat. dā-tali „ajándékok”) „adás, adó”, do-tilas „ugyanaz”: vö. porosz dā-t, dā-twei „adni”.

Az indoeurópai ō, amely váltakozott az indoeurópai ē-vel, bizonyos esetekben szintén uo-vá alakult, vö. brėžti: bruožas; plėšti, lett plēst: plūostas, lett plūōsti „tépdesni”, pluosa „őrjöngés”; rėžti, óegyházi szláv rěz-ati „ütni”: ruožas, óegyházi szláv razъ „ütés; vágás”; sėsti: sūodžiai, lett suōd-rēji „korom”, óegyházi szláv sazъda; ėsti: ūodas, lett uōds.

Másutt az indoeurópai ō a litvánban o-vá, a lettben pedig ā-vá alakult, vö.:

lit. nor-ėti: gör. νωρ-εῖν „cselekedni, tenni”, νώρ-εμενος „nagy, széles”;

lit. krōk-ti (és kriōk-ti), kriog-uoti „rekedten beszélni vagy kiabálni”, lett krākt, krākt, óorosz krak-ati „krákogni”: lat. crōc-āre, crōc-īre „károgni (hollókról)”, gör. κρώζω „krákogok” (-ζ- a *-gj- elemből), ófelnémet hruoh „holló” (az uo a germán ō-ból származik);

lit. žmōnės, žmona: lat. acc. sing. homōnem (nom. sing. homō) és hemōnem; a tő *gʰm-/*gʰem-/*gʰom-; a žmōnės, žmona szavakban zérus fokú tő található, a normál fokú tő pedig a lit. žem-ė; de az ólit. žmuo (*gʰm-ōn-ból);

lit. prō, pró- (vö. pró-plaiša): lat. prō, prō(d)-, gör. πρω-; de lett. pruō-jām, pruō-m „félre, el”;

az o-tövű főnevek egyes számú birtokos esete lit. vilk-o, lett. vilk-a, óegyházi szláv vlъk-a: ólatin (személynév) Gnaiv-ōd, latin lup-ō „a farkastól”, óind vṛk-āt, vṛk-ād (-āt -ād *-ōd-ból), gör. τω (*pōd-ból) „honnan”.

A szabályos magánhangzóváltakozás (lit. ē: uo, lett. ē: uo az indoeurópai ē: ō-ból) helyett a litvánban ē: o váltakozás fordul elő, a lettben pedig ē: ā, vö.:

lit. bėgti, lett. bēgt: lit. bog-inti „valamit gyorsan vagy nehezen vinni, szállítani, hordani”, de lett. buōk-stīt „elrejteni”, buōk-stīties „csatangolni, csavarogni”;

lit. glėbti, lett. glēbt: lit. glōbti „keblére ölelni, ringatni, keblére venni”, lett. glābt „gondozni, óvni”, lit. globà (acc. sing. glōbą) és glōba; a magánhangzóváltakozás normál fokú alakja lit. glab-ōti „keblére venni, megfogni, markolni”, lett. glab-āt „óvni, gondozni; eltemetni” (balti *glo-b-ból);

¹ Lit. donis szláv jövevényszónak tekintendő.

62

lit. korýs (acc. sing. kõrį), lett. kãris: gör. χηρός „viasz”, lat. cēra; vö. kor-ýti, kor-ýtas;

lit. mólis, mõlė „agyagos föld”, mol-iūgas „agyagszínű, agyagos”, lett. mãls (rendszerint többes számban: mãli): óegyházi szláv mẽlъ „mész”; E. Frenkel ide sorolja a mėlas, mėlynas² szavakat is;

lit. nókti, lett. nãkti „megérkezni”: gót nehv(a) „közeledik”, nehv-jan „közeledni”, ófelnémet nãh „közel” (az ā az ē-ből ered < ide. ē);

lit. plėšti: plótas, mellettük normál fokú *plet- tővel (vö. plėčia, plet-óti) és *plot- tővel (vö. platus);

lit. slėgti (és slėgti), lett. slėgt: lit. slog-inti „nyomni, szorítani”, sloga „ilyen betegség; nyomorúság, baj”, slõgas „a len vagy kender lesúlyozására használt nehezék”, lett. slāga, slāgs „teher, súly, szenvedés, betegség”; de lit. šliuogas (és šliuogas) „teher, amikor leszorítják”, lett. šluõga, šluõgs „ugyanaz”, šluõdz-it, šluõdz-et „nyomni, szorítani”;

lit. sėsti, sėd-ėti: sod-inti, sõdas (és sõdnas), óegyházi szláv sadъ, lit. sodà (acc. sing. sõdą), sõdžius (a lett sādzā, sādzius feltehetően litván jövevényszavak); a žemaitiai svad-inti „ültetni” a *suod-inti alakból eredhet;

lit. tvėrė, lett. tvēru „tapintottam, megragadtam”: lit. tvorà; a normál fokot a tvēr-ia alakban találjuk, vö. óorosz tvor-iti „csinálni, alkotni”;

lit. vókas (és vokà) „fedél, takaró; a szemhéj”, lett. vāks „fedél”: óegyházi szláv vėko „(szem)héj, fedél”;

lit. vóras „pók”, lett. vāris: lit. vėrė, lett. vēru „fűztem”: a normál fokot a vēr-ia, var-tai alakok képviselik;

lit. žolė, lett. zāle: lit. žėlė; a normál fokú *g’hel-/*g’hol- tő a žėl-ia, žãl-ias szavakban található.

Az ide. ō és ā porosz nyelvi reflexumai nagyon bizonytalanok.

Az Elbing-szójegyzékben (a pomesániai nyelvjárás emléke) az ide. ā-t o és oa grafémák jelölik (vö. porosz mothe és lit. mótė, lett. māte; porosz moazo „nagynéni” és lit. mõša, lett. māsa „nővér”). Ugyanígy jelölik itt az ide. ō-t is (vö. porosz podalis és litván žemaitiai puo-dãlis; porosz woasis és lit. úosis, lett. uosis). Az ide. ō és ā reflexumainak azonos grafikus jelölése mintha arra utalna, hogy a porosz nyelv Elbing-szójegyzékbeli nyelvjárásában az ide. ō és ā egybeesett³. J. Kazlauskas azonban úgy véli⁴, hogy az azonos grafikus jelölés nem bizonyítja az ide. ō és ā reflexumai közötti különbség semlegesítését. Hiszen a régi litván nyelvemlékekben az o betű állítólag egyaránt jelölte az o-t és az uo-t. J. Kazlauskas véleménye szerint a porosz o (az ide. ō-ból) szűkebb és erősebben labializált lehetett, mint az o (az ide. ā-ból). Ez utóbbi alacsonyabb nyelvállású, gyengén labializált hang lehetett.

A porosz katekizmusokban (a szambiai nyelvjárás írott emlékei) az ide. ā reflexumát ā vagy a jelöli (vö. porosz brāti és lit. brólis, lett. brālis). Az ide. ō reflexumát itt többnyire ō vagy o jelöli (vö. porosz per-ōn-i „közösség” és a litván, lett -uon- az olyan szavakban, mint gel-uon-is ir dzel-uon-s). Bizonyos esetekben az ide. ō reflexumát itt ā vagy a jelöli (vö. porosz dāt, dātwei és daton, valamint lit. duóti, lett. duôt; porosz sālin és lit. žolė, lett. zāle).

Következésképpen a katekizmusok nyelvjárásában az ide. ā és ō reflexumai közötti különbség fennmaradt, kivéve bizonyos eseteket, amikor az ide. ā és ō — a keleti balti nyelvekhez hasonlóan — egybeesett.

^² E. Fraenkel, LEW, 430. o.

^³ Vö. K. Būga, RR, III, p. 104.

^⁴ I. Kazlauskas, A közbalti magánhangzórendszer fejlődéséről, p. 21.

63

Az indoeurópai hosszú ō kettős reflexe a balti nyelvekben sokáig zavarta a kutatókat. Egyesek (J. Hanuš⁵, O. Wiedemann⁶, J. Mikkola⁷ és mások) az indoeurópai ō egyetlen balti reflexének a litván o-t és a lett ā-t tartották, a litván és lett uo-t pedig az indoeurópai *ōu-ból (vagy *ōn és *ōns-ből) származtatták. Ennek a nézetnek ellentmond az a tény, hogy az indoeurópai *ōu diftongus szabályos fejlődése a litvánban nem uo, hanem áu volt, vö. litván gáuti, káuti stb. Azt, hogy ezek töve a *gōu-, *kōu- alakból ered, a gōvė, kōvė formák mutatják. A káuti *kōu- alakból való származtatását más indoeurópai nyelvek adatai is megerősítik (vö. ófelnémet houwan ‘kovácsolni’ és latin cūd ere ‘kovácsolni, ütni’ < *kou-/*kōu-).

Más kutatók (G. Malov⁸, H. Pedersen⁹, V. Poržežinskij¹⁰, A. Vaillant¹¹ és mások) úgy vélték, hogy az indoeurópai ō a litvánban és a lettben csak uo-vá fejlődött. Ezt a nézetet vallották a balti nyelvek legkiválóbb szakértői is: K. Būga¹², J. Endzelīns¹³, P. Skardžius¹⁴, E. Fraenkel¹⁵ és J. Otrębski¹⁶. Mindezek a kutatók a litván és lett ō és ā magánhangzókat a várt uo helyett hangváltakozással magyarázták: a litván apofónia a: o (az indoeurópai a: ā-ból) alapján a szabályos a: uo váltakozás (az indoeurópai o: ō-ból) mellett egy másik, a: o hangváltakozás is létrejött (az indoeurópai o: ō helyett). Ebben fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy az indoeurópai rövid a és o a balti nyelvekben egyetlen a hanggá esett egybe.

Ennek a hipotézisnek az a hiányossága, hogy nem magyarázza meg az olyan szavak magánhangzó-váltakozását (például bog-inti), amelyeknek nincs rövid a-t tartalmazó párhuzamos alakjuk (például *bag- az indoeurópai *bog- alakból).

Ezenkívül vannak olyan esetek, amelyek magyarázatára a kutatók kénytelenek meglehetősen bonyolult sémákat kitalálni. Így például J. Endzelīns, hogy megmagyarázza a porosz dāt szó ā hangját (vö. litván dúoti és lett duôt), bonyolult analógiás elméletet dolgozott ki¹⁷. A lett dakstīt ‘adni’, a görög δόσις ‘ajándék’ és a latin datio ‘adás’ alapján a balti nyelvekben *dat(e)i infinitivusnak kellett lennie. A hosszú ā (vö. porosz dāt) azért jött itt létre, mert az infinitivusokban közvetlenül a *-t(e)i előtt álló magánhangzó állítólag mindig hosszú. A litván és lett dúoti, illetve duôt szó pedig az uo diftongust a jövő idejű alakból kapta (vö. litván dúosiu és szanszkrit dāsyā-mi).

Az o tövű magánhangzót (lett ā-t) ē-vel váltakoztató szavak esetében J. Endzelīns a várt uo helyett indoeurópai előzményt próbált keresni, és azt javasolta, hogy a-

⁵ J. Hanusz, O dobie litewsko-słowiańskiej w stosunku do prajęzyka indoeuropejskiego, p. 254.

⁶ O. Wiedemann, Das litauische Präteritum, Strassburg, 1891, p. 45–51.

⁷ J. Mikkola, RSI, 1, 1908, p. 8; Urslavische Grammatik, p. 50–51.

⁸ G. Mahlow, Die langen Vocal e A, E, O in den europäischen Sprachen, Berlin, 1879, p. 82.

⁹ H. Pedersen, Wieviel Laute gab es im Indogermanischen?, KZ, 36, 1900, p. 101–103.

¹⁰ B. K. Поржезинский, К истории форм спряжения в балтийских языках, Москва, 1901, p. 7.

¹¹ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 112.

¹² K. Būga, Priesagos -ūnas ir dvibalsio uo kilmė, RR, II, p. 340–366.

¹³ J. Endzelin, Le. nākt: li. nók̇ti: got. nēhʷ és az ē és ā váltakozása, KZ, 62, 1934, 23–28. o.; Le. buokstīt és rokon alakjai, APh, 5, 1935, 10–13. o.; Mi lett az ide. ō-ból (és ā-ból) az óporoszban, StB, 4, 1935, 133–143. o.; Lett nyelvtan, Riga, 1922, 39. o.; Latviešu valodas gramatika, 58–59. o.

¹⁴ P. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius, 1941, p. 47–48, 544.

¹⁵ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, p. 76.

¹⁶ Я. С. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, 5, 1964, p. 29; однако в своей «Gramatyka języka litewskiego» (I, Warszawa, 1958, p. 180–181) J. Otrębski признал также индоевропейское ō > литовское o.

¹⁷ J. Endzelin, Was ist im Altpreussischen aus ide. ō (und ā) geworden? p. 136.

64

felismerni az indoeurópai magánhangzó-váltakozást ā: ē¹⁸. Az ilyen apofónia azonban néhány kivételtől eltekintve nem jellemző az indoeurópai nyelvekre¹⁹, ezért J. Endzelyno ezt a gondolatát kritikusan fogadták²⁰.

Más kutatók (J. Zubatas²¹, K. Brugmanas²², H. Hirtas²³, A. Meje²⁴, N. van Veikas²⁵, Chr. Stangas²⁶, J. Safarevičius²⁷, H. Krahe²⁸, G. Ševeliovas²⁹ és mások) elismerték az indoeurópai ō kettős megfelelőjét a balti nyelvekben: az egyik esetben uo-vá, a másikban ā-vá változott (lit. o, lett ā).

Az indoeurópai ō balti nyelvekben megfigyelhető kettős fejlődésére támaszkodva, és ezzel túlhangsúlyozva a litván nyelv archaikus jellegét, J. Zubatas³⁰ azt a gondolatot vetette fel, hogy az indoeurópai nyelvi közösségben kétféle ō volt: az egyik a litvánban uo-vá, a másik o-vá vált. Később, miután megállapították, hogy az indoeurópai ō kettős fejlődése a litván nyelv sajátos körülményeitől függ, felhagytak ezzel az elmélettel.

Az indoeurópai ō balti nyelvekben mutatkozó kettős fejlődésének elfogadása után magától adódott a kérdés: mely esetekben lett belőle uo, és melyekben ā (lit. o, lett ā, óporosz ā vagy a). H. Hirt és A. Meje hajlott arra a feltevésre³¹, hogy a balti nyelvekben az indoeurópai ō, ha az indoeurópai ē-vel váltakozott, ā-vá, míg az indoeurópai ō, amely nem vett részt a magánhangzó-váltakozásban, uo-vá változott. E nézet megalapozatlanságát a brėžti: bruožas típusú magánhangzó-váltakozás mutatja (lásd e munka 62. o.), továbbá az a tény is, hogy az indoeurópai nem apofonikus ō magánhangzót a balti nyelvekben meglehetősen gyakran ā képviseli (lásd e munka 62. o.).

Az utóbbi években az indoeurópai ō (és általában a balti nyelvek vokalizmusának) fejlődését egyre inkább az akcentusrendszerrel hozzák összefüggésbe (J. Kazlauskas, V. Mažiulis³²): hangsúlyos helyzetben az indoeurópai ō a keleti balti nyelvekben uo-vá vált, a porosz nyelvjárásokban pedig valószínűleg változatlanul megmaradt; hangsúlytalan helyzetben az indoeurópai ō egybeesett a balti nyelvek indoeurópai ā-jával. Az az állítás, hogy az indoeurópai ō (és általában a vokalizmus) fejlődése az akcentusrendszertől függ, az élő litván nyelv adataival támasztható alá. Így a keleti aukštait nyelvjárások többségében az indoeurópai ō és ā reflexeinek ellentéte hangsúlytalan helyzetben megszűnt: egyes keleti aukštait nyelvjárásokban az indoeurópai ō és ā helyén a (félhosszú vagy rövid) áll, másokban (például Kupiškis környékén stb.) o (félhosszú vagy rövid), megint másokban (például Raguva környékén stb.) u (rendszerint redukált rövid) áll. Az indoeurópai ō és ā reflexeinek ellentéte szintén

¹⁸ J. Endzelin, Le. nākt: li. nókti: got. nēh und der Wechsel von ē und ā, p. 27.

¹⁹ A. Meillet, Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes, p. 153–168.

²⁰ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, p. 78.

²¹ J. Zubatý, Zum baltischen ū, BB, 18, 1892, p. 241–266.

²² K. Brugmann, Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, I, 1, p. 151–152, 158.

²³ H. Hirt, Indogermanische Grammatik, II, Heidelberg, 1921, p. 33, 180.

²⁴ A. Meillet, op. cit., p. 100–104.

²⁵ N. van Wijk, Les voyelles uo, ie en letto-lituanien et en russe, StB, 4, 1935, p. 144.

²⁶ Chr. S. Stang, Das slavische und baltische Verbum, p. 196 (išnaša).

²⁷ J. Safarewicz, Przyczynki do zagadnienia wspólnoty bałto-słowiańskiej, p. 199–202.

²⁸ H. Krahe, Indogermanische Sprachwissenschaft, I, Berlin, 1958, p. 57.

²⁹ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 150.

³⁰ J. Zubatý, op. cit., p. 241. Vö. J. Otrebski, Przyczynki słowiańsko-litewskie, I, Wilno, 1930, p. 53–54. J. Zubato elméletét és saját összehasonlító indoeurópai nyelvtanaikba K. Brugmanas és H. Hirt is felvette; lásd K. Brugmann, op. cit., p. 151–152, 158 és H. Hirt, op. cit., p. 33, 180.

³¹ H. Hirt, op. cit., p. 33; A. Meillet, op. cit., p. 100–104; H. Hirt véleményének kritikai megjegyzéseihez lásd K. Būga, RR, II, p. 242.

³² I. Kazlauskas, A balti magánhangzórendszer fejlődéséhez, p. 24; V. Mažiulis, Megjegyzések az óporosz vokalizmusról, p. 195–196; V. Mažiulis, Remarques sur le vocalisme du vieux prussien, p. 53–59.

5. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

65

nem található meg a Smalininkai környéki nyugati aukštaitis nyelvjárásban (itt hosszú o van, igen enyhe diftongizációval, néha pedig egyértelmű ou diftongussal) és a Priekulė környéki nyugati žemaitis nyelvjárásban (itt hosszú o³³ található). Tehát e nyelvjárások hangsúlytalan helyzetében az ide. ō és ā helyett labializált ā hang létezett (ennek adekvátabb grafikai jelölése ā volna); egyes nyelvjárásokban a-vá, másokban o-vá, u-vá vagy akár ou diftongussá vált.

Hangsúlyos helyzetben az ide. ō és ā reflexeinek különbsége e nyelvjárásokban fennmarad. A balti nyelveknek az ide. ō sorsát érintő anyaga, úgy tűnik, szintén nem mond ellent az említett feltevésnek (hogy az ide. ō fejlődése a hangsúlyrendszertől függött): a litvánban az uo sok esetben baritonikus paradigmájú szavakban fordul elő (vö. brúožas, júosta, plúoštas, rúožas³⁴, súodžiai, úodas, úoga, úolektis, úosis stb.). A mozgó hangsúlyú paradigmájú szavakban (pl. puõta) a baritonikus esetek magánhangzó-állománya általánosulhatott (vö. acc. sing. puõtą).

A litván o, amely más ide. nyelvek ō-jának felel meg, meglehetősen gyakran hangsúlytalan (vö. nor-ėti, bog-inti, kriog-úoti, kor-ỹs, kor-ýtas, slog-à, slog-inti, sod-inti, tvorà, vilk-o, vorai, žmonių, žolė stb.). Itt olyan tényezőket is figyelembe kell venni, mint az analógia és az általánosulás: a hangsúlytalan ō-t tartalmazó alakok magánhangzó-állománya a hangsúlyos ō-t tartalmazó alakokra is általánosulhatott. Így keletkezhetett o hangsúlyos helyzetben. Fordítva is történhetett: azoknak az alakoknak a magánhangzó-állománya, amelyekben a hangsúlyos ō szabályosan uo-vá vált, átterjedhetett ugyanazon tő alakjainak hangsúlytalan helyzetére. Így keletkezhetett uo hangsúlytalan helyzetben. Ezáltal érthetővé válik a kettős tőváltozatok megléte; vö. lit. šúo-lis és šõ-k-ti, továbbá lit. dúo-ti, lett duõ-t és óporosz dā-t.

A lett juõsta, úoga, úoleks, uõsis stb. szavak tört hangsúlya arra utal, hogy ezek a szavak a lettben korábban a mozgó hangsúlyú paradigmához tartoztak. Itt is általánosulhatott a baritonikus esetek magánhangzó-állománya.

A balti nyelvek anyagának elemzése azt mutatja, hogy az ide. ō és ā, amint már említettük, a balti nyelvekben hangsúlytalan helyzetben egybeesett. Az egybeesés eredménye a balti nyelvekben, akárcsak a szlávban, úgy tűnik, ā volt; vö. lett ā és óporosz (a katekizmusok nyelvjárásában) ā vagy a. Arra, hogy a litván o korábbi ā-ból ered (valószínűleg csekély fokú labializációval), a litván nyelvjárások és a régi írásos emlékek utalnak (vö. M. Mažvydas katekizmusának a[ō] alakját); erről bővebben lásd e munka 56. oldalát.

Vagyis az indoeurópai hosszú magánhangzók egybeesése a balti nyelvekben is megkezdődött. Az ok, amely megakadályozta az indoeurópai ō és ā hosszú magánhangzók további egybeesését a balti nyelvekben, feltehetően az volt, hogy a balti ō (indoeurópai ō) korrelációba került a balti ē₂-vel, amely hangsúlyos helyzetben ē-ből és, úgy tűnik, ā-ból³⁵ keletkezett (vö. például lit. piẽmõ és finn paimen a balti *pai-men alakból, vö. gör. ποιμήν). A balti ō és ē₂ korrelatív fejlődését mutatja diftongizációjuk (vö. aukštaitis uo és ie, žemaitis ộu és ẹi), valamint további záródásuk (vö. žemaitis ū és ī) a litván nyelvjárásokban. E korreláció kialakulása után a keleti balti nyelvek hosszú magánhangzója vo-

³³ Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 69, 86—87 és a 29. és 59. számú térképek.

³⁴ A DLKŽ (p. 687) a rúožas szó esetében a harmadik hangsúlyozási paradigmát adja meg.

