KALBA

JONAS KLIMAVIČIUS

JONAS JABLONSKIS ÉS A NEMZET NYELVE

KULCSSZAVAK: Jablonskis, jablonskiana, nyelv, nemzet, a nemzet nyelve, a nyelv nemzeti funkciója.

1. A JABLONSKIANA ÚTJAI, MELLÉKÚTJAI ÉS ÚTTALANSÁGAI

Jonas Jablonskis (1860 12 30–1930 02 23) tudós nyelvész, pedagógus, gimnáziumi tanár és egyetemi professzor, a közművelődés szolgálója, a litván nemzeti ügy és a függetlenség harcosa, fordító, szerkesztő volt. Sok minden úttörője, több terület megalapozója és tekintélye. Az igazság – a tudományban és az életben egyaránt – hajlíthatatlan keresője és harcosa. Még életében az (írott) nyelv atyjaként emlegették, valójában pedig a modern, köznyelvi litván nyelv megteremtője volt: lerakta az alapokat és felhúzta a falakat. A Jablonskisról szóló irodalom még életében kezdetét vette. Arnoldas Piročkinas (2010: 1) körülbelül 500 tételt említ. 60. születésnapját Juozas Balčikonis cikke jelölte Jablonskis és a mi mai nyelvünk címmel. J. Jablonskist itt „nagy nyelvkutatóként” és „nyelvtanárként” értékelik (Balčikonis 1919–1920^*: 155), az eredmények hiányosságát azonban megállapítják: „Az iskolákban, akárcsak az akkori többi nyilvános intézményben és a sajtóban, ugyanaz a megrontott nyelv uralkodik, valami zsargon, amely nagyon eltávolodott az élő nyelvtől” (Balčikonis 1919–1920: 156). A nem sokkal halála után megjelent cikk azt magyarázza, miért törődött J. Jablonskis állandóan az újságok nyelvével: „hibái az egész népet megfertőzhetik, és megronthatják a nyelvét” (Balčikonis 1930: 167). Itt ismét az általános értékelés fogalmazódik meg: „Jablonskis nemcsak nagy tanító volt, hanem nagy

^*A tárgy kronológiájához az irodalmi hivatkozások az első publikálás évét és az újraközlés oldalszámait adják meg.

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

9

mokslininkas“ (Balčikonis 1930: 168). Po metų apibūdinamas: „brangus ir kaip visuomenės žmogus ir kaip mokslininkas“ (Balčikonis 1931: 170).

Az ő, beteg testű, de még tevékeny munkásként élt halála váratlan volt, valódi tudományos veszteségként élték meg. Sokoldalú – tudományos, pedagógiai, kulturális és társadalmi – tevékenységét azonban már akkor is egyértelműen a legértékesebb örökségként ismerték fel.

J. Jablonskis „régóta dédelgetett és álmodott” nyelvi fóruma, a köznyelvi folyóirat Kalba, I. kötetének 1. füzetében közölte Rygiškių Jonas Az újságnyelv kérdései című cikkét (31–36); ugyanott, Pranas Skardžius szerkesztő nevében hírt ad „e nagy nyelvi ember” haláláról. Ugyanabban az évben jelent meg a 2. füzet: „A. A. Jonui Jablonskiui, bendrinės kalbos kūrėjui ir ilgamečiui (= ~iam) jos tobulintojui”. Nagyobbik részét magának J. Jablonskisnak szentelték: Aleksandras Merkelis áttekintő cikke, Antanas Smetona köztársasági elnök Emlékek című írása, Pranas Mašiotas, Petras Avižonis, Motiejus Pečiulionis és Viktoras Vaičiūnas visszaemlékezései, Juozas Bagdonas és Zigmas Kuzmickis megjegyzései, végül Petras Jonikas rövid, de tárgyszerű Jablonskis nyelvkutatásának jellemző vonása – a hibát „nyelvünk tényeiből (törvényeiből) kell feltárni” (Jonikas 1930: 63). A fiatal nyelvész becsületére válik ez a zárójeles pontosítás – mégiscsak nem valami primitív analógiás módszerre, hanem a lényegi rendszerszemlélet (törvények) elvére tapintott rá. A zárójelek azonban bizonytalanságot is elárulnak, a nyelvkutatásnak pedig a hiba feltárásaként való értelmezése (csupán?!) indokolatlanul és végzetesen szűk. Ám alighanem saját álnevén – P. J. aláírással – közölt tömör cikke, a Munkánkkal tiszteljük meg a nagy nyelvészt! több szempontból is jelentős. Mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy J. Jablonskis „az egész nemzet kulturális munkáját végezte, megszervezte e kultúra egy bizonyos területét, és fejlesztette azt. Felszínre hozta és kibontakoztatta azokat az erőket, amelyek által a nemzet növekszik” (J. P. 1930: 64). A nemzetet pedig J. Jablonskis, „a munka szellemét megtestesítő” utolsó napjainak szavaira emlékezteti: „nincs jövője annak a nemzetnek, amely nem tud dolgozni” (J. P. 1930: 65). Ezután a nyelv tökéletesítésének és fejlesztésének (mai szóval: a nyelvművelésnek) létfontosságú jelentőségét mutatja be: „A nyelv a kulturális élet nagy tényezője, amely nélkül lehetetlen a nemzet felemelkedése és fejlődése” (J. P. 1930: 65). És hogy e munka és küzdelem frontvonalában, ahogyan J. Jablonskis is gondolta, az újság áll: „Hiszen az újság hatása az olvasókra a legnagyobb. Az ifjúság az újságból tanul frazeológiát, stilizálást, nyelvet. Mindezt a folyamatosan olvasott újság szinte beleveri az ember fejébe” (J. P. 1930: 65). Mindezt egy fájdalmas keserűséget tükröző lábjegyzet szavai zárják: „Ezt a cikket egy napilap szerkesztőségének adtam át közlésre. <...> azt válaszolták, hogy a cikk n e m a k t u á l i s; <...>” (J. P. 1930: 65). Igaz, 10 évvel később a Gimtoji kalba (!) hasábjain P. Jonikas J. Jablonskis analógiás módszeréről ír,

10

KALBOS KULTŪRA | 86

hiszen ez – és ez sem általánosan érvényes! – csak a javításokra és az új szavak alkotására igaz, a nyelvtanra nem, és ebben helyesen jegyzi meg: „Legnagyobb érdeme a litván nyelv szintaxisának megalkotása (kiemelés tőlem – J. K.) <...>” (Jonikas 1940: 19). Bár nem egészen világos, mégis jelentős tudományosságot mutat – az íráselmélet konkretizálását is (Jonikas 1940: 18).

Kétségtelen, hogy a fiatalabb nemzedék képviselője, P. Jonikas, konkrétabb és részletesebb értékelésekre törekedett (bár ezekből hiányzott a következetesség), mint J. Balčikonis.

