TERMINOLÓGIA ÉS JELEN

„Terminológia és jelen” címmel a Kaunasi Műszaki Egyetem tanulmánykötetet adott ki¹, amelyben azok a tanulmányok kaptak helyet, amelyeket az ott 1997. június 4-én megrendezett „A műszaki tudományok nyelvének problémái” című tudományos konferenciára írtak. A könyv még a konferencia előtt megjelent, így a résztvevők nemcsak a teremben, hanem hazatérve is megismerkedhettek az előadók gondolataival.

A kiadványban 43 tanulmány jelent meg. Szerzőik mintegy ötvenen vannak; kilenc felsőoktatási intézményben és tudományos intézetben dolgoznak. Közéjük tartoznak a Litván Nyelvi és a Lett Nyelvi Intézet terminológusai, a kaunasi és šiauliai felsőoktatási intézmények litván és idegen nyelvi oktatóinak népes csoportja, valamint nagyjából minden ötödik szerző a természettudományok és a műszaki tudományok szakembere a Kaunasi Műszaki Egyetemről, a Vilniusi Egyetemről, illetve a Matematikai és Informatikai Intézetből.

A tanulmányok többsége valamilyen módon a műszaki nyelvvel és terminológiával kapcsolatos; csupán néhány foglalkozik jóval tágabb témákkal, például L. Barzdžiukienė „A nyelv – az ember kulturális kifejeződése”, G. Čepaitienė „A nyelvi etikett funkciói és jelei”, R. Lekavičienė „Nyelv és tudat a pszicholingvisztikai kutatások alapján” című írása. Szintén csak néhány tanulmány tárgyalja valamivel részletesebben a terminológiaelmélet valamely kérdését (K. Gaivenis és A. Kaulakienė „A műszaki terminológia nyelvi és szakmai értékelése”, V. Skujinis „A nemzeti terminológia nemzetközi elemei”, V. Skujinis és M. Kiry­tė „A terminográfia sajátosságai a szakmai szöveg stilisztikájának szempontjából”), vagy vizsgálja egyes források terminusainak, illetve bemutatásuknak a jellemzőit (N. Banevičienė „A műszaki terminológiai szabványok meghatározásainak hibái”, J. Gaivenytė „A litván és angol négytagú műszaki terminusok szerkezetének összevetése [– szerkezet-összehasonlítás]”, J. Korsakas „A fizikai terminusok a metanyelvi szövegek szókészletének szempontjából”, V. Nečiūnas és V. Nečiūnienė „A latin és görög képzőképes affixumok és elemek az orvosi terminológiában” stb.). Egyes szaknyelvi kérdéseket tág történeti-nyelvészeti perspektívából vizsgál írásaiban

¹ Terminologija ir dabartis: Mokslo darbai. Kaunas: Technologija, 1997. 244 p.

80

V. Rimša („Néhány műszaki terminusról”) és Sk. Valent as („Anyagi műszaki terminusok az indoeurópai poétikában”).

A tanulmányok legnagyobb része a terminológiai gyakorlat és az oktatás kérdéseivel foglalkozik. A természettudományi és műszaki szakemberek által írt tanulmányok többségére a tárgyszerű megalapozás jellemző. Ezek érvekkel alátámasztva vetnek fel egyes szakterületek terminushasználatában előforduló következetlenségeket, és érdekes javaslatokat tesznek (V. Dagienė „Az oktatási szoftverek terminológiájának problémái”, St. Ratautas „Az öltözet szó terminológiai nehézségei”, St. Zajankauskas „Az ėminys, pavyzdys, mėginys, tyrinys, bandinys terminusokról” stb., St. Žebrauskas „Egyes elektrotechnikai terminusok használatának nehézségei”, A. Žilinskas „A litván informatikai terminológia buktatói” stb.). A legtöbb tanulmány azonban valamilyen módon a tudományos nyelvvel és a terminológia oktatásával kapcsolatos különféle kérdéseket tárgyalja vagy magyarázza. Íme néhány példa: D. Aleknienė és V. Žulienė „A szaknyelv helyes hangsúlyozásának fejlesztése”, R. Bukauskienė „Az ökológiai és agronómiai angol terminológia oktatása a felsőoktatásban”, G. Klimovienė „A vállalkozási és kereskedelmi terminusok oktatása aktív tanítási módszerekkel”, E. Mileškevičienė „A szakterminológia oktatásának módszerei”, Sv. Statkevičienė „A doktoranduszok szaknyelvi oktatásának sajátosságai” stb. E tanulmányok egy része a nyelv különféle kérdéseit javítgatja, mindenekelőtt a szaknyelvieket. Vannak szinte kizárólag a szaknyelvi kultúrának szentelt írások is, például R. Bartkevičienė és N. Petniūnienė „Az erdészek szaknyelvének zökkenői”, V. Cելiešienė, R. Žilinskienė és R. Žukienė „Az oktatók írott és beszélt nyelvének hiányosságai”, V. Ljolienė „Egyes elektrotechnikai terminusok képzésének és használatának pontatlanságai”, E. Molytes „Az orvosi terminológia leggyakoribb hibái” stb.

