BALTŲ IR SLAVŲ KALBŲ RYŠIAI

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

ALGIRDAS SABALIAUSKAS

A BALTI NYELVEK HÁZIÁLLAT-ELNEVEZÉSEI

(eredetük és kapcsolatuk a megfelelő szláv nyelvi elnevezésekkel)

A balti és szláv nyelvi kapcsolatok feltárásában a fonetikai, morfológiai és szintaktikai jelenségek vizsgálata mellett jelentős szerepe van e nyelvek szókincse részletesebb elemzésének is. A balti és szláv nyelvek szókincséről és kölcsönös kapcsolatairól átfogó, összegző jellegű munkát csak akkor lehet majd írni, ha az egyes szemantikai csoportok szókincsét alaposabban megvizsgálták. Hogy az ilyen csoportok vizsgálata is érdekes, olykor egészen váratlan eredményekhez vezet, azt szemléletesen mutatja O. Trubačov „A szláv nyelvek mesterségnevei” című könyve¹: a textil-, famegmunkáló, kerámia- és kovácsmesterségek terminológiájának elemzése kimutatta, hogy a szláv nyelvek e területhez tartozó szókincsének jóval több közös vonása van a germán és a latin nyelvekkel, mint a baltival. Természetesen egyetlen ilyen szókincscsoport elemzésére támaszkodva nem lehet átfogó következtetéseket levonni, de ennek az elemzésnek az adatai is értékes hozzájárulást jelentenek a balti és szláv nyelvi kapcsolatok teljes kutatási komplexumához.

Ebben a munkában szintén arra törekedtem, hogy elemezzek egy ilyen szókincscsoportot — a háziállatok elnevezéseit. A fő figyelmet itt a balti nyelvek anyagára fordítottam, a szláv nyelvek tényeit pedig csak annyiban érintettem, amennyiben közvetlen kapcsolatban állnak a megfelelő balti nyelvi tényekkel. A munka ilyen jellegét részben az a körülmény határozta meg, hogy a szláv nyelvek állattenyésztési terminológiáját már részletesebben vizsgálták: e kérdésnek ugyanaz az O. Trubačov „A háziállatok elnevezéseinek eredete a szláv nyelvekben” című tanulmánya van szentelve².

Az egyes háziállatok elnevezéseiről szólva a munka röviden kitér az állatok történetére is — háziasításukra, a mai balti népek területén való megjelenésükre és más kérdésekre, amelyek olykor az egyes elnevezések kialakulásával is összefügghetnek. Emellett, mivel litván nyelven nem állnak rendelkezésre ilyen jellegű, átfogóbb munkák, ezek az ismeretek a balti országok állattenyésztés-történetének sajátos töredékeiként is szolgálhatnak.

KUTYA

Jelenleg úgy tűnik, semmi kétség afelől, hogy az ember által elsőként háziasított állat a kutya. Rendkívül hosszú idő választ el bennünket az ember és a kutya barátságának kezdetétől, ezért ma már nehéz konkrétabban feltárni e barátság

¹ О. Н. Трубачев, Ремесленная терминология в славянских языках, Москва, 1966.

² O. N. Trubačev, A háziállatok elnevezéseinek eredete a szláv nyelvekben, Moszkva, 1960.

101

történetét, feltárni azokat az okokat, amelyek arra késztették az embert, hogy előbb a kutyához közeledjen, mint a többi állathoz.

A neolitikum korából származó régészeti leletekben a házi kutya csontjai csaknem egész Európában előfordulnak, olykor pedig olyan helyeken is megtalálhatók, ahol semmilyen más háziállat nyomai nem lelhetők fel.¹.

Különféle ábrázolások tanúsítják, hogy a kutyát már a legrégibb időktől ismerték a sumérok². A kutyák a babiloni istenek kísérőiként jelennek meg. Az országukban mindenféle kutyafigura mágikus erővel bírt³. Kutyák ábrázolásai a legrégibb egyiptomi vázákon is megtalálhatók. A kutya jelentőségéről az ókori egyiptomiak életében az a tény is tanúskodik, hogy a régi sírokban a kutya csontváza gazdája mellett kerül elő. Az I. és II. dinasztia egyiptomi fáraói pedig annyira szerették kutyáikat, hogy sírjaikba temették őket, sőt síremlékeket is állítottak nekik, amelyekbe saját nevük mellett a kutyák nevét is bevésték; ezek a nevek, miután talán ötezer év terhét viselték, napjainkig fennmaradtak⁴. Az ókori asszírok, görögök és rómaiak különféle kutyafajtákat tenyésztettek⁵. Hérodotosz az ókori irániakról azt írta, hogy „papjaik saját kezükkel ölnek meg mindent, kivéve a kutyákat és az embereket”⁶.

A sokféle, egymástól olykor igen különböző kutyafajta már a XIX. század elején arra a következtetésre vezette a zoológusokat, hogy a házi kutya nem mindenütt ugyanattól az őstől származik⁷.

A kutya háziasításának kérdése jóval összetettebb. Az embert rendszerint hasznossági célok késztetik az állatok megszelídítésére. Korábban ezekkel a célokkal próbálták magyarázni a kutya háziasítását is, a kutyára mint az ember — a vadász és a pásztor — segítőjére tekintve. Ez a nézet, mint később látni fogjuk, az indoeurópai kutyaelnevezés eredetének magyarázatában is tükröződött. Számos fontos tényező azonban arra késztet, hogy elvessük ezt a felfogást. Mindenekelőtt ellentmond neki az a körülmény, hogy a megfigyelések szerint a kutyát még azelőtt háziasították, hogy az ember állattenyésztésbe kezdett volna. Dél- és Közép-Amerika őslakosai nem foglalkoztak állattenyésztéssel, a kutyát mégis megszelídítették, sőt azt mondhatni, egyetlen háziállatukként tartották. Általában véve az amerikai őslakosok életében betöltött kutyaszerep az európai kontinensen is segít megvilágítani a háziasítás kérdését. Az amerikai őslakosoknál a kutya szorosan kapcsolódott a valláshoz és a mitológiához. Különféle vallási szertartások alkalmával Amerikában kutyahúst ettek⁸. Az ősi Európában is fogyasztották, ahol ez a szokás kezdetben szintén inkább rituális jellegű lehetett⁹. Az isteni erővel bíró állatként tisztelt kutya nyomai az indoeurópai írásos emlékek megjelenéséig fennmaradtak, néhány pedig

¹ M. Hilzheimer, Haustier, – M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, Berlin, 1926, p. 219; O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, Berlin—Leipzig, 1917—1923, p. 516.

² M. Hilzheimer, ten pat, p. 219.

³ Ebeling, Hund, – M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 410.

⁴ M. Hilzheimer, ten pat, p. 220; Ranke, Hund, – M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 409; C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, Zürich, 1902, p. 41—42.

⁵ C. Keller, ten pat, p. 42—45.

⁶ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, p. 516.

⁷ C. Keller, ten pat, p. 46—80; E. Hahn, Hund, – M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 403.

⁸ F. Termer, Zeitschrift für Ethnologie, 82, Braunschweig, 1957, p. 1.

⁹ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, p. 516.

102

A kutya vallási szerepének nyomai, igaz, egészen napjainkig fennmaradtak¹⁰. Ezért ha az ókori római íróknak igazuk volt, amikor a kutyákat gyakorlati rendeltetésük szerint vadász-, pásztor- és házőrző kutyákra¹¹ osztották, ezt a felosztást semmiképpen sem lehet a korábbi időkre, a kutya háziasításának kezdetére visszavetíteni, hiszen mind a vadászatban való felhasználás, mind pedig — az állattenyésztés fellendülésével — a terelés, különösen pedig az otthon őrzésének funkciója jóval a kutya domesztikációja után alakult ki.

Valószínűleg egyet kell értenünk azokkal a kutatókkal, akik elvetik az ember és a kutya közeledésének gyakorlati jellegét, és azt állítják, hogy a kutya először élősködőként került közel az emberhez. Az emberi táborhelyek közelébe a különféle ételmaradékok és az ott rakott tűz vonzotta a kutyát. Így hozzászokott ahhoz, hogy az emberi települések közelében tartózkodjon, és fokozatosan egészen közel került az emberhez. Lehetséges, hogy a kölyökkutyák különösen könnyen szoktak hozzá az emberhez. Már a háziasítás kezdetén is előfordulhatott, hogy az ember a kutyát bizonyos célokra használta. Például úgy tartják, hogy a nők a kölykökkel szoptatták ki a fölösleges tejet. Fennmaradtak Babilónia és Karthágó halálistennőinek ábrázolásai, amelyeken mindegyik mellükön egy-egy állat szopik, feltehetően egy kiskutya és egy malac. Egyes népek körében ez a szokás napjainkban is előfordul¹².

Így tehát nem fér hozzá kétség, hogy az indoeurópaiak már legkorábbi, egymással való érintkezésük idején jól ismerték a kutyát. E tekintetben a baltiak és a szlávok ősei sem képeztek kivételt. A mai balti lakóterületeken a kutya volt az első háziasított állat¹³. A kutya a litván és lett folklórban és világképben is határozott nyomokat hagyott¹⁴.

Az indoeurópai nyelvek nagyon jól megőrizték a kutya régi elnevezését, vö. szkr. śvá, egyes számú gen. śunah, av. spā, egyes számú gen. sūno, gör. κύων, egyes számú gen. κυνός, lat. canis „kutya, szuka”, örm. šun, óír cú, egyes számú gen. con, hett. šuwana, toch. ku, lit. šuo, egyes számú gen. šuñs. A felsorolt példák közül gyöktőhangzója miatt kiemelkedik a kutya latin elnevezése. A latin szó gyökének változása azonban látszólag a latin nyelv adatai alapján magyarázható. Mind jelentését, mind eredetét tekintve kétséges a hett. šuwana¹⁵ is.

Az indoeurópai kutyaelnevezés eredeti jelentése nem teljesen világos, bár többé-kevésbé sikerült magyarázatból jó néhány született. H. Osthoff megkísérelte az indoeurópai kutyaelnevezést az indoeurópai szarvasmarha (kezdetben talán juh) elnevezésével összekapcsolni: *peku (vö. szkr. paśáh, lat.

¹⁰ О. Н. Трубачев, Происхождение названий домашних животных в славянских языках, Москва, 1960, р. 5 (a továbbiakban: Происхождение…).

¹¹ C. Keller, A legrégebbi háziállatok származása, p. 44.

¹² E. Hahn, Hund, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 403; O. H. Трубачев, ugyanott, p. 5.

¹³ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, A litván régészet vázlata, Vilnius, 1961, p. 79; A Lett SZSZK története, I, K. Strazdiņa, J. Zuša, J. Krastiņa, A. Drizula szerk., Rīgā, 1953, p. 9; K. Паавер, Формирование территории и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, Тарту, 1965, р. 361—362, 364—365, 367—372.

¹⁴ P. Šmits, Latviešu tautas ticējumi, IV, Rīgā, 1941, p. 1745—1776.

¹⁵ A. Walde, Vergleichendes Wörterbuch der indogermanischen Sprachen, I, Berlin und Leipzig, 1930, p. 465—466 (a továbbiakban: VrgI. Wb.); A. Walde, Lateinisches etymologisches Wörterbuch, I, Heidelberg, 1930, p. 152—153 (a továbbiakban: Et. Wb.); E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, II, Heidelberg—Göttingen, 1966, p. 1033—1035 (a továbbiakban: Et. Wb.); F. Kluge, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache, Berlin, 1957, p. 320 (a továbbiakban: Et. Wb.); J. Pokorny, Indogermanisches etymologisches Wörterbuch, Bern, 1949, p. 632—633 (a továbbiakban: Et. Wb.); H. Kronasser, Vergleichende Laut- und Formenlehre des Hethitischen, Heidelberg, 1956, p. 229; В. В. Иванов, Хеттский язык, Москва, 1963, p. 90—92.

103

pecus), visszaállítva a * (p)kyōn előalakot, amelynek eredeti jelentése „a juhász vagy általában a pásztor kutyája” lehetett. E magyarázatnak azonban – nem is szólva hangtani megalapozatlanságáról – maga az állat története is ellentmond. Arra sincs semmiféle alap, hogy ez a kutyanév valamiféle másodlagos név volna, amely kiszorította a korábban használt ide. kutyanevet.

V. Georgijev szerint az ide. kutyanév az ide. *keu- „kiáltani, vonítani, üvölteni, ugatni” előalakból származik. Eszerint a kutya nevét jellegzetes ugatásáról, vonításáról kapta volna, a kutyanév eredeti jelentése pedig „ugatós, vonító állat” lehetett. V. Georgijev szerint az egyes számú alanyeset eredeti alakja *keu̯ōn volt, amelyet a *ku-n-ós forma hatására nagyon korán kiszorított a *ku̯ōn (gör. κύων), illetve a *ku̯ōn (szkr. śvá, av. spā) alak. E kutyanév eredeti paradigmája hozzávetőleg a következő volt: egyes szám alanyeset *keu̯ōn > *ku̯ō(n) és *ku̯ō(n), egyes szám tárgyeset *ku̯én-m, egyes szám birtokos eset *kun-ós, egyes szám helyhatározó eset *ku̯én-(i), többes szám eszközhatározó eset *kun-bhis stb. V. Georgijev az általunk már említett kutyaneveken kívül ebből az előalakból származtatja a szkr. śvakaḥ „farkas”, a mid. (Hérodotosznál) σπάχα „kutya”, a lett kuna „szuka”, a szl. kó-ka-h „farkas”, a bolg. куче „kutya”, az orosz сука „szuka” és a lengy. suka alakokat is¹⁶.

Jelentéstani szempontból V. Georgijev magyarázata teljesen elfogadható volna. Hangtani megközelítésének sematikussága azonban sok kétséget ébreszt, egyes példáinak a régi ide. kutyanévvel való összekapcsolását pedig egyáltalán nem tartjuk lehetségesnek.

Figyelmet érdemel F. Specht kísérlete e kutyanév magyarázatára, amely az ide. *keu- „valamilyen szín” jelentésű gyökkel kapcsolja össze, vö. szkr. śonah „vörös” < ide. *keu-no¹⁷. Jelentéstani szempontból ez a magyarázat is elképzelhető volna, mivel az ide. nyelvekben számos különböző korú állatnév található, amely a megfelelő színnévből ered. Még a litván kiáunė, lett caūna, porosz caune alakokat is, mint e gyök veláris változatát, össze lehetne kapcsolni egy ilyen ide. kutyanévvel¹⁸. Az ide. *keu-no gyök további szavai azonban (vö. av. savahī „a keleti fekvésű földterület neve”, av. sūram „kora reggel”, örm. šukh „fény, ragyogás”, örm. šol „sugár”) nemigen támasztják alá F. Specht etimológiáját, mivel e gyök alapjelentése mégis „ragyogni, fényleni”. A litván švankūs „tisztességes, becsületes; vidám, fürge” szót, amelyet F. Specht *šū-an-k-us alakokra bontva e csoport szavaival vet össze, sem jelentése, sem régebbi šankūs alakja alapján nem lehet az említett szavakkal kapcsolatba hozni.

Voltak kísérletek a kutya nevét ugyanezzel az ide. *keu- gyökkel összekapcsolni, amely azonban nem valamilyen színt, hanem azt jelenti: „fújni, dagadni, növekedni, gyarapodni”. E magyarázat szerint a kutyanév eredeti jelentése többé-kevésbé a következő fogalmakhoz állhatott közel: „erős” (vö. szkr. śaviraḥ „erős”), illetve „megtermékenyített, az állat kicsinye” (vö. szkr. śi-šu „gyermek”, óész. húnn, gör. χύος). Ezek a magyarázatok azonban minden tekintetben kétségesek¹⁹.

Az általunk már tárgyalt ide. kutyanév mellett Európa és Ázsia nagy részén széles körben használnak egy másik elnevezést is, amely nemcsak az indoeurópai, hanem a finnugor és a türk-tatár nyelvekben is megtalálható. Mindezekben a nyelvekben nagyon hasonló, és többnyire a kutyakölyök, ritkábban a szuka vagy általában a kutya jelentésében használatos. Különösen sok változata található meg a szláv nyelvekben: orosz кутёнок „kutyakölyök”, кутя, куток,

¹⁶ B. И. Георгиев, Исследования по сравнительно-историческому языкознанию, Москва, 1958, p. 46—47, 117, 139, 151.

¹⁷ F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, Göttingen, 1947, p. 32, 121—122.

¹⁸ A. Walde, Vrgl. Wb., I, p. 368; J. Pokorny, Et. Wb., p. 594.

¹⁹ A. Walde, Vrgl. Wb., I, p. 446; J. Pokorny, Et. Wb., p. 592—594.

104

kyтиха „szuka“, кучко „kutya“, ukr. котюга, szlovák kot’uha, bolg. куче „szuka“, szerb куче, szlovén kūčak, lengy. Kucziuk „kutyanév“. Íme néhány példa más nyelvekből: alb. kutsh „kutya“, lett kuce „szuka“, kuçens „kiskutya“, oszét куз/куј „kutya“ < keletiráni *kuti, vö. kurd kūčik, magyar kutya, komi kitši, kytsi „kiskutya“²⁰. Az egyező jelentés és a külső hasonlóság ellenére ez az elnevezés nem vethető alá pontos hangtani elemzésnek. Elterjedése kölcsönzés útján is nehezen magyarázható. Ezért úgy tűnik, sok kutató megalapozottan tartja ezt a kutyanevet a kutya hívogatására szolgáló hangutánzó szóból eredőnek, vö. orosz куть-куть, lengy. kuciu-kuciu. Elképzelhető, hogy ezekhez a hangutánzó szavakhoz kell kapcsolnunk az orosz ццу, a litván ciù-ciù, ciū-ciū alakokat is, valamint az ezekből származó, főként a gyermeknyelvben használt kutyaneveket.

Elég különös, hogy a szláv nyelvekben nem maradt fenn megbízható nyoma az ősi közös indoeurópai kutyanévnek (lit. kutya stb.). Ezekben azonban elterjedtek más kutyanevek, amelyeket a többi indoeurópai nyelv nem ismer. E nevek némelyike meglehetősen régi, még közös szláv eredetű. Az egyik legrégebbi és legelterjedtebb: óegyházi szláv pbsǫ ’kutya’, óorosz пъсь, orosz nyelvjárási пѐс, ukrán пес, belarusz пес, bolgár пъс, пес, szerb-horvát nàc, szlovén pěs, szlovák pes, lengyel pies, kasub pjes, felső-lausitzi pos, alsó-lausitzi pes, pjas, poláb pasai (< *pbsǫ) ’kutyák’²¹.

Az etimológusok körében ez a szláv kutyanév rendkívül népszerű, magyarázatára pedig szinte a kutyanevek eredetére vonatkozó valamennyi lehetséges szemantikai elméletet alkalmazták.

A legtöbb hívet V. Schulze etimológiája szerezte: a szláv pisǫ alakot a szanszkrit piśāṅgah „vöröses, barna“ (egyben kutyanév), piśāh „dámvad“, a görög ποικίλος „tarka“, az orosz пестрый, a litván paišas stb. szóval hozza kapcsolatba²².

Mindmáig nem tisztázott egy másik, főként a keleti szláv nyelvekben elterjedt kutyanév eredete sem, vö. óorosz собака, orosz собака, belarusz сабака, ukrán собака, nyelvjárási lengy. sobaka, kasub sobaka „szuka, kutya, feslett életű ember“, szlovén sobaka, nyelvjárási szlovák sobaka „veszekedős nő“. A nyugati szláv nyelvekbe – különösen oda, ahol ezt a szót átvitt értelemben használják – oroszból, belaruszból vagy ukránból is bekerülhetett. Egyesek iráni, mások török jövevényszónak tartják e kutyanevet, megint mások szláv eredetű szónak próbálják tekinteni²³.

A szláv nyelvek egy részében közös a szuka elnevezése: óorosz сука, orosz сука, belarusz сука, ukrán сука, lengy. suka, kasub sëka, poláb saukó „feslett, kicsapongó nő“. E szó eredetének magyarázatában H. Osthoff korától fogva fennmaradt az a törekvés, hogy valamiképpen megtalálják a régi indoeurópai kutyanév (litván šuo stb.) nyomait a szláv nyelvekben. Még

²⁰ O. H. Трубачёв, Происхождение…, 25—26. o.; M. Vasmer, Et. Wb., I, 705—706. o.; В. И. Абаев, Историко-этимологический словарь осетинского языка, I, Москва—Ленинград, 1958, 605. o.

²¹ O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 19; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 346—347.

²² M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 346—7; O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 19; M. Mayrhofer, Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch des Altindischen, II, Heidelberg, 1963, p. 288—289 (a továbbiakban: Et. Wb.).

²³ O. H. Трубачев, К этимологии слова собака, — „Краткие сообщения Института славяноведения АН СССР“, 15, Москва, 1955, p. 48—55; J. Holub, F. Kopečný, Etymologický slovník jazyka českého, Praha, 1952, p. 344 (a továbbiakban: Et. sl.); V. Machek, Etymologický slovník jazyka českého a slovenského, Praha, 1957, p. 462 (a továbbiakban: Et. sl.); O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 32.

105

és az utóbbi években sok kutató ezt az utat követi²⁴. A szuka elnevezésének összláv jellege, és még inkább a régi indoeurópai kutyanévvel való kapcsolata azonban nincs kellően bizonyítva²⁵.

A régi indoeurópai kutyaelnevezés mindhárom balti nyelvben fennmaradt.

Lit. šuo < *švuō (< indoeur. *kuō-n). A v fakultatív kiesése az ō előtt hasonló módon a balti nyelvek néhány más esetében is adatolt, vö. lit. dū < *dvuo, lit. guōlis, lett. guõla < *guōl, žem. torà < *tvōr, lit. kólyti a kvõlyti mellett <, belorusz хваліць, lengyel chwalić stb.²⁶. A šuo alak mellett, amely már a litván nyelv legkorábbi emlékeiben is megtalálható, a nyelvjárásokban és különféle írásos forrásokban ennek az elnevezésnek más alakjai is előfordulnak; kialakulásukat hangtani vagy morfológiai változások magyarázzák, vö. šuvà (nyelvjárásokban legelterjedtebb alak: Dusetos, Joniškėlis, Joniškis, Kapsukas, Pandėlys, Obeliai, Rokiškis, Ukmergė, Utena, Varėna, Vilkaviškis, Zarasai stb.)²⁷, šunė (Gataučiai, Karsakiškis, Kuldūnai, Pabiržė, Nemunėlio Radviliškis, Saločiai, Smilgiai, Šleideriškės, Užušiliai stb.), šuŏj (Leipalingis, Liškiava), šuon (Varėnai, Vaiguva)²⁸, šunis (Kučiūnai, a volt Seinų járásban)²⁹. A szakirodalomban igen gyakran említik a šū alakot is³⁰. Ez az alak azonban valószínűleg a žemaitiai dünininkai nyelvjárás hangjainak pontatlan átírása következtében jött létre³¹. Az irodalmi nyelvi šuo alakot főként Žemaitijában és a nyugati aukštaitiai nyelvjárások egy részében használják (Bitenai, Kriūkai, Jurbarkas, Smalininkai, Šakiai, Veliuona), de néha szórványosan más nyelvjárásokban is előfordul.

Alakváltozatainak sokféleségével ez a kutyaelnevezés nem különbözik a litván nyelv más régi mássalhangzós tövű főneveitől, vö. sesuo, valamint sesuvà, šešva, šešė, sesuõj stb.

A lett suns alak, amely a lit. šunis megfelelője, néhány régi írásos emlékben a mássalhangzós ragozás nyomait mutatja, ám a lit. šuŏ alaknak megfelelő formák a lett nyelvből nem adatoltak³².

A kutyaelnevezés két alkalommal a porosz nyelv emlékeiben is feljegyzésre került. Az Elbingi szójegyzékben ezt találjuk: Sunis Hunt (703. szó). Ez az alak a lett suns, litván šunis alaknak felelne meg. Ezt azonban nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, mivel az Elbingi szójegyzékben az -is végződés

²⁴ H. M. Шанский, В. В. Иванов, Т. В. Шанская, Краткий этимологический словарь русского языка, Москва, 1961, 324. o.; В. И. Георгиев, Исследования по сравнительно-историческому языкознанию, 47. o.; M. Vasmer, Et. Wb., III, 42. o.

²⁵ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 21—22.

²⁶ J. Endzelīnas, Baltu kalbų garsai ir formos, Vilnius, 1957, p. 46, 141; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, Rīgā, 1951, p. 484; J. Otrebski, Gramatyka języka litewskiego, I, Warszawa, 1958, p. 385—386; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 81, 176, 1033.

²⁷ A nyelvjárási adatokat rendszerint a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetnek a litván nyelv adatgyűjtő kartotékából veszik.

²⁸ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, Vilnius, 1958, p. 588; II, Vilnius, 1959, p. 354; V. Vitkauskas, Baltistica, II(2), p. 203—207.

²⁹ Pr. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius, 1941, p. 50.

³⁰ J. Endzelynas, A balti nyelvek hangjai és alakjai, 127. o.; J. Otrebski, Gramatyka języka litewskiego, III, Warszawa, 1956, 58., 62. o.; E. Fraenkel, Et. Wb., 1033. o.

³¹ V. Vitkauskas, Baltistica, II(2), p. 203—207.

³² J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 440—441; K. Mülenbacha Latviešu valodas vārdnīca, III, Rīgā, 1927—1929, p. 1122—1123 (a továbbiakban: EM). EH: J. Endzelīns un E. Hauzenberga, Papildinājumi un labojumi K. Mülenbacha Latviešu valodas vārdnīcai, I—II, Rīga, 1934—1946.

106

a -as végződést is hozzáteszik a > -s helyére. Itt megtaláljuk a deywis „isten”³³, a dagis „nyár” (vö. litván dāgas), továbbá a stogis „tető”, a snaygis „hó”, valamint a taukus „zsír” szót stb.

Némi bizonytalanságot kelt egy másik, a porosz nyelvemlékekben előforduló kutyanév: Simon Grunau szójegyzékének 42. szava, songos hundt. R. Trautmann ezt a szót a sunis alak eltorzult lejegyzésének tartja (songos...aus sunis verd e rbt)³⁴. J. Endzelīnas szintén hajlik arra, hogy a songos alakot *sunus-ként olvassa³⁵. E. Benveniste a songos lejegyzésből a *sunko alakot rekonstruálja³⁶. Ezt az alakot azzal indokolja, hogy S. Grunau szójegyzékében több olyan szó is van, amely -k- képzőjével különbözik ugyanazon szavak más porosz nyelvemlékekben található alakjaitól. Például a Elbingi szójegyzék Geytye alakja mellett (amelyet feltehetőleg Geytys-nek kell olvasni)³⁷, „kenyér” jelentésben, a katekizmusok geits alakjával szemben S. Grunau szójegyzékében a geytko alak áll. Az Elbingi szójegyzék Pepelis „madár” szava és a katekizmusok többes számú alanyesetű pippalins alakja mellett S. Grunau szójegyzékében a pip elko formát találjuk. Akárhogy is, a songos forma mégis minden bizonnyal ugyanannak a kutyanévnek a változata, amely megfelel a porosz sunis, a litván šuo alaknak, nem pedig valamilyen új, kizárólag a porosz nyelvre jellemző kutyanév.

Az imént tárgyalt porosz kutyanév a porosz helynévadásban is meglehetősen jól látható nyomokat hagyott. Kapcsolatba hozhatók vele egyes, különféle történeti dokumentumokban előforduló víz- és helynevek: Sonne, Sonnaw, Sonnekaym, Suna, Sunegowe, Sunecolowach, Sunike, Zunloszkeim³⁸.

F. Lorentz véleménye szerint még a Gdańsk közelében fekvő falu neve, a Schönau is összefügg a porosz sunis szóval (Schönau < Sunowo „kutyafalu”)³⁹.

A balti nyelvekben nincs közös elnevezés a nőstény kutyára. A litvánban ezt a fogalmat a kalė szó fejezi ki (párhuzamosan a kālė alak is használatos). Ez a nőstény kutyát jelentő szó a litván nyelvjárások mindegyikében megtalálható, és már a régi írásos emlékekben is adatolt (Daukša, Širvydas).

A próbálkozások ellenére a litván kalė szó eredete mindmáig nincs kellően tisztázva. A litván kalė szót megpróbálták összekapcsolni az óizlandi hvelpr „fiatal kutya”, az albán keliuš „fiatal állat, különösen kutya”, a görög σκύλαξ „kutya, fiatal kutya, fiatal állat”, a görög κύλλαξ, a középír culén „fiatal kutya”, a walesi colwyn, a korni coloin és a breton kolen szavakkal⁴⁰. Mindezek a szavak az indoeurópai *kel- „kiált, ordít, hangzik” gyökből származnának. Úgy véljük, hogy a litván kalė valószínűleg újonnan keletkezett, kizárólag a litván nyelvre jellemző szó, és nincs közvetlen kapcsolata az említett, többnyire fiatal kutyát jelentő elnevezésekkel. Más kérdés, hogy a litván kalė valóban származhatott az indoeurópai *kel- gyökkel genetikailag összefüggő szavakból; vö. a lett kalkuot „fecseg” és kalit.

A kalė szó eredetének azonban lehetséges egy másik magyarázata is, amely a litván nyelv saját anyagára épül. Korábban már megfigyeltük, hogy szemantikailag egyes

³³ A porosz katekizmusokban deiws, deiwas alakban szerepel. A porosz szójegyzékek példáinak megadásakor ebben a munkában rendszerint először a porosz alakot tüntetjük fel.

³⁴ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, Göttingen, 1910, p. 433.

³⁵ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, Rīgā, 1943, p. 259.

³⁶ E. Benveniste, StB, 2, p. 78.

³⁷ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 87.

³⁸ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, Berlin—Leipzig, 1922, p. 168, 176.

³⁹ F. Lorentz, ZfSI, XI, 2, p. 245.

⁴⁰ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 208; M. Vasmer, Et. Wb., II, 642; J. Pokorny, Et. Wb., p. 550.

107

Az indoeurópai kutyaelnevezéseket úgy magyarázzák, hogy a megfelelő színnevekkel hozzák összefüggésbe őket. Véleményünk szerint hasonlóképpen lehetne magyarázni a litván kalė ’szuka’ szó eredetét is. Ezt a szót a litván nyelv kalýbas ’fehér (a kutya nyakáról szólva)’, kalýbkaklis ’fehér nyakú’, kalývas ’fehér’, kalýnas mellékneveivel kellene összekapcsolni. Ilyen melléknév néhány žemaitiai nyelvjárásban (Mosėdis, Plateliai, Salantai, Alsėdžiai), továbbá J. Brodovskis, G. H. F. Nesselmann és J. Juška szótáraiban is megtalálható⁴¹. A kalývas, kalýbas melléknevek másodlagos képzések, -ybas, -yvas képzőkkel. Következésképpen, ahogyan a senyvas, senýbas vagy az ankstyvas, ankstybas mellett elsődleges melléknevek a sėnas, ankstùs, úgy a kalývas, kalýbas mellett is léteznie kellett egy *kalas alaknak. Ebből az alakból keletkezhettek a *kalis, kalė kutyanevek, valamint a kūlė, vö. márgas→mãrgis, mãrgė. A *kalas melléknévnek kezdetben nem feltétlenül ’fehér’ volt a jelentése, vö. görög κελαυνός ’fekete’, χαλκός ’szürke’, ír caile ’folt’. A litván kalė utóbbi etimológiáját véleményünk szerint az a tény is alátámasztaná, hogy az indoeurópai *kel-, *kāl gyökből származó állatnevek igen nagy számban találhatók meg a különböző indoeurópai nyelvekben, vö. szanszkrit karkáḥ ’fehér ló’, görög κίλλος ’szamár’, svéd nyj. hjälm ’csíkos ökör vagy ló’, svájci német helme ’csíkos tehén’ stb.⁴² A *kalas melléknév eredeti jelentése ’fehér foltos, tarka’ lehetett. Az általunk javasolt etimológiát különösen az támasztja alá, hogy a kalývas, kalýbas mellékneveket kizárólag kutyákról szólva használják. Bizonyos párhuzamként említhető, amikor valamely tulajdonságból eredő állatnév a nőstény állat fajspecifikus nevévé válik: ilyen a litván kėvė ’hitvány, sovány állat; gebe’ története, amely a lett nyelvbe kerülve ’kanca’ jelentést vett fel.

Arról a lehetőségről, hogy a litván kalė összefügghet a litván kalývas szóval, F. Specht már futólag említést tett⁴³.

Amint említettük, a kalė a szuka sajátos litván elnevezése. K. Būga ugyan megpróbálta e szó nyomait néhány óporosz személy- és helynévben felismerni: a litván kalė szóval hozta összefüggésbe a Kalis falunevet és a Kalioth személynevet⁴⁴. Véleményünk szerint azonban az óporosz Kalis, Calyen, Kalcz (tónév) nevet helyesebb az óporosz kalis ’harcsa’ szóval összekapcsolni⁴⁵.

A lett nyelvben két szukaelnevezés használatos szélesebb körben: kuce és kuņa. Az első eredetéről és a más nyelvekben hasonló módon kialakult kutyaelnevezésekről már szóltunk, amikor az ilyen típusú szláv neveket tárgyaltuk (orosz кученок ’kiskutya’ stb.). A lett kuce, kuca ’szuka’ hangutánzó eredetét számos más lett kutyaelnevezés is megerősíti, amelyek a kutya hívására szolgáló kuč hangutánzó szóhoz kapcsolódnak, vö. kuča ’szuka’, kuča ’kiskutya (gyermeknyelvben)’, kučāte ’szukácska’, kučka ’szuka’, kučēns ’kiskutya’, kučēns, kucans, kucenis, kucentiņš, kuceļēns, kucļēns, kucis ’kutya’, kuciņš, kučiņš, kucans ’kiskutya’, kuceļēns, kucins ’a kutya megvető elnevezése’, kuculēns ’kiskutya’ (EM, II, 298; EH, I, 666).

⁴¹ Lietuvių kalbos žodynas, V, p. 135–137, 141 (továbbiakban: LKŽd.).

⁴² Ē. Fraenkel, Et. Wb., p. 209; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 506; J. Pokorny, Et. Wb., p. 547–548; M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 171.

⁴³ F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, p. 122; A. Sabaliauskas, Baltistica, III(1), p. 109–110.

⁴⁴ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 524–525.

⁴⁵ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 54; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 351.

108

A lett kuņa eredetéről különféle vélemények léteznek. A kutatók többsége ezt a szót nem választja el az indoeurópai „kutya” régi elnevezésének többi rokonától⁴⁶. Íme, mit írt K. Būga a lett kuņa eredetéről: „Én is, K. Jauniust követve, először azt gondoltam, hogy a lett kuņa ’szuka’ (III 33) eredetét tekintve egy tőről fakad a šunim szóval, de ettől a nézettől nyilvánosan elálltam 1909 novemberében, az „Aistiškų studijų” sokszorosított kritikájában (10. o.). A Kuņa a lett kuce ’szuka’ és a kucens ’kan’ szóval együtt az ismeretlen eredetű szavak közé tartozik. Vö. kasub kuna ’szuka’ és bolgár kűče ’kutya’, albán kutš, oszmán küčük ’kutya’⁴⁷. J. Endzelynas⁴⁸ a lett kuņa eredetét kétféleképpen magyarázta: úgy vélte, hogy kontaminációval jött létre a *suna és a kuca szóból, vagy idegen eredetű, akárcsak a kasub kūnā, amelyet E. Berneker⁴⁹ az orosz кѵна ’nyest’ szóval hozott kapcsolatba. Véleményünk szerint az első lehetőség valószínűbb. Ebben bizonyos szerepet a hangutánzó kuč szó is játszhatott (kuč *suna > kuč kuņa).

A balti nyelvek mindegyikében számos más, szűkebb körben használt kutyaelnevezést is találunk. Ezek többnyire meghatározott kutyafajtákat jelölnek, vagy valamely sajátos érzelmi, illetve egyéb megkülönböztető jelentésárnyalattal a köznyelvi (fajmegjelölő) kutyanév mellett használatosak.

A litván kūrtas ’nagyon gyors vadászkutya’ szláv eredetű szó. Amint K. Būga kimutatta, ennek a szónak legkésőbb a 12. században kellett bekerülnie a litván nyelvbe. A litván kūrtas az óorosz *хъртъ nem palatalizált alakjából származik, amelyből a mai orosz хорт forma is kialakulhatott⁵⁰.

Slavų kalbose šis šuns pavadinimas labai plačiai vartojamas. Be minėto rus. хорт, plg. ukr. хорт, bulg. хрът, хрътка, serb.-chorv. хрът, slov. hrt, ček. chrt, slovk. chrt, lenk. chart, aukšt. luž. khort, žem. luž. chart. Kaip matyti iš pateiktų pavyzdžių, esama pakankamo pagrindo šį šuns pavadinimą laikyti bendraslavišku žodžiu. Tačiau kaip jis atsirado slavų kalbose, ligi šiol nėra išaiškinta, o aiškintojų ir aiškinimų skaičius yra tiesiog rekordinis. Kai kurie tyrinėtojai (H. Hirtas, E. Bernekeris) šį šuns vardą laikė skoliniu iš germanų, plg. vok. Rüde „šuo, medžioklinis šuo“, sen. vok. aukšt. rudio „didelis šuo“. Kiti jį siejo su rus. скорый „greitas“, treti su skr. kharah „grubus, šiurkštus, aštrus“, gr. χάραρος „aštrus, smailus“. V. Machekas, iš pradžių mėginęs sieti jį su liet. kūrti „greitai bėgti“, vėliau šį šuns pavadinimą kartu su vok. Rüde laikė „praindoeuropietišku“, t. y. indoeuropiečių paveldėtu iš kažkokios nežinomos kalbos. J. Mikola mėgino čia gretinti ir vok. hurtig „greitas, skubus, vikrus“. K. Mošynskis slaviškąjį šuns pavadinimą kildino iš χɍtъ < ide. *sɍ-to- < *ser-, „greitai bėgti“. O. Trubačiovas neseniai paskelbė naują slav. χɍtъ kilmės aiškinimą, siedamas jį su liet. sartas⁵¹.

Nehéz bármit is mondani a felsorolt etimológiák megbízhatóságáról: szinte mindegyikben van racionális mag, de gyenge pontok is. Szemantikai szempontból O. Trubačov magyarázata tűnik számunkra meglehetősen meggyőzőnek. Igaz, itt azzal a problémával szembesülünk, hogy

⁴⁶ В. И. Георгиев, Исследования по сравнительно-историческому языкознанию, p. 47; В. В. Иванов, Хеттский язык, p. 92; J. Pokorny, Et. Wb., p. 633.

⁴⁷ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 220.

⁴⁸ EM, II, p. 316.

⁴⁹ E. Berneker, Slavisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg, 1908—1913, p. 644.

⁵⁰ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 430; III, p. 497, 763, 769; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 318; M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 265.

⁵¹ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 265; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 23; Вопросы славянского языкознания, вып. 2, Москва, 1957, p. 38—41; V. Machek, Et. sl., p. 163; J. Holub, F. Kopečný, Et. sl., p. 143; F. Slawski, Słownik etymologiczny języka polskiego, I, Kraków, 1952—1956, p. 60—61 (a továbbiakban: Sl. et.).

109

néhány fonetikai jellegű nehézséggel, de ezek nem nagyobbak, mint e szó más etimológiáinak fonetikai nehézségei.

A litván nyelven kívül ez a kutyaelnevezés a lett és a porosz nyelvbe is átkerült. A lett kurts „kurta, vadászkutya, sovány kutya”, akárcsak a litván kurtas, ugyanabból a forrásból származik — az óorosz *хърть⁵².

Hasonló szláv alakja lehetett a porosz curtisnek is (az Elbingi szójegyzék 700. szava): Curtis Wynt (Windhund) forrás⁵³. A poroszok ezt a szót a lengyelektől vehették át.

A litván skalikas „ilyen vadászkutya” szót K. Būga megpróbálta a lett skaļš „hangos” szóval összekapcsolni⁵⁴. Helyesebb volna azonban a skālyti „nyúlra, vadra vadászva ugatni” igével összefüggésbe hozni. A skālyti ige viszont szláv eredetű lehet⁵⁵; vö. lengyel skolić „nyüszíteni (kutyáról mondva)”, orosz сколить „ugatni, nyüszíteni (kutyáról, farkasról)”, cseh skoliti „ugatni”.

Hasonlóképpen magyarázzák a porosz scalenix (az Elbingi szójegyzék 702. szava: Scalenix Vorlouf (Vorstehhund) alakjának keletkezését is. A. Brückner már korábban a *skalīt igéből vezette le, amelynek forrása a lengyel skolić volt⁵⁶.

Egyes orosz nyelvjárásokban a сколить igéből származó kutyaelnevezések is használatosak; vö. orosz сколуха, сколушка „kopó”⁵⁷.

A lett nyelvben ilyen eredetű kutyaelnevezés nincs.

Egyes litván nyelvjárásokban és különféle írásos emlékekben, köztük J. Bretkūnas írásaiban is előfordul a vadászkutya szláv eredetű neve: gončas, gončius, gončiakas, gončakas (LKŽd., III, 482). Ezek a szavak a lengyelből vagy a belaruszból kerültek a litván nyelvbe; vö. lengyel gończy, goniec, gończak, belarusz гонец. A szláv kutyaelnevezések a litván ganýti, ginti (jószágot) igével közös tőből származó igéből erednek; vö. lengyel gonić, orosz гнать „hajtani, űzni, kergetni, elűzni”, óorosz гонати⁵⁸.

A litván nyelvben számos hangutánzó eredetű kutyaelnevezés is van: ãmas, ciūčė, ciūcis, ciuciūkas, ciūčius, ciuckà, ciūckis, ciūlis, ciūlius, čiūčė, čiūčia, čiūčiukas, čiūčius, čiūčką, čiūčkis, čiūčkus (LKŽd., I, 96, II, 29—30, 92—3); vö. az am; ciu, ciū, čiū, čiū, čiū, ciuciū, čiūčiū hangutánzó szavakat, valamint a kutya hívására szolgáló más szavakat. Hangutánzó eredetű valószínűleg a litván čiūra „szuka” is (LKŽd., II, 116); vö. čiūr, čiurà „ágyba vizelő”, čiurà „síró-rívó”.

A kutya színéről vagy szőrének más jellegzetességeiről eredő, litván nyelvben leggyakrabban előforduló nevek: márgis, mār gis, rūdis, kūdlius, kūdlis.

A litván sābalas „fekete, fényes szőrű kutya”, sābalis, vö. sābalas „a menyétfélék családjába tartozó kisemlős” < belarusz соболь⁵⁹.

⁵² EM, II, p. 326; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 318; K. Būga, Rinktiniai raštai, III, p. 45, 766.

⁵³ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 366; J. Endzelīns, Senprūšų valoda, p. 199.

⁵⁴ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 564.

⁵⁵ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 794.

⁵⁶ A. Brückner, AfslPh, 20, p. 505; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 248—249; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 428.

⁵⁷ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 34.

⁵⁸ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 279; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 152.

⁵⁹ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 754.

110

Hasonló eredetű kutyanevek a lett nyelvben is nagy számban vannak:

Lat. klaučis „kutya, csaholó” (EH, I, 611), vö. lett klaudzēt „kopog, csörömpöl, dübörög; szidalmaz”.

Lat. klīva „elkóborolt kutya” (EH, I 620), vö. lett klīvāt „ide-oda bolyong”.

Lat. krancis „gyakori kutyanév olyan kutyákra, amelyek nyakán fehér csík van”, vö. lett krancis „koszorú vagy csík” < vö. Kranz (EM, II, 259).

Lat. kuželis „bozontos kutya” (EM, II, 331), vö. lett kuželains „bozontos”.

Lat. lamāka „nagy kutya” (EM, II, 417), vö. lett lamāns „nagy, esetlen, falánk ember vagy kutya” (EM, II, 530).

Lat. leīmuris „egészen fiatal kiskutya, amely még bizonytalanul áll a lábán” (EM, II, 449), vö. lett leīmma „ernyedt, energiátlan ember”.

Lat. pakans „kuty név” < vö. Packan (EM, III, 40).

Lat. piksis „kis kutya” (EH, II, 231), vö. lett piks „gombóc, galuska”.

Lat. rakstiņš „tarka kutya” (EM, III, 473), vö. lett rakstaīns „mintás, hímzéssel díszített”.

Lat. rūdiņš „színéről elnevezett kutyanév” (EM, III, 554), vö. lett ruds „vöröses, vörösbarna, szürke”.

Lat. rūsis „rozsdaszínű kutya neve” (EM, III, 573), rūzis „rozsdaszínű, barna kutya” (EM, III, 574), vö. lett rūsains „vöröses, barnás, rozsdás”.

Lat. sabulis „kuty név”; sabulītis, sabalītis „a kutya mellékneve”, sabalis „kutya (gyermeknyelvben)” < orosz соболь „sable” (EM, III, 599; EH, II, 395).

Lat. sebris „nagy, kövér, de gonosz kutya; egyfajta menyét” (EM, III, 810), vö. lat. sebris „gyenge, lezüllött élőlény”⁶⁰.

Figyelembe véve a fennmaradt óporosz nyelv szókincsének csekély terjedelmét, meg kell állapítani, hogy ebben a szókincsben igen sok a kutya megnevezése. Az Elbingi szójegyzékben ugyanis, amely tematikus elvek alapján készült, mintegy külön fejezetet alkotnak a vadászati szakkifejezések, ezt a fejezetet pedig kutyanevek teszik ki. Az általunk már tárgyalt Sunis, Curtis, Scalenix mellett még néhány kutyanevet is találunk ott.

Óporosz Slidenikis (az Elbingi szójegyzék 701. szava) Leethunt (Leithund)⁶¹. A. Brückner, majd az ő véleményét osztó R. Trautmann az óporosz slidenikis alakot a lengyel slednik „Spürhund” szóból származtatta⁶². J. Endzelīns az óporosz slidenikis alakot inkább a lett sliede „vēžē”, illetve a szláv slědъ „nyom” szóval hozta összefüggésbe. Brückner és Trautmann magyarázatát az késztette kétségbe vonni, hogy lengyel kölcsönzés esetén sled- volna várható, nem pedig slid-⁶³. A. Brückner azonban az óporosz slidenikis alakot a lengyel előtti *sliednik formából származtatja. Brückner magyarázatát részben az a tény is alátámasztaná, hogy ezen a területen az óporosz szókincs jelentős része éppen szláv, különösen lengyel eredetű.

Óporosz Wyysis (az Elbingi szójegyzék 704. szava) Wacker (Wachthund). Az óporosz wuysis (valós alakja valószínűleg wyyzis) nyelvészek szerint láthatólag egyöntetűen a lengyelből vett kölcsönszó-

⁶⁰ E. Blese, KZ, 75, p. 96.

⁶¹ német Leithund „Canis venaticus, a vadász által hosszú szíjon vezetett kutya, amelyet különösen a gímszarvas és a vaddisznó nyomának felkutatására használnak”.