A halálának évfordulójáról a Archivum Philologiam folyóiratban jóval terjedelmesebben megemlékező P. Skardžius címkékkel kezdi értékelését: „Jaunius és Būga univerzalisták voltak, J-skis pedig eklektikus” (Skardžius 1931: 325). A nyelvtudomány történetében ilyet még nem hallottunk. A közel egykorú, 1936-os TŽŽ szerint az eklektikas – 1. „filozófus, aki nem ragaszkodik egyetlen rendszerhez, <...>” (az eklektizmas – szintén csak filozófiai szakszó), 2. „nem eredeti, saját alkotói alapokkal nem rendelkező művész, költő, publicista”, az eklektiškas pedig „összeszedett, kiválogatott, különféle rendszerekből származó”. Egészen megdöbbentő, hogy P. Skardžius konkrétan mit nevez eklektikusnak: „Eklektikus nézetét J. J-skis már 1901-ben így fejtette ki: »Ő (vagyis a litván nyelv tankönyvének összeállítója) egész tudását az emberek nyelvének törvényeire kell alapozza, – – – (...)«” (Skardžius 1931: 325). Mi és honnan került összegyűjtésre, összefércelésre J. Jablonskis köznyelvelméletében, mi nem az ő sajátja? P. Skardžius maga másutt „a köznyelv világos programjának” nevezi ezt, J. Jablonskis nyelvtani (és még néhány egyéb) munkájának felsorolása után pedig azt mondja, hogy ezek „a köznyelv alapját képezték” (Skardžius 1931: 329). Kijelentve, hogy „történeti-összehasonlító módszerrel semmit sem kutatott” (Skardžius 1931: 329–330), nem mondja meg, miért lett volna szükség erre a módszerre a köznyelv nyelvtanához, még kevésbé a köznyelv elméletéhez. De aztán megint fejest ugrik: „J. Jablonskis munkájának <...> mégis jelentősége van az általános nyelvtudomány számára is” (Skardžius 1931: 331). Ennél ellentmondásosabb talán már nem is lehetne...

J. Jablonskis leghűségesebb tanítványa és harcostársa, különösen az utolsó öt évben, valamint az ő felfogásának legkövetkezetesebb megvalósítója, J. Balčikonis (ha tett vagy gondolt is valamit másként, azt nyilvános kijelentések nélkül tette, még kevésbé a kritikusok előtt), viszonylag hamar összeállította, megszerkesztette és kiadta Jablonskis írásainak öt kötetét: 1 – Társadalmi cikkek (1932), 2 – Oktatási ügyek (1933), 3 – Helyesírási kérdések (1934), 4. és 5. – Nyelvi kérdések (1935 és 1936). Ezek a 47 év alatt vezetéknévvel, különféle álnevekkel és monogramokkal, sőt teljesen név nélkül megjelent cikkek, amelyeket különféle újságokból gyűjtöttek össze, továbbá nyelvtankönyvek és olvasókönyvek előszavai, valamint kiadatlan tankönyvkritikák. A szerkesztő Előszava határozott reménnyel zárul: „Ezért Jablonskis jelentősége nem csökken nemzetünk számára, hanem írásainak köszönhetően folyamatosan növekszik” (Balčikonis 1932a: X).

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

11

A J. B. aláírással ellátott Rövid életrajz (XI–XXVIII) az ember legtömörebb jellemzésével zárul: „Minden gyermeke érvényesült az életben. Semmilyen vagyont nem hagyott hátra” (Balčikonis 1932b: XXVIII). Az ötödik kötet végén a benne említett példák mutatója (249–258), valamint a J. Jablonskis által javított nyelvi hibák jegyzéke (259–280) található.

Kísérlet történt egyfajta kiegészítő réteg létrehozására is. Éppen ezzel az öt kötettel foglalkozott az a tanulmány, amely – amint maga a szerző, P. Skardžius is elmondja – saját szerkesztésű folyóiratában, az Archivum Philologicum címűben jelent meg 1937-ben: a J. Jablonskis és a mai litván köznyelv című cikk áttekintő jellegű ugyan, de kutató és értékelő is. Amint a címe is mutatja, itt nemcsak J. Jablonskis nyelvészeti hagyatéka a téma, hanem annak aktuális, élő része is – az örökség, vagyis az összkép; ebben azonban a passzív szemléletet a kritika sója kissé túlsózta, és a hangsúlyokat olykor logikátlanul felcserélte: „az általa követett út nemcsak javítandó, hanem folytatandó is” (Skardžius 1937: 246). Az előfeltevések és természetesen a következtetések kettőssége vagy ellentmondása magában az általános felfogásban mutatkozik meg: azzal kezdi, hogy Eduardo Hermann szerint milyen jelentősége van a litván köznyelvnek az általános nyelvtudomány szempontjából – az 1929-es tanulmányára gondol, amelynek címe Die litauische Gemeinschaftssprache als Problem der allgemeinen Sprachwissenschaft (Skardžius 1937: 245) –, így természetesen egy deduktív, kifejtett állítást várnánk, de... nem képes felfogni a litván köznyelv élő alapjának teoretikusa által vallott elvek szükségességét (mindenekelőtt!), nem is szólva aztán a nyelvtanairól, különösen a szintaxisról, valamint az egész mű élő, szerves („egészséges, nem foltozott képződmény, mintha egyetlen nyelvjárás volna (...)” III 109) voltáról (Skardžius 1937: 248), amelyeket a köznyelvek (többes számban!) elméleteként (nem pedig egyetlen modellként!) és annak következetes megvalósításaként kell érteni. Még egy különös ellentmondás: „J. Jablonskis jókor jelent meg, az első képzett nyelvészként”, ráadásul „alaposan ismerte a szomszédos népek írott nyelveinek rendszerét és azok fejlesztésének munkáját”; elvetette „az írott nyelvre vonatkozó deduktív, apriorisztikus felfogást”, és „az induktív, aposteriorisztikus felfogást követte” (Skardžius 1937: 250). Az aušrininkai tiszteletre legméltóbb anyanyelvének szabadjára engedett áradatából (minden barbárságával és számtalan legsikertelenebb új szavával együtt!) a tudomány – az elmélet – alapján kezd élő, egységes, tiszta köznyelvet létrehozni (a folytatni szó kimondására nem visz rá a lélek), és hirtelen: „J. Jablonskis, noha klasszikus filológus volt, egyébként az életben (?! – J. K.) nyelvészeti szempontból egyetlen problémát sem kutatott” (Skardžius 1937: 266). Hát nem világos, hogy P. Skardžius számára a nyelvtudomány csupán a belső szerkezet leírása?.. Hiszen a nyelvtanok a szerkezet leírásai! A legnyilvánvalóbb korlátoltság és sajnálatos ellentmondások: „meghatározta a litván köznyelv teljes további sorsát” (Skardžius 1937: 267) – nem tudós...