A tanulmányok szerzői gyakran nagy aggodalommal vetik fel a tudományos nyelv, a terminusképzés, -használat és -oktatás aktuális kérdéseit. Gondolataik főként a terminológia jelenlegi gyakorlatáról és a szaknyelv oktatásának kérdéseiről szólnak. Egyébként a terminológia és annak gyakorlata, valamint az oktatás közötti szoros kapcsolat talán a tárgyalt kötet legérdekesebb tartalmi vonása: ritkán kapcsolják össze eddig ennyire e kérdéseket

81

—. A „tiszta” terminológusok, valamint a különféle terminológiai bizottságok rendszerint szinte egyáltalán nem foglalkoznak az oktatással, holott ez a terminusok használatba vételének egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) módja. Összességében tehát a kötet számos fontos kérdést tárgyal, vagy legalább érint: a terminusok létét, valamint jelenlegi helyzetüknek az azokkal összefüggő vonatkozásait.

A „Terminológia és jelen” érdekes, tartalmas, műszakilag jól szerkesztett és kiadott könyv. Kétségtelenül hasznát veszik majd a terminológia rendezői és a nyelvtanárok is, és támaszkodnak rá. Az olvasónak azonban óvatosan kell merítenie belőle: a könyv lapjain nem kevés pontatlanság, tévedés, hibás állítás, magyarázat vagy megalapozatlan következtetés fordul elő. Ezért, a könyv szerzőinek és olvasóinak segítségére, írásomban mindenekelőtt a fontosabb elfogadhatatlan vagy kétséges megállapításokra kívánok rámutatni, és felhívni a figyelmet néhány gondolati és nyelvi pontatlanságra.

Tudományos, művészeti és más területeken dolgozó szakembereink egy részének régi problémája, hogy nem ismeri kellőképpen saját területének történetét. Ebből fakadnak a viszonylag gyakori, erőteljes „megfiatalítások” – sokan talán úgy gondolják, hogy a XX. század, sőt e század első függetlenségi időszaka előtt Litvániában szinte semmi sem létezett: sem képzőművészet, sem zene, sem tudomány vagy műszaki kultúra, holott a nagy Litván Nagyfejedelemség kulturális örökségének örökösei vagyunk, és Kelet-Európa egyik legrégebbi egyetemével rendelkezünk. Sajnos úgy tűnik, hogy a „Terminológia és jelen” néhány szerzője is túl későre teszi saját szakterületeinek kezdetét: „Egyes elektrotechnikai terminusok használatának nehézségei” című tanulmányában azt állítja, hogy a Litván Egyetem hetvenötödik évfordulója egybeesik a műszaki tudományok ugyanilyen évfordulójával (216. o.); „A P. Avižonis „Szemészeti kézikönyvében” szereplő orvosi terminusok képzői” című tanulmány szerzője pedig úgy véli, hogy az 1940-ben kiadott P. Avižonis-könyv a litván orvosi terminológia egyik legelső forrása (51. o.). A litván terminológia, különösen pedig a tudomány vagy a műszaki kultúra kezdeteit jóval korábban kell keresnünk.