R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, 431. o.; A. Brückner, AfslPh, 20, 505. o.⁶²

J. Endzelins, Senprūšu valoda, 251. o.⁶³

111

kų⁶⁴, vö. lengyel wyżel „Spürhund“, orosz выжлец, cseh vyžel stb. A szláv kutyanév eredete nem világos: egyesek német jövevényszónak tartják, mások a magyarból származtatják, megint mások keletkezését szláv nyelvi anyag alapján magyarázzák⁶⁵.

A kutya baltikumi, részben pedig szláv nyelvi elnevezéseinek áttekintése után néhány általánosabb következtetést vonhatunk le. Mindhárom balti nyelv megőrizte a kutya régi indoeurópai elnevezését. A szláv nyelvekben ez az elnevezés hiányzik, nyomait pedig mindeddig nem sikerült megtalálni. Mind a balti, mind a szláv nyelvekben használatosak újabb eredetű, egyes nyelvekre vagy nyelvcsoportokra jellemző kutyanevek is. Néhány szláv kutyanév a balti nyelvekbe is átkerült.

JUH

A juh az ember által háziasított haszonállatok egyike, talán éppen az első volt. Erre régészeti leletek és bőséges történeti adatok utalnak, és a nyelvtudományi tények sem mondanak ennek ellent.

K. Keller, aki behatóan tanulmányozta a háziállatok eredetének kérdését, a juh háziasításának három központját különbözteti meg. Az egyik Európában volt, valahol a Földközi-tenger keleti partvidékén, a másik Ázsiában, talán Mezopotámiában, a harmadik pedig Afrikában. E központokból különböző juhfajták származtak. A leginkább Európában elterjedt házijuhok ősei, a muflonok (Ovis musimon) ma is megtalálhatók Korzikán és Szardínián.

A házijuh maradványai igen gyakran előkerülnek Európa különböző vidékein, valamint Ázsia és Afrika egyes részein a neolitikum korából származó régészeti leletek között².

A juhtenyésztés az ókori Egyiptomban is igen elterjedt volt. Az ókori egyiptomiak már több juhfajtát tenyésztettek. Juhábrázolások találhatók a régi egyiptomi kerámiatárgyakon. Az egyiptomiak kőből faragott juhszobrokkal díszítették templomaikat. Egyiptomban a kost szent állatnak tartották³.

Hatalmas juhnyájairól az ókori Palesztina is híres volt. Ismeretes, hogy Moáb királyának évente százezer bárányt és százezer juhot kellett adóként Izraelnek adnia. Míg az ókori egyiptomiak a juhot főként húsáért tartották, a zsidók számára a juh húst, tejet, gyapjút, bőrt, sőt szarvat is adott. A kosok szarvából edényeket készítettek olaj tárolására, valamint hangszereket⁴. A világ számos nyelvében ma is az ókori héber koselnevezéssel hozzák összefüggésbe a jubileum fogalmát jelölő szót (vö. litván jubilejus): jobel. A zsidók így nevezték a kost és a kos szarvát is, amelyet bizonyos ünnepeiken — a jubileumi, azaz ötvenévenként megünnepelt esztendők alkalmával — fújtak meg. Később magát az ünnepet is a kosról nevezték el. A kos az ókori zsidóknál kultikus szertartások során feláldozott állat is volt.

⁶⁴ A. Brückner, AfslPh, 20, p. 505; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 466; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 277.

⁶⁵ O. Трубачев, Происхождение…, p. 24; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 239; V. Machek, Et. sl., p. 579; A. Brückner, Słownik etymologiczny języka polskiego, Warszawa, 1957, p. 640 (toliau: Sl. et.).

¹ C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, p. 176—183.

² O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, II, p. 285; M. Hilzheimer, Schaf, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, Berlin, 1927/1928, p. 220—221.

³ Ranke, Schaf, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, p. 221—222; C. Keller, ten pat, p. 172—173.

⁴ P. Thomsen, Schaf, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, p. 221.

112

A juh feláldozása különféle népek kultikus szertartásaiban véres és vértelen formában egyaránt előfordult. Az utóbbi esetben juhgyapjút áldoztak. Az emberek nagyon korán megtanulták, hogyan használják fel a gyapjút Ázsiában és Európában. Úgy tartják, hogy elsőként a babilóniaiak kezdték nyírni a juhokat. A juhnyírás Babilóniában feltehetőleg az i. e. 1300–600 közötti időszakban terjedt el, a vas behozatalával összefüggésben. Elő-Ázsiából a juhnyírás Európába is eljutott. Fennmaradt egy beszámoló arról, hogy i. e. 300 körül Szicíliából érkeztek az első juhnyírók Itáliába.⁵ Az azonban tévedés volna azt hinni, hogy az ember csak azután kezdte használni a juh gyapját, hogy megtanulta nyírni. Korábban a juhokat tépték. Mint később látni fogjuk, erre a körülményre alapozva néhány indoeurópai juhelnevezést is megpróbáltak magyarázni.

A juh az egyik első háziasított állat volt a mai balti és szláv területeken is. Litvánia, Lettország, valamint a szomszédos vidékek erdős övezeteinek lakói hozzávetőleg az i. e. II. évezred elején kezdtek állattenyésztéssel foglalkozni. Az állattenyésztést déli szomszédaik révén ismerték meg, akik jóval korábban földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. A mai litván és lett lakóterületen a háziállatok, köztük a juhok csontjai is előkerülnek a zsinórdíszes kerámia és a hajó alakú harci balta kultúrájának régészeti leletei között⁶. Számos juhcsontot találnak az i. sz. I–IV. századra keltezett litvániai földvárak feltárásainál is⁷.

Mind a déli, mind az északi szlávok valamennyi vizsgált településén a konyhai hulladékok között a háziállatok, köztük a juhok csontjai mindig jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint a vadállatokéi⁸. J. Paisker durva hibát követett el, amikor egyes, szerinte germán, illetve türk-tatár eredetű szláv állattenyésztési terminusokra hivatkozva azt állította, hogy a szlávok az i. sz. X. századig nem foglalkoztak állattenyésztéssel⁹.

A juhtartás jelentőségét az ókori ázsiai, európai, valamint afrikai népek számára az is mutatja, hogy az indoeurópai, a türk-tatár és a sémi nyelvcsaládban egyaránt találhatók az egyes nyelvcsaládok közös juhelnevezései.

Az ősi indoeurópai juhelnevezés számos kihalt és élő indoeurópai nyelvben jól megőrződött: szanszkrit áviḥ, görög ὄϊς, latin ovis, ófelnémet ou, óészaki áer, gót awistr „anyajuh”, awēpi „juhnyáj”, örmény hoviv (< *ou̯i-pa-) „juhpásztor”, ír óí „juh”, walesi ewig, orosz овца, litván avis stb.

Sok más ősi indoeurópai szóhoz hasonlóan az *ou̯is eredeti jelentése igen nehezen tisztázható. Talán valamivel megalapozottabb az a kísérlet, hogy az indoeurópai *ou̯is alakot az indoeurópai *eu̯ „öltöztet, felölt, lábbelit húz” gyökkel hozzuk kapcsolatba (vö. litván aūti, orosz обуть „felhúz (lábbelit)”, latin exuo, -ere „levet, lehúz”). Eszerint az *ou̯is eredeti jelentése „ruhát (bundát) viselő állat” vagy „ruhát (bundát) adó állat” lehetett. Természetesen ez a magyarázat is igen kétséges. Szemantikailag részben alátámasztaná ezt az etimológiát a már jóval

⁵ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, II, p. 285.

⁶ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 79; Latvijas PSR vēsture, I, p. 11; K. Паавер, Формирование териофауны и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, p. 367.

⁷ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, ten pat, p. 252—253; K. Paaveri P. Kulikauskas, Acta Baltico-Slavica, 2, p. 268—270; K. Паавер, ten pat, p. 368—369, 371.

⁸ П. Н. Третьяков, Восточнославянские племена, Москва, 1953, p. 271.

⁹ Л. Нидерле, Славянские древности, Москва, 1956, p. 319—320; О. Н. Трубачёв, Происхождение…, p. 17—18.

8. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

113

újabb ind. árja juhelnevezés, amely az indo-iráni nyelvcsoportban fordul elő: skr. mēśáh „kos; bunda”, av. maēša- „juh”, maēši, középperzsa mēš, perzsa mēš. Ezeket a juhelnevezéseket az orosz мех „bunda”, a litván maišas, az óporosz moasis „fújtató”, az orosz мешок „zsák” stb. szavakkal hozzák kapcsolatba.¹⁰ E szó eredeti jelentése „bunda” lehetett: az indo-iráni nyelvekben ebből a jelentésből alakult ki az új „juh” jelentés, más nyelvekben pedig a „zsák” jelentés.

A szláv nyelvekben a régi ind. juhelnevezésnek már valamelyest módosult alakja használatos; feltevések szerint ez úgy jött létre, hogy a régi ind. -ī-tőhöz hozzáadták a *-ikā kicsinyítő képzőt. A szláv nyelveken kívül az avikā „juh” alak a szanszkritban is megtalálható. Itt, akárcsak a szláv nyelvekben, kicsinyítő jelentés nélkül, a szokásos áviḥ alak mellett használatos. A praszláv *ovbca (< *ovbka) valamennyi szláv nyelvben jól megőrződött: óegyházi szláv ovbca, óorosz овьца, orosz овца, ukrán вівця, belarusz авечка, bolgár овца, szerb-horvát овца, szlovén ovca, cseh ovce, szlovák ovca, lengyel owca, kasub woeca, felsőszorb wowca, alsószorb wejca¹¹.

Gyakran előfordul különböző nyelvekben, hogy a kicsinyítő képzővel alkotott állatnevek elveszítik kicsinyítő jelentésüket, és egyszerűen fajmegjelölésként használatosak. Például a litván nyelvjárásokban az avėlė kicsinyítő alak széles körben használatos „juh” jelentésben (LKŽd., I, 422). Kicsinyítő árnyalat nélkül használatos a litván kumėlė szó is.

O. Trubačëv a régi ind. *oui- alak nyomait a szláv nyelvekben is felismerni véli: az óorosz овядь „bögöly” és az orosz овод szavakat az *ov-adъ alakból vezeti le, ahol az ov- a régi ind. juhelnevezés tiszta gyökér-tő eleme, a *ād- (*ōd-) pedig az ind. *ed- „enni, táplálkozni” gyökér ablautváltozata¹².

A régi ind. juhelnevezés a balti nyelvekben jól megőrződött.

A litván avis már a litván nyelv legkorábbi emlékeiben is megtalálható. Ez az alak a mai litván nyelvjárások többségében is használatos. Sokkal ritkább az -ė-tövű avė alak (LKŽd., I, 421). Az avìs, avė alakok mellett a juh hímjének elnevezése, az ávas is előfordul (LKŽd., I, 421). A régi juhnévből keletkezett az avià hangutánzó szó is, amellyel a juhokat visszahívják a nyájhoz (LKŽd., I, 423).

A lettben a litván avis pontos megfelelője az avs alak; mellette az -ė-tövű ave is előfordul (EM, I, 232; EH, I, 189). A lett avs alak azonban, amely főként a lett nyelv régebbi emlékeiben és népdalokban található meg (EM, I, 232; EH, I, 190), szinte teljesen háttérbe szorul az újabb, kizárólag a lettre jellemző aita alak mellett. Ez utóbbi kicsinyítő alakokon keresztül a régi avs juhelnevezésből keletkezett. Az avs alakból a következő kicsinyítő formák származtak: avitiņa, avētiņa, avatīņa, avēteņa, aventiņa (EM, I, 232; EH, I, 190). Ahogyan a zuvitiņa „halacska” alakból a zuitiņa alak jött létre, úgy az avitiņa alakból is kialakult az aitiņa¹³. Ez utóbbi kicsinyítő alakból „alkották meg” a már nem kicsinyítő jelentésű aita formát.

¹⁰ O. Н. Трубачев, Происхождение..., р. 70—71; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 127; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 397; F. Specht, Der Ursprung der Indogermanischen Deklination, p. 52—53; M. Mayrhofer, Et. Wb., II, p. 689.

¹¹ О. Н. Трубачев, Происхождение..., р. 69; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 251; R. Trautmann, Baltisch-slavisches Wörterbuch, Göttingen, 1923, p. 20—21 (toliau: B-sl. Wb.).

¹² О. Н. Трубачев, Происхождение..., р. 71.

¹³ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 155, 214; EM, I, p. 14.

114

A lett nyelvjárásokban az àita mellett néha az àiča, aite alakok is előfordulnak, továbbá a kicsinyítő képzős àitele, aitene, aitēns formák (EM, I, 14; EH, I, 4, 5).

A porosz nyelvemlékekben nem találjuk a juh olyan elnevezését, amely a lit. avis, lett avs megfelelője volna.

A balti és részben a szláv nyelvekben a juh régi indoeurópai fajnevén kívül használatos egy általános elnevezés a juh hímjére is, amely a juh *ovi-s nevéből és az -na- képzőből keletkezett; vö. óorosz овьнь, orosz овен, bolgár овен, szerb-horvát ован, szlovén oven, cseh oven, ólengyel owien, litván ãvinas, lett auns, porosz awins¹⁴.

A lit. ãvinas már a litván nyelv legkorábbi emlékeiben is megtalálható.

A lett nyelvben az említett auns alak mellett, amelyet az irodalmi nyelvben és a legtöbb nyelvjárásban használnak, a következő alakok is előfordulnak: avins, avēns, avans, avēns (EM, I, 225, 232; EH, I, 190). Az auns alak az ősibb avins formából alakult ki; vö. lett auza ’zab’ < *aviza, lett càula a lit. kėvalas mellett, lett vecs ’öreg’ a lit. vėtušas mellett stb.¹⁵

Az awins forma a porosz nyelvemlékekben is megtalálható (az Elbingi szójegyzék 679. szava: Awins Ster¹⁶). Úgy tűnik, a porosz koselnevezés az 1326-os oklevél Awynemedien < helynevén is rejtőzik: porosz awins ’kos’ + porosz median ’erdő’¹⁷.

A balti koselnevezés néhány más állattenyésztési és földművelési szakkifejezéssel együtt átkerült a balti finn nyelvekbe; vö. finn oinas, észt oinas, õinas, karéliai oinas, livóniai oin, vepsze oinas¹⁸.

A szláv nyelvekben a lit. ãvinas megfelelő régi koselnevezést sokfelé kiszorította az állat újabb neve: orosz баран, ukrán баран, cseh beran, szlovák baran, lengyel baran, kasub barõn, felsőszorb boran, alsószorb baran. Ennek az elnevezésnek az eredete máig tisztázatlan. Megpróbálták összekapcsolni a görög βάρχος, az albán berr ’juh’, az olasz nyelvjárási bero ’kos’, bèra ’juh’, a francia nyelvjárási berri alakokkal, sőt az orosz боров ’herélt kan’ szóval is. Egyes kutatók ezt a juh- és koselnevezést régi közép-európai kifejezésnek tartják, mások indoeurópai kor előtti eredetű szónak, megint mások a hangutánzó ber-¹⁹ szóval hozzák kapcsolatba; vö. orosz барь, ukrán бирь, orosz барбар, бырыр. A koselnevezés szláv nyelvekben szokatlan képzése azonban az etimológusok többségét arra készteti, hogy jövevényszónak tartsa. A kölcsönzés forrását mindazonáltal igen nehéz meghatározni. F. Miklošič annak idején felvetette, hogy az orosz баран forrása a kazanyi tatár bärän ’bárány’²⁰ lehet. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy maga a tatár bärän származik az orosz баран szóból. Az utóbbi időben

¹⁴ M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 248; A. Brückner, Sl. et., p. 387; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 69; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 21; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 171.

¹⁵ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 71 – 72; K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 463; II, p. 89.

¹⁶ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 309; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 149.

¹⁷ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 14.

¹⁸ V. Thomsen, Beröringer mellem de finske og de baltiske (litauisk-lettiske) Sprog, Köbenhavn, 1890, p. 160; J. Kalima, Itämerensuomalaisten kielten balttilaiset lainasanat, Helsinki 1936, p. 142–143; Y. H. Toivonen, E. Itkonen, A. J. Joki, Suomen kielen etymologinen sanakirja, II, Helsinki, 1958, p. 422; Л. Акулинин, Развитие и структура финского языка, II, Москва, 1955, p. 41; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 171.

¹⁹ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 53–54; V. Machek, Et. sl., p. 29; F. Slawski, Sl. et., I, 27; A. Brückner, Sl. et., p. 15; H. M. Шанский, Этимологический словарь русского языка, 1, 2, Москва, 1965, p. 39–40 (a továbbiakban: Эт. сл.).

²⁰ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 54.

9*

115

O. Trubačiovas hajlik arra, hogy a szláv nyelvek kosra vonatkozó elnevezését keleti nyelvekből származtassa. A *baran „járó”²¹ türk formát rekonstruálja. Bár szemantikailag ez a magyarázat – egyes, mozgást jelentő igékhez kapcsolódó állatnevek alapján – elképzelhető, a rusz. баран és társai eredetének problémáját még korántsem oldja meg. O. Trubačiovas másodlagos eredetűnek tartja a juh hívására használt szláv hangutánzó szavakat, amelyek az orosz баран és más, ebből a tőből származó kosnevekre emlékeztetnek. Nekünk azonban úgy tűnik, aligha mondhatna ez a körülmény ellent annak, hogy az orosz баран és társai hangutánzó eredetűek. Egyrészt az olyan hangutánzó szavak, mint a бирь, барь, aligha tekinthetők másodlagosnak. Ősi voltukat más nyelvek adatai is igazolhatják. A litvánban nagyon sok hasonló, juh hívására szolgáló hangutánzó szó van: barė, būre, burė, buriā, buriū, būri, buri. Hasonló, juh terelésére használt hangutánzó szavak is előfordulnak: bar (škius, bar, namon, baltosios avelės!), buriūkš, būrum (būrum būrum būkšt, így biztatja a pásztor a kosokat öklelőzésre). Az ilyen hangutánzó szavakból származó igék: barinuoti „juhokat hívni”, burénti „bégetni (juhokról)”. Hangutánzó szavakból számos, a litván nyelv különféle nyelvjárásaiban használatos juhnév is keletkezett: bariūkas „a kos, kis kos becéző neve”, bariūtė „a bárányka becéző neve”, biriūtė „bárányka (találós kérdésben)”, būrė „juh (gyermeknyelvben)”, burėlė „bárányka”, burėlis „kis kos, burinėlis”, burikė „buriutė, bárányka”, būrinas „kos vagy juh (rendszerint gyermeknyelvben)”, buriniūkas „kosbárány”, burýtė „bárányka, buriutė”, burýtis „bárány”, buriūkas „bárány, kis juh”, buriūtė „bárányka”, buriūtis „bárány”, burūlis „kos (rendszerint gyermeknyelvben)”, burūtė „buriutė, bárányka” (LKŽd., I, 535, 536, 691, 966, 968, 969, 970, 971, 984).

Valószínűleg ugyanezen eredetűek a lett népdalokban időnként előforduló juh-, bárány- vagy kosnevek is: birite, berulīte, beritis, biritina, birēnis (EH, I, 220), amelyeket A. Gāters²² véleményünk szerint²³ alaptalanul hoz kapcsolatba a Birgita személynévvel (Szent Brigittát az állatok védőszentjének tarthatták). Az egyes hangutánzó szavak és az ezekből származó juhnevek magánhangzó-különbsége csak a hangutánzó szavakra jellemző tőmagánhangzó-váltakozással magyarázható; vö. e hangutánzó szó szláv változataival: бер, бир, бар, бор, бр²⁴.

Igaz, egyes litván nyelvjárásokban a szlávból kölcsönzött kosnév is használatos: barōnas. J. Bretkūnas írásaiban a barankas alak is előfordul (LKŽd., I, 530), amely a szláv kicsinyítő alakból ered. Nincs azonban alap arra, hogy kapcsolatba hozzuk vele a litvánban használt juhhívó vagy juhterelő hangutánzó szavakat. Legfeljebb a barōnas szó hathatott egyes hangutánzó szavak tőmagánhangzójára. Másrészt azt a tényt is figyelembe kell venni, hogy hasonló juhhívó hangutánzó szó nem indoeurópai nyelvekben is előfordul; vö. az arab juh- és kecskehívó hangutánzó szóval: bir bir²⁵. Így tehát úgy véljük, hogy a szláv kosnevet (orosz баран stb.) a leghelyesebb hangutánzó eredetű szóként magyarázni. Ez teljesen analóg jelenség volna az orosz кутёнок „kiskutya” és a lett kucēns eredetével.

Az orosz баран szóból származik a lett népdalokban olykor előforduló juhnév is: baraniņa, barenīte, barankīte (EH, I, 205).

²¹ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 75–76.

²² A. Gāters, Ceļi, 12, Lundā, 1965, p. 32–36.

²³ A. Sabaliauskas, Baltistica, II(1), p. 89.

²⁴ A. И. Германович, Междометия и звукоподражательные слова русского языка. Автореферат докторской диссертации, Симферополь, 1961, p. 89.

²⁵ M. Niedermann, Tauta ir žodis, 2, p. 443.

116

Az indoeurópai nyelvek jelentős részének, köztük a szláv nyelveknek is, közös elnevezése van a juh kicsinyére, a bárányra. A szláv nyelvekben ez az elnevezés igen jól megőrződött, vö. óegyházi szláv agne, agnbcb, orosz ягнёнок, cseh jehně stb.²⁶

A balti nyelvekben e báránynévnek semmiféle nyoma sincs. E fogalom kifejezésére itt leginkább egy másik elnevezés terjedt el, amelynek kapcsolata a megfelelő, hasonló jelentésű szláv nyelvi elnevezésekkel meglehetősen komoly kétségeket vet fel.

A litván nyelvben ennek a balti elnevezésnek különféle fonetikai és morfológiai változatai vannak: ėras, ėrelis, ėraitis, ėris, ėryš, ėriščias, ėrištis, ėrytìs, ėriukas, erikas geraitis, geralis, gėras, gėrėlis, gėriokas, gėriukas, jėras, jėraitis, jėrelis, jėris, jėrytìs, jėriūkas (LKŽd., II, 824, 826, 828, 832; III, 241, 246, 251, 257, 258; IV, 340, 341), vėras, vėraitis²⁷. A legrégibb alaknak feltehetően a jėras formát kell tekintenünk. Mind a j hozzáadása, mind elhagyása szokásos jelenség a balti nyelvekben, vö. litván jėknos: ėknos, jėmiau: ėmiau, jėibė: ėibė, jėrubė: ėrubė stb. A szókezdő j- és g- váltakozása is előfordul olykor a litván nyelvjárásokban, vö. jėrubė: gerubė, jāura: gidūrė, judrė: gudrė, jėdras: gėdras stb. A v mássalhangzó rendszerint hátsó nyelvállású magánhangzók előtt jelenik meg, de kivételek is akadnak²⁸. Úgy véljük, E. Fraenkelnek az a kísérlete, hogy a litván vėras szót, az ėras szótól elkülönítve, a szanszkrit ūranaḥ ’kos, bárány’, az örmény garn ’bárány’ stb. szóval kapcsolja össze, nem megalapozott²⁹. Aligha tekinthető a litván vėras ilyen régi nyelvi ténynek. A vilna ’gyapjú’ szó hatása a v- megjelenésére a vėras szóban szintén nagyon kétséges.

A litván jėras pontos megfelelője a lett jērs alak. E szó kicsinyítő alakjai is használatosak: jērulis, jē rēns, jērelis, jēriņš, jēruks. A jērulis, jērelis alakokat pejoratív árnyalattal használják (EM, II, 114; EH, I, 565).

A fent említett báránynevekből a lett nyelvben új szavak keletkeztek, amelyeket nem ’bárány’, hanem bizonyos juhfajták jelentésében használnak: jēre ’ein Jahr altes Schaf, ein halbjähriges Schaf; Mutterlamm; ein altes Schaff’, jērēne, jērniece ’aita ar jeru’, jērene ’kad aitai ir pirmuo reiz jēri, tad tā ir j.’ (EM, II, 114; EH, I, 564–5).

Az Elbingi szójegyzékben a porosz báránynévvel is találkozunk: Eristian Lam (681. szó)³⁰. A porosz báránynévben kicsinyítő -ist- képző és a semleges nemű egyes számú alanyeset -an végződése található³¹, az er- tő pedig a litván jēr-as, lett jēr-s alaknak felelne meg. J. Gerullis a porosz báránynevet néhány porosz helynévben is felismerni véli: Eren, Iragarbis (Iregarbis, Iregaps, Ergarbin) < porosz er-istian + porosz garbis ’hegy’ (a porosz nyelv egyes nyelvjárásaiban ē > ī)³².

Amikor e balti báránynév más indoeurópai nyelvekbeli rokonait keressük, a j- kérdése igen fontos szerepet játszik. Ha a balti nyelvekben e szóban valóban ősi j- volt, akkor a legcélszerűbb az óorosz ярѣ ’bárány’, ярька ’fiatal juh’, orosz ярка ’egyéves, még nem ellett juh’, ukrán ярота ’egyévesnél fiatalabb juh’ alakokkal összekapcsolni,

²⁶ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 481; O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 71–72; F. Slawski, Sł. et., I, p. 488.

²⁷ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 172.

²⁸ J. Endzelynas, Baltų kalbų garsai ir formos, p. 46, 50; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 211–212, 236–237; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 172; J. Otrębski, Gramatyka języka litewskiego, I, p. 379.

²⁹ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 121; M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 108.

³⁰ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92.

³¹ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 53, 60.

³² G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 33, 50.

117

ярча „bárány“, ярка „egyéves juh“, lengyel nyj. jarczuk, jarlak „egyéves juh“, cseh nyj. jarka „juh, amely tavasszal ellett“, szlovák jarča „fiatal juh“. Mindezek a bárány- és juhelnevezések továbbá az orosz яра „tavasz“, a cseh jaro, az ólengyel jarz, az avesztai yār- „év“, a görög ὥρα „évszak, idő“, a gót jēr „év“, a német Jahr³³ szavakkal hozhatók összefüggésbe. Másfelől azonban, különösen, ha a litván ėras alakot tekintjük alapformának, a balti báránynevek a görög ἔριφος „kecskebak“, az umber erietu „kos“, a latin aries, az örmény erini „borjú“, az ír earb „nőstény állat, kecske“ szavakkal is összekapcsolhatók. E. Frenkel, elkülönítve a litván jėras és ėras alakokat, az utóbbit (a porosz eristian alakhoz hasonlóan) az imént felsorolt szavakkal hozza kapcsolatba, míg a jėras alakot (a lett jērs alakhoz hasonlóan) e jószág szláv elnevezéseivel (orosz ярка) és azok rokon szavaival³⁴. E. Frenkel így a litván ėras, jėras és vėras alakokat három különböző eredetű szónak tekinti. Mindazonáltal nagyon nehéz volna hihetőnek tartani e formák ilyen szétválasztását; ezért a nagyon „rendellenes“ j- > v- ellenére mindezeket az alakokat, akárcsak a korábban említett gėras alakot, egyetlen szó litván nyelvben létrejött fonetikai változatainak kell tekintenünk.

A balti bárányelnevezés a balti finn nyelvekbe is átkerült, vö. finn jääru „kos“, észt jää̈r stb.

Úgy tűnik, O. Trubačov³⁵ is helyesen jár el, amikor bírálja azokat az etimológusokat, akik részben E. Frenkelhez hasonlóan elkülönítik az orosz ярка „fiatal juh“ szót, ezt az orosz яра „tavasz“ stb. szóval kapcsolják össze, míg az orosz ярина „juhgyapjú“ szótól elválasztják, és ez utóbbiban a juh egy régi nevének valamiféle maradványát látják, amely szerintük rokona a litván ėras, a görög ἔριφος és a latin aries szavaknak³⁶. Ezúttal talán az a tény sugallhatta ezt nekik, hogy az óorosz язьно „bőr“ szintén egy olyan kecskenév maradványa, amely egyébként a szláv nyelvekben nem található meg (litván ožys, szanszkrit ajáḥ stb.).

Jelentéstani szempontból az orosz ярка, és valószínűleg a balti bárányelnevezések összekapcsolása az orosz яра stb. szóval nagyon is megalapozott. Hasonló párhuzamok az indoeurópai nyelvek különböző ágaiban is vannak, vö. ólengyel latos, latosek „borjú, idei bárány“: lengyel lato „nyár“, német Jährling „egyéves állat, különösen bárány“: Jahr „év“, dán nyj. gimmerlam „egyéves bárány“, óizlandi gymbr „bárány“, norvég gimber: litván žiemā, latin hiems stb.³⁷

Mind a szláv, mind a balti nyelvekben számos ritkábban használt juhelnevezés van. E nevek többsége újabb eredetű, és leggyakrabban a juh általános neve mellett használatosak, valamely juhfajta, életkor vagy más sajátosság kiemelésére. Az ilyen szláv nyelvi elnevezések sokaságát³⁸ nem tárgyalva áttekintjük e jószág balti nyelvekben ritkábban használt elnevezéseit.

A litván avis, lett avs alaknak megfelelő régi indoeurópai juhelnevezés nem található meg a porosz nyelvemlékekben. Ott e tő awins „kos“ alakja mellett a többi balti nyelvből nem ismert camstian juhnevet találjuk (Camstian Schoff 678, az Elbingi szójegyzék szava). A porosz camstian eredetét mindmáig nem tisztázták. A. Bezzenberger ezt a szót összefüggésbe hozta

³³ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 170; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 77—78.

³⁴ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 121.

³⁵ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 77—78.

³⁶ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 493.

³⁷ F. Slawski, Sl. et., I, 502; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1306; M. Vasmer, Et. Wb., p. 455—456; C. D. Buck, A Dictionary of Selected Synonyms in the Principal Indo-European Languages; Chicago, 1949, p. 155, 163 (toliau: Dict.).

³⁸ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 78—83.

118

a gör. žemāš „őzsuta” szóval, R. Trautmann az orosz комолый „szarvatlan”, cseh komolý „tompa” szóval hozza kapcsolatba⁳⁹. Ha R. Trautmann etimológiája helyes volna, akkor a porosz camstian példát szolgáltathatna arra, hogyan szorítja ki egy újonnan keletkezett, külön tulajdonságot jelölő név az állat régi fajnevét, mivel mind a többi balti nyelv, mind pedig a porosz awins „kos” elnevezése arra enged következtetni, hogy a poroszok is ismerték az indoeurópai juhnevet, amelynek a litván avis, lett avs felel meg. A porosz camstian szóval a porosz Komstegallen helynév is összefüggésbe hozható (< porosz camsian + porosz galwo „fej”)⁴⁰.

Az orosz баран stb. eredetéről szólva említett hangutánzó eredetű juhneveken kívül a litvánban még néhány hangutánzó és más eredetű juhnevet is találunk:

Litván bākanis „kos (becéző szó)” (LKŽd., I, 470), amelyet valószínűleg a litván bākinti „ököllel üt, ver, öklel, töm” szóval kell összefüggésbe hozni; vö. bākjasis (verekednek) a kosok; a kosok nekifutva bakcióznak, azaz ütnek (Juška; LKŽd., I, 471).

Litván bāsis „bárány”, basiukas, basiulis, bāsė „anyajuh” (LKŽd., I, 551, 552); vö. a juh hívására használt litván hangutánzó szavakat: bās, bās, basia, bās, bāši.

Litván bazūkas „bárány (gyermeknyelvben)”, bazūlis, baziūtė „juh, bariutė” (LKŽd., I, 568); vö. a juh hívására használt hangutánzó szavakat: bazė, bazı.

Litván bicė „anyajuh”, bıcītė (Ylakiai); vö. a juh hívására használt bice hangutánzó szóval (Ylakiai), valamint a lett bice „juh” szóval. Ez a juhnév és hangutánzó szó valószínűleg a lettből került át a litvánba.

A litván būkė „juh” (LKŽd., I, 931) szót valószínűleg a litván būkinti „üt, ver” szóval kell összefüggésbe hozni; vö. a gyerekek megtanították a kost būkinti (verekedni), mire az elkezdett verekedni (LKŽd., I, 931–2). Az is lehetséges, hogy a būkė < a buriūkė alakból származik.

Litván busiūkas „bariukas”, busiūtė „bariukė”, būsinas „kos (becéző szó)” (LKŽd., I, 988); vö. a busia, būsė hangutánzó szavakat.

Litván kūcė „juh (gyermeknyelvben)”, kūciūkas „bárány”, kūciūnūkas (LKŽd., VI, 755, 757, 758); vö. a kūcā, kūciū hangutánzó szavakat.

Litván kuriūtė „juh, bariutė (gyermeknyelvben)” (LKŽd., VI, 952); vö. a juh hívására használt kuriù-kuriù hangutánzó szóval (Adutiškis, Tverečius, Vidiškės). Ez utóbbi hangutánzó szó sajátságos rímszóként a buriù-buriù hangutánzó szó mellett alakulhatott ki; vö. būre – kūre – šiūre „a juh hívására vagy terelésére használt pásztorszavak” (Šakyna).

A lett nyelvjárásokban igen elterjedt a vuška juhnév (EM, IV, 677; EH, II, 799). J. Endzelynas ezt az alakot az *avuź-ka formából származtatta (a képzéshez vö. litván avužė, lett Amuža és orosz овечка). A vuška mellett az uška alak is előfordul (EM, IV, 310; EH, II, 716), továbbá a kos elnevezései: vuçens, vucins, vucans, vucuns (a vuçens „bárány” jelentésben is használatos) (EM, IV, 675; EH, II, 798), valamint uçens, ucenis, ucins, ucītis „bárány” (EM, IV, 293; EH, II, 711). E nevek kapcsolata az avs szóval szerintünk nagyon kétséges: az *avuźka forma mindenesetre igen szokatlan a lett nyelvben. Talán jobb úgy magyarázni e neveket, hogy közvetlenül hangutánzó szavakból keletkeztek, anélkül, hogy a juh régi nevével összefüggésbe hoznánk őket. A lettben vannak olyan hangutánzó szavak, amelyekkel az említett juhnevek kapcsolatba hozhatók; vö. vuc, amelyet J. Endzelynas, így

³⁹ R. Trautmann, A régi porosz nyelvemlékek, p. 92, 352. ⁴⁰ G. Gerullis, A régi porosz helynevek, p. 69, 233; J. Endzelīns, Óporosz nyelv, p. 189.

119

úgy tűnik, szintén indokolatlanul származtatta a *a-vuc(e)⁴¹ szóból, a sertések terelésére használt uš hangutánzó szóból; vö. még a litván juhterelő uš-uš hangutánzó szót (Grobštai, Kojeliai). A -k(a) képzőt a lettben állatnevek képzésére használják; vö. a tehenek račka neveit a raibala mellett, a piecka nevet a piektala mellett, seska a šeštala mellett stb.⁴²

A lettben több olyan juhelnevezéssel is találkozunk, amelyek hangutánzó eredete kétségtelennek látszik:

Lat. bice „becéző név egy juh számára”, biča, bidze, badze, bicainīte, bicis „kis bárány; kos (gyermeknyelvben)” (EM, I, 293; EH, I, 217, 218), vö. lit. bice „bür; ciba” (Ylakiai, LKŽd., I, 657).

Lat. bika (kicsinyítő alakja: bikiņš „kis kos”), bikus „kos” (EH, I, 218, 219), vö. lett bika „a koshoz és a bakhoz szokásosan intézett hívószó”.

Lat. buce „juh” (EH, I, 248). J. Endzelīns a lit. būkas „tompa”, lett bukt „eltompul”, lit. būkė „juh” szavakkal hozza kapcsolatba. Úgy véljük azonban, célszerűbb volna hangutánzó szóval összekapcsolni; vö. lett buc „indulatszó: butz, a bakok és kosok szarvaikkal való öklelésekor keletkező hang jelölésére”, budž „juhokhoz intézett indulatszó”, buč „indulatszó az elűzéskor” (buč, aitiņ, EM, I, 344).

Hangutánzó eredetű továbbá:

Lat. bēja „juh (gyermeknyelvben)” (EH, I, 216), vö. bē.

Lat. mēja „juh (gyermeknyelvben)” (EH, I, 805), vö. mē, mējināt „(juhot) bégetésre késztetni”.

A lettben meglehetősen sok juhelnevezés van, amelyek többnyire az állat valamelyik jellegzetessége alapján keletkeztek:

Lat. amuls „puha gyapjújú juh” (EH, I, 69), vö. lett amuols „fagyöngy (viscum album); lóhere”.

Lat. atpīlis „őszi, későn született állat, különösen bárány: olyan bárány, amelyet ősszel ellenek az olyan juhok, amelyek ugyanabban az évben már elltek egy bárányt”, atpīlis, atpīlis, atpīlēns, atpīlītis „a legkisebb bárány”, atpīles „késő ősszel bárányt ellő juhok (vagy kecskék)” (EM, I, 181—2; EH, I, 158), vö. lit. pilti, lat. pilt „csepeg”, a szemantikához vö. or. ото́рошыш „idő előtt halva született” (В. Даль, III, 711), выкидыш „vetélésből származó, koraszülött, olyan csecsemő vagy általában állati utód, amely olyan korán születik, hogy nem marad életben” (В. Даль, I, 292—3), ném. Wurf „dobás; (állatok) ellése”⁴³.

Lat. atzīdīte „elválasztott bárány, borjú” (EM, I, 213), atzīdītis (EH, I, 182), vö. lett atzīdīt „elválaszt (állatokat)”.

Lat. bakris „nagy kos” (EM, I, 252) eredetének J. Endzelīns a ném. Bock szót tartja (> liv. bokā); a képzője a lett vepris „kan” hatására változott meg. Úgy tűnik azonban, hogy P. Aristē nemrég meggyőző etimológiát közölt a lett bakris szóra. A lett bakris szót a cigány bakró⁴⁴ „kos” szóból származó jövevényszónak tartja.

Lat. belis „rövid fülű juh” (EH, I, 212), vö. lett belis „kutyanév”.

41 EM, IV, p. 675.

42 J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 356.

43 EM, I, p. 182.

44 P. Aristė, Acta Baltico-Slavica, 3, p. 23.

120

Lat. bene „kis fülű, rövid lábú juh“ (EM, I, 279), benausis „kis, rövid fülű bárány“ (EH, I, 212), vö. lett bene „fiúsapka, barett, csuklya“, vö. középalnémet benit „díszes kalap“.

Lat. billene „kábult juh“ (EH, I, 219), vö. lett billene „dulna sievete“.

Lat. buks „nagy szarvú kos“ (EH, I, 250), vö. lett buks „a bak“ < középalnémet buck.

Lat. cigurs „kis bárány“ (EH, I, 269), vö. lett cigiņš „a csikó“, cigus, ciga, cigulis (EM, I, 379), cigina „a disznó (gyermeknyelvben)“ (EH, I, 269), ciga „hívó szó csikóknak, lovaknak“.

Lat. cirka „göndör gyapjújú juh“ (EH, I, 273), vö. lett cīrkas „fürtök“, cīrstas.

Lat. cone „kos“, vö. lett sonis < lív sonn (EM, I, 397).

Lat. daplis „egyévesnél fiatalabb bárány“ (EH, I, 307), dapelis „ősszel született juh“ (EM, I, 438) inkább a *dapilis alakból kellene származtatni, vö. lett atpīlis, uzpīlis.

Lat. geida „fékezhetetlen juh“ (EH, I, 426), vö. lett geida „féktelen, pajkos lány“ (EM, I, 695).

Lat. kupe „rövid orrú, kis és rövid fülű juh; szarvatlan juh“ (EM, II, 392; EH, I, 708), vö. lett kup̄s nazis „letört hegyű kés“, kup̄s „tompa“ (EM, II, 319).

Lat. lāmma „nagy, fejhető juh“, lamenica „hosszú farkú és hosszú gyapjújú juh“, vö. észt lammas „juh“ (EH, I, 718).

Lat. mikulis „a kos“ (EM, II, 626), vö. lett mikāt „ököllel ütni; (nem túl komolyan) verni, grūstit“, lett Mikus „csődör“.

Lat. piuka „tréfásan a kosra mondva“ (EM, III, 229), vö. lett piūka „kis, színes hal, általában apró halacska“.

Lat. pūpalina „a juhok becéző neve“ (EH, II, 342), vö. lett pūpuōls „fűzfabarka; nőnemű alakban becéző szóként is használatos“.

Lat. ragana „szarvas juh“ (EM, III, 464), vö. lett rags „a szarv“.

Lat. rāmulīte „a juhok egyik megnevezése” (EM, III, 496), vö. lat. rāms „szelíd, csendes”.

Lat. ruogulīte „a juh mellékneve” (EM, III, 578), vö. lat. rags „a szarv”.

Lat. skrube „rövid, csonkolt fülű juh” (EM, III, 898), vö. lat. skrubis „a homorú vágásra szolgáló görbe kés”, skrubulis „a fakanalak készítésére szolgáló görbe kés”.

Lat. skrule „a juhokra használt szitoknév” (EH, II, 513), vö. lat. skrule „emberekre használt szitoknév; kutyanév; csavargó nőszemély”, lat. skrulēt „kóborolni”.

Lett soņķis < soņnis (EM, III, 980).

Lat. soņnis „kos” (EM, III, 980) < lív sonn.

Lat. šķēlis „a kos” (EM, IV, 32; EH, II, 633) < középfelnémet žem. schele „tenyészmén”⁴⁵.

Lat. špidilka „makacs, kóborló juh” (EH, II, 655), vö. lat. špidilka „könnyelmű nőszemély”, spidelīgs „vidám, jókedvű, derűs”.

⁴⁵ J. Sehwers, Sprachlich-kulturhistorische Untersuchungen, Leipzig, 1936, p. 131.

121

Lat. špullinš „egy bárány” (EH, II, 655), vö. lat. spulligs (?) „vidám, élénk, ügyes”, spulung'is „élénk, fékezhetetlen fiú, továbbá fiatal ökör”.

Lat. uzpilis „egy előző évi bárány” (EM, IV, 365), vö. lat. atpilis, daplis.

Lat. vemelis (?) „nyíratlan kos” (EM, IV, 536) talán összefüggésbe kell hozni a lat. vembele „kövér, nem nagy termetű nő; általában szitokszó (pl. tehenekre vonatkoztatva)”, vö. észt vemmel (származéka: vemble) „dorong” (EM, IV, 536).

Lat. viēnmitis „egy juh egyetlen báránya” (EM, IV, 661), vö. lat. mist „táplálkozni, élni, tartózkodni”.

Lat. viēnžālis „olyan bárány, amelyet egyedül szoptatott az anyja” (EM, IV, 668), vö. lat. zīst „szopni”.

Lat. vizbulina „a juh mellékneve” (EM, IV, 630), vö. lat. vizbulis „szellőrózsa (anemone)”, lat. vizbulis „lokni (?)” (augat, mani gari mati, vizbuḷuos, EM, IV, 630).

A balti és a szláv nyelvek juhneveit áttekintve a következő következtetéseket vonhatjuk le. Ezekben a nyelvekben jól fennmaradt a juh régi indoeurópai neve; ebből a névből ered a kos neve is, amely kizárólag a balti és a szláv nyelvekre jellemző. A szláv nyelvekben kétféle eredetű régi báránynevet találunk, amelyek egyike valószínűleg megegyezik a balti báránynévvel. Mind a balti, mind a szláv nyelvekben igen sok újabb eredetű, különféle juh-, kos- és báránynév található. Más nyelvekben nincsenek rokonai a porosz juhnévnek sem, amely szintén újabb eredetű.

KECSKE

A kecske igen régi, bár talán nem olyan népszerű, mint más háziállatok, az ember társa. A házikecske (Capra hircus) vadkecskefajoktól származik, amelyek ma is élnek Ázsia, Európa és Afrika egyes hegyvidéki területein¹.

Háziállatként a kecskét már az ókori Ázsia, Európa és Afrika számos népe ismerte. Kecskeábrázolások a sumér rajzokon is találhatók². Különféle népek kultikus célokra használták a kecskéket. Például a világ számos nyelvében ma is használatos a bűnbak kifejezés, amely az Ószövetségben (3 Móz. 16) említett ókori zsidó rítusból ered: a főpap „ráruházta” népe bűneit a kecskére, majd a pusztába, Azazel démonhoz űzte.

Az „Odüsszeiában” szó esik arról, hogy Odüsszeusznak más állatok mellett tizenkét kecskenyája is volt. Idősebb Plinius (23/24–79) a „Természetrajz” című művében megemlíti, hogy a gallok kiváló szappant készítettek kecskezsírból: „Hasznos a szappan is; ezt a gallok találták fel a haj vörösre festésére. Faggyúból és hamuból készül, a legjobb bükkhamuval és kecskefaggyúval. Kétféle van: kemény és folyékony. Mindkettőt a germánok körében inkább a férfiak használják, mint a nők”³.

¹ C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, p. 203–209; O. Keller, Thiere des classischen Altertums in Culturg eschichtlicher Beziehung, Innsbruck, 1887, p. 37–52.

² M. Hilzheimer, Haustier, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 220; V. I. Avdijevas, Az ókori Kelet története, Vilnius, 1954, p. 39, 40, 43.

³ „Hasznos a szappan is, a gallok találmánya a haj vörösre festésére. Faggyúból és hamuból készül, a legjobb bükkhamuból és kecskefaggyúból; kétféle van: sűrű és folyékony. Mindkettő a germánok körében inkább a férfiak, mint a nők használatában van”, Hist. nat., XXVIII, 191, vö. O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, II, p. 693.

122

A kecske nyomai Európa számos vidékének neolitikumi leleteiben megtalálhatók. A svájci cölöpépítményes települések maradványaiban még a juhénál is több kecskenyomot találtak⁴.

A balti és szláv vidékeken a kecske szintén régóta ismert háziállat. Erről történeti és nyelvi adatok egyaránt tanúskodnak⁵. Arról azonban nincsenek történeti adatok, hogy ennek az állatnak számottevő gazdasági jelentősége lett volna. Egy nyelvi tény ugyanakkor arra utal, hogy a szláv országokban a kecskét bizonyos szempontból, mégpedig a bőre miatt, értékes állatnak tartották. Számos szláv nyelvben ugyanis a bőr elnevezése (vö. óegyházi szláv koža, orosz кожа, ukrán кожа, belarusz кожа, bolgár кожа, szerb-horvát кожа, szlovén koža, cseh kůže, szlovák koža, lengyel koža, felsőszorb koža, alsószorb koža), amelynek eredeti jelentése „kecskebőr” volt; koža „bőr” <.*koziję: koza „kecske”⁶, hasonlóan a görög φώ „juhbőr”: ὄϊς „juh”, a szanszkrit ajñam „bőr”: ajáḥ „kecskebak” szópárhoz.

A mai Litvánia és Lettország területén kecskecsontok már a neolitikumi települések leleteiben is előkerülnek⁷. A Nemenčinė, Migoniai és Bačkininkėliai földvárak leleteiben talált háziállatcsontok között a kecskecsontok meglehetősen nagy arányt képviselnek. Ezek a leletek az i. sz. I–IV. századra datálhatók. A balti törzsek a kecskebakokat kultikus célokra is használták⁸.