Az évfordulóra írt cikkében P. Skardžius ismét címkékkel zsonglőrködik, mintha azok maguktól mindent eldöntenének: „klasszikus filológus, nem

12

KALBOS KULTŪRA | 86

igazi nyelvész (lingvista)”, „nem az elvont tudós, hanem a gyakorlatias szakember útját járta” (Skardžius 1940: 303), de... a használatra érdemes nyelvi elemeket „<...> konkrét nyelvi adatokra és az azokból levezetett nyelvi törvényekre alapozta”, és „<...> magáért a mi nyelvtudományunkért is” érdemeket szerzett (Skardžius 1940: 305).

Ez volt az első Litván Köztársaság (a Lengyel–Litván Nemzetközösség – nem csupán Litvánia) korának jablonskianáját megalapozó alap.

Az első szovjet korszak, a háborús német megszállás és a második szovjet korszak sztálinista első évtizede üres lap – már az is szerencse, hogy nem bélyegezték reakciósnak vagy burzsoá nacionalistának. Egy Amerikában írt jubileumi cikkben, címkékkel tűzdelve értékeléseit, P. Skardžius egy újabb megállapítást is tesz: „a helyességre és világosságra törekedve mindenekelőtt olyan általánosan (kiemelés tőlem – J. K.) használt szavakat és kifejezéseket keresett a köznyelv számára, amelyeket a többség használ és ért” (Skardžius 1950: 375).

A Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet által 1956-ban megjelentetni kezdett folyamatos tudományos kiadvány, a Irodalom és nyelv (a tárgyak sorrendje eltér az Intézet nevében szereplőtől!...) Kostas Korsakas igazgató cikkével indul: Két jeles litván nyelvész. Néhány visszaemlékezés J. Jablonskisról – ez J. Balčikonis tisztelgése a Tanító előtt. Első alfejezete: Jablonskis, a közélet embere! Az utolsó pedig: A Jablonskis által meghonosított szavak sokasága, de ennek a sokaságnak csak egy töredékét mutatja be. Komoly célkitűzésű és megfelelő akadémiai léptékű Bronė Vosylýtė terjedelmes tanulmánya: J. Jablonskis szerepe a litván irodalmi nyelv történetében, bár nem ölel fel mindent, és kevés benne az összegzés. Zigmas Žemaitis visszaemlékezései tartalmasak és tárgyszerűek.

Ez mintegy bevezetése a jablonskiana fontos szakaszának: Jono Palionis szerkesztésében jelent meg J. Jablonskis Válogatott írásai (1. kötet, 1957; 2. kötet, 1959). A Vilniusi Egyetem Litván Nyelvi Tanszékének aláírásával megjelent Előszó megjegyzi, hogy „J. Jablonskis nyelvészeti hagyatéka nagy jelentőségű a litván nyelv, az irodalom, általában pedig a litván nemzet kultúrtörténete szempontjából” (JablRR I 1957: 5). Az első kötet „J. Jablonskis tudományos és gyakorlati szempontból fontosabb litván nyelvi tankönyveit” (5) tartalmazza, bár szigorú didaktikai értelemben még az 1922-es Rygiškių Jonas-féle Litván nyelvtan. Etimológia is – amelyet akár a szerző, akár a kiadó „középfokú oktatási intézményeknek” szánt – „elsősorban maguk a nyelvtanárok” fogják használni, ahogy a szerző reméli, aki még hozzáteszi: „Ne kérjék számon rajtam a nyelvtanítás módszertanát” (JablRR I 1957: 183). Az első kötet J. Palionis tanulmányával kezdődik: J. Jablonskis és litván nyelvi tankönyvei (Palionis 1957: 7–56). E „tankönyvek” tudományosságát és tudományos jelentőségét egyértelműen kimondja: „Az 1901-es »Lietuviškos kalbos gramatika« nagy jelentőségű

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

13

azért, mert a litván nyelvtudományban itt világították meg először helyesen az irodalmi nyelv és a nyelvjárások viszonyát (itt és a továbbiakban az idézetekben a kiemelés tőlem – J. K.), <...>“, „...az irodalmi nyelv és a nyelvi normalizáció olyan programját, amely még napjainkban sem igényel lényeges pontosításokat” (Palionis 1957: 23). Különösen kiemelik J. Jablonskis szintaxiselméleti munkásságát és annak újszerűségét: „A nép élő nyelvéből, a folklórból és a nevesebb írók műveiből szerencsésen kiválasztott példákkal, e példák rendszerezésével, a litván nyelv szintaktikai törvényszerűségeinek levezetésével, valamint számos új, jó szakkifejezés megalkotásával Jablonskis szép kezdetet jelentett a litván nyelv addig szinte teljesen elhanyagolt szintaxisának tudományában, továbbá jelentősen hozzájárult a litván irodalmi nyelv szintaktikai normáinak megállapításához és meghonosításához, valamint a szükségtelen idegen szerkezetektől való megtisztításához” (Palionis 1957: 49). A II. kötetet J. Palionis áttekintő, egyben értékelő tanulmánya vezeti be: J. Jablonskis nyelvi javításai (Palionis 1959: 5–54). J. Jablonskis „írásainak nyelve kezdetben szinte semmiben sem különbözött” a többitől, ám később „már a litván nyelv kiváló szakértőjeként, nagy tekintélyeként emelkedett ki” (Palionis 1959: 47, 49), akinek javításai „módszeren és elméleti alapokon” nyugodtak – „a számos példából kirajzolódó »általános emberi nyelvi törvényekre« való támaszkodáson” (Palionis 1959: 52, 50). A kötet végén található J. Palionis 83 Megjegyzése (519–532), valamint a javított nyelvi jelenségek mutatója (533–553).

A Tudományos Akadémia Litván Nyelvi és Irodalmi Intézete által 1960. december 24-én rendezett tudományos konferencián Kazys Ulvydas előadását rövidítve közölték a A litván nyelvtudomány kérdései IV. kötetében (1961), J. Jablonskis – a litván irodalmi nyelv fejlesztője címmel (5–15. oldal, valamint terjedelmes orosz nyelvű összefoglaló a 15–18. oldalon). A bevezetőben azt olvassuk, hogy „gyakran a litván irodalmi nyelv atyjaként, legnagyobb fejlesztőjeként emlegették” (Ulvydas 1961: 5), később viszont úgy fogalmaznak: „fejlesztőjeként, sőt olykor az atyjaként is” (Ulvydas 1961: 10). A meglehetősen sűrűn közbeékelt pozitív, sőt legfelső fokú értékelésekből hiányzik némi világos körülhatároltság: hol „a litván nyelvi kultúráért és a litván nyelvtudományért szerzett érdemekről” (5), a „nyelvi kultúra, a nyelvtudomány és a társadalmi élet különféle kérdéseivel” foglalkozó cikkekről (8), J. Jablonskis „a litván irodalmi nyelv és a litván nyelvtudomány fejlesztéséért végzett munkájáról” (9), valamint „alkotó tevékenységéről <...>”, amely „a litván irodalmi nyelv felélesztését és fejlesztését, a litván nyelvtudomány előmozdítását” szolgálta (5), hol pedig a „kiváló elméleti felkészültségű nyelvészről” (10), akinek nyelvtanai „napjainkig megőrizték, ha nem is mindig gyakorlati, de legalább elméleti és történeti értéküket” (11), bár a legfontosabb művet – A litván nyelv szintaxisa – „rendkívül jelentős nyelvtani munkaként” jellemzik-

14

KALBOS KULTŪRA | 86

(7), szerzőjét pedig „páratlan szintaktikusként”, „elméleti szintaktikusként” (11). Az a gondolat, hogy „részletes monografikus kutatásokra lenne szükség” (5), 16 év késéssel hangzott el, megvalósulására pedig további 16 évet kellett várni.