Van még egy különös szokásunk: az embereket nagyon pontatlanul nevezzük nyelvészeknek. Még maguk a nyelvészek is gyakran nyelvésznek nevezik A. Vireliūnast (1887–1925), az alsó tagozatos tanítót, nyilvánvalóan

82

amiatt, hogy a húszas évek elején néhány éven át J. Jablonskival, K. Būgával és másokkal együtt dolgozott a Terminológiai Bizottságban, összeállította a bizottság által elfogadott terminusok kis gyűjteményét, továbbá írt egy-két cikket és egy könyvecskét. Talán néha hasonló okokból nevezik nyelvészeknek a „Lexikai [= Leksiniai] és stilisztikai sajátosságok a tudományos szövegekben” című cikkben A. Novodvorskis mérnököt és A. Šuminas orvost is (154. o.). K. Gaivenis, E. Jakaitienė, J. Palionis, R. Piotrovskis, A. Reformatskis, G. Vinokuras és más valódi nyelvészek nevét látva azonban joggal merülhet fel a kétely, vajon az említett személyek nem tévedésből kerültek-e ebbe a társaságba.

A kötet cikkeiből könnyen összeszedhető egy jókora csokor a nyelv különféle jelenségeiről szóló pontatlan magyarázatokból. Néhány példa a szóalkotás köréből: a -tis képzővel alkotott įeitis szót képzőtlen, raggal képzett szónak tekintik (16. o.), fordítva pedig a -tas képzővel alkotott szónak tartják a nyilvánvalóan raggal képzett užkratas szót (53. o.). A pragula és a pažaida szóban a -ula és a -da képzőket meggondolatlanul elkülönítve az alapszavak, a pragulėjo és a pažeidė tövei szokatlanul megcsonkítva maradnak: -gu- és -žeid-. Az ilyen esetek kézzelfoghatóan mutatják, hogy a terminusokat vizsgáló némely szerzőnek alaposabban kellene tanulmányoznia a szóelemekre bontás alapjait.

Általában sokat segítene, ha az írók jobban ismernék a szóalkotás, a nyelvtan, a nyelvhelyesség és a nyelvi ajánlások elméletét. Ez talán segítene elkerülni a nem létező szabályok alkotását, és tárgyilagosabban lehetne értékelni mind mások állításait, mind a rendelkezésre álló nyelvi anyagot. Ha például egy elektrotechnikai kiadványban használt, -inis, -ė képzős mellékneveket pusztán azért javítják ki, mert állítólag olyan nemzetközi szavakból származnak, amelyekben -al- vagy -yv- képző van (aktyvinė, diferencialinė stb., 128. o.), könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a köznyelvben nem szabad így képezni mellékneveket. Pedig nem így van: senki sem kifogásolja, és nincs is alapja kifogásolni az ilyen, megfelelően képzett és használt származékokat. Egy másik cikk még inkább korlátozza a -inis, -ė képző alkotóképességét: azt állítja, hogy e képző előtt „nem kellene másik képzőt használni” (135. o.). Ez egészen példátlan. Először is nem világos, hogyan lehetne egy ilyen korábbi képzőt használni. Hacsak nem azt akarták mondani, hogy a képzővel rendelkező szavakból nem alkotnak -inis, -ė képzős mellékneveket. Ez azonban nagy tévedés volna. A -inis, -ė melléknévképző éppen azok közé tartozik, amelyek

83

ma igen termékenyek, és viszonylag kevés képzési korlátozásuk van. Sokkal pontosabban kellene megfogalmazni a gondolatainkat, hogy ne keltsük azt a benyomást, mintha nem létező szabályokat vagy nyelvi tendenciákat találnánk ki. Ez rendkívül fontos a hallgatók oktatásában, nemcsak tudományos konferenciákon vagy tudományos kiadványokban, hiszen csak valódi dolgokat szabad tanítani.

A kötetben több kitalált szabály és túlzó általánosítás is található. Például a hidro nemzetközi előtagot tartalmazó szavakról ezt állítják: „A hidro előtag nem helyettesíthető önálló szóval. Itt az a fontos, hogy az összetett szó második tagja litván vagy nemzetközi-e. Ha nemzetközi, és terminust vagy tudományos fogalmat jelöl [=ir yra terminas], akkor összetett szót kell használni, például [=:] hidrostatika, hidrodinamika, hidrotransmisija stb.; ha pedig litván, az összetett terminust körülíró szerkezettel kell helyettesíteni, például [=:] hidraulinė pavara, hidraulinis siurblys, hidraulinis variklis stb.” (238. o.). Anélkül, hogy kitérnénk a részlet megfogalmazásának hibáira (az első mondat és a befejező rész ellentmondását mégsem lehet elhallgatni: állítólag nem helyettesíthető önálló szóval, de rögtön mégis helyettesítik!), elsősorban azt kell megjegyezni, hogy a mai köznyelvi normák egyáltalán nem adnak alapot ilyen szabályokra. Éppen ellenkezőleg. Ha ilyen szabályhoz igazodnánk (és a hidro mellett még jó néhány ilyen nemzetközi előtag van), a mai nyelvhasználat és nyelvi normák gyakorlatában jelentős fordulatot kellene végrehajtani. Honnan eredhetnek ezek az elképzelések? Talán abból, hogy az Állami Litván Nyelvi Bizottság néhány, auto előtagú szóra vonatkozó ajánlását túlságosan szó szerint értelmezték (egyébként ez is azt mutatja, hogy a magas szintű intézményeknek milyen óvatosan kellene beavatkozniuk a nyelvhasználat egyes részletkérdéseibe, és beavatkozásukkor milyen pontosan kellene fogalmazniuk).