1409. január 24-én a rend nagymesterének írt levelében Vytautas, Litvánia nagyfejedelme, arra panaszkodik, hogy a žemaitiai vajda megtiltotta a felvidéki litvánoknak, hogy Žemaitija területén „mézet, lovat, kecskét és marhát vásároljanak”⁹. A kecskét azonban általában véve más háziállatokhoz viszonyítva ritkán említik a régi litván történeti okmányok¹⁰.

Mind a litván, mind a lett folklórban többnyire negatív a kecske megítélése¹¹.

Úgy tűnik, az ókori indoeurópaiak körében is hasonló volt a kecske megítélése. A. Meillet láthatólag joggal állítja, hogy emiatt az indoeurópai nyelvek szókészletében a kecske és a kecskebak elnevezései nem alkotnak olyan egységet, amilyen kisebb vagy nagyobb mértékben a többi háziállat elnevezésére jellemző¹². Emellett az állat kultikus szerepei is hozzájárulhattak a kecskeelnevezések változatosságához — e szerepekkel összefüggésben különféle tilalmak vonatkoztak az állat nevének említésére¹³.

Az indoeurópai nyelvekben a kecske néhány jellegzetes elnevezési területe különíthető el. Azt is meg kell jegyezni, hogy egyes nyelvekben az azonos eredetű elnevezést mindkét nemű állatra használják, más nyelvekben pedig — többnyire a viszonylag közelmúltban bekövetkezett

⁴ O. Schrader, ugyanott, 692. o.

⁵ Л. Нидерле, Славянские древности, p. 320; W. Hensel, Die Slawen im frühen Mittelalter, Berlin, 1965, p. 77—79.

⁶ W. Hensel, ugyanott, 380. o.; A. Brückner, St. et., 263. o.; M. Vasmer, Et. Wb., I, 589. o.

⁷ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, 79. o.; Latvijas PSR vēsture, I, 11. o.

⁸ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, ugyanott, 252—253. o.; A. Kamiński, Jaćwież, Łódź, 1953, 126—127. o.; K. Паавер, Формирование териофауны и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, 368. o.

⁹ Lietuvos TSR istorijos šaltiniai, I, Vilnius, 1955, p. 64.

¹⁰ Ugyanott, 575. o.

¹¹ EM, II, 182—183. o.; K. Straubergs, Latviešu buramie vārdi, II, Rīga, 1941, 799. o. (mutató); Patarlės ir priežodžiai, Vilnius, 1958, 468. o. (mutató); Lietuvių tautosakos apybraiža, főszerk. K. Korsakas, Vilnius, 1963, 373. o.; Latviešu sakāmvārdi un parunas, összeáll. E. Kokare, Rīga, 324., 330. o. (mutató).

¹² A. Meillet, Wstęp do językoznawstwa indoeuropejskiego, Warszawa, 1958, p. 327.

¹³ H. Kronasser, Handbuch der Semasiologie, Heidelberg, 1952, p. 172.

123

A változások következtében a nőstény és a hím elnevezése különválik; ezekre teljesen eltérő eredetű szavakat használnak.

A szláv nyelvekben elterjedt egy kecskeelnevezés, amelynek eredete és kapcsolata más indoeurópai nyelvek kecskeelnevezéseivel mindmáig nagyon tisztázatlan. Valójában több, látszólag meglehetősen jól alátámasztott magyarázat létezik, ezek azonban többnyire ellentmondanak egymásnak. Egy dolog világos: ez az elnevezés már az ősszláv korban is megvolt. Az ebből származó gida- és bakelnevezések szintén ősszláv eredetűek; vö. óegyházi szláv koza ’kecske’, orosz коза ’kecske’, козёл ’bak’, козлёнок ’gida’ stb.¹⁴

Ez a szláv kecskeelnevezés a lett nyelvbe is átkerült, vö. lett kaza; itt kiszorította a lett kecske régi balti nevét, amely megfelel a litván ožką és a porosz wosee alaknak. A lett nyelvben való elterjedését elősegíthette az a körülmény, hogy más háziállatoknál a hím és a nőstény megnevezése többnyire különböző tövű szó. Így a balti eredetű bakelnevezés, az āzis mellett megjelent a lettben a szláv eredetű kecskeelnevezés, a kaza, amely teljesen kiszorította a balti *āz(k)a vagy *āze alakot.

A kaza forma mellett a lettben a kazlēns ’gida; kis kecske’, a kazlēniņš, kazelēns, kazulis ’gida’, a kazulēns, kazuls, kaza ’kecske’ és a kazla alak is előfordul (EM, II, 183—4; EH, I, 597). Az olyan formák, mint a kazuls, kazla, valószínűleg az orosz козёл ’bak’ szóból erednek, a többi pedig a lett nyelvben magából a kaza alakból keletkezett.

A litvánban a kaza forma alig fordul elő. Igaz, M. Miežinis szótárában megtalálható ez az alak. M. Miežinis azonban valószínűleg a lettből vette át (LKŽd., V, 458). Néha félig tréfásan néhány lett határvidéki litván nyelvjárásban is használják ezt a kecskeelnevezést.

Mint említettük, a szláv kaza szónak különféle magyarázatai vannak. H. Petersson egy igen bizonytalan szemantikai párhuzamra támaszkodva az indoeurópai *ghaid- ’kecske’ szóval kapcsolta össze: a szanszkrit jihīte ’rohan, szökell’, a szláv koza pedig mint ’ugráló állat’ szerinte összefügg a litván kėžoti ’úgy jár, hogy szétveti a lábát; tipeg’ és a litván kėža ’láb, lábfej, talp’ szavakkal¹⁵. H. Petersson etimológiai kapcsolata azonban teljesen megalapozatlan, mivel a fent említett litván szavak kétségtelenül újabb eredetűek, eredeti jelentésük pedig nem hozható összefüggésbe a járással vagy az ugrálással.

A szláv koza szót más indoeurópai kecskeelnevezésekkel is megpróbálták összekapcsolni. Egyes nyelvészek (K. Uhlenbeck, E. Zupitza) a szanszkrit chūgah ’bak’ szót kapcsolták össze a szláv kecskeelnevezéssel. A szanszkrit chāgah, vö. továbbá a szanszkrit chāgā ’kecske’, chagalāḥ ’bak’, valamint az oszét sāy ’kecske’ azonban tisztázatlan eredetű szó; ráadásul a szláv kecskeelnevezéssel való összekapcsolásuk hangtani nehézségeket is felvet¹⁶.

Nagyon kétséges, bár jelentős számú híve van, a szláv koza szó kapcsolatba hozása az albán kedh ’gida’, az óangol hæcen és az óészaki hōhen szavakkal, az indoeurópai *kog(a) alapforma rekonstruálásával¹⁷.

V. Georgijev¹⁸ még tovább megy. Az indoeurópai *(s)kag-, *(s)kōg’, *(s)kēg- alapformákat rekonstruálja, és egymással nemcsak a szláv koza, valamint az albán kedh szót kapcsolja össze, hanem a korábban említett szanszkrit chāgah alakot, továbbá a Κοζας, Κοζείλας és más tulajdonneveket is, amelyek trákok nevei. Ez az utóbbi kísérlet szintén igen hipotetikus.

¹⁴ О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 86; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 589—590.

¹⁵ H. Petersson, IF, 35, p. 272.

¹⁶ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 406; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 589; O. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 86.

¹⁷ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 589; H. Pedersen, KZ, 36, p. 335; O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, III, p. 692.

¹⁸ В. Георгиев, Исследования по сравнительно-историческому языкознанию, p. 121.

124

Úgy véljük, eredményesebb kísérlet a szláv koza szót egy másik indoeurópai kecskeelnevezéssel, mégpedig a szanszkrit ajāḥ „kecskebak”, ajā „kecske”, a litván ožys, ožka stb. szavakkal összekapcsolni. E. Brückner¹⁹ hajlik arra, hogy a szláv kecskeelnevezésben metatézist lásson (koza < *ozka). E. Brückner feltevését azonban megnehezíti az a körülmény, hogy -k- képzős kecskeelnevezést csak a litvánban találunk: más balti, illetve általában az indoeurópai nyelvek, amelyeknek ilyen eredetű kecskeelnevezésük van, nem tartalmazzák bennük a -k- képzőt. Ezért a litván szó -k- képzője valószínűleg újabb keletű.

A. Meillet²⁰ a szláv kostb „csont” szó alapján — vö. a szanszkrit ásthi „csont, láb”, görög ὀστέον — úgy vélte, hogy a szláv kecskeelnevezésben a k járulékos elem. Ezt a nézetet vallotta V. Machek²¹ is. A. Meillet magyarázata egyébként nagyon meggyőző volna, ám alátámasztásához több hasonló mássalhangzó-betoldási példára volna szükség (a szanszkrit áśru, a litván ašara viszonya a görög δάκρυ, ír dér szavakhoz nagyon bizonytalan²²), természetesen az i és u kivételével, amelyek gyakran járulnak hozzá mind a szláv, mind a balti nyelvek szavaihoz. Mindenesetre a szláv nyelvekre jellemző az a tendencia, hogy a szavak mássalhangzóval kezdődjenek. Emellett itt a tabu is szerepet játszhatott. Arra, hogy a szláv nyelvekben korábban létezett a szanszkrit aja szónak közvetlenül megfelelő kecskeelnevezés, az óorosz язъно „bőr”, язънарь „bőrcserző, tímár”, язъненъ „bőrből való”²³ szavak utalnak (jelentés tekintetében vö. az avesztai izaēna „bőrből”: görög αἴξ „kecske”, szanszkrit ajīnam „bőr”: szanszkrit ajāḥ „kecskebak”, szláv koža „bőr”: szláv koza „kecske”), s talán az orosz язь „egy halfajta, Idus melanotus, Cyprinus rutilus” is, amelyet, mint később látni fogjuk, megpróbálnak a szanszkrit ajā stb. szavakkal kapcsolatba hozni.

E gyökér kecskeelnevezésével függ össze a Dnyeper bal oldali mellékfolyója, az Ажовка is. Ezt az összefüggést különösen az a körülmény támasztja alá, hogy e folyó közelében egy másik folyó, a Козелинка is található. Az orosz Ажовка azonban valószínűleg baltizmus, nem pedig egy régi szláv kecskeelnevezés maradványa²⁴.

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a szláv koza keleti nyelvekből származó jövevényszó. O. Trubačov²⁵ újabban új érvekkel próbálja alátámasztani ezt a nézetet. F. Korsch korábban felvetett gondolatával egyetértve, miszerint a szláv koza a török kaza szóból eredhet (vö. török keči, kazáni tatár kājā, bašк. kāžā), azt feltételezi, hogy a litván ožkà, a szanszkrit ajā stb. rokonai is török eredetűek lehetnek: a török nyelvekben ugyanis az imént említett, k- kezdetű kecskeelnevezések mellett k- nélküli elnevezések is vannak, amelyek feltűnően emlékeztetnek az indoeurópai kecskeelnevezésekre, különösen a litvánra; vö. ujgur äčкü, öčkä, üzbég äčкi, kazah äśкі, kirgiz äčкі, karaim äčкі. Úgy véljük, O. Trubačov hipotézisének gyenge pontja az, hogy a litván kecskeelnevezés -k- elemét igen réginek tartja. O. Trubačov a litván ožkà szót a szanszkrit ajikā és a középperzsa azak szóval állítja párhuzamba. Azonban ezekben a szavakban a -k- képzők kétségtelenül egymástól függetlenül keletkeztek.

¹⁹ A. Brückner, Sl. et., p. 262.

²⁰ A. Meillet, Études sur l’étymologie et le vocabulaire du vieux slave, Paris, 1902–1905, p. 246; A. Meje, Общеславянский язык, Москва, 1951, p. 396.

²¹ V. Machek, Et. sl., p. 229–230.

²² J. Zubatý, BB, 18, p. 159–160; J. Pokorny, Et. Wb., p. 23, 179; M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 61.

²³ И. И. Срезневский, Материалы для словаря древнерусского языка, III, Петербург, 1912, p. 1650; M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 485; J. Zubatý, AfslPh, 16, p. 396.

²⁴ В. Н. Топоров и О. Н. Трубачев, Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья, Москва, 1962, p. 175.

²⁵ О. Н. Трубачев, Происхождение..., 87–89.

125

A szanszkrit ajikā, ajakā az ajá „kecske” szó kicsinyítő alakjai; a litvánban, amint azt a porosz nyelvi adatok mutatják, az ožkà -k- szóban a -k- már a litván nyelvben keletkezhetett. E. Frenkel hajlik arra, hogy az -k- itt mozgást kifejező szuffixum.²⁶ Hogy a litván ožkà az ožikā alakból származna, ahogyan egyes kutatók feltételezik²⁷, nehéz elhinni²⁸. Így mindazonáltal a legmegbízhatóbb az volna, ha a szkr. ajā, litván ožkà és további rokonaikat az indoeurópai kecskeelnevezések régi, a keleti indoeurópai nyelvekre jellemző formáinak tekintenénk.

Ezek az elnevezések széles körben használatosak az indoeurópai nyelvekben; vö. szkr. ajáḥ „kecskebak”, ajā „kecske”, középperzsa azak „kecske”, újperzsa azg, albán dhi „kecske” (feltehetőleg a *adhi alakból ered, ahogyan a sy „szem” < asii²⁹), litván ožys, ožkà, porosz wosee „kecske”, wosux „kecskebak”, latin āzis „kecskebak”. Már említettük e kecskeelnevezés nyomait a szláv nyelvekben. O. Haas hajlik arra, hogy egy ilyen indoeurópai kecskeelnevezés nyomait Görögország területén is fellelje: a fríg érme Zeus Aseis feliratát „a kecske istene” jelentésben értelmezi³⁰, továbbá a görög ἀσκός „edény” szó eredeti jelentését is „kecskebőrből készült edény”-ként magyarázza³¹. Ez a kecskeelnevezés feltehetőleg a tokhárban is megtalálható; vö. tokhár A ās „kecske”, tokhár B asiye „kecskék, kecske-”. A tokhár nyelvbe azonban nyilván valamely iráni nyelvjárásból került³². Ezzel az indoeurópai kecskeelnevezéssel a szláv halnevet is megpróbálják kapcsolatba hozni: orosz язь „egy halfajta, Idus melanotus, Cyprinus rutilus”, lengyel jaź „Leuciscus idus”, cseh jazek, felsőszorb jazyca, alsószorb jaz, jazk. A. Janzén³³, aki elsőként javasolta ezt az etimológiát, arra a tényre hivatkozik, hogy németül ezt a halfajt Ziege „kecske” néven említik: a hal jellegzetes bajusza miatt; vö. német Bartkarpfen. Más nyelvészek is hajlanak arra, hogy elfogadják A. Janzén etimológiáját³⁴. Kelet-Poroszország és a Klaipėda-vidék litván nyelvjárásaiban az ožkà szót szintén használják az említett halfaj jelentésében, ám ez feltehetőleg németből vett tükörfordítás.

A litván ožys és e gyökér más indoeurópai kecskeelnevezései olykor kapcsolatba hozhatók a szkr. ájati „hajtja”, a görög ἄγω „hajtok” stb. szavakkal³⁵. Ez a kapcsolat azonban nehezen bizonyítható.

Mint látjuk, a litván nyelv jól megőrizte az állat hímjének és nőstényének régi elnevezését egyaránt. Az ožys, ožkà szavakból az állat kölykeinek különféle elnevezései is képződnek: ožiukas, ožkiukas stb. A litvánban tehát a kecske az egyetlen háziállat, amelynek elnevezésére nem jellemző a szuppletivizmus; vö. juh — kos — bárányka, ló — kanca — csődör — csikó, tehén — bika — borjú — üsző stb. A szláv nyelvek kecskeelnevezésére sem jellemző a szuppletivizmus. O. Trubačovas³⁶ ezt a körülményt annak bizonyítékaként említi, hogy a szláv koza jövevényszó lehet. Ez a körülmény természetesen mintegy kiemeli a kecske elnevezését a többi háziállat elnevezése közül, de nem bizonyítja sem régi, sem új voltát.

²⁶ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 519; Glotta, 34, p. 307.

²⁷ R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 22.

²⁸ Pr. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, p. 122.

²⁹ J. Pokorny, Et. Wb., p. 7; H. Pedersen, KZ, 36, p. 320, 335.

³⁰ O. Haas, Lingua Posnaniensis, 3, p. 87.

³¹ O. Haas, Lingua Posnaniensis, 7, p. 74.

³² A. J. Van Windekens, Orbis, XII, 2, p. 590—591.

³³ A. Janzén, ZfslPh, 18, p. 29—32.

³⁴ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 486; V. Machek, Et. sl., p. 172; F. Sławski, Sl. et., I, p. 532—533; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 519.

³⁵ C. D. Buck, Dict., p. 165.

³⁶ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 89.

126

Az ožys, ožka szavakból a litván nyelvben nagyon sok hely- és víznév keletkezett³⁷.

A lett āzis szintén számos lettországi hely- és víznévben előfordul³⁸. Jellemző, hogy a lett helynévanyagban egyáltalán nem található meg a nőstény kecske régi balti megnevezése (: lit. ožka, óporosz wosee), viszont számos helynév ered a szláv kölcsönszóból, a kaza alakból³⁹. Ez a körülmény arra utalna, hogy a szláv kecskenevezés igen régen került be a lett nyelvbe.

Ez az indoeurópai kecskenevezés jól megőrződött az óporosz nyelvben. A már említett óporosz wosee (az Elbingi szójegyzék 676. szava) és wosux (az Elbingi szójegyzék 675. szava — Wosux Bok)⁴⁰ mellett az óporosz nyelvemlékekben további adatok is vannak, amelyek alátámasztják e kecskenevezés alakjainak hitelességét. Mindenekelőtt az Elbingi szójegyzék 677. szaváról van szó: Wolis-tian Zickel, amelyet kétségtelenül Wosistian alakra kell javítani („kecskegida”)⁴¹. Az Elbingi szójegyzékben a Wosigrabis Spilbōm szó is megtalálható (611. szó)⁴². Hogy e szó első eleme elválaszthatatlan az óporosz kecskenevezéstől, azt a német Spindelbaum jelentésében használatos litván ožėkšnis mutatja. Az óporosz szó második eleme, a -grabis az orosz гра́б „gyertyán” szóval hozható összefüggésbe⁴³.

E kecskenevezésnek az óporosz helynévanyagban is világos nyomai vannak: Wō-sebirgo, Wosispile (< óporosz wosee + vö. lit. pilis), Wozekaym (< óporosz wosee + óporosz caymis „falu”), Wozie⁴⁴.

E helyneveknek a kecskenevezéssel való kapcsolata nem kétséges. A Wosepille helynévnek még német megfelelője is van: Ciginburg.

Az óporosz kecskenevezéssel talán J. Gerullis másként magyarázott, 1374-es oklevelekből származó Woselowken helynév is összefüggésbe hozható⁴⁵.

Az említett óporosz helynevek második elemei egyébként világosak: óporosz *pilis (: lit. pilis, lett pils), óporosz caymis „falu”, óporosz laucks „mező, termőföld”. Csak a -birgo, -birge elem vet fel kérdéseket. A jelenlegi magyarázatok — a litván brìgis „padló az istállóban”, illetve a cseh brh „üreg, barlang” szóval való összekapcsolás⁴⁶ — nagyon bizonytalanok. Talán csupán a német -burg hibás lejegyzéséről van szó? Ebben az esetben a Wosebirge csak az óporosz Wosepille „elnémetesített” változata volna.

Az óporosz kecskenevezésben mindenütt járulékos v- szerepel, amely néha ugyanabban a litván szóban is előfordul egyes nyelvjárásokban. Az óporosz példákban azonban sehol sem találjuk meg a litván kecskenevezésre jellemző -k- hangot (ožkà).

A baltiak kecskenevezését a balti finn nyelvek is átvették, vö. finn vuohi, észt voho stb.

³⁷ Lietuvos TSR administracinis-teritorinis suskirstymas, Vilnius, 1959, p. 839—840; Lietuvos TSR upių ir ežerų vardynas, Vilnius, 1963, p. 112—113.

³⁸ J. Endzelīns, Latvijas PSR vietvārdi, I, 1, Rīgā, 1956, p. 72—73.

³⁹ J. Endzelīns, ten pat, I, 2, Rīgā, 1961, p. 72—76.

⁴⁰ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92; Prūsų kalbos paminklai, p. 73.

⁴¹ R. Trautmann, ten pat, p. 92.

⁴² R. Trautmann, ten pat, p. 91; Prūsų kalbos paminklai, p. 71.

⁴³ R. Trautmann, ten pat, p. 466; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 94; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, 277; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 301.

⁴⁴ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 208, 209, 234.

⁴⁵ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 211; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 277.

⁴⁶ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 208.

127

A litván nyelvben széles körben használatos a hangutánzó eredetű, rendszerint becéző vagy gúnyos árnyalatú cibà kecskenév; vö. még cibė, cibkė, cibaragė, cibūkas „gidácska”, cibūtis, ciubė „kecske” (LKŽd., II, 9, 10, 11). Ezek a szavak elválaszthatatlanok a kecskék hívására vagy terelésére használt hangutánzó szavaktól, például: cibà - cibà, cibė - cibė, cibū - cibū, cib - cib, ciubà - ciubà; terelésre például: cibiks, cibikš, cibekšt. Az ilyen hangutánzó szavak Litvánia csaknem egész területén használatosak.

A cibà hangutánzó szót, valamint az ebből származó kecskeneveket egyesek germanizmusnak tartják⁴⁷, mivel a németalföldi németek a zibbe szót „juh”, „kecske”, „szuka”, „nyúl (nőstény)” jelentésben használják⁴⁸; vö. a kelet-poroszországi német Zibbe „anyajuh”⁴⁹. Valójában a hasonló eredetű szavakat igen gyakran kölcsönzik a szomszédoktól. A kecske neve, s vele együtt az említett hangutánzó szó azonban önállóan, magában a litván nyelvben is keletkezhetett. Az ilyen hangutánzó szavakat különféle háziállatok és madarak hívására, valamint az ezekből létrejött állat- és madárneveket sok nyelvben használják; vö. lett cib - cib, cibu - cibu, cibū - cibū „csibék hívására használt hangutánzó szó”, lett ciba „tyúk (gyermeknyelvben)”, cibe, cibina, cibuks „csibe” (EM, I, 378, 379; EH, I, 269); cseh cip - cip „tyúkok, libák és kecskék hívására használt hangutánzó szó”, cibi - cibi, cib - cib, ci - ci, cic - cic; cseh cibuška „liba becéző neve”, cibunka, cibenka, ciba „tyúk”; szlovák cipa „tyúk”, cipka, ciperka, cipūška, cipulienka⁵⁰; bajor német zib - zib „házi szárnyasok hívására használt hangutánzó szó”⁵¹; litván čip - čip, čipà „csibék hívására használt hangutánzó szó” (LKŽd., II, 23).

A hasonló hangalakú, hangutánzó eredetű kecskenév széles körben használatos az Alpok–Kárpátok térségében; vö. ukrán цап, cseh cap, szlovák cap, lengyel cap, román țap, albán cjap, olasz tsappo, krími gót stap⁵².

Hangutánzó eredetű a lett kizikis „kecske (lekicsinylően és tréfásan)” (EH, I, 607) is; vö. kiz, kiza, kize (EM, II, 387).

A lett nyelvjárásokban meglehetősen széles körben használatos egy német eredetű kecskenév; vö. lett buks „bak, egyes négylábúak hímje”, bucis, bucēns „fiatal kecskebak”, bucēns, bucins, buciņš, bucītis, bukelis (EM, I, 344, 346–7; EH, I, 248, 250), bucīte „kecske” (EH, I, 248). E nevek forrása a németalföldi német buck „bak”⁵³. Ez a kecskenévi tő az indoeurópai nyelvekben meglehetősen széles körben használatos, eredete azonban nem világos⁵⁴.

A būkas „erdei kecske (őzbak)” (LKŽd., I, 930) szó a litván nyelvben is megtalálható. A litván szó földrajzi elterjedése arra utal, hogy lett közvetítéssel került a litván nyelvbe.

Mint látjuk, mindhárom balti nyelv megőrizte a régi indoeurópai kecskenevet. E tövű kecskenevet a lett nyelv nem őrizte meg: helyette egy szláv jövevényszó honosodott meg. Rendkívül összetett kérdés a szláv kecskenév viszonya a balti nyelvekben megőrzött indoeurópai nevekhez. Elképzelhető, hogy ezek azonos eredetű szavak, csupán a szláv név hangalakja változott meg.

⁴⁷ LKŽd., II, p. 9.

⁴⁸ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 69.

⁴⁹ H. Frischbier, Preussisches Wörterbuch, II, Berlin, 1883, p. 492.

⁵⁰ V. Machek, Et. sl., p. 57–58.

⁵¹ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 69.

⁵² V. Machek, Et. sl., p. 54; M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 281; C. D. Buck, Dict., p. 165; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 89.

⁵³ J. Sehwers, Sprachlich - kulturhistorische Untersuchungen, p. 20.

⁵⁴ J. Pokorny, Et. Wb., p. 174; F. Kluge, Et. Wb., p. 87.

128

NAGYTESTŰ SZARVASMARHÁK

A nagytestű szarvasmarhák, sok más háziállathoz hasonlóan, igen összetett háziasítási múlttal rendelkeznek. Úgy vélik, hogy az Európában leginkább elterjedt háziszmarha-fajták főként az őstuloktól (Bos primigenius) származnak; régészeti leletek és különféle írott források tanúsága szerint ez az állat még viszonylag nem régen is nagy számban élt itt. Különösen sok őstulok volt Lengyelország, valamint Litvánia és Lettország területén. Lengyelországban az őstulok csak a XVII. század elején halt ki (az utolsó nőstény 1627-ben pusztult el). Az európai nagytestű szarvasmarhák háziasításának központja a Földközi-tenger partvidéke és India közötti terület volt. Háziasításuk folyamata kétségtelenül nagyon hosszú ideig tartott; lehetséges, hogy már az i. e. VI. évezredben megkezdődött, és az i. e. II. évezredig folytatódott.¹

Az ókori népek közül sokan tartottak nagytestű szarvasmarhákat különféle célokra. A rajzok tanúsága szerint a sumérok már ősidők óta tartottak ilyen állatokat. Írásukban a „bika” szót rendszerint a bikafejet ábrázoló vonalas rajzzal jelölték². A bikafej sematikus rajza, amelyet később különböző népek módosítottak, számos ábécé első jelévé vált; a bika héber neve, az aleph pedig a jel nevévé alakult: görögül alfa.

A fáraók korát megelőzően is tartottak nagytestű szarvasmarhákat Egyiptomban. A bika az ókori egyiptomiak vallásában is igen fontos szerepet játszott³.

A nagytestű szarvasmarhákat már igen korán tenyésztették az ókori Kínában is. A bikákat és teheneket Kínában széles körben használták kultikus célokra. Tudjuk, hogy ünnepélyes vallási szertartásokon olykor negyven bikát áldoztak az isteneknek, egy feljegyzés pedig arról számol be, hogy egyszerre háromszáz tehenet áldoztak fel. Maga a király is időnként megvizsgálta az áldozatra szánt bikákat⁴.

A tehén az ókori indiai vallásban is igen fontos szerepet játszott. A legrégebbi vallásos költészetben az indiai isteneket és istennőket leggyakrabban bikákhoz és tehenekhez hasonlítják. A nagytestű szarvasmarhák népszerűségéről és jelentőségéről szépen tanúskodik az a tény is, hogy például az óind gāviṣṭiḥ „harc, vágyakozás” szó (< gāuḥ „tehén, szarvasmarha” + eṣati „keres”) eredeti jelentése „tehénszerzésre irányuló vágy” volt⁵.

Nagytestű szarvasmarhacsontokat Európa számos helyének neolit kori régészeti leletei között is találunk. Az indoeurópai népek számára a nagytestű szarvasmarha, különösen a tehén, az érték és a csere fő mércéje volt. Az emberek vételárát szarvasmarhában állapították meg. Az „Avesztában” az áll, hogy szarvasmarhával fizették a hono-

¹ C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, 116–168. o.; E. A. Богданов, Происхождение домашних животных, Москва, 1937, 110–167. o.; O. Keller, Tiere des classischen Altertums, 57–62. o.; K. Пававер, Формирование тернофауны и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, 307–340. o.; K. Paaver és P. Kulikauskas, Acta Baltico-Slavica, 2, 264–265. o.

² M. Hilzheimer, Haustier, – M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 219; V. I. Avdijevas, Senovės rytų istorija, p. 95; Д. Дирингер, Алфавит, Москва, 1963, p. 64.

³ C. Keller, ten pat, p. 119–121; M. Hilzheimer, ten pat, p. 219; V. I. Avdijevas, ten pat, p. 171.

⁴ V. I. Avdijevas, ten pat, p. 576, 582.

⁵ C. Keller, ten pat, p. 123; V. I. Avdijevas, ten pat, p. 543–544; M. Mayrhofer, Et. Wb., p. I, 331.

9. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

129

ritkán orvosoknak és papoknak. Az ókori írek állítólag tehenekkel fizették a bírságokat, a vérdíjat stb.⁶

Mind a régészeti leletek, mind a különféle írott dokumentumok azt mutatják, hogy a szláv területeken a szarvasmarha szintén igen elterjedt háziállat volt. A bikák a gazdaságban a fő igavonó erőt jelentették⁷.

A mai Litvánia területén az i. e. II. évezred elejére datált településeken több szarvasmarha-csont kerül elő, mint más háziállatoké. A későbbi időszakból származó leletekben is, például az i. sz. I–IV. századi Nemenčinė, Migoniai, Dovainonys és Bačkininkėliai várdombjain végzett ásatások során, a megtalált háziállatcsontok között a szarvasmarha-csontok aránya a legnagyobb⁸.

A szarvasmarha nyomai az i. e. II. évezredből származó leletekben a mai Lettország területén is megtalálhatók⁹.

A szarvasmarhát, különösen a bikákat, gyakran említik Litvánia különféle történeti forrásai is¹⁰.

A szarvasmarha régi indoeurópai megnevezése, amelynek rekonstruált alakja *g^uou-, számos indoeurópai nyelvben jól megőrződött, vö.: szkr. gauḥ „szarvasmarha”, av. gauš, ógör. att. βοῦς „szarvasmarha, tehén”, lat. bōs, -vis „ökör, bika, tehén”, ófelnémet chuo „tehén”, örm. kov, óír bō, toch. A ko, toch. B kau, óorosz говядо „ökör”, lett gūovs „tehén”¹¹.

Az indoeurópai *g^uou- eredeti jelentése meglehetősen bizonytalan. Egyes kutatók ezt az indoeurópai szarvasmarha-megnevezést nem indoeurópai nyelvekből származó jövevényszónak tartják, mások indoeurópai anyag alapján próbálják magyarázni az eredetét. Az előbbiek az indoeurópai *g^uou--t a sumér gu (régebbi alakja: gud) „szarvasmarha, bika”, a kínai ngú, a tibeti go-lang „bika”, valamint a ket (jeniszeji osztják) kuos „szarvasmarha” szóval hozzák kapcsolatba. G. Ipsen például úgy véli, hogy az indoeurópaiak a szarvasmarha kultikus állatként használt megnevezését a suméroktól vették át, hozzávetőleg i. e. háromezer évvel¹². Az utóbbiak az indoeurópai *g^uou--t az ógörög βόσκω „legeltetek, etetek”, βοσκή „takarmány, legelő”, βοτόν „pásztor”, valamint a litván gaujà, gùiti, guotas „csorda, csoport” szavakkal kapcsolják össze¹³. O. Trubačiovas, részben elfogadva az indoeurópai *g^uou- eredetére vonatkozó magyarázatot, úgy véli, hogy mind a szarvasmarha megnevezése, mind az imént említett szavak az indoeurópai *g^ue-/*g^uo- „menni” (vö. gót giman, ógör. βαίνω, lat. venio, hettita wem-) fejlődésének eredményei. Így az indoeurópai *g^uou- eredeti jelentése „(csorda), amely megy” lehetett; vö. a szemantikailag ugyanígy keletkezett és hasonló jelentésben használt szavakkal: ógör. πρόβατα, óészaki gandandi fē¹⁴. M. Budimir az indoeurópai *g^uou--t az indoeurópai *g^ueā „hajlítani” szóval próbálta összekapcsolni, főként arra a tényre támaszkodva, hogy egyes vad szarvasmarhafajtákra jellemző a

⁶ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, p. 161—162, 255, 371—372; C. Keller, uo., p. 123.

⁷ Л. Нидерле, Славянские древности, p. 320; W. Hensel, Die Slawen im frühen Mittelalter, p. 85—91.

⁸ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 79, 252—253; K. Паавер, uo., p. 368, 371; K. Paaver i P. Kulikauskas, uo., p. 268.

⁹ Latvijas PSR vēsture, I, p. 11; K. Паавер, uo., p. 367—370.

¹⁰ Lietuvos TSR istorijos šaltiniai, I, p. 575.

¹¹ J. Pokorny, Et. Wb., p. 482—483.

¹² G. Ipsen, IF, 41, p. 175—177; H. Wagner, KZ, 75, p. 58—75; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 38; J. Pokorny, Et. Wb., p. 483.

¹³ J. Pokorny, Et. Wb., p. 483.

¹⁴ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 39.

130

a kiugró púpok¹⁵. A. Brückner ezt az indoeurópai szarvasmarhanevet a szanszkrit gu „cacare”, gūhah „trágya, ürülék”, lengyel gówno szavakkal hozta kapcsolatba¹⁶. Az indoeurópai *gʷou- eredetet elfogadva talán a legvalószínűbb, hogy az indoeurópai *gʷe-/*gʷo- „menni” szóval kapcsoljuk össze. Szemantikailag azonban, úgy véljük, ezt az állatnevet jobb nem „járó”-ként, hanem „született”-ként értelmezni. Ezt az értelmezést támogatná a litván kėltuva „szarvasmarha”: litván kė́lti, kilti, kiltis; görög πόρτις „borjú, fiatal tehén”, örmény ort „borjú”, oszét firton „szarvasmarha”: litván perėti, latin pario, -ere „szülni”¹⁷.

Az indoeurópai *gʷou- egy új, kizárólag a szláv nyelvekre jellemző -ed- képzővel valamennyi szláv nyelvben fennmaradt. Igaz, némely nyelvben e tő szavai már nem „nagytestű szarvasmarha” jelentésben használatosak, hanem csak az említett állat húsának elnevezésében maradtak fenn, vö.: óegyházi szláv goveždb „szarvasmarha”, óorosz говядо „bika”, orosz говядина „marhahús”, ukrán гов’ядина, belarusz гаўяда „szarvasmarha”, bolgár говедо, szerb-horvát говедо „bika”, szlovén govẹdo „szarvasmarha”, cseh hovado, szlovák hovado, lengyel owiezina „marhahús”, felsőszorb howjado „szarvasmarha”, alsószorb gowedo¹⁸.

A régi indoeurópai szarvasmarhanév valószínűleg egy másik összetett szláv szóban is fennmaradt — óegyházi szláv gumъno „csűr”, orosz гумно, cseh humno stb. < *gu- „szarvasmarha” + *meti „taposni”, orosz мять. Ebből következően a gumъno eredeti jelentése „hely, ahol a szarvasmarhák tapossák (a gabonát)” volt¹⁹.

Némely kutató a régi szarvasmarhanév nyomait a szláv nyelvekben is felismerni véli: orosz говно „trágya, ürülék”, cseh hovno stb. Eszerint az orosz говно eredeti jelentése „szarvasmarha-trágya” volna²⁰. A szóban forgó szláv szónak azonban egy másik, meglehetősen meggyőző etimológiája is van: a szanszkrit gūthah „ürülék” szóval hozzák kapcsolatba²¹. Igaz, A. Brückner, mint említettük, az általunk tárgyalt indoeurópai szarvasmarhanevet is a szanszkrit gūthah, gu- „cacare” szavakkal kapcsolta össze²². Ez az etimológia azonban nehezen támasztható alá.

V. Machek magyarázata sem megbízható: a szláv szarvasmarhanév gov- elemét a litván galvijas, német Kalb „borjú” szóval próbálja összekapcsolni²³.

Tehát az indoeurópai *gʷou- a szláv nyelvekben meglehetősen jól fennmaradt.

A balti nyelvek közül ez a szarvasmarhanév a lettben maradt fenn igen jól: a lett gùovs pontosan megfelel más indoeurópai nyelvek e tövű szarvasmarhaneveinek. A lettben azonban a gùovs kizárólag „tehén” jelentésben használatos. A gùovs mellett széles körben használatosak a kicsinyítő és más képzős alakok is: guōtiņa, guōsniņa, guostina, guovīte, guoliņa, guoča, guosnele, guošnele, guotele, guovīņa, guōtele, guōtelēns, guotulēns (EM, I, 692–3; EH, I, 424).

Meglehetősen bizonytalan, hogy az indoeurópai *gʷou- megvan-e a litván nyelvben. K. Būga ezt az indoeurópai tövet a litván guotas „nyáj, csoport, csorda” szóval kapcsolta össze, azzal érvelve, hogy a litván guotas eredeti jelentése „tehéncsorda; tehenek csoportja” volt²⁴. E. Fraenkel a litván guotas szót nem közvetlenül kapcsolja

¹⁵ M. Булдимир, Южнославенски филолог, 6, Београд, 1926–1927, p. 171; nurodoma iš O. Trubačiovo, ten pat, p. 39.

¹⁶ A. Brückner, Sl. et., p. 154.

¹⁷ J. Pokorny, Et. Wb., p. 818.

¹⁸ О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 35–36.

¹⁹ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 321; V. Machek, Et. sl., p. 150; О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 37; F. Slawski, Sl. et., I, p. 377–378.

²⁰ H. Hirt, IF, 37, p. 236; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 282.

²¹ F. Slawski, Sl. et., I, p. 331; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 282.

²² A. Brückner, Sl. et., p. 154.

²³ V. Machek, Et. sl., p. 141.

²⁴ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 353.

8*

131

az indoeurópai *gʷou- szóval, hanem a görög βόσκω „legeltetek, etetek” igével és más rokon szavaival²⁵, amelyek, mint láttuk, maguk is a régi indoeurópai szarvasmarha-elnevezéssel függnek össze. A litvánban azonban vannak olyan szavak, amelyeket „tehén” jelentésben használnak, és hangalakjuk arra utal, hogy nem választhatók el a tárgyalt indoeurópai szarvasmarha-elnevezéstől; ezek a lit. guõtė „tehén”, guõtena „fiatal tehén” (LKŽd., III, 740–1), gūtė „a tehén kedveskedő neve” (LKŽd., III, 764). Ezek a litván szavak azonban csak igen szűk körben használatosak, ráadásul az sem világos, nem jövevényszavak-e. Mindenekelőtt a lit. guõtena földrajzi elterjedése (Šatės) alapján a lett guotina vagy egy másik hasonló alakból származhat. A lit. guõtė egy olyan dalban fordul elő, amelyet szintén Lettország határvidékén jegyeztek le („Gyere haza, guote, gyere haza, szarvas!”). A lett guota valószínűleg a guotene kicsinyítő alakból újonnan képzett szó (EM, I, 692). A lett határvidéken használt, itt említett szavakon kívül azonban a litvánban a guõtė „haszontalan nő; hanyag nő” alak is előfordul Liškiava és Veisiejai környékén; eredeti jelentése talán „tehén” lehetett, és ide közvetlenül a lettből nem kerülhetett.

Meglehetősen tisztázatlan a lit. guõtė „a galócafélék családjába tartozó ehető gomba (Hygrophorus)” viszonya is a korábban említett szavakhoz. K. Būga ezt a gombanevet közvetlenül a lit. guõtas „csorda, csoport” szóval hozta összefüggésbe, mivel K. Būga szerint a gombát azért nevezték így, mert csoportosan, azaz guõtais nő („A csomókban, hídszerűen, csoportosan növő galócákat guõtėsnek nevezzük”, Slnt; guõtės hídszerűen, „csomókban” nőnek: Jnš, Kp, Šiauliai)²⁶. A lit. guõtė eredete azonban úgy is magyarázható, hogy „tehén-gomba”; vö. a lett guotenes, illetve guovju pekas „Kuhpilz (agaricus cinnamomus)” alakot is (EM, I, 692).

K. Būga az „Aistiškuose studijuose” című művében megemlítette a Guovainiai litván helynevet, amelyet a lett guovs szóval hozott összefüggésbe²⁷. K. Būga ezt az elképzelését E. Frenkelis is megismételte²⁸. Litvánia más helynévforrásaiban azonban nem találjuk a Guovainiai alakot. K. Būga valószínűleg a Šilalė járásbeli Gūvainiai falura gondolt; ebből esetleg vissza lehetett következtetni a Guovainiai alakra.

A régi tehénelnevezéssel feltehetőleg a Gūragjis < guovs + rāgas (Kuršėnai) pataknév hozható kapcsolatba, valamint a belőle keletkezett Gūragiai falunév²⁹. Lettország területén igen sok olyan helynév van, amely a guovs szóval függ össze³⁰.

Vagyis a régi indoeurópai *gʷou- bizonyos nyomai a litván nyelvben is fellelhetők. A porosz nyelvemlékekben ennek az indoeurópai szarvasmarha-elnevezésnek nincsenek nyomai.

A balti és szláv nyelvek közül összességében ez az elnevezés a lettben maradt fenn a legteljesebben. Később, úgy látszik, amikor a gazdaságban a szarvasmarha nősténye kezdte játszani a legfontosabb szerepet, a lettben az általános szarvasmarha-elnevezés átkerült a nőstényre, a tehénre. A szláv nyelvekben és a litvánban viszont új tehénelnevezés honosodott meg; ezek: orosz корова, ukrán корова, belarusz kapoba, bolgár крава, szerb-horvát krava, szlovén kráva, cseh kráva, szlovák krava, lengyel krowa, kasub karva, krova, felsőszorb kruwa, alsószorb krowa³¹, litván karvė, porosz kurwis „bika”. Úgy tűnik, ez az elnevezés rendelkezik

²⁵ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 177.

²⁶ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 353.

²⁷ K. Būga, Aistiški studijai, Peterburgas, 1908, p. 25.

²⁸ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 177.

²⁹ A Litván SZSZK folyóinak és tavainak névjegyzéke, 55. o.

³⁰ J. Endzelīns, A Lett SZSZK helynevei, I, 1, 343–344. o.

³¹ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 629–630; О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 40.

132

megbízható etimológiát: sok kutató a latin cornu „szarv”, görög κεραός „szarvas” szóval hozza kapcsolatba. Ugyanebből az eredetből származik a latin cervus „szarvas”, a kymri carw, a breton karo, az óporosz sirwis „őz” stb. Elképzelhető, hogy a balti és a szláv nyelvekben a tehén elnevezése valamely szarvas vagy más vad szarvas állat nevéből került át, talán először valamely széles szarvú tehénfajtára. Érdekes, hogy hasonló folyamat más nyelvekben is végbement; vö. a latin cornu, a görög κεραός kapcsolatát a német Rind „szarvasmarha”, az albán ka (< *k’ru) „ökör” szóval³².

Ezzel a litván karvė, orosz корова stb. eredetmagyarázattal V. Machek nem értett egyet. A tehén nevét a szanszkrit cárvati „zúz, rágcsál” szóval kapcsolta össze, és úgy vélte, eredeti jelentése „kérődző”³³ volt. Ez az etimológia azonban nem talált szélesebb körű elfogadásra. Különösen azért nem megbízható, mert maga a szanszkrit cárvati szó is nagyon bizonytalan eredetű³⁴.

A lett nyelvben nincs nyoma a litván karvė világosabb rokonainak: a lett karva „öreg, sovány tehén; egy nő gúnyos megnevezése; a tehenek szidalmazó neve” (EM, II, 165; EH, I, 590) minden valószínűség szerint a litvánból származó jövevényszó.

Az óporoszban, mint már említettük, e tövű szót „ökör” jelentésben használják. Az Elbing-szójegyzéken kívül (672. szó – Curwis Ochze) a III. katekizmusban szerepel a tárgyeset egyes számú alakja: kurwan. Egyes kutatók³⁵ az óporosz curwis szót lengyel jövevényszónak tartják (a legrégebbi lengyel írásokban a karw többnyire „öreg, lusta ökröt” jelent). Valószínűbb azonban, hogy az óporosz curwis saját szó³⁶. Ez a tő az óporosz helynévanyagban is meglehetősen gyakran előfordul: Corwedompne < óporosz curwis + dompne: lett dubens „talaj, alap, mélység”, Korwelaucken < óporosz curwis + óporosz laucks „mező”, Kurwingen < óporosz curwis + -ing-, Curwin³⁷.

A balti és a szláv nyelveknek sajátos elnevezésük van a szarvasmarha fiataljára, például: ószláv telice, orosz теленок, ukrán теля, belarusz цяля, bolgár теле, szerbhorvát теле, szlovén tele, cseh tele, szlovák tel’a, lengyel cielę, kasub celą, felsőszorb čelo, alsószorb šele, litván tėlias, teliūkas, lett telš, teļēns³⁸. Mind a balti, mind a szláv nyelvekben számos származékszó található ebből a tőből, vö. litván telinga, teliuotis, lett telidze „vemhes tehén”, teļuoties „elleni”, orosz стельная „vemhes”, orosz телиться „elleni” stb.

Aligha lehetne más balti és szláv állatnevet találni, amelynek ennyi eredetmagyarázata volna. Sajnos ezek közül egyelőre egyik sem igazán elfogadható.

³² J. Pokorny, Et. Wb., p. 574–577; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 225; F. Kluge, Et. Wb., p. 600; H. Hirt, Indogermanische Grammatik, II, Heidelberg, 1921, p. 117, 130; A. Bezzenberger, BB, 17, p. 216; B. Порциг, Членение индоевропейской языковой области, Москва, 1964, p. 259–260; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 119; A. Brückner, Sl. et., p. 271.

³³ V. Machek, Et. sl., p. 233; V. Machek, KZ, 64, p. 262–263.

³⁴ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 379.

³⁵ A. Brückner, Sl. et., p. 271; J. Pokorny, Et. Wb., p. 577.

³⁶ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 366; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 129; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 225.

³⁷ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 30, 70–71, 77; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 199.

³⁸ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 90; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1077–1078; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 44.

133

H. Petersonas ezt az elnevezést az örmény t’alun „kövér”, a szanszkrit tilvilah „gazdag, termékeny” szóval hozta kapcsolatba⁳⁹. Ez az etimológia azonban a többi kutató körében nem talált szélesebb körű elfogadásra.

J. Mikola a litván tėlias és társai szavakat a litván talokas „felnőtt lány; fiatal lány”, valamint a litván lokyš és a porosz clokies szavakkal hozta kapcsolatba⁴⁰.

G. Ilinskis a latin stolidus „ostoba, értelmetlen; erőtlen”, stultus, az ófelnémet stilli „csendes, nyugodt” és a litván tylus szavakkal hozta kapcsolatba⁴¹.

Smiešek a szláv telę szót a latin tollo, -ere „felemel”, valamint az ófelnémet dolēn „elvisel, felemel” igével hozta kapcsolatba⁴². Más kutatók is hajlanak arra, hogy részben elfogadják ezt a magyarázatot. Az állatnév eredeti jelentése „megszületett” lehetett, vö. gót barn „gyermek”: *bher- „hordani”⁴³.