J. Jablonskis századik születési évfordulójáról késve, de jelentős módon emlékezett meg a felsőoktatási intézmények tudományos munkáit közlő kiadvány, a Nyelvtudomány V. kötete (1962). A Vilniusi Egyetem Litván Nyelvi Tanszékének Előszava szerint J. Jablonskis „közzétette a nyelvfejlesztés módszereit, és feltárta annak forrásait” (5), ugyanakkor a konjunktúrához igazodva enyhítik azt az állítást, hogy nyelvfejlesztési és nyelvgazdagítási kritériuma – a „káros idegen hatásoktól érintetlen népnyelv” – az ő korában az egyetlen helyes, ám talán már túlságosan szűk mérce volt (5). J. Palionis bevezető tanulmánya, a J. Jablonskis és mai irodalmi nyelvünk (7–12) mellett J. Jablonskis sokoldalúan jelenik meg fordítóként és a fordítás szakértőjeként (Dominykas Urbas), a gyermekirodalom fejlesztőjeként és értékelőjeként (Vincas Auryla), valamint jelentős pedagógusként (Magdalena Karčiauskienė). Aldonas Pupkis a kéziratos hagyatékot tárgyalja. Juozas Balčikonis (új visszaemlékezésekkel), Merkelis Račkauskas, Bronius Pranskus-Žalionis, Zigmas Kuzmickis, Marcelinas Šikšnys, Napalys Grigas, Juozas Lazauskas és Juozas Senkus közölnek emlékeket. Jonas Palionis tucatnyi levelet tesz közzé. M. Lukauskaitė összeállította a szovjet korszak 48 tételből álló Jablonskis-bibliográfiáját (köztük a VPI A szovjet diák, illetve a telšiai A kommunizmus hajnala című lap tételeivel); ezek közül 7 J. Palionis műve, 3 pedig diplomamunka.

Az 1961-ben elindult Nyelvi kultúra című folyóirat 1. számában nem fordítottak figyelmet J. Jablonskisra; K. Ulvydas bevezetője, A nyelvi kultúra fejlesztésének feladatai viszont Lenint nem kevesebb mint négyszer említi – ő az egyetlen név szerint említett személy.

Ezzel a korai felismerések, majd a különféle – tanulmányi és akadémiai, illetve komoly, alkalmi értékelő – áttekintések elhúzódó szakasza már meglehetősen világos irányelvek mentén lezárul.

Arnoldas Piročkinas 1970-ben nagy ívű tervvel kezdte meg Jablonskis-kutatásait. A Műemlékvédelmi és Honismereti Társaság vilniusi részlege litván nyelvi szekciójának tanácsa által 1969. szeptember 22–23-án rendezett elméleti szeminárium főelőadója volt; előadásának címe J. Jablonskis nyelvi normáinak alapjai és elvei volt. Következtetése szerint Jablonskis „a litván nemzeti irodalmi nyelv megalkotásával és formálásával annak fejlődését elméletileg és gyakorlatilag megalapozott rendszer irányába terelte” (Piročkinas 1970: 11). Ezután következetes kutatómunkába kezdett. Elsőként, 1970-ben, litván szakos egyetemi hallgatóknak szánt oktatási segédanyagként jelent meg a J. Jablonskis-szeminárium (részletes kronológiával J. Jablonskis életének tényeiről, 6–40), valamint főként tanároknak szánt ismeretterjesztő munkákként az Jono Jablonskis lexikai javításai (1970) és a Jono Jablonskis nyelvtani javításai

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

15

(1976). Ezt követően a kétkötetes monográfia szintjére emelkedik a munka: A köznyelv forrásvidékén. J. Jablonskis élete és munkássága. 1860–1904 (1977), majd J. Jablonskis – a köznyelv ápolója. 1904–1930 (1978). Figyelemre méltó J. Palionis bővített recenziója (Baltistica XV (2), 1979, 159–163), amelyben gyakoriak az olyan értékelő szavak, mint első, úttörő, átfogó, összegző és szintetizáló, de természetesen olyanok is, mint problematikus, ellentmondásos és vitatott. Mindkét oldalról tovább bővítette és árnyalta a képet Stasys Keinys recenziója is, J. Jablonskis hagyatékának kutatása (Nyelvi kultúra 39, 1980, 61–67). A. Piročkinas összeállította és sajtó alá rendezte a dokumentumok széles válogatását, a Jono Jablonskis levelei (1985) című kötetet. Tanároknak szánt ismeretterjesztő munkáira alapozva átfogóbb könyvet készített, Jablonskis nyelvi javításai (1986) címmel. Mindezt 1987-ben doktori (akkoriban második fokozatú) disszertációja koronázta meg. A politikai enyhülés éveiben sietve közzétette a Jablonskis írásaiba be nem került cikkek, tanulmányok és kiadatlan levelek gyűjteményét: J. Jablonskis. Cikkek és levelek (1991).

Aleksas Girdenis közreműködésével J. Jablonskis amúgy is sokszínű tudományos portréja tovább gazdagodott: „a litván nyelvészek közül elsőként tanulmányozta átfogóan e g y szigorúan körülhatárolt és lokalizált nyelvjárás r e n d s z e r é t. Ez annak is tulajdonítható, <...> valamint bizonyos, »veleszületett« nyelvi rendszerező érzékének, amely gyakorlati kodifikációs tevékenységében is világosan megmutatkozik. A nyelv rendszerszerűsége talán a legfontosabb, bár expliciten meg nem fogalmazott normakiválasztási kritérium volt számára” (Girdenis, Piročkinas 1978: 28). A rendszerezés kritériumának előtérbe helyezése különösen jelentős.

1982-ben a Nyelvi kultúra (42. szám) kibővítette a Jablonskis-kutatások tematikáját: megjelent Kazys Ulvydas bevezető tanulmánya, J. Jablonskis nyelvről vallott nézeteiről (3–16; róla lásd a II. fejezetet), Antanas Lyberis J. Jablonskis, a lexikográfus (16–20), valamint Kazimieras Gaivenis J. Jablonskis tevékenysége a Terminológiai Bizottságban című írása (20–24).