Az egyes nyelvi kérdéseket nem minden nyelvész magyarázza egyformán. Ez nem baj. Így is kereshető a tudományos igazság. Az azonban nem helyes, ha bizonyos feltevéseket vagy lehetőségeket felfújnak. Valószínűleg ezek közé tartozik, hogy Urbutis professzor érdekes és találó, az összetett szavak képzésének lehetséges magyarázatairól szóló gondolatai közül egyesek abszolutizálják a szóösszetételt mint szóalkotási módot, és nem ismerik el többé (az összetett szavakat ragos származékoknak tekintik). Azonban valamennyi akadémiai szóalkotási leírás és az iskolai tankönyvek sem mossák össze a ragok és az összetett szavak képzését.

84

Ezt a különbségtételt kellene követniük a felsőoktatási intézmények oktatóinak is (különösen azoknak, akik nem filológusokat tanítanak), és nem kellene sem más tárgyak oktatóinak, sem a hallgatóknak a fejét terhelniük (70. o.). Hasonlóképpen nem helyénvaló a rövidült összetett szavakat összetett szavaknak vagy összetett terminusoknak nevezni, mint a medpunktas, medsesuo, tubdispanseris és hasonló alakokat (135–136. o.).

A kiadványban számos nyelvhelyességi javítás szerepel. Sajnos ezek egy részével kapcsolatban kételyek merülnek fel, némelyikük egyenesen elfogadhatatlan, helyenként pedig olyasmit javítanak, amit nem kellene. Tágabb szövegkörnyezet nélkül nehéz megmondani, hogy a gabaritas szót pontosan javítják-e az iškirstos medienos gabaritas kifejezésben a tūris szóval (41. o.), hiszen ezek teljesen eltérő jelentésű szavak. Így tágabb magyarázat nélkül ez a javítás félrevezetheti az embereket. Sajnos úgy tűnik, hogy a szavak és szókapcsolatok szükséges használati környezetükből kiragadott ilyen javítgatása terjedni kezd. Nehéz megérteni, miért javítják a nagyon is élő medžio leidimas kifejezést, és mivel jobb az általában más jelentésben használt, javasolt helyettesítője: medžio vertimas (41. o.; e szavak használatáról lásd DŽ₃ 439 és 923, LKŽ VII 270). Nem világos, miért tartják különösnek a šaknų papjovimas terminust (43. o.). Súlyosan téved a nyelvésznő, amikor azt állítja, hogy a nyelvi normák ellen vét, aki azt mondja: ačiū labai (77. o.). A nyelvi javításokat végzőknek sokkal óvatosabbnak kellene lenniük; mindenekelőtt arra kellene törekedniük, hogy minél jobban megismerjék az élő nyelvet, a nyelvi javítások elméletét és gyakorlatát, mert amikor egészen jó, az élő nyelv alapjaira épülő terminusokat, vagy akár magának a nyelvnek a fordulatait kezdik javítgatni, önkéntelenül is ezek a szavak szöknek ki az ember száján: „Uramisten! Mi történik itt a nyelvünkkel? Miért tűnik egyeseknek a mesterséges nyelv jobbnak az élőnél?!” Általánosságban a javításoknak nyilvánvalónak, nagyon világosnak és megalapozottnak kell lenniük; pontosan meg kell mutatni, mit és milyen esetekben javítanak.