A. Becenberger megkísérelte a litván tėlias szót a görög πέλεας „kan” szóval kapcsolatba hozni⁴⁴.

V. Machek igen eredeti módon magyarázta a telę szó eredetét. Véleménye szerint a szláv telę, a litván tėlias és a többi forma egy hosszabb alakból származik (hasonlóan a cseh Řina < Kateřina névhez), amely a latin vitulus „borjú, bikaborjú” és a görög ἔπαλον szavaknak felel meg; ezek az indoeurópai *uet- (görög ἔτος) „év” szógyökkel hozhatók kapcsolatba. Így a telę eredeti jelentése „egyéves” lehetett⁴⁵.

A litván tėlias és a szláv telę eredetét K. Būga is megkísérelte megmagyarázni: hajlott rá, hogy ezeket a szavakat a szláv tělo „test” szóval hozza kapcsolatba⁴⁶.

A magyarázatok tehát sokfélék, de mindegyik komoly kétségeket vet fel⁴⁷. Véleményünk szerint V. Machek etimológiája érdemel leginkább figyelmet. Ezt az indoeurópai állatnevek jelentős csoportja támasztja alá, amely éppen az indoeurópai *uet- „év” gyökkel hozható kapcsolatba; vö. a szanszkrit vatsáh „egyéves állat; borjú; szarvasmarha”, vatsakāh „borjú”, az albán vjetë „borjú”, a gót wiprus „egyéves bárány” és más szavakkal⁴⁸. V. Machek etimológiájának gyenge pontja a hangtan. Úgy véljük azonban, itt sem zárható ki kategorikusan, hogy a *uet-elo- alakból ne jöhetett volna létre a *tel- forma.

A litván telyčia „fiatal, még nem ellett tehén” – amint e szó képzője is mutatja – az orosz телица vagy e szó fehérorosz alakjából származik⁴⁹. Ugyanilyen eredetű a lett telica is⁵⁰.

A balti nyelvekben egy másik szarvasmarha-elnevezés is széles körben használatos, amelynek jelentése a litvánban meglehetősen közel áll az imént tárgyalthoz. Ez a litván veršis, a lett vērsis, a porosz werstian. A szláv nyelvekben ennek az elnevezésnek nincs nyoma. A litván veršis ma az irodalmi nyelvben és a nyelvjárások nagy részében fiatal szarvasmarha jelentésben használatos; vö. még a veršinga, veršiuotis alakokat, amelyek használatukban nem különböznek a korábban említett-

³⁹ H. Petersson, Arische und armenische Studien, Lund, 1920, p. 29; M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 505.

⁴⁰ J. Mikkola, BB, 22, p. 245.

⁴¹ Г. Ильинский, РФВ, 60, p. 421–424.

⁴² Smieszek, Materiały i Prace Komisji Językowej Akademii Umiejętności, IV, p. 397–401, plg. M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 90.

⁴³ J. Pokorny, Et. Wb., p. 1061; C. D. Buck, Dict., p. 155.

⁴⁴ A. Bezzenberger, BB, 27, p. 176.

⁴⁵ V. Machek, Et. Sl., p. 524.

⁴⁶ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 318, 625.

⁴⁷ M. Vasmer, Et. Wb., III, p. 90; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1077; F. Slawski, Sl. et., I, p. 99; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 44–45.

⁴⁸ J. Pokorny, Et. Wb., p. 1175.

⁴⁹ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1078.

⁵⁰ EM, IV, p. 160.

134

ezekből származik: telinga, teliuotis. Az ejtésváltozatok egy része (főként a dzūkiai) azonban a veršis szót „bika, ökör” jelentésben használja. Ez a jelentés K. Širvydas szótárában is megtalálható („Stadnik/taurus. Wierśis“, I. kiadás, 174; „Byk. Taurus/Werbis“, V. kiadás, 22). A lett veršis csak „ökör, bika” jelentésben használatos. A porosz werstian (az elbingi szójegyzék 674. szava), amely valószínűleg a *werstian alakból ered, és amelyben az -ist- kicsinyítő képző⁵¹. „borjú (Kalb)” jelentésben jegyezték fel. Így a litván veršis eredeti jelentése „bika, ökör”. S. D. Bak tévedett, amikor az angol bullock „bikaborjú” jelentésének „ökör” jelentésre változásával vont párhuzamot a lett veršis „ökör” < „borjú”⁵² között.

A litván veršis, lett vērsis és porosz werstian a latin verres „kan, disznó” szóval, a szanszkrit vṛṣah „bika, ökör”, vṛṣṇih „hímnemű; kos”, vṛṣaṇah „here” szavakkal rokonítható. Ezek a szavak továbbá az indoeurópai *auer- „nedvesít, megöntöz, folyik” gyökkel hozhatók kapcsolatba, vö. szanszkrit vār „víz”, tochár A wăr stb. Így a litván veršis és társai eredeti jelentése „magot kibocsátó, vizelő” lehetett. Ehhez az etimológiához számos szemantikai párhuzam hozható fel, vö. orosz вепрь „kan”: szanszkrit vāpati „kidobja (a magot)”; gót auhsa „bika”, szanszkrit ukṣā „bika”: szanszkrit ukṣáti „meglocsol”; latin ūrus „őstulok”, svéd nyelvjárási ure „bika”: óészaki úr „szitáló eső”. Igaz, e párhuzamok némelyike kétséges, ám a kutatók többsége egyetért a litván veršis eredetének iménti magyarázatával⁵³.

A litván nyelvben használatos a jautis szó is, amely kizárólag erre a nyelvre jellemző, és a tehén hímjét jelöli. Egyes nyelvjárásokban ez a szó nem általában a tehén hímjét jelenti, hanem a kasztrált, mezőgazdasági munkára használt szarvasmarhát. Valószínűleg ez volt a szó eredeti jelentése is. Ahogyan a žirgas „ló” mellett kialakult a szántásra használt állatot jelölő arklys „igásló”, úgy a veršis mellett is létrejött a jautis „járomba fogott veršis”. A jautis szó kezdetben talán csak a veršis szóval alkotott szókapcsolatban volt használatos. A litván jautis etimológiája kétségtelen: a szanszkrit yāuti „köt, befog”, a litván jungas, jaug tas „az az öv, amellyel a dolgozó ökör járomját a szarvához kötik” stb. szavakkal hozzák kapcsolatba; vö. még az ugyanahhoz az indoeurópai gyökhöz tartozó óészaki eykr „igásállat, ló” és szanszkrit yōgyaḥ „igásállat” szavakkal⁵⁴.

A porosz Jautin víznév arra utal, hogy az óporoszoknak is volt a litván jautis szóval pontosan egyező szavuk⁵⁵.

A litvánhoz hasonlóan a szláv nyelvekben is külön neve van a tenyészbikának és az igásökörnek; vö. orosz бык „bika”, orosz вол „ökör (igás)”. Ezek az elnevezések azonban nem állnak kapcsolatban a balti nyelvek megfelelő bika- vagy ökörneveivel. Ráadásul valószínűleg viszonylag új keletű, kizárólag a szláv nyelvekre jellemző szavak⁵⁶. Igaz, az orosz бык, amelyet sok kutató egy „bőg, béget” jelentésű igével hoz kapcsolatba (vö. cseh býkati), pontos megfelelője a litvánban is megvan, vö. litván būkas „Bota u rus stellaris”⁵⁷: litván būkti „bőg, béget”, baūkti. A litván būkas eredetét szépen igazolják szinonimái: baūblys: litván baūbti „bőg”, rėklys: litván rėkti „kiált”.

⁵¹ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 53. ⁵² S. D. Buck, Dict., p. 153. ⁵³ J. Pokorny, Et. Wb., p. 80–81; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1228–9; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 652; EM, IV, p. 565; F. Kluge, Et. Wb., p. 518; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 353; F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, p. 234. ⁵⁴ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 191; J. Pokorny, Et. Wb., p. 508–510; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 110. ⁵⁵ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 51, 233. ⁵⁶ M. Vasmer, Et. Wb., I, 158, 216; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 41–44; F. Sławski, Sl. et., I, p. 52. ⁵⁷ И. Эндзелин, Lingua Posnaniensis, 1, p. 3.

135

A litván irodalmi nyelvben, valamint egyes nyelvjárásokban használatos a tenyészbika megnevezése: būlius. Ez a szó a lett būlis szóhoz hasonlóan a németből származik; vö. a kelet-poroszországi német boll, bull, valamint a közép-alnémet bulle alakot⁵⁸. A tenyészbika német megnevezése az indoeurópai *bhel- ’felfúj, fúj, dagad’ szóval függ össze; vö. az angol ballock ’testiculus’ szóval; a görög φαλλός ’penis’, az óír ball és más szavakkal⁵⁹. Eszerint a tenyészbika a nemi szerveiről kaphatta ezt az elnevezést.

Mint említettük, a balti nyelvek nem őrizték meg az indoeurópai *guou ’szarvasmarha’ jelentést. Ezekben azonban találunk néhány más eredetű, szarvasmarhát jelölő nevet.

A litván és az óporosz nyelvben jól megőrződött az indoeurópai *peku-; sok kutató véleménye szerint eredeti jelentése ’nyírható, gyapjas állat, juh’ volt, majd később általában a szarvasmarha jelentése alakult ki belőle. Az indoeurópai *peku- a görög πέκω ’nyírok, fésülök’, a latin pecto, -ere ’fésülni’, a litván pėšti, a görög πέκος ’gyapjú’ és más szavakkal függ össze. Ebből a tőből eredő szarvasmarha-elnevezés számos indoeurópai nyelvben van; vö. a szanszkrit páśuh ’szarvasmarha, állat’, az avesztai pasu- ’szarvasmarha, kisebb jószág’, a latin pecū ’szarvasmarha’, az ófelnémet fihu ’szarvasmarha’ (gót faihu ’vagyon’) alakot⁶⁰.

A litván pėkus gyakran előfordul a régi írásokban. Amint azt a litván nyelv akadémiai szótárának cédulaanyaga mutatja, ez a szó még viszonylag nemrég is használatos volt Švenčionys környékén. Jelenleg a litván pėkus csak a Belorusz SZSZK területén élő litván nyelvszigeteken (Zietela) használatos. Švenčionys környékéről a pėkas alakot is feljegyezték; ezt nemcsak ’szarvasmarha’, hanem átvitt értelemben ’bolond’ jelentésben is használták.

Ez a szarvasmarha-elnevezés a porosz nyelvemlékekben is jól megőrződött: a katekizmusokban ötször adatolták az egyes szám tárgyesetű pecku alakot, és kétszer ugyanennek a ragnak a peckan alakját⁶¹.

Korábban a nyelvészek egy része, köztük K. Būga is, a balti nyelvek e szarvasmarha-elnevezéseit germanizmusnak tartotta. K. Būga szerint a poroszok a gótoktól vették át szavukat, amely a poroszok közvetítésével a litván nyelvbe is bekerült⁶². E nézet kialakulásának fő oka az volt, hogy a balti szóalakokban a várt (š)s helyén k áll. A balti nyelvekben azonban a várt szibiláns helyett veláris mássalhangzó más szavakban is előfordul, amelyeket senki sem próbál kölcsönszónak tekinteni⁶³. E. Hermann, amikor a litván pėkus nem kölcsönzött eredetét bizonyította, különösen e szó sajátos jelentésére hivatkozott (’szarvasmarha, kisebb jószág, juh’)⁶⁴.

A lett nyelv nem őrizte meg az indoeurópai *peku- ’szarvasmarha’ jelentését; e szónak a szláv nyelvekben sincs nyoma.

A litván nyelvben meglehetősen széles körben használatos egy kizárólag erre a nyelvre jellemző, a kėlti igével összefüggő szarvasmarha-elnevezés⁶⁵: kėlta, kėltai (többes számú alak), kėltava, kėltuva, keltuvà, kėltos ’tehéncsorda’, kėltuvė ’tehén’, keltuvė, kėltuvės ’szarvasmarha, csorda’. A kėltuva szót néha általában állatra, sőt házi...

⁵⁸ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 64; EM, I, p. 348; K. Alminauskis, Die Germanismen des Litauischen, Kaunas, 1934, p. 37; J. Sehwers, Sprachlich-kulturhistorische Untersuchungen, p. 20.

⁵⁹ F. Kluge, Et. Wb., p. 110; J. Pokorny, Et. Wb., p. 120–121; C. D. Buck, Dict., p. 154.

⁶⁰ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 564; J. Pokorny, Et. Wb., p. 797; F. Kluge, Et. Wb., p. 822.

⁶¹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 392.

⁶² K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 85, 86; III, p. 496, 897.

⁶³ E. Fraenkel, Die baltischen Sprachen, Heidelberg, 1950, p. 13–18.

⁶⁴ E. Hermann, AfslPh, 40, p. 161; Chr. S. Stang, Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo–Bergen–Tromsö, 1966, p. 93; J. Otrębski, Die Sprache, 12, p. 50–51.

⁶⁵ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 238.

136

madár jelentésben (vö. Kėltuvos „tehenek, lovak, juhocskák, sertések, libák” K. Būga (Ad.), Ožka negadna kėltuva stb.) (LKŽd., V, 530–1, 551–2). A kėltuva alakot a „szarvasmarha-csorda, nyáj” jelentésben is használják. Az említett szarvasmarha-elnevezések a kelet-litván nyelvjárásokban, valamint néhány régi írásműben fordulnak elő; például a kėltuva alakot K. Širvydas meglehetősen gyakran használja, M. Mažvydas és J. Bretkūnas írásaiban pedig szintén előfordul.

Kizárólag a litván nyelvre jellemző a galvijas szó is: „állat (rendszerint háziállat, szarvasmarha); vadállat”. V. Machek, mint láttuk, megpróbálta a lit. galvijas szót a szláv gov- (orosz говядо stb.) és a német Kalb „borjú” szóval összekapcsolni. Az ilyen kapcsolat azonban nehezen támasztható alá: a lit. galvà „egy ember vagy állat” jelentése (vö. „A teheneket és üszőket át kell teleltetni, nyolc fej van belőlük”, LKŽd., III, 79) azt mutatja, hogy a galvijas nem választható el a galvà szótól; vö. a Wolfenbütteli Postilla pekui galvui alakját, valamint a német so und soviel Haupt Rindvieh⁶⁶ fordulatot.

A lett luõps „szarvasmarha, állat” szónak, amely a balti és a szláv nyelvekben egyaránt teljesen elszigetelt, az albánban van megfelelője: alb. lopë „tehén”. Ez egyike a balti és az albán nyelv kevés lexikai izoglosszájának. E szavakkal a svájci német loobe, lioba „tehén” alakokat is megpróbálták összekapcsolni⁶⁷. Az utóbbiak azonban újonnan keletkezett, szűk körben használt tehénelnevezések is lehetnek.

J. Mikkola a lett luõps szót a *lampas alakból próbálta származtatni, az utóbbit pedig a gót lamb „bárány” szóval kapcsolta össze⁶⁸. Megítélésünk szerint azonban az alb. lopë „tehén” szóval való összekapcsolás valószínűbb.

A lett luõps szóból minden valószínűség szerint a litván lūopas „ügyetlen ember, mamlasz, tökfilkó” is kialakult (LKŽd., VII, 692).

A lit. lopas „szarvasmarha” jelentésben S. Daukantas írásaiban fordul elő (LKŽd., VII, 648), ahová kétségtelenül a lett nyelvből került.

A balti nyelvek állattenyésztési szókincsében nagyon homályos és elszigetelt a porosz tehénelnevezés, a klente (az Elbingi szójegyzék 673. szava), valamint a clynth (a Grunau-féle szójegyzék 4. szava). Mindkét porosz nyelvemlékben „tehén” jelentésben szerepel⁶⁹. Úgy tűnik továbbá, hogy ez a tehénelnevezés a porosz helynévanyagban is nyomot hagyott; vö. a Clynteyne helynevet<, amely a porosz clynth + -ein képző alakból ered⁷⁰. A szóban forgó porosz tehénelnevezés hitelessége tehát nem kétséges.

A porosz klente eredetét meglehetősen sokféleképpen próbálják magyarázni.

A. Bezzenberger a porosz klente alakot (véleménye szerint a *tlentē alakból) a görög πτέλας „kan” szóval, valamint a litván tėl̃ias szóval kapcsolta össze⁷¹.

L. Geitler a porosz tehénelnevezést az orosz кляча (< *кле́тя) „gebé, hitvány kanca” szóval hozta kapcsolatba⁷². A cseh nyelvész álláspontját J. Mikkola is támogatta⁷³.

A. Brückner a porosz klente szót a lengyel klępa „öreg tehén” szóból származtatta⁷⁴; vö. még a szlovén klęka „sovány tehén, gebe” szóval.

A legkevésbé meggyőzőnek A. Bezzenberger etimológiája tűnik.

⁶⁶ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 132.

⁶⁷ EM, II, p. 528; J. Pokorny, Et. Wb., p. 654.

⁶⁸ J. Mikkola, BB, 21, p. 219–220.

⁶⁹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 360.

⁷⁰ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 66, 233.

⁷¹ A. Bezzenberger, BB, 27, p. 176.

⁷² L. Geitler, Litauische Studien, Prag, 1875, p. 65.

⁷³ A. Mikkola, AfslPh, 39, p. 12.

⁷⁴ A. Brückner, AfslPh, 20, p. 504.

137

Más kutatók a porosz klente eredetét magyarázva talán helyes úton járnak.

Úgy véljük, hogy a tehén ilyen porosz nyelvi elnevezése magában a porosz nyelvben keletkezhetett egy megfelelő, ám e nyelv emlékeiben nem adatolt igéből; vö. lit. klẽnkti ’nehezen, keservesen menni’, lett klencēt. A szláv nyelvekben ugyanezen tő igéjéből – vö. orosz клякать ’megbotlani’, óegyházi szláv klẽčati, szlovén klẽkati ’megbotlani, ingadozni, bizonytalanul állni’ stb. – szintén önállóan keletkeztek a megfelelő állatnevek. A háziállatok közül éppen a tehénre jellemző leginkább a lassú, nehézkes járás.⁷⁵

Így mindhárom balti nyelvben különböző a tehén elnevezése. A legrégebbi elnevezést a lett nyelv őrizte meg. A litván és a porosz nyelvből ezt az elnevezést, amely a lett giòvs megfelelője, egy újabb váltotta fel (lit. kárvė, porosz curwis). A porosz nyelvben a lit. kárvė megfelelő tehénelnevezés feltehetően azért nem honosodott meg, mert e tövű szót ’bika’ jelentésben használták.

A balti nyelvekben számos különféle szarvasmarha-, többnyire tehénnév található, amelyek az állat valamely tulajdonságával függnek össze; különösen sok ilyen nevet találunk a lett nyelvjárásokban. Legnépesebb csoportjuk az állat jellegzetes színéhez kapcsolódik.

Lett aûbe ’fehér fejű tehén’ (EH, I, 183), vö. lett aûbe ’csuklya’ < német Haube⁷⁶.

Lett bale ’egy fehér tehén neve’ (EH, I, 200), vö. lett bāls ’sápadt, halvány’.

Lett bāltaste ’fehér farkú tehén neve’ (EH, I, 201) < bālts+aste ’farok’.

Lett bāltkāja ’fehér lábú tehén neve’, baltkājena (EH, I, 202) < bālts+kāja ’láb’.

Lett bāltāna ’tehénnév’, baltanīte (EH, I, 202) < bālts+sānis ’oldal’.

Lett bęnga ’tarka tehén neve’ (EH, I, 212), vö. lett bęngulis ’(becéző megszólításként) gyermek’?

Lett brūklene ’vörösesbarna tehén neve’ (EH, I, 246), vö. lett brūkle, brūk-lene ’vörös áfonya (vaccinium vitis idea); vörös színe miatt gyakran a piros arcú lányokhoz hasonlítják’.

Lett brūnala ’barna tehén’, brūnala, brūnale, brūnuļa, brūnava, brūne, brūnce (EM, I, 341; EH, I, 245, 246), brūnķe ’megvető elnevezés barna tehénre’ (EH, I, 245), vö. lett brūns ’barna’ < továbbá alsónémet brün⁷⁷.

Lat. ciēlava „tehénnév; fehér fejű tehén” (EH, I, 277), vö. lat. ciēlava „barázdabillegető”.

Lat. ciruole „fehér fejű tehén” (EM, I, 392), vö. lat. cīrulis „pacsirta”, cirulgalvas „nagy hópelyhek” (EM, I, 392).

Lat. drīzala „tehénnév (a csíkos?)” (EH, I, 335), vö. lat. drīzena „sugár”, drīksnains „sugaras, karcolt”. Ha e tehénnév jelentése nem „csíkos”, akkor a lat. drīzs „gyors” szóval is kapcsolatba hozható, vö. lat. drīzuļi „korán érő gyümölcsök”.

⁷⁵ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 576.

⁷⁶ J. Sehwers, Sprachlich-kulturische Untersuchungen, p. 4.

⁷⁷ J. Sehwers, ten pat, p. 19.

138

Lat. dūkala „egy feketésszürke tehén neve”, dūkale, dūkala, dūkana, dùkaṇa, dùce „sötétbarna, fekete fejű tehén; szürke tehén neve” (EM, I, 523; EH, I, 345, 346), vö. lat. dūkans „szürkésbarna”.

Lat. dūmala „sötét-, feketésszürke tehén, barna fejű vörös tehén”, dumala „sötétbarna tehén”, dùmula (EM, I, 514, 527, 528; EH, I, 347, 348), vö. lat. dūmals „füstszínű, sötétszürke”.

Lat. gulbene „egy fehér tehén neve” (EH, I, 416), gūlbis (EM, I, 676), vö. lat. gūlbis „hattyú”.

Lat. īrbe „egy finoman pettyezett tehén neve” (EH, I, 431), vö. lat. īrbe „fogoly”.

Lat. juosle „fehér tehén, amelynek elülső és hátulsó része sötét” (EH, I, 571), vö. lat. juōslains „csíkos”, juōslene „olyan sertés, amelynek derekán övszerű csík van” (EM, II, 127).

Lat. kruonala „(sötét)vörös tehén neve; egy tehén neve”, kruōnula, krùonale, krùonala (EM, II, 295; EH, I, 664), vö. lat. kruōnis „korona; koszorú” < lásd a délnémet nyelvjárási krōne⁷⁸.

Lat. krustala „egy tehén neve”, krustala (EM, II, 288; EH, I, 660), vö. lat. krusts „kereszt”.

Lat. kūtala „fehér hátcsíkos tehén”, kūtala (EM, II, 393; EH, I, 709), vö. lat. kūtāins „csíkos (jószágról)” < észt küüt „csíkos; fehér hátcsíkos jószág” (EM, II, 393).

Lat. làuce „homlokfoltos tehén”, làučā, lauka, làukala, làukala, làukàża, laùcika (EM, II, 425, 426; EH, I, 722), vö. lat. làuks „homlokfoltos”.

Lat. màntale „egy fekete tehén neve” (EH, I, 782), vö. lat. mañdala „egy hétfőn ellett tehén neve” (?).

Lat. māralina „egy tehén neve” (…kas bij raiba – raibalina, kas sarkana – māralina…), mārala (EM, II, 583; EH, I, 792), vö. lett. mārani „vörös festésre való növény” (EH, I, 792).

Lat. melle „fekete tehén”, melne, mellika, meļļuža, mellene (EM, II, 596; EH, I, 798), vö. lett. meļns „fekete”.

Lat. mice „egy fehér fejű tehén neve”, mička (EH, I, 811), vö. lett. mice „női sapka, főkötő; általában sapka”, mička < vok. žem. müttse.

Lat. mugrina „más színű hátú tehén neve” (EM, II, 661), vö. mugura „a hát”.

A lett mustala „fekete ajkú tehén; sötétebb (sötét) fejű tehén”, mustala „sötét pofájú tehén”, mustika „fekete tehén” (EM, II, 672; EH, I, 835), vö. lett mustis „fekete kutya” < észt must „fekete”, lív mustā. A mustika forma az észt mustik alakból ered (EH, I, 835).

Lat. nakča „egy fekete tehén neve”, naktala (EH, II, 3), vö. lett. nakts „az éjszaka”.

Lat. pālne „hamuszürke tehenek neve” (EH, II, 152), vö. lett. pēlni „a hamu”, palss „fakó” (?).

Lat. pālse „egy fakó tehén neve” (EH, II, 152), vö. lett. palss „fakó”.

Lat. plaṇke „fehér tehén fekete vagy vörös elülső és hátsó testrészekkel; tarka fekete tehén vagy fekete tehén fehér lágyéktájékkal; egy

⁷⁸ J. Sehwers, uo., 59. o.

139

„tarka tehén vagy fehér fejű tehén” (EH, II, 283), vö. lett plaṅks „tarka”, plaṅkene „tarka kendő” (EH, II, 283).

Lat. punika „egy barna tehén neve” <est. punik „vörös tehén” (EM, III, 413).

Lett raibe „egy tarka tehén”, raibala, raibala, raibala, raibala, raìbala, raibula, ràibula, raibule, raibulīte, raibelīte, raibalīte, raibele, raibene, ràibale, raibuolina-reibulīte (EM, III, 467, 468, 505; EH, II, 350), vö. lett rāibs „tarka, foltos, tarkázott”.

A lett raicka „egy tarka tehén”, raiča (EM, III, 469; EH, II, 351) szavakat is valószínűleg az imént felsorolt elnevezésekhez kell kapcsolni.

Lett rāine „egy tehén neve” (EH, II, 351), vö. lett raìns „tarka, csíkos”.

Lett salnika „jeges szürke színű tehén” (EM, III, 675), vö. lett salns „őszes színű”.

Lett sāntala „egy fekete tehén neve”, santene „egy tehén neve” (EH, II, 433–4), vö. lett sants „a bársony”.

Lett sārke „(vörös, barna) tehén neve”, sārke, sārkene „egy vörös tehén neve”, sarkane, sarkala, sarče „egy barna tehén” (EM, III, 722; EH, II, 441, 443), vö. lett sarks „kissé vöröses”.

Lett sārtala „egy tehén neve”, sārtala, sārtite „egy vörös tehén neve” (EM, III, 807; EH, II, 473), vö. lett sārts „vörös”.

Lett sārmule „egy szürke tehén” (EH, II, 444), vö. lett sārma „a dér”.

Lett sēmale „egy világosszürke tehén” (EH, II, 481), vö. lett *šēms „világosszürke, fekete foltokkal”.

Lett sīrmala „egy szürke tehén”, sirmala, sirmula, sirmule (EM, III, 846, 847; EH, II, 488, 489), vö. lett sīrms „szürke”.

Lett sīrsniņa „egy tehén neve, amelynek homlokán szív alakú folt van” (EH, II, 489), vö. lett sirds „a szív”.

Lett skudre „fekete tehén”, skudrite, vö. lett skudre „a hangya”⁷⁹.

Lett slauna „egy fekete tehén neve; tarka tehén; piszkos tehén; vörös-fehér vagy fekete-fehér oldalú tehén”, slāune „fehér hasú tehén; fehér hasú fekete tehén; fehér oldalú tehén”; slāunala „tarka tehén”, slāunene „egy tehén neve”, slaunike, slaunuža, slaunīs „tarka hasú és oldalú tehén”, slaure „foltos tehén”, šļaune „a csípőjén vagy combján tarka tehén”, šļāune (EM, III, 919, 220; IV, 67; EH, II, 521, 522), vö. lett slauns „a csípőjén vagy combján tarka, tarkázott”, šļāuns.

Lett sniedze „egy fehér tehén neve” (EM, III, 977), vö. lett sniegs „a hó”.

Lat. spīdala „fényes szőrű tehén neve“, spīdala „egy tehén neve“ (EM, III, 1000; EH, II, 552), vö. lat. spīdēt „fénylik“.

Lat. stripala „egy csíkos tehén neve“ (EM, III, 1092), vö. lat. stripā „a csík“.

⁷⁹A hangyát a tehénnel különféle lett hiedelmek is összekapcsolják, vö.:

„Viena pati man gotiņa, Tai skudrīti vārdų liku, Lai telītes vairojās Kā skudrītes pūlīte“ (LD, 28960).

„Govis mēdz tris reizes ap skudru pūli apvest, pirms tās uz tirgu ved pārdot, ar to cerību, ka tad būsot daudz pircēju kā skudru“ (J. Alūnāns, Mājas Viesis, 1857, 270) ir kt., plg. P. Šmits, Latviešu tautas ticējumi, p. 551.

140

Lat. škūtala „annak a tehénnek a neve, amelynek háta színe eltér a teste többi részének színétől“ (EH, II, 641), vö. lat. skūt „borotvál“ (?).

Lat. trese „annak a tehénnek a neve, amelynek homlokán fehér folt van (trese)“ (EM, IV, 231), vö. lat. trese „a fehér homlokfolt“.

Lat. tūmšsārke „a sötétvörös (tehénről mondva)“ (EM, IV, 263), vö. lat. tūmšsārkans „sötétvörös“.

Lat. ūbele „egy szürke tehén“ (EM, IV, 403), vö. lat. ūbels „sötétszürke“.

Lat. uōgra „egy fekete tehén neve“ (EH, II, 743), vö. lat. uōgle „a szén“ (?).

Lat. vabule „egy fekete tehén neve; egy barna tehén neve“, vabuole, vabala „egy fekete tehén neve“ (EM, IV, 428; EH, II, 746), vö. lat. vabule „a bogár“⁸⁰.

Lat. valgīs „egy fehér ökör“ <, észt valgu (EM, IV, 455).

Lat. zale „egy vörösbarna tehén“ (EM, IV, 684; EH, II, 800), vö. lat. zals „vörösessárga“.

Lat. zeltere „?“ (guosniņas – viena zale, uotra zeltere) (EM, IV, 705), vö. lat. zēlts „az arany“, zeltenes „sárga virágú cserje“.

Lat. ziēdala „egy tarka tehén neve“, ziēdala, ziēdala, ziēdele, ziēča, ziēdaine, ziēduone (EM, IV, 737, 738; EH, II, 810, 811), vö. lat. ziēds „a virág, a virágzat“.

Lat. zile „tehénnév“, zilene „egy kék tehén“, ziluža „egy szürke (?) tehén“ (EM, IV, 719, 721; EH, II, 806), vö. lat. zils „kék“.

Lat. zīmala „jelöléssel (a homlokán) rendelkező tehén”, zimala, zīmala, zīmala, zīmala, zīmala, zīmala, zīmala, zīmēle, zīmule, zīmala, zīmālite, zīmāle, ziemala (EM, IV, 734, 735, 736, 742; EH, II, 810), vö. lat. zīme „jel”. A ziemala forma más eredetű is lehet, vö. lat. ziema „tél”.

Lat. zvaigala „fehér, csillagszerű homlokfolttal rendelkező tehén”, zvaigale, zvaigala (EM, IV, 761; EH, II, 813, 814), vö. lat. zvaigzne „csillag”.

A lett nyelvben széles körben használatosak a tehén születési napjának vagy általában az időszaknak az elnevezéséből eredő tehénnevek⁸¹. Az ilyen eredetű nevek ismeretlenek a litván nyelvben. A szláv nyelvekben előfordulnak, vö. orosz полднёха, вечареха, вторёха, понеделка, alsó-lausitzi pónžela⁸², ám sokkal ritkábban használják őket, mint a hasonló lett tehénneveket.

Lat. cẹtala „csütörtökön született tehén neve”, cẹtalina, cẹtala, cẹtula, cẹture, cẹturtale, cẹtuža, cẹkula „csütörtökön született, vagy a homlokán jegyet viselő tehén elnevezése”, cẹkula, cẹkule, cẹkata, cẹka „csütörtökön született tehén” (EM, I, 368, 376, 409; EH, I, 262, 267), vö. lat. cẹtūrtais „negyedik”, cẹtūrtdiena „csütörtök”.

Lat. dienala „nappal született tehén” (EM, I, 483), vö. lat. diena „nap”.

Lat. laūnadżite „a launags idején született tehén” (EH, I, 723), vö. lat. laūnags „déli idő”, laūnadżite „az a lány, aki a launags idején született”.

Lat. maņdala „hétfőn született tehén neve”, maņdala, maņčka, mandža, maņčka, maņdža (EM, II, 560; EH, I, 782, 783), vö. német der Montag „hétfő”.

⁸⁰ P. Šmits, Latviešu tautas ticējumi, 550. o.

⁸¹ P. Šmits, ugyanott.

⁸² О. Н. Трубачев, Происхождение…, 46. o.

141

Lett. mārika „egy Mária-napon született tehén neve” (EH, I, 792), vö. lett. Māra „Szűz Mária; a tehenek védőszentje”⁸³.

Lett. pirmala „hétfőn született tehén”, pirmala, pirmaliņa, pirmula, pirmuža (EM, III, 225, 227; EH, II, 237), vö. lett. pirmais „első”, pirmdiena „hétfő”.

Lett. piektala „pénteken ellett tehén neve”, piektala, piektuļa, piektuža, piekūža, piekala, piekča (EM, III, 260, 261; EH, I, 253, 254, 256), vö. lett. piektis „ötödik”, piektdiena „péntek”.

Lett. pustala „szombaton (pussvēta) született tehén neve”, pustuža (EM, III, 435; EH, II, 334), vö. lett. pussvēta „szombat”.

Lett. rītala „reggel ellett tehén neve”, rītala, rītula (EM, III, 540, 541; EH, II, 377), vö. lett. rīts „reggel”.

Lett. sestala „szombaton született tehén neve”, sestala, sestuļa, seška, šeške, sestika (EM, III, 820, 821; EH, II, 478, 479), vö. lett. sestais „hatodik”, sestdiena „szombat”.

Lett. svētala „vasárnap ellett tehén neve”, svētala, svētula, svētula, svētuža (EM, III, 1154, 1157; EH, II, 616), vö. lett. svēts „szent”, svētdiena „ünnepnap; vasárnap”.

Lett. trešala „szerdán született tehén neve”, trešala, trešele, treška, treške, trešula, trešula, treštala, trese (EM, IV, 231, 232; EH, II, 693), vö. lett. trešais „harmadik”, trešdiena „szerda”.

Lett. uotraļa „kedden ellett tehén neve”, uotruļa, uortuļa, uotala, uōtala, uōtala, uōtala, ūtala (EM, IV, 423, 424, 426; EH, II, 741, 743, 744, 745), vö. lett. uōtrs „a másik, a második”, uōtrdiena „kedd”.

Lett. vakare „este ellett tehén neve” (EM, IV, 447; EH, II, 751), vö. lett. vakars „este”.

A lett nyelvben számos, szűkebb vagy szélesebb körben használatos tehénnév is van, amelyek az állat valamely fizikai sajátosságával, szokásával, fejésével stb. kapcsolatosak.

Lett. briedale „meredek és hegyes szarvú tehén neve”, briedaļa, briēdele (EH, I, 243), briēdala „jávorőszőrű (szürke) tehén”, briedule (EM, I, 336, 337), vö. lett. briēdaļa „jávorünő”, briēdis „jávorszarvas”⁸⁴.

Lett. pipaste „rövid farkú tehén” (EH, II, 235), vö. lett. pipis „sarok, gabonás zsák csücske; férfi nemi szerv” (+aste „farok”).

Lett. puškala „szarvai között szőrpamacsot viselő tehén neve” (EH, II, 336), vö. lett. puškains „rojtos”.

Lett. radze „szarvas tehén”, raguolite „tehén”, stāvradze „tehénnév” (EM, III, 463; EH, II, 350, 574), vö. lett. rags „szarv”.

Lett. sīkala „tehénnév”, sikala „apró foltos tehén; tehénnév” (EM, III, 851), vö. lett. sīks „kicsi, jelentéktelen”, sikaļa „alacsony termetű lány”.

Lett. staltēne „egy tekintélyes, jól táplált tehén neve” (EM, III, 1042), vö. lett. stalts „tekintélyes, mutatós”.

⁸³ K. Straubergs, Latviešu buramie vārdi, I, Rīgā, 1939, p. 397–402.

⁸⁴ P. Šmits, Latviešu tautas ticējumi, p. 550.

142

Lett. żemala „rövid lábú tehén neve; žema guovs“, žemala, žemula, žemlūze „alacsony (rövid) lábú tehén”, zemlūza „lapátszerű fülű tehén” (EM, IV, 707, 712; EH, II, 805), vö. lett. žems „alacsony”.

Lett. barvede „olyan tehén, amely rendszerint a csorda élén jár” (EH, I, 206), vö. lett. barvedis „az első kaszás, a vezető”.

Lett. blānde „olyan tehén, amely szokott elkülönülni a csordától” (EH, I, 226), vö. lett. blāndīties „kóborolni”.

Lett. dīkuļa „halkan bőgő tehén” (EH, I, 326), vö. lett. dīkuļōt „ismételten hangosan sírni”.

Lett. dūķna „gyakran (halkan) bőgő tehén” (EM, I, 525), vö. lett. dūkt „üregesen hangzani, zúgni”.

Lett. duša „fejés közben a tehenekhez intézett nyugtató hívószó, amelyet tehénnévként értelmeznek”, duše, dušina (EH, I, 345), vö. lett. duš „a tehenekhez intézett hívószó”.

Lett. ellīka „fékezhetetlen tehén megnevezése” (EH, I, 368), vö. lett. elle „a pokol”; < vö. a vok. zemgalei helle (EM, I, 568).

Lett. graule „a tehén, amely graulē“, grāule (EM, I, 639), vö. lett. graulēt „teli szájjal lassan enni”.

Lett. idāla „bőgő tehén” (EH, I, 499), vö. lett. īdēt „halkan bőgni”.

Lett. kruva „nyugtalan tehén” (EM, II, 291), vö. lett. krūtīes „tolakodni”.

Lett. kuodala „harapós tehén” (EM, II, 340), vö. lett. kuōdīt „ismételten harapni”.

Lett. mīstāvniča „nyugtalan nőszemély vagy tehén” (EH, I, 822), vö. lett. mistīt „lent törni (tkp. ismételten taposni)”.

Lett. rāmala „tehénnév” (EM, III, 496), vö. lett. rāms „szelíd, csendes”.

Lett. ramūle „egy tehén” (EM, III, 476), vö. litván rambūs „lomha” (?).

Lett. spārdala „olyan tehén, amely a lábával rúg” (EM, III, 980), vö. lett. spārdīt „ismételten hevesen rúgni a lábával, kirúgni (lovakról)”.

Lett. zibsna „olyan tehén, amely gyorsan csapkod a farkával” (EM, IV, 717), vö. lett. zibsīt „fényleni hagyni, villogni”.

Lett. žauga „olyan tehén, amely ismételten elhagyja a csordát, és a gabonába megy, átugrik árkokon stb.”, žaukle „olyan tehén, amely hancúrozik”, žāuste „hancúrozó tehén”, žāusteve „olyan tehén, amely olykor az ökör szerepét tölti be” (EM, IV, 790, 791, 792; EH, II, 817), vö. lett. žauties „mászni, leesni, lezuhanni”, žautava „olyan lány, aki szokott a szomszédságban járkálni és fiatalokkal hancúrozni”.

Lett. žņerga „olyan tehén, amely nem akar rendesen enni” (EM, IV, 825), vö. lett. žņerģāt „válogatósnak lenni az ételben, étvágytalanul enni”.

Lett. agraine „korán fejhető tehén” (EH, I, 4), vö. lett. agrs „korai”.

Lett. atdiene „olyan tehén, amely már a második évében borjazik; fiatal, még nem tejelő tehén”, atdienīte, a(t)daine (EM, I, 154; EH, I, 139), vö. lett. dēt „szopni”, litván pirmdēle „első ízben borjazott tehén”, szanszkrit dhāyati „szopik” (EM, I, 154, 465). Nagyon ősi eredetű tehénelnevezés.

Lett. ciētala „olyan tehén, amely hosszabb ideje nem ad tejet” (EH, I, 278), vö. lett. ciēts „kemény”, vö. guovs cieta slaukt „nehezen fejhető”.

Lett. garpiēna guovs „olyan tehén, amely hosszabb ideig (a szokásosnál) nem ad tejet” (EH, I, 386), vö. lett. gars „hosszú” + piēns „tej”.

143

Lat. pārslaucene „olyan tehén, amely egyszeri pároztatás után két egymást követő évben ad tejet”, pāršlaucine (EM, III, 176; EH, II, 211), vö. lat. pāršlàukt „még egyszer fejni”.

Lat. pil(n)piēne „frissen tejelő tehén” (EM, III, 216), vö. lat. pilns „tele” + piēns „tej”.

Lat. pirm pien e „először tejelővé vált tehén”, pirmpiena (EM, III, 227; EH, II, 238), vö. lat. pirmais „az első” + piēns „tej”.

Lat. riētala „egy (sok tejet adó) tehén neve”, riētaliņa, riētala, riēča „tehenek hívóneve” (EM, III, 544, 549; EH, II, 379), vö. lat. riētēt „telítődni; befolyni”, guovs neriet „a tehén nem ad tejet”.

Lat. semilše (??) „olyan tehén, amely nemrég ellett” (EM, III, 816).

Lat. vadala „ellő tehén” (EM, IV, 429), vö. lat. vadāt „vemhesnek, terhesnek lenni”.

Lat. ciemala „egy tehén neve”, ciemala „egy másik tanyáról vásárolt vagy odahozott tehén neve”, ciemuļa (EM, I, 393; EH, I, 277), vö. lat. ciems „a cselédség, a falu”.

Lat. pirceniša „vásárolt tehén” (EH, II, 236), vö. lat. pirkt „vásárolni”.

Lat. blūzga „párzó tehén, párzó ló” (EM, I, 319), vö. lat. blūzēt „párzani”.

Lat. kabele „tehenek és kancák becéző neve” (EH, I, 572), vö. lat. kabele „öreg, sovány kanca” <rus. кобыла (EM, II, 129).

Lat. kaika „sovány, csúnya, hosszú lábú tehén, vagy hasonló ló, illetve juh” (EM, II, 132), vö. lat. kaikt „ügyetlenkedni, kontárkodni”, kaikaris „rongyos alak; igás gebe”.

Lat. kandava „nagy, sovány tehén” (EM, II, 154), vö. lat. kañdavāt „ostorozni, verni; munka közben zajosan (valamit) ütni, anélkül azonban, hogy komolyan dolgozna” (?).

Lat. kocala „tehén gúnyneve” (EH, I, 637), vö. lat. kocis „kis zsák” (?).

Lat. kranka „rossz, sovány tehén” (EM, II, 259), vö. krānkāins „sovány (állatokra); borzas szőrű”. A lat. kranka szót J. Endzelīns hajlik a ném. krank „gyenge” szóval összekapcsolni.

Lat. kvęp̄pa „nagy, kövér állat (például tehénről mondva)” (EH, I, 690), vö. lat. kvempis „kövér, gömbölyded malac vagy ilyen gyermek”.

Lat. mitala „rossz tehén vagy kanca neve” (EM, II, 648) valószínűleg a lat. mīt ene „cserzett bőr” vagy a lat. mīt „cserélni” szóval kell összefüggésbe hozni. Az utóbbi összekapcsoláshoz vö. lat. mītenis „elcserélt ló; igás gebe” (EM, II, 649).

Lett. pūpala „tehénnév”, pūpalina „tehenek becéző neve” (EM, III, 448), vö. lett pūpūols „a fűzfabarka; nőnemű alakban becéző szóként is használatos”.

Lett. skrepstīte „sovány tehén” (EM, III, 891), vö. lett skreblis „öreg, roskatag férfi”, skreble „öreg hajadon vagy nő”, skrebulis „régi bunda”.

Lett. mūja „a tehén (gyermeknyelvben)”, mūmiņa (EM, II, 678) – hosszú magánhangzós eredetű elnevezések.

Lett. nūža „egy tehén” (EM, II, 755; EH, II, 29), vö. lett nūž „a tehenek megnyugtatására szolgáló indulatszó”.

144

Lett. tprucina „egy tehén becéző neve”, tpruka, tprušina, tprutala, tprutaliņa (EM, IV, 216, 217; EH, II, 689), vö. lett trū „a tehenek hívására használt indulatszó”.

Lett. àrkalė „egy tehén neve” (EH, I, 129), vö. lett arkulītis (?), vö. mazākais brālis, kuru sauca par arkulīti (?).

Lett. dolkata „egy tehén neve” (EM, I, 488), vö. lett dalkata „fecsegő”, dolkata. Ismeretlen eredetű szavak.

Lett. jurika „egy tehén neve, žemkājīte” (EM, II, 120), vö. lett Juris „György”, Jura diena „György-nap”, jurītis „gyenge, együgyű ember; rossz dohány; farkas” (?).

Lett. maile „egy tehén neve” (EH, I, 777), vö. lett maile „fehérhal” (?).

Lett. pugala „egy tehén neve” (EH, II, 321), vö. lett puga „gomb”, pugulains „lekerekítetten kiemelkedő, gomb alakú”, pugažiņa „kis nőszemély” (?).

Lett. purala „egy tehén neve”, puralina (EM, III, 416; EH, II, 327), vö. lett purene „mocsári gólyahír”, purainīte (?).

Lett. rege „egy tehén neve” (EH, II, 363) ismeretlen eredetű szó.

Lett. rīgala „egy tehén neve” (EM, III, 536) ismeretlen eredetű szó; talán összefüggésbe hozható a lett Rīga „Riga” szóval.

A litván nyelvjárásokban a legelterjedtebb tehénnevek az állat színével kapcsolatosak:

Lit. balnė, bálnė, balnugàrė, balgalvė, vö. lit. bálnas „fehér, fehér hátú (bikáról vagy tehénről)”.

Lit. baltóji, baltė, baltūika, baltmairgė, baltasnikė, baltakaktė, baltazūbė, balkójė, vö. lit. báltas „fehér”.

Lit. blizgė, vö. lit. blizgėti.

Lit. būròji, būrùtė, vö. lit. būras „tarka, szürke” < lengy. bury, fehérorosz буры.

Lit. ciėkė, ciekkākė (LKŽd., II, 13), vö. lit. ciėkis „jel, folt” < német zechen „Zeichen, Merkmal für die Pferde”⁸⁵.

Lit. cinkė, cinkakaktė (LKŽd., II, 22), vö. lit. cinkas „apró pettyes, apró pöttyökkel tarkított”.

Lit. čėkė (LKŽd., II, 41), vö. lit. čėkas „tarka”, vö. német zächen „Zeichen”.

Lit. čirvė, vö. lit. čirvas „kártyaszín, szív, piros”.

Lit. degùtė „fekete tehén”, vö. lit. degùtas.

Lit. dūmė, dūmė „sötét színű tehén” (LKŽd., II, 590), vö. lit. dūmas „füstszínű”.

Lit. dvylė, dvylóji, dvylūtė, dvylka, dvylmargė, dvylaušė, vö. lit. dvylas „sötétvörös, vörösesbarna”.