E sorok írója is közbeiktatott, mellékes megjegyzésként kifejtette J. Jablonskisról (és régi elődeiről) alkotott felfogását, és emlékeztette a közvéleményt programjára (J. Klimavičius, A köznyelv örök alapja, – Könyvtári munka, 1984. 10. 33–35).

A II. Köztársaság éveiben is A. Piročkinas maradt a Jablonskis-kutatások legtermékenyebb szerzője.

Kétségkívül legjelentősebb tanulmánya a Jonas Jablonskis – az új szavak alkotója. J. Jablonskis szóalkotó tevékenységének eredménye rendkívül impozáns: „a mai litván köznyelvben (...) J. Jablonskis 610 szavát használják. Ezen felül 470 olyan szó van, amelyet ő alkotott, de nem honosodott meg a nyelvben: ezek nem mind sikerült szavak voltak, és segéd jellegű új szóalkotások is születtek” (Piročkinas 2000, 10: 6). A. Piročkinas méltóképpen – tudományos igénnyel! – emlékezett meg a nagy nyelvész 140. születési évfordulójáról. S. Keinys sem maradt el: a Terminológia című folyóiratban (8. szám, 2001, 50–64) egy tanulmány-

16

KALBOS KULTŪRA | 86

niu 1901-ben Petro Kriaušaitis „Lietuviškos kalbos gramatikos” című művének nyelvtudományi terminusai. Robertas Gedrimas új témával jelentkezett – Jonas Jablonskis és a litván természettudományi terminológia (Gimtoji kalba 2000, 12, 4–8). E cikk szerzője sem maradt ki (J. Klimavičius, Mit tett Jablonskis a földrajzért, és mit tesznek ezzel – Terminologija 8, 2001, 7–27). A Kalbos kultūra (74. füzet, 2001, 3–8) csupán J. Palionis cikkét közölte, J. Jablonskis és a mai köznyelv címmel; ebben megismétli azt a gondolatot, amelyet már 1979-ben is hangoztatott: „gondolni kellene Jablonskis összes írásának tudományos kiadására is” (Palionis 2001: 8).

A 150. évfordulóra számos és sokféle visszhang érkezett. A Kalbos kultūros 83. kötetében (2010) nem kevesebb mint négy szerző ír J. Jablonskis életéről és közéleti tevékenységéről (Eglė Lukėnaitė-Griciuvienė, Vytautas Landsbergis, Vitas Labutis, Giedrė Čepaitienė). Két meglehetősen részletes nyelvészeti tanulmány is megjelent: Vilija Sakalauskienė Jono Jablonskio leksikografinė veikla (30–43), valamint Regina Koženiauskienė Jono Jablonskio dėmesys stiliui (66–83) című írása. Akadnak kisebb témák is. R. Koženiauskienė cikke, Jono Jablonskio kalbos meilė, etika ir šiandiena (Gimtoji kalba 2010, 12, 3–12) a Jablonskis-kutatás egy újabb fontos oldalát tárja fel.

J. Jablonskis terminológiai szempontból leginkább S. Keinys cikkében jelenik meg: Gondolatok a nagy nyelvészről és terminológusról, Jonas Jablonskisról, születésének 150. évfordulójára (Terminologija 17, 2010, 80–92).

Kiemelkedően jelentős, nem jubileumi kiadvány a fiatalabb nemzedékhez tartozó, zanavykai nyelvjárást beszélő nyelvész, Arvydas Vidžiūnas disszertációs könyve, a Jono Jablonskio akcentologija (1997) – a J. Jablonskis számára nem elsődleges írott nyelvi terület alapos vizsgálata.

Jelenleg ismét A. Piročkinas a legtermékenyebb szerző.

Terjedelmes cikke, a Tövises úton kísérte a nyelvet a litván iskolába, jelentősen túllép J. Jablonskis – a pedagógus és népművelő – munkásságának keretein. A központi téma itt a litván nyelv jogainak visszaszerzése és érvényesítése az iskolán keresztül, a megvédett litván nyelv visszalitvánosítása – megtisztítása, J. Jablonskis nehéz útja a litván iskolába, a köznyelvi változat bevezetése, tankönyveinek, szójegyzékének és olvasókönyveinek összeállítása. J. Jablonskis „nagyon jól megértette, hogy az iskola az a legfontosabb intézmény, amely a jövő nemzedékeibe bevezeti az anyanyelvet. A nyelv művelése a nemzet nagy nyelvi feladatának része” (Piročkinas 2010–2011, 2: 11).

A. Piročkinas Jono Jablonskis nyelvészeti tevékenységéről szóló egyes fejtegetések kapcsán című cikkében talán szükségtelenül, bár valójában nem nyomatékosan állítja, hogy „Jablonskis nem a litván köznyelv atyja volt, hanem nevelőapja vagy dajkája” (Piročkinas 2010: 10). Az sem tűnik „sokkal kényesebb és fontosabb kérdésnek J. Jablonskis nyelvészeti tevékenységének megítélése szempontjából, hogy vajon”

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

17

„tudományos volt-e, vagy csupán gyakorlati” (10). Ez lényegében egy 90 évvel megkésett kérdésfelvetés. Fontos kérdés, de kérdésként már nem áll fenn – érvényben maradnak Kazimieras Būga 1922-ben leírt igazságai; ő volt az, akit P. Skardžius és mások J. Jablonskis ellentéteként állítottak be: 1) J. Jablonskis morfológiai és szintaktikai írásainak „nemcsak tudományos, hanem nagy gyakorlati értékük is van”; 2) J. Jablonskis „a litván nyelv szintaxisának egyetlen igazi szakértője”; 3) az Antanas Juška szótárának szentelt, annak szerkesztője, J. Jablonskis által írt ismertetés