³⁵ H. Hirt, A csúszó és ütött hangsúlyról az indoeurópai nyelvekben, IF, 1, 1892, p. 32—41; J. Endzelin, Litván-lett vegyes jegyzetek. I. A litván-lett ie-ről, „Lietuvių tauta“, II, Vilnius, 1911, p. 284—291; FBR, 12, 1932, p. 180—181; K. Būga, RR, II, p. 90, 277; Chr. S. Stang, Adalék az ie kettőshangzó litván nyelvbeli problémájához, „Die Welt der Slaven“, I, 2. Heft, 1956, p. 137—139; J. Kuryłowicz, A lett-litván ai, ei>ie monoftongizációja, BPTJ, 15, 1965; P. Skardžius, Az ai, ei>ie változása a litván nyelvben, ZfslPh, 26, 1958, p. 375—382; И. ЭнДзелин, A litván-lett ie eredetéről, ИОРЯС, 12, I, 1907, p. 40—66.

56

A vokalizmus rendszere szimmetrikussá vált, nem maradtak benne üres helyek, és az ō hosszú magánhangzó ā felé való eltolódása megállt.

A ō: ē₂ korreláció azonban csak a keleti balti nyelvi közösségben alakult ki (az i. e. IV—III. század után). A porosz nyelvben láthatólag nem voltak meg ennek feltételei, mivel itt az ei (és az ai) kettőshangzó nem monoftongizálódott (vö. porosz deiws, eit stb.)³⁶.

Emiatt az indoeurópai ō és ā hosszú magánhangzók egybeesése a porosz nyelvben tovább folytatódhatott, vagyis hangsúlytalan helyzetből a hangsúlyosba is átterjedhetett. Igaz, a porosz nyelv írásos emlékeinek töredékessége nem teszi lehetővé annak megállapítását, mi volt az indoeurópai ō és ā tényleges sorsa a poroszban. Arra, hogy itt a ō és ā szembenállása akár meg is szűnhetett, a következő körülmények utalnak:

1) az indoeurópai ō és ā reflexeinek azonos grafikus jelölése az Elbingi szójegyzékben (az o és oa grafémák);

2) az indoeurópai ō és ā reflexeinek ū-vá vagy u-vá válása az ajakhangok, valamint láthatólag a szájpadláshangok után is a katekizmus dialektusában.

Az itt tárgyalt indoeurópai ō és ā változások mindegyike a balti nyelvek fejlődésének későbbi szakaszaiban ment végbe.

A balti és szláv nyelvek legrégibb kapcsolatainak kérdését vizsgálva fontos, hogy a balti nyelvek (a keleti baltiak bizonyosan) még megkülönböztették az indoeurópai ō-t és ā-t. Nem férhet kétség ahhoz sem, hogy a balti nyelvek történetük legkorábbi időszakaiban is megkülönböztették ezeket a magánhangzókat.

Az, hogy a balti nyelvek fejlődésük legkorábbi időszakaiban két hosszú magánhangzót különböztettek meg, a balti eredetű balti-finn kölcsönszavakból látható: ezekben a balti ō-t sok esetben a finn uu adja vissza (vö. finn huuta és litván šluota; finn kuuro és lett kuorns „süket”), a balti ā-t pedig a finn uo (vö. finn vuota és litván óda, finn tuohi és litván tošis, finn luoma és litván lomà). A kölcsönszavakból az is kitűnik, hogy a balti ā bizonyos fokú labializációval rendelkezett (finn uo < *oo).

Mint már említettük, a szláv nyelvekben eltűnt az indoeurópai ō és ā hosszú magánhangzók reflexeinek szembenállása.

Az utóbbi évek fonológiai kutatásai (A. Martinė, V. Žuravliovas és mások) kimutatták, hogy az indoeurópai rövid o és a magánhangzók mellett az indoeurópai hosszú ō és ā magánhangzók egybeesése volt a szláv nyelvek vokalizmusrendszerének egyik legelső változása. A fonológiai kutatások azt is megállapították, hogy a szláv nyelvek mássalhangzóinak palatalizációs folyamatával egyidejűleg egy másik folyamat is végbement: az ajakkerekített magánhangzók előtt álló mássalhangzók labializációja. E folyamatok fonológiai lényege az volt, hogy a magánhangzók „éles — tompa” megkülönböztető jegyeiket átadták az előttük álló mássalhangzóknak³⁷. Az indoeurópai hosszú ō és ā magánhangzók szláv nyelvi egybeesése az egyik ilyen folyamattal, a magánhangzók delabializációjával és a mássalhangzók labializációjával függ össze. A magánhangzók delabializációs folyamatának kezdetét az o és a neutralizálódásának tekintik az ajakhangok utáni helyzetben, vagyis a po: pa, bo: ba, me: ma, uo: ua, pō: pā, bō: bā... csoportok egybeeshettek, és különbség nélkülivé válhattak. A tompaság az ajakhangok konstitutív jegye, ezért az ajakhangokat közvetlenül követő magánhangzók számára irrelevánssá vált. Az o és a magánhangzók egybeesésének eredménye

³⁶ E. Berneker, Die preussische Sprache, I, Lautlehre, p. 16—18; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, Göttingen, 1910, p. 137—141; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 29.

³⁷ В. К. Журавлев, Формирование группового сингармонизма в праславянском языке, ВЯ, 4, 1961, р. 35.

5*

67

a disszimilációs neutralizáció miatt a-nak kellett lennie. Később, amikor az o és ō magánhangzók „bemolosság” nevű megkülönböztető jegye az előttük álló mássalhangzókra hárult, az o és a magánhangzók más pozíciókban is egybeestek (foghangok után stb.)³⁸.

Az ō és ā egybeesésének pontos kronológiája nem ismert. Csak annyi világos, hogy a szláv-germán és szláv-görög nyelvi érintkezések idején (nagyjából az i. sz. első évszázadoktól) a szláv nyelvekben már nem volt ō: a germán és görög nyelvek hosszú, zárt ō hangját a szláv nyelvek ū magánhangzóval adták vissza, vö. az óegyházi szláv bukъvi ’betűk’ alakot a gót bōkōs ’könyvek’ szóból, valamint az óegyházi szláv Solomunъ alakot a görög Σολομών alapján.

Feltételezhető, hogy az indoeurópai ō és ā reflexumainak oppozíciósemlegesülése előtt a szláv nyelvekben ezek a magánhangzók még megvoltak. Erre talán végződéseik néhány eltérő reflexuma is utal. Az indoeurópai nyelvi közösség o-tövű főneveinek egyes számú részes esete például *-ōi végződésű volt, az ā-tövűeké pedig *-āi. Ha ezek a végződések az ō és ā oppozíciójának semlegesülése következtében fonetikailag egybeestek volna, mindkét tőnek azonos végződése lenne. Ez azonban nem így van, mert az óegyházi szláv o-tőnek itt -u végződése van (vö. rab-u), az ā-tőnek pedig -ē (vö. žen-ē).

A szláv nyelvek eredeti hosszúmagánhangzó-rendszere, a balti nyelvekéhez hasonlóan, valószínűleg a következő volt:

ī ū ē ō ā

Mind a balti, mind a szláv nyelvek ezt a háromszög alakú rendszert az indoeurópai nyelvi közösség északi areájának dialektusaiból örökölték (vö. például a germán nyelvek teljesen azonos eredeti hosszúmagánhangzó-rendszerével), és önálló létük első évszázadaiban valószínűleg változatlanul megőrizték.

Mivel a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak kérdése a balti és a szláv dialektusok közötti viszony kérdése, amely a szétválásuk utáni első évszázadokban, az indoeurópai nyelvi közösségből való kiválásukat követően állt fenn, magától értetődik, hogy az indoeurópai ō és ā oppozíciójának megőrzése a balti nyelvekben és kiküszöbölése a szláv nyelvekben nem tekinthető sem a balti-szláv nyelvi egység elmélete melletti érvnek, sem ellenérvnek. Az ō és ā magánhangzók sorsa a balti és a szláv nyelvek fejlődésének későbbi szakaszait és tendenciáit jellemzi.

Az indoeurópai ō és ā további fejlődésében közös volt a balti és a szláv nyelvekben, hogy a hosszú magánhangzók hajlamosak voltak egybeesni. E sajátosság révén a balti és a szláv nyelvek ugyanahhoz az areához tartoznak, mint a germán és az indo-iráni nyelvek.

Az indoeurópai ō és ā sorsa tekintetében azonban a balti és a szláv nyelvek jelentősen különböznek is egymástól. A szláv nyelvekben az indoeurópai hosszú magánhangzók mindenütt egybeestek, a balti nyelvekben viszont csak hangsúlytalan helyzetben. A balti nyelvek (a keleti balti nyelvek minden bizonnyal) mindmáig megőrizték az indoeurópai nyelvi közösségtől örökölt hosszúmagánhangzó-különbséget (litván uo: o, lett uo: ā).

A balti és a szláv nyelvek nemcsak az indoeurópai hosszú magánhangzók fejlődésének eredményeiben különböznek, hanem a hosszúmagánhangzó-rendszerek fejlődési tendenciáiban is. A balti nyelvek hosszúmagánhangzó-rendszere szűkülésre és labializálódásra hajlott; ennek következtében a balti ō és ē₂ a litvánban uo-vá és ie-vé, a balti ā és ē pedig o-vá és ė-vé változott. A szláv nyelvekben ezzel ellentétben a hosszúmagánhangzó-rendszer tágulásának és delabializációjának erős tendenciája érvényesült. Ennek következtében a szláv ō és ū a és y magánhangzóvá vált.

³⁸ Б. К. Журавлев, op. cit., p. 35–36.

68

Az ide. eu kettőshangzó fejlődése

Az ide. eu kettőshangzó balti és szláv nyelvekbeli reflexe még nincs véglegesen tisztázva.

Egyes esetekben az ide. eu (ēu) kettőshangzót a balti nyelvekben (keleti) jau, a szlávban pedig ju (a szláv *jau-ból) tükrözi, vö.:

lit. liaukà és liauka (Karsakiškis, Panevėžys), többes számban liaukos „a sertések ilyen betegsége”, liaūkti „futni, bőven folyni”, lett ļauka és laukas¹ „sertésbetegség”: gör. λεύκη „kiütés” (ezt a szót feltehetően a baltiakból kölcsönözték a finnek, vö. finn leuka „áll”; ez arra utal, hogy a kölcsönzés idején a baltikumban még csak eu volt meg);

lit. liaupsė, acc. sing. liaūpse (*leub-s- alapján), óegyházi szláv ljubъ „kedves”: gót liufs, ófelnémet liob „kedves” (a gót iu és az ófelnémet io az ide. eu-ból);

lit. liaudis és liaudžia, acc. sing. liaudžią (Valkininkai, Rodūnia), lett többes szám ļaudis és nyelvjárási ļauži, óegyházi szláv ljudьje „emberek”, óorosz ljudi „nép”: ófelnémet liut „emberek” (iu az ide. eu-ból);

lit. siāuras, lett sāurs: gör. εὔριπος „szoros” (a gör. εὐ- a *seu- alakból származhat);

lit. šiāurė (*ḱeu-r- alapján): óorosz séverъ (*k’ēu-er- alapján).

Számos olyan eset van, amikor más indoeurópai nyelvek eu kettőshangzójának a balti nyelvekben au, a szlávban pedig u (a szláv *au-ból) felel meg, vö.:

lit. baūsti: óegyházi szláv bljusti „megfigyelni, felfogni”, gör. πεύθομαι „felfogom, megtapasztalom”, gót ana-biudan „parancsolni, kötelezni” (a gót iu az ide. eu-ból);

lit. naūjas, porosz nauns, lit. *navas (a nyelvészek által a Nav-ikai falunévből és a Nav-ikas családnévből rekonstruált alak): gót niujis, gör. νέος „új, fiatal” (a *νέFος alakból), hettita neua-; az óegyházi szláv novo, a latin novus, a gall (helynév) Novio-dūnum azonban (vö. lit. Naujamiestis) az indoeurópai *nou- meglétét mutatja;

lit. laūkas és láukas „fehér pofájú vagy fehér homlokú állat”, lett lauks: gör. λευκός „fehér” (ezt a szót a finnek a baltiakból kölcsönözték, vö. finn laukki „fehér foltú állat”, amelynek tövében au kettőshangzó van);

lit. raūdas, lett raūds, óegyházi szláv ruda „fém”, orosz румяный (az orosz rum- a *raud-m- alakból): óangol réod „vöröses”, gör. ἐρεύθω „vörösödöm”.

Az itt bemutatott anyag már önmagában is azt mutatja, hogy nem könnyű egyértelműen megmondani, mi volt az ide. eu reflexe a balti és a szláv nyelvekben — lit. jau és szláv ju, vagy lit. au és szláv u.

Egyes kutatók (J. Schmidt³, G. Uljanov⁴, E. Berneker⁵, V. Porzezin-

¹ K. Širvydas laukos alakját (C. Szyrwid, Dictionarium trium linguarum, Quinta editio, Vilnae, 1713, p. 136), amely bekerült K. Mühlenbach–J. Endzelin és E. Fraenkel szótáraiba (K. Mü len b a c h a Latviešu valodas vārdnīca. Redigējis, papildinājis, turpinājis J. Endzelīns, II, Rīgā, 1925–1927, p. 426; E. Fraenkel, LEW, p. 361), valószínűleg liaukos-ra kell javítani, mert: 1) másutt a laukos alak (kemény l-lel) nem ismert, 2) K. Širvydas szótárának harmadik kiadásában (C. Szyrwid, Dictionarium trium linguarum, Tertia editio, Vilnae, 1642, p. 157, 528) Laukos (= liaukos) szerepel. Lásd K. Pakalka, Konstantino Širvydo žodyno „Dictionarium trium linguarum“ lietuviškų žodžių registras (LTSR MA Lietuvių kalbos ir literatūros institutas, 1964, mašinraštis).

² Egyes kutatók (E. Nieminen, Y. Toivonen) tagadják a finn leuka balti eredetét; lásd A. Sabaliauskas, Baltų ir Pabaltijo suomių kalbų santykiai, LKK, 6, 1963, p. 121.

³ J. Schmidt, Was beweist das e der europäischen Sprachen für die Annahme einer einheitlichen europäischen Grundsprache?, KZ, 23, 1877, p. 352–353.

⁴ Г. Ульянов, Основы настоящего времени в старославянском и литовском языках, Варшава, 1888, p. 36, 64, 100.

⁵ E. Berneker, Von der Vertretung des eu im baltisch-slavischen Sprachzweig, IF, 10, 1899, p. 145–167; vö. AfslPh, 25, 1903, p. 487.

69

skis⁶, E. Cupica⁷, J. Endzelynas⁸, H. Pedersen⁹ és mások) úgy vélték, hogy az indoeurópai eu a balti nyelvekben szabályosan jau-vá, a szlávban pedig ju-vá változott. H. Pedersen hozzátette, hogy a liaukà szó önmagában is elegendő annak bizonyítására (vö. gör. λεύκη), hogy az indoeurópai eu a litvánban jau-vá alakult¹⁰.

Mivel az említett kutatók az indoeurópai eu litván jau-vá alakulását szabályosnak tekintették, mindazokat az eseteket kivételként kellett magyarázniuk, amelyekben a litván (és más balti nyelvek) au-ja más indoeurópai nyelvek eu-jának felel meg. Ezért magyarázatot kellett találniuk ezekre az esetekre.

A kérdést vizsgálva V. Porzežinskis arra a következtetésre jutott¹¹, hogy a balti nyelvi közösségben az eu előtti palatális mássalhangzókat az u előtt álló (ott veláris) mássalhangzók hatására egyes szavakban veláris mássalhangzók váltották fel. Így a „palatális mássalhangzó + eu kettőshangzó” csoport a litvánban és a lettben „palatális mássalhangzó + au kettőshangzó” csoporttá, a poroszban pedig „palatális mássalhangzó + eu kettőshangzó” csoporttá alakult. A „veláris mássalhangzó + eu kettőshangzó” csoportból „veláris mássalhangzó + au kettőshangzó” lett. Ezt a véleményt E. Berneker is osztotta¹², rámutatva, hogy így számos kivétel magyarázható, amelyekben au áll a várt jau helyett.

H. Pedersen egészen másképp próbálta magyarázni az au eredetét¹³. Véleménye szerint a tautà szóban a t…t a második t hasonító hatására változhatott t…t-vé. A laũkas szó az o magánhangzót egy másik, azonos tövű szóból vehette át. A naũjas pedig a *niaujas helyett disszimilációval vagy más módon keletkezhetett.

A tautà szó au kettőshangzójának kialakulását már 1907-ben hasonlóképpen magyarázta E. Cupica¹⁴. Ezek a magyarázatok, amelyek a várt jau helyett megjelenő au kialakulását próbálják értelmezni, nem teljesen meggyőzőek. V. Porzežinskis például nem bizonyította, miért váltak a palatális mássalhangzók egyes helyeken velárissá, máshol viszont nem. Elmélete nem magyarázza meg, miért nem lett például a porosz peuse alakból *pause, noha a balti nyelvi közösségben létezett mellette olyan szó, amelyben a p az u előtt veláris volt (vö. litván pušis). V. Porzežinskis elmélete alapján éppen ilyen változást kellene várnunk. Természetesen feltehető, hogy a tautà szóban hasonulás történt, ahogy E. Cupica és H. Pedersen állítja, ám ezt tényekkel alátámasztani nehéz.

O. Wiedemann¹⁵, K. Johansson¹⁶, J. Mikola¹⁷, A. Meillet¹⁸ és mások úgy vélték, hogy a jau a balti nyelvekben csak az indoeurópai ēu-ból alakult ki, az au kettőshangzó pedig az indoeurópai eu-t tükrözi. Szerintük a szláv ju mind az indoeurópai ēu-ból, mind pedig az indoeurópai eu-ból létrejöhetett. E kutatók véleményével számos litván példa összhangban van, amelyekben a jau az indoeurópai rövid eu kettőshangzóból ered.

J. Zubat¹⁹ megpróbált olyan kritériumot megállapítani, amely alapján felismerhető, hol alakult az indoeurópai eu jau-vá, illetve au-vá. Véleménye szerint az indoeurópai eu a balti és a szláv nyelvekben az elöl képzett magánhangzók előtt jau-vá, illetve ju-vá, a hátul képzett magánhangzók előtt pedig au-vá, illetve u-vá változott.

⁶ В. Поржезинский, К истории форм спряжения в балтийских языках, Москва, 1901, p. 79–80.

⁷ E. Zupitza, Lit. naũjas, KZ, 40, 1907, p. 250–251.

⁸ И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, p. 79.

⁹ H. Pedersen, Lit. IAU, StB, 4, 1934–1935, p. 150–154.

¹⁰ H. Pedersen, op. cit., p. 152.

¹¹ В. Поржезинский, op. cit., p. 80.

¹² E. Berneker, AfslPh, 25, 1903, p. 489.

¹³ H. Pedersen, op. cit., p. 150–154.

¹⁴ E. Zupitza, op. cit., p. 254–255.

¹⁵ O. Wiedemann, Das litauische Präteritum, p. 17–18, 32, 184.

¹⁶ K. Johansson, Indische Etymologien, IF, 8, 1897, p. 172 (išnaša).

¹⁷ J. Mikkola, Urslavische Grammatik, I, p. 57–61.

¹⁸ A. Meillet, Le traitement de *-eu- en letto-lituanien, BSL, 25, 1924, p. 174–175.

¹⁹ J. Zubatý, AfslPh, 20, 1898, p. 396–397.

70

J. Zubat magyarázatához, kissé módosítva azt, J. Endzelīns is csatlakozott²⁰. Véleménye szerint a balti nyelvek au hangkapcsolata az indoeurópai eu-ból alakult ki, valószínűleg nem minden hátulsó magánhangzó előtt, hanem csak hangsúlyosak előtt; vö. J. Endzelīns példáit: lit. tautā és gót. þiuda (a -d- az -t- helyén azt mutatja, hogy ezekben a szavakban régtől fogva a végződésen volt a hangsúly), lit. laũkas és gör. λευκός.

J. Zubat és J. Endzelīns koncepciója²¹ nem magyarázza meg azokat a litván nyelvi tényeket, amelyekben az au már hátulsó magánhangzók előtt áll; vö. például: liaukà, siaũras, kiáuras, kiáutas stb. Ezenkívül a diftongus gyakran olyan szavakban is előfordul, amelyekben a szótő hangsúlya állandó; vö. kiaũlė, kiaũšis, liáudis, šiáurė stb.

E. Berneker²², E. Cupica²³, K. Būga²⁴, G. Ševeljov²⁵ és mások hajlottak arra a nézetre, hogy a balti nyelvek au diftongusa az indoeurópai diftongusból származik, amelynek más volt az ablaut-foka, mint az eu diftongusé. A magánhangzó-váltakozás lehetőségét J. Endzelīns²⁶ sem zárta ki. Eszerint például a lit. tautā szót nem az indoeurópai *teutā, hanem az indoeurópai *toutā vagy *tautā alakból kellene származtatni.

Külön meg kell említeni J. Otrębski véleményét²⁷, amely szerint az indoeurópai eu diftongus szabályos folytatója a (keleti) balti nyelvekben az au, ha kemény mássalhangzó előzi meg. A szláv nyelvekben az elöl képzett magánhangzók előtti korai mássalhangzó-palatalizáció következtében az indoeurópai eu *jau-vá alakult (amelyből később ju lett). Mivel az indoeurópai eu diftongus a balti nyelvekben a mássalhangzók palatalizációja előtt változott meg (vagyis a mássalhangzóknak az elöl képzett magánhangzók és a jotáció előtt még keményeknek kellett lenniük), az eu-ból lett diftongusnak au-nak kellett lennie, előtte kemény mássalhangzóval. J. Otrębski itt egy hipotetikus dolgot (az eu au-vá alakulását) egy másik, szintén hipotetikus dologgal (a mássalhangzók keménységével és palatalizációjával) támasztja alá. Koncepciójának számos olyan litván és lett szó mond ellent, amelyekben az au diftongus egyértelműen az indoeurópai eu-ból származik.