Lit. juodóji, júodė, juõdė, júočkė, júodenka, juodùtė, juodõlė, juodoika, juodìlė, juodùlė, juodzénkė, juodbalte, júodmargė, juodmárgė, juodmàrgė, juodžalė, juodaušė, juodšõnė, juodarágė, juodnugàrė, vö. lit. júodas.

Lit. kéršė, keršóji, kéršmargė, kéršlaunė, vö. lit. kéršas „feketével kevert fehér, tarka, csíkos”.

Lit. laũkė, laukóji, laukkaktė, laukakaktė, vö. lit. laũkas „fehér pofájú vagy fehér homlokú állat”.

⁸⁵ K. Alminauskis, Die Germanismen des Litauischen, p. 40.

10. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

145

Lit. margóji, márge, márge, margùtė, margùlė, vö. lit. márgas.

Lit. pálšė, palšóji, vö. lit. pálšas „világosszürke“.

Lit. pelėkė, vö. lit. pelėkas „egérszínű“.

Lit. pilkė, pilknugùrė, pilksmiltė; vö. lit. pilkas.

Lit. raūdė, vö. lit. raūdas.

Lit. šėmoji, šėmė, šėmutė, šėmargė, šėmargė, vö. lit. šėmas „világos, kékesszürke (rendszerint szarvasmarhákról)“.

Lit. vābuolė „fekete tehén“ (Šakyna), vö. lit. vābalas, nyj. vābuolas. A litvánok ezt a tehénnevet a lettektől is kölcsönözhették, akik különösen kedvelik, hogy így nevezzék a fekete tehenet.⁸⁶

Lit. žalóji, žalė, žalė, žaliukė, žaliukė, žaliamargė, žalausė, vö. lit. žalas „vöröses (szarvasmarhákról)“.

Lit. žirnė „szürke, fekete pöttyös tehén“, vö. lit. žirnis.

Lit. žvaigždė „egy tehén neve“, vö. lit. žvaigždė.

Elég gyakoriak a különféle növények, különösen a virágok neveiből eredő litván tehénnevek:

agràstė (vö. lit. agràstas), aguona, aguonė, avietė, bijūnė (vö. lit. bijūnas), dobilė, eglė, grūšė, grūšnė (vö. lit. grūšnė „körte“), jazminė (vö. lit. jazminas), jurginė (vö. lit. jurginas), kanapė, kvietka, kvietkė (vö. lit. kvietka „virág“), lelija, lelijė, liepa, margarita (vö. lit. margarita „ilyen virág“), nastūrta, nastūrtka (vö. lit. nastūrta), pienė, ramùinė, ramùlė, razetė, rožė, rūtà, rūtė, serbenėte (vö. lit. serbenitas), slyvė (vö. lit. slyva), spañguolė, vaivōrė (vö. lit. vaivōrė „áfonya“), vijuolė (vö. lit. vijuolė „ibolya“), vyšnia, vyš nė, žalrūtė, žemčiūgė (vö. lit. žemčiūgas), žėmuogė, žibutė, žibė, žibkė.

Vannak más élőlények, többnyire madarak nevéből származó tehénnevek is: cýrule (LKŽd., II, 28; vö. lit. cýru lis „pacsirta“), gegùtė, genẽlis (vö. lit. genỹs), krėgždė, musýtė (vö. lit. mùšė), pémpė, stirna, šárka, šárkė, širšė, vijūnas.

Íme néhány további, különféle eredetű tehénnév:

Lit. gražūlė „szép tehén“ (LKŽd., III, 543), gražuolė, gražūlė, vö. lit. gražis.

Lit. kryžótė „olyan tehén, amelynek szőre keresztben nőtt“ (LKŽd., VI, 678), vö. lit. kryžius.

Lit. dūrklė „szurkáló tehén” (LKŽd., II, 641), vö. lit. dūrti.

Lit. stūmà „nehezen mozgó tehén”, vö. lit. stūmti.

Lit. rìeklė „sovány tehén”, vö. lit. rìeklės „ruháknak vagy tűzifának való rudak”.

Lit. berǧzdinė „tehén, amely állandóan meddő”, vö. lit. bergždžias.

Lit. žlibė, vö. lit. žlibas.

Lit. bùčké „tehén, tpruké” (LKŽd., I, 914), vö. lit. bùčki „indulatszó: tpruk (tehén hívásakor)”.

Lit. bùkšė „tehén, tpruké”, vö. lit. bùkšė „indulatszó: tpruk (tehén hívásakor)”.

Lit. bùbė „tehén (gyermeknyelvben)” (LKŽd., I, 908), vö. lit. baūbti.

Lit. bùžė „tehén (gyermeknyelvben)”, bùžė, bužiùkas „borjú”, bužiùlis (LKŽd., I, 1005, 1006), vö. lit. buzà „buiza”.

Lit. švàika „sovány tehén”, vö. kelet-poroszországi német schweike, ófelnémet sweiga „marhacsorda”⁸⁷.

⁸⁶ P. Šmits, Latviešu tautas ticējumi, p. 550.

⁸⁷ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1037; E. Schwentner, IF, 70, p. 113.

146

Általában véve a tehenek nevei mind a litván, mind a lett nyelvjárásokban igen nagy számban fordulnak elő. Némelyikük nagyon szűk körben használatos, sőt teljesen egyedi nevek is akadnak. Az itt közölt tehénnévjegyzékünk korántsem teljes, mégis tükrözi e háziállat neveinek képzési és használati általános tendenciáit.

A balti nyelvek tehénneveinek, csakúgy mint általában a szarvasmarhaneveknek, külön csoportját alkotják a szarvatlan állatok elnevezései⁸⁸.

A nagytestű szarvasmarhák elnevezéseinek áttekintését lezárva meg kell állapítanunk, hogy a balti nyelvek általában viszonylag jól megőrizték e háziállatok régi indoeurópai neveit. Az egyes balti nyelvek azonban eltérő mértékben őrizték meg őket. A balti nyelvek egy részében (a litvánban, a poroszban), valamint a szláv nyelvekben közös, valamivel újabb eredetű elnevezés van a tehénre. A balti és a szláv nyelveknek van egy kizárólag rájuk jellemző elnevezésük a fiatal szarvasmarhára. Mind a balti, mind a szláv nyelvekben számos új, csak e nyelvcsoportokra vagy az egyes nyelvekre jellemző nagytestű szarvasmarha-elnevezés található.

LÓ

A háziló (Equus caballus) vadlófajtákból származik. Valószínűleg több központja volt a vadlovak háziasításának: Közép-Ázsiában, Dél-Szibériában és Kelet-Európában. A könnyebb testalkatú lovak a vadló Equus Przewalski¹ alakjából származhattak. Ilyen vadlovakat 1879-ben fedezett fel Közép-Ázsiában N. Pševalskis orosz utazó. Vadlovak egészen a közelmúltig Kelet-Európában is éltek. Például 1878-ban Ukrajnában ejtették el az utolsó vadlovat, a „tarpánt” (oroszul: тарпан < kirgizül tarpan „vadló”). E faj vadlovai Litvániában² is éltek. Előfordulhat azonban, hogy elvadult házilovaktól származtak, ahogyan Dél-Amerikában is történt³. Kétségtelenül vad eredetű vadlovak nyomaira bukkantak a mai Észt és Lett SZSZK területén. Ezek a nyomok az i. e. VII–II. évezredből származnak⁴. A vadlovakat az i. e. V–IV. évezredben, de talán még később háziasíthatták, vagyis később, mint az általunk áttekintett többi háziállatot.

A sumér ábrázolások alapján arra lehetne következtetni, hogy földjükön a lovak az i. e. III. évezred közepétől voltak ismertek⁵. Más kutatók a ló megjelenését ezen a vidéken még későbbi időkre, az i. e. II. évezredre teszik⁶.

Az ókori Babilóniában nem tenyésztettek lovakat, de időnként importálták őket a szomszédos hegyvidékekről. A lovat először egy i. e. 2300-ban írt vallási szöveg említi. A lovak olyan ritkák voltak, hogy Hammurapi törvénykönyve egyáltalán nem tesz róluk említést. I. e. 1750-től a lovak gyorsan elterjedtek ezen a vidéken⁷. A babiloni irodalmi művek későbbi töredékes változataiban mellette

⁸⁸ A. Sabaliauskas, Az állattenyésztési terminológia történetéből a balti nyelvekben, — „Az indoeurópai nyelvészet problémái”, Moszkva, 1964, p. 59–65.

¹ C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, p. 93.

² P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 110.

³ S. Mastaukis, Taikomoji zoologija, Kaunas, 1947, p. 697; K. Паавер, Формирование тернофауны и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, p. 183.

⁴ К. Паавер, ugyanott, p. 180–194.

⁵ M. Hilzheimer, Haustier, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 220.

⁶ V. I. Avdijevas, Az ókori Kelet története, p. 43.

⁷ B. Meissner, Haustier, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, p. 221.

10*

147

A szarvasmarha mellett megjelenik egy másik igásállat is — a ló. Ebből az időszakból származik „A ló és a szarvasmarha vitája” című mese is, amelyben saját fajtájuk kiválóságán vitatkoznak⁸.

Az ókori egyiptomiak feltehetően akkor ismerkedtek meg először a lovakkal, amikor az ázsiai „hikszosz” törzsek betörtek országukba. A hikszoszok ugyanis már harci szekereket használtak a hadviselésben. Egyiptomot a hikszoszok a Középbirodalom végén és az Újbirodalom kezdetén, az i. e. XVIII–XVI. században rohanták le⁹. III. Thotmesz fáraó (i. e. 1525–1491) szíriai hadjáratainak krónikájában a többi hadizsákmány közül különösen kiemelik a lovakat, amelyeket itt az „élő foglyok”, a harci szekerek, az arany és az ezüst mellett említenek¹⁰.

A lótenyésztés különösen nagy jelentőségű volt a hettiták számára. A lovakat az egyik legrégebbi hettita felirat, Anitta király felirata is említi. Az i. e. XIV. századi hettita törvények szerint egy nagytestű szarvasmarha, ló vagy kos ellopásáért a lopott állat értékének tizenötszörösét kitevő bírság járt¹¹.

Az ókori asszír művészetben egyetlen háziállatot sem ábrázoltak olyan gyakran, mint a lovat¹².

A ló az ókori Indiában is fontos szerepet játszott. Ott különösen hadászati célokra használták: harci szekerek elé fogták. A népi ünnepeken lóversenyeket rendeztek¹³.

Homérosz költeményeiben némely hős — királyok — különös kedvvel foglalkozik lótenyésztéssel. Homérosz gyakran a „lógazdag”, illetve „lófékező” jelzővel illeti ezeket a királyokat. A lótenyésztés a görög képzőművészetben is markánsan megjelenik¹⁴.

Később, amikor a ló harci hátaslóvá vált, különböző országokban szokássá vált, hogy a lovast a lovával együtt temessék el. Emellett különféle ünnepek alkalmával lovakat kezdtek áldozni az isteneknek. Ez a szokás az ókori indiaiaknál, irániaknál, görögöknél, szlávoknál, germánoknál és rómaiaknál egyaránt jellemző volt¹⁵. Mint később látni fogjuk, a nem is olyan távoli múltban a balti népek földjén is áldoztak lovakat.

Mind a régészeti, mind a különféle írott források érdekes adatokat közölnek a szláv területek lótenyésztéséről. A lengyelországi területen már a Kr. u. VI. századra keltezett leletek között sarkantyúkat találnak. Ibrahim ibn Jakub arab utazó arról ír, hogy a X. században Prágában kiváló lovasfelszerelést készítettek. A X. század előtti oroszországi lótenyésztésről kevés pontos adat áll rendelkezésre. Egyes arab és bizánci források például azt írják, hogy Oroszországban kevés ló volt, és csak a fejedelmek tartottak lovakat. A X. század második feléből azonban már megbízható adatok is vannak. Ekkor a szláv területeken a lovakat már mezőgazdasági munkára is használták¹⁶.

⁸ V. I. Avdijevas, ugyanott, 102. o.

⁹ H. Ranke, Haustier, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, V, 220. o.; M. Hilzheimer, Haustier, — ugyanott, V, 220. o.; C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, 89. o.

¹⁰ V. I. Avdijevas, Senovės rytų istorija, 225. o.

¹¹ V. I. Avdijevas, ugyanott, 310–311. o.

¹² C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, 90. o.

¹³ V. I. Avdijevas, Senovės rytų istorija, 544. o.

¹⁴ C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, 89. o.; V. S. Sergejevas, Senovės Graikijos istorija, Vilnius, 1955, 104–105. o.

¹⁵ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, 172., 175. o.; V. I. Avdijevas, Senovės rytų istorija, 544. o.

¹⁶ W. Hensel, Die Slawen im frühen Mittelalter, p. 81—85; Л. Нидерле, Славянские древности, p. 319.

148

– Litvánia területén a többi háziállat csontjai mellett lócsontokat is találtak a Palanga melletti bronzkori településen¹⁷. A Baudžiai (Prienų járás) leletben talált kerek bronzlemezek a régészek véleménye szerint kantárdíszek voltak. Ez arra utal, hogy a lovakat akkoriban Litvániában nemcsak húsukért tartották, hanem lovaglásra is használták¹⁸.

Az i. sz. I–IV. századra datált ásatási leletek között a lócsontok meglehetősen gyakran fordulnak elő más háziállatok csontjai mellett. Igaz, a többi háziállat csontjához viszonyítva arányuk meglehetősen csekély: a Nemenčinė-i várdombon 2,5%, a Migoniai várdombon (Kaišiadorys járás) 3%, a Dovainoniai várdombon 18,8%¹⁹.

Az ókori balták körében nagyon elterjedt szokás volt, hogy a lovat elhunyt gazdájával együtt temették el. Litvánia területén számos olyan sírt tártak fel, amelyben a lovas mellett egy elégetett vagy el nem égetett ló csontváza, valamint lószerszámának maradványai is megtalálhatók²⁰.

P. Dusburg a poroszok vallását ismertetve megjegyzi, hogy a litvánok és a törzsükhöz tartozó más pogányok az említett áldozatot szertartásaik szerint valamely szent helyen égetik el; a lovakat azonban az elégetés előtt lovagolással úgy hajszolják ki, hogy azok alig bírnak a lábukon megállni.

Az 1249. évi christburgi szerződésben rögzítették, hogy a poroszok megígérik: nem égetik el halottaikat, és nem temetik őket lovakkal együtt. Herman Wartberg azt írja, hogy Algirdas litván fejedelmet ünnepélyesen elégették 18 harci ménessel együtt. Marburgi Wigand Kęstutis elégetéséről szól lovakkal, ruhákkal, fegyverekkel, vadászkutyákkal és egyebekkel együtt²¹.

A temetésekkel összefüggő bizonyos lovasversenyeket a balták földjén 887–901 körül Wulfstan utazó írja le²².

A Német Lovagrend által leigázott latgáloknak és kuróknak rendszeres adót kellett fizetniük „minden ló után”, illetve „minden olyan ló után, amely boronát húz”²³.

Az indoeurópaiaknak közös elnevezésük volt a lóra. Egyes nyelvek ezt az elnevezést megőrizték, másokban csak a nyomai maradtak fenn, megint másokból pedig már a nyomai is eltűntek. Általában véve a különböző indoeurópai nyelvekben igen sok új, gyakran csak egy-egy nyelvre jellemző elnevezés van erre az állatra. Ez még azokra a nyelvekre is igaz, amelyek megőrizték a régi indoeurópai elnevezést. A ló elnevezéseinek ilyen változása leggyakrabban azzal függ össze, hogy miként változott a lónak az ember segítőjeként betöltött szerepe.

Íme a régi indoeurópai lóelnevezések, amelyek egy alapnyelvi alakra *eku̯o-s rekonstruálhatók: szkr. áśvaḥ, av. aspa-, óperzsa asa-, oszét yæfs (v- előtéttel), gör. ἵππος, lat. equus; óizl. iór, óang. eoh, óír ech, gall. epo- (Eporēdia, Epona „a málhás állatok istennője”),

¹⁷ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 109–110; P. Kulikauskas, Lietuvos TSR MA Darbai, S. A, 2(7), p. 33–41.

¹⁸ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 110.

¹⁹ Ten pat, p. 252–253; K. Paaver i P. Kulikauskas, Acta Baltico-Slavica, 2, p. 271–272.

²⁰ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, ten pat, p. 394–400; J. Jaskanis, Acta Baltico-Slavica, 4, p. 29–65.

²¹ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 400.

²² Lietuvos TSR istorijos šaltiniai, I, p. 22–23.

²³A Lett SZSZK története, I, p. 42.

149

toch. A yuk, egyes szám gen. ykes, toch. B yakwe (akárcsak az oszétben, hozzáadott y--val), lit. ašvà „kanca”²⁴.

H. Pedersen a fent említett lónevekkel az örm. ēš, egyes szám gen. išoy „szamár” szót is megpróbálta kapcsolatba hozni²⁵.

A hettita aswa „ló” valószínűleg indo-iráni jövevényszó²⁶.

Ezt az indoeurópai lónevet egyaránt használták „ló” és „kanca” jelentésben. Szkr. aśvá „kanca”, lat. e qua, lit. ašvà; e nyelvek mindegyikében a közös lómegnevezés mellett önállóan alakult ki, amint A. Meillet láthatóan helyesen megjegyzi²⁷.

Amint a bemutatott példákból látjuk, ez az indoeurópai lónév hiányzik a szláv nyelvekből.

Az indoeurópai *ēḱuos bizonyos nyomai a szláv víznevekben is felismerhetők, vö. orosz Осва, Освей, Освея, Освица, Освина, Осевка, Осова, Осовка. Ezek a helynevek azonban valószínűleg balti eredetűek²⁸.

Ennek az indoeurópai lónévnek a szláv nyelvekből való eltűnése kétféleképpen magyarázható. Először is szerepet játszhatott az a tény, hogy a szlávok valamivel később ismerkedtek meg a házi lóval, mint szomszédaik. A lótenyésztést intenzívebben művelő szomszédok terminológiája kiszoríthatta a szlávot. Másodszor, a régi indoeurópai lónév eltűnése a szláv nyelvekből nyelvészeti tényekkel is magyarázható. Az indoeurópai *ēḱuos általános lómegnevezésként nem illett a többi, nemi különbségtételhez kapcsolódó szláv állattenyésztési szakkifejezés közé²⁹.

Az indoeurópai *ēḱuos egyetlen balti nyelvben sincs adatolva eredeti, általános „ló” jelentésében.

A „kanca” jelentésű ašva alak K. Širvydas szótárában található, valamennyi kiadásában azonban ez a szó a kumelė szó után szerepel:

Klãžá equa, kumelė||Ąbwa (I. kiad., 54; III. kiad., 104, 109; V. kiad., 91, 95)³⁰.

Az ašva szó P. Ruhig és Chr. G. Mielcke szótáraiban is megtalálható. Ezek a szótárak különbséget tesznek az ašva és a kumelė szavak jelentése között:

Aßwa, wós, nőnemű: nagy termetű kanca (P. Ruhig, Lex., I, 8; Chr. G. Mielcke, Wb., I, 12)³¹.

Kummélé, és, f. eine. Stutte (P. Ruhig, Lex., I, 70; Chr. G. Mielcke, Wb., I, 134).

Gestütt, Aßwos weislininė, Weislei (P. Ruhig, II, Lex., 174; Chr. G. Mielcke, Wb., II, 231).

Közönséges kanca: Kummélé, és, nőnemű.

²⁴ J. Pokorny, Et. Wb., p. 301; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 20.

²⁵ H. Pedersen, KZ, 50, p. 311.

²⁶ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 62; H. Kronasser, Vergleichende Laut- und Formenlehre des Hethitischen, p. 229.

²⁷ A. Meillet, Wstęp do językoznawstwa indoeuropejskiego, p. 239–240; BSL, 29, LXIV.

²⁸ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 500; III, p. 536; B. H. Топоров, О. Н. Трубачев, Lietuvių kalbotyros klausimai, 4, p. 197; vö. még J. Rozwadowski, Studia nad nazwami wód słowiańskich, Kraków, 1948, p. 176–177; M. Rudnicki, Lingua Posnaniensis, 1, p. 268–269; J. Endzelin, ZfslPh, 11, p. 119.

²⁹ О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 51.

³⁰ Dictionarium trium linguarum... Constantino Szyrwid... Quinta editio... Vilnae, 1713 (I leid. 1629 m., III leid. 1642 m.).

³¹ Ph. Ruhig, Littauisch-Deutsches und Deutsch-Littauisches Lexicon, Königsberg, 1747; Chr. G. Mielcke, Littauisch-deutsches und Deutsch-littauisches Wörter-Buch, Königsberg, 1800.

150

Stutte, große, Abwa, wôs f. (P. Ruhig, Lex., II, 346; Chr. G. Mielcke, Wb., II, 463).

F. Kuršaitis szava, az ašva már nem ismert az élő nyelvben. Ezt írja: „Stute, die, kumelė, grosse S., nach Mielcke, abwà (sonst unbekannt)“ (F. Kurschat, Wb., II, 217).³²

[ašžwa, nőnemű főnév, nagyobb termetű kanca, M.-nél (= Mielcke A. S.) és Bd.-nél (= Brodowski A. S.) ma már egyáltalán nem használatos. Ebből származik az abutai, abutinis, lásd ott.] (F. Kurschat, Wb., 24).³³

A litván nyelvemlékek tehát megmutatják e szó eltűnésének folyamatát: kezdetben az ašva a kumėlė szó mellett, minden jelentéskülönbség nélkül használatos, később az ašva sajátos jelentést vesz fel, végül pedig teljesen eltűnik. Igaz, az ašva szó „kanca” jelentésben néha későbbi írásos emlékekben is előfordul, például A. Jakštas költészetében³⁴, ám ide a régi írásokból került, nem az élő nyelvből. Az ašva szó ilyen használati adatai néhány nyelvészben azt a téves benyomást keltették, hogy a mai litván nyelvben a régi írások ešva alakja helyett az ašva forma használatos³⁵. Az ešva alak kizárólag J. Bretkūnas írásaiban található: „Mint csődör nyerít az összes ešva” (LKŽd., II, 844). A mondatból ítélve „kanca” jelentésben használatos, minden fajtabeli különbség nélkül.

Más indoeurópai nyelvek e tőből eredő lónevei azt mutatják, hogy a régebbi forma az ešva. Mindazonáltal nem állítható kategorikusan, hogy J. Bretkūnas ešva alakja az indoeurópai *eku̯a közvetlen öröksége, mivel ez a forma másodlagos eredetű is lehet, az ašva alak mellett keletkezve, mint az ešis: ašis, ežeras: ažeras, ešerys: ašerys, eš(u)onis: aš(u)onis³⁶ és más hasonló esetek.

A žemaitiai nyelvjárásokban (Alsėdžiai, Kvėdarna, Luokė, Rietavas) az ašvienis szót „igásló” jelentésben használják (előfordul az ašvienỹs forma is, LKŽd., I, 283). Ez feltehetően korábban melléknév volt, amely az -einja- képzővel az ašva vagy *ašvas alakból jött létre; vö. bulbėnis „a burgonya szára”, ropienis „a répa levele”, miežienis „árpából való” stb.³⁷

Hasonló eredetű lehet az S. B. Chilinskio Biblia-fordításában található ašviena forma is – egyes számú tárgyesetben aszwi(eną), „kancát” 418¹³ 38.

A litván sajtóban megpróbálták az ašvienis szót „szamár” jelentésben használni; vö. „…megkerülte a csodálatos ašvienist (szamarat)” (Ūkininkas, 1902, 10. sz., 30. o.).

A régi indoeurópai lóelnevezés bizonyos nyomokat hagyott a litván toponímiában is; vö. az Ašvà, Ašvijà, Ašvinė³⁹ vízneveket, valamint az Ašvėnai, Ašva-raistė⁴⁰ helyneveket.

A litván ašva szóval néhány más litván szó is összefüggésbe hozható. F. Kuršaitis, mint láttuk, a ašva szóval a litván ašutai „a ló farkának vagy sörényének szőre” szót is összekapcsolta. Az efféle le-

³² F. Kurschat, Deutsch-littauisches Wörterbuch, I–II, Halle, 1870–1874.

³³ F. Kurschat, Littauisch-deutsches Wörterbuch, Halle, 1883.

³⁴ LKŽd., I, p. 283.

³⁵ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 62.

³⁶ Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, Vilnius, 1966, p. 121–124; W. R. Schmalstieg, Instituto Orientale di Napoli, Annali, sezione Linguistica, VII, p. 53–59.

³⁷ Pr. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, p. 13, 289; J. Otrębski, Gramatyka języka litewskiego, II, p. 213.

³⁸ Cz. Kudzinowski, Biblia Litewska Chylińskiego, III, Poznań, 1964, p. 10.

³⁹ Lietuvos TSR upių ir ežerų vardynas, p. 9.

⁴⁰ Lietuvos TSR administracinis-teritorinis suskirstymas, p. 623.

151

A litván ašutai eredetét illetően F. Specht⁴¹ is ezt az álláspontot képviseli. A litván ašutai szót azonban mostanában sok nyelvész az óegyházi szláv осъто „bogáncs”, az orosz осот stb. szóval hozza kapcsolatba, az indoeurópai *ak- „éles” tőből⁴². Egyelőre mindkét etimológiát nehéz akár megcáfolni, akár igazolni.

Lehetséges, hogy a régi indoeurópai lóelnevezéssel függ össze a litván „Ribės rubrum; piros ribiszke” jelentésű ašóklis, ašóklė, ašvóklė, ašvokšlė, vašóklė, vašóklšlė alak is. K. Būga, aki így magyarázta a litván ašvóklis eredetét, jelentéstani párhuzamokra támaszkodott: avis: avietė, német Bocksbeere „ribiszke (fekete)”: Bock „kecskebak”⁴³. Ezekhez a párhuzamokhoz még hozzávehetjük a német Roßbeere, perdsbier szavakat, valamint a gót aihvatundi „tövis” szót is (feltehető, hogy a gót aihvatundi első eleme az indoeurópai *eḱu- „ló”)⁴⁴.

A lett nyelv nem őrizte meg ezt az indoeurópai lóelnevezést. Néhány nyoma azonban ott is fellelhető, vö. a Asva, Asvenieks, Aswing helyneveket és a Asva tó nevét⁴⁵. Csekély valószínűséggel ugyan, de feltehető, hogy a lett aški „lószőr” és aste „farok” is ezzel a lóelnevezéssel függ össze.

A régi indoeurópai lóelnevezés meglehetősen jól kivehető nyomai találhatók a porosz nyelvben. Az Elbingi szójegyzékben szerepel az Aswinan Kobilmilch szó (694. szó)⁴⁶. A porosz aswinan valószínűleg az -in- képzővel keletkezett a porosz *asva „kanca” szóból. A porosz aswinan feltehetően melléknévként a dadan „tej” szó mellett állt. Így az aswinan dadan jelentése „kancatej”, vö. a porosz Ructandadan Suwermilch (= Sauermilch „savanyú tej”) (az Elbingi szójegyzék 690. szava). A kancatej poroszok körében betöltött jelentőségéről különféle történelmi dokumentumok tanúskodnak.

Ezzel a lóelnevezéssel egyes porosz helyneveket is kapcsolatba kell hozni, vö. Asswaylen, Asswene, Assuenus, Asswin, Eswiten⁴⁷.

Az Elbingi szójegyzékben találunk még egy szót, amelyet szintén megpróbálnak az itt tárgyalt lóelnevezéssel kapcsolatba hozni: Arwaykis Volle (434. szó) (Volle, azaz „hímnemű fiatal ló”). Ezt a szót egyes kutatók az orosz опь „ló, paripa” szóval hozzák összefüggésbe (arwaykis: < ar- „ló” + waykis „gyermek”). Megpróbálták az arwaykis alakból a *aswawaykis formát is levezetni. A legelfogadhatóbbnak azonban talán A. Bezzenberger javítása tekinthető: ő az arwaykis alakot aswaytis alakra javítja. R. Trautmann is hajlik e javítás elfogadására. Ebből következően a porosz arwaykis a *asva+aitis alakból származna, vö. a litván Póvilas: Povílaitis, brólis: brólaitis „öcsike”, kiaulė: kiaulaitė és más példákat. Természetesen A. Bezzenberger magyarázata is kétségeket vet fel; különösen zavaró, hogy az s helyén r jelenik meg⁴⁸.

Amint látjuk, a régi indoeurópai lóelnevezés eltűnésének folyamata, amely a balti nyelvekben már nagyon régen megkezdődött, a litvánban, mondhatni, még ma is tart. E név eltűnésének hasonló folyamata számos indoeurópai nyelvben végbement: a régi ló-

⁴¹ F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, p. 36.

⁴² E. Fraenkel, Et. Wb., p. 18–19; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 285; J. Pokorny, Et. Wb., p. 19.

⁴³ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 20; Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 189.

⁴⁴ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 19; J. Pokorny, Et. Wb., p. 301.

⁴⁵ J. Endzelins, Latvijas PSR vietvārdi, I, 1, p. 45; J. Endzelin, ZfslPh, II, p. 119.

⁴⁶ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 305; Prūsų kalbos paminklai, p. 73.

⁴⁷ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 12, 34; K. Būga, Rinktiniai raštai, III, p. 536; J. Endzelins, Senprūšu valoda, p. 145–146.

⁴⁸ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 88, 302; J. Endzelins, Senprūšu valoda, p. 144.

152

… elnevezéseit különféle új alakulatok vagy kölcsönszavak szorították ki. A szláv nyelvekben, mint említettük, ennek az elnevezésnek nyoma sem maradt. A germán nyelvágban ilyen elnevezést csak az óangol, az óizlandi és részben a gót nyelv őrzött meg. Itt terjedtek el: ófelnémet (h)ros, német Roβ, angol horse, óizlandi hross stb., amelyek az indoeurópai *(s)ker- „ugrani” tövével hozhatók kapcsolatba⁴⁹; német Pferd <, középkori latin paraverēdus „postai ló a mellékvonalakon való szolgálatra”⁵⁰; német Gaul, amely kezdetben többnyire rossz lovat jelentett⁵¹. A görögben megjelenik a φάρας, φαρίον <, az arab fāris „lovas”⁵²; a latinban az equus szót kiszorítja a caballus, amely kezdetben igáslovat vagy általában rossz lovat jelentett⁵³. Az ind nyelvekben ismeretlen eredetű alakok jelennek meg: szanszkrit ghoṭaḥ, ghoṭakah, páli ghoṭaka — „rossz ló”, hindi ghoṛā „ló”⁵⁴. Az új lóelnevezések feltehetőleg többnyire az állat szerepének változásával együtt alakultak ki: amikor lovaglásra, mezőgazdasági munkára stb. kezdték használni.

A balti nyelvekben a régi indoeurópai *ek̑ua mellett megjelent egy új, kizárólag a balti nyelvekre jellemző lónév: litván žirgas, lett zirgs, óporosz sirgis. E szavak jelentése nyelvenként némileg eltér: a litván žirgas szép, jó lovat jelent, a lett zirgs általában lovat, az óporosz sirgis pedig mént. A lett nyelvben e szó jelentése a legújabb. Elég gyakori, hogy egy adott nyelvben használt szó másik nyelvbeli megfelelőjének van bizonyos költői felhangja, míg az utóbbiban közönséges fajnév, vö. örmény ji „ló” < szanszkrit hāya, amely csak a Védákban fordul elő, és költői felhangja van⁵⁵. Nem teljesen világos, hogy az óporosz vagy a litván szó őrizte-e meg a régebbi jelentést, bár általában a két jelentés meglehetősen közel áll egymáshoz. Például még a litván nyelvben is előfordul, hogy a žirgas egyes nyelvjárásokban (Dieveniškės, Trakai) „mén” jelentésben használatos⁵⁶. Ez az utóbbi lónév a balti nyelvekben feltehetően akkor honosodott meg, amikor az ősi balti törzsek széles körben kezdték használni a lovakat hadviselésre. E feltevést talán a balti nyelvek e lónévének fennmaradt etimológiája is megerősítené. A. Leskynas⁵⁷, R. Trautmanas⁵⁸, H. Hirtas⁵⁹, V. Tomsenas⁶⁰ és K. Būga⁶¹ a litván žirgas szót a litván žirgti, žėrgti igével hozzák összefüggésbe; vö. még žirgis „kereszt alakú tetőgerenda”, žirgės, žirgiai „kétágú fa szőrme felakasztására és szárítására; rúd lóhere és széna szárítására”. E magyarázat gyenge pontja a szemantika. Az eredeti litván žirgas stb. jelentése feltehetően „gyorsan futó” volt, vö. litván žirgt – a nagy léptek kifejezésére szolgáló hangutánzó szó. E balti lónév szemantikai párhuzamai az óorosz клюся „csikó”, az ólengyel klusie „ló”, a cseh klisna „kanca”: gót hlaupan „futni”, német laufen, óorosz скокъ „vágtató ló”, orosz скакун, poláb skocáika „mén”: orosz скакать „ugrálni”⁶², és így tovább.

⁴⁹ F. Kluge, Et. Wb., p. 608; J. Pokorny, Et. Wb., p. 934.

⁵⁰ F. Kluge, Et. Wb., p. 542–543.

⁵¹ F. Kluge, Et. Wb., p. 236.

⁵² C. D. Buck, Dict., p. 168.

⁵³ A. Walde, Et. Wb., I, p. 125.

⁵⁴ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 361–362.

⁵⁵ B. Порциг, Членение индоевропейской языковой области, p. 239.

⁵⁶ A. Lyberis, Kalbos kultūra, 7, p. 60.

⁵⁷ A. Leskien, Der Ablaut der Wurzelsilben im Litauischen, Leipzig, 1884, p. 358.

⁵⁸ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 427.

⁵⁹ H. Hirt, BB, 24, p. 259.

⁶⁰ V. Thomsen, Beröringer mellem de finske og de baltiske (litauisk - lettiske) Sprog, p. 249.

⁶¹ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 260.

⁶² О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 55–57; V. Machek, Et. sl., p. 205.

153

az imént említett germán lónév is — ném. Roß, ang. horse stb.: indoeurópai *(s)ker- „ugrani”.

J. Mikkola a lit. žirgas szót a lat. grex „csorda, csoport, falka” szóval hozta kapcsolatba⁶³. Kísérletek történtek arra is, hogy ezt a balti nyelvekben használatos lónevet a lit. žėrti szóval, illetve az örm. jar „lósörény” szóval kapcsolják össze⁶⁴. Ez utóbbi három magyarázat azonban igen valószínűtlennek tűnik. Az első etimológia (žirgas: žergti) elfogadhatóbb.

Úgy véljük, hogy a lit. žirgas, porosz sirgis, lett zirgs alakokat — figyelembe véve, hogy eredeti jelentésük „mén” is lehetett, amint azt a porosz sirgis mutatja — össze lehetne kapcsolni az óizlandi graar „heréletlen”, graðungr „tenyészbika, bika”, grieðung⁶⁵ szavakkal. A balti lónévben (illetve ménnévben) a -ga- képző olyan melléknevek mintájára jelenhetett meg, mint a *dveigas (: dveigys „kétéves állat”), *treigas (: treigys „hároméves állat”). Ekkor a porosz sirgis csupán az Elbing-szójegyzék újítása lenne egy korábbi *zirgas helyett; vö. az Elbing-szójegyzék deywis, dumis, caymis, ragis, snaygis, wilkis alakjaival és másokkal, a várt -as végű főnevek helyett⁶⁶.

Az Elbing-szójegyzéken kívül (Sirgis Hengest, 430. szó) ez a szó a porosz helynévanyagban is meglehetősen gyakran előfordul, vö. Sirgelawck (< sirgis + laucks „mező, föld”), Sirgite, Sirgun, Czirgelawken⁶⁷.

Ez a lónév a litván és lett helynévanyagban is gyakran előfordul⁶⁸. Elképzelhető, hogy ebből a balti szóból ered a balti finn nyelvek bikaneve is; vö. finn härkä, észt härg stb.

Amint láttuk, a közös indoeurópai lónév helyét egy új, kizárólag a balti nyelvekre jellemző elnevezés vette át. Ezt a folyamatot a ló használati funkcióinak változásával próbáltuk összefüggésbe hozni. A litván nyelvben a folyamat még tovább haladt: itt egy olyan elnevezés is létrejött, amely kizárólag erre a nyelvre jellemző, a arklys. Ez a szó akkor keletkezett, amikor az ökrök mellett lovakkal is szántani kezdtek. Kezdetben az arklys feltehetőleg a gyengébb, eke elé fogott, szántásra használt lovat jelentette, és az arklys žirgas szókapcsolatban lehetett használatos; vö. dūonriekis peilis.

Az arti szóból származik egy másik, a litván nyelvben alkalmanként előforduló lónév is: artùvas „munkaló” (LKŽd., I, 261).

A lett nyelvben egyébként nem fordul elő ilyen tövű lónév: a ārkls, ārklis szavak, valamint az ārkliņš kicsinyítő alak kizárólag „eke” jelentésben használatos. A. B ecenberger által lejegyzett lett nyelvű szövegekben azonban találkozunk az ārkls alakkal is, amelyet „ló” jelentésben használnak. Ebben az esetben nem gondolhatunk litván átvételre, mivel a szóban forgó példát Dunte környékén (Északnyugat-Lettországban, Limbažtól keletre) jegyezték le (EM, I, 141). Ez alighanem A. B ecenberger tévedése.

Az indoeurópai nyelveknek nincs közös elnevezésük a heréletlen hím lóra. A különböző nyelvekben ennek elnevezése igen változatos módon alakult ki; vö. spanyol caballo padre (szó szerint „apa ló”), újgörög ἄλαγο βαρβάτο (szó szerint „szakállas ló”; kezdetben ezt a jelzőt (barzdotas) olyan emberre használták, aki nem eunuch, vagyis nem

⁶³ J. Mikkola, AfslPh, 39, p. 14

⁶⁴ EM, IV, p. 727.

⁶⁵ J. Pokorny, Et. Wb., p. 441.

⁶⁶ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 32.

⁶⁷ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 157–158, 189, 233.

⁶⁸ Lietuvos TSR folyó- és tóneveinek jegyzéke, 206. o.; Lietuvos TSR közigazgatási-területi felosztása, 1021. o.; J. Endzelin, ZfSlPh, II, p. 119.

154

herélt, akinek szakálla nő⁶⁹, lengyel stadnik „mén”: stado „csorda”, szerb пастух „mén”, bolgár пастух: пастух „pásztor”⁷⁰, ír (ech-) cullach „mén”, breton marc'h kallo'h (szó szerint „herékkel rendelkező, nem kasztrált”)⁷¹.

Ahogyan az imént említett kelta nyelvekbeli ménelnevezések, úgy tűnik, szemantikailag ugyanilyen módon alakult ki a balti elnevezés is — a litván és lett ménelnevezés; vö. litván eržilas, erzalas, erzēlas, eržilis, eržiokas (LKŽd., II, 835), ergis „fiatal mén“ (LKŽd., II, 827), aržilas „mén“ (LKŽd., I, 262), lettül ērzelis, kicsinyítő alakjai: ērzelēns, ēržuks, ērzehuks (EM, I, 577; EH, I, 374), ēržuks (az e rövidsége és a szó földrajzi elterjedése arra utal, hogy ez az alak a litvánból került át)⁷².

A balti ménelnevezés összefügg az avesztai arəzi „Hodensack”, kettős számú ərəzi „Hoden”, örmény orji-k „Hoden”, orji „nem kasztrált”, miorji „μόνορχις”, görög ὄρχις „Hode”, albán herdhe „Hode”, középír uirgge „Hode, membrum virile”, újír uirghe⁷³.

A litván eržilas ilyen eredetmagyarázatát szemantikailag a német Bulle „bika, tenyészbika”, óészaki boli, angol bull: görög φαλλός „penis”, óír ball is alátámasztja⁷⁴.

K. Būga⁷⁵ a szemantikai párhuzamra — középfelnémet geil „libidinosus”: geile „Hode” — támaszkodva a litván eržilas és a görög ὄρχις „Hode” szót a litván arškūs „heves, forró, vad; összeférhetetlen, mérges” szóval hozta kapcsolatba (vö. arškūs drigantas, arškūs kumelys) (LKŽd., I, 254), továbbá aržūs „heves, forró; makacs; buja” (vö. aržūs eržilas), valamint aržlūs „engedetlen, dacos; vad” szóval (LKŽd., I, 263).

A litván és lett nyelv egyes nyelvjárásaiban egy másik, mindkét nyelvben közös ménelnevezés is előfordul: litván drigantas, drigōtas, dragantas (LKŽd., II, 427, 488, 489), lett drigants (EM, I, 498). Egyes kutatók (J. Zubatas, H. Peterson) ezt a szót a balti nyelvek saját szavának tartották⁷⁶. Valójában azonban a forrása a lengyel drygant „mén” (ismeretlen eredetű szó, amely már a 16. századi lengyel nyelvemlékekben is előfordul)⁷⁷. A lett szó földrajzi elterjedése arra utal, hogy a lettek a szót a litvánoktól vehették át. Az olyan alakok, mint a litván dragañtas, lett drigals „nyugtalan, verekedős gyerek” más szavak hatására alakultak ki ezekben a nyelvekben⁷⁸.

A lett és a litván nyelvben egy másik, idegen eredetű lóelnevezés is előfordul, amelyet a lettben „mén” jelentésben is használnak — lett rumaks, rumāks „ein Beschäler (Hengst)”, rumaks „ein Pferd”, rumāks „ein schwerfälliges Lastpferd”, rumāks „ein dunkelgelbes od. bräunliches Pferd” (EM, III, 557; EH, II, 383), vö. ugyanott rumaks „ein breitschulteriger Bursche”. A litván rumōkas „kísérőló (Handpferd)” a kelet-poroszországi litván szótárakban fordul elő, és a lengyellel való további kapcsolatokkal

⁶⁹ C. D. Buck, Dict., p. 81, 169.

⁷⁰ О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 60.

⁷¹ C. D. Buck, Dict., p. 162.

⁷² EH, I, p. 370.

⁷³ J. Pokorny, Et. Wb., p. 782; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 123; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 71; K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 153; J. Zubatý, BB, 18, p. 259; J. Scheftelowitz, BB, 28, p. 299—313.

⁷⁴ F. Kluge, Et. Wb., p. 110.

⁷⁵ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 355; III, p. 780.

⁷⁶ J. Zubatý, BB, 17, p. 324; H. Petersson, Arische und armenische Studien, Lund, 1920, p. 79.

⁷⁷ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 151; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 105; A. Brückner, Sl. et., p. 99.

⁷⁸ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 105; EM, I, p. 498.

155

a nyelvet beszélő nyelvjárásokban. E szó forrása a lengyel rumak „ló, harci ló, argamāk”⁷⁹. A lengyel rumak maga is török-tatár eredetű szó⁸⁰. Ez a lóelnevezés a lett nyelvbe a litvánon keresztül is bekerülhetett.

Szláv eredetű a lett og’eris „a mén” (EH, II, 117) is, vö. lengyel ogier. A balti nyelvekben, legalábbis a litvánban és a lettben, közös lóelnevezést találunk, amely különféle képzőkkel mind a kanca, mind a hím ló megnevezésére használatos; vö. litván kumėlė „kanca”, kumelys „növendék ló; mén”, kumeliūkas „lócsikó” (LKŽd., VI, 866, 867, 868, 870), lett kumelš „mén; szép ló”, kumelis, kumelīce „vemhes kanca”, kumeliņš „csikó” (EM, II, 311; EH, I, 673–4). Mind a litván, mind a lett nyelvben ezek a szavak sokféle képzővel használatosak, amelyek kisebb-nagyobb jelentésárnyalatot kölcsönöznek nekik.

E szavak eredete egyelőre meglehetősen homályos. A nyelvészek körében J. Charpentier etimológiája a legelterjedtebb; eszerint a litván kumelys és a lett kumelš a szanszkrit kumarāḥ „ifjú” szóval függ össze⁸¹. Ennek az etimológiának azonban vannak gyenge pontjai. Először is már a szanszkrit kumarāḥ *kum-elō- alakból való származtatása is kétségeket ébreszt. Másodszor, a szanszkrit szó jelentése sem nyújt elegendő alapot ehhez az összevetéshez. A szanszkrit kumarāḥ jelentése lehet „gyermek”, „fiú”, „fiúgyermek”, „herceg”; vö. szanszkrit kumārī „lány, leánygyermek”. M. Mayrhofer szerint a szanszkrit szó elsődleges jelentése valószínűleg „gyönge, lágy, erőtlen” volt; vö. védikus kumārā-deṣṇa „törékeny adományokat kölcsönző”⁸².

J. Pokorny⁸³, aki talán elsőként cáfolta J. Charpentier említett etimológiáját, másképpen próbálta megmagyarázni a litván kumėlė és rokonainak eredetét. Szerinte a litván kumėlė eredeti jelentése „herélt ló” lehetett, tehát a kumelys másodlagos származéka volna, amelynek esetében ez a jelentés teljesen elképzelhető. J. Pokorny ezután e balti lóelnevezés előzményalakjaként a *kom- alakot rekonstruálja, és a szláv ko-molъ „szarvatlan” szóval kapcsolja össze. Mindkét esetben a szavak eredeti jelentése „körülmetélt” volna. J. Pokorny ezekkel a szavakkal a porosz camnet „ló” és a litván kamienas szavakat is hajlamos összekapcsolni. Úgy véljük, J. Pokorny magyarázata meglehetősen meggyőző volna, ha a balti szavak eredeti alakja *kumas lett volna. J. Pokorny valójában a litván kūmė „kanca” alakot is alapformának tekinti. A litván kūmė azonban visszaképzett alak, amely a ku-mėlė formából keletkezett; ugyanígy a barsūkas (vö. balti-orosz борсук < török barsuk) alakból barsas, a gegūtė alakból pedig gėgė keletkezett stb.⁸⁴

A litván kumėlė, kumelys alakokat különféle módokon próbálják a szláv komonь szóval összekapcsolni (vö. orosz КОМОНЬ „ló”, cseh komoň „ló”), illetve a konь szóval (vö. orosz конь, lengyel koń). E szavak valóban nagyon hasonlítanak egymásra alakjukban, jelentésük pedig teljesen megegyezik. Rokonságukat azonban egyelőre nem lehet bizonyítani⁸⁵.

Igen homályos a porosz camnet „ló” szó eredete is. Ez a szó S. Grunau szójegyzékében található meg (41. szó), amelyben – mint ismeretes – a porosz szavak különösen eltorzultak. El-

⁷⁹ A. Brückner, Die slavischen Fremdwörter im Litauischen, Weimar, 1877, p. 128; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 748.

⁸⁰ A. Brückner, Sl. et., p. 468.

⁸¹ J. Charpentier, KZ, 40, p. 435; IF, 25, p. 246.

⁸² M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 232–233.

⁸³ J. Pokorny, KZ, 56, p. 130–133.

⁸⁴P. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, 21–22. o.; A. Augstkalns, StB., 4, 63–65. o.

⁸⁵ A. Brückner, Sl. et., p. 253–254; V. Machek, Et. Sl., p. 216; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 309; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 609, 618; E. Berneker, Et. Wb., p. 555; O. H. Трубачёв, Происхождение…, 50–52; EM, II, p. 311.