Posleslovie (litván fordítása: Baigiamasis žodis, – Jablonskis J. Straipsniai ir laiškai, 1991, 95–145) „a szótár bizonyos fokú tanulmányozása”, és a dialektológiának is fontos (idézi Piročkinas 2010: 10); ezt az utóbbi állítást A. Girdenis és A. Piročkinas is megerősítette. P. Skardžius szavait folytatva, miszerint J. Jablonskis „fektette le köznyelvünk alapjait, míg néhai K. Būga a nyelvtudományét”, tegyük hozzá: „és mi, tanítványaik, csak tovább folytathatjuk az általuk megkezdett munkát – <...>” (Skardžius 1928: 578). Egyetlen igazság világos: ők ketten különböztek. Az is világos, hogy a nyelvtudomány alapjait K. Būga rakta le, nem J. Jablonskis. Abból azonban, hogy J. Jablonskis tiszteletbeli professzor nem fektette le a nyelvtudomány alapjait, még egyáltalán nem következik, hogy ne lett volna tudós – hiszen világos, hogy a köznyelv tudományos alapjait ő rakta le, és hogy a litván nyelvtanáról adott leírásai megfeleltek a kor nyelvtudományi színvonalának. K. Būga már nem vállalhatta J. Jablonskis feladatát – már csak azért sem, mert J. Jablonskis, aki teljes 17 évvel korábban kezdte, addigra már lefektette a köznyelv alapjait. Mivel K. Būga számára a nyelv hitelességének elve szent volt, nem ellentmondásról, hanem éppen J. Jablonskis törekvéseinek támogatásáról volt szó. P. Skardžius e rövid írása – J. Jablonskis professzor „tévedhetetlenségéről” – válasz Stasys Dabušis két, J. Jablonskis elleni kirohanására. Dabušis alattomosan, „a más nézetekért” P. Skardžiust „magasan az egekbe emelve” úgy állította szembe mesterével, hogy „hamarosan, recsegve-ropogva összeomlik majd J. J-skis egész, a nyelv számára emelt építménye” (Skardžius 1928: 578). P. Skardžius tehát elfojtotta S. Dabušis provokációját. Korábbi, 1927-es szavait is felidézi: „Az sem dicséretes dolog, ha valakinek – egy-egy sokat dolgozó embernek – valamely hibáját észrevéve rögtön semmibe vesszük az illetőt, és magunkat fölébe helyezzük” (Skardžius 1928: 579). P. Skardžius személyek – J. Jablonskis és S. Dabušis – iránti tisztessége kétségtelen. Hasonlóképpen, jóval később, 1973-ban Leonardas Dambriūnast is elhallgattatta (Piročkinas 2011–2012, 3: 4; csak az idézet és a hivatkozása pontatlan). Kétségkívül úgy érezte, hogy mindkettejüknél nagyobb formátumú. Vajon J. Jablonskisnál is? Talán önmagát az óriás – a tanár! – vállához mérte, nem pedig a földhöz.

Akár akarjuk, akár nem, részletesebben is meg kell állnunk a Jablonskis-kutatás mellékösvényeinél.

18

KALBOS KULTŪRA | 86

Savo Lietuvių kalbos žodžių daryba (1943) P. Skardžius tikrai pranoko mokytoją. Bet paradoksas – žodžių darybos teorijos nesukūręs J. Jablonskis sukūrė per 600 ir dabar vartojamų naujadarų. Ir jau ne paradoksas, o P. Skardžius kalbinės mąstysenos ir būdo yda, kad net gyvenimo saulėlydyje neįstengia suprasti, jog jo keliauninko gynimas veda į šalikėlę, ką iškart suprato J. Jablonskis subtiliai ironiškai paerzines nesamais riešutauninku ar mergau­ninku, t. y. nurodė keliauninko nebūdingumą – juk, susiprask, būdingas keliautojas. P. Skardžiaus 1926–1927 m. Kalbos mažmenų serija pradedama nuo Bendrų pastebėjimų – tam tikrų principų, bet padrikai padaugžodžiaujant ir be reikiamo loginio ir terminologinio aiškumo (todėl mano čia nesiryžtama persakyti, o cituojama): „Mūsų literatūrinė kalba yra t i e – s i o g i n ė b e t a r p i š k a š n e k a m o s i o s k a l b o s i š v a d a, imama plačiausia prasme, kitaip sakant – tai yra v i s ų t a r m i ų (visur ret. – P. S.) summa summarum, tik, žinoma, su tam tikru pagrindu. Todėl nieku būdu negalima paniekinti tų tarminių kalbos duomenų, kurie rašomąją kalbą gali tik gaivinti, turtinti, ne susinti“ (Skardžius 1926: 26). Pabaiga – būgiškos gaidos! Serijos dalis – 5. Priesaga –auninkas – to principo dedukcija, bet prireikia ir reiškinio istorijos. Ji sunki: „vieni iš jų yra visai slaviškos kilmės, o kiti yra slaviškais pavyzdžiais sudaryti a r b a (ret. mano – J. K.) tiesiog lietuviško kilimo“ (Skardžius 1927: 46). Duoti atsakymą su arba – tai nėra uždavinio sprendinys. Ir toliau – nieko aiškiau: „Bet a š m a n a u, kad tokiems daiktavardžiams susidaryti, kaip drąsauninkas, kariauninkas, keliauninkas, smarkau­ninkas, užžauninkas... n e v i s u o m e t yra reikalinga slaviška įtaka; jie, r o d o s (ret. mano – J. K.), gali ir savarankiškai būti sudaryti iš bendratinio veiksmažodžių <...> liemens ir priesagos –ininkas; <...>. Bet a n t r a v e r t u s, kad ir būtų kiek veikusi slaviška įtaka panašių žodžių sudarymą, tai vis dėlto jie varyti lauk iš rašomosios kalbos būtų k i e k p e r drąsu, nes, viena, tos rūšies žodžių jau yra senuose mūsų raštuose; antra, jų nemaža yra ir gyvoje kalboje; trečia, k a i k u r i ų tokių žodžių sudarymas gali būti pateisinamas ir savo pavyzdžiais“ (Skardžius 1927: 49). P. Skardžiui visai neatėjo į galvą, kad tam yra taip pat keliautojas ir keleivis, tar­mėse – ir keleivinis, raštuose – ir kelion(in)inkas. Pirmiausia, kodėl P. Skardžius nemini K. Būgos – ar ne todėl, kad K. Būgos tiesmukai neigiama keliauninko esant lietuviško: „Kas do klaida tūno žodyje keliauninkas, mūsų kritikas (S. Dabušis, pasirašęs slapyvardžiu Du dobilai, penki lapai) nesiteikia skaitytojams paaiškinti“ ir reiškia nusistebėjimą dėl S. Dabušio tikrai nevykusio taisymo: „Žmonių žodis keliauninkas reikias pakeisti kaltiniu kelion(i)ninku“, nors pabaigoje primena: „Be keliauninko ir keleivio Lietuvo-

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

19

je pažįstamas yra dar ir keliautojas: <...>“ (Būga 1922: 66). Tik 1973 m. P. Skardžius prisimena, bet... apverčia: „Visai nenagrinėdamas šios priesagos darinių darybos, K. Būga pirmas nurodė, kad šalia keliautojo ir keleivio lietuvių kalboje jau nuo seniau plačiai vartojamas ir keliauninkas (...)“ (Skardžius 1973: 555). Tiesa, dar ne taip seniai tas keliauninkas buvęs oficialus susisiekimo žodis – terminas, pvz.: Tarifas keliauninkams įvestas liepos 1 (14) d. 1910 m.; keliauninkų pervežimas (Šviturys. Kalendorius – [literatūros] almanachas, 1911, 269 (ten jau ir p r a važ iavimas 270), nors yra ir važiuotojas 279 (iš gyvosios kalbos!). Ir visai neseniai rimtos kelionių knygos vertime vėl dar keliauninkas pirmas ir dažniausias (H. Melvilis, Enkantados. Kelionė po Europą ir Levantą, vert. O. Armaly­tė, Vilnius: Mintis, 1987, 4, 16, 22, 30, 41, 46, 84, 93), o keliautojas retesnis (6, 23, 77). Štai toks „turtinimas“... Gyventojo miške knygos vertime – tikra maišalynė: koks vaikščioj-tojas po mišką – retai vienišas klajoklis (H. D. Toro, Voldenas, arba gyvenimas miške, vert. R. Pavilionis, Vilnius: Vaga, 1985, 188), čia pat jis saujingas keliauninkas (p. 188), dažniausiai – reikšmingas keliautojas (15, 162, 163, 206, 215, 234); tikras keleivis – čia retai keleivis (174) arba bent keliautojas, o dažniausiai – keliauninkas (251) (= keleivis), ankstyvieji paukščiai keliauninkai (219) (= keleiviai), žąsys – pavargėlės keliautojos (221) (= keleivės). P. Skardžiui dedant gyvinimo ir turtinimo pastangas, o nepaisant autentiškumo ir duomenų būdingumo, mums randasi kitas rūpestis – gryninimo, diferencijavimo ir norminimo.