Egyes helyeken az olvasó nehezen igazodhat el abban, hogy egyes szavakat vagy kifejezéseket helyénvaló-e használni, például az ap-spręsti alakot az egyik helyen nyelvi hibaként javítják (71. o.), máshol viszont használatra javasolják (224. o.). Amikor azt állítják – még ha A. Pupkisra hivatkozva is –, hogy a névelős alakok „az összetett terminusok szükséges mutatói” (42. o.), azzal alaposan túlzásba esnek. Sőt, komolyan kételkedni kell abban is, hogy szükséges-e kizárólag úgy mondani, ahogyan ugyanott javasolják: grynasis pušynas, laikinasis sandėlis, natūralu-

85

ez a sarjadás. Nem világos, mi indokolja az alumínium erek, kondenzátoros motorok szókapcsolatok jelzőinek birtokos esetbe javítását (128. o.). Valószínűleg minden szakember és általában a nyelvhasználók is megerősítenék, hogy megszokottabb, illetve ma természetesebb így mondani: alumíniumkanál, acélkasza, ezüstpénz, rézvezeték. A birtokos eset sem idegen itt, jól ismert, de a mai nyelvben az ilyen esetekben mintha inkább a költői, művészi, nem pedig a szaknyelv sajátosságává vált volna. Nos, a kondenzátor motorja és a kondenzátoros motor kifejezések nyilvánvalóan különböző fogalmakat jelölnek, ezért nyelvi szempontból nem javíthatók egymással. Hacsak valaki magukat a tárgyakat nem keverte össze (de ez tárgyi, nem nyelvi hiba lenne)...”

Előfordul, hogy a bemutatott példákban nem mindent javítanak ki, amit ki kellene. Például a Az antennák kiválasztásakor azok elterjedtségét, a kidolgozott számítási módszertan teljességét vették figyelembe mondatban csak a teljességét szót javítják (69. o.), de ha nem akarták alaposabban átdolgozni a mondatot, legalább a kezdetét illett volna kijavítani: Figyelembe vették a kiválasztandó antennák elterjedtségét <...>. Bizonyos kifejezésekben túl egyoldalúan javítják a cselekvő nevének részes esetét főnévi igenévre, például: 1) A tűrésrendszer összeállításához (= A tűrésrendszer összeállítására) meg kell határozni a tűrés egységét (70. o.); Az ilyen szögek mérésére (= Az ilyen szögek méréséhez) leggyakrabban szinuszvonalzót használnak (70. o.); 3) Nagy figyelmet fordítanak a gyártott termékek minőségének értékelésére (= Nagy figyelmet fordítottak a gyártott termékek minőségének értékelésére) (65. o.). Jobb és mindenekelőtt élőbb lenne ilyen esetekben például így fogalmazni: 1) A tűrésrendszer összeállításához meg kell határozni a tűrés egységét; 2) Az ilyen szögeket leggyakrabban szinuszvonalzóval mérik; 3) Nagy gondot fordítanak a termékek minőségének értékelésére.

Egyet s mást maguknak a cikkek szerzőinek nyelvhasználatával kapcsolatban is fel lehet róni. Hol egy-egy szót vagy szócskát használnak helytelenül, hol pedig a nemet, például: 1) a meghatározások rendszerszerűsége (= rendszerszerűség), 34. o.; 2) fiatalabb és idősebb (= alacsonyabb és magasabb) osztályok, 100. o.; 3) Nem elég megállapítani a nyelv fontosságát a tudományos megismerésben (= a tudományos megismerés számára), 21. o.; 4) <...>

86

megfelelően m e g f o g a l m a z o t t (=megformált, kialakított) nyelvi környezet <...>, p. 66; 5) <...> jelentősen bővíteni kell a <...> nemzetközi szavak l i t v á n n y e l v ű i s m e r e t é t (= a litván nyelvben használt nemzetközi szavak ismeretét), p. 164 (ezenfelül maga ez az állítás is nagyon kétséges). Elég gyakran megfeledkeznek a részleges birtokos esetről, például: 1) Ennek következtében s z e r k e z e t i i d i ó m a v á l t o z a t o k (=szerkezeti idiómaváltozatok; még jobb: kialakul <...> változatok), p. 25; 2) <...> szinonimikus frazeologizmusok is kialakulhatnak (=szinonimikus frazeologizmusok, még jobb: kialakulni <...> frazeologizmusok), p. 27; 3) A programba különféle u d v a r i a s s á g i f o r m u l á k a t is felvettünk (=különféle udvariassági formulákat; még jobb: különféle udvarias megnyilatkozásokat), p. 102; 4) <...> azt tanítják, hogy <...> az adott szóval önállóan m o n d a t o k a t alkossanak (=mondatokat), p. 132; 5) <...> könnyű felismerni az ősi nyelvig visszanyúló m i n i m á l i s s z ö v e g e k e t-s z i n t a g m á k a t (=visszanyúló minimális / apró szövegeket-szintagmákat), p. 194 és másutt. Sajnos, sajnos! Maguk a nyelvészek is egyre gyakrabban, úgy látszik, eltávolodva az élő nyelvtől, már nem használják a részleges birtokos esetet akkor sem, amikor az élő nyelv szelleme feltétlenül megkövetelné.