156

az elbingi szójegyzékben, ahol egymás után hét különféle lónév is szerepel, ilyen elnevezés nem található. Hogy a lejegyzés camnet hibás, azt a balti nyelvektől idegen végződés is mutatja. Így ebben az esetben az óporosz camnet többféleképpen javítható, és egyaránt kapcsolatba hozható a szláv komonъ és a litván kumelys szóval, bár az óporosz camnet összességében mégis leginkább a szláv komonъ szóra emlékeztet⁸⁶.

Nagyon bonyolult egy másik, talán szintén mindhárom balti nyelvben használatos lónév kérdése: a litván kėve „rossz, sovány állat; gebe”, kie-vė „rossz kanca”, kėvinas „rossz ló, gebe”, kėvis, keivis (LKŽd., V, 496, 672, 677, 766)⁸⁷, a lett kėve „kanca”, kėve, kėva, kicsinyítő alakjai: kėvele, kėve-lite, kėvene, kėvene, kėvens, kėvens, kėvėna, kėvenice, kėvine, kėvka, kėvelėns (EM, II, 377; EH, I, 700–1), az óporosz kaywe „kanca” (az Elbingi szójegyzék 433. szava)⁸⁸. Először is világos, hogy ez nem mindhárom balti nyelv közös szava, mivel a lett szó mássalhangzó-rendszere arra utal, hogy a lettben ez a szó jövevényszó. Másodszor, egyáltalán nem világos, hogy a porosz kancanév valóban ugyanabból a tőből származik-e, mint a litván kėvė és a lett kėve.

E név litván változatait áttekintve azonnal feltűnik a tő különös magánhangzó-váltakozása: -ė-, -ie-, -ei-. A. Bezzenberger már az óporosz kaywe eredetét magyarázva összekapcsolta a porosz szót a litván szó feltételezett *kievė alakjával⁸⁹. A. Bezzenberger véleményét R. Trautmann is megismétli⁹⁰. K. Būga 1910. május 13-i, J. Endzelynshez intézett levelében, R. Trautmann művéről szólva többek között ezt írja: „a déllit. *kėve XII, 142 a jó fantázia műve”⁹¹. Mint látjuk, az az alak, amelyet A. Bezzenberger egykor elképzelt, ma már szerepel a „Litván nyelv szótárában”. Mindazonáltal úgy véljük, K. Būgának igaza volt, amikor azt állította, hogy ez az alak a fantázia műve. Az -ie- alakokat Litvánia olyan vidékein jegyezték fel, ahol az ė > ie-vé válik (Ignalina, Vidiškės), vagy azok szomszédságában (Daugėliškis), ahol a kievė szó a dėdė vagy tėvas mellett előfordulhat a szomszédos nyelvjárásból átvett sporadikus jelenségként. A keivis alak is valószínűleg nem hiteles, mivel Klaipėda környékén mindössze egyszer jegyezték fel, talán egy rosszul hallott kėvis helyett. Jóllehet itt szó lehetne az ė sporadikus ei-vé alakulásáról is, amilyen néha előfordul a Kúri-lagúna halászainak nyelvjárásában és a lív hatású lett nyelvjárásokban⁹². Így e név legmegbízhatóbb litván alakja a kėvė (ė tőmagánhangzóval).

Az utóbbi időben sok nyelvész — az igazat megvallva, leginkább a finn és a balti nyelvek kapcsolatát kutatók — azon a véleményen van, hogy a lettek ezt a szót a lívektől kölcsönözték, vö. lív kėv „kanca”, a litvánok pedig, a maguk részéről, a lettektől vették át, és módosították a jelentését⁹³. J. Endze-

⁸⁶ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 189; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 352.

⁸⁷ A. Lyberis, Kalbos kultūra, 7, p. 60–61.

⁸⁸ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 88.

⁸⁹ A. Bezzenberger, BB, 23, p. 318; 27, p. 168.

⁹⁰ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. XII, 142, 351.

⁹¹ K. Būga, Rinktiniai raštai, III, p. 820.

⁹² J. Gerullis ir Chr. Stang’as, Lietuvių žvejų tarmė prūsuose, Kaunas, 1933, p. 5–6; Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 75; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 138–139; M. Rudzīte, Latviešu dialektoloģija, Rīga, 1964, p. 150–166.

⁹³ V. Thomsen, Samlede Afhandlinger, IV, Köbenhavn, 1931, p. XI; I. H. Toivonen, Finnisch-ugrische Forschungen, 20, p. 144; J. Mikkola, Izglītības Ministrijas Mēnešraksts, 1930, 2, p. 443.

157

lynas⁹⁴, korábban a lett kēve szót litván jövevényszónak tartotta (...wohl aus li. kēve „кляча“⁹⁵. A lett kēve szót D. Zemzarė is litván jövevényszónak tekinti⁹⁶. A litván kēve és a lett kēve eredetének kérdésében úgy véljük, hogy a porosz kaywe alak eredete igen fontos szerepet játszik. Ha a lettek a lívektől vették át a szavukat, a litvánok pedig a lettektől, akkor a porosz kaywe és az említett litván, illetve lett szavak között semmiféle kapcsolatról nem beszélhetnénk, hiszen egy ilyen folyamatot kronológiai szempontból igen nehéz elképzelni, ráadásul a balti nyelvekre általában sem jellemző, hogy mezőgazdasági vagy állattenyésztési terminusokat kölcsönözzenek a balti finn nyelvekből – sokkal gyakoribb az ellenkező folyamat.

Az a tény is arra utal, hogy ez a lónév nem lív jövevényszó, hogy véleményünk szerint a litván kēvē szónak igen megbízható etimológiája van. E. Fraenkel a szót a porosz keuto ’bőr’, a litván kēvalas stb. szavakkal kapcsolja össze⁹⁷. E. Fraenkel etimológiájához számos szemantikai párhuzamot találunk különféle nyelvekben, vö. litván skūrā ’rossz kanca, rossz ló’, skūrinis ’rossz ló’: litván skūrā ’bőr’ (< belorusz скупа), litván lūpena ’rossz ló’: litván lūpti, lett ādnieks ’rossz ló’: lett āda ’bőr’, orosz одёр ’rossz, lusta ló’: orosz драть ’nyúzni, lehúzni a bőrt’, német Schindmähre ’rossz ló’: német schinden ’nyúzni, lehúzni a bőrt’⁹⁸.

A porosz kaywe alakot, mint említettük, A. Bezzenberger és R. Trautmann a litván *kiēvē szóval hozta kapcsolatba. A porosz kaywe azonban akár a litván kēvē szóból is származhat. A porosz szó tőmagánhangzóját talán egyszerű átírási vagy lejegyzési hibának kell tekinteni *kiewye vagy *keywe helyett; vö. az Elbingi szójegyzék Plēynis alakját (38. szó): litván plėnys, pleynis (75. szó): litván plėnis, plėvė. Úgy tűnik, hogy az Elbingi szójegyzék írásmódjában az -y- olykor az előtte álló magánhangzó hosszúságát jelölhette⁹⁹. Végül az -y- az átírás során a közeli Sweykis, Arwaykis alakok hatására is bekerülhetett.

Úgy tűnik, J. Endzelīnasnak alapos oka van kételkedni A. Bezzenbergernek abban a feltevésében, hogy a porosz kaywe összefügg a litván kaimenē ’csorda’ szóval, mert a kaimenē nem ’lócsapatot’, hanem általában ’a falu jószágát’ jelenti. J. Endzelīnas próbálkozása azonban, hogy a porosz kaywe alakot *kanwe-ra javítsa, és a szláv konb ’ló’ szóval kapcsolja össze, feltételezve, hogy a -vė ugyanolyan végződés, mint a litván kārvė szóban, igen kevéssé meggyőző. Az igazat megvallva J. Endzelīnas ezt nem is állítja kategorikusan (Varbūt...)¹⁰⁰.

Így talán az a legmegbízhatóbb feltevés, hogy a kēvē először a litván nyelvben alakult ki ’rossz kanca’ jelentésben, majd a litvánból került át a poroszba és a lettbe, immár általánosan ’kanca’ jelentésben.

A lett nyelvben meglehetősen különös alakjai is vannak az említett lónévnek: kāvē ’ló’ (Vecaucē), kāvele ’lekicsinylő árnyalatú ló- vagy kancanév’ (Lubana, Meiranai, Cesvaine, EH, I, 575). E szavak -ai- kettőshangzóját inkább helyettesítés útján keletkezettnek kell magyarázni, mivel a lett szavakban -k- után rendszerint nem fordulnak elő elöl képzett magánhangzók.

A balti nyelvekben igen sokféle lónév található, és ezek többnyire csak e nyelvcsoport egyes nyelveire jellemzők. Ezek a nevek rendszerint a ló valamely tulajdonságára utalnak, jelentésükben pedig lehetnek lekicsinylő vagy becéző árnyalatúak.

⁹⁴ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 187.

⁹⁵ EM, II, p. 377.

⁹⁶ D. Zemzare, Latviešu vārdnīcas, Rīgā, 1961, p. 45.

⁹⁷ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 248.

⁹⁸ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 58; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 254.

⁹⁹ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 26; FBR, XII, p. 148; XV, p. 101.

¹⁰⁰ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 187.

158

A litván kūinas ’hitvány, sovány, gyenge ló; gebe’ már K. Širvydas szótárában is szerepel (a III. kiadásban, 1642-ben):

Szk apá Caballus tardus Kuynas Szkapi Caballinus Kuyniβkas Szkapinė (Caballinus caro. Arkliena) kuy nėna. (Dict., 436).

A litván nyelv egyes nyelvjárásaiban a kūinas szót ’szarvatlan’ jelentésű melléknévként használják (vö. kūinas veršis, kuinà kárvė, Daugelìškis, Tverečius). A kūinas ’hitvány ló’ jelentésben ott nem használatos, helyette a kėvė szót használják. K. Būga hasonló esetét látja a főnév melléknévvé válásának a litván taūras, taurùs ’derék, jó, megfelelő’ szavakban is: taūras ’vad szarvasmarha (Bos primigenius)’¹⁰¹. A litvánban az ilyen hitvány lóra utaló megnevezés igen elterjedt: az irodalmi nyelvben is használják, és a nyelvjárások nagy részében is megtalálható. A többi balti nyelv azonban nem ismeri. A kuinas mellett e szó kūlnas változata is előfordul (LKŽd., VI, 844), valamint a škūina alak is (Kapsukas, Tirkšliai). A kūinas szót valószínűleg más, hozzá igen hasonló balti lónevekkel kell összefüggésbe hozni.

Ide tartozik a litván kūika ’sovány, hitvány kanca, gebe, kuinas’, kuikas, kūikė, kūikė (LKŽd., VI, 779), valamint a lett kūika ’hitvány ló’ (EM, II, 300). Ezekkel az elnevezésekkel talán az óporosz paustocaican < pausto ’vad’ + caican ’ló’ (az Elbingi szójegyzék 654. szava)¹⁰², a lett kaikaris ’kuinas, hitvány ló’ (EM, II, 132), a litván kaikaras ’nagyon magas ember; lusta’ szavakat, továbbá vö. a litván kaikaruoti ’kimúlni, elpusztulni’ (LKŽd., V, 48) igét is. E. Fraenkel ezeket a szavakat továbbá a szanszkrit kekarah ’kancsal’, a latin caecus ’vak’, az ír caech ’félszemű’, a gót haihs ’félszemű’ szóval hozza összefüggésbe¹⁰³. A litván kūinas, kūika szavak -ui- tőbeli elemének megjelenését e szavak negatív jelentésárnyalatával magyarázza. Ez az etimológia összességében jelentős kétségeket vet fel. Úgy véljük, hogy a balti szavak egészen más módon is keletkezhettek: talán a litván keipti ’hitványabbá, gyengébbé, soványabbá válni’, kaipti ’fogyatkozni, gyengülni; ájuldozni’ szavakkal kell összekapcsolni őket. M. Mayrhofer erősen kételkedik abban is, hogy a szanszkrit kekarah — a vele azonos jelentésben használt kedara-, teraka- mellett — összefüggésbe hozható-e a latin caecus szóval stb.¹⁰⁴

A litván škūika ’hitvány ló’ szintén összefüggésbe hozható a kūika szóval. Az š- — akárcsak a škūina szóban — a škapà szóval vagy valamely más szóval való kontamináció révén keletkezhetett, de az is lehet, hogy egyszerűen az expresszivitás sajátos fokozóelemeként járult hozzá (vö. kabálda: škabálda ’sántikálva járó’, kūnka: škūnka ’összeaszott ember vagy állat’)¹⁰⁵. Ugyanebbe a csoportba sorolandó a litván kūika, škūika is.

A litván nyelvben számos hitvány ló elnevezése szemantikailag ugyanígy keletkezett: olyan szavakból erednek, amelyek jelentése ’elfogyni, kimúlni, elpusztulni’, vagy egyszerűen ’elhullott állat teste’. Ezeket az elnevezéseket rendszerint nemcsak lovakra, hanem más idős, hitvány állatokra is használják. Ilyen eredetűek:

A litván baigėna, baigliena, baigšėna, vö. litván baigtis ’véget érni, meghalni’.

¹⁰¹ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 297; II, p. 318, 635; A. Сабаляускас, Проблемы индоевропейского языкознания, Москва, 1964, p. 63.

¹⁰² R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 91, 391; Prūsų kalbos paminklai, p. 72.

¹⁰³ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 202.

¹⁰⁴ M. Mayrhofer, Et. Wb., I, p. 264.

¹⁰⁵ Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 191–192.

159

Lit. diẽngalis, dienagalỹs, dienãgalis (LKŽd., II. 346, 347), <a litván dienà + gãlas ’nap + vég’ összetételéből, vö. lett diengalis ’hosszú életével kitűnő öreg lény’ (EM, I, 483).

Lit. dvasnà, dveskà, dvėšlyna, dvėšena, núodvasa (LKŽd., II, 672, 679, 680), vö. lit. dvėsti ’kimúl’, dvasnà ’az elhullott állat teste’, dvėšena.

Lit. gaišena, gaištaras, gaištara, núogaiša (LKŽd., III, 37–8, 41), vö. lit. gaišti ’véget ér, elpusztul’, gaišena ’az elhullott állat teste’.

Lit. maità, vö. lit. maità ’az elhullott állat teste’.

Lit. padlà, vö. lit. padlà ’dög’ < lengyel padło.

Lit. pùolena, vö. lit. pùlti ’véget ér, elpusztul’, pùolena ’az elhullott állat teste’.

Lit. spróg ena, núosproga, vö. lit. sprógti ’elpusztul, kimúlik’.

Lit. stipena, vö. lit. stipti, stipena ’az elhullott állat teste’.

Hasonló módon alakult ki a hitvány lovat jelölő litván szavak egy másik csoportja is:

Lit. kuìbena, kùiba (LKŽd., VI, 778), vö. lit. kuibina „lábszárbőrből készült lábbeli; bocskor” < lett. kuìba, kuìbena „az állat lábáról lenyúzott bőr; az ilyen bőrből készült lábbeli”, vö. észt koib „láb”¹⁰⁶.

Lit. lùpena, lupsnà, lupynà, lùpeta, lupýnė, lùpkė, vö. lit. lùpti ’nyúz, bőrt lehúz’, lùpena ’lehántott kéreg, lehúzott réteg’.

Lit. skùrdà, skùrinis, vö. lit. skùrà „bőr” < baltiorosz скупа.

Ugyanebbe a szemantikai csoportba sorolandók:

Lett âdiniẽks, âdnieks, âdenis, âdeniẽks, âdenica, âdminis (EM, I, 236; EH, I, 192), vö. lett âda, lit. óda ’bőr’.

Lit. kalabãnas (LKŽd., V, 100), vö. lit. kalabãnas ’roncs’.

Lit. kaplỹs (LKŽd., V, 238), vö. lit. kaplỹs.

Litván kybelka „sovány, bizonytalan lábú állat (általában ló)” (LKŽd., V, 720), vö. litván kìbelkos „tréf. lábak”.

Litván kluknà (LKŽd., VI, 165), vö. klukšėti „hápogni”, kluknoti „cuppogva inni”.

Litván klùmpis (LKŽd., VI, 171), vö. litván klùmpis „ügyefogyott vagy hanyag ember”.

Litván kramùkas „egészen kicsi, lassú ló” (LKŽd., VI, 418), vö. litván kramas „soványka, nyamvadt”, kramùila „kis termetű, fejletlen személy”.

Litván kriklà „sovány ló” (LKŽd., VI, 580), vö. krikti „meggyengülni”.

Litván kriòkas „nagy, ügyetlen, nehézkes ember vagy ló”, kriókis (LKŽd., VI, 602, 603), vö. litván kriòkti.

Litván kùlčius „lusta ló”, kùltena „agyonhajszolt ló, gebe” (LKŽd., VI, 821, 850), vö. litván kùlti „verni, ütlegelni”.

Litván lapatkis (LKŽd., VII, 142), vö. litván lapatúoti „nehezen, ügyetlenül járni”, lapatókas „hanyag ember”, lapònas, lapnòtis „aki csoszog (lóról mondva)”.

Litván lòbeda, lòbena (LKŽd., VII, 637), talán a litván lėbeda „ügyefogyott, nehézkes, mamlasz” szóval kellene összekapcsolni.

Litván susnà, vö. litván sùsti „száradni”.

Litván klėperis (LKŽd., VI, 50) < német Klepper.

A litván krãgas (LKŽd., VI, 395), krãkas, strėkas, škrãkas németből vagy lettből kölcsönzött szó lehet; vö. a német nyelvjárási Kracke, Kragge¹⁰⁷, valamint a lett krãģis, skrãģis.

¹⁰⁶ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 296; EM, II, p. 300.

¹⁰⁷ F. Frischbier, Preussisches Wörterbuch, I, p. 416.

160

A fent említett litván példák a Klaipėda-vidéken fordulnak elő. Lettországban szintén a németektől vették át az ilyen, rossz lovat jelölő elnevezéseket.

Liet. lušokas <lenk. łoszak (LKŽd., VII, 712).

Liet. škapà <lenk. szkapa. Valószínűleg ugyanilyen eredetű a liet. škabàrda is.

A lett nyelvjárásokban rendkívül sok, különféle eredetű, „rossz lovat” jelölő elnevezést találunk:

Lat. ābideris „sovány ló”, vö. lat. ābideris, ārd̄bilis „villához hasonló szerszám, amellyel a szárítógerendákat szétfeszítik” (ārds + bīdīt) (EH, I, 191; EM, I, 241).

Lat. begis „öreg ló” (EH, I, 211). Eredete nem világos.

Lett. bèmbelis „merev, lusta ló” (EM, I, 278, 279; EH, I, 212), vö. lett. bèmbelis „szitokszó”, bemberis „csomós fa”, lit. bembys, bamblys.

Lat. bestis „öreg ló”, beškis „ló” (EM, I, 281). J. Endzelīns hajlik arra, hogy a szláv bestija szóból származtassa.

Lat. blànkāns „lomha ló” (EH, I, 226), talán a lat. blenkt „bámul” szóval kellene összekapcsolni.

Lat. cōbikis „vén gebé”, vö. lat. cōbliņš „lassú ember” (EH, I, 279).

Lat. cā pāns „öreg, leromlott ló”, cāpis „lomha ló” (EM, I, 408; EH, I, 285), vö. lat. cāpāt „lassan megy”, cā pūlis „lassan járó ember”.

Lat. cāpris „öreg, rossz ló”, vö. lat. cāprs „rossz, nyomorúságos” (EM, I, 404).

Lat. cēmbris „öreg, rossz ló” (EM, I, 409). J. Endzelīns a kurš *cembris szóval hajlik összekapcsolni, vö. liet. kēmbras „sovány, gyenge”.

Lat. drēberis „nagy, sovány ló; gyors, tüzes ló” (EM, I, 497; EH, I, 333). J. Endzelīns a német Traber szóból származtatja: „ügető; jó ügetésű ló”.

Lat. kačāps „sovány ló” (EH, I, 572) valószínűleg egy pejoratív árnyalatú népnévből ered.

Lat. kāibala „rossz kanca” (EH, I, 573) valószínűleg az orosz кобыла átalakított formája.

Lat. kaīkaris „lófajta; gebe” (EM, II, 132), vö. lat. kaīkaris „rongyos, nincstelen”, lit. kaīkaras „nagyon magas ember; lusta, csavargó”.

Lat. kaņa „ló” (EH, I, 585); J. Endzelīnas hajlik arra, hogy az orosz конь szóból származtassa. Lat. kanēris „gebe” (EH, I, 584), vö. lat. kaneris „nyúl”; esetenként az orosz конь átalakult változata is lehet.

Lat. kankans „rossz ló”, kankāns „nagy, sovány ló” (EM, II, 155, 156), vö. lat. kankāt „nagy, fáradt léptekkel járni, ügetni”, lat. kankāns „valami nagy, nehéz, puha dolog”.

Lat. kārkis „öreg ló”, kākis (EM, II, 197), talán a lat. kārkis „horog”, kākis szóval kellene összekapcsolni.

Lat. kāsis „gebe” (EH, I, 606); J. Endzelīnas hajlik arra, hogy a lat. kāsis „horog” szóval kapcsolja össze. A lat. kārkis eredetére vonatkozó magyarázatunk is támogatná ezt az összekapcsolást.

Lat. keņcītis „rossz ló” (EM, II, 365), vö. lat. keņcis „maszatoló, ócskaságokkal házaló”.

11. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

161

Lat. klām̄pa „gebe, öreg, merev ló, sánta ló”, klam-pis „öreg ló” (EM, II, 212; EH, I, 609) szót valószínűleg a lat. klām-pât „nehézkesen járni” szóval kell összekapcsolni.

Lat. klams „öreg, sovány, gyenge ló” (EM, II, 212); J. Endzelīnas hajlik arra, hogy a lit. klėmnas „gyenge” szóval kapcsolja össze. Nekünk azonban meggyőzőbbnek tűnik a lat. klams orosz хлам „limlom, ócskavas” szóból való származtatása.

Lat. klām̄za „öreg, lesoványodott ló, gebe” (EM, II, 212; EH, I, 610), vö. lat. klamz̄a, klamza „valaki, aki nehéz léptekkel jár”, lat. klām-zāt „nehézkesen járni”.

Lat. klanḡis „nagy, lesoványodott ló”, kleņḡis „gebe” (EM, II, 214, 223); J. Endzelīnas a lat. kleņḡis „csellengő, semmirekellő” szóval kapcsolta össze.

Lat. klaūga „gebe” (EH, I, 611), vö. lat. klaūḡis „fadarab; nagyhangú ember”.

Lat. knadz̄is „öreg ló”, knadze „öreg kanca”, vö. lat. knaḡis „horog vagy karó” <, ném. Knagge (EM, II, 241; EH, I, 626).

A lat. kōksis „gebe” (EH, I, 640) eredete nem világos. Talán a lat. kuksis „vöröses, sárga ló” vagy kuksīt „lassan járni” szóval kellene összekapcsolni.

A lat. krabiņš „öreg, lesoványodott ló” (EM, II, 255) szót talán a lat. krabiķis „a földbe szúrt, ágas karó, amelyen a gabonát a mezőn szárítják”, krabināt „mászni, mozogni” szavakkal kellene összekapcsolni.

A lat. kraḡis „gebe”, krāḡis, skrāḡis „öreg ló”, krak̄is „rossz, gyenge ló” a német Kracke, Kragge szavakból származik (EM, II, 255, 256, 265).

A lat. krampis „öreg, sovány ló” (EM, II, 258; EH, I, 641) szót valószínűleg a lat. krāmpis „záróhorog” szóval kellene összekapcsolni.

A lett krapants „gyenge, sovány ló” kifejezést J. Endzelīns hajlik a litván krapinėti „nehezen járni” szóval összekapcsolni (EM, II, 260).

Lett krapš̄kis „öreg, sovány ló”, krapšis (EM, II, 260; EH, I, 642), vö. lett krapis „szitoknév”.

Lett krepsis „lestrapált gebe” (EH, I, 649), vö. lett krepecēt „csendesen köhögni”, krepecī „köpet”.

Lett krimpa „sovány ló” (EM, II, 279), vö. lett krimpāns „síró kisgyermek”, krimpa „szitokszó sovány nőszemélyre”.

Lett kroksis „lestrapált gebe” (EH, I, 658), talán a lett kruķis „mankó, piszkavas”, krukite „egy kislány szitokneve” szóval kellene összekapcsolni.

Lett lamāks „kövér, nehézkes ló” (EM, II, 530), vö. lett lamaka „olyan ember, aki nem tartja feszesen a testét, mamlasz”, lamāns „nagy, otromba, falánk ember vagy kutya”.

Lett limaks „lusta ló” (EH, I, 742), talán az előző elnevezéssel kellene összekapcsolni.

A lett mitenis „elcserélt ló; lestrapált gebe”, mietenis „lestrapált gebe” szavakat J. Endzelīns a lett mīt „cserélni” igével kapcsolja össze, vö. mitala „egy rossz tehén vagy kanca neve” (EM, II, 649, 656).

A lett naina, naine „sovány, agyonhajszolt ló” (EM, II, 690) talán a lett naine „özvegyasszony” szóval kapcsolandó össze < észt naene „nő”? vö. tā tāda naine vien ir (von ei-

162

nőnemű személy, EH, II, 3). A nőre vonatkozó megvető elnevezésből állatnév is keletkezhetett.

Lat. nátmene „roncs kanca”, nátanais zirgs „roncs kanca”, nátenis „gyenge, fehér ló”, nátną ķēve „gyenge kanca”, nàtns zirgs „fehér és gyenge ló” (EM, II, 702); vö. lat. nàtns „vászon”, amelynek eredeti jelentése „csalánból készült” volt: nàtre „csalán”. A nàtns „hitvány” jelentéséhez vö. kàrklu vācietis „gúnyos elnevezés olyan németeskedőre, akinek ez mégsem sikerül”.

Lat. stīvnica „merev ló”, stīvuicis (EM, III, 1077); vö. lat. stīvs „merev, dermedten merev” < középfelnémet stīf.

Lat. storaks „lomha ember vagy ilyen ló”, storags (EM, III, 1080; EH, II, 584); vö. lat. storcka „nőnemű élőlény szitokneve”, storgaks „kövér, ügyetlen ember”.

Lat. svanaris (?) „lesoványodott ló”, zvanārs „öreg, gyenge, sovány ló” (EM, III, 1143; IV, 765; EH, II, 814); vö. lat. zvanārs „öreg, rossz, csúnya óra” < or. звонарь „harangozó; fecsegő”.

Lat. testis „lusta ló”; vö. lat. test „liheg” (EM, IV, 168).

Lat. tūcis „lusta ló” (EM, IV, 278); talán a lat. tūkat „lök, gyúr, töm” igével kell összekapcsolni.

A lett nyelvjárásokban sok más lónév is előfordul, amelyek többnyire az állat valamely tulajdonságával kapcsolatosak:

Lat. aīcis „ló (tréfás elnevezés)” (EM, I, 12); talán a lat. āita, aīča „juh” szavakkal kell összekapcsolni.

Lat. auzainis „ló”, àusainis (EM, I, 231; EH, I, 188, 189); vö. lat. auzas „zab”.

Lat. brīēdis „jávorszarvasszőrű ló” (EM, I, 337; EH, I, 243); vö. lat. brīēdis „jávorszarvas”.

Lat. ēbelis „büszke ló”, ēberis „öreg ló szitokneve”, ēberis „jó ló; kis termetű, fürge ló” (EM, I, 572; EH, I, 371); talán olykor a ném. Eber „kan” szóval kell összekapcsolni.

Lat. gàisuonis „vad, zabolátlan ló” (EH, I, 378); vö. lat. gàisuonis „szélhámos; nyugtalan ember”, lat. gàiss „levegő”.

Lat. rēceknis „hevesen nyerítő mén”; vö. rēkt „bőg, üvölt” (EM, III, 517).

Lat. spārdauniece „rúgós kanca”, spārdainice (EM, III, 986); vö. lat. spārdities „rúgkapál”.

Lat. sperška „rúgós kanca” (EH, II, 548); vö. lat. spèrt „rúgkapál”.

Lett. stakņa „olyan ló, amely a szekér húzása közben időről időre megáll” (EM, III, 1041), vö. lett. staknīt „megállni”.

Lett. svipastis „olyan ló, amely a farkával csapkod”, vö. lett. svàipīt „ostorozni” + aste „a farok” (EM, III, 1160).

Lett. tīza „sántító, előrehaladni nem képes kanca” (EM, IV, 199), vö. lett. tizāt „sántítani, bicegni”.

Lett. tramdis „félénk ló”, tramīkis (EM, IV, 221), vö. lett. tramīgs „félénk, vad”.

11*

163

Lett. žiblis „félszemű ló”; J. Endzelynas hajlik arra, hogy a lett žibt „pislákolni, elvakulni” szóval kapcsolja össze (EM, IV, 808).

Lett. žlanga „sokat ivó ló” (EM, IV, 815), vö. lett. žlāngāt „hosszan, lassan és sokat inni (emberekről és lovakról mondva)”.

Lett. žuklis „gyors ló”, vö. lett. žukls „gyors, fürge” (EM, IV, 829).

A ló egyes tulajdonságaihoz kapcsolódik néhány litván lónév is:

Lit. bėgūnas „könnyű futású ló”, bėguonėlis (LKŽd., I, 597), vö. lit. bėgti „futni”.

Lit. bišius „kis termetű ló”, biškinas „közepes termetű, nem nagy ló”, bišė „rossz kanca” (LKŽd., I, 700), vö. lit. biškenti „apró léptekkel futni”; lehet hangutánzó eredetű, vö. bišku „a bika hívására használt hangutánzó szó”.

Lit. gyvėntuvas „igásló” (LKŽd., III, 379), vö. lit. gyvėnti.

Lit. karčiūkas „szép sörényű ló” (LKŽd., V, 270), vö. lit. karčiai.

Lit. ristūnas „könnyű futású ló”, ristininkas, ristokas (A. Lyberis, 60)¹⁰⁸, vö. lit. risčia.

Lit. šarūnas „jól táplált, kiváló ló” (A. Lyberis, 61) szót valószínűleg a lit. šorai „a kantárnál lévő szemellenzők, amelyek nem engedik, hogy a lovak oldalra nézzenek” szóval kell összekapcsolni.

Lit. vežmininkas „erős, kocsi húzására alkalmas ló” (A. Lyberis, 61), vö. lit. vežimas „kocsi”.

Lit. žvignis „jól táplált, vendéglátogatásra szánt ló” (A. Lyberis, 61), vö. lit. žvygauti „folyton nyeríteni” (?).

A litván kunteris „kis termetű, de erős ló” (LKŽd., VI, 903) német jövevényszó, vö. ném. Kunter.

A litván rišokas „könnyű ügetésű ló” szláv jövevényszó, vö. orosz рысак (A. Lyberis, 60).

A litván staininis „jól abrakolt, vendégségbe járásra használt ló” szláv jövevényszó, vö. lengyel stajenny (A. Lyberis, 61).

Mind a litván, mind a lett nyelvben elkülöníthető a lónevek egy csoportja, amely főként a gyermeknyelvre jellemző. Ezek a nevek többnyire hangutánzó eredetűek.

Litván ygagas „ló (gyermeknyelvben)”, vyčiukas „csikó” (LKŽd., IV, 7, 20), vö. litván ygaga „indulatszó a ló nyerítésének utánzására”.

Litván kažis „csődörcsikó”, kožė „kanca (gyermeknyelvben)”, kožis „ló, csikó (gyermeknyelvben)”, kožius, kužė „ló (gyermeknyelvben)”, kužia, kužis kužius, kužis, kužius (LKŽd., V, 464; VI, 392, 1017, 1018, 1021, 1022), vö. litván indulatszók (ló hívására): kuš, kuzi, kuzia, kuziu, kūž, kužiu stb.

Litván kirkilas „mén” (LKŽd., V, 836), vö. litván kirkėti.

Lett cigiņš, ciga, cigus „csikó, paripa”, cigulis „csikó”, ciga (EM, I, 379; EH, I, 269, 290), vö. lett ciga, cig „csikókat, lovakat hívó szó”.

Lett kose „becéző név kancára”, košiņš „ló, lovacska (rendszerint gyermeknyelvben)”, koša, košiņa košis, košelis, kuziņa „fiatal ló, általában ló gyermeknyelvben”, kuze „csikó”, kuzlis, kuža „ló, kis csikó”, kužiņa „becéző szó lóra” (EM, II, 255, 331; EH, I, 639, 681), vö. lett kuz, kuze, kužu „a lovak hívására szolgáló szó”.

¹⁰⁸ A. Lyberis, Kalbos kultūra, 7, 59–63. o.

164

Lett. sugulis „egy kis csikó”, sūgulis, suka „a csikó (gyermeknyelvben)”, sukulis „egy kis csikó”, sukulinš, sukuls, suksis „olyan ló, amely már nem tud jól járni”, sukulis „nem túl erős ló”, sūka „fiatal, csinos ló vagy csikó” (EM, III, 1117, 1118; IV, 105; EH, II, 600, 601, 607, 657), vö. lett. suk, suku, šuk, šuku „indulatszó, csikó hívására használt hívó szó”.

Lett. tprūta „a ló (gyermeknyelvben)”, tprūtina, tprūte (EM, IV, 217), vö. lett. tprū „indulatszó, amellyel megállásra késztetik a lovakat”.

A litván és a lett nyelvben meglehetősen sok olyan lónév van, amely e háziállat színével kapcsolatos (mind a litván, mind a lett nyelvben számos, kizárólag lovakról szólva használt színnevet találunk):

Litv. báltis, baltōkas, baltàsis, baltēlis, balckis, baltĕus, balt(a)marģis, balt(a)-keršis, baltplėšnis, balt(a)galvis, balt(a)kāklis, balt(a)kāktis, balt(a)karītis, balt(a)kōjis, baltas mārgis, balt(a)prūšnis, balt(a)smūkis, balt(a)uodēgis, baltas lėpsnis (LKŽd., I, 498–504; A. Lyberis, 62), vö. litv. báltas.

Litv. beliōkas „deres ló” (LKŽd., I, 604), szláv jövevényszó, vö. orosz беляк.

Litv. bēris, bēris, bērasis, bērōkas, bēriōkas, bēriōte, bēriņas, bēriūkas, bēriūkas, bērelis, bēriūnelis, bēruōlis, bērvalelė, bērširvis (LKŽd., I, 625, 632; A. Lyberis, 62), vö. litv. bēras, bēras.

Litv. blēzis, blēšis, blisis „homlokán fehér csíkos ló; hóka” <német Blässe (LKŽd., I, 737, 752; A. Lyberis, 62).

Litv. briedplaukis „jávorszőr színű, sötét deres” <litv. briedis + plaukas (LKŽd., I, 853; A. Lyberis, 63).

Litv. brišis, vö. litv. brišas „fakó; sötétvöröses, jávorszarvas színű” (LKŽd., I, 867; A. Lyberis, 62—3).

Litv. brūnis, brūnas(is) (LKŽd., I, 894), vö. litv. brūnas „feketepej, barnás”, brūnas <alsónémet brūn¹⁰⁹.

Litv. bulānas „világos sárga szőrű ló; sárga színű” <orosz буланый „sárga, fakó (ló)” (LKŽd., I, 939; A. Lyberis, 63).

Litv. cinākis „fehér, kancsal szemű ló” (LKŽd., II, 20) < cinas „ón” (<német Zinn) + akis.

Litv. čėkis (LKŽd., II, 41; A. Lyberis, 62), vö. litv. čėkas „tarka” <német Scheck¹¹⁰.

Litv. darāšis, darāšius, derēšis, derēšius, vö. litv. darāšas, derēšas „fehér szőrű fakó (sárga) ló, timsár” <lengyel deresz <magyar deres (LKŽd., II, 183, 277; A. Lyberis, 62; K. Bartkus, 382¹¹¹).

Litv. gelsvis, gelsvōkas, gelsvāis, geltis, geltēlis, geltāisis (LKŽd., III, 220, 221, 223; A. Lyberis, 63), vö. litv. gelsvas, geltas.

Litv. gnēdis „pej ló” (LKŽd., III, 458), vö. litv. gniedas „pej” <orosz гнедой.

Litván jūōdis, jūōckis, juodōkas, juodāsis, juodūkas, juōdberis, juodbrūnis, juodmārgis, juōdširmis, juōdširvis, juōdžerkštis, juōdplėšnis, juod(a)galvis, juod(a)kāklis, juod(a)karītis, juod(a)kōjis, juod(a)prūšnis, juod(a)smūkis, juod(a)uodēgis (LKŽd., IV, 398, 400–10; A. Lyberis, 62), vö. litván juōdas.

¹⁰⁹ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 60.

¹¹⁰ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 72.

¹¹¹ K. Bartkus, Irodalom és nyelv, VI, p. 371–393.

165

Liet. kaštānas, kaštānis, kaštōnas, kaštōnis (LKŽd., V, 401, 403; A. Lyberis, 62), vö. litván kaštānas „barnás szőrű“, kaštōnas, kaštānas „ilyen fa és annak gyümölcse“, kaštānas < lengyel kasztan.

Litván kéršis (LKŽd., V, 624), vö. litván kéršas „foltokban fekete, foltokban fehér“.

Litván làukis, laukōkas, laukàgsis, lauk(a)kàktis (LKŽd., VII, 176, 178, 183, 184; A. Lyberis, 62), vö. litván làukas „fehér pofájú vagy fehér homlokú“.

Litván moliūgis, vö. litván moliūgas „agyagszínű“.

Litván obuolãinis, obuolmušỹs (A. Lyberis, 63), vö. litván ōbuolmušas „foltos, kis sötét vagy világos köröcskékkel“, obuolỹs. M. Nyderman szerint a litván ōbuolmušas a lengyel jabłkowity téves tükörfordítása¹¹².

Litván paļšis, paļšōkas, paļšāsis, paļšiūkas, paļšbēris, paļšmàrgis (A. Lyberis, 62, 63; K. Bartkus, 382), vö. litván pálšas „világosszürke“.

Litván palvis, palvỹs (A. Lyberis, 63), vö. litván palvas „világossárga, sárgás“.

Litván pelēkis (A. Lyberis, 63), vö. litván pelēkas „egérszínű“.

Litván pelēnius (A. Lyberis, 63), vö. litván pelenai.

Litván plēsnis (A. Lyberis, 62), vö. litván plēsnas „vöröses vagy barnás deres“, szláv eredetű szó, vö. orosz пле́нъ.

Litván pilkis, pilkėlis (A. Lyberis, 63), vö. litván pilkas.

Litván raudāsis, raudīkas, raūdžerkštis, raūdžilis, rūdširvis, raudširmis, raudširvis, raudonširmis, raudonbēris (A. Lyberis, 62), vö. litván raudās „vöröses, sárgásvörös“, rūdas, raudōnas.

Lit. sārtis, sartōkas, sartàsis, sartùkas, sartēlis (A. Lyberis, 62), vö. lit. sārtas „világos pej, sárgás”.

Lit. šalnis (A. Lyberis, 62), vö. lit. šalnas „dérhez hasonló, dérrel borított”.

Lit. šēkis „tarka ló” (Žagarė, Šakyna), vö. lett sekis „egy tarka ló” (EM, III, 815).

Lit. šerkšnis (A. Lyberis, 62), vö. lit. šerkšnas.

Lit. širmis, širmōkas, širmāsis, širmukas, širmēlis, širmbēris (A. Lyberis, 62), vö. lit. širmas „sötét szőrszálakkal kevert fehér”.

Lit. širvis, širvāsis, širvōkas, širvānis, širvūkas, širvabēris (A. Lyberis, 62), vö. lit. šīrvas „sötét szőrszálakkal kevert fehér, deres”.

Lit. šyvis, šyvāsis, šyvōkas, šyvūkas, vö. lit. šyvas „világosszürke”.

Lit. žerkštys (A. Lyberis, 62), vö. lit. žerkštas „dérszínű”.

Lett ābuolainis „almázott (a ló mellékneve)”, vö. lett ābuōls „az alma”, ābuōlains „almázott”, ābuōltains, ābuōluōts (EM, I, 234–5; EH, I, 192).

Lett bāltenis „fehér ló, deres”, bāltiņš, baltenica „fehér kanca”, balteniša, vö. lett balts „fehér” (EM, I, 257; EH, I, 202).

Lett bēris „barna ló”, bēritis, bēruks, bēriņš, vö. lett bērs „barna” (EM, I, 290, 291, 292; EH, 216).

Lett blesis „hóka van”, < középnémet alsónémet blesse (EM, I, 314; EH, I, 228).

Lett briēdis „jávorszarvas színű ló” (EM, I, 337; EH, I, 243), vö. lett briēdis „jávorszarvas”.

Lett brūnis „barna ló”, brūnicis, vö. lett brūns „barna”, < középnémet alsónémet brūn (EM, I, 340, 341; EH, I, 246).

¹¹² M. Niedermann, ZfslPh, 4, p. 42–44; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 515.

166

Lat. dārcis „tarka ló”, dārkis, vö. lat. dārks „tarka, színes” (EM, I, 447, 448).

Lat. dūkanis „barna ló”, dūkanis, dūcis, dūcis, dūcis, dūkainis „fekete sörényű sárga ló”, dūkanbēris „sötétbarna ló”, vö. lat. dūkans „szürkésbarna” (EM, I, 523, 525; EH, I, 346).

Lat. dulis „világosbarna ló”, dulinbēris „sötétbarna ló”, vö. lat. duls „sötét színű” (EH, I, 340).

Lat. dzeltis „sárga ló”, dzeltinis, dzeltenis, dzeltiņis, dzelṭānis, dzelṭainis, vö. lat. dzeltāns „sárga” (EM, I, 542; EH, I, 353).

Lat. gaīkis, a gaika zirgs kifejezésben „tarka (barna és szürke foltos) ló” (EH, I, 376), vö. lat. gaīkis „szilaj, fékezhetetlen” (zirgs iet kā gaīkis), lat. gaīkis „pimasz, könnyelmű, túlzó ember” (EM, I, 584).

Lat. kuksis „vöröses, sárga ló; róka” valószínűleg asszimilációval keletkezett a *puksis <ném. Fuchs szóból (EM, II, 301; EH, I, 668).

Lat. lāucis „hóka ló”, lāukis, laukene „hóka kanca” (?), vö. lat. lāuks „hókás” (EM, II, 426, 428; EH, I, 722, 723).

Lat. luošītis „olyan ló, amely luoss”, luošelis „sárgásbarna ló”, vö. lat. luõss „fakó, sárgásszürke” (EM, II, 528).

Lat. muõris „barna-kékes, szürke ló” (EM, II, 683; EH, I, 841), vö. lat. muõris „a mór” (?).

Lat. mūsainis „foltos ló, deres ló”, vö. lat. mūsāns „foltos, tarka” (EM, II, 679).

Lat. palseris „világosszürke ló”, vö. lat. palsāins „deres színű”, palsāns (EM, III, 62–3; EH, II, 152).

Lat. pelēce „szürke kanca”, pelēķis „szürke ló”, vö. lat. pelēks „szürke” (EM, III, 196; EH, II, 221).

Lat. raūdis „vörös ló”, vö. lat. raūds „vörös, vöröses, barna” (EM, III, 483).

Lat. ripainis „almásderes, kerek foltokkal tarkított ló; kerekded, jól táplált ló”, rīpainis „tarka ló”, vö. lat. ripa „kerek folt” (EM, III, 530, 539; EH, II, 373).

Lat. sālnis „jégderes ló”, sahlkis, vö. lat. salns „deres színű” (EM, III, 675).

Lat. sarkanis „világosbarna ló”, vö. lat. sarkans „vörös” (EM, III, 720; EH, II, 443).

A lett sekis „tarka ló” valószínűleg a lív šek „schecke” szóból származik (EM, III, 815; EH, II, 476).

A lett sirkis „vörösderes ló”, vö. a lett sīrks „ősz hajú, szürkés” szóval (EM, III, 846).

A lett sīrmis „a deres ló”, sirmiņš, sīrmsarītis; vö. a lett sīrms „szürke” szóval (EM, III, 846, 847; EH, II, 489).

A lett sveķainītis „sárga ló”, vö. a lett sveķains „gyantás” szóval (EH, II, 613).

A lett ūbelis „tarka ló; öreg, csúnya ló”, vö. a lett ūbele „gerle” szóval (EM, IV, 403; EH, II, 740).

A porosz nyelvű emlékekben néhány, kizárólag erre a nyelvre jellemző lóelnevezést találunk.

167

Az Elbingi szójegyzékben szerepel a Rapeno Jungkekobel szó (435. szó): „fiatal kanca”. Ennek a szónak mindmáig nincs megbízható etimológiája. Vajon nem lehetne-e a porosz rapeno szót német jövevényszónak tekinteni, vö. a német Rappe szóval, amely eredetileg „hollót”, később pedig „fekete lovat” jelentett?¹¹³

Meglehetősen bizonytalan eredetű az Elbingi szójegyzékben szereplő másik két lóelnevezés is: Sweriapis Keynhengest (431. szó) és Sweykis Pflugpfert (432. szó). Az első inkább „versenylovat” jelenthetett; a lengyel *świerzop „csődör” szóból próbálják származtatni, vö. a lengyel świerzepa „kanca” szóval. A másodikat (a dokumentumokban a sweyke, sweike, sweke változatok is előfordulnak) az ófelnémet sweiga „marhacsorda” szóval próbálják kapcsolatba hozni¹¹⁴

A balti nyelvek lóelnevezéseit áttekintve azt látjuk, hogy számos, különböző eredetű elnevezés található köztük. Mindenekelőtt a balti nyelvek megőrizték a ló régi indoeurópai nevét, amely a *eḱuo-s alapformára vezethető vissza. A szláv nyelvekben ennek az elnevezésnek nem találjuk világosabb nyomát. Kizárólag a balti nyelvekre jellemző lóelnevezés a litván žirgas, a lett zirgs és a porosz sirgis. Később a litvánban kialakult egy csak erre a nyelvre jellemző lóelnevezés is: arklys. A lóelnevezések e változásai valószínűleg a lónak mint háziállatnak változó funkcióival függnek össze. A balti nyelveknek van egy kizárólag rájuk jellemző, indoeurópai eredetű csődörelnevezésük. A litván kumelys és a lett kumelš szót többféleképpen is próbálták kapcsolatba hozni a szláv lóelnevezéssel. Ezek a próbálkozások azonban mindeddig nem jártak sikerrel. Általánosságban a balti és a szláv lóelnevezések igen különböznek egymástól. A kölcsönzések néhány esetétől eltekintve nincsenek olyan jellegzetességek, amelyek csak erre a két nyelvcsoport számára lennének jellemzőek.

SERTÉS

Európában a sertést a kutyához, a juhhoz és a nagy szarvasmarhákhoz képest talán valamivel később háziasította az ember. Úgy tűnik, az ősember életében sem játszott olyan nagy szerepet, mint az imént említett többi állat. Mind Európában, mind Ázsiában voltak külön sertésdomesztikációs központok. Európában a legelterjedtebb házisertések a vaddisznótól származnak (Sus scrofa ferus). A sertésdomesztikációs központok nagy száma azzal a körülménnyel is összefügghet, hogy fizikai adottságai miatt a sertés nehezebben szállítható állat, mint például a nagy és kis szarvasmarhák, valamint a lovak.