P. Skardžiaus Lietuvių kalbos žodžių daryboje (1943) veltui ieškotume senųjų raštų žodžių kariautojas (ir J. Jablonskio), keliautojas, kekšautojas, taip pat kekšininkas, kerštininkas, burtininkas, drąsininkas; yra tik smar­kininkas. O -auninkų – dar daugiau negu 1927 m. Darybos būdų, sinoniminių darinių ryšių – lyg nebūta... Dabar, žinoma, pradedama be istorijos, be nuoseklumo – nuo tų „lietuviškų“, tik paskui imamasi „ištisų slaviškų“ (Skardžius 1943: 148), o anie gali atrodyti „būti sudaryti slavybių pavyzdžiais“, bet „tai nebūtinas dalykas: šie žodžiai lengvai gali būti mūsų pačių sudaryti <...>, kaip ir keikininkas, mušinininkas, plėšininkas (Skardžius 1943: 149). Fonetiškai galima forma paaiškinti kaip lietuvišką, bet fonetika čia nėra joks darybos veiksnys, todėl išvada – „dvi darybinės galimybės, savoji ir svetimoji, tarp savęs yra labai susipynusios“ (Skardžius 1943: 150) – konstatuoja tik ryšio faktą, bet ne kilmę ir priežastį. Taip ir po pusšimčio metų: „galėjo skatinti ir atitinkami lenkų kalbos vediniai su -ownik (Ambrazas 1993: 145). Jei dalyko istorija tvirtai nepaaiškinama, dalykas viena koja šlubuoja... Panašia fonetika P. Skardžiaus aiškinamas ir baudžiauninkas (ir baudžiaunininkas; bet nei LKŽ I₁ 1941,

20

KALBOS KULTŪRA | 86

sem az LKŽ I₂ 1968 nem tanúsít ilyen hangsúlyváltozatot) <*baudžiav-(i)ninkas (: baudžiava), de egyáltalán nem veszi fontolóra, hogy a baudžiauti ’jobbágyi szolgálatot teljesít’ igéből is származhat: Vaškai, Gruzdžiai (LKŽ I₂ 1968). P. Skardžius azt mondja, „félretéve <...> hagytam <...> a hangsúlyozás vizsgálatát” (Skardžius 1943: 11), noha itt talán magyarázatai segíthettek volna – a gyakori -auniñkas változat (a -áuninko mellett) mintha valamelyest alátámasztaná, bár csak ebből a szempontból, a darbos litván jellegét. A hangsúlyozás 50 év után sem tisztázódott – mind a keliaunỹkas alak szerepel (Ambrazas 1993: 145 – P. Skardžiusra hivatkozva, akinél azonban a keliauniñkas is megtalálható), mind pedig a keliáunỹkas (Ambrazas 1993: 228), a szómutatóban pedig csak a keliaunỹkas (Ambrazas 2000: 271). Talán a -auninkas / -aunỹkas változatok areális elemzése is tisztázna valamennyit. Az idegen és a litván (?) képzett alakok párhuzamai meglehetősen beszédesek: vaj auninkas – kariauninkas, vand-rauninkas / vendrauninkas – keliauninkas (sőt: keliaunýkai, kelelio vandrau-nykai LKŽ V 1959, dal), čerauninkas – burtauninkas, lėbauninkas és latrau-ninkas – užauninkas, štukauninkas – juokauninkas; főnevekből pedig – pulkáu-niñkas / pulkaunýkas – pulkeninkas (már Konstantinas Sirvydasnál is!), pirmaũnykas – pirmiñinkas. P. Skardžius röviden – még párhuzamok vagy kapcsolatok nélkül is – kijelenti, hogy az -auna- képző – didžiaunas, kariaunas, kekšaunas, linkaunas, žiūraunas, kaštaunas, talkaunas, vaj aunas és társai – szláv eredetű (Skardžius 1943: 293); itt már a fonetika litván jellegét sem találja. A továbbiak közé tartozik mindenekelőtt a vandraunas / vend-raunas – keliaunas, majd a štukaunas – juokaunas, buvaunas, kerštaunas. Tehát az egész kérdés alapos tanulmányozást igényel.

J. Jablonskis analógiája a rendszerre épül, az indukciója (ezt P. Skardžius is elismerte). P. Skardžius analógiája a használatra épül (még ha idegen mintát követ is!), az övé pedig dedukció (amelyet ő maga – J. Jablonskisról szólva – elítélt).

A normatív szabályozás azonban nem vár. P. Skardžius csak 1973-ban idézi fel K. Būga 1922-es gondolatát és az azon alapuló J. Palionis-féle véleményt, amely szerint „az irodalmi nyelv céljára alkalmasabbak és ajánlhatóbbak a köznyelvben szélesebb körben használt szavak: keliáutojas és keleĩvis (Palionis 1959: 531), valamint Vinco Urbutisnak az -(i)au-ninkas képzős származékokról alkotott értékelését is: „az irodalmi nyelvben <...> általában nyelvjárási jelenségként értelmezik” (LKG I 1965: 333). P. Skardžius most úgy véli („nekem mégis úgy tűnik”), hogy a kariauniñkas és a keliauniñkas „minden nehézség nélkül használható az í r o t t n y e l v b e n (a kiemelés tőlem – J. K.), ha nem is normatív alakokként, legalább jellegzetes szemantikai változatokként” (Skardžius 1973: 555) – a kariauniñkas jelentése „olyan ember, aki szeret másokkal háborúzni, harcias ember, hadakozó”, a keliauniñkas pedig „hasznos lehet a keleivio és a keliautojo szinonimájaként” (Skardžius 1973: 556). A DŽ-ben valóban csak ezt a két -auniñkas alakot hagyták meg, de ezzel csak akkor lehet egyetérteni, ha még világosabban megállapítjuk a szinonimák (szemantikai változatok) használatban végbement lényegi differenciálódását. Mindenekelőtt a -tojas és