A balti és a szláv nyelvekben meglehetősen gyakran találni olyan eseteket, amikor ugyanannak a tőnek két változata van — az egyik jau-val, a másik au-val (a szlávban ju-val és u-val). A lit. kiáunė és a lett caune (a c- a *kj- folytatója) tövében jau van, míg a porosz caune és az orosz куна́ alakban au. Egyes szláv nyelvekben ju található (vö. óorosz плюща „tüdő” és ócseh plučé), másokban pedig u (vö. óegyházi szláv plušta és lengyel płuca). A balti nyelvekből vett példák azt mutatják, hogy itt a tő o-fokú magánhangzója szerepel; vö. lit. plaučiai, lett plāušas és porosz plauti. Ha elismernénk, hogy a balti és a szláv nyelvekben az indoeurópai eu bizonyos esetekben szabályosan au-vá, illetve u-vá alakult, akkor ezek a tények arra engednének következtetni, hogy ez az átalakulás nagyon későn, már az egyes nyelvek különválása után ment végbe. Magától értetődik, hogy ez nem történhetett így. A finn laukk(i) jövevényszó azt mutatja, hogy a balti és a finnugor érintkezések idején a balti nyelvekben már au állt az indoeurópai nyelvek eu hangkapcsolata helyén.

²⁰ И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, p. 83; J. Endzelin, Lettische Grammatik, p. 40—41.

²¹ Šią koncepciją pripažino V. Vondrakas ir A. Vajanas, W. Vondrák, Vergleichende slavische Grammatik, I, p. 41; A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 122—124.

²² „Az a néhány eset, ahol úgy tűnik, hogy au-nak u felel meg, más ablaut feltételezésével kiküszöbölhető”, — E. Berneker, IF, 10, 1899, p. 167.

²³ E. Zupitza, op. cit., p. 250—251.

²⁴ K. Būga, RR, II, p. 348.

²⁵ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 272—275.

²⁶ И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, p. 82; J. Endzelin, Lettische Grammatik, p. 41.

²⁷ J. Otrębski, LP, 4, 1953, p. 308—312; Я. С. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, 5, 1954, p. 31—32.

71

Ha feltételeznénk, hogy az indoeurópai eu változása a balti és szláv nyelvekben szabályos folyamat volt, és a balti és szláv nyelvi közösségekben ment végbe, akkor semmiképpen sem fordulhatott elő, hogy egyes nyelvekben már resp. ju, másokban pedig au jelenjen meg.

Ez a változatosság azt mutatja, hogy vagy az o-fokú magánhangzó-váltakozás öröklődött az indoeurópai nyelvi közösségből, vagy az egyes nyelvekben strukturális analógia útján alakult ki. Mivel például a porosz caune mellett nem volt más ablautfokú forma, ezért strukturális analógia nem jöhetett szóba, így a porosz szó csak a *kou- tőből származhatott.

A balti (és szláv) nyelvekben az indoeurópai eu már jau-vá változott, és kialakult a jau: au: u magánhangzó-váltakozás (indoeurópai eu: ou: u). Sok esetben a lágy mássalhangzó kiszorította az u-fok előtt álló kemény mássalhangzót. Például a lit. griūti a várható *grūti helyett a griáuti alapján keletkezett < *grēu-. A lágy mássalhangzó általánossá vált azokban a formákban is, amelyekben a magánhangzó-váltakozás következtében o alakult ki; vö. griovė a várható *grovė helyett < *grōu-.²⁸

Ellenkező folyamat is elképzelhető: az u-fok előtt álló kemény mássalhangzó kiszoríthatta a lágy mássalhangzót. Például feltételezhető, hogy a lett laukas (kemény l-lel) a *liaukas helyett egy ilyen balti szó mintájára keletkezett (vö. porosz luckis ’forgács’), amelyben a kemény l szabályosan állt. Ezt a feltevést azonban az olyan szavak nem támasztják alá, mint a porosz peuse és a lit. pušis, illetve a porosz caune és a lit. kiáunė. Noha a balti nyelvi közösségben a peuse mellett a pušis is létezett, a peuse emiatt nem változott *pause alakúvá. Analógia útján a porosz caune sem származhatott a *kiaune alakból, mert nincs olyan szó, amelyben a mássalhangzó az u-fok előtt állt volna.

Mindez arra utal, hogy az au-val váltakozó alakokat az olyan szótípusokban, mint a lit. kiáunė: porosz caune, fonológiai-morfológiai okokkal kell magyarázni.

Ezt a következtetést talán a balti eredetű finn jövevényszavak is alátámasztják. Feltételezhető, hogy a finnek a leuka és laukki szavakat egy időben vették át, mivel mindkettő élőlények tulajdonságait megnevező szavakhoz kapcsolódik. Ezek a jövevényszavak azt mutatják, hogy az átvétel idején 1) a balti nyelvekben már létezett au a más indoeurópai nyelvek eu-ja helyén, és 2) az eu kettőshangzó még nem változott jau-vá. Az eu kettőshangzó jóval később változott jau-vá, mint ahogy az eu au-vá lett. A eu > au és eu > jau folyamatok tehát valószínűleg sem időrendileg, sem strukturálisan nem függtek össze.

Az említett tények láthatólag lehetővé teszik, hogy a balti és szláv nyelvek egyes, más indoeurópai nyelvek eu-ja helyén au-t, illetve u-t tartalmazó szavait az o-fokú tőből származtassuk, vö.:

*kēu-g-: lit. kiáugė és *kōu-g-: lit. káugė, lett kaudze, óizl. haugr ’domb’; *kēu-n-: lit. kiáunė, lett caūne és *kōu-n-: porosz caune, orosz куча; *leu-k-: gör. λευκός, gót liuha ’fény’ és *lou-k-: lit. laukas, lett lāuks, latin lūc-idus ’világos’, gör. λούσσον (-σσ az *-kj-ből) ’a lucfenyő fehér bele’; *leu-k-: lit. liaukà, liaūkti, lett lauku, gör. λεύκη és *lou-k-: lett laukas; *leu-|*lēu-: lit. liáutis, liav-ōnas, lett laut ’elengedni’, cseh leviti ’elengedni’, gót lēwjan ’a sorsára hagyni’ és *lou-|*lōu-: lit. lavōnas, porosz au-lāut ’meghalni’; *pleu-: óorosz pljuća ’tüdő’, ócseh pljuće, gör. πλεύμων és *plou-: lit. plaučiai, lett plaušas, porosz plauti, ószláv plušta, lengyel płuca; *reu-d-: óangol réod ’vöröses’, gör. ἐρεύθω ’elpirulok’ és *rou-d-: lit. raūdas, raud-ōnas, lett rauds, ószláv ruda ’érc’, orosz румяный (a rum- a *raud-m- alakból); *sreu-: lit. sriaumuō, gör. ῥεῦμα ’áramlás’ (ῥ- az *sr- alakból) és *srou-: lit. srav-ėti, sraumuo, lett strāume, óorosz strumenь ’patak’ (a stru- a *srau- alakból);

²⁸ Talán hasonló és más, nem egészen világos okok miatt az egyik litván nyelvjárásban (bizonyos alakokban) lágy, a másikban pedig kemény az r; lásd Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 153–156.

72

*teut-: gót piuda „nép”, illír (személynév) Teuta és *tou-t-: lit. tautà, lett tāuta, porosz tauto, oszk touto „állam”, walesi tūd „ország” (tū- a *tou--ból), óír tuath „nép” (tua- a *tou--ból).

Hozzá kell tenni, hogy a balti és szláv nyelvek közös szókincsének csupán egy része vezethető vissza az indoeurópai nyelvi közösség korára. Ez mondható el például a litván tautà szóról és rokonairól: egyes indoeurópai nyelvjárásokban *teu- fok, másokban pedig *tou- fok lehetett. A legtöbb szó e- és o-fokú változatai azonban már a balti és a szláv nyelvekben is kialakulhattak, mivel a balti nyelvekben (például a litvánban) a magánhangzó-váltakozás ma is élő jelenség. Így egyes balti nyelvjárásokban az kiáunę szó e-fokú magánhangzó-váltakozást mutatott, másokban pedig o-fokút (vö. porosz caune).

Néhány litván szóban az au kettőshangzó valójában az indoeurópai eu helyén állhat. Az olyan jelen idejű alakok, mint a keičia, sėka (pasaka) stb., amelyek töve e-fokú magánhangzót tartalmaz, azt mutatják, hogy az baudžia, plaukia, smaukia alakokban is e-fokú magánhangzónak kell lennie, mivel az o-fokú magánhangzó rendszerint az iteratív-kauzatív igékre jellemző; vö. kaityti, sakyti és baũdinti, plaũkyti, smaũkyti. Azt, hogy ezeknek a jelen idejű alakoknak a régi gyökérkettőshangzója eu volt, más indoeurópai nyelvek megfelelő szavai is mutatják; vö. lit. baudžia és óegyházi szláv bljūsti, lit. plaukia és ófelnémet fliogen „repülni” (io az eu-ból), lit. smaukia és óészaki smjūga „betörni, besurranni” (ju az eu-ból). A régi *beudja, *pleukja és *smeukja alakok gyökérkettőshangzója, az eu, nem azért változott au-vá, mert az indoeurópai eu szabályosan au-vá alakult volna a balti nyelvekben, hanem feltehetőleg azért, mert ezeknek a jelen idejű alakoknak a magánhangzója a tő azonos o-fokú alakjaihoz igazodott.

Vagyis feltételezhető, hogy azon néhány ige kivételével, amelyekben az ou egy régebbi eu helyén valószínűleg analógia útján jött létre, az indoeurópai eu kettőshangzó a balti (és a szláv) nyelvekben nem változott au-vá. Mindazok a balti és szláv szavak, amelyek gyökerében más indoeurópai nyelvek eu hangja helyén au, illetve u található, nagy valószínűséggel o-fokú magánhangzót tartalmazó alakokból származnak.

Az indoeurópai eu kettőshangzó a balti és a szláv nyelvekben szabályosan jau, illetve ju alakban fejlődött tovább. Ezt a hangtani jelenséget a balti és a szláv nyelvek közös újításának tekintik; szoros kapcsolatukat mutatja, és alátámasztja a balti–szláv nyelvi egység elméletét.

Az indoeurópai eu jau, illetve ju hanggá alakulása csak akkor tekinthető a balti–szláv nyelvi egység érvének, ha az indoeurópai eu a balti–szláv egység korában alakult jau, illetve ju hanggá. Úgy tűnik azonban, semmi sem indokolja, hogy ezt a hangtani jelenséget ilyen réginek tekintsük.

Nem állítható biztosan, hogy az indoeurópai eu jau-vá alakulása valamennyi balti nyelvben közös volt. A porosz nyelvemlékek alapján nehéz megállapítani, mi volt az indoeurópai eu kettőshangzó porosz nyelvi reflexe. Az Elbingi szójegyzékben szereplő bleusky típusú írásmódok kétértelműek. Egyes kutatók szerint²⁹ az eu írásmód lágy mássalhangzó utáni au kettőshangzót jelöl. Így a poroszban is eu vált jau-vá. R. Trautmann arra is felhívja a figyelmet, hogy a régi litván nyelvemlékekben hasonló jau-írásmód fordul elő, például gereus alakban a geriaus helyett M. Daukša írásaiban³⁰. Mások azt a nézetet vallják³¹, hogy a porosz eu valójában is az eu kettőshangzót jelöli, nem pedig a jau-t. Szerintük a porosz nyelv az indoeurópai eu-t változatlanul őrizte meg.

²⁹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 148—149; J. Endzelīns, Prūsų tekstu grafika, FBR, 15, 1935, p. 97—98; Senprūšu valoda, p. 30; V. Mažiulis, Prūsų kalbos paminklai, Vilnius, 1966, p. 54—55.

³⁰ R. Trautmann, op. cit., p. 148.

³¹ J. Otrębski, LP, 4, 1953, p. 308—312.

73

Valamennyi kutató érvelésként említi a porosz iaukint szót (= litván jaukinti), amely állítólag azt mutatja, hogy a poroszban az indoeurópai eu szintén iau-vá változott. Ez az érv azonban nem megbízható, mivel ennek a szónak a töve akár *ouk- is lehetett (nem pedig *euk-). Az o-t tartalmazó tővokálisizmus éppen a porosz iaukint és a litván jaukinti ige kauzatív jelentésének felel meg. Hogy a j- itt lehet protetikus, azt az óegyházi szláv učiti (az u- az *au- folytatója) és az óind ókah „ház” mutatja.

Az Elbing-szójegyzékben eu digráffal (ew) írt szavak a következők: bleusky 286, geauris 757 (vö. litván giaurÿs LKŽ, III, 282), gleuptene 247, keutaris 762, keuto 156, 497 (vö. litván kiáutas), peuse 597, skewre 685 (vö. litván kiáglė). Feltűnő, hogy e digráf előtt soha nem állnak az i, y vagy g grafémák, amelyeket a mássalhangzók lágyságát jelölő jelekként lehetne értelmezni. Éppen ilyen grafikus jelölést várnánk, ha a poroszban ezekben a szavakban iau kapcsolat lett volna. Igaz, az említett grafémák az Elbing-szójegyzékben olykor elöl képzett magánhangzók előtt is előfordulnak, vö. plieynis 38 és mellette pleynis 75. Ezért érdemes figyelmet fordítani a keuto szó írásmódjára: mindkét előfordulásban egyformán, vagyis eu digráffal jegyezték le. Mindez mintha arra utalna, hogy az Elbing-szójegyzék említett szavaiban eu diftongus volt.

Abból kiindulva, hogy a porosz nyelvben az *sj hangkapcsolat š-sé változott (vö. schuwikis 496, schu-meno 507, schuwan 471), általában hajlanak arra, hogy úgy vélekedjenek: a poroszban a j más mássalhangzók (foghangok, velárisok) után is kiesett, és ezeket a mássalhangzókat palatalizálta³². Néhány írásmód, különösen a g graféma használata azonban mintha arra utalna, hogy itt mégis a j hangot jelölik; például vö. angurgis 565, ansalgis 506, kargis 410, saligan 468, wargien 525 (vö. cugis 518 = liet. kūjis, ahol a g graféma a j hangot jelöli). Nagyon is kétséges, hogy itt a g graféma a mássalhangzók palatalizáltságát jelölné³³. Ahogy a litván és a lett nyelv mutatja, a j-nek nem kellett szükségképpen minden helyzetben egyidejűleg kiesnie: egyes helyeken (pl. t, d után) korábban, másutt (pl. ajakhangok után) később esett ki; a kiesés eredménye is különbözött az egyes helyeken. Ezért az *sj hangkapcsolat változása önmagában egyáltalán nem bizonyítja, hogy a többi mássalhangzó és a j kapcsolata is megváltozott. Igaz, a „j-s mássalhangzók” palatalizációjának elméletét vallók maguk sem zárják ki teljesen, hogy az ajakhangok után a j még megvolt a porosz nyelvben³⁴. Ebben az esetben az Elbing-szójegyzék helyesírása a következő: piuclan 547 (szókezdő helyzetben), kalabian 424, tarbio 325, knapios 268, wupyan 9, wormyan 465, samyen 235, clawio 375, perwios 281. Annak tisztázásakor, hogy a porosz nyelvben még eu kettőshangzó volt-e, vagy helyette a porosz nyelvjárásokban már jau állt, nem annyira az a fontos, hogy mit jelölnek a bia, bio, piu, pio, pya, mya, mye és wio írásmódok: ajakhang és j kapcsolata, vagy palatalizált ajakhang a hátul képzett magánhangzók előtt. A lényeg az, hogy ennek a helyzetnek a grafikus ábrázolása eltér a peuse szó analóg helyzetének grafikus ábrázolásától: ha a porosz nyelvben az eu kettőshangzó jau-vá változott volna, akkor itt is (azaz a peuse szóban) ugyanolyan grafikus ábrázolást várnánk a hátul képzett magánhangzó előtti ajakhangra (j-vel vagy palatalizáltan) (*pjau, *pyau vagy *pyeu). Vajon az eltérő grafikus ábrázolás nem csupán eltérő fonetikai komplexumot tükröz (a fenti példákban pja vagy p’a..., a peuse szóban pedig pe)? A porosz nyelvemlékek írásképének fonetikai értelmezésével kapcsolatban érdemes arra is emlékezni, hogyan magyarázza J. Endzelynas a II. katekizmus pvienkts írásmódját. Azt feltételezi, hogy

³² J. Endzelins, Prūšu tekstu grafika, p. 96–98; T. Milewski, Przyczynki do gramatyki pruskiej, „Slavia Occidentalis“, 15, 1936, p. 102–108; V. Mažiulis, op. cit., p. 54–55.

³³ Vö. J. Endzelynasnak a wargien szó magyarázatával kapcsolatos kételyét: „je te vēl iesprausts aiz g varbūt tāpēc, lai g-burtu te kas nelasītu ka vēlāro balsīgo šļēdeni“, — J. Endzelins, op. cit., p. 97.

³⁴ J. Endzelins, op. cit., p. 98; V. Mažiulis, op. cit., p. 55.

74

itt, ajakhang után, j jelenhetett meg j³⁵. Tehát a j még elöl képzett magánhangzók előtt is jelölhető volt.

Teljesen hasonló módon az elbingi szójegyzékben a hátsó nyelvállású magánhangzók előtt más mássalhangzókat is jelölnek (j-vel vagy palatalizáltan), vö. maldian 438, median 586, medione 699, brunyos 419, dragios 386 stb. Hasonlóképpen kellene jelölni őket a keutaris, keuto, skевre, geauris szavakban is, ha ezekben a mássalhangzók hátsó nyelvállású magánhangzók előtt állnának. Emellett figyelmet érdemel az a tény, hogy az elbingi szójegyzékben a i, y grafémákat a mássalhangzók után, elöl képzett magánhangzók előtt rendszerint nem írják (vö. deywis 1, deynayno 5, metis 166 stb.), természetesen egy-egy kivételtől eltekintve (például plienis 38 a pleynis 75 mellett, geyте 339 stb.). Tehát az említett, eu (ew) digráfot tartalmazó szavakban is valószínűleg elöl képzett magánhangzó állt, vagyis eu diftongus is.

Ezzel együtt az is kiderül, hogy nincsenek olyan valódi adatok, amelyek azt mutatnák, hogy az indoeurópai eu jau kettőshangzóvá alakulása közös balti jelenség lett volna.

Az indoeurópai eu diftongus változásának idején a balti (keleti) és a szláv nyelvekben egészen eltérő fonológiai helyzetek alakultak ki: a balti nyelvekben ez a változás bizonyos fonológiai folyamatokkal, a szláv nyelvekben pedig egészen másokkal függött össze.

Az eu fonetikai jau-vá válása feltételezi az e magánhangzó u előtti nyílását és hátrébb képzetté válását (úgy tűnik, először ott, ahol ennek a magánhangzónak akútuszi hangsúlya volt), azaz e→ā. Hogy ilyen fonetikai jelenség lehetséges, azt a litván nyelv mutatja, amelyben megfigyelhetők olyan esetek, amikor az e magánhangzó u vagy v előtt nyíltabbá és hátrébb képzetté válik; vö. számos nyelvjárás kliāvas ir klēvas alakjával. v (u) előtt a žemaitiaiak sok helyütt lágy mássalhangzóval kísért a-t ejtenek. Sőt itt még az ē helyett is, amely az ei-ből keletkezett, a-t ejtenek; vö. kr’āus ’görbe’³⁶, š’āvā ’féloldalas’. Az e-ből u előtt keletkezett a fonetikailag nagyon közel állhatott ahhoz az a magánhangzóhoz, amely szintén u előtt állt (a régi āu és ōu diftongusokból), a j után pedig az a akár teljesen egybe is eshetett az ā-val. Amikor az o a-vá változott, az a és az ā magánhangzók az /a/ fonéma változataivá váltak. Így az ā változat fonemizálódhatott, más szóval az /e/ fonéma helyett a CāuC (C mássalhangzót jelöl) szekvenciában az /a/ fonéma realizánsza jelent meg, azaz CāuC → C’auC.

A lágy magánhangzók előtt álló mássalhangzók már akkor különböztek a nem lágy magánhangzók előtt álló mássalhangzóktól. Az előbbiek palatálisak, az utóbbiak velárisak voltak. A j előtti helyzet valószínűleg semleges volt. A fent említett változások bekövetkezése után palatális mássalhangzók kerültek a nem lágy a magánhangzó elé. Ez az állapot nem tarthatott sokáig, mert ellentmondott az egész rendszernek, amelyben a palatális mássalhangzók csak lágy magánhangzók előtt, a nem lágy magánhangzók pedig csak veláris mássalhangzók után álltak. Ez az anomália kétféleképpen szűnhetett meg: 1) a C’auC-nak CauC-vá kellett változnia (nem lágy magánhangzó előtt csak veláris mássalhangzó állhat); 2) a C’auC-nak CjauC-vá kellett változnia (nem lágy magánhangzó előtt palatális mássalhangzó csak j előtt állhat). Az első lehetőség megvalósítása nagyobb nehézségekkel járt volna, mint a másodiké: az ebben a helyzetben lévő mássalhangzóknak a palatális mássalhangzók osztályából át kellett volna kerülniük a veláris mássalhangzók osztályába. Bár a palatális és veláris mássalhangzók osztályai kiegészítő eloszlási viszonyban álltak, az első lehetőség megvalósítása mégis alapvető rendszerbeli eltolódást jelentett volna. Ezért valószínűleg a második lehetőség valósult meg, hiszen annak megvalósítása ráadásul kompromisszumos megoldás volt: a j előtti helyzet semleges volt, tehát

³⁵ J. Endzelīns, op. cit., p. 96.

³⁶ Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 51.

75

itt a mássalhangzók sem palatálisak, sem velárisak voltak (illetve palatálisak is és velárisak is). A jótó betoldása megszüntette a rendszerben kialakult ellentmondást.

Egyébként egyes esetekben, különösen ott, ahol egy diftongust tartalmazó tőváltozat is létezett au-val (és ou-val), a C’auC- típusú tő könnyen felcserélődhetett egy CauC- típusú tővel. Nyilván ez történt az igékben is, vö. daužia a szabályos *djaūžia helyett, a daužyti alapján.

A szláv alapnyelvben a eu diftongus monoftongizációja az előtte álló palatális mássalhangzóval összefüggésben ment végbe, és összetett csoportfonémák kialakulásával járt. Az összetett csoportfonémák kialakulásakor a szonoránsok (köztük a u is) a előttük álló ilyen fonémákhoz kapcsolódtak, és szótagalkotóvá váltak, mivel a szótagalkotó elem rendszerint a csoportfonéma utolsó eleme volt. Később, miután a „nyíltság: zártság” megkülönböztető jegyek transzfonologizálódtak a „hosszúság: rövidség” megkülönböztető jegyekké, a már nem szótagalkotó magánhangzók redundáns palatális jelölőkké váltak, ezért könnyen eltűntek.