Az utóbbi időben nagyon elterjedt a vegyes (egyeztetett és nem egyeztetett) jelzők fordított sorrendjének divatja. A tiszteletre méltó Vilnius legelőkelőbb helyén is emlékművet állítottak Litvánia nagyfejedelmének, nem pedig Litvánia fejedelmének, a nagynak. A bírált kiadványban is meglehetősen nagy a zűrzavar. Még nem egy cikk címében is talán valamilyen logikai, nem pedig nyelvi hajlam alapján vetik össze az ilyen jelzőket, például: „A szaknyelv helyes hangsúlyozásának fejlesztése” (p. 11), „Az oktatók írott és beszélt nyelvének hiányosságai” (p. 68), „A doktoranduszok szaknyelv-oktatásának sajátosságai” (p. 189) és másutt. Gördülékenyebb, megszokottabb és élőbb lenne így mondani és írni: a szaknyelv helyes hangsúlyozásának oktatása (a hangsúlyozást tanítani kell, a fejlesztés itt nem megfelelő), az oktatók írott és beszélt nyelve, a doktoranduszok szaknyelve.

A tárgyalt kiadvány különféle pontatlanságaiba nem merülve, mégis szeretnék néhány szót szólni a külföldi személynevek írásáról. A latin ábécét használó országok személyneveit a könyvben gyakran-

87

Többnyire az eredeti alakjukban írják őket, gyakran hozzájuk illesztve a litván végződéseket. De helyenként a kiejtés szerinti, litvánosított írásmód is felbukkan, például egy-egy W. von Humboltas (46. o.; csak valamiért ilyenkor az idegen név betűje marad meg), Heigensas (22. o.) és mások. A litván végződéseket még következetlenebbül illesztik hozzájuk, ezért az egyik szerző Wittgensteinas alakban írhatja (20. o.; ezt a szót a kiadványban tévedésből nem g-vel, hanem q-val nyomtatták), a másik pedig Wittgenstein alakban (124. o.). Ilyenkor már nehéz megérteni, hogy úrról vagy hölgyről van-e szó. Nagy itt a zűrzavar, és egyáltalán nem veszik figyelembe, hogy a litván nyelvben legalábbis a végződés egész évszázadon át szokásosan megkülönböztette a férfiak és a nők vezetéknevét, vagyis így használták: Heidegeris úr (ejtése, gyakran írásmódja is: [Heidegeris]), Osgoodas [Osgudas], Sapiras [Sepiras], de Heidegger asszony [Heideger], Osgood [Osgud], Sapir [Sepir] (ezeket a példákat a 46., 124. és 125. oldalról válogatták; ott helytelenül szerepelnek). Kétségtelen, hogy ez azt mutatja: az írók számára sok minden továbbra sem világos ezen a téren.

E néhány megjegyzést nem azért írtuk le, mert le akarnánk becsmérelni az említett, meglehetősen érdekes gyűjteményt. Nem! Csupán arra akartuk felhívni az olvasók (különösen a nem nyelvészek) figyelmét, hogy ezt a könyvet – akárcsak minden más könyvet – elgondolkodva és kételkedve kell olvasni; soha nem szabad vakon követni azt, amit valaki valahol, valahogyan mond vagy leír. A „Terminologija ir dabartis” szerzői az igazságot keresték. Az nem mindig ragyog fel azonnal. Talán az itt leírt gondolatok és kétségek nekik is segítenek egy lépést tenni előre az anyanyelv megismerésének, oktatásának és kutatásának útján.

Stasys KEINYS

88