A sertés nyomai neolitikumi régészeti leletekben a Dnyeper vízgyűjtő medencéjében, Besszarábiában, valamint Észak- és Közép-Európa szinte valamennyi neolitikumi telepén előkerülnek. A Pó-síkság cölöptelepein és mükénéi sírokban is megtalálhatók¹.

Az ókori keleti országok történeti forrásaiban számos érdekes adatot találunk a sertéstartásról. Úgy tűnik, itt a sertést jóval korábban háziasították, mint Európában. Az ókori Kínában például a korai neolitikumi településeken a sertés nyomai a kutyáé mellett találhatók, míg más állatok nyomai csak a neolitikum legvégén jelennek meg. Chenan írásos feljegyzései szerint az ókori Kínában ünnepélyes vallási szertartások alkalmával néha akár 100 sertést is feláldoztak².

¹¹³ F. Kluge, Et. Wb., p. 582.

¹¹⁴ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, 260. o.; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, 443. o.

¹ O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, II, 360. o.; C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, 100–115. o.; M. Hilzheimer, Schwein, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, 380–383. o.

² V. I. Avdijevas, Senovės rytų istorija, 576., 582. o.

168

Hogy a sertést már az ókori Babilonban is tenyésztették, azt többek között az a tény is bizonyítja, hogy ez az állat már a híres Hammurapi-törvénykönyvben is szerepel.

Az izraeliták a sertést tisztátalan állatnak tartották, és sertéshúst nem ettek. Általában véve Ázsiában a sertést ugyan tenyésztették, de nem kedvelték. Szinte félvadon kóborolt a városokban, és a kutyákkal, valamint a keselyűkkel együtt az utcák tisztaságáról gondoskodott³.

A sertéshús fogyasztásáról az ókori Egyiptom történeti forrásai sem tesznek említést, noha háziállatként a sertés ott már az őskortól ismert volt. Például egy őskori sír egyik rajzán sertéscsorda látható. Hierakónpolisz templomának legrégebbi régészeti rétegeiben egy fajanszkanecska került elő. A futó kan hieroglifaírásjelként már az első dinasztia korából származó egyik írásos emléken is megjelenik. A sertésábrázolások azonban általában sokkal ritkábbak, mint más háziállatoké. Ezek a tények arra utalnak, hogy az ókori egyiptomiak sem kedvelték különösebben a sertést. Ezt részben az a körülmény is megerősíti, hogy későbbi időkben a sertést a gonosz isten, testvére, Ozirisz gyilkosa, Széth állatának tartották. Az sem világos, hogy az ókori Egyiptomban egyáltalán miért tartottak sertést. Hérodotosz elbeszéli, hogy utazásai során látta, amint a Nílus deltájában sertésekkel tapostatták a földbe az elvetett gabonát⁴.

Az ókori Görögországban és Rómában ezt az állatot nagyobb becsben tartották, mint a keleti országokban. Homérosz elbeszéli, hogy Odüsszeusznak tizenkét csordányi egyenes szarvú marhája volt, ugyanannyi juh-, kecske- és sertéscsordája. A rómaiak kedvelték a sertéshúst, és a sertés ábrázolását sem mellőzték művészeti emlékeiken⁵.

A sertés igen népszerű állat volt a szláv területeken. Általában úgy tűnik, hogy a szlávok az összes háziállat közül leginkább sertést és juhot tenyésztettek. E vidékek állattartásáról a X. századi arab utazók is beszámolnak. A sertéstenyésztés feltételei különösen kedvezőek voltak a Visztula és a Deszna közötti területen, ahol a hatalmas tölgyerdőkben óriási mennyiségű makkot lehetett gyűjteni, így különösebb nehézség nélkül lehetett télire takarmányt biztosítani számukra⁶.

A mai balti köztársaságok területén a sertés nyomai a kutya, valamint a nagy és kis szarvasmarhák nyomaival együtt már az újkőkori leletekben is fellelhetők⁷.

A Litván SZSZK területén feltárt, I—IV. századra keltezett földvárak (Nemenčinė, Migonys, Dovainonys, Bačkininkėliai) leleteiben más háziállatok csontjai mellett a sertéscsontok aránya is jelentős⁸.

A sertés régi indoeurópai neve *sūs/*suų számos indoeurópai nyelvben meglehetősen jól fennmaradt: szkr. śūkarāḥ, av. hū-, gör. ὗς, σύς, lat. sūs, gót. swein, vok.

³ P. Thomsen, Schwein, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, p. 383—384; B. Meissner, Haustier, — ten pat, V, p. 221; O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, II, p. 361.

⁴ Ranke, Schwein, — M. Ebert, Reallexikon der Vorgeschichte, XI, p. 383; C. Keller, Die Abstammung der ältesten Haustiere, p. 102.

⁵ C. Keller, ten pat, p. 103; V. S. Sergejevas, Senovės Graikijos istorija, Vilnius, 1955, p. 109.

⁶ Л. Нидерле, Славянские древности, p. 319—320.

⁷ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, Lietuvos archeologijos bruožai, p. 79; Latvijas PSR vēsture, I, p. 11; История Эстонской ССР, под. ред. Г. И. Наана, Таллин, 1958, p. 10.

⁸ P. Kulikauskas, R. Kulikauskienė, A. Tautavičius, ten pat, p. 252—253; K. Paaveri P. Kulikauskas, Acta Baltico-Slavica, 2, p. 270—272.

169

Schwein, sen. ófelnémet sū, német Sau, alb. thi, toch. B suwo, orosz свинья, lett. sivēns „malac” stb.

A többi régi indoeurópai állatnévhez hasonlóan a *sūs/*suu eredeti jelentése nagyon homályos. Több magyarázat is létezik, amelyek közül egyesek kevésbé, mások meggyőzőbbek, de egyikükről sem mondható el, hogy biztosan helyes, és semmilyen kétséget nem ébreszt. Megpróbálták az indoeurópai *sūs alakot az indoeurópai „fiú” megnevezéssel (litván sūnùs, orosz сын stb.) összekapcsolni, mindkét elnevezést ugyanabból a „létrehoz, nemz, szül” jelentésű igéből eredeztetve; vö. szanszkrit sūtē, sāuti, sūvátē „létrehoz, szül”. Fonetikai szempontból ez az összekapcsolás lehetséges, szemantikailag azonban nagyon nehéz alátámasztani, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a sertést – még háziasított állatként is – később kezdték tartani, mint a többi háziállatot. F. Specht⁹ az indoeurópai *sūs alakot a gót bi-saulan „beken, összeken”, gót swarts „fekete” és latin sordes „szenny” szavakkal hozta összefüggésbe. Többen megpróbálták az indoeurópai *sūs forrását nem maguknak az indoeurópaiaknak, hanem szomszédaik nyelveiben keresni. A. Nehring¹⁰ ilyen forrásnak a finnugor alapnyelvi *buvo alakot tartotta (vö. finn sika, mordvin tuwo). E. Polivanov az indoeurópai sertésnevek *(t)sūs alapformáját rekonstruálva az ókínai čú „sertés, hím malac” szóból eredeztette¹¹. Talán azonban az a magyarázat nyerte el a legtöbb támogató tetszését, amely az indoeurópai *sūs alakot hangutánzó eredetű szóként értelmezi. Szemantikailag számos állat – köztük maga a sertés – különféle nyelvekben előforduló hangutánzó elnevezései támasztják alá. Emellett e magyarázat mellett szól a szanszkrit sū-karāḥ értelmezése: „sū – hangot adó”, vagyis „hangot adó állat”. Eszerint az indoeurópai *sū- és az ókínai ču is ugyanígy keletkezhetett¹².

A szláv nyelvekben ez az indoeurópai sertésnév, igaz, kissé módosult alakban, jól fennmaradt: óegyházi szláv svinija, orosz свинья, ukrán свиня, belarusz свіння, bolgár свиня, szerb-horvát свиња, szlovén svinja, cseh svině, szlovák sviňa, lengyel świnia, kasub svina, felső-lužicai swinja, alsó-lužicai swińa. Ez a szláv elnevezés valószínűleg a svinъ melléknév nőnemű *svini alakjából jött létre; ezekhez az alakokhoz közel áll a latin suīnus „disznóhoz tartozó, disznószerű” és a gót swein „sertés”¹³.

A balti nyelvek közül ezt az indoeurópai sertésnevet csak a lett őrizte meg: su-vēns „malac”, suvēns, suvēnelis, sivēns, sivēnis, sivēntiņš, sivēnica „koca (amelynek malacai vannak stb.)”, sivēnice, sivēne „6–7 hónapos sertés”, sivēnēns „kis malac”, sivēnīza = sivēnica, sivēniete „fiatal (legfeljebb egyéves) koca; vemhes koca”, sivēnuks „malac”, sivēnuks (EM, III, 850, 1129; EH, II, 491, 606). A tövi -i--t tartalmazó alakok újabb keletűek a lettben: a nyelvben meglehetősen gyakran az u az v és b előtt i-vé változik; vö. divi „kettő”: duvejāds „kétfajta”, zivs „hal”: zuvs, tīvi „közel”: tuvu, driva „föld”: druva, dibens „fenék”: dubēns stb.¹⁴ A lett nyelvjárásokban e névnek további változatai is előfordulnak: sukis „malac, félsertés”, sukēns, zuikis „kis malac”, sukis „félsertés, malac”, sukelis (pejoratív), sukēns, sukentiņš, sukelēns,

F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, p. 123.⁹

¹⁰ A. Nehring, Studien zur indogermanischen Kultur und Urheimat, Salzburg—Leipzig, 1936, p. 112.

E. A. Polivanov, Archiv Orientalní, 9, p. 405—406.¹¹

O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 62; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 593; F. Kluge, Et. Wb., p. 626.¹²

V. Machek, Et. sl., p. 489; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 593.¹³

J. Endzelynas, Baltų kalbų garsai ir formos, p. 15; J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 50—52; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 615.¹⁴

170

sukāns, sukans, suŋķis „közepes méretű sertés”, siūka „malac, fiatal sertés”, siūkis, svīkis „nagyon sovány sertés”, svīķelis „kicsi, sovány malac”, svīkaltis „malac, fiatal sertés”, sukantīns „malacka”, sukniši „kis malacok” (EM, III, 850, 1115, 1117, 1119, 1124, 1163; IV, 749; EH, II, 601, 602, 619–620). Amint látjuk, ezek a megnevezések meglehetősen eltávolodtak az ugyanebből a tőből származó, korábban említett sertésnevektől. Némelyikük képzése is igen nehezen magyarázható. Az iu--t tartalmazó alakokat talán a *suvikis alakból kellene eredeztetni; vö. zuintina < zuvitina¹⁵. Egyes alakok kialakulására olykor talán hangutánzó szavak is hatással lehettek: suku „csikó hívogatására szolgáló hívó szó; indulatszó”, suk „indulatszó kutya odahívására, amikor ennivalót dobnak elé; csikó hívogatására szolgáló hívó szó” (EM, III, 1116, 1118); vö. sukulis „kiscsikó”.

Az óporoszban is találunk ebből a tőből származó sertésnevet: az Elbingi szójegyzék 682. szava Swintian Swin. Ezt az óporosz alakot többféleképpen lehet értelmezni. Először is tekinthetjük disszimilációval, vagy talán egyszerűen lejegyzési hiba következtében létrejött alaknak, amely a *swinstian < *swinistian alakból keletkezett (vö. parstian „malac”, werstian „borjú”, amelyek viszont a *parsīstian, *wersīstian alakból származnának; vö. gertistian „csirke” a gertis „kakas” mellett). A pr. camstian „juh”, valamint a szláv овца „juh” szóhoz hasonlóan a pr. swintian is olyan kicsinyítő alak lehetett, amely állatfajta megnevezésévé vált. A -tian képző azonban közvetlenül is járulhatott a swīn- tőhöz, mindenféle kicsinyítő jelentés nélkül, a más állatnevekben is előforduló, e képzős alakok mintájára¹⁶. Az sem teljesen világos, hogy az óporoszok ezt a szót a szlávból kölcsönözve alakították-e át (J. Mikola a cs. svin-ča szót tekintette forrásának, és ehhez R. Trautmann is hajlik csatlakozni¹⁷), vagy ez az óporosz nyelv ősi saját szava. Figyelembe véve, hogy az óporosz szókincs meglehetősen gyakran különbözik a többi balti nyelvétől, és egybeesik a szláv nyelvekével, talán a pr. swintian-t saját szónak kell tekintenünk. E feltevést az a körülmény is alátámasztaná, hogy az állattenyésztéssel kapcsolatos kifejezések az óporoszban többnyire saját szavak.

Ebből a tőből származó sertésnév az óporosz sewēwnis összetett szóban is fennmaradt (az Elbingi szójegyzék 229. szava: Sewenis Sewstal¹⁸). Nehéz megmondani, hogy ez az írásmód mennyire tükrözi az óporosz szó valódi alakját. K. Būga a seweynis alakot a *sweina-s¹⁹ alakból, disszimiláció útján magyarázta. J. Endzelīns szerint az ew az uw helyett egyszerűen másolás közben keletkezhetett a mellette álló német sewstal²⁰ hatására. Eszerint a sertésnév, amely a fent említett ólnév alapján rekonstruálható, megfelelne a lett suēns alaknak. Másfelől, tekintettel arra, hogy az óporosz e a nyílt i hangot jelöli, az óporosz seweynis a lett svēns szóval is összekapcsolható, ahogyan V. Burda tette²¹. Ebben az esetben azonban az óporosz nyelvi közegben nehezebb megmagyarázni az uw > iv hangkapcsolatot, amely egyébként csak a lett nyelvre jellemző, jóllehet a Zietela környékén adatolt živė, živis, liežuvīs²² alakok talán arra utalnak, hogy az uw > iv az óporosz nyelvben sem volt ismeretlen, legalábbis annak egyes nyelvjárásaiban.

¹⁵ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, p. 155, 214

¹⁶ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 53, 260—261.

¹⁷ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 443; J. Mikkola, Baltisches und Slavisches, Helsingfors, 1902—3, p. 8.

¹⁸ Prūsų kalbos paminklai, p. 63.

¹⁹ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 615; III, p. 852.

²⁰ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, p. 246.

²¹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 85, 425—426.

²² Z. Zinkevičius, Lietuvių dialektologija, p. 68; Э. А. Вольтер, Известия отделения русского языка и славесности Имп. Ак. Наук, т. 16, кн. 4, p. 151—160.

171

Úgy véljük azonban, hogy a legcélszerűbb egy olyan óporosz seweynis alakot rekonstruálni, amelyet közvetlenül össze lehet kapcsolni az óporosz swintian szóval.

Úgy tűnik, az óporosz sertésnévvel, a swintian szóval összefüggésbe hozható a porosz nyelv Swene folyóneve, valamint a Swene falunév²³.

Az indoeurópai nyelvek nagy része megőrizte a sertés kicsinyének régi nevét: lat. porcus, ír orc, ófelnémet farah, khotani pāsa (< *parsa-) „sertés”, kurd purs. Ez a sertésnév különösen jól őrződött meg a szláv és a balti nyelvekben: óegyházi szláv prase, óorosz порося, orosz поросенок, ukrán порося, belarusz парася, bolgár прасе, szerbhorvát прасе, szlovén prase, cseh prase, szlovák prasa, lengyel prosię, kasub parsa, felsőszorb proso, alsószorb prose, poláb porsą, litván paršas, óporosz parstian²⁴.

E szó eredeti jelentését többféleképpen próbálják magyarázni. E. Lidén²⁵ és F. Specht²⁶ a litván paršas szót és rokonait a latin porca „barázda”, valamint a persėti, praparšas „árok” szavakkal hozták összefüggésbe, és azt feltételezték, hogy az indoeurópai sertésnév eredeti jelentése „túró állat” volt. Ennek a magyarázatnak vannak szemantikai párhuzamai, a nehézség azonban az, hogy a szó nem általában a sertést, hanem kizárólag annak kicsinyét, a malacot jelenti. Megpróbálták az indoeurópai *porkos szót is „tűz, azaz áldozati állat” jelentésben a görög πῦρ „tűz”, az örmény hur, az ófelnémet fuir és más, ezekkel rokon szavakkal összekapcsolni²⁷. Hasonló próbálkozást már láttunk, amikor az indoeurópai *agnos „bárány” szót az indoeurópai nyelvek egy másik tűzmegnevezésével (litván ugnis, latin ignis) hozták kapcsolatba. O. Trubačov szavaival azonban ezekről a kísérletekről azt mondhatjuk: „ötletes, de valószínűtlen”. Még ha szemantikailag igazolhatók is volnának az ilyen etimológiák, fonetikailag rendkívül erőltetettek. E. Benveniste²⁸ etimológiája lelkes hívekre talált: eszerint az indoeurópai *porko a színnévvel függ össze, vö. szanszkrit pṛ́śni- „foltos”, görög πέρκος. E. Benveniste etimológiájának szemantikai alapja az a tény, hogy a vaddisznó malacainak bőre hat hónapos korukig fekete és sárgás hosszanti csíkokkal tarkított.

A litván nyelvjárásokban a paršas szót olykor általában a sertés, sőt a nagy sertés, azaz a herélt kan jelentésében is használják. Ezek a jelentések azonban újabbak. Kialakulásukhoz különösen az járult hozzá, hogy a litván nyelvjárásokban a sertés kicsinyéről beszélve leggyakrabban a paršas szó kicsinyítő alakjait használják: paršiūkas, paršūkas, paršėlis, paršiščias. A malac régi jelentése a paršiuotis „malacozik”, valamint a paršuotis, paršinga „malacozni fog (a sertésről)” szavakban is megőrződött.

A litván parš(i)ūkas a szomszédos szláv nyelvekbe is átkerült: belarusz парсюк, парсюок, парсюляк, паршук, lengyel parsiuk, orosz парсук, паршук, парсюк, парсюк. A szláv szavakat különféle jelentésekben használják: „malac”, „herélt kan”, „sovány, rosszul takarmányozott malac”. O. Trubačov úgy véli, hogy egyes orosz alakok nem kölcsönzés útján, hanem más szláv alakok redukciójával keletkeztek. Erre talán az a tény indította, hogy az orosz парсук, парсюк²⁹ alakok Litvánia területétől távol, attól elszigetelten (Rjazany környékén) fordulnak elő. Ezek azonban a balti szubsztrátum maradványaiként is magyarázhatók.

²³ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 178.

²⁴ О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 61; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 409.

²⁵ E. Lidén, KZ, 56, p. 218.

²⁶ F. Specht, Der Ursprung der indogermanischen Deklination, p. 34–35.

²⁷ J. P. Rona, El culto indoeuropeo del fuego, Montevideo, 1957, p. 14; plg. О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 63.

²⁸ E. Benveniste, Bulletin de la Société de linguistique de Paris, 45, p. 77, 85.

²⁹ В. Даль, Толковый словарь живого великорусского языка, III, p. 19.

172

Balti eredetű szavakat igen gyakran találunk a mai Litvániától és Lettországtól távol eső szláv területeken is³⁰.

Az indoeurópai eredetű sertéselnevezés a porosz nyelvű emlékekben is megtalálható. Az Elbingi szójegyzékben ez áll: Prastian Ferkel (686. szó)³¹. A kutatók többsége (A. Bezzenberger, R. Trautmann, J. Endzelīns, K. Būga) a porosz prastian alakot parstian alakra javítja, azaz < *parsistian³². A porosz szóban ugyanaz a kicsinyítő képző szerepel, amellyel a porosz eristian, camstian, swintian alakok tárgyalásakor találkoztunk. A porosz sertésnév a porosz helynevekben is előfordul, amelyek egyébként szintén igazolják a parstian rekonstruálásának helyességét; vö. Parstlawke < parstian + porosz laucks ’mező’, Porsekaymen < *parsas + porosz caymis ’falu’³³.

Ez az indoeurópai eredetű sertéselnevezés a finnugor nyelvekben is megtalálható: finn porsas, észt põrzas, vepsze porzas, vot põrzas, lív puõras, mordvin purhts, puršez. Sok kutató nem kételkedik e szavak indoeurópai eredetében, ám abban eltérnek a nyelvészek véleményei, hogyan és melyik indoeurópai nyelvből kölcsönözték a finnugorok ezt a sertésnevet. V. Thomsen hajlott arra a feltevésre, hogy az említett szavak a balti nyelvekből kerültek a finnugor nyelvekbe³⁴. K. Būga szenvedélyesen támogatta ezt a nézetet. Ezt írta: „a finn porsas, a mordvin pur’hts, pyr’hts(ez) (moksa), pur’ts, pur’sez, purtsos „malac, Ferkel“, a cseremisz porš, porýš, a votják parš, pariš, a vogul pūrys, pôres, poreš, az osztják pörös, pūrös ’sertés, Schwein’ szónak szintén aiszti eredetűnek kell lennie.... A kereskedelmi útvonalon az aiszti földről származó paršas a mordvinokon keresztül könnyen eljuthatott egészen a permi és uráli finnekhez is. Amint a paršo szó földrajzi elterjedése mutatja, a sertéstenyésztés központja nem keleten, hanem nyugaton volt. Ezért a finnugorok nem kaphatták a sertést keletről, ahol Hérodotosz világos tanúsága szerint egyáltalán nem tartottak sertést. A Paršo és a *solo (finn suola...) ’só’ hosszú útja nem meglepő, hiszen ez a két dolog igen fontos az ember életében. Más aiszti eredetű szavak keleten eljutottak a mordvinokhoz és a cseremiszekhez. Miután a sertés (paršas) és a só (la. sāls) az aiszti földről már eljutott a mordvinok és a cseremiszek földjére, könnyű volt innen a kereskedőkkel továbbjutni a távolabbi szomszédokhoz is”³⁵. Más kutatók, főként földrajzi megfontolásokra támaszkodva, az említett finnugor sertésnevet a finnugor alapnyelv indoeurópai jövevényszavainak rétegébe sorolják³⁶. A finn porsas és társai mellett e réteghez tartoznak azok a szavak is, amelyeket más kutatók baltizmusnak tartanak: finn jyvä ’gabonaszem’ (vö. litván javai), finn sisar ’nővér’ (vö. litván sesuo). Az utóbbi időben ennek a nézetnek egyre több híve akad. Mindazonáltal még korai volna ezt a kérdést véglegesen megoldottnak tekinteni. Az észt pahr ’disznó-

³⁰ О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 63—64; M. Vasmer, Et. Wb., II, p. 317—318; T. Zdancewicz, Lingua Posnaniensis, 8, p. 346; Cz. Kudzinowski, Acta Baltico-Slavica, 1, p. 224.

³¹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92; A porosz nyelv emlékei, p. 73.

³² R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 408; J. Endzelīns, Óporosz nyelv, p. 219; K. Būga, Válogatott írások, I, p. 305.

³³ K. Būga, Válogatott írások, I, p. 424; II, p. 384; III, p. 677; G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 115, 131.

³⁴ V. Thomsen, Érintkezések a finn és a balti (litván–lett) nyelvek között, p. 206.

³⁵ K. Būga, Válogatott írások, III, p. 592.

³⁶ Л. Хакулинен, A finn nyelv fejlődése és szerkezete, II, p. 38; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 542; J. Kalima, Festschrift für Hermann Hirt, Heidelberg, 1936, p. 199—214; E. Itkonen, A. J. Joki, Suomen kielen etymologinen sanakirja, III, Helsinki, 1962 p. 606.

173

A „lys” szót J. Kalima, megkülönböztetve a finnugor nyelvek imént felsorolt többi sertésnevétől, balti jövevényszónak tartja³⁷.

A balti és a szláv nyelvekben van egy másik sertésnév is, amely úgy tűnik, csak e két indoeurópai nyelvcsoportban használatos, és amelynek eredete mindmáig sok kétséget ébreszt. A szláv nyelvekben ezt a szót leggyakrabban „vaddisznó” jelentésben használják: óorosz вепрь, orosz вепрь, orosz nyj. венерь „herélt kan”, вепрь, веприк „vaddisznó, kan, herélt kan”, ukrán вепер „vaddisznó, herélt kan”, belarusz вепер „vaddisznó, herélt kan”, bolgár вепър „vaddisznó”, szerb-horvát вѐпар „herélt kan”, szlovén veper „vaddisznó”, cseh vepř „sertés, herélt kan”, szlovák vepor, lengyel wieprz „sertés, herélt kan, vaddisznó”, felsőszorb wjapr „herélt kan, vaddisznó”, alsószorb wjapš, poláb víper³⁸.

A balti nyelvek közül ez a szó csak a lettben maradt fenn jól: vepris „egy kasztrált vadkan, herélt kan”, vepruks „egy kis (kasztrált) vadkan”, veprēks „egy nem egészen kis vepris”, veprēks, kicsinyítő képzős veprelis, veprēns, veprēlis „egy nem nagy vepris”, veprukāns, vö. még vepruoties „rendetlenül, illetlenül étkezni”, veprelis „piszkos gyermek” (EM, IV, 538; EH, II, 771).

Arra, hogy a litván nyelvben is létezett ez a sertésnév, a helynevek alapján következtethetünk: Vėpriai (kisváros Ukmergė városától délnyugatra), Veprinis (tó a Vievio járásban), Veprys (tó Antalieptėnél), Vepriškiai (két tó a Vievio járásban), Vėprynas (tó Veisiejainél)³⁹.

A porosz helynevek, Weppen, Wepers, arra engednek következtetni, hogy a poroszoknál is ismert lehetett egy ilyen szó⁴⁰.

K. Būga A. Preobraženskij orosz etimológiai szótárához fűzött jegyzeteiben és kiegészítéseiben felvetette, hogy a lett vepris az oroszból is kölcsönözhető lehet („…заимствование из русского не исключено”)⁴¹. A szó említett nyomai azonban a litvánban és a poroszban nem támasztják alá ezt a feltevést, és más kutatók nem kételkednek a lett vepris balti eredetében.

Mindazonáltal e szó eredete és eredeti jelentése rendkívül sok kétséget vet fel. Egyes kutatók szemantikai magyarázattal élve, miszerint a vaddisznó a „megtermékenyítő” szerepéről kapta a nevét, a szanszkrit vapati „kibocsátja (a magot)” szóval hozzák kapcsolatba, mások pedig a szanszkrit yabhati „futuere” szóval. Olyan vélemény is van, hogy a vaddisznó nevét a sörtéje ihlette, és ezt a nevet a latin veprēs „tövisek” szóval próbálják összekapcsolni. Mások pedig, a balti-szláv szó v- hangját járulékosnak tekintve, az ófelnémet ebur „vaddisznó, kan”, a német Eber és a latin aper szóval hozzák kapcsolatba⁴².

Mind a szláv, mind a balti nyelvekben számos olyan sertésnév található, amely csak e nyelvcsoportok egyikére vagy akár egyetlen nyelvre jellemző. Az efféle szláv nevekkel nem foglalkozva részletesebben áttekintjük az állat balti nyelvekre jellemző elnevezéseit.

A kasztrált kant a litván irodalmi nyelvben és számos nyelvjárásban meitėliu néven nevezik (nominatívusz: meitėlis, meitėlys). A nyelvjárásokban a maitelis, meičiukas „kis malac”, valamint a meičokas, meičkus alakok is előfordulnak (LKŽd., VII, 760, 1009). Ez az elnevezés a következő szavakkal kapcsolható össze: misti, maitinti, maistas, maitas „étel, élelmiszer…”

³⁷ J. Kalima, Itämerensuomalaisten kielten balttilaiset lainasanat, p. 145.

³⁸ О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 66; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 183.

³⁹ Lietuvos TSR folyó- és tóneveinek jegyzéke, p. 190.

⁴⁰ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, p. 199.

⁴¹ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 648–649.

⁴² M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 183; V. Machek, Et. sl., p. 561; F. Kluge, Et. Wb., p. 150; EM, IV, p. 538; О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 66; R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 351; Сравнительная грамматика германских языков, I, Москва, 1962, p. 57.

174

„šaras” stb.⁴³. A litván meitėlis pontos szemantikai párhuzamát a szláv nyelvekben találjuk, vö. szerb–horvát кѝмад „disznó”, кѝмак „herélt malac”, кѝмач „tenyészkoca”, kѝme „fél éves malac”, orosz nyj. коромак „herélt malac”, bolgár кърмак: szerb–horvát кърмити „etetni”, orosz кормить „etetni, takarmányozni, táplálni, szoptatni”, корм „takarmány, eleség, abrak, étel”⁴⁴.

A litván meitėlis rokona a porosz nomaytis (Nomaytis Burg, az Elbing-szójegyzék 684. szava)⁴⁵. Rokonsága a litván meitėlis szóval kétségtelen. R. Trautmann azonban mindkét balti szót nem a litván maitinti, porosz maitātunsin „táplálkozik”, porosz maitā „etet”, hanem a porosz ismaitint „elveszít, elveszít valamit” szóval hozta kapcsolatba. R. Trautmann szerint tehát a porosz nomaytis kasztrálás miatt kapta ezt a nevet. Mindazonáltal meggyőzőbb a porosz nomaytis és a litván meitėlis szót a litván maitinti, mesti csoportjába tartozó szavakkal összekapcsolni, ahogyan J. Endzelynas és E. Frenkelis teszi⁴⁶.

A lett nyelvben nem található e tövű disznónév, de ott egy másik jó szemantikai párhuzamra bukkanunk, amely alátámasztja a litván meitėlis, porosz nomaytis: litván maitinti etimológiai magyarázatának helyességét; vö. lett baruoklis „hizlalásra szánt jószág, különösen hízósertés”, baruoklis, baruoksnis, barūoksnis, baruotnis, baruoknis, baruklis, baruokle „(nőstény) hízósertés”, barukle (EM, I, 265; EH, I, 206): lett baruot „etetni, táplálni, hizlalni”, barība „étel, takarmány”.

E disznóneveknek a litvánban is van még egy szemantikai párhuzamuk, vö. penimis „hizlalt disznó, malac”, peniūkšlas, peniūkšlis, pešlas < *penslas: penėti⁴⁷.

Teljesen tisztázatlan eredetű szó a lit. kiaũlė, amely valamennyi litván nyelvjárásban és az irodalmi nyelvben is e háziállat általános megnevezéseként használatos. A litvánban a kiaulė szó különféle képzős származékai is használatosak, amelyek jelentése olykor némileg eltér az alapjelentéstől: kiaulaitė „kisebb, fiatal sertés”, kiaulaitė, kiaulėlė „kis, fiatal sertés, süldő”, kiaulėlis „malac”, kiaulėnas „kis sertés”, kiaulienas „herélt malac”, kiaulykštė „hitvány sertés”, kiaulykštis „kis sertés”, kiauliokas „közepes nagyságú malac”, kiauliotė „kismalac, süldő”, kiaūlis „herélt malac, malac”, kiaulys, kiauliščia „hitvány sertés”, kiauliūkas „malacka”, kiauliūkšė „kisebb sertés”, kiauliūkštė, kiauliūkštis „kisebb malac”, kiaūlius „herélt malac, malac”, kiauliva „sertés (pejoratív)”, kiaulūtė „kisebb sertés, süldő” (LKŽd., V, 687, 689–90, 691, 696, 698, 699, 701).

A többi balti és szláv nyelv egyikében sem találunk ilyen disznónevet. A kiaũlė szó kizárólag a litván nyelvre jellemző. Igaz, megpróbálják kapcsolatba hozni a görög σωλούς ὗς⁴⁸ szóval, ez az összekapcsolás azonban rendkívül kétséges.

A litván kiaũlė hangalakjában nagyon emlékeztet a mindhárom balti nyelvben megtalálható hím disznó, a kan nevére; vö. litván kuilỹs, kuilius (LKŽd., VI, 780–1), lett kui-

⁴³ E. Fraenkel, Et. Wb, p. 459–460; K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 411.

⁴⁴ И. И. Толстой, Сербо-хорватско-русский словарь, Москва, 1957, p. 357; О. Н. Трубачев, Происхождение…, p. 66; C. D. Buck, Dict., p. 162.

⁴⁵ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92, 386; Prūsų kalbos paminklai, p. 73.

⁴⁶ J. Endzelins, Senprūšu valoda, p. 216; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 459–460.

⁴⁷ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 569.

⁴⁸ E. Fraenkel, Et. Wb., p. 249; O. Haas, Lingua Posnaniensis, 3, p. 77.

175

lis, pr. cuylis. E kutatók közül sokan ezt a kandisznó-megnevezést szláv jövevényszónak tartják⁴⁹. E feltevésen egyáltalán nem kellene kételkedni, ha meg lehetne találni azt a pontos forrást, amelyből a lit. kuilỹs, lat. kuìlis, pr. cuylis. származhatott. Sajnos ilyen forrás nincs. A kutatók a kylb. alakot rekonstruálják. Ezt az orosz nyelvjárási КИЛЯК „kandisznó, herélt sertés” alapján rekonstruálják, amelyet viszont az orosz КИЛА „sérv, repedés; dudor (növénybetegség)” szóval hoznak összefüggésbe. O. Trubačiov⁵⁰ véleménye szerint a kylb jelentése eredetileg „agyar” volt. A kandisznó neve valóban olykor az agyar elnevezéséből ered, vö. orosz КЛЫКАЧ „kandisznó”: КЛЫК „agyar”, bolgár ГЛИГАН „kandisznó, vaddisznó”, ГЛИГ: bolgár ГЛИГ „a kandisznó, vaddisznó agyara”, német Hauer „kandisznó, vaddisznó”: Hauer „agyar”. Szemantikailag O. Trubačiov orosz КИЛУН, КИЛЯК magyarázata eléggé meggyőző lenne, de az orosz КЛЫК „agyar” és a *kylb közötti hangtani kapcsolat továbbra is tisztázatlan.

A lett nyelvjárásokban a kan disznó elnevezésének kuilis, kuilēns, kuilins, kicsinyítő képzős kuijuks, kuilenītis alakjai mellett (EM, II, 300; EH, I, 667, 668) a ķilis, ķilins, kicsinyítő képzős ķilēks, ķiluks alakokkal is találkozunk (EM, II, 388; EH, I, 706). A J. Endzelīnas magyarázata szerint a gyökérben -i- hangot tartalmazó alakok ugyanabból a forrásból erednek, mint a -ui- hangúak, de később kerültek át a nyelvbe. Hasonló történt a litvánban a kūila „sérv, repedés” és a kỳla szavakkal is: az előbbi a szláv *kyla alakból származik, a kỳla pedig azután került a litvánba, hogy a szláv ky > ki-vé vált. Igaz, megfigyelhető az is, hogy a litvánban a szláv szavaknak közvetlen megfelelője is van: kūlas „dudor; sérv” (LKŽd., VI, 819). A lett kīlis ismételt kölcsönzése újra kétségessé teszi a szláv forrás valódiságát. Lehetséges volna-e, hogy az a szó, amelyből különböző időszakokban a balti nyelvekben e háziállat elnevezése kialakult, egyik szomszédos szláv nyelvben sem maradt fenn?

A kan disznó neve a porosz nyelvemlékekben egyszer fordul elő: az Elbingi szójegyzékben (683. szó) Tuylis Beer (középfelnémet ber „tenyészkan”)⁵¹. Ez az alak a balti nyelvek kan disznót jelentő elnevezéseinek más alakjai alapján indokoltan javítható kauils formára. Ezt az alakot részben talán a kelet-poroszországi német nyelvjárás Kuijel „kan disznó”, Kujel, kuijeln „szaladgálni” szavai is alátámasztják⁵²; ezek még közvetlen kapcsolatban állhatnak a porosz kan disznó nevével.

K. Būga a balti kan disznót jelentő elnevezést saját szónak próbálta magyarázni, a litván kiaũlė, kūkis „fiatal hím disznó”, kūkė „disznó”, illetve a lett cūka szóval hozva összefüggésbe⁵³. Később azonban K. Būga is elfogadta azt a magyarázatot, hogy a baltiak a szlávoktól vették át ezt a szót.

Mindazonáltal úgy véljük, van némi alap arra, hogy a balti kan disznót jelentő elnevezést a litván kiaũlė szóval hozzuk összefüggésbe. A gyökér magánhangzója esetenként a szláv kölcsönszó, a kūila „sérv, repedés” hatására is megváltozhatott, az ui pedig egyfajta érzelmi, pejoratív hatás eredményeként is kialakulhatott; vö. litván kūinas, kūikė, kūinas „szarvatlan”, muitā „dög”, būilis „bika” stb.

A litván kiaũlė szóval kapcsolatba hozni próbálnak egy másik balti disznóelnevezést is, mégpedig a porosz skewre, skawra alakokat. Ez a porosz disznónév a porosz nyelv egyik leghitelesebb állatneve, mivel mindkét porosz szójegyzékben adatolt. Az Elbingi szójegyzékben ezt találjuk: Skewre Suwe (685. szó), S. Grūnovnál pedig:

⁴⁹ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 92; R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 451; E M, II, p. 300; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 305; J. Endzelin, IF, 33, p. 117.

⁵⁰ О. Н. Трубачев, Происхождение..., p. 67.

⁵¹ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, p. 92; Prūsų kalbos paminklai, p. 73.

⁵² H. Frischbier, Preussisches Wörterbuch, I, p. 442.

⁵³ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, p. 296–297.

176

sau skawra (19. szó)⁵⁴. R. Trautmann a *skiau-rē előzményalak rekonstruálásakor nagyon óvatosan (kérdőjellel) kapcsolta ezt a porosz szót a litván kiaulė szóhoz⁵⁵. Hasonlóképpen járt el K. Būga⁵⁶ és J. Endzelīns⁵⁷ is. Vagyis a porosz szóban más képző és egy járulékos s- volna. A porosz skewre és a litván kiaulė genetikai azonosságát azonban nagyon nehéz bizonyítani: e szavak hangalakja túlságosan eltér.

A disznó porosz elnevezése a helynevekben is fennmaradt, vö. Skeurekaym < porosz skewre + porosz caymis „falu”⁵⁸.

A litván nyelvben a vaddisznó nevének šernas, šėrnas, šerna eredetmagyarázata is számos kétséget vet fel. A lett nyelvben e tőből származó szót nem használnak a vaddisznó jelentésében. Hogy a litván šėrnas rokona megvolt a porosz nyelvben, arra a porosz Serenappe folyónév utal< seren + ape „folyó”, és talán a Sernaw helynév is⁵⁹.

E. Fraenkel, miután megcáfolta E. Berneker magyarázatát, amely szerint a litván šėrnas — a szláv veprь „vaddisznó” szemantikai párhuzamai alapján: szanszkrit vāpati „kibocsátja (a magot)”, gót auhsa „bika”: szanszkrit ukṣāti „meglocsolja” stb. — összefüggésbe hozható a szanszkrit kṣárati „fut, folyik, megolvad” szóval⁶⁰, a litván šėrnas szót inkább a litván šerkšnas, šārmas és az indoeurópai *ker- tő más szavaival kívánja összekapcsolni⁶¹. Hangtanilag ez az összekapcsolás teljesen lehetséges, ám az indoeurópai *ker- tő szavai mind a balti, mind a szláv nyelvekben rendszerint világos színeket vagy világos színű dolgokat jelölnek, vö. litván širmas „fehér, sötét szőrszálakkal vegyes”, širvas, lett širins, óorosz серень „fehér” stb., miközben a vaddisznó sötét színű állat.

Érdemes felhívni a figyelmet a litván šėrnas E. Fraenkel szótárában nem említett etimológiájára, amelyet A. Fick már egy évszázaddal ezelőtt közzétett. A. Fick minden részletesebb indoklás nélkül a litván šėrnas szót a litván šer̃š, šėrtis szavakkal kapcsolta össze, a *šar- „érdesnek lenni” tövet rekonstruálva⁶². Talán azért tekintettek a későbbi kutatók szkeptikusan erre az etimológiára, mert nem találtak megfelelőbb szemantikai párhuzamokat; így, mint láttuk, még a litván nyelv etimológiai szótárába sem került be. A. Fick etimológiája azonban mindazonáltal nagyon meggyőző: más nyelvek szemantikai párhuzamaival alátámasztható, vö. magyar serte „sörte”, szlovák ošipiná „disznó”: szlovák šip „tüske”⁶³. A vaddisznóra, mint ismeretes, a házi sertésnél is jellemzőbbek a durva sörték. A litván šėrnas szó hangtanilag szintén minden nehézség nélkül kapcsolható a litván šer̃š szóhoz; a szóalkotásra vö. a litván kernà „sűrű bozót”, porosz kirno „bokor”: litván kėras „bokor; tuskó” stb.⁶⁴.

A balti nyelvekben — természetesen a porosz nyelvet kivéve, mivel kevés írásos emlék maradt fenn róla — számos más, szűkebb használatú sertéselnevezést találunk. Különösen sok az ilyen, hangutánzó eredetű elnevezés.

⁵⁴ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, 92., 94. o.; Prūsų kalbos paminklai, 73., 78. o.

⁵⁵ R. Trautmann, ugyanott, 429. o.

⁵⁶ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, 296–297. o.

⁵⁷ J. Endzelīns, Senprūšu valoda, 249. o.

⁵⁸ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, 161., 233. o.

⁵⁹ G. Gerullis, ugyanott, 155., 156. o.

⁶⁰ E. Berneker, IF, 8, 284. o.

⁶¹ E. Fraenkel, Et. Wb., 974. o.

⁶² A. Fick, Összehasonlító szótár az indoeurópai nyelvekről, II, Göttingen, 1876, 695. o.

⁶³ О. Н. Трубачев, Происхождение…, 67. o.

⁶⁴ A. Sabaliauskas, Baltistica, I(2), p. 162–163.

12. Baltų ir slavų kalbų ryšiai

177

Liet. ciucė „disznó (kedveskedő és csúfolódó szó)“, čiukė „csüke, disznó“, čiukukas „malacka, csüküti“, ciukūtis (LKŽd., II, 29), vö. a disznók hívására és terelésére használt hangutánzó szavakat: ciūga, ciūgā, ciuk, čiūkš.

Liet. čiūga „disznó“, čiūgā, čiūgalis „malac (gyermeknyelvben)“, čiūgālis „kanmalac, disznó (kedveskedő név)“, čiūgana „disznó, csüke“, čiūgalis „csüküti, malacka“ (LKŽd., II, 94), vö. a litván čiūg „csuk, csuku (a disznók ilyen hívogatása)“, čiūgā, čiūgā, čiūglė, čiūgnōti „disznókat hívogatni“.

Liet. čiūkā „disznó“, čiūkas „disznó, kanmalac“, čiukė „disznó (gyermeknyelvben)“, čiūkė, čiūkis „fiatal kan“, čiūkis, čiūklė „disznó (gyermeknyelvben)“, čiūklis „malac“, čiukūtis „kanmalac (kedveskedő szó)“, čiūkūtis, čiūlė „öreg disznó“, čiūnis „kanmalac (kedveskedő szó)“ (LKŽd., II, 95, 96, 99, 101), vö. a disznók hívására használt hangutánzó szavakat: čiūk, čiūk, čiūk, čiūka, čiūkā, čiūka, čiūki, čiūku, čiūkut, čiūkuōti „disznót hívogatni a „csuk-csuk” hangot mondva“, čiūkōti.

Liet. čiūotė „disznó, csüke“, čiūotis „fiatal kan (kedveskedő név)“ (LKŽd., II, 108, 109), vö. a hangutánzó szavakat: čiūo, čiūō, čiūot.

Liet. jūkšė „disznó“, jūkšius „disznó, kanmalac“ (LKŽd., IV, 375, 376), vö. a disznók terelésére használt hangutánzó szót: jūkš.

Liet. kiūkšė „disznó“ (LKŽd., V, 913), vö. kiukšėti „röfögni (disznóról)“.

Liet. kriukā „disznó“, kriūkė, kriuksė, kriūkšė (LKŽd., VI, 641, 644, 645, 647, 648), vö. kriū „indulatszó a disznó röfögésének jelölésére“, kriūkt.

Liet. krūksis „malac“ (LKŽd., VI, 695, 696), vö. krūk „indulatszó a disznó röfögésének jelölésére“.

Liet. kuciūtė „disznó“, kuciūkas „kanmalac, disznó (rendszerint így hívogatják)“ (LKŽd., VI, 755, 756, 757), vö. a disznók hívására használt hangutánzó szót: kuc.

Liet. kūkas „disznó, kanmalac“, kūkā „disznó (gyermeknyelvben)“, kūkā, kuksa, kūksis „kanmalac, malacka“, kūkšis, kūktė „disznó“, kūkūlė, kūkūtas „malac“, kūkūtė „kismalac“, kūkūtis, kūkūtis „malacka, kismalac“, kūkūtis, kūkūtīs (LKŽd., VI, 791, 792, 795, 801, 802, 803, 807, 810, 817, 818), vö. a disznók hívására használt hangutánzó szavakat: kūkal, kūkat, kūks, kūkt, kūkut.

Liet. kvykulys „kanmalac“, kvykūtis „malac“ (LKŽd., VI, 1094), vö. a litván kvýkti.

Hasonló eredetű disznóneveket a lettben is találunk. Mindenekelőtt úgy tűnik, hogy a lett irodalmi nyelv disznómegnevezését, a cūka szót is csak így kell magyarázni. J. Endzel̄ynas⁶⁵ a lett cūka szót hajlott az *sūka alakból eredeztetni (vö. perzsa xūk, óangol sugu, latin sucula, walesi hucc, lett sukis), a cūcina kicsinyítő alak közvetítésével, amelynek c- hangját az s- asszimilációval létrejött változatának tekinti. A hangutánzó eredetű disznónevek bőséges példái azonban a balti és általában az indoeurópai, valamint a nem indoeurópai nyelvekben is arra késztetnek, hogy a lett cūka szót hangutánzó eredetűnek tartsuk; például az említett litván hangutánzó eredetű disznónevek mellett vö. még orosz чуха, чухна, чухня, чушка, чучка, szlovén čuna, čunka, čunja, čunjoga, orosz юс „malac“, юсочка „kismalac“, orosz дюшка „disznó“, дюк, дзюк, дюхман, kasub buxla, német Zuckel „fiatal disznó“, Suckel, svájci francia couce, coutche, coutsi, couci „a disznó kedveskedő elnevezései és hívogatására használt kiáltások“, avar cuka „disznó“⁶⁶.

⁶⁵ EM, I, p. 398.

⁶⁶ K. Būga, Rinktiniai raštai, II, p. 294; M. Niedermann, Tauta ir žodis, II, p. 443; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 75–76; O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 68; K. Müller, ZfSl, 2, 1966, p. 225.

178

A lett nyelvjárásokban a cūka mellett a következő alakok is előfordulnak: cūcene „fiatal disznó, koca”, cūcēns „kis disznó”, cūcis „fiatal disznó”, cūcietis „a disznó”, cūčka „anyakoca”, kicsinyítő alak: cūciņa, pejoratív: cūkele, cūža „sovány disznó”, cugītis „kis (kövér) malac”, kicsinyítő alak: cūcele, cūciņa (EM, I, 397, 398; EH, I, 279, 280), cūčka „anyakoca”, cūcis „fiatal disznó, malac”, kicsinyítő alak: cūčaks, cūča, kicsinyítő alak: cūčele, cūčelite, cūga „a disznó becéző neve”, cūgiņa (EM, I, 418, 424; EH, I, 294, 298), cigiņa „disznó (gyermeknyelvben)” (EH, I, 269).