Amikor a C’eu csoportfonéma C’+u-vá alakult, a szláv alapnyelv fonológiai rendszerében egyedülálló eset jött létre: egy palatális mássalhangzót nem palatális magánhangzó követett. A palatális mássalhangzó és az utána következő nem palatális magánhangzó közötti ellentmondást semleges csoportfonémák kialakulása szüntethette meg. Az így létrejött semleges (sem palatális, sem nem palatális) mássalhangzóknak (pl. b) egybe kellett esniük a rendszerben már meglévő semleges mássalhangzókkal (pl. a bjV-ből származó b-vel), és ugyanazokat a reflexeket kellett eredményezniük. Nyilván ezért az j előtt, valamint az eu diftongus előtt álló mássalhangzók reflexei minden szláv nyelvben azonosak³⁷.

Vagyis az indoeurópai eu hangkapcsolat fonológiai átalakulásának értelmezése – a balti nyelvekben jaū-vá, a szláv nyelvekben pedig ’u-vá – végleg megerősíti azt az intuitív sejtést, hogy ez a változás a balti és a szláv nyelvek teljesen önálló jelensége volt. Az indoeurópai eu diftongus a balti és a szláv nyelvekben nem csupán eltérő rendszerszerű feltételek között, különböző rendszerszerű tényezők hatására változott meg, hanem a változás fonetikai lényege is eltért: a (keleti) balti nyelvekben az eu jaū-vá, a szláv nyelvekben pedig egyszerűen ’u-vá alakult. Az indoeurópai eu diftongus sorsa a balti és a szláv nyelvek párhuzamos fejlődésének nyilvánvaló példája. Ez a példa azt mutatja, hogy a balti és a szláv nyelvek közös fejlődési tendenciái, amelyeket a földrajzi érintkezés is támogatott, e nyelvek történetének későbbi szakaszaiban is fennmaradtak.

Az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok sorsa

Az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok l, r, m, n (a továbbiakban R) a balti és a szláv nyelvekben il, ir, im, in-né, illetve ritkábban ul, ur, um, un-né alakult (a továbbiakban iR és uR). Azonos fejlődésük különösen közel hozza egymáshoz a balti és a szláv nyelveket.

Az indoeurópai rövid szonoránsok R iR-ré vagy uR-ré alakultak (cirkumflexussal), vö.:

a) lit. vilkas, lat. vilks, porosz wilkis, óegyházi szl. vlъkъ, orosz волк, szerb-horvát vuk (a szl. *vьlkъ-ból): óind vṛ́kaḥ, gót wulfs, görög λύκος, latin lupus;

porosz kirsnan „fekete” (vö. lit. Kirsna, a Šešupė mellékfolyója), óegyházi szl. čьrnъ, orosz чёрный (a szl. *čьrnъ-ból): óind kṛṣṇáḥ „fekete”;

lit. šimtas, lat. simts, óegyházi szl. sъto (valószínűleg iráni nyelvekből származó jövevényszó): óind śatám (a śa- az indoeurópai *k’ṃ- alakból), görög ἑκατόν (a -κα- az indoeurópai *k’ṃ- alakból), tochár kānt(e), latin centum, gót hund;

³⁷ В. К. Журавлев, Развитие группового сингармонизма в праславянском языке, Минск, 1963, р. 29–41.

76

lit. mintis (acc. sing. minti), at-mintis, lat. mit „gondolkozni, kitalálni“, óporosz po-minisnan „emlékezet“, óegyházi szláv pa-mętъ (ę a bn-ből): óind matíh (-a- az n-ből) „szándék, vágy; ima“, latin mens mentis „lélek, elme“, gót munš „gondolat“;

b) lit. kulnas (és kulnis, acc. sing. kūlni), lat. kulna „sarok“, óporosz kulnis „boka“, óegyházi szláv klъka „a térd mélyedése“, bolgár kъlka „comb“, szerb-horvát kūk (a szláv *kъlk- alakból): latin calx „sarok“, tokhár A kolye „comb“; óporosz curwis „bika“: lit. kárvė, óegyházi szláv krava, orosz корова, görög κέρας „szarv“: a litván, szláv és görög szavakban a *kerH-/*korH- tő alapalakú ablautot mutat; latin cornu „szarv“, gót haúrn „szarv“ a *kṛH- alakból; lit. ungurys (gen. sing. ūngario): óporosz angurgis, orosz угорь (у- a *ang- alakból), a tő *ng-/*ong-.

Az indoeurópai hosszú szótagalkotó szonoránsok, az R̄ (az indoeurópai *RH-ból), iR-ré vagy uR-ré (akúttal) fejlődtek, vö.:

a) lit. vilna, lat. vīna, óporosz wilnis és wilna „szoknya; kabát“, óegyházi szláv vъlna, szerb-horvát vūna (a szláv *vъlna alakból): óind ūrṇā, avesztai varəna, görög λῆνος, latin lāna, gót wulla (a germán *wulna alakból); lit. žirnis, lat. zirnis, óporosz syrne „gabona“, óegyházi szláv zrъno, orosz зерно (a szláv *zьrno alakból): latin grānum (rā az indoeurópai *ṛH-ból), gót kaúrn „gabona“; lit. pintì, lat. pīt, óegyházi szláv peti (ę a bn-ből, de lehet en-ből is, vö. óegyházi szláv mrěti, praes. mьrǫ), praes. pьnǫ: örmény henum „fonok, kötök“, latin pendere „mérlegelni, értékelni“; vö. még lit. pántis; b) lit. gurklỹs (gen. sing. gūrkliō), óporosz gurcle „torok“ (a balti *gur-tl- alakból), óorosz gъrlo (orosz горло), lengyel gardło (a szláv *gъr-dl- alakból): óind gūrtáh „várt, kellemes“, latin gurges „örvény“, gurgulio „légcső“; vö. még lit. gūrkšnis, gerklė, gargaliuoti; lit. mùlkis, lat. muļķis: óind mūrkháh „ostoba“.

Az indoeurópai szótagalkotó R-k a balti és szláv nyelvekben iR-ré és uR-ré fejlődtek nemcsak mássalhangzó előtti helyzetben, hanem magánhangzó előtti helyzetben is, vö.:

lit. pilìs, lat. pils, óporosz (helynevek) Pill-aw, Pille-kaym: óind pūḥ (acc. sing. pūr-am) „védőfal“, görög πόλις „város“; lit. girìà, lat. dzira (és dzire) „erdő“: óind giríh „hegy“; az óporosz garian, garrin „fa“ és az óegyházi szláv gora „hegy“ más ablautfokozatú (*gor-); lit. gun-ioti, gūn-yti „űzni, hajtani“, óporosz gun-twei, óegyházi szláv gъn-ati „űzni“, lit. giñti, lat. dzīt (i az in-ből), óegyházi szláv žęti (ę a ьn-ből vagy en-ből), praes. žьnǫ „aratok“: lit. gan-ýti, lat. gan-īt, óegyházi szláv gon-iti.

A bemutatott anyagból látható, hogy az indoeurópai szótagalkotó R-k a balti és szláv nyelvekben egyes esetekben iR-ré, más esetekben uR-ré fejlődtek. Felmerül a kérdés, mitől függött az i és u járulékhangzó eloszlása. Erre a kérdésre nincs egységes válasz. J. Endzelynas¹, J. Mikola², K. Būga³, R. Trautmanas⁴ és mások hajlottak arra, hogy az i vagy u megjelenését ablautváltozással magyarázzák. E felfogás szerint az iR az eR-ből keletkezett,

¹ I. Endzelin, Szláv–balti tanulmányok, 3–24. o.

² J. J. Mikkola, Urslavische Grammatik, I, p. 68—71; vö. Woher lit. jau und slav. ju?, IF, 16, 1904, p. 99.

³ K. Būga, RR, II, p. 128—129, 260—264.

⁴ R. Trautmann, Viennes baltų slavėnų gramatikos bruožas, „Švietimo darbas“, 1922, 3—6, Kaunas, p. 271—272; Ein Kapitel aus der Lautlehre der baltisch-slavischen Sprachen, „Slavia“, 2, 1923.

77

a diftongus eR zérófokából, míg az uR az oR diftongus zérófokából, az oR diftongus zérófokából származik. Tehát a balti és szláv nyelvekben a redukált e és o normális i és u magánhangzókká vált.

A balti nyelvekben számos esetben az iR váltakozik az eR-rel, az uR pedig az aR-rel; vö. girtas: gérti (bet plg. gurklys), gilti: gėlti, kilti: kėlti; kūlti: kūlti, kūmpas: kampas, pr. curwis: liet. karvė. Előfordulnak azonban olyan esetek is, amikor az iR az aR mellett, az uR pedig az eR mellett állhat; vö. miltai: málti, liet. minia: got. manags „sok”, liet. giria: pr. garian, óegyházi szláv gora, pr. gulsennin „fájdalmat okoz”: liet. gėlti. Egyazon tő alakjaiban az iR és az uR egymás mellett is előfordulhat, vö. tilpti: telpa: talpinti: tūlpinti.

Azok az esetek, amelyekben az iR az aR mellett, az uR pedig az eR mellett áll, nem mondanak ellent az említett szerzők elgondolásának, hiszen például a *m̥n- és *mon- mellett (vö. liet. minia és got. manags) régebben létezhetett *men- is, amelynek zérófoka a liet. minia lehetett.

Ezért aligha lehet a magánhangzó-váltakozás elméletét sem megcáfolni, sem tényekkel alátámasztani.

Érdemes felvetni a kérdést, miért éppen i és u magánhangzó jelent meg a balti és a szláv nyelvekben a szótagalkotó szonoránsok előtt, és miért nem például e vagy a, mint más indoeurópai nyelvekben. A balti nyelvi közösségben léteztek az indoeurópai korból örökölt eR és oR diftongusok. Ezért feltehetőleg a szótagalkotó szonoránsok előtt sem jelenhetett meg e és o (liet. a).

A balti rövid magánhangzók négyelemű rendszerében

i u e o,

ha összehasonlítjuk a diftongusok első elemének rendszerével,

e(R) o(R),

a szabad tagok az i és u magánhangzók voltak, mivel a diftongusok első elemeiként csak e és o magánhangzók fordultak elő. Ezért a szótagalkotó szonoránsokból keletkező diftongusok első elemeiként csak a szabad i és u magánhangzók szerepelhettek.

Az elmondottakból kitűnik, hogy az iR és uR eloszlása függhetett a magánhangzó-váltakozás normál fokú alakjaitól, más szóval az eR és oR diftongusoktól: az iR (az R-ből) azokban az alakokban jelenhetett meg, amelyek mellett ugyanazon tő diftongust tartalmazó eR-es alakjai léteztek (vö. kil-ti: kel-ti), az uR (az R-ből) pedig azokban, amelyek mellett diftongusos oR-es alakok voltak (vö. kūl-ti: kūl-ti). Ha a tőben eR/oR váltakozás volt, alakjaiban mind az iR, mind az uR megjelenhetett (vö. liet. tém-ti: lat. tim-sa: liet. tamša: lat. tūm-sa).

K. Brugmann, A. Vaillant, J. Kurilowicz, G. Shevelov és mások úgy vélték, hogy a járulékos i vagy u magánhangzó megjelenése a fonetikai környezettől függött. K. Brugmann⁵ megjegyezte, hogy az u magánhangzó ajak- és veláris mássalhangzók után jelent meg. Ezt az állítást a balti és a szláv nyelvek anyaga megfelelően nem támasztotta alá. K. Brugmann magyarázata az óind és a görög nyelv adataira épült, mivel ezekben az ajak- és veláris mássalhangzók után ul és ur áll.

A. Vaillant⁶ úgy véli, hogy a balti és a szláv nyelvekben a járulékos u az indoeurópai labioveláris mássalhangzók kʷ, gʷ, gʷʰ vokális eleméből ered. Így a balti és a szláv nyelvek *gen-: *gun- alakjai (vö. liet. gėna: gunióti, gūnyti és óegyházi szláv ženą: gʷona-ti) az indoeurópai *gʷʰen-: *gʷʰn- (azaz *gʷʰn- > *gʷʰn- > *gun-) alakokból erednek. Tehát A. Vaillant szerint a balti és a

⁵ K. Brugmann, Kurze vergleichende Grammatik der indogermanischen Sprachen, Berlin und Leipzig, 1922, p. 123.

⁶ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, 171. o.

78

A szláv nyelvekben a járulékos magánhangzó u a labioveláris mássalhangzók után, míg az i magánhangzó az összes többi mássalhangzó után keletkezett.

Hasonló véleményen van J. Kurilovičius⁷ is. Szerinte a szótagalkotó szonánsok R a balti és a szláv nyelvekben uR-ré váltak nemcsak labioveláris, hanem tiszta veláris mássalhangzók (ide. k, g, gh) után is, minden más mássalhangzó után pedig iR-ré. J. Kurilovičius ezt az elgondolását arra a feltevésre alapozza, hogy a balti és a szláv nyelvek mássalhangzóinak palatalizációja régebbi jelenség, mint a szótagalkotó szonánsok vokalizációja. J. Kurilovičius úgy véli, hogy a R-nek iR-ré való átalakulása a kR és gR csoportban úgy történhetett, hogy az k-t és az g-t k’-vé és g’-vé változtatta. Mivel azonban az R előtt álló veláris mássalhangzók nem palatalizálódhattak, ezért kemények voltak, a szótagalkotó szonáns vokális színezetének csak hátul képzettnek (azaz u-nak) kellett lennie.

J. Kurilovičius statisztikai adatai⁸ nem teljesen támasztják alá állításait, mert a többi mássalhangzó után álló uR-re legalább annyi példa van, mint a veláris mássalhangzók után. Így például az uR k és g után 35,6%-ban, m után 34,8%-ban, n után pedig 33,3%-ban fordul elő. Ugyanannyi példa fordul elő n után, mint j után. A uR-diftongusos példák legnagyobb része (44,4%) az s mássalhangzó után áll. A többi példában mindenütt iR. szerepel.

A kezdeti iR és uR-eloszlás viszonyai a nyelv fejlődése során összekeveredhettek. Így például a magánhangzó-váltakozás eR: R a kemény veláris mássalhangzók után szabályosan eR: uR-ré vált (vö. lit. gerklė: gurklys a balti *ger-tl-: *gur-tl- alakból). Mivel az összes többi mássalhangzó után létezett az eR: iR váltakozás, és ez gyakoribb lévén általánosulhatott, a kemény veláris mássalhangzók után az uR-t tartalmazó alakok mellett könnyen megjelenhettek iR-t tartalmazó alakok is (vö. lit. girtas).

Az iR és uR eloszlásának kérdését vizsgálva G. Ševeljov a következő következtetésekre jutott⁹:

a) a palatális veláris mássalhangzók után az R iR-ré vált;

b) a veláris veláris (köztük labioveláris) mássalhangzók között az R uR-ré vált;

c) veláris veláris mássalhangzók után, nem veláris mássalhangzók előtt az R fonetikai reflexe uR volt;

d) ajakhangok után, veláris veláris mássalhangzók előtt az R fonetikai reflexe uR volt;

e) ajakhangok után, nem veláris veláris mássalhangzók előtt, valamint foghangok után (köztük az s után is), bármilyen mássalhangzó előtt az R iR-ré vált.

A fonetikai környezet elmélete mellett szóló erős érv az a tény, hogy a balti és a szláv nyelvekben uR a š és ž hangok után (az ide. k’ és g’ hangokból) szinte egyáltalán nem fordul elő. Az elszórtan fellelhető példák (vö. lit. šultis, žulsnūs) feltehetően késői eredetűek. Ez a tény arra enged következtetni, hogy a szótagalkotó szonánsok R-nek iR-ré és uR-ré való átalakulásakor a balti és a szláv nyelvekben még megvoltak az k’ és g’ hangok, vagy már š-vé és ž-vé alakultak (esetleg š-sé és ž-sé). Az k’, g’, rš, ž hangoknak pedig nagyon lágyaknak kellett lenniük.

Vagyis a fonetikai környezet elmélete alapján el kell ismernünk, hogy a balti és a szláv nyelvekben az ide. szótagalkotó szonánsok szabályos fejlődése R > iR volt. Az R > uR fejlődés viszont, amely a fonetikai környezettől (a k és g után) függött, rendhagyó volt.

⁷ J. Kuryłowicz, L’apophonie en indo-européen, Wrocław, 1956, p. 227—243; O jedności językowej bałto-słowiańskiej, BPTJ, 16, 1957, p. 81—94; O балто-славянском языковом единстве, ВСЯ, 3, 1958, p. 23—24.

⁸ J. Kuryłowicz, L’apophonie en indo-européen, p. 229 (išnaša).

⁹ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 90.

79

A magánhangzó u bizonyos mássalhangzók után, szótagalkotó szonoránsok előtt más indoeurópai nyelvekben is kialakult. V. Georgiev véleménye szerint¹⁰ az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok a veláris mássalhangzók után a tochár nyelvben uR-ré váltak (az összes többi után — āR-ré). Az óind nyelvben a labiális és, úgy tűnik, az ősi labioveláris mássalhangzók után az r magánhangzók előtt ur-ré vált¹¹. Ugyanebben a fonetikai környezetben az l és az r a görögben is ul-ré, illetve ur-ré vált.

A balti és szláv, a tochár, az indo-iráni, valamint a görög nyelvek között azonban itt nincs genetikai kapcsolat, mert nem férhet hozzá kétség, hogy a magánhangzó u bizonyos mássalhangzók után, az l és az r előtt minden nyelvben önállóan jelent meg.

Más indoeurópai nyelvekben is kialakult az i magánhangzó a szonoránsok előtt. Például az albánban a magánhangzók előtt az indoeurópai R nemcsak iR-ré, hanem Ri-vé is vált¹². A kelta nyelvekben a mássalhangzók előtt az i magánhangzó a l és r szonoránsok után jelent meg¹³. A balti, a szláv, az albán és a kelta nyelvek között sem beszélhetünk genetikai kapcsolatról, mert azok a körülmények, amelyek között a szonoráns mellett megjelent az i magánhangzó, nyelvenként eltérőek voltak: a balti és a szláv nyelvekben az iR a magánhangzók előtt és a mássalhangzók előtt egyaránt kialakult, az albánban viszont csak magánhangzók előtt; a balti és szláv nyelvekben az i magánhangzó a szonoránsok előtt, a kelta nyelvekben pedig azok után jelent meg.

Az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok reflexumai a pelaszg nyelvben hasonlítanak leginkább a balti és szláv nyelvekéhez: itt a szótagalkotó szonoránsok, akárcsak a balti és szláv nyelvekben, iR-ré vagy uR-ré váltak¹⁴. E balti-szláv és pelaszg nyelvi jelenség közötti genetikai kapcsolat azonban nem bizonyítható, mivel nem ismerjük a pelaszg nyelv iR és uR-alakjainak eloszlását. Az a körülmény, hogy a pelaszgban bizonyos esetekben lu, ru, valamint om, on alakok is megjelentek, valószínűleg arra utal, hogy az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok reflexiója a balti és szláv, illetve a pelaszg nyelvben önállóan ment végbe.

Mindez arra enged következtetni, hogy az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok R-je iR-ré vagy uR-ré válása a balti és szláv nyelvek újítása.

Egyetlen más indoeurópai nyelvben sincs a szótagalkotó szonoránsoknak olyan reflexiója, mint a balti és szláv nyelvekben. E reflexió tekintetében a balti és a szláv nyelvek teljesen megegyeznek: a szláv nyelvekben az iR vagy az uR ott található meg, ahol a balti nyelvekben is (egy-két eset kivételével¹⁵); mind a balti, mind a szláv nyelvekben az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok R-je iR-ré vagy uR-ré nemcsak mássalhangzó előtti, hanem magánhangzó előtti helyzetben is vált. Mindez azt mutatja, hogy az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok R-jének iR-ré vagy uR-ré válása idején a balti és a szláv nyelvek szoros kapcsolatban álltak: az egyik nyelvcsoport területén kialakult újítási hullám a másik területére is átterjedhetett.

Az, hogy egyetlen más indoeurópai nyelvben sincs a szótagalkotó szonoránsoknak a balti és szláv nyelvekéhez hasonló reflexiója, arra is enged következtetni, hogy az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok vokalizálódása (vagyis iR-ré vagy uR-ré válása) már az indoeurópai nyelvi közösség északi areáljának dialektusaitól elvált balti és szláv nyelvekben ment végbe.

Az indoeurópai szótagalkotó szonoránsok R-je a balti és szláv nyelvekben valószínűleg az intonációs oppozíció, a „cirkumflex: akut” kialakulása előtt vált iR-ré vagy uR-ré, mivel az iR

¹⁰ V. Georgiev, A balto-szláv és a tokhár nyelvek, ВЯ, 6, 1958, p. 8—15.

¹¹ T. Burrow, The Sanskrit Language, II impression, London, 1959, p. 86.

¹² N. Jokl, Az albán nyelv rokonsági viszonyai a többi indoeurópai nyelvhez, „Die Sprache“, 9, 1963, p. 120—122.

¹³ H. Lewis és H. Pedersen, A kelta nyelvek rövid összehasonlító nyelvtana, Moszkva, 1954, p. 29.

¹⁴ V. I. Georgiev, Tanulmányok az összehasonlító-történeti nyelvészetről, p. 92.

¹⁵ Vö. litván sùrbti és orosz сра́ба́то, lengyel sarbáć (de ószláv srobati), litván būrlas és orosz берлога. Az ilyen eltérések nem tekinthetők a balti és szláv nyelvek közötti különbségek szempontjából igazán jelentősnek, hiszen magukban a balti nyelvekben is előfordulnak (vö. a lett tamnieku tūmsa és augšzemnieku tīmsa alakokat).

80

és uR kettőshangzóként értelmezték: iR, illetve uR cirkumflexust kapott, míg iR, illetve ūR (az indoeurópai *RH-ból) akutot. Mivel a balti eredetű finnugor kölcsönszavakban iR és uR található (vö. finn villa és litván vilna, finn kurpponen és litván kūrpė), ezért a balti nyelvekben az indoeurópai szótagalkotó szonánsok reflexuma a balti és finnugor nyelvek érintkezése előtt alakult ki.

Az indoeurópai sorsa

A szláv és az indo-iráni nyelvekben az indoeurópai s mássalhangzó k, r, i, u után megváltozott: a szláv nyelvekben ch-vá, az indo-iráni nyelvekben š-sé alakult (óind ṣ, aveszta š). A litvánban az indoeurópai s k és r után š-sé változott. Azt, hogy a litvánban az indoeurópai s i és u után is megváltozott-e, még nem tisztázták véglegesen. Vö.:

litván aukštas, lett augsts: latin augustus „magas, kiemelkedő” (: litván augti);

litván makštis, lett maksts: óegyházi szláv mošьna „doboz” (*maks-ina-ból) (: litván makas „bőr erszény (dohány, pénz számára)”, lett maks „erszény”, óporosz danti-maks „Zahnfleisch, íny”, ófelnémet mago „has”);

litván veršis, lett vērsis „ökör”, óporosz werstian „Kalb, borjú”: óind vṛṣaḥ, aveszta varšni- „kos”, latin verrēs „kan, fiatal hímsertés” (a latin -rr- *rs-ből);

litván viršus, lett virsus: óegyházi szláv vrъchъ, óorosz vrъchъ; óind vārṣmā „csúcs”, latin verrūca „kiemelkedés; szemölcs”, ír ferr „jobb” (a latin -rr- és az ír -rr *rs-ből);

litván maišas, lett maiss, óporosz moasis „Blasebalg, fújtató”: óegyházi szláv měchъ „zsák”, óind meṣáḥ „kos”, aveszta maeša- „juh”;

litván paišyti, lett pāisīt „lent törni”: óorosz pъchati „összezúzni”, óind piṣṭáḥ „őrölt”, aveszta pišant- „összetört”;

litván jūšė (és jušė) „halleves”, óporosz iuse „Juche, ilyen leves”: óegyházi szláv jucha „leves”, óind yúḥ (yūṣám), latin iūs;

litván ausis, lett auss, óporosz ausins (acc. pl.): óegyházi szláv ucho, aveszta uši, gót ausō, görög οὖς, latin auris (a latin -r- -s-ből).

Amint az utóbbi példák mutatják, a litvánban i és u után egyes esetekben š áll (vö. maišas és jūšė), máskor pedig s (vö. paišyti és ausis). Ezért magától adódik a kérdés: megváltozott-e az indoeurópai s a litvánban i és u után vagy sem? A kutatók véleménye ebben a kérdésben eltér.

J. Endzelynas¹, K. Būga², J. Šeftelovičius³, E. Frenkelis⁴, J. Kurilovičius⁵, S. Bernšteinas⁶, G. Ševel iovas⁷ és mások szerint az indoeurópai s i és u után nem változott meg a litvánban. A š mássalhangzót a maišas típus számos példájában sk’-ből vagy k’-ből eredeztetik. E magyarázat képviselői azonban, amikor e š eredetét értelmezik, komoly nehézségekbe ütköznek-

¹ И. Эндзелин, Szláv–balti tanulmányok, p. 51—60; J. Endzelin, Lett nyelvtan, p. 110; Az indoeurópai sk’ szláv–balti reflexéről, ZfslPh, 16, 1939, p. 107—115.

² K. Būga, RR, III, p. 589—590, 823; vö. K. Буга, Судьба индоевропейского s в литовском языке (Vilniaus Valstybinio universiteto rankraštynas, E 180).

³ J. Scheftelowitz, A verbális és névszói sk’- és sk-tövek a balti–szlávban és az albánban, KZ, 56, 1929, p. 156—170.

⁴ E. Fraenkel, A balti nyelvek, p. 113; LEW, p. 397 (s. v. maišas).

⁵ J. Kuryłowicz, L’apophonie en indo-européen, p. 374.

⁶ Sz. B. Bernštejn, A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának vázlata, p. 161.

⁷ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 129.

6. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

81

zsák. Íme, milyen változatosan és megbízhatatlanul magyarázzák a -š- hang eredetét, például a laiškas. szóban.

H. Peterson⁸ a litván laiškas szót a *loik’sko- alakból származtatta. A K. Būga⁹ annak érdekében, hogy megmagyarázza a laiškas típusú szavak -šk- mássalhangzó-kapcsolatának eredetét, azt a véleményt fogalmazta meg, hogy az indoeurópai sk’ a litvánban šk’-vá változott¹⁰. Ezért szerinte a litván laiškas állítólag a *loisk’- alakból ered. J. Šeftelovičius¹¹ a litván laiškas és az óegyházi szláv listъ szót az óind līs- „szakítani” szóval kapcsolta össze, és a *lik’-ko-, illetve *lik’-to- alakból származtatta.

Ha nem fogadjuk el, hogy az indoeurópai s az i és az u után š-sé változott, aligha magyarázható meg az -iškas képző š mássalhangzója. Mivel nem tudta, hogyan magyarázza ezt az š-t, J. Šeftelovičius¹² az -iškas képzőt a szláv nyelvekből átvettnek tekintette. J. Endzelynas úgy vélte¹³, hogy a *-isko- mellett korábban létezett egy *-isk’o képző is (amelyből a litván *-iša- származik). J. Endzelynas állítása, miszerint az -iškas képző e képzők kontaminációjával jött létre, nem meggyőző.

H. Pedersen¹⁴, K. Brugman¹⁵, H. Arntz¹⁶, A. Vaillant¹⁷, J. Otrębski¹⁸ és O. Semerenyi¹⁹ úgy vélték, hogy a balti nyelvi közösségben az indoeurópai s nemcsak a k és az r után változott meg, hanem az i, u után is. Ezt a következtetést a balti nyelvek anyaga nem támasztotta alá. Azon a feltevésen alapult, hogy a balti és a szláv nyelvek valamikor nyelvi egységet alkottak: mivel az indoeurópai s az i és az u után megváltozott a szláv nyelvekben, ezért a balti nyelvekben is meg kellett változnia, mivel azok korábban egységet alkottak a szláv nyelvekkel.

Annak magyarázatára, hogy a litvánban miért áll egyes esetekben š, máskor pedig s az i és az u után, H. Pedersen a következő törvényt állapította meg²⁰: akut hangsúlyú magánhangzó után (vö. jūšė) az š megmaradt, cirkumflex hangsúlyú magánhangzó után pedig az š ismét s-szé vált (vö. saũšas). A litván nyelvi tények azonban ellentmondanak ennek a törvénynek: sok esetben s áll akut hangsúlyú magánhangzó után (vö. ãusas „arany”, lýsė, viẽšulas, kláusė stb.), š pedig cirkumflex hangsúlyú magánhangzó után (vö. maišas, kiũši stb.).

A. Meillet²¹, R. Trautmann²², V. Pisani²³ és V. Porzig²⁴ azt állították, hogy a litvánban az indoeurópai s az i és az u után az egyik helyzetben š, másikban pedig s mássalhangzóval folytatódik.

⁸ H. Petersson, Arische und armenische Studien, Lund—Leipzig, 1920, p. 91.

⁹ K. Būga, RR, II, p. 285—286.

¹⁰ Az indoeurópai sk’ a litvánban valószínűleg š-vé változott, vö. J. Scheftelowitz, op. cit., p. 165—170; J. Endzelin, Über den slavisch-baltischen Reflex von idg. sk’, p. 107—115; M. Leumann, Idg. sk’ im Altindischen und im Litauischen, IF, 58, 1941, p. 1—26, 113—130.

¹¹ J. Scheftelowitz, op. cit., p. 196.

¹² J. Scheftelowitz, op. cit., p. 197.

¹³ J. Endzelin, az indoeurópai sk’ szláv–balti reflexéről, p. 112—113.

¹⁴ H. Pedersen, Az indoeurópai s a szláv nyelvben, IF, 5, 1895, p. 33—87.

¹⁵ K. Brugmann, Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, I, 2, p. 781.

¹⁶ H. Arntz, Sprachliche Beziehungen zwischen Arisch und Balto-Slawisch, Heidelberg, 1933 p. 9—10.

¹⁷ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 32.

¹⁸ Я. Отрембский, Славяно-балтийское языковое единство, ВЯ, 5, 1954, p. 32—34.

¹⁹ O. Szemerényi, The Problem of Balto-Slav Unity — A Critical Survey, p. 105—107.

²⁰ H. Pedersen, op. cit., p. 77—78.

²¹ A. Meillet, Les dialectes indo-européens, p. 85.

²² R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 169; Baltisch-Slavisches Wörterbuch, p. 165 ir 250 (s. v. maiša- ir sausa-).

²³ V. Pisani, Balto e slavo, StB, 2, 1932, p. 16.

²⁴ W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, p. 165.

82

Arra a kérdésre, hogy a litvánban az i és u után az ide. s š-vé változott-e vagy sem, a litván nyelvi anyag elemzése segít választ adni.

Íme néhány példa, ahol más ide. nyelvek s hangjával szemben a litvánban š található: maišas, riešas (riešutas), višta, glušas, jušė (jušė), kriaušė, kruša, kūšys, rūšė, pušė (puškas), aiškus (eiškus), ieškoti, kišką, laiškas (laiskas), miškas, reiškia; -uš- (ėpušė, kermušė, vėtušas), *-ištja- (eriščias) és -išk- (moteriškas). A rišti, aušti és traušti igék kétségesek, mivel bennük a -š- a -s-sk’ vagy -sk’ hangkapcsolatból is származhat.

És íme néhány példa, ahol az ide. s az i és u után nem változott š-vé: ausis, mušė, mušas, pusė; ausas (auksas), blusà, lỹsė, usnis, iesmė, viesulas, visas, pliauskà (plauska); paisyti, tiešti (teisti), veisti, daūsos, klausyti, kniaustis, niausti, praušti, saūsas, tausytis, triušti, a múlt idejű melléknévi igenevek -us- képzője (vö. mirusį²⁵). A más ide. nyelvek megfelelő adataival való összehasonlítás azt mutatja, hogy e szavak -s- eleme régi, és kétségtelenül már az ide. s š-vé válása előtt is megvolt. Ezért itt az i és u után s helyett š várható.

Annak megítéléséhez, hogy ezekben a szavakban miért nem változott az ide. s š-vé, figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a mássalhangzó akkor maradt változatlan, amikor közte és az i, illetve u magánhangzó között morfémahatár volt²⁶. Az itt felsorolt szavak egy részében az s elem szintén az egyik morfémához tartozott, míg az i és u magánhangzók egy másikhoz, vö.:

plau-sk-à, pliau-sk-à (: plaũ-t-as, pliaũ-t-as, lat. plàu-kt-s, plàu-t-s),

viė-s-ulas, vė-s-ulas (: vė-jas, vė-tra),

pai-s-yti (: pai-l-yti, pai-v-yti, peĩ-k-ė, peĩ-k-enà),

kniaũ-s-tis, kniaũ-s-ėsi (: kniaũ-t-esi)²⁷.

Ugyanez elmondható a litván niaũ-s-ti „leengedni, lehajtani a fejét”, apsi-niaũ-s-ti „mogorvának lenni”, niau-s-óti „szomorúnak, mogorvának lenni” alakokról is. Sem a hangalak, sem a jelentés nem mond ellent annak, hogy ezeket a litván niaũ-k-tis (niáu-k-tis) „felhőbe borulni”, niau-k-ùs „felhős, borús” és niau-r-ùs „mogorva, mérges” alakokkal hozzuk kapcsolatba.

Az ide. s š-vé válásának idején a közeli jelentésű, más tővégi mássalhangzókat tartalmazó párhuzamos alakok miatt az s-t képzőnek lehetett tekinteni, vagyis úgy vélhették, hogy más morfémához tartozik, mint az i és az u.

Az a magyarázat, hogy a -s- elem azért nem változott -š- hanggá, mert más morfémához tartozott, mint az i és az u, nem érvényes minden olyan szóra, amelyben az s változatlanul megmaradt. Nem illik azokra a szavakra, amelyeknek láthatólag nem volt aszigmatikus párhuzamos alakjuk, és amelyekben az s valószínűleg nem volt formáns, vö. lit. tausytis „(a szélről) lecsendesedik”, lett tusēt „nehezen lélegzik, fulladozik”, óporosz tusnan „nyugodt, csendes”, óegyházi szláv po-tuchnǫti „elromlik”, óind tuṣyati „(ő) megnyugszik”. Ezért ezeket a szavakat másképpen kell magyarázni.

Nagyon is lehetséges, hogy az i és u utáni ide. s a litvánban bizonyos mássalhangzók előtt (például j előtt) nem változott š-vé²⁸.

Ebből a szempontból áttekintve az anyagot, kiderül, hogy a legtöbb szóban az -s- j(i) előtt áll, vö. a *-sja elemet, amely a *peisja (a paisyti alapján), tiešia, teisčia, veisia, kláusia (a klausyti alapján, ahol az s az i előtt áll), kniausiasi, praušia, *teusjasi (a tausytis alapján, ahol az s az i előtt áll), triūšia alakokban különíthető el. A múlt idejű melléknévi igenevek -us- képzője szintén mindig

²⁵ Minden olyan szót és esetet, amelyben más ide. nyelvek s hangjával szemben š és s szerepel, a „К вопросу об н.-е. *s после i, u в литовском языке” című cikk sorol fel, „Baltistica”, I(2), 1966, 113–126. o.

²⁶ Id. mű, 122. o.

²⁷ A jelentéseket és etimológiákat lásd: E. Fraenkel, LEW; K. Būga, RR, I–III (mutatók).

²⁸ „Baltistica“, I(2), 1966, p. 125.

83

j előtt; vö. mirusio és mirusios a *mirusiō és *mirusjās alakokból. Az olyan i-tövű főnevek, mint a ausis, musis (vö. még a jā tövű musià alakot, ahol az s a j előtt állt) és a pùšis, amelyek régi mássalhangzó-tövű szavakból erednek, úgy tűnik, jóval régibbek ē-tövű alakjaiknál; vö. mùsė, pùsė.

Más szavakban az s v(u) előtt állt (vö. lýsvė, viesulas), valamint m és n előtt (vö. iesmė és usnis).

Vagyis a legtöbb szóban, amelyben az i és u utáni s változatlan maradt, az s a j(i), v(u), m és n szonoránsok előtt áll. Úgy tűnik, az s ilyen helyzetét azokban a szavakban is fel kell tételeznünk, amelyekben utána ma nincs szonoráns. Mondjuk, az aũsas, blusà, aũsos, dùsas, mùsas vagy mùsos, saũsas szavak aus-, blus-, daus-|dus-, mūs-|mus-, saus-, vis- morfémái sokkal gyakrabban álltak szonoráns mássalhangzók és magánhangzók előtt, mint az -a- (-o-) morféma előtt; vö. auksinis, auksinti, auksýti, auksius (a hangsúly ismeretlen), auksnas, áuksinas, auksioti (a -k- itt másodlagos; vö. az óporosz ausis és a latin aurum alakot); blusia (a hangsúly ismeretlen), blùsinas, blusýnas, blusinėti, blusingas, blusinis, blusinti, blùsius; dūsúoti, dūsinti (lettül dusinat), dūsýti, dùsnà, dusulýs (lettül dusulis), duslùs; mūsýti, musýti; saũsis, sausmė, sausra, sausumà, susnà; vismet, visur, lettül visur (vö. még az óegyházi szláv vьsь és az óind viṣú- alakokkal, amelyek talán arra utalnak, hogy a balti szóban is korábban i vagy u lehetett).

Az itt bemutatott teljes anyag látszólag arra enged következtetni, hogy az indoeurópai s az i és u után változatlan maradt a balti nyelvekben, feltehetőleg akkor, amikor közvetlenül szonoráns előtt állt.

Vagyis semmi sem mond ellent annak a feltevésnek, hogy az indoeurópai s az i és u után a balti nyelvekben is š-vé vált, természetesen kivéve azokat az eseteket, amelyekben az s más morfémához tartozott, mint az i és u, és közvetlenül szonoráns előtt állt.

Vagyis a balti nyelvekben, a szláv és az indo-iráni nyelvekhez hasonlóan, az indoeurópai s a k, r, i, u utáni helyzetben szintén megváltozott. Hogy ez a jelenség közös balti volt, azt a balti eredetű balti-finn nyelvekbeli jövevényszavak mutatják, amelyekben a balti nyelvek š (és ž) mássalhangzójának h hang felel meg; ez csak š-ből keletkezhetett (vö. a finn halla, az észt hall és a litván šalnà, a lett salna; a finn hihna, az észt ihn és a litván šìkšnà, a lett siksna). A k, r, i, u utáni indoeurópai s-ből, valamint az indoeurópai ḱ-ból létrejött ősbaltira jellemző š, továbbá annak a gʰ és gʰh indoeurópai hangokból keletkezett ž megfelelője a lett és a porosz nyelvjárásokban fonológiai rendszerük sajátosságai miatt s-szé és z-vé vált. Változatlanul csak a litván nyelvben maradtak meg.

Egyes kutatók (A. Meje⁽²⁹⁾, S. Bernšteinas⁽³⁰⁾ és mások) az indoeurópai s š-vé válásának nyomait a porosz nyelvben is felismerni vélik, ahol (a harmadik katekizmusban) az -rs- mellett valóban előfordul -rsch- is (vö. porosz kirscha, kerscha az kirsa, pirschau mellett, illetve pirsdai). Ezt a porosz nyelvi jelenséget valószínűleg nem az ősbaltira jellemző állapot maradványának kell tekintenünk, hanem újonnan kialakult (esetleg a német nyelv hatására⁽³¹⁾ létrejött) porosz ténynek, amely összefügg az *sj š-vé válásával és a š hang kialakulásával az šp-, šk-, šl- kapcsolatokban.

Az indoeurópai s k, r, i, u utáni š-vé válása a balti, szláv és indo-iráni nyelvek közös jelensége. Ezért nem lehet a balti és szláv nyelvek újítása. A balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak jellemzésében az a fontos, hogy az indoeurópai s š-vé válásának körülményei mindegyik nyelvcsoportban különböztek.

²⁹ A. Meillet, Les dialectes indo-européens, p. 85.

³⁰ С. Б. Бернштейн, Очерк сравнительной грамматики славянских языков, р. 161.

³¹ И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, р. 60—68; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 37.

84

A szláv nyelvekben az indoeurópai s csak magánhangzók előtt változott ch-vá; ha utána szonoráns vagy mássalhangzó állt, változatlan maradt³² (vö. óegyházi szláv pracho a *parsas-ból és óegyházi szláv prъstъ a *pṛstis-ből). A balti és az indo-iráni nyelvekben, a szláv nyelvekkel ellentétben, az indoeurópai s nemcsak magánhangzók, hanem mássalhangzók előtt is š-vé változott. A balti nyelvekben, akárcsak a szláv nyelvekben, az indoeurópai s az i és u után szonoránsok előtt változatlan maradt.

Az óind nyelvben, a balti és a szláv nyelvekkel ellentétben, az indoeurópai s nemcsak k, r, i, u után változott š-vé, hanem k’, l és az indoeurópai H-ból eredő i után is. Az indo-iráni nyelvekben ez a jelenség annyira intenzív volt, hogy az említett hangok után álló z is ž-vé változott (vö. av. mūždam és óegyházi szláv mbzda). Az óind nyelvben az indoeurópai s š-vé alakulását akadályozta az utána álló r (vö. óind tisrāḥ, nőnemű „három”), és gyakran az anusvāra is³³.

Mindez arra enged következtetni, hogy az indoeurópai s k, r, i, u után valószínűleg külön-külön változott meg a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvekben³⁴. Az indoeurópai s párhuzamos fejlődését az említett három nyelvcsoportban talán az a tény is mutatja, hogy az újind nyelvekben (szindhi, hindi stb.) az óind š kh-vá és h-vá változott³⁵. Kétségtelen, hogy az ind nyelveknek ennek a jelenségének genetikailag semmi köze sincs a szláv nyelvek hasonló jelenségéhez (a szláv ch valószínűleg egy korábbi š-ből ered). Az a körülmény, hogy a kafir nyelvekben az indoeurópai s u után változatlan maradt³⁶, arra enged következtetni, hogy az indoeurópai s meglehetősen későn változott meg, amikor az indo-iráni csoport dialektusai már kialakultak.

Végül maguknak a balti nyelveknek az anyaga is alátámasztja azt a következtetést, hogy az indoeurópai s k, r, i, u után külön változott meg a balti, illetve a szláv nyelvekben. Azt, hogy az indoeurópai s k, r, i, u után š-vé alakulásának idején a balti és a szláv nyelvek már két önálló nyelvi egységet alkottak, az a körülmény mutatja, hogy a balti nyelvekben az s mássalhangzó, amely más morfémához tartozott, mint az i és az u, változatlan maradt, a szláv nyelvekben viszont itt is ch-vá változott (vö. a litván többes számú helyhatározó avi-sù és az óegyházi szláv gostb-chъ, a litván tri-sù és az óegyházi szláv trb-chъ alakjával). Ha a balti és a szláv nyelvek akkoriban egységet alkottak volna, ilyen eltérés aligha lett volna. Az indoeurópai s š-vé alakulásakor, illetve közvetlenül utána a balti és a szláv nyelvekben határozottan ellentétes tendenciák érvényesültek: a balti nyelvek ragozásában mindenütt az s általánosult, a szláv nyelvekben viszont a ragozási ch olyan helyzetekbe is bekerült, ahol fonetikailag nem volt indokolt (vö. az óegyházi szláv synъ-chъ és žena-chъ alakokat a várt *žena-sъ helyett). A balti nyelvekben az indoeurópai s i és u után nem változott š-vé szonoránsok előtt, a szláv nyelvekben viszont analógia útján a ch átkerült olyan toldalékokba és szógyökökbe, ahol fonetikailag nem keletkezhetett (vö. az óegyházi szláv spě-chъ alakot a spě-ti mellett, valamint az orosz ma-x-ámъ alakot a má-ámъ, azaz má-j-atъ mellett).

Bár, mint említettük, az indoeurópai s meglehetősen későn változott š-vé, például az indo-iráni dialektusok kialakulása után, másfelől azonban jóval korábban változott meg, mint ahogy a balti és a szláv nyelvek számos hangváltozása végbement. Így például a balti nyelvekben az indoeurópai s láthatólag korábban változott š-vé, mint ahogy a t és a d kiesett az s előtt (vö. litván garšas a *gord-s-os-ból). Ez a feltevés azért merül fel, mert az indoeurópai s k, r utáni š-vé alakulása a képzőket is érintette (vö. garšas, garšvà).

³² J. Kurilowicz úgy véli (L’apophonie en indo-européen, p. 374), hogy a szláv nyelvekben az indoeurópai s mássalhangzók előtt is š-vé vált (> szláv ch), amely csak később változott s-szé.

³³ A. Thumb, R. Hauschild, Handbuch des Sanskrit, I, Heidelberg, 1958, p. 306; T. Burrow, The Sanskrit Language, p. 79–80.