Hangutánzó eredetű továbbá:

Lett kvīnka „visító disznó”, kvīnīta „sovány, folyton visító disznó”, kvīka „visító disznó”, kveksis „disznófajta” (EM, II, 355; EH, I, 689), vö. lett kvīnkt „halkan visít (malacokról)”, kvīkt „visít”.

Lett rekšis „kan”, reksis „disznó, félvad disznó” (EM, III, 508), vö. lett rekstēt „röfög”.

Lett rukšis „a disznó mellékneve”, rucis, rukšēns, rukšans, rukainīte, rūkai-nīte, rukaiņa, rukselīte, rūkulis, rukulīte, ruķelīte, rūkašiņa, rukažiņa, rūcītis, rūks-tultīte, rūksis „(fiatal) disznó”, rukse „malac (becéző névként)”, rukšu-lītis „kis (fehér és tiszta) malac”, rūcis „a malac”, ruisis (EM, III, 553, 556, 557, 568, 569, 588; EH, II, 382, 383, 387), vö. lett rūkt „ordít, morog”, rukstēt.

Lett ūce „a disznó becéző neve” (EM, IV, 296) meglehetősen bizonytalan eredetű szó; talán a lett ūicēt „(gyerekek) négykézláb mászkálnak” szóval hozható összefüggésbe.

Lett uršēklis „röfögő malac”, urgucā „(vemhes) koca” (EM, IV, 305, 308), vö. lett urr „a disznók (hazafelé) hívására használt indulatszó”.

Mint említettük, voltak olyan magyarázatok, amelyek szerint az indoeurópai *porkos eredeti jelentése „túró” volt. Ennek az értelmezésnek szemantikai párhuzamai a balti nyelvekben is találhatók:

Litván knistikis „disznó (találós kérdésben használt szó)”, kniūsas, kniūstas, kniūstė (LKŽd., VI, 258, 269, 270), vö. litván knisti.

Lett rakuliņa „az ásó — a disznó mellékneve”, rakulīte, rakušiņa, ruocenīte, ruokuliņa, ruokulīte (EM, III, 475–6, 576, 581; EH, II, 353), vö. lett rakt „ás, túr”.

Lett rukša „túró disznó”, rušainīte, rušulīte, rušulīna (EM, III, 564, 565; EH, II, 383), vö. lett rušināt „túr, kapar, karmol, ás valamit”.

Mind a litván, mind a lett nyelvben találunk színnevekből származó disznóneveket:

Litván bálcikas „fehér malac”, bálčkīs, baltrīns, bálčkē „fehér disznó” (LKŽd., I, 481, 505), vö. litván báltas.

Litván blisė (M. Katkus⁶⁷, 67), vö. litván blisas „deres (állatra mondva)”, blėsis < német Blässe.

Litván dėglis „perzseltszőrű disznó”, dėglė, deglė, dėglis, deglýs, dėglius, deglóji, dāglis, daglē (LKŽd., II, 141, 249), vö. litván dėglas „tarka (disznóról)”, dāglas.

Lett dāgle „perzselt színű koca”, daglis „perzselten foltos kan”, kicsinyítő alak: daglītis „fehér-fekete foltos disznó” (EM, I, 430; EH, I, 302), vö.

⁶⁷ M. Katkus, Raštai, Vilnius, 1965.

12*

179

lett. dagls „fehér-fekete tarka, fekete foltos, általában csak sertésekről mondják”.

Litván juõčkė (M. Katkus, 67), vö. litván juõdas. Lett juõzis „hátán keresztcsíkos malac” (EM, II, 128), vö. lett juõsta „öv”, juõzt „övez”.

Litván kéršė (M. Katkus, 67), vö. litván kéršas. Litván žilė (M. Katkus, 67), vö. litván žilas.

Vannak a sertésnek más eredetű elnevezései is, amelyek az állat valamely más tulajdonságával kapcsolatosak:

Lett kõra „nagy, sovány sertés” (EM, II, 255), vö. lett kõrāt „lassan menni, vonszolni magát”.

Lett žnargle „(sovány) sertés, amely nem akar rendesen enni”, žnėrgle, žnėrba, žnėrga „rosszul (meg)evő malac vagy gyermek” (EM, IV, 823, 825; EH, II, 821), vö. lett žnėrgāt „válogatósnak lenni az ételben, étvágytalanul enni”.

A korábban említett, sok nyelvész által szláv kölcsönszónak tartott kan (litván kuilỹs) elnevezésén kívül a balti nyelvekben előfordul egy-két ritkábban használt, idegen eredetű sertéselnevezés is:

A litván kabõnas „hízó, baconsertés”, kicsinyítő képzős alakjai: kabonaitis, kaboniõkas (LKŽd., V, 25) minden bizonnyal a belaruszból származik, vö. belarusz kabān, orosz кабан, lengyel kaban. A szláv szavak forrása a török nyelv, vö. kirgiz kaban stb.⁶⁸

A litván knūras „hízó”, knūrus „kan, vaddisznó” (LKŽd., VI, 266, 279) szintén valószínűleg szláv kölcsönszó, vö. belarusz кнур „kan, vaddisznó”, ukrán кнур „hízó”, lengyel knur. Ez a szláv szó viszont igen homályos eredetű; teljesebb alakja az óorosz кънопоз, amelynek első elemét az orosz корный szóval hozzák kapcsolatba (vö. корпоухий „levágott fülű”), a másodikat pedig a görög ὄρχις „here” szóval próbálják összefüggésbe hozni; a feltételezés szerint a litván erżilas⁶⁹ szó is rokonságban áll vele.

A litván antrius „herélt kan, kan”, antris, intrius (LKŽd., I, 139; IV, 126) szlavizmus, vö. lengyel wnęt(e)r „rejtett heréjű hímállat”.

A lett māška „malacokat nevelő koca” (EM, II, 546–7; EH, I, 784) valószínűleg – amint J. Endzelynas gondolta – a mačka alakból ered, ez pedig az orosz мачка „anyácska” szóból.

A lett švinka „sertés” (EH, II, 661) feltehetőleg az orosz свинка „sertés” szóból származik; a š- hangra vö. a lett švakstēt: svakstēt, švampāties: svampāties, švepstis: svepstis, švips-tēt: svipstēt alakokat stb.

A litván švinė „sertés” (Žagarė, Šakyna, Gruzdžiai) szintén lehet szláv eredetű szó, vö. lengyel świnia⁷⁰.

Amint láttuk, a sertés elnevezései a balti nyelvekben rendkívül változatosak. Nincs közös, fajspecifikus nevük erre az állatra. Az egyes balti nyelvek jól megőriztek néhány régi indoeurópai sertésnevet. Ezekben a nyelvekben sok a hangutánzó eredetű sertéselnevezés. Egyes elnevezések eredete mindmáig nem tisztázott kellőképpen. A balti és a szláv nyelvekben a sertés elnevezései jelentősen különböznek egymástól, bár bizonyos közös vonások is megfigyelhetők.

⁶⁸ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 495; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 69. ⁶⁹ M. Vasmer, Et. Wb., I, 580; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 65–66. ⁷⁰ A. Senn, Journal of Central European Affairs, 1956, Juli, p. 190, plg. E. Fraenkel, Et. Wb., p. 1045.

180

MACSKA

Ha elegendő alapunk van arra, hogy a kutyát az ember első négylábú társának tekintsük, akkor a macskát kétségkívül az ember által legutoljára háziasított háziállatnak kell tartanunk. A macskát először az ókori egyiptomiak szelídítették meg. Az ókori Egyiptom rajzain a XII. fáraódinasztia uralkodásának idején, vagyis az i. e. II. évezred elején kezd megjelenni¹. Az ókori egyiptomiak sok macskát tartottak, szent állatként tisztelték, és haláluk után még be is balzsamozták őket. Az ókori Egyiptomban betöltött jelentőségéről bőven beszámol Hérodotosz görög történetíró, Diodórosz Sziküeliótész pedig (az i. e. I. század második fele – az i. sz. I. század eleje) leírta azt az esetet, amelynek szemtanúja volt: egy rómait, aki véletlenül megölt egy macskát, az egyiptomiak feldühödött tömege maga is megölt.

Európában a házimacskák jóval később jelennek meg. Írott források először az i. sz. I. évezred közepén említik a házimacskát. Bár egyes, ebből az időszakból származó latin források esetében vitatható, hogy a cattus (catta) szó vad- vagy házimacskát jelent-e, Nagy Szent Gergely pápa körülbelül 600-ra datált életrajza szerint neki „semmi sem volt a világon, csak egy macskája, amelyet gyakran simogatott, és mintha élettársa volna, keblén melengetett”. V. Hehn úgy véli, hogy a házimacska a Római Birodalomban a legnagyobb mértékben a IV. vagy V. században terjedt el, az ázsiai patkányok vagy a spanyolországi nyulak beáramlásával összefüggésben. Ebben az időben a latin cattus, catta szó, amely korábban különféle vadállatokat (menyétet, nyestet) jelölt, új jelentést nyert: a házimacskáét². Rómából a házimacska, és vele együtt az állat neve is, más európai országokba terjedt tovább. A macska valószínűleg az I. évezred második felében kezdett lassanként a szláv és a balti területeken is elterjedni. Így Lengyelország területén a VIII–XII. századi régészeti ásatások során már előkerültek a házimacska bizonyos maradványai. Körülbelül ugyanebből az időszakból származó leletekben Litvánia és Lettország SZSZK területén is találtak hasonló maradványokat³ (Angliában a házimacska a X. században szintén még ritka állat volt⁴).

A latin cattus, catta eredete nagyon bizonytalan. Egyes nyelvészek hajlottak arra, hogy úgy véljék: a rómaiak a még vadon élő állat megnevezését a germánoktól vehették át. A germán vidékeken ugyanis a vadmacskák igen kedvelt állatok voltak. A germán helynévanyagban gyakran előfordul a *kat(t) ’hajlat, görbület’ alak, így a macska eredeti jelentése ’ívelt hátú állat’ lehetett. Ugyanakkor ugyanez az állatnév a kelta területeken is elterjedt volt, vö. walesi cath, cornwalli cath, breton caz, ír cat. Ez alapot adott arra, hogy ezt a macskanevet közös germán–kelta vagy kelta–germán szónak tekintsék⁵. A latin cattus, catta germán eredetét részben alátámasztaná

¹ V. Hehn, Kultúrnövények és háziállatok Ázsiából Görögországba és Itáliába, valamint Európa többi részébe való átkerülésük során, Berlin, 1902, 456—457. o.; C. Keller, A legrégebbi háziállatok származása, 81—83. o.; M. Hilzheimer, Háziállat,—M. Ebert, Az őstörténet lexikona, V, 220. o.; H. Ranke, ugyanott, 220. o.; Е. А. Богданов, A háziállatok eredete, 294—301. o.

² V. Hehn, ten pat, p. 462; O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, I, p. 565.

³ W. Hensel, Die Slaven im frühen Mittelalter, p. 79, 94; K. Паавер, Формирование териофауны и изменчивость млекопитающих Прибалтики в голоцене, p. 370—371.

⁴ Е. А. Богданов, ten pat, p. 295.

⁵ O. Schrader, ten pat, I, p. 566; F. Kluge, Et. Wb., p. 357.

181

Az a körülmény, hogy a latinban valóban számos, germánból kölcsönzött vadállatnév található, vö. lat. alcēs „jávorszarvas” < germ. álxis, lat. ūrus „medve” < germ. *ur, lat. bīsōn „bölény” < germ. wisund stb. Így a római katonák a vadmacska nevével is megismerkedhettek a germán területeken. Ezt a feltevést azonban mindenekelőtt az cáfolja, hogy a germán nyelvek adatai nem adnak meggyőző magyarázatot ennek az állatnévnek az eredetére. Emellett az állat története is ellentmond egy ilyen állításnak. Nem kapott széles körű támogatást az a hipotézis sem, hogy a lat. cattus és a többi, ezzel a tővel rendelkező európai nyelvek macskanevének forrása a núbiai kadi. Ez utóbbi hipotézis főként azon alapul, hogy Egyiptom volt a macska háziasításának központja, ám alátámasztására egyelőre kevés adat áll rendelkezésre. Ezért sok kutató, mindkét imént említett hipotézissel szemben szkeptikusan, a lat. cattus szót tisztázatlan eredetű vándorszónak tartja⁶.

Nincs egyetértés abban, milyen úton került ez a macskanév a szláv nyelvekbe. A szláv kotъ forrását legalább néhány helyen próbálták keresni. A. Stender-Petersen⁷ a gót *katts alakot tekintette forrásnak, K. Knutson⁸ pedig az alsónémet katt alakot. M. Vasmer a szláv kotъ alakot a közép-görög χάττα szóból próbálta levezetni (később maga is elvetette ezt a magyarázatot)⁹. Mégis az a hipotézis talált a legtöbb követőre, amely szerint a szláv kotъ forrása a lat. cattus¹⁰. E hipotézis mellett valószínűleg leginkább magának az állatnak a története szól.

A szláv nyelvekben a kotъ szó kezdetben feltehetőleg az állat faji megnevezéseként, hím- és nőstényállatra egyaránt használatos volt, és csak később, már magukban a szláv nyelvekben alakultak ki új névváltozatok az állat neme és kora szerint. Ennek a macskanévnek különféle változatai széles körben elterjedtek a szláv nyelvekben, vö. óorosz котъка, orosz кот, кошка, котёнок, ukrán кіт, кішка, belarusz кот, кошка, bolgár котка, котак, котарак, кот, коте, szerb-horvát кот (csak a XVI. századi írásos emlékekben), cseh kocka, kocour, kote, kot (nyelvjárásokban), szlovák kot (nyelvjárásokban), kocúr, koča, kočiatko, lengyel kot, kotka, kasub koet, koetka, felsőszorb kóćka, kocor, kacor, alsószorb kót, koca, kocka, kocor¹¹. Mint láthatjuk, ez a macskanév leginkább az északi szláv nyelvcsoportban elterjedt – a szerb-horvát és a szlovén nyelvekben alig használatos (vö. szerb-horvát мас̌ка, мачак, szlovén mačka, mačák, máček). Így sajátos módon az északi szláv nyelvek és – amint látni fogjuk – a balti nyelvek areáját fogja át.

Ilyen macskanév három balti nyelvben található, vö. lit. katė, lett kaķis, porosz catto. E név balti nyelvekbe kerülése szintén meglehetősen tisztázatlan. J. Endzelīns hajlott arra, hogy a balti nyelvek macskanevét az alsónémetből vagy a szláv nyelvekből származó kölcsönszónak tekintse (...zunächst entweder aus mnd. katte oder aus slav. kotъ)¹². R. Trautmann a szláv és a balti nyelvek állatnevét egyaránt közös kölcsönszónak tartotta¹³.

⁶ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 643—644; F. Slawski, Sl. et., II, p. 559; O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 96; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 96.

⁷ A. Stender-Petersen, Slavisch-germanische Lehnwortkunde, Göteborg, 1927, p. 354—356.

⁸ K. Knutsson, Die germanischen Lehnwörter im Slavischen von Typus buky, Lund, 1929, p. 63—64.

⁹ M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 643.

¹⁰ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 96; F. Slawski, Sl. et., II, p. 559; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 643.

¹¹ O. H. Трубачев, Происхождение..., p. 95; F. Slawski, Sl. et., II, p. 559; M. Vasmer, Et. Wb., I, p. 643.

¹² EM, II, p. 171.

¹³ R. Trautmann, B-sl. Wb., p. 120.

182

Valószínűleg e kijelentések közül egyiket sem lehet kategorikusan elutasítani vagy megerősíteni. Mindazonáltal úgy tűnik, helyesebb volna a balti és a szláv macskanév kérdését együtt tárgyalni; természetesen azonban nem szabad úgy érteni, hogy ez a név a balti–szláv korszak közös jövevényszava. Ezt az állítást a kronológia cáfolná, mivel a szó mind a balti, mind a szláv nyelvekbe már a házimacska jelentésében került be, ez a fogalom pedig, mint láttuk, csak az első évezred közepe táján jelent meg. Emiatt ezt a macskanevet még közös szláv jövevényszónak sem tekintik. Feltehető, hogy a szlávok és a baltik nagyjából az első évezred végén, valahol az északi szlávok és a déli baltik határának közelében ismerkedtek meg vele; innen a név délre és északra terjedt, délen nem jutott el a legdélibb szláv nyelvekig, északon pedig a kurusokon keresztül került a lett nyelvbe.

A litván nyelvben e macskanévnek számos változata található, vö. katė, katìs, kãtinas „hím macska”, kãtas, katiniòkas, kačiùkas „macskakölyök”, kačiùkė, kačiùkštis, kačiùtė, kačiùtė, kačiùtis, kačiòkas, kačiùtis, katėnas, katėlis, katýnas, katinùkas, katýtis, katùkas, katùtis, katùtis (LKŽd., V, 32–3, 406, 407, 410, 411, 415). A litván nyelvben, akárcsak néhány szláv nyelvben, vö. orosz кошка, ukrán кішка stb., a faj megnevezéseként a nőstény elnevezése általánosult.

E gyökből származó macskanév a litván víznevek között is igen gyakori, vö. Kãtupis, Kãtino upelis, Katinėlis (tó), Katinravis, Katišius (tó).¹⁴

A lett nyelvben is sok változatban használatos ez a macskanév, vö. lett kaķis, kaķe, kaķenīce, kaķene „a macska nősténye”, kaķīte, kaķine, kaķiene, katene, katana, katins „hím macska”, katans, kaķēns, kaķēns „fiatal macska, kiscica”, kaķulēns, kaķulītis, kaķēlēns, kaķenītis (EM, II, 139–40, 171; EH, I, 576, 592).

J. Endzelīns azt magyarázza, hogy a lett kaķis su k alakban a várt t helyén a kur földrajzi nyelvből származó hang jelenik meg; ott a nominativusi alak *katis volt, a genitivus pedig már kata, amely a lett nyelvben kaka alakra változott; ennek és a többi esetnek az alapján a k utóbbi mássalhangzó az egész paradigmában általánossá vált¹⁵.

A macskanév különféle lett változatai a lett helynevek között is előfordulnak, vö. Kaķupe, Kaķupīte, Kaķeņezers, Kaķītes-strauts, Kaķēni, Kaķinkalns és mások.¹⁶

A lett kaķis, vagyis a név hímnemű alakja, egyben a faj megnevezésére is szolgál. Hasonló folyamat ment végbe a lengyel nyelvben is, ahol a faj megnevezésének szerepét a kot alak tölti be.

A porosz nyelvemlékekben a catto szó egyetlen alkalommal fordul elő, mégpedig a Paustocatto „vadmacska” összetételben (Paustocatto Wildekatze, az Elbingi szójegyzék 665. szava)¹⁷; hitelessége azonban kétségtelen, mivel a macskanév a porosz helynévanyagban is igen gyakran előfordul, vö. Kath, Katelauke (<Kath+porosz laucks „mező, szántóföld”), Kathenmedien (<Kath+porosz median „erdő”), Katpanye (<Kath+porosz pannean „mocsár, láp”), Kattenplick, Cattiten¹⁸. Még a porosz Paustocatto is lehet tükörfordítás

¹⁴ A Litván SZSZK folyóinak és tavainak névjegyzéke, 70–71. o.

¹⁵ EM, II, p. 140.

¹⁶ J. Endzelīns, A Lett SZSZK helynevei, I, 2, 8–11., 58. o.

¹⁷ R. Trautmann, Die altpreussischen Sprachdenkmäler, 91. o.; A porosz nyelv emlékei, 72. o.

¹⁸ G. Gerullis, Die altpreussischen Ortsnamen, 57–58., 233. o.; J. Endzelīns, Senprūšu valoda, 190. o.

183

a ném. wilde Katze szóból, vö. porosz pausto ’vad’: óegyházi szláv pustъ; vö. még a porosz paustocaičan ’vad ló (wildes Pferd)’ (az Elbingi szójegyzék 654. szava).

A litván és a lett nyelvben számos hangutánzó eredetű macskanév van, amelyeket általában a gyermeknyelvben használnak, vagy amelyeknek egyébként bizonyos becéző árnyalatuk van.

Lit. kăcas, kăče, kăcius, kaciukas, kăckis (LKŽd., V, 29–30), vö. lit. kăc ’indulatszó macska hívására’, kacėnti ’macskát hívni’.

Lit. kicà, kicaras, kičė, kicius, kickà, kickis, kickė, kicūkas, kičiulis, kičūtė (LKŽd., V, 740–1), vö. lit. kic ’indulatszó macska hívására’, kicénti ’macskát hívni’.

Lett kicitis ’a macska (gyermeknyelvben)’ (EH, I, 607), vö. lett kic, kic, kic ’indulatszó, amellyel macskákat, juhokat, kecskéket hajtanak’, kicinât ’egy macskát kiűzni a helyiségből’.

Meg kell jegyezni, hogy hasonló hangutánzó eredetű macskanevek a szláv nyelvekben is megtalálhatók; vö. orosz киска, felsőszorb hica, cseh čiča, cicka, szlovák cica, cicka. O. Trubačiovas¹⁹ úgy véli, igen megalapozottan, hogy az ilyen hangutánzó szavak régebbiek lehetnek magánál a macska elnevezésénél (itt a szláv kotъ és társai értendők), mivel számos nyelvben széles körben használják őket nemcsak a macskák, hanem más állatok hívására is²⁰.

A lett nyelvben a kic, kac típusú, hangutánzó eredetű macskaelnevezések nem terjedtek el szélesebb körben, mivel ezek a hangutánzó szavak ott nem vették fel a macska hívásának sajátos jelentését, ahogyan például a litvánban.

A lett nyelvben a macska hívására leggyakrabban használt hangutánzó szavak: īņi, īņci, mīņc, mīņci, piņc, valamint ezek más fonetikai változatai²¹. E hangutánzó szavak mellett a lettben macskaneveket is találunk: īņcis, ince (EM, I, 707; EH, I, 430), mīņcis (EM, II, 629), piņcis, piņče (EM, III, 218; EH, II, 234). Bizonyos esetekben ezek a macskanevek hangutánzó eredetű szavak lehetnek, amelyek az imént említett īņci, mīņci, piņc hangutánzó szavakból keletkeztek, ez azonban már későbbi folyamat. Valójában az īņci, mīņci hangutánzó szavak olyan macskanevekből erednek, amelyek forrása viszont a német nyelv volt. A lett īņcis, ince a német Hinz, Hinze ’a kandúr neve az állatmesében’²² szavakból ered, a német Hinz pedig a Heinrich keresztnév becéző alakja, vö. Fritz – Friedrich, Götz – Gottfried és társai²³. A lett mīņcis az alsónémet minze, mintse ’macska’²⁴ szóból keletkezett.

A lett piņc hangutánzó szó és a piņcis, piņče macskanév talán az īņci, mīņci mellett, illetve az ezekből származó macskanevek analógiájára keletkezhetett.

Valószínűleg hangutánzó eredetű egy másik, a lettben igen széles körben használt macskaelnevezés is: ruņcis, ruņčiņš, ruņčelis, ruņčuks, ruņčukēns, ruņcēns, ruņcins, ruņciene, ruņka, ruņkis, ruņķis (EM, III, 561, 570; EH, II, 384, 385). Ezt a macskaelnevezést talán az rūkt ’zúg, süvít, ordít, morajlik, kotyog, mormog, morog’ igével kell összefüggésbe hozni; vö. lācīs, lauva, vilks, cūka, dundurs, rubenis, kakis rüc (EM, III, 569; EH, II, 388); vö. még lit. rūkti ’ordít’, orosz рычать, óizlandi rymja ’ordít, mormog’ és társai²⁵

¹⁹ O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 99.

²⁰ O. H. Трубачев, ten pat; F. Kluge, Et. Wb., p. 371.

²¹ K. Draviņš, V. Rūķe, Interjektionen und Onomatopöie in der Mundart von Stenden, Lund, 1962, p. 58.

²² J. Sehwers, Sprachlich-kulturhistorische Untersuchungen, p. 41.

²³ F. Kluge, Et. Wb., p. 309.

²⁴ J. Sehwers, ten pat, p. 80; EH, I, p. 815.

²⁵ EM, III, p. 561; J. Pokorny, Et. Wb., p. 867–868.

184

A lett nyelvből ez utóbbi macskanév néhány, Lettország határvidékén beszélt litván nyelvjárásba is átkerült, vö. rūcis „kandúr” (Papilė, Viešniai, Kairiai).

A litván és a lett nyelvben egy-két más eredetű, többnyire csak szűk körben használatos, bizonyos jelentésárnyalattal bíró macskanév is előfordul:

Litván čiurūkas „kandúr (mesében)” (LKŽd., II, 122), vö. litván čiūr „különféle jelentésekben használt hangutánzó szó”, čiurūkas „kisliba”, čiūra „szuka”, čiurinėti „mozgolódni, sétálgatni”, čiurą „aki ágyba vizel”.

Litván knerpė „macska (folklórszó)” (LKŽd., VI, 219), vö. litván kner̃pti, knir̃pti.

Litván kniaukà „macska (mesében)” (LKŽd., VI, 224), vö. litván kniaũkti.

Litván ráinis, -ė, raĩnis, -ė „kandúr”, vö. litván ráinas, raĩnas.

Lett svīpuris „nagy, szürke, fekete csíkos macska” (EM, III, 1163), vö. lett svīpurains „kockás”, svīpelēta pele „barna mezei egér, hátán fekete csíkkal”.

Lett tīsele „nőstény macska”, tīsītis (EM, IV, 204) ismeretlen eredetű szó, talán a tisu „csúfolódáskor használt indulatszó” hangutánzó szóval kell összekapcsolni (EM, IV, 198).

A macskanév áttekintésének lezárásaként arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a litván nyelv megőrizte a vadmacska régi nevét: vilpišys. Ez a szó Kelet-Poroszország litván szótáraiban fordul elő, vö.:

wilde Katze, WilpiBys, Bio, m. Medinnė Kattė (Ph. Ruhig, Lex., II, 402).

WilpiBys, Bio, hímnemű, vadmacska (Chr. G. Mielcke, Wb., I, 330).

wilde Katze, WilpiBys, io, m. Medinnė Kattė (Chr. G. Mielcke, Wb., II, 541).

E forrásokból a vadmacskának ez a neve más, Kelet-Poroszországban és Litvániában kiadott szótárakba, valamint különféle írásokba is bekerült.

E szó legkorábbi forrása tehát P. Ruig szótára. G. H. F. Nesselmann szótárában megjegyzi, hogy Ragainė környékén ez a szó nem ismert. F. Kuršaitis sem hallotta ezt a szót. Hitelességéhez azonban nem férhet kétség, mivel a litván hely- és személynevek között is előfordul. F. Kuršaitis és G. H. F. Nesselmann egyaránt megadja a Vilpišiai helynevet (… Wilpischen ist der Name eines Dorfes im Kirchspiel Gerwischkehmen in einer ehemals waldigen Gegend bei Gumbinnen… G. H. F. Nesselmann, Wb., 80). Ilyen helynév Tauragėnai közelében is található (Vilpišiai), Molėtai járásban pedig a Vilpiškiai falunév fordul elő. Ismertek a Vilpišauskas, Vilpiševskis, Wilpiszy vezetéknevek (lengyelesített forma).

A litván vilpišys régi indoeurópai szó. A többi balti nyelv, valamint a szláv nyelvek nem ismerik. A litván lãpė, a latin volpēs és más, az indoeurópai *ulp, *lup- gyökből származó, különféle ragadozó állatokat (rókát, sakált, farkast) jelentő szavak rokona. Jelentését tekintve a litván vilpišys a középperzsa gurpak „házi macska” szóhoz áll a legközelebb, akárcsak a perzsa gurba; az iráni *urpa pedig az indoeurópai ulpos megfelelője²⁶.

A szláv nyelvek közül a vadmacska megnevezését az óegyházi szláv és a lengyel nyelv őrizte meg, vö. óegyházi szláv stbblb, stbplb, ólengyel zdeb, step, lengyel żbik, żbik. E szó etimológiája meglehetősen homályos. Egyes kutatók (G. Ilinskis, A. Brückner) a litván stiprūs szóval, mások (O. Trubačiovas) az orosz стебель, litván stiebas szóval hozzák kapcsolatba; eszerint az ősszláv *stbjb jelentése „erős macska” vagy „nádasban élő” lehetett; az utóbbi etimológiát alátámasztja az oroszban a vadmacska egyik mai neve, a камышовый кот²⁷.

²⁶ J. Pokorny, Et. Wb., p. 1179; E. Fraenkel, Et. Wb., p. 340, 1254.

²⁷ O. H. Трубачев, Происхождение…, p. 92–94; A. Brückner, Sl. et., p. 649–650.

185

Amint tehát látjuk, a balti és számos szláv nyelvben közös macskanév használatos, amelyet valószínűleg egyazon forrásból, ugyanabban az időszakban kölcsönöztek. A balti és a szláv nyelvekben számos szűkebb körben használatos, későbbi eredetű, többnyire hangutánzó megnevezés is található. Emellett a litván és a szláv nyelvekben eltérő eredetű vadmacskanév is használatos volt.

ÁLTALÁNOS KÖVETKEZTETÉSEK

A balti nyelvek háziállat-elnevezéseit áttekintve néhány általánosabb következtetést vonhatunk le.

A balti nyelvek viszonylag igen jól megőrizték az indoeurópai háziállatok régi elnevezéseit (litván šuo, lett suns, óporosz sumis; litván avis, āvinas, lett avs, auns, óporosz awins; litván ėras, jėras, vēras, lett jērs, óporosz eristian; litván ožys, ožka, lett āzis, óporosz wosee, wosux; litván gīovs; litván veršis, lett vērsis, óporosz werstian; litván pėkus, óporosz egyes számú gen. pecku; litván ašvā, ašva, ašvėnis, óporosz aswinan „kancatej”; lett svēns, suvėns, óporosz swintian; litván paršas, óporosz parstian stb.).

A balti nyelvek közül egyiket sem lehet e szókészleti réteg archaikussága alapján kiemelni. Például a lettek nem őrizték meg az indoeurópai ló régi nevét (indoeurópai *ēk̑uo-s), míg a litván nyelvből eltűnt az indoeurópai marha régi neve (indoeurópai *gʷou), amely a lettben fennmaradt; a litvánban nincs nyoma az indoeurópai sertés régi nevének (indoeurópai *sūs/*su̯u), amely a lettben jól megőrződött. A lettben viszont a szlavizmus kaza kiszorította a kecske régi indoeurópai elnevezését, amely a litvánban és az óporoszban fennmaradt (litván ožka, óporosz wosee) stb.

E szókészleten belül sajátosan különáll a lett marhanév, a luōps, amelynek pontos megfelelője csak az albánban van — albán lopë.

Ha összevetjük a balti nyelvek háziállat-neveit az indoeurópai nyelvcsalád más ágainak megfelelő állatneveivel, világosan látható, hogy a legtöbb egyezés a szláv nyelvekkel mutatkozik (litván kárvė, óporosz curwis „bika”; orosz корова, lengyel krowa stb.; litván tėlias, teliūkas, lett telš, telēns: lengyel ciele, orosz теленок stb.; lett vepris (litván Vėpriai, Vepriškiai, Veprinis): orosz вепрь, lengyel wieprz stb.). A balti nyelvek közül egyiket sem lehet kiemelni azért, mert e területen régi szókészlete közelebb állna a megfelelő szláv szókincshez.

Valamennyi balti nyelvben meglehetősen sok szláv eredetű háziállatnév található, többnyire újabb kori kölcsönszavak. E terület kölcsönzött szókészletének legnagyobb csoportját a szlavizmusok alkotják. Néhány szlavizmus mindhárom balti nyelvbe bekerült, mások két nyelvre (leggyakrabban a litvánra és a lettre) vagy csupán egyre jellemzők (litván kūrtas, lett kūrts, óporosz curtis; litván kuilys, lett kuilis, óporosz cuy lis (az utóbbi szavak szláv eredete kétséges); litván telyčia, lett telica; litván barõnas, lett baranina; litván drigantas, lett driganis; litván rumõkas, lett rumāks; litván sābalas „ilyen kutyanév”, lett sabulis; lett kaza, óporosz sūdenikis, óporosz wuysis, litván gončas, litván škapā, litván bulānas, litván kabõnas, litván kniūras stb.). A kölcsönzés forrásai rendszerint a szomszédos belarusz, orosz és lengyel nyelvek. Néhány szlavizmus a lettbe a litvánból is bekerülhetett. Az óporosz szlavizmusok többnyire lengyel eredetűek.

E terület balti szókincséből nagyon kevés került át a szláv nyelvekbe (lengyel parsiuk, belarusz парсюк, orosz паршук).

186

Elkülöníthető a háziállatnevek közös balti rétege is (lit. žirgas, lett žirgs, porosz sirgis; lit. ežilas, lett ērzelis; lit. kumelỹs, kumelė̃, lett kumelš).

Jelentős számban vannak olyan elnevezések, olykor igen régi eredetűek is, amelyek csak az egyik balti nyelvre jellemzők (lit. kalė (: lit. kalývas, kalýbas), lit. kėltava, kėltuva (: lit. kėlti), lit. galvijas (: lit. galvà), lit. arklys (: lit. árti), lit. šérnas (: lit. šerỹs), lit. vilpšỹs (: lit. lãpė), lit. jáutis (: lit. júngas, a Jautin víznév arra utal, hogy ilyen elnevezése a porosz nyelvnek is lehetett), lit. meitėlis (: lit. mįsti, vö. még porosz nomaytis), lit. penìmis (: lit. penėti), lit. kiaũlė, porosz skēwre, lett baruõksnis (: lett baruot), porosz klente, clynth, porosz camstian stb.).

E terület balti szókincsére a német nyelv is bizonyos hatást gyakorolt; ez a hatás a lett nyelvben valamivel erősebben érezhető (lit. būlius, lett bullis; lett buks, lett krakīs, kragīs, lett mīncis, īncis, lett pakans, lit. cieķe, cēķe stb.). A lett nyelven keresztül egy-két ilyen germán jövevényszó a litván nyelvbe is bekerült.

A litván nyelvben találunk egy-két szűk körben használt, finnugor eredetű szót is (lett cone, soņnis, lett mustika, lett punika, lett sēkis stb.). Ezzel szemben a balti nyelvek hatása e téren a balti finn nyelvekre meglehetősen jelentős (finn oinas, észt oinas; finn vuohi, észt voho; finn härkä, észt härg; finn jäärä, észt jäär stb.).

A balti nyelvek számos, szűkebb körben használt (többnyire újabb eredetű) háziállatneve és állatneve között több szemantikai csoport különíthető el.

Nagyon népes a hangutánzó eredetű csoport (lit. čiūče, čiūčė, burūtė, burýtė, bašis, bažiukas, kūčė, kuriūtė, cibė, cibūtė, įygagas, kūžė, kūžius, čiūga, čiūka, čiūotė, jukšė, kriukė, kuciūtė, kūkas, kukūtis, kãcas, kicaras, kicà; lett kuča, kucēns, birīte, biritina, bice, buce, bēja, mēja, mūja, nūža, tručina, cigiņš, cīga, trūta, kosīņš, kuziņa, kuža, kvīņka, kveksis, reksis, ruksis, kicītis stb.). Ezek többnyire gyermeknyelvi vagy egyébként becéző árnyalatú szavak.

Nagy csoportot alkotnak azok az állatnevek is, amelyek a megfelelő színnevekből erednek; e színnevek egy részét kizárólag állatokra vonatkoztatva használják (lit. balnė, dūmė, dvylė, keršė, laukė, pãlsė, pelėkė, šėmõji, žalõji, bėris, brišis, palvis, sartis, šir̃mis, širvis, šyvis; lett brūnala, dūkala, dūmala, lāuce, melle, pālse, sārtala, sirmala, bēris, dārceis, dūkanis, lāucis, sarkanis, sīrmis stb.).

A lett nyelvre igen jellemzők azok a tehénnevek, amelyek születésük napjából vagy általában valamely időmegjelölésből erednek (lett cētala: cēturdiēna, dienala: diena, launadzīte: launags, pirmala: pirmdiena, piektala: piektdiena, rītala: rīts, sestala: sestdiena, svēṭala: svētdiena, trešala: trešdiena, uotrala: uotrdiena, vakare: vakars stb.). Ilyen típusú tehénnevek a szláv nyelvekben is előfordulnak.

A litván nyelvben a teheneket meglehetősen gyakran növények, madarak és más effélék nevéről nevezik el.

A balti nyelvekben rendkívül sok elnevezése van a rossz lónak.

A balti nyelvek egyes háziállatnevei nagyon szűk körben használatosak, olykor csak egy-egy családra jellemzők. Az ilyen nevek nagy része természetesen ebbe a munkába sem került bele.

187

A HÁZIÁLLATOK ELNEVEZÉSEI A BALTI NYELVEKBEN

(eredetük és kapcsolatuk a megfelelő szláv nyelvi elnevezésekkel)

А. САБАЛЯУСКАС

Резюме

A tanulmány a kutya, a juh, a kecske, a szarvasmarha, a ló, a sertés és a macska elnevezéseit vizsgálja.

Az egyes állatok elnevezéseinek elemzése után általánosabb jellegű következtetéseket von le.

A balti nyelvek viszonylag jól megőrizték az ősi indoeurópai háziállat-elnevezéseket (lit. šuo „kutya”, lett suns, óporosz sunis; lit. avis „juh”, lett avs, lit. ávinas „kos”, lett auns, óporosz awins; lit. ėras „bárány”, jėras, ėras, lett jērs, óporosz eristian; lit. ožys „kecskebak”, lett āzis, óporosz wosux, lit. ožkà „kecske”, óporosz wosee; lett guovs „tehén”; lit. veršis „borjú”, óporosz werstian, lett vēršis „ökör, bika”; lit. pėkus „jószág, juh”, óporosz pecku „jószág”; lit. ašvà „kanca”, ešva, ašvienis „igásló”, óporosz aswinan „kancatej”; lett sivēns „sertés”, suvēns, óporosz swintian; lit. paršas „malac”, óporosz parstian stb.).

Az ilyen archaikus szókincs valamennyi balti nyelvben nagyjából azonos mértékben maradt fenn. Például a lett nyelv nem őrizte meg a ló ősi indoeurópai elnevezését (indoeurópai *ekuo-s), a litvánból viszont eltűnt a szarvasmarha ősi elnevezése (indoeurópai *guou), amely a lettben fennmaradt; a litvánban hiányzik a sertés ősi elnevezése (indoeurópai *sūs/*su̯u), amely a lettben jól megőrződött, a lettben viszont a kaza szláv jövevényszó (vö. orosz коза) kiszorította a kecske ősi elnevezését (lit. ožkà), és így tovább.

E szókincsben sajátos helyet foglal el a lett liōps ’szarvasmarha’ elnevezés, amelynek pontos megfelelője csak az albánban van: lopë ’tehén’.

A háziállatok balti elnevezéseinek összevetése más indoeurópai nyelvek megfelelő elnevezéseivel világosan feltárja azt a tényt, hogy a balti elnevezések leggyakrabban a szlávokkal egyeznek (lit. kargvė „tehén”, óporosz curwis „ökör”: orosz корова, lengyel krowa stb.; lit. tėlias „borjú”, teliūkas, lett telis, tēlens: lengyel cielę, orosz телёнок stb.; lett vepris „herélt kan” (lit. Vėpriai, Vepriškiai, Veprnis): orosz вепрь, lengyel wieprz stb.). E szókincs szláv szókincshez való közelségének mértéke alapján a balti nyelvág egyetlen nyelve sem emelhető ki külön.

Valamennyi balti nyelvben meglehetősen sok szláv eredetű háziállat-elnevezést találunk. Az ilyen szókincs idegen nyelvi jövevényszavai között a szlávizmusok alkotják a legnagyobb csoportot. Egy részük mindhárom balti nyelvben megtalálható, mások két nyelvre (leggyakrabban a litvánra és a lettre) vagy egyetlen nyelvre jellemzők (lit. kūrtas „agár”, lett kurts, óporosz curtis; lit. kūlys „kan”, lett kūlis, óporosz cuylis (e szavak szláv eredete meglehetősen kétséges); lit. telyčia „üsző”, lett telica; lit. barōnas „kos”, lett baraniņa „juhocska”; lit. drigantas „méni”, lett drigants; lit. rumōkas „rudasló”, lett rumāks „mén”; lit. sabalas „kutyanév”, lett sabulis; lett kaza „kecske”; óporosz slideikis „Leithund”, óporosz wuysis „Wachthund”; lit. gončas „kopó”, lit. škapa „gebeló”, lit. bulānas „fakó ló”, lit. kabōnas „herélt kan”, lit. kniūras stb.). A kölcsönzés forrása rendszerint a szomszédos nyelvek valamelyike: a belarusz, az orosz vagy a lengyel. Néhány szlávizmus a litván közvetítésével is bekerülhetett a lettbe. Az óporosz szlávizmusok főként lengyel eredetűek.

A szláv nyelvekben nagyon kevés balti eredetű elnevezést találunk (lengyel parsiuk, belarusz парсюк, orosz паршук).

188

E lexika közös balti rétegét is ki kell emelni (lit. žirgas „paripa”, lett zirgs „ló”, óporosz sirgis „csődör”; lit. eržilas „csődör”, lett ērzelis; lit. kumelýs „csődör, csikó”, lett kumelš, lit. kumelė „kanca”).

Meglehetősen sok olyan elnevezés fordul elő (gyakran igen ősi eredetűek is), amelyek csak egy-egy balti nyelvre jellemzők (lit. kalė „szuka” (: lit. kalývas „fehér — a kutya nyakára utal”, kalýbas), lit. keltava „jószág, szarvasmarha”, kėltuva (: lit. kėlti „emelni”), lit. galvijas „jószág” (: lit. galva „fej”), lit. arklys „ló” (: lit. artì „szántani”), lit. šernas „vaddisznó” (: lit. šėrÿs „sörte”), lit. vilpšys „vadmacska” (: lit. lâpe „róka”), lit. jautis „ökör” (: lit. jüngas „iga”; a Jautin víznév alapján feltehető, hogy az ökörnek ez az elnevezése az óorosz nyelvben is létezett), lit. metėlis „herélt kan” (: lit. misti „táplálkozni”; vö. még óporosz nomaytis „herélt kan”), lit. penìmis „hizlalásra fogott állat” (: lit. penėti „etetni”), lit. kiaulė „sertés”, óporosz skēwre, lett barukšnis „hizlalásra fogott állat” (: lett baruot „etetni”), óporosz klentē „tehén”, clynth, óporosz camstian „juh” stb.).

A balti nyelvek állattenyésztési szókincsének fejlődésében a német nyelv is szerepet játszott. A német nyelv nagyobb hatása a lett nyelvben érezhető (lit. būlius „tenyészbika”, lett bullis; lett buks „kecskebak; hím”; lett krāģis „gebé”, krāķis, lett mīcis „macska”, īncis, lett pakans „kutyának adott név”, lit. ciekš „tehénnév”, cēkē stb.). A lett nyelv közvetítésével egyes germanizmusok a litván nyelvbe is bekerültek.

A lett nyelvben balti finn eredetű egyedi elnevezéseket is találunk (lett cone „kos”, sōnis, lett mustika „fekete tehén”, lett punika „barna tehén”, lett sekis „tarka ló” stb.). A balti szókincs hatása jóval erősebben érződik a balti finn nyelvek szókincsén (finn oinas „herélt kos”, észt oinas; finn vuohi „kecskebak; kecske”, észt voho; finn härkä „ökör, bika”, észt härg; finn jäära „kos”, észt jäär stb.).

A szűkebb körben használatos (leggyakrabban újabb eredetű) háziállat-elnevezések és -nevek szemantikai csoportokba sorolhatók.

Nagyon népes csoportot alkotnak a hangutánzó eredetű elnevezések (lit. ciucė „kutya”, ciūčė, lit. buriùtė „juh”, buriūtė, kuriūtė, kùčė, lit. bāsis „bárány”, bažikas, lit. cibė „kecske”, cibūtė, lit. yāgas „paripa”, kūže, kūžius, lit. ciugà „sertés”, ciūkā, ciūotė, jūškė, krukūga, kuciūtė, kīkas, kukūtis, lit. kācas „macska”, kīcaras, kīcā; lett kuča „kutya”, kučēns, lett birīte „juh”, biritina, bice, buce, bēļa, mēja, lett mīja „tehén”, nūža, tpruciņa, lett cigiņš „csikó”, čiga, tprūta „paripa”, košiņš, kuziņa, kuža, kvinka „sertés”, kveksis, reksis, lett kicītis „macska” stb.). Ezek főként gyermeknyelvi vagy becéző szavak.

Szintén nagy csoportot alkotnak azok az állatnevek, amelyek az adott szín megnevezéséből származnak. E színnevek egy része kizárólag az állat színének megjelölésére szolgál (lit. balnė „fehér hátú tehén”, dūmė „füstszínű tehén”, dvylė „barna tehén”, kėršė „tarka tehén”, laikė „homlokán fehér csillagot viselő tehén”, pálšė „világosszürke tehén”, pelėkė „egérszürke tehén”, šėmojī „hamuszínű tehén”, žalióji „barna tehén”, lit. bēris „pej ló”, brišis „világossárga, vöröses ló”, palvis „világossárga ló”, sartis „vadas ló”, širmis „szürke ló”, širvis, šyvis „acélosszürke ló”; lett brūnala „barna tehén”, dūkala „barna tehén”, dūmala „sötétbarna tehén”, lāuce „homlokán fehér csillagot viselő tehén”, melle „fekete tehén”, palse „világosszürke tehén”, sartala „sötétbarna tehén”, širmala „szürke tehén”; lett bēris „pej ló”, dārcis „tarka ló”, dūkanis „barna ló”, lāucis „homlokán fehér csillagot viselő ló”, sarkanis „világosbarna ló”, širmis „szürke ló” stb.).

A lett nyelvre különösen jellemzők azok a tehénnevek, amelyek az állat születési napjának vagy általában születési idejének megnevezéséből erednek (lett cეტala: четurdiena „csütörtök”, dienala: diena „nap”, laīnadzīte: laīnaģs „délutáni uzsonna”, pirmala: pirmdiena „hétfő”, piektala: piektdiena „péntek”, rītala: rīts „reggel”, sestala: sestdiena „szombat”, svētala: svētdiena „vasárnap”, trešala: trešdiena „szerda”, uotrala: uotr diena „kedd”, vakare: vakars „este” stb.).

189

A litván nyelvben a tehenek gyakran növénynevekből, madárnevekből stb. származó neveket kapnak.

A balti nyelvekben nagyon sok gebe elnevezése található.

A háziállatok egyes nevei nagyon szűk körben használatosak, és olykor csak egy adott családra jellemzőek. Az ilyen nevek nagy része természetesen nem került be ebbe a munkába.