³⁴ C. C. Uhlenbeck, Miscellen. 1. Zur Geschichte des s im Slavischen, KZ, 39, p. 599–600; A. Meillet, Les dialectes indo-européens, p. 84–85; И. Эндзелин, Славяно-балтийские этюды, p. 74.

³⁵ J. V. Lazicius, Zur Wandlung idg. s>sl. ch, IF, 51, 1933, p. 196–199.

³⁶ G. Morgenstierne, Indo-European k’ in Kafiri, NTS, 13, 1945, p. 225–238.

85

A szláv nyelvekben az s ch-vá válása korábban ment végbe, mint az ai diftongus monoftongizációja, valamint az er és or metatézise a déli szláv nyelvekben, illetve a pleofónia a keleti szláv nyelvekben, mivel az ai diftongus, valamint az er és or az indoeurópai s után megváltozott.

Az a tény, hogy a balti eredetű balti finn nyelvi jövevényszavakban a balti š-nek (és ž-nek) a h hang felel meg, amely š-ből is kialakulhatott, azt mutatja, hogy a balti és balti finn nyelvek közötti érintkezés akkor kezdődött, amikor az indoeurópai s a k, r, i, u után, valamint az indoeurópai k’ a balti nyelvekben már š-vé változott.

Az indoeurópai s k, r, i, u utáni š-vé válása a balti nyelvekben szerkezetileg összefüggött az indoeurópai k’ affrikálódásával. A. Meillet már 1908-ban megjegyezte, hogy a palatális veláris mássalhangzók azokban az indoeurópai nyelvjárásokban affrikálódtak, amelyekben az indoeurópai s k, r, i, u után š-vé változott³⁷. Hogy az indoeurópai s k, r, i, u utáni változása és az indoeurópai k’ affrikálódása egyidejű, szerkezetileg összefüggő folyamat volt, azt világosan mutatja e folyamatok azonos eredménye: a k, r, i, u utáni s és az indoeurópai k’ a litvánban š-vé vált. Innen az indoeurópai s k, r, i, u utáni š-vé válásának fonológiai folyamata is érthetővé válik.

A felpattanó k mássalhangzó után, a r ejtésekor a nyelvhegy helyzete, valamint az i és u magas magánhangzók után az s mássalhangzó artikulációja valószínűleg magasabb volt, maga a hang pedig feltehetően halkabban és kevésbé határozottan hangzott. Akusztikailag az s mássalhangzó e változata a mai litván s és š közötti átmeneti hang lehetett, azaz š lehetett. Az s mássalhangzó „magas változatának” önálló fonémává válása attól függött, hogy a nyelv fejlődése során a *-rś- és *-rḱ-, *-iś- és *-iḱ- stb. kapcsolatok egybeestek. Egybeesésük eredménye a -rš- és -iš- volt. Ugyanakkor a *-oḱ- kapcsolat is -aš-vé változott. Mivel azonban a *-os- kapcsolatban éppen a /s/ fonéma állt (és nem annak „magas változata”, a š), a š és az s fonológiailag különböző hangok voltak. Így az /s/ fonéma két különálló egységre, az i s-re és a š-re hasadt³⁸.

Az e fejezetben bemutatott adatok alapján a következő, az indoeurópai nyelvi közösség nyelvjárásainak viszonyaira vonatkozó következtetéseket lehet levonni:

1) mire az indoeurópai s k, r, i, u utáni š-vé változása végbement, a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvjárások már önálló nyelvi egységek voltak (vö. fent a változás eltérő részleteit);

2) e változás idején a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvjárások bizonyos kapcsolatban álltak egymással: mindhárom nyelvcsoportban az indoeurópai s ugyanabban a helyzetben változott meg, és e változás eredménye is azonos volt.

Az indoeurópai palatális veláris mássalhangzók fejlődése

Az indoeurópai nyelvi közösség (nyelvjárási) k’, g’, g’h hangjai a balti és a szláv nyelvekben affrikálódtak. A litvánban š, ž lett belőlük, a lettben, az óporoszban és a szláv nyelvekben pedig s, z, vö.:

litván šimtas, lett simts, óegyházi szláv sъto, óind śatám, av. satəm: görög ἑκατόν, latin centum, ófelnémet hund, toch. kante;

litván širdis, lett sirds, óporosz seyr (a *šer(d)-ből), óegyházi szláv srъdъ-ce, óorosz sьrd-ce: görög καρδία, latin cor cordis, hettita kard-;

litván paršas, óporosz parstian (a prastian alak a Voc. 686-ban adatolva), óorosz porosja, szerb-horvát prâse: ófelnémet farah, latin porcus „sertés, hím sertés”, görög πόρκος;

litván žiemà, lett ziema, óporosz semo (az s- z-nek olvasandó), óegyházi szláv zima, óind hēman „télen” (a h- az indoeurópai g’h- folytatója): görög χεῖμα, latin hiems, hettita gimmant-;

³⁷ „A š/s kezelésének vonala tehát nagyjából egybeesik a gutturálisok kezelésének vonalával”, A. Meillet, Les dialectes indo-européens, p. 86.

³⁸ A. Martinet, Az indoeurópai *s néhány szláv és árja reflexéről, „Word“, 7, 1951, p. 91–95.

86

lit. žvėris, lett zvērs, porosz swīrins (acc. pl.), óegyházi szláv zvěrъ: görög θήρ, latin ferus (f- a g’h-ból);

lit. bėržas, lett bērzs, porosz berse, óegyházi szláv brěza, szerb-horvát breza, óind bhūrjāh: ófelnémet birihha (hh a germán k <ide. g’-ből).

A példákból látható, hogy egyes ide. nyelvekben spiránsok, másokban pedig ugyanazokban a szavakban zárhangok vannak. Régebben nagy jelentőséget tulajdonítottak az ide. nyelvek e fonetikai sajátosságának: ennek alapján az ide. nyelveket két dialektusra osztották — kentum- és szatemdialektusra (a latin és az avesztai „száz” elnevezése, a centum és a satam alapján). Az ide. nyelvterület ilyen dialektális felosztását elsőként P. von Bradke javasolta 1888-ban¹. Az őt támogató K. Brugmann² közreműködésének köszönhetően az ide. nyelvek kentum- és szatemdialektusokra való felosztását általánosan elfogadták. E felosztás szerint a szatem nyelvek csoportjába az említett balti és szláv nyelveken kívül az indo-iráni, az örmény és az albán nyelveket sorolták, a kentum nyelvek csoportjába pedig a görög, az italikus, a kelta, a germán és az illír nyelveket. A nyelvészeti osztályozás megfelelt az ide. nyelvek földrajzi elhelyezkedésének: valamennyi szatem nyelv az ide. nyelvterület keleti részén, a kentum nyelvek pedig annak nyugati részén helyezkedtek el.

Idővel azonban kétségessé vált, hogy az ide. nyelvek dialektális felosztásának alapjául a palatális mássalhangzók affrikációjának izoglosszáját lehet-e venni. A nemrég felfedezett tokhár és hettita nyelvek vizsgálata után kiderült, hogy földrajzi helyzetük ellenére — hiszen a szatem nyelvek között helyezkednek el — mégis kentum nyelvek. Így a centum és satam elmélet elveszítette földrajzi érvét. Ezenkívül a kentum nyelvek elemei magukban a szatem nyelvekben is megtalálhatók, különösen azokban, amelyek nyugatabbra esnek (például a balti és a szláv nyelvekben), a palatális veláris mássalhangzók affrikációjának elemei pedig kentum nyelvekben is előfordulnak (vö. az affrikáció egyes jelenségeit a hettita nyelvben). A balti és a szláv nyelvekben a veláris mássalhangzó és a spiráns gyakran váltakozik ugyanabban a tőben, ezért litván š: k, ž: g, illetve szláv s: k, z: g váltakozás alakul ki; vö. lit. šaukti, lett saukt: lit. kaukti; lit. šeima: kiemas, kaimas; lit. šleivas: klevas, lett klēvs; lit. šliubas: kliubas, lett kluhurs; lit. šliaukti: kliaukti; lit. ašmuõ, óind aśmā „kő, szikla, ég”: lit. akmuõ, lett akmens, görög ἄκμων „üllő”; lit. aštrùs: akūotas; lit. krėšti, krešėti: krėkti, krekėti, lett krecēt; lit. šùnpis: kùmpis; lit. šuõ, lett suns, porosz sunis: lett kuņa „szuka”; lit. švañkšti: kvañkšti; lit. šviẽti, óegyházi szláv světěti: lett kvitēt; lit. ker̃džius, porosz kerdan (acc. sing.) „Zeit, idő”, óegyházi szláv črěda „csorda; marha”: óind śárdhah „csorda”; óind rúsant-: lit. laũkas; lit. smãkras (és smakrà), albán mjekër „áll; szakáll” (a *smekrā- alakból): óind śmáśru „szakáll” (ś- az s- hangból); lit. pėkus „marha”, porosz pecku, latin pecu: óind paśúh, avesztai pasu-; lit. žárdis „állatok bekerített helye”: gárdas, óegyházi szláv gradъ „város”; lit. žėltas „sárgás”: geltãs; lit. žentas, óegyházi szláv zetъ: lit. gentis „rokonok”; lit. žnybti, žnaibyti: gnybti, gnaibyti; lit. aržóti „ordítozni, kiabálni; veszekedni, verekedni”: argóti „ütni”; porosz gunsix „Beule, dudor”: lit. gūnglė „dudor”; lit. įstrižas: įstrigas; óegyházi szláv brěgъ „part”: avesztai barǝzah- „hegy” (vö. ófelnémet berg); óegyházi szláv kotora „vita”: óind śátruh „ellenfél”; óegyházi szláv kloniti: óorosz szláv sloniti se, óind śrāyate „(ő) támaszkodik”; óorosz světo: květo.

¹ P. von Bradke, Beiträge zur Kenntnis der vorhistorischen Entwicklung unsres Sprachstamms, Giessen, 1888.

² K. Brugmann, Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen, I, 1, p. 542—544.

87

Előfordulnak olyan esetek, amikor a balti nyelvekben spiráns, a szláv nyelvekben pedig veláris mássalhangzó van, illetve amikor a balti nyelvekben veláris mássalhangzó, a szláv nyelvekben pedig spiráns található; vö. lit. klausyti, lett klāusīt, porosz klausīton „erhören, meghallgatni”: óegyházi szláv slušati (a balti nyelvekben azonban spiráns is van, vö. lit. šlovė, šlovinti, lett slava, slavět); lit. šešūras, óind śváśuraḥ: óegyházi szláv svekrъ; lit. šokti: óegyházi szláv skokъ; lit. žąsis, lett žūose, porosz sansy: szláv *gǫsь (orosz гусь, lengyel gęś); lit. žvaigždė, lett zvaigzne, porosz swāigstan (acc. sing.) „Schein, fény”: óegyházi szláv zvězda (zv- a gv- hangból), lengyel gwiazda; porosz massī „tudok, képes vagyok”: óegyházi szláv moga stb.

A balti és a szláv nyelvekben az ide. palatális mássalhangzók eltérő reflexusainak nem kellene nagy jelentőséget tulajdonítani, mivel ilyen eltérő reflexusok magukban a balti nyelvekben is előfordulnak.

A példákból látható, hogy a balti és a szláv nyelvekben kentum elemek is vannak. Vagyis ezek nem tisztán szatem nyelvek.

A balti és a szláv nyelvek nem az egyetlenek a szatem nyelvek között, amelyekben kentum elemek találhatók. Az albán, a trák és a fríg nyelvekben is megfigyelhető a spiránsok és a veláris mássalhangzók váltakozása. A hettita és néhány más anatóliai nyelvben az ide. k’ u előtt s-szé vált (vö. ašuwa „ló”), jóllehet minden más helyzetben a veláris és palatális mássalhangzók egybeestek³.

Mindazok a nyelvek, amelyekben ugyanabban a tőben spiránsok és veláris mássalhangzók váltakoznak, átmeneti dialektuscsoportot alkotnak a keleti és nyugati ide. nyelvek között. Ezért V. Porzig teljes joggal különített el két areát a palatális mássalhangzók affrikációs zónájában: az elsőbe az indo-iráni és az örmény nyelvek tartoznak, ahol a palatális mássalhangzók néhány kisebb kivételtől eltekintve következetesen spiránsokká váltak; a másodikat pedig az imént említett átmeneti dialektusok alkotják⁴. A „szatem nyelveknek” nevezett nyelvek azon sajátosságát, hogy a spiránsok veláris mássalhangzókkal váltakoznak, már 1904-ben megfigyelte E. Cupica, aki megjegyezte, hogy a szatem areának nyugati részén nagyobb arányban fordulnak elő veláris mássalhangzós alakok, mint keleten⁵. Mivel a szláv nyelvek az ide. nyelvterület keleti részén helyezkednek el, ezért kevesebb olyan alak van, amelyben spiráns helyett veláris mássalhangzó áll⁶.

Nincs egységes vélemény arról, miért jelent meg a balti és a szláv, valamint más ide. nyelvekben k, g a várt š, ž, illetve s, z helyett.

A lit. pėkus, szláv *gąsь típusú példák többségét germán eredetű jövevényszónak⁷ tekintették, vagy olyan szónak, amelynek hangtani alakja a kentum nyelvek hatására változott meg⁸.

Mivel meglehetősen sok olyan alak van, amelyben a várt š, ž (szláv s, z) helyett k, g áll, jövevényszónak tekintésük látszólag nem volna helyénvaló. Ha a pėkus szót jövevényszónak tekintjük, a következetesség kedvéért szükséges lenne

³ Вяч. В. Иванов, Проблема языков centum и satem, ВЯ, 4, 1958, p. 19; Хеттский язык, Москва, 1963, p. 90. Egyes kutatók azonban (például H. Kronaser, lásd Vergleichende Laut- und Formenlehre des Hethitischen című művét, Heidelberg, 1956, p. 229) hajlanak arra, hogy a spiránst tartalmazó hettita ašuwa „ló”, šuwana (acc. sing.) „kutya” stb. szavakat indo-iráni nyelvekből származó jövevényszónak tekintsék.

⁴ W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, p. 74.

⁵ E. Zupitza, Zur Gutturalfrage, K.Z. 37, 1904, p. 400.

⁶ Másként vélekedik G. Ševelióvas, lásd G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 141–145.

⁷ A litván pėkus szóhoz lásd K. Būga, RR, II, p. 85–86; a szláv *gąsь szóhoz lásd K. Brugmann, Kurze vergleichende Grammatik der indogermanischen Sprachen, Berlin und Leipzig, 1922, p. 158.

⁸ Így M. Fasmer (REW, I, p. 324) úgy véli, hogy a szláv *zǫsь (vö. litván žąsis) z- hangját a germán nyelvek hatására g- váltotta fel, vö. ófelnémet gans; E. Frenkel (Die baltischen Sprachen, p. 15) pedig azt állítja, hogy a litván pėkus, porosz pecku k mássalhangzója akkor keletkezett, amikor a régi balti szarvasmarha-elnevezés, amelyben š volt (vö. litván pešti), kereszteződött a gót faihu „pénz” szóval (a *peku alakból).

88

kölcsönszónak tekinteni és kleivas. Aligha hihető, hogy a baltiak, miközben megvolt a saját šleivas szavuk, pontosan ugyanabban a jelentésben még a kleivas szót is kölcsönvették volna.

A kutatók közül többen a veláris k és g mássalhangzó várható š és ž (lett, porosz és szláv s és z) helyén való megjelenését a szomszédos mássalhangzók disszimiláló hatásával magyarázták. A. Meillet szerint a k’ és g’ a szláv nyelvekben az s hatására k-vá és g-vé vált⁹. E. Frenkel is egyetértett A. Meillet véleményével¹⁰. Hasonlóképpen vélekedett A. Vaillant¹¹ is: szerinte a k’, g’, g’h a balti és a szláv nyelvekben akkor vált k-vá, g-vé, amikor s vagy š után állt. A litván klausyti saját k hangját A. Vaillant szerint az iš-klausyti szerkezetből kapta. A. Meillet és A. Vaillant értelmezése¹² megmagyarázatlanul hagyja a k, g és š, ž közötti meglehetősen gyakori váltakozást.

S. Agrell és K. Būga véleménye szerint¹³ az ide. k’ és g’, ha r előtt álltak, a balti és a szláv nyelvekben nem váltak š-vá és ž-vé, illetve s-szé és z-vé; vö. litván smákras és óind śmáśru. Az olyan šleivas: kleivas típusú szavakat, amelyekben a veláris mássalhangzókat nem r követi, K. Būga nem tartotta levezethetőnek egyetlen tőből¹⁴. A litván nyelvben azonban találhatók olyan alakok, amelyekben a k és g mássalhangzók, bár nem r előtt állnak, a várt š és ž helyén jelennek meg; vö. litván akmuo és óind aśmá.

V. Machek hajlik arra, hogy úgy vélje¹⁵: a palatális veláris mássalhangzók depalatizálódhattak a likvidák, az r és az l előtt, valamint a hátsó nyelvállású magánhangzók előtt (vor dunklen Vokalen).

A k, g: š, ž, illetve s, z váltakozást a balti és a szláv nyelvekben más kutatók (A. Brückner¹⁶, G. Ševelov¹⁷, V. Lემanas¹⁸ és mások) az ide. veláris és palatális mássalhangzók váltakozásával (k, g, gh: k’, g’, g’h) próbálták magyarázni. A mássalhangzó-váltakozás kialakulásának kérdését vizsgálva V. Lემanas a következő tényeket állapította meg: 1) az ide. nyelvekben a palatális és veláris veláris mássalhangzók artikulációja az utánuk következő magánhangzók artikulációjától függ: e előtt a veláris mássalhangzó elülső nyelvállással, o előtt hátsó nyelvállással képződik, a előtt pedig artikulációja semleges, vagyis nem palatális; 2) a sატəm-jelenség azokban az ide. nyelvjárásokban jelentkezett, amelyekben leegyszerűsödött a magánhangzórendszer; 3) a előtt és r előtt soha nem fordul elő k’, g’, g’h¹⁹. E tények alapján V. Lემanas arra a következtetésre jut, hogy az ide. nyelvek veláris mássalhangzóinak eredeti szembenállása k: kʷ volt (illetve g: gʷ és gh: gʷh), a szatemnyelvekben e előtt megjelenő palatális k pedig a k fonéma pozicionális változata volt. V. Lემanas úgy véli továbbá, hogy a magánhangzórendszer lényeges változásai (vö. óind a az ide. e, o, a folytatójaként; litván a az ide. o és a folytatójaként; óegyházi szláv o az ide. o és a folytatójaként) következtében fonematikus kontraszt alakult ki a veláris és palatális veláris allofónok között, azaz

⁹ „A szláv a veláris hangot használja, amikor a szó szibilánst tartalmaz: gostь: hostis, gažb: ža-šis” — A. Meillet, Indo-iranica. II. — Trois notes sur la phonétique des gutturales, MSL, 9, 1896, p. 347. Lásd még A. Meillet, Varia, II. — A propos de v. sl. gažb, MSL, 13, 1905–1906, p. 243–245.

¹⁰ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, p. 15.

¹¹ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, p. 37–38.

¹² Az A. Meillet koncepciójára vonatkozó kritikai megjegyzésekhez lásd M. Vasmer, Beiträge zur slavischen Grammatik, I. Meillet’s urslavisches Sibilantendissimilationgesetz, ZfslPh, 2, 1925, p. 54–58.

¹³ S. Agrell, Baltoslavische Lautstudien, Lund, 1919, p. 27; K. Būga, RR, II, p. 217, 223.

¹⁴ „Az ilyen szópárok nem vezethetők vissza egyetlen előalakra. Vagyis a šleivas és a kleivas különálló š(e)l-ei- és k(e)l-ei- tövekből származik” — K. Būga, RR, II, p. 221.

¹⁵ V. Machek, Zur Vertretung der indogermanischen Palatale, IF, 53, 1935, p. 89.

¹⁶ A. Brückner, Die lituslavische Spracheinheit, KZ, 46, 1914, p. 233.

¹⁷ G. Y. Shevelov, A Prehistory of Slavic, p. 141–142.

¹⁸ W. P. Lehmann, Proto-Indo-European Phonology, Austin, 1964, p. 100–101.

¹⁹ W. Lehmann, op. cit., p. 101.

89

k és k’ fonémává váltak. V. Lehmann ily módon próbál választ adni egy alapvető kérdésre: milyen okokból nyertek fonematikus státuszt az k és k’ allofónok²⁰. Nem mondható azonban, hogy V. Lehmann válasza erre a kérdésre teljesen kifogástalan volna: a kifejtett magyarázat inkább az indo-iráni, mintsem a balti és szláv nyelvekre illik, amelyekben az elöl képzett és hátul képzett magánhangzók közötti oppozíció (az e i a, illetve az o közötti) szigorúan fennmaradt.

Mivel az e és o egyazon tő alakjaiban váltakozik (vö. az igei tő képesség e/o váltakozását), V. Lehmann szerint ugyanabban a morfémában alakult ki a palatális és veláris hátulsó képzésű mássalhangzók váltakozása is. Mivel az indoeurópai nyelvi közösségben nem volt lehetséges a mássalhangzók váltakozása, ezért azután, hogy a k’ és a k fonémává vált, vagy a palatális, vagy a veláris mássalhangzónak kellett általánossá válnia. Az is előfordulhatott azonban, hogy egyes alakokban a palatális, másokban pedig a veláris mássalhangzót általánosították.

V. Lehmannnak ez a magyarázata a palatális és veláris mássalhangzók váltakozásának eredetére, úgy tűnik, csak a tővégi mássalhangzók váltakozására illik (típus: kre-š-ėti: kre-k-ėti). A szókezdő mássalhangzók váltakozását (típus: šleivas: kleivas) másképpen kellene magyarázni.

Azokat a példákat, amelyekben hátulsó képzésű mássalhangzók és spiránsok váltakoznak, három csoportba lehet sorolni:

1. Az első csoport szavainak váltakozó hátulsó képzésű és spiráns mássalhangzói formánsoknak tekinthetők: óind rūśant-: lit. laũkas, lit. krešėti: krekėti, aržóti: argóti, aveszta barəzah-: óegyházi szláv bregъ; įstrižas: įstrigas, porosz massi: óegyházi szláv moga, šliaužti: sliaugti.

2. A második csoportot olyan szavak alkotják, amelyekben a hátulsó képzésű mássalhangzók szonánsok előtt állnak, de egy másik hang választja el őket ezektől: kaũkti: šaukti, kiẽmas: šeima, kermušė: šermūkšnis, lit. ker̃džius: óind śárdhah, lit. katãryti, óegyházi szláv kotora: óind śátruḥ, lit. gãrdas: žãrdis, lit. žąsis: szláv *gaśb, lit. geltas: želtas, gentis: žentas.

3. A harmadik csoportba azok a szavak tartoznak, amelyekben a hátulsó képzésű mássalhangzók közvetlenül a szonánsok előtt állnak:

kl, gl: klausýti: šlovė, kleivas: šleivas, kliaũkti: šliaũkti, kliùrti: šliùrti, óegyházi szláv kloniti: óorosz sloniti, klúbas: šlúbas, lit. gùnglė: porosz gunsix;

kr: lit. smãkras: óind śmáśru, óegyházi szláv svekrъ: lit. šešuras;

km: akmuõ: ašmuõ;

kn, gn: gnýbti: žnýbti; agnùs: ažnas;

kj (kj) —;

kv (ku), gv: kvaĩkšti: švañkšti, óorosz květъ: svěť, latin kvitēt: lit. švitėti, lengyel gwiazda: lit. žvaigždė, kùmpis: šùmpis, lit. šuo: latin kuņa, lit. pėkus: óind páśuh.

Az utóbbi csoportba sorolt szavak alapján arra lehetne következtetni, hogy a balti (és talán a szláv) nyelvekben a k’, g’ palatális mássalhangzók depalatalizálódtak a szonánsok előtt, vagyis a k’l(g’l), k’r, k’m, k’n és k’v(k’u) kapcsolatokból kl(gl), kr, km, kn és kv(ku) lett²¹. Az r előtt minden bizonnyal depalatalizálódtak, mivel a litván nyelvben nincsenek *šr-, *žr- kapcsolatok (nem-

²⁰ J. Kurylowicz, A belső rekonstrukció módszereiről, „Proceedings of the Ninth International Congress of Linguists“, London, 1964, p. 9—36.

²¹ Vö. С. Каралюнас, Древнейшие отношения балтийских и славянских языков, p. 8.

90

ideértve természetesen a jövevényszavakat is). Logikus volna feltételezni, hogy a palatális veláris mássalhangzók más szonoránsok előtt is megkeményedtek – l, m, n előtt, valamint j, v előtt is. E következtetés strukturális analógiája az s sorsa k, r, i, u után: úgy tűnik, hogy a mássalhangzó s nem vált š-vé a szonoránsok előtti helyzetben sem (lásd e munka 84. oldalát). Azt a feltevést azonban, hogy a palatális veláris mássalhangzók a szonoránsok előtt depalatalizálódtak, számos olyan litván szó cáfolja, amelynek elején šl-, žl-, šm-, žm-, šn-, žn-, šv-, žv- áll. Nem szabad azonban szem elől téveszteni azt a körülményt sem, hogy e szavak többsége feltehetően hangutánzó eredetű; vö. például azokat, amelyek šn-, žn- kapcsolattal kezdődnek: šnabždėti/šnibždėti, šnairas, šnarėti/šnėrėti, šnarkšti/šnėrkšti, šnar̃pšti/šnėr̃pšti, šnekėti, šnervės, šniaukšti, šniaukti, šniokšti, šnioti, šnypšti, šnir̃kšti/šnir̃kšti, šniukštinėti, šniurti, šnopsėti; žnaibyti, žnairùs, žneksėti, žniaugti, žniaukti, žnybti, žniugti. Következésképpen maga a váltakozás (šl-: kl-, šm-: km- stb.) is létrejöhetett annak következtében, hogy az ilyen váltakozást mutató szavak közül sok hangutánzó eredetű volt. Ezenkívül K. Būga véleménye is helytálló lehet: nem minden olyan változat vezethető vissza egyetlen gyökre, amelyben veláris, illetve spiráns mássalhangzó szerepel; a veláris mássalhangzót tartalmazó változat az egyik, a sziszegő mássalhangzós változat pedig egy másik gyökből származhat.

Abból a feltevésből, hogy a palatális mássalhangzók a szonánsok előtt depalatalizálódtak (ha a jövőben igaznak bizonyulna), néhány következtetést lehetne levonni. A balti nyelvi közösségben már a palatális mássalhangzók affrikálódása előtt, a szabályos ablaut fokú alakok (pl. *k’eu-/*k’ou- és *g’er-/g’or-) mellett – ahol a közvetlenül e és o előtt álló palatális mássalhangzók fejlődésének szabályosnak kellett lennie (vagyis š-vé és ž-vé kellett válniuk; vö. šau-kti és žar-dis) – zéró ablaut fokú alakok is léteztek (pl. *k’u- és *g’r-). Ez utóbbi alakokban a közvetlenül u és r előtt álló palatális mássalhangzók depalatalizálódhattak, azaz *ku- és *gr-→ku-, valamint *gr- (vö. kù-kti, kù-kti; *gr--re nincs példa). Így egyazon tő alakjaiban palatális (>st-biliáns) és veláris mássalhangzók váltakozása alakulhatott ki. Később, az k és g általánosulása révén ezek az e és o, a š és ž pedig az i és u előtt is megjelenhettek. Így azonos vagy hasonló jelentésű kettős alakok keletkezhettek (vö. šaikti: kaukti, šukti: kūkti), olykor pedig bizonyos szemantikai differenciálódással is (vö. žardis: gardas). Vagyis az akmuõ és agnùs szavak veláris mássalhangzói a palatális mássalhangzók m, n előtti depalatalizációjának eredményeként jöhettek létre, az ašmuõ és ãžnas szavak pedig a szibiláns mássalhangzókat olyan magánhangzó előtti helyzetből örökölhették, ahol a palatális mássalhangzók szabályosan affrikálódhattak.

Mivel a š és k (illetve ž és g) mássalhangzók váltakozásának eredete igen homályos, nem lehet következtetéseket levonni a balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatairól. A palatális veláris mássalhangzók affrikálódása a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvekben ment végbe. Ez a körülmény semlegesíti e jelenség relevanciáját a balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak kérdésében. A palatális mássalhangzók affrikálódása azonban, amely strukturálisan összefüggött az s mássalhangzó k, r, i, u utáni változásával (lásd e munka 86. oldalát), arra enged következtetni, hogy e változások idején a balti, szláv és indo-iráni nyelvjárások nyelvi és területi kapcsolatban álltak. Másfelől e változások részleteinek eltérései azt mutatják, hogy az említett nyelvjáráscsoportok ekkorra már önálló nyelvi egységekké váltak. A palatális mássalhangzók a balti nyelvekben a balti és a finnugor nyelvek közötti érintkezések előtt affrikálódtak (a balti eredetű jövevényszavak h hangja š-ből és ž-ből ered).

91

A BALTI ÉS SZLÁV NYELVEK LEGŐSIBB KAPCSOLATAI KRONOLÓGIÁJÁNAK KÉRDÉSEI

A balti és a szláv nyelvek közös vonásai közül némelyek archaizmusok, mások balti és szláv innovációk, megint mások pedig más indoeurópai nyelvekben is ismert újítások. Az olyan közös balti és szláv morfológiai jelenségek, mint a névszóragozás, a *-esti-/*-osti-, *-lo-, *-er-/*-or- képzők, az atematikus és tematikus igék ragozása (*-mi, *-si, *-ti, *-ō, *-ēi,-) stb. az indoeurópai nyelvi közösségből öröklődtek, ezért archaizmusoknak tekintendők. Részben archaikusak lehetnek a determináns névmási alakú melléknevek is. Az indoeurópai s mássalhangzó k, r, i, u utáni változása (balti š, szláv ch), valamint az indoeurópai k’, g’, g’h palatális mássalhangzók balti š, ž, illetve szláv s, z hanggá válása újítások, amelyek más indoeurópai nyelvcsoportokban (az indo-iráni nyelvekben) is ismertek. Emellett vannak olyan adatok, amelyek arra utalnak, hogy ezek a jelenségek az egyes nyelvcsoportokban külön-külön mentek végbe. A más indoeurópai nyelvekben is előforduló jelenségek közé tartozik továbbá a hosszú tőmagánhangzós főnevek baritonézise (Hirt törvénye) és az o-tövű főnevek egyes számú genitivusi *-ō végződése.

Végül maguk a balti és szláv nyelvi újítások sem egyenértékűek. Az indoeurópai eu diftongus változása és a de Saussure–Fortunatov-törvény vitathatatlan balti és szláv újítások. Ezek azonban párhuzamosan mentek végbe a balti és szláv nyelvekben, ráadásul viszonylag későn és eltérő körülmények között.

Azok a balti és szláv nyelvi újítások, amelyek keletkezési feltételei és végeredménye teljesen azonosak voltak, a következők:

1) az indoeurópai szótagképző szonoráns R iR-ré és uR-ré válása;

2) az „akut: cirkumflex” intonációs oppozíció kialakulása;

3) egyes cselekvésképző formánsok (például *-ējo-, *-tājo-) kialakulása.

E balti és szláv nyelvi újítások arra késztetnek, hogy feltételezzünk egy olyan korszakot, amelyben a balti és a szláv nyelvek között aktív érintkezés és kommunikáció folyt, más szóval: közösségi korszakot. Felmerül a kérdés, mikor létezhetett ez a balti és szláv nyelvi közösség (illetve az érintkezések korszaka).

A régészek körében az a vélemény uralkodik, hogy a csatabárdos és zsinórdíszes kerámia kultúráinak képviselői balti, szláv és germán törzsek lehettek¹. Úgy tűnik, ezt a nyelvészeti adatok is alátámasztják. Az olyan balti, szláv és germán nyelvi újítások, mint egyes többes számú esetek közös -m- végződése (vö. lit. rankoms, óegyházi szl. rąkamъ, gót gibom), az „ezer” számnév elnevezése (vö. lit. tūkstantis, óporosz tū-simtons (acc. pl.), óegyházi szl. tysęšti, tysąšti, gót þūsundi), az arany közös elnevezése (vö. lett zèlts, óegyházi szl. zloto, gót gulþ), az uralmat kifejező közös ige (vö. lit. valdyti, óegyházi szl. vladъ, gót waldan), valamint számos más közös lexikai párhuzam² arra enged következtetni, hogy a balti, szláv és germán nyelvek múltbeli kapcsolatai rendkívül szorosak voltak, és e nyelvek egy közösségi (illetve érintkezési) korszakot éltek át. A balti, szláv és germán nyelvek érintkezéseinek akkor kellett fennállniuk, amikor kialakult e nyelvek ragozási rendszere, megjelent az ezer fogalma, és létrejöttek a hatalom első jelei; ekkor...

¹ M. Gimbutas, The Balts, London, 1963, p. 43; А. Я. Брюсов, Об экспансии „культур с боевыми топорами“ в конце III тысячелетия до н. э., СА, 3, 1961, p. 14–33, Восточная Европа в III тысячелетии до н. э. (Этногенетический очерк), СА, 2, 1965, p. 47–56; П. Н. Третьяков, Финно-угры, балты и славяне на Днепре и Волге, М.—Л., 1966, p. 69–73.

W. Porzig, Az indoeurópai nyelvterület tagolódása, p. 140–143.²

92

a fémekkel való kapcsolatra (vö. még a közös forrásból származó, de az egyes nyelvcsoportok által külön-külön kölcsönzött ezüst elnevezését: lit. sidãbras, or. серебро, gót. silubr). Mindez a balti, szláv és germán nyelvek közötti kapcsolatok archaikus voltát mutatja, és nem mond ellent annak, hogy ezeket az i. e. III. évezredre datáljuk.

Az indoeurópai északi areálus akkori dialektusainak — amelyekből később a balti, szláv, germán és más nyelvek kialakultak — lehetett egy olyan vokalizmusrendszere, amely öt rövid (i, u, e, o, a) és öt hosszú (ī, ū, ē, ō, ā) magánhangzóból állt; teljes szótagalkotó szonánsai R voltak, három sorozatú mássalhangzórendszerrel rendelkezett (bh – b – p, dh – d – t stb.), a veláris mássalhangzók között kʷ – k, gʷ – g oppozíciók álltak fenn, és bizonyos helyzetekben még nem estek ki a laringális mássalhangzók. Meg kell állapítani, hogy továbbra sem világos, létezett-e oppozíció a rövid o és a magánhangzók között, mivel a balti, szláv és germán nyelvek soha nem különböztették meg ezt a két magánhangzót. A balti, szláv és germán dialektusok közösségében minden bizonnyal szabad fonológiai hangsúly is volt.

Bár az indoeurópai északi areálus dialektusaira egységes fonológiai modell volt jellemző, a balti, szláv és germán dialektusok között már léteztek régi, illetve új (különösen a morfológiában) strukturális különbségek alakultak ki. Ezt az állítást talán az a körülmény is alátámasztja, hogy a balti és a szláv nyelvek germán nyelvekhez való közelsége különböző mértékű: a balti és germán nyelveket több izoglossza kapcsolja össze, mint a szláv és germán nyelveket.

A balti és germán nyelvek olyan újításai, mint az „első” számnév képzése (vö. lit. pirmas, gót. fruma, az óangolban -mo- képzős forma; a szláv nyelvekben itt *-uo- képző szerepel, vö. óegyházi szláv пръвъ, szanszkrit pūrvah), a „tizenegy”, „tizenkettő” (vö. lit. vienúo-lika, dvy-lika, gót. ain-lif, twa-lif, ófelnémet ein-lif, zwei-lif, ahol a második tag az indoeurópai *leigʷ- „(meg)maradni” tővel hozható kapcsolatba) képzése, a névmások egyes szám első és második személyének egyező kettős alakja (vö. lit. žem. vēdu, gót. wit < *we-duo; lit. jü-du, gót. jut < *ju-duo), a természeti jelenségek megjelölésére szolgáló közös szerkezetek (vö. lit. sniegas drimba, lett sniegs drēb, óizlandi drífr snær), valamint a számos közös szó (vö. például a járást jelentő lit. žengia és óangol gengān ige) azt mutatják, hogy a balti és germán dialektusok közvetlenül érintkeztek, és kapcsolataik aktívak és tartósak voltak. A balti és germán nyelvek e határozott újításai arra engednek következtetni, hogy az indoeurópai északi areálus dialektusainak keretei között balti–germán nyelvi közösség is létezett.

A balti és germán nyelvekben alakultak ki az „első”, „tizenegy” és „tizenkettő” számnevek; a balti és germán nyelvek közös szókincse kezdetleges életkörülményekre utal, és ezekből a nyelvekből hiányzik a társadalmi terminológia⁴ — mindez azt mutatja, hogy a balti és germán nyelvek közös vonásai igen archaikusak, kapcsolataik pedig talán régebbiek a balti, szláv és germán nyelvek közötti kapcsolatoknál. E feltevést erősíti az a tény, hogy a balti és germán nyelvek újításai a veláris mássalhangzók palatalizációja és affrikációja előtt keletkeztek (vö. akár az imént említett lit. žengia és óangol gengān alakokat).

A szláv és germán nyelvek kapcsolataira nem jellemző ilyen bőséges újításanyag: e nyelvekben főként lexikai neologizmusok közösek⁵.

³ Iš pastarųjų darbų žr. W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, p. 145–147; H. C. Чемоданов, К вопросу о германо-балтийских языковых связях, „Вопросы германского языкознания“, 1961, p. 68–87; Сравнительная грамматика германских языков, I, p. 70–79.

⁴ Сравнительная грамматика германских языков, I, p. 78–79.

⁵ W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, p. 143–145; Сравнительная грамматика германских языков, I, p. 79–81; О. Н. Трубачев, Ремесленная терминология в славянских языках, М., 1966.

93

A balti–germán, szláv–germán és balti–szláv–germán izoglosszák elemzése, úgy tűnik, a következő következtetés levonását teszi lehetővé: a balti és a szláv nyelvek valószínűleg az indoeurópai nyelvi közösség északi területének különböző dialektusaiból származnak. Kezdetben a „balti” dialektusok szorosabb kapcsolatban állhattak a „germán” dialektusokkal. Ha a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösség északi területének egyetlen dialektusából származtak volna, akkor a balti–germán izoglosszák valószínűleg nem jöttek volna létre: a szláv nyelvek területére is kiterjedtek volna.

A „balti” és a „szláv” dialektusok közeledése a balti–szláv–germán nyelvi közösség (illetve érintkezés) idején kezdődhetett. A mindhárom dialektuscsoport területét átfogó izoglosszák mellett a közvetlen szomszédság és érintkezés következtében elkülönült balti–szláv izoglosszák is kialakulhattak. Nagyon is elképzelhető, hogy a balti–szláv–germán nyelvi közösség (illetve érintkezés) idején a balti és szláv dialektusokban gyakrabban kezdték a melléknevek mellett használni az anaforikus-demonstratív névmást, megindult az indoeurópai morfológiai rendszer egyes elemeinek átalakulása („baltizálódás” és „szlavizálódás”), és létrejöttek az első balti–szláv lexikai közösségek. Ekkor alakulhatott ki a balti és a szláv nyelvek néhány eltérő jelensége is, például a balti nyelvek szigmatikus jövő ideje, a szláv nyelveké pedig a szigmatikus aorisztosz.

A csatabárd- és zsinórdíszes kerámia kultúráinak képviselői által végrehajtott, az i. e. III. évezred végén és az i. e. II. évezred elején zajló vándorlással felbomlott a balti, szláv és germán nyelvi közösség, amely az indoeurópai nyelvi közösség északi területén létezett.

Új korszak kezdődik a balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak történetében.

Az i. e. II. évezred első felében a balti és a szláv dialektusok, úgy tűnik, különösen szoros érintkezések korszakát élték át. Bár a régészeti adatok szerint a baltok és a szlávok ekkor Északkelet-Európa nagy területeit foglalták el, el kell ismernünk, hogy a balti és a szláv dialektusok ebben az időben jelentősen közeledtek egymáshoz. Azt, hogy az i. e. II. évezred első felében a balti és a szláv dialektusok közötti érintkezés különösen szoros lehetett, nemcsak a balti és a szláv nyelvek említett újításai mutatják, amelyek valószínűleg éppen ekkor keletkeztek, hanem a balti és a szláv nyelveknek az indo-iráni nyelvekhez fűződő viszonyai is. Az olyan balti, szláv és indo-iráni izoglosszák, mint a személyes névmások egyes számú birtokos esete (vö. litván nyj. mane, óegyházi szláv mene, av. mana), a *jos névmás főnevekkel való használata, az indoeurópai s mássalhangzó változása k, r, i, u után, a palatális mássalhangzók affrikálódása és a számos közös szókincselem⁸ arra engednek következtetni, hogy a múltban a balti, a szláv és az indo-iráni dialektusok területei határosak voltak, és e dialektusok között bizonyos érintkezések álltak fenn. Ezeket az érintkezéseket az i. e. II. évezred első felére datálják⁷. Kétségtelen, hogy a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvek közötti érintkezések több évszázaddal későbbiek, mint a balti, a szláv és a germán nyelvek közötti érintkezések.

A balti és a szláv nyelvek legkorábbi kapcsolatainak kérdésében fontos tény, hogy a balti és az indo-iráni nyelvek rokonsága csaknem ugyanolyan mértékű, mint a szláv és az indo-iráni nyelveké; más szóval a balti és a szláv nyelvek egyaránt távol állnak az indo-iráni nyelvektől⁸. Ez a tény mintha arra utalna, hogy az i. e. II. évezred első felében (azaz hozzávetőleg i. e. 2000 és 1500 között) a bal-

⁶ H. Arntz, Sprachliche Beziehungen zwischen Arisch und Balto-Slawisch; W. Porzig, Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets, p. 164—169.

⁷ W. Porzig, op. cit., p. 169.

⁸ W. Porzig, op. cit., p. 169.

94

E dialektus közelebb kerültek a szláv dialektusokhoz. Az akkori balti és szláv dialektusok rendszerében a következő változások következhettek be:

a laringálisok kiesnek;

megszűnik a zöngés és a zöngés aspiráltságú mássalhangzók közötti oppozíció (b: bh>b stb.);

a szótagalkotó szonoránsok R iR-ré és uR-ré válnak;

kialakul az intonációs oppozíció („akut: cirkumflexus”);

néhány új szuffixum jelenik meg (például *-ėjo- és *-tājo-);

a palatális mássalhangzók k’, g’ affrikálódnak (lit. š, ž; szl. s, z);

az indoeurópai s k, r, i, u után megváltozik (lit. š, szl. ch).

E jelenségek közül néhány (a veláris mássalhangzók affrikálódása, az indoeurópai s változása és a laringálisok kiesése) közös volt a balti, a szláv és az indo-iráni nyelvekben, tehát akkor kellett bekövetkezniük, amikor az említett három dialektuscsoport kapcsolatban állt egymással, vagyis az i. e. II. évezred első felében. Az indoeurópai s változása k, r, i, u után, valamint a palatális mássalhangzók változása, amely valószínűleg külön-külön ment végbe a balti, a szláv és az indo-iráni dialektusokban, megerősíti az itt implicit módon megfogalmazott gondolatot, hogy ekkor már léteztek bizonyos fokú autonómiával rendelkező indoeurópai dialektusok.

A balti, a szláv és az indo-iráni nyelvek közös izoglosszáin kívül természetesen ekkor (az i. e. II. évezred első felében) meg kellett jelenniük a balti és a szláv nyelvek elkülönítő izoglosszáinak is; ezek voltak a balti és a szláv nyelvek fent említett közös vonásai — a szótagalkotó szonoránsok változása, új képzőmorfémák és lexémák megjelenése, valamint úgy tűnik, a laringálisok eltűnése következtében kialakult intonációs oppozíció.

E balti és szláv nyelvi innovációk keletkezésének ideje ismeretlen. Nincsenek olyan adataink, amelyek segítségével pontosan megállapíthatnánk, mikor jelentek meg például az olyan balti és szláv szuffixumok, mint a *-ėjo-, *-tājo-. Ezért felmerül a kérdés, hogy e balti és szláv nyelvi innovációk keletkezését mégis miért datálják az i. e. II. évezred első felére.

Ha például azt állítjuk, hogy a zöngés és a zöngés aspiráltságú mássalhangzók oppozíciója megszűnt, az intonációk pedig a laringálisok kiesése miatt alakultak ki, akkor különösen nyilvánvalóvá válik az említett mássalhangzó-oppozíció megszűnésének, az intonációk kialakulásának és a laringálisok eltűnésének egyidejűsége.

A szótagalkotó szonoránsokból R létrejött iR és uR az intonációk kialakulásának idején már diftongusnak számított; ezért feltehetően a szótagalkotó szonoránsok az intonációk megjelenése előtt változtak meg. Ebből következik, hogy mindezek a jelenségek nagyjából egy időben vagy közvetlenül egymás után következtek be.

Mivel mind a szótagalkotó szonoránsok változása, mind az intonációk eredete, mind pedig a képzőmorfémák *-ėjo-, *-tājo- kialakulása a balti és a szláv nyelvek újításai voltak, feltételezhető, hogy nagyjából egy időben jöttek létre. Mivel az említett balti és szláv nyelvi innovációk okai és feltételei, valamint végső eredményei azonosak voltak a balti és a szláv nyelvekben, úgy vélhető, hogy ezek az innovációk akkor keletkeztek, amikor a balti és a szláv nyelvek közötti kapcsolatok és érintkezés a legélénkebbek voltak. Az a tény, hogy az indoeurópai s változása k, r, i, u után és a palatális mássalhangzók affrikálódása idején a balti, a szláv és az indo-iráni dialektusok bizonyos kapcsolatban álltak egymással, továbbá a balti és a szláv nyelvek indo-iráni nyelvekhez való közelségének csaknem azonos foka azt mutatja, hogy a balti és a szláv dialektusok legélénkebb és legszorosabb kapcsolatai az i. e. II. évezred első felére tehetők. Ebből következik, hogy a balti és a szláv nyelvek innovációinak kialakulása lehet

95

az i. e. II. évezred első felére tehető (vagyis hozzávetőleg i. e. 2000–1500-ra).

Úgy tűnik, nem teszi lehetővé, hogy ezeket az innovációkat későbbre datáljuk a balti és a finnugor nyelvek közötti kapcsolatok, amelyekben a szláv nyelvjárások nem vettek részt. Következésképpen a balti és a finnugor nyelvek érintkezése idején a balti és a szláv nyelvek kapcsolatai a nagy távolságok miatt valószínűleg jelentősen meggyengültek. A balti és a finnugor nyelvek érintkezésének azután kellett megkezdődnie, hogy a szótagi szonoránsok R már iR és uR hanggá váltak, a palatális mássalhangzók, k’ és g’ pedig már š, ž hanggá változtak; vö. finn villa és litván vilna; finn kurpponen és litván kùrpė; finn halla, észt hall és litván šalnà; finn hihna, észt ihn és litván šikšnà (a finn és észt h a balti š és ž hangokból). Ha a balti nyelvek említett változásait az i. e. II. évezred első felére (vagyis hozzávetőleg i. e. 2000–1500-ra) datáljuk, akkor a balti és a finnugor nyelvek érintkezésének hozzávetőleg az i. e. II. évezred harmadik negyedében vagy később kellett megkezdődnie (semmiképpen sem korábban). Mivel a balti és a finnugor nyelvek érintkezésének idején a balti és a szláv nyelvek kapcsolatai láthatólag meglehetősen gyengék voltak, ez a gyengülés szintén az i. e. II. évezred harmadik negyedében vagy később kezdődhetett. Ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a balti és a szláv nyelvjárások kapcsolatai, szomszédsága és érintkezése ettől kezdve teljesen megszakadt volna. Ettől az időtől kezdődhetett meg a balti és a szláv nyelvek párhuzamos fejlődése. A balti és a szláv nyelvek párhuzamos, teljesen analóg egyedi jelenségeinek önálló kialakulása (az indoeurópai *eu kettőshangzó eu változása, a de Saussure–Fortunatov-törvény és esetleg az igék egyes szám második személyű *-sēi végződése) e nyelvek indoeurópai nyelvi közösségből való eredetének, örökölt közös fejlődési tendenciáinak, azonos strukturális típusának és földrajzi érintkezésének következménye lehetett.

A balti és a szláv nyelvek újításainak kialakulását, valamint e nyelvek aktív érintkezéseit az i. e. II. évezred első felére datálni látszólag ellentmond egy körülmény. A régészek úgy vélik, hogy az i. e. III. évezred végén és az i. e. II. évezred elején, a csatabárdos és zsinórdíszes kerámia kultúrák terjeszkedésével összefüggésben, az ősi baltiak, vagyis a protobaltiak, a Balti-tengertől a Volga és az Oka felső folyásáig terjedő területet foglalták el⁹, a szlávok pedig nagyjából a Visztula felső folyása és a Dnyeper középső folyása közötti területet. Teljesen jogosan merül fel a kérdés: lehettek-e ilyen nagy kiterjedésű területen aktív és szoros balti–szláv nyelvi érintkezések, és kialakulhattak-e valamennyi balti és szláv nyelvjárást átfogó, azonos újítások? Az aktív és szoros érintkezés nyomán létrejövő számos innovációs izoglossza rendszerint korlátozott területre jellemző. Meg kell jegyezni, először is, hogy az olyan datálás, mint „az i. e. II. évezred elején vagy első évszázadaiban”, magában foglalhatja (és valószínűleg magában is foglalja) az i. e. II. évezred második negyedének kezdetét vagy akár közepét. Magától értetődik, hogy az ókori törzsek nem foglalhattak el egyszerre, egy időben ekkora területet — ennek a folyamatnak összetettnek és hosszadalmasnak kellett lennie. A balti múlt kutatója, M. Gimbutienė úgy véli¹⁰, hogy a baltiak fokozatosan, a Sembiai-félszigetről és a Balti-tenger partvidékéről kelet felé terjeszkedve népesítették be a szóban forgó nagy területet. Az említett terület végleges benépesítése és a baltiak finnugor népekkel való érintkezésbe kerülése jóval később bekövetkezett folyamat lehetett, mint az i. e. II. évezred kezdete.

⁹ X. A. Moopa, O древней территории расселения балтийских племен, СА, 2, 1958, p. 9–33; А. Я. Брюсов, op. cit.; П. Н. Третьяков, op. cit.; Gimbutas, op. cit.

¹⁰ M. Gimbutienė, Rytprūsiai ir Vakarų Lietuvos priešistorinės kultūros apžvalga (Atspaudas iš „Mažosios Lietuvos“), New York, 1958.

96

Következésképpen feltételezhető, hogy az i. e. II. évezred első felében (hozzávetőleg i. e. 2000–1500 között) a korábban lényegesen eltérő balti és szláv nyelvjárások közeledtek egymáshoz, és az aktív, szoros érintkezés, szomszédság és együttélés korszakát élték át, más szóval a közösség (illetve az érintkezés) korszakát, amelynek során innovációs izoglosszák övezték a balti és a szláv nyelvjárásokat. Ezért a balti és a szláv nyelvek közösségének (illetve érintkezésének) korszakát az izoglosszák közössége korszakának is nevezhetjük.

A balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak fejlődési dinamikájában a független, a divergáló és a párhuzamos fejlődés mozzanatai egyaránt megfigyelhetők. Az izoglosszák közösségének korszaka csupán a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak fejlődési periódusai közül az egyiket foglalja magában.

A balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatainak itt kifejtett értelmezése közel áll J. Endzelynas koncepciójához (славяно-балтийская эпоха), valamint azokhoz a nézetekhez, amelyeket Chr. Stangas (Isoglossengebiet), E. Frenkelis (Nachbarschaft), S. Bernšteinas (сообщность), B. Gornungas („балто-славянская эпоха”), G. Ševelovas (a period of common development), J. Safarevičius, V. Porcigas, A. Salys, A. Erhartas és más kutatók képviselnek.

Következésképpen a balti és a szláv nyelvek legrégebbi kapcsolatait, s így e nyelvek közös újításainak eredetét a balti–szláv izoglosszaközösség (Isoglossengemeinschaft) fennállásával lehet értelmezni, vagyis egy balti és szláv nyelvjárási tér-idő kontinuum létezésével, amely valószínűleg a kezdetben különböző nyelvjárások közeledése révén jött létre.

Következtetések

1. Az i. e. III. évezredben az északi areál nyelvi közösségének dialektusai keretében a „balti” dialektusok már különbözhettek a „szláv” dialektusoktól. Ebben az időszakban a „balti” dialektusok szorosabb kapcsolatokat tarthattak fenn a „germán” dialektusokkal.

2. Az i. e. II. évezred első felében (nagyjából i. e. 2000–1500 között) a balti dialektusok közelebb kerülhettek a szláv dialektusokhoz, és átélhették velük az aktív kapcsolatok, illetve az izoglosszás közösség korszakát. Az akkori balti és szláv dialektusokat az alábbi izoglosszacsomag övezhette:

a laringálisok eltűntek;

megszűnt a zöngés és a zöngés aspirált mássalhangzók közötti oppozíció (b: bh > b stb.);

a szótagképző szonánsok Ṛ iR-ré és uR-ré alakultak;

kialakult az intonációs oppozíció („akut: cirkumflex”);

megjelent néhány új szuffixum (például *-ėjo- és *-tājo-);

a palatális k’, g’ mássalhangzók asszibilálódtak (lit. š, ž; szl. s, z);

megváltozott az ide. s k, r, i, u után (lit. š, szl. ch).

A szótagképző szonánsok változása, az intonációs oppozíció kialakulása, valamint a balti és szláv nyelvek sajátos morfémáinak és lexémáinak megjelenése a balti és szláv nyelvek közös innovációi voltak.

3. Az i. e. II. évezred közepe táján vagy később a balti és szláv dialektusok konvergens fejlődése véget érhetett, és párhuzamos fejlődésük kezdődhetett meg. Ettől az időtől kezdődhetett a balti és az ugor-finn nyelvek közötti kapcsolatok korszaka, amelyben a szláv nyelvek nem vettek részt. Az olyan közös balti és szláv nyelvi jelenségek, mint az ide. eu diftongus átalakulása

7. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

97

A balti jau, a szláv ju, a de Saussure–Fortunatov-törvény, valamint talán (a fejlődés későbbi szakaszában) a melléknévi és igei egyes szám második személyű végződés *-sēi kialakulása valószínűleg a balti és szláv nyelvek párhuzamos fejlődésének következménye volt.

4. A balti és szláv nyelvek legősibb viszonyai, s így e nyelvek közös újításainak eredete is, a balti–szláv izoglosszaközösség (Isoglossengemeinschaft) fennállásával értelmezhető, vagyis egy olyan balti és szláv dialektustér- és időbeli kontinuum létezésével, amely valószínűleg az eredetileg különböző dialektusok másodlagos közeledése révén jött létre.

A balti és szláv nyelvek hosszú története során megfigyelhető, hogy viszonyuk egymástól független, konvergens és párhuzamos is volt. A balti–szláv izoglosszaközösség korszaka csupán egyike volt e nyelvek legősibb kapcsolatai fejlődése időszakainak.

A balti és szláv nyelvek legősibb kapcsolatainak néhány kérdése

С. КАРАЛЮНАС

Összefoglalás

A jelen tanulmány a balti és szláv nyelvek legősibb nyelvi kapcsolatainak problémájával összefüggő egyes kérdéseket vizsgálja. Az első fejezet e probléma kutatástörténetét tekinti át. Az ismertetés a balti, szláv és más indoeurópai nyelvek kölcsönös viszonyáról a történeti-összehasonlító nyelvészet megalapítóinak munkáiban kifejtett nézetek rövid áttekintésével kezdődik, és a probléma legújabb kutatásainak eredményeivel zárul.

A második fejezet a balti és szláv nyelvek néhány közös hangtani jelenségének vizsgálatával foglalkozik. A proto-balti nyelvi közösség számára rövid, osztályozó a-t rekonstruál. Ennek a közösségben való létezésére utal a rövid és hosszú magánhangzók rendszerének a polarizáció elve szerinti fejlődése a žemaiti nyelvjárásban, a rövid magánhangzó archaikusabb jellegének megőrzése az m, n előtti helyzetben ugyanezen nyelvjárásban, továbbá esetleg az olyan esetek, mint az óporosz wobse (o-val a várt rövid magánhangzó helyett) az elbingi szójegyzékben, valamint a finnugor nyelvek balti jövevényszavai (vö. finn morsian és litván marti). A kelet-aukštaitis nyelvjárásokban a hangsúlyos helyzetű rövid magánhangzók megnyúlása következtében korreláció alakult ki a rövid és hosszú magánhangzók között, ezért mindkét rendszernek labializálódnia és zártabbá válnia kellett. Így a rövid o létezése ezekben a nyelvjárásokban nagy valószínűséggel újítás. Az utóbbi évek fonológiai kutatásai (különösen V. Zsuravljové) megállapították, hogy az ősszláv nyelvben a mássalhangzók labializációja, illetve a magánhangzók delabializációja következtében az o: a, illetve ō: ā oppozíció először a labiális mássalhangzók után semlegesítődött (mivel a bemollosság megkülönböztető jegye e mássalhangzók konstitutív eleme volt), később pedig a többi mássalhangzó után is. A disszimilációs semlegesítés révén létrejött összeolvadás eredménye o, illetve ā volt. Ezért a belorusz és a dél-orosz nyelvjárások akanyéja, valamint a bolgár nyelv egyes nyelvjárásainak akanyéja az ősszláv állapot maradványának tekinthető. Az indoeurópai ō a (kelet-)balti nyelvekben hangsúlytalan helyzetben egybeesett az indoeurópai ā-val (innen a litván o és a lett ā), hangsúlyos helyzetben pedig uo-vá alakult; vagyis az ō: ā oppozíció ebben a helyzetben feltehetően azért maradt fenn, mert a balti ō korrelációba került az ē-vel (az ei-ből és ai-ből).

Az indoeurópai eu diftongus szabályos fejlődése a balti és szláv nyelvekben az volt, hogy a litvánban és a lettben jau-vá, a szlávban *u-vá alakult. Vannak bizonyos alapok annak feltételezésére, hogy e diftongus az óporosz nyelvben megmaradt. Az au diftongust (szláv и) azokban a szavakban, amelyekben más indoeurópai nyelvek eu-jának helyén áll, a legvalószínűbb az indoeurópai oi diftongusból (vagy *Hu-ból) származtatni.

98

Az indoeurópai szótagalkotó szonánsok R iR és uR hanggá alakulása közös balti-szláv innováció. Az i és u eloszlását két elmélet magyarázza: az ablaut elmélete és a fonetikai környezet elmélete. E két elmélet egyenértékű, mivel a balti és a szláv nyelvek megfelelő anyaga alapján sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet őket.

Az indoeurópai s i után š-sé vált, mégpedig a balti nyelvekben is (a lettben és az óporoszban e nyelvek fonológiai rendszereinek sajátos fejlődése következtében a közbalti š ismét s-sé alakult). Az indoeurópai s átalakulása két esetben nem ment végbe: 1) ha az i, u ugyanahhoz (a tő-)morfémához tartoztak, a s mássalhangzó pedig egy másikhoz (a képzőmorfémához), vagyis ha az i, u és az s között morfémahatár húzódott; 2) ha az s után szonáns következett (r, l, m, n, j, v). Az indoeurópai s k, r, i, u utáni változása szerkezetileg összefüggött az indoeurópai palatális k’ balti nyelvekbeli hasonulásával (vö. e változások azonos š reflexét). Ugyanezekben a nyelvekben számos olyan esetet találunk, amikor a várt š (illetve ž) helyett k mássalhangzó áll (illetve g). Mivel ez a k (illetve g) az esetek többségében a r, l, m, n, j, v szonánsok előtti helyzetben áll, feltételezhetnénk, hogy a palatális k’ (illetve ǵ) depalatalizációja éppen ebben a helyzetben történt. Ez a feltevés az r esetében helytálló, mivel a litvánban nincsenek *šr-, *žr- hangkapcsolatok. Azonban annak a feltevésnek, hogy a k’ (illetve ǵ) más szonánsok előtt is depalatalizálódott, számos olyan példa mond ellent, amelyben šl-, žl-, šm-, žm- stb. található. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy e példák többségéről feltehető, hogy hangutánzó eredetű. Következésképpen a litván nyelvben meglehetősen gyakori š/k, ž/g váltakozás is többnyire ilyen eredetű lehet. Ezenkívül egyes š/k és ž/g váltakozást mutató kettős alakok különböző tövekből származhattak (a š-t vagy ž-t tartalmazó változat az egyik, a k-t vagy g-t tartalmazó pedig egy másik tőből).

Az indoeurópai s k, r, i, u utáni változásának, valamint az indoeurópai k’ hasonulásának egyes részletei (vö. például e s változása k, l, i < után a H nyelvben, valamint az indoeurópai k’ depalatalizációja s> előtt az indoiráni nyelvjárásokban, ahol az óind ś-nek felel meg, stb.) egyrészt arra utalnak, hogy e változások önállóan mentek végbe a balti, a szláv és az indoiráni nyelvcsoportban. Más szóval e változások idején a balti, a szláv és az indoiráni nyelvjárások már bizonyos fokú önállósággal rendelkeztek. Másrészt e változások idején feltehetően bizonyos területi és nyelvi érintkezések is fennálltak e nyelvjárások között.

A harmadik fejezet a balti, a szláv és más indoeurópai (és nem indoeurópai) nyelvek legkorábbi kapcsolatainak néhány kérdését kísérli meg kronológiai szempontból tárgyalni. A régészeti adatok alapján levont következtetésnek — miszerint a harci baltás és zsinórdíszes kerámiát készítő kultúrák hordozói valószínűleg balti, szláv és germán törzsek voltak — a nyelvészeti tények látszólag nem mondanak ellent: az ismert balti–szláv–germán izoglosszák balti–szláv–germán nyelvi érintkezések fennállását feltételezik, és feltehetően a Kr. e. III. évezredre teszik azokat. Léteznek azonban különálló balti–germán izoglosszák is, amelyek archaikus jellege, valamint a közös balti–germán társadalmi terminológia hiánya önkéntelenül arra a gondolatra vezet, hogy a balti–germán nyelvi érintkezések rendkívül régiek, és feltehetően megelőzték a szláv–germán kapcsolatokat. A balti és a szláv nyelvek tehát valószínűleg az indoeurópai nyelvközösség északi területének különböző nyelvjárásaiból erednek. Kezdetben a balti nyelvjárások szorosabb kapcsolatokat tarthattak fenn a germán nyelvjárásokkal. A balti és a szláv nyelvjárások közeledése feltehetően a balti–szláv–germán érintkezések korában kezdődött. E nyelvjárások különösen szoros kapcsolatban feltehetően a Kr. e. II. évezred első felében álltak, vagyis a balti–szláv–indoiráni nyelvi érintkezések idején. Akkoriban a balti és a szláv nyelvjárások rendszereiben a következő változások mehettek végbe: a gégefőhangok kiesése bizonyos helyzetekben, és e kiesés következményeként a zöngés és a zöngés aspirált mássalhangzók szembenállásának megszűnése, valamint egy intonációs oppozíció kialakulása; az indoeurópai szótagalkotó szonánsok reflexálódása, új morfémák kialakulása, az indoeurópai s k, r, i, u utáni változása és az indoeurópai palatális mássalhangzók hasonulása. Mindezek a jelenségek (az utolsó kettő kivételével) közös balti-szláv innovációk voltak

7*

99

A szoros balti-szláv nyelvi érintkezések feltehetően megelőzték a balti–finnugor nyelvi érintkezéseket, amelyek hozzávetőleg a Kr. e. II. évezred második felében vagy később kezdődtek, mivel az utóbbiakban a szláv nyelvjárások nem vettek részt.

A legkorábbi balti-szláv nyelvi kapcsolatokat tehát egy balti-szláv izoglosszaközösség (Isoglossengemeinschaft), vagyis a balti és a szláv nyelvjárások tér-időbeli kontinuumának fennállásával értelmezzük; ez azonban feltehetően eredetileg különböző nyelvjárások másodlagos közeledése révén alakult ki.

A BALTI ÉS A SZLÁV NYELVEK KÖZÖTTI LEGRÉGEBBI KAPCSOLATOKRÓL

S. KARALIŪNAS

Összefoglalás

Az i. e. 3. évezredben a „balti” és a „szláv” dialektusok valószínűleg az indoeurópai nyelvközösség északi területén belül különültek el. Úgy tűnik, hogy a „balti” dialektusok ekkor meglehetősen szoros kapcsolatban álltak a „germán” dialektusokkal. Erre utalhatnak az ismert balti–germán közös vonások.

Az i. e. 2. évezred első felében (körülbelül i. e. 2000–1500 között) a balti és a szláv nyelvjárások közeledhettek egymáshoz, és az aktív kapcsolatok korszakát élhették. Az akkori balti és szláv nyelvjárásokban valószínűleg a következő izoglosszacsomó alakult ki: a laringálisok kiesése, a zöngés zárhangok és a zöngés aspirált zárhangok oppozíciójának megszűnése (b: bh>b stb.), a szótagalkotó szonánsok R átalakulása iR-ré és uR-ré, a fonológiai intonációk (akut: cirkumflex) kialakulása, néhány közös szuffixum képződése (pl. *-ēio-, *-tāio-), az indoeurópai k’, g’ asszimilációja (lit. š, ž, szláv s, z), valamint az indoeurópai s megváltozása k, r, i, u után (lit. š, szláv ch).

A szótagalkotó szonánsok változása, a fonológiai intonációk kialakulása és a sajátosan balti–szláv morfémák létrejötte a balti és a szláv nyelvek közös újításai voltak.

Feltételezhető, hogy az i. e. 2. évezred közepe táján vagy később lezárult a balti és szláv dialektusok konvergens fejlődése, és megkezdődött párhuzamos fejlődésük. Ettől kezdve talán a balti–finnugor érintkezések időszaka következett, amelyben a szláv nyelvek nem vettek részt. A balti és a szláv nyelvek olyan közös jelenségei, mint az indoeurópai eu litván–lett jau, szláv ju változása, a de Saussure–Fortunatov-törvény, a határozott melléknevek, valamint a jelen idő egyes szám 2. személyű *-sei igei végződésének kialakulása és más jelenségek, alighanem a két nyelvág párhuzamos fejlődése során jöttek létre.

A balti és a szláv nyelvek közötti legősibb kapcsolatokat, s így a közös balti–szláv újítások kialakulását úgy képzelhetjük el, hogy a balti és a szláv dialektusok között nyelvközösség létezett, vagyis e dialektusok tér-időbeli kontinuuma, amely azonban minden jel szerint az eredetileg különböző balti és szláv dialektusok másodlagos közeledése révén jött létre. A balti–szláv nyelvközösség korszaka tehát csupán egy szakasz volt a balti és a szláv nyelvek közötti legősibb kapcsolatok fejlődésében.