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba 21

az -ėjas képzős származékokat, amelyeknek nemcsak egyszerű, transzpozíciós jelentésük lehet (a többjelentésű igék esetében jelentéseik), ki kell emelni a megfelelő igék szócsaládjából, és külön kell értelmezni (nemcsak a kariautojas, hanem a nukariautojas, užkariautojas alakokat is). P. Skardžius, amikor a DŽ magyarázatát idézi – „aki szeret háborúzni, hadakozó” –, megfeledkezik (?) a helyesen megadott menk. stilisztikai minősítésről, de találóan kibővíti a magyarázatot: „olyan ember, aki szeret másokkal háborúzni, h a r c i a s e m b e r, hadakozó” (Skardžius 1973: 556, 555). A szinonima, a kariautojas azonban éppen összemossa ezt a két jelentést a magyarázatban. A Kariauninkas ’hadakozó’ alak ráadásul arch. és tarm. minősítésű is, vagyis a köznyelvnek egyáltalán nincs szüksége ilyen alakra. A DŽ₂ 1972, ₃ 1993, ₄ 2000 szerint a kariauna – 1. pejor. „hadakozók, katonai klikk” (a DŽ₁ 1954-ben 1. „katonai klikk”, 2. psn. ’hadsereg’). Az ismert ókorban azonban (a litvánoknál, az aisztoknál, a vikingeknél és a kozákoknál egyaránt) a kariauna nem reguláris hadsereg (karias, karia) volt, hanem portyákra és rajtaütésekre összeálló csapat vagy ezred, amelynek magját ugyan harcosok alkották, de maguk gazdálkodók voltak, akik családtagjaikat és rabszolgáikat is magukkal vitték. Így próbálják a félig-meddig harcosokat kariauninkasnak nevezni: „a konung harcosává lett” (Egilė saga, ford. S. Steponavičienė, Vilnius: Vaga, 1975, 12). A lexikográfusoknak ez is feladja a leckét.

Az utazó helyett a szinonimák között P. Skardžius nem is keresett – így magyarázta nagyon hibásan szinonimákkal a DŽ₁ 1954: „utazó, utas”; az utas pedig: „utazó, úton járó”. A utas jelentése a DŽ₂ 1972 szerint: „aki valamilyen közlekedési eszközzel vagy gyalog közlekedik; utazó, úton járó”; a DŽ₃ 1993 rövidebben, az itt fölösleges szinonimák nélkül: „aki valamivel vagy gyalog közlekedik”. A meghatározásban szereplő közlekedik szó megkülönbözteti az utast az egyszerű gyalogostól vagy sétálótól – a közlekedni 1. „menni, utazni, útra kelni” jelentésétől a DŽ₁ 1954-ben, a DŽ₂ 1972 pedig a menni nélkül: „útra kelni, utazni”. Így az utast is a úttal és az utazással kellene összekapcsolni. Bár sok éve járványszerűen útnak indulnak utazni, alig téve ki a lábukat valahová (lásd Klimavičius 1983: 9–50), valójában azonban nagyobb cél, előkészület és a népi illem szerint a családtagoktól való búcsúzás szükséges; nem a mindennapos, otthoni kisebb utakról van szó, amelyek során rendszerint egyszerűen eljutnak valahová – a mezőre, a legelőre, a szomszédhoz, mulatságba, a saját kisvárosuk piacára vagy a templomba. A DŽ₁ 1954, ₂ 1972, ₃ 1993 a utazás szinonimájaként a „utazás” szót adja meg – ez nagyon elégtelen, lényegében tautologikus meghatározás, de a példák javítják, különösen az ilyenek: útra készülni, elkísérni az úton (DŽ₂ 1972), készülődni, útra készülni (DŽ₃ 1993), valamint átvitt értelemben: földi utazás, utolsó utazás (DŽ₂ 1972, ₃ 1993), továbbá utazási (utazótáska, azaz úti zsák), útilevél (lásd menetlevél), útiköltség. Ide illik az út 3. jelentése is: „utazás”: útközben szerencsétlenség történt, az útra takarmányt tegyél el (DŽ₁ 1954). Az utazó az utastól elsősorban a céljában különbözik – valami távolabbi hely elérése, a tágas világ megismerése, az ismeretlen meglátása, megtapasztalása,

22

KALBOS KULTŪRA | 86

felkutatni, az ismeretlent felfedezni. De ez nem népek vándorlása minden holmijukkal együtt, noha ahová eljutnak, onnan akár vissza sem térhetnek, hanem ott maradhatnak, letelepedhetnek. Az utazó útja konkrét, világos – ide és ide vezet, a vándoré viszont az ismeretlenbe és az ismeretlenen át.

A vándornak egyébként, mint a legtöbb -járónak, egyszerűen a utazás szeretete, a lelkesedés jellemző, nagyobb, komolyabb, világosabb célok nélkül is – a DŽ₃ 1993 magyarázata, „aki sokat vagy messzire utazik”, teljesen lehetséges. A mesék szerencsés gyermeke, az énekekben még a paripája is: ők a vándorok. Itt már korántsem váratlanul merül fel a vándor és a turista (valamint a túrázó, kiránduló, túrázó...), az utazni és a turistáskodni (talán még sehol sem rögzített) szinonimáinak differenciálódása, noha ennek megindításával már jó ideje próbálkoznak (SinŽ 1980).

Teljesen indokoltan hiányzik már a DŽ₃ 1993-ból a utazó.

J. Jablonskis két leendő nyelvészt választott ki sikeresen diákjai közül – Pranas Skardžiust és Antanas Salyst. A telšiai gimnazista A. Salys, aki hitt az irodalmi nyelv helyességében, új tanárától, Matas Untulistól, Jonas Jablonskis egykori hallgatójától azt hallotta, hogy „nem minden helyes és jó, ami a könyvekben le van írva; az élő emberek nyelvét kell figyelni – azt, ahogyan az emberek beszélnek; például Jonas Jablonskis éppen az emberek nyelvének szabályaira alapozza a litván nyelv helyességét és használatát” (Salys-szal folytatott beszélgetésből). „Ekkor döntötte el, hogy nyelvtudományt fog tanulni.” (Jonikas 1979: XVIII). A. Salys külön cikkekben tisztelgett Antanas Baranauskas, Kazimieras Jaunius, Adomas Dambrauskas-Jakštas (2) és K. Būga (3) előtt. J. Jablonskisról azonban nincs ilyen írása (P. Skardžiusnak 7 írása és még 1 recenziója van). Ennek ellenére A köznyelv című kötetében J. Jablonskisra (és Rygiškių Jonasra, P. Kriaušaitisra) hivatkozik a leggyakrabban, mindig tisztelettel, bár tárgyszerűen (a III. fejezet A. Salys figyelmességét is bemutatja J. Jablonskis hitvallása iránt).

A 150. évforduló után egy évvel A. Piročkinas is arról írt, hogy Jablonskisról beszélni sohasem késő (Piročkinas 2011–2012). Itt sok minden felmerül, némelyik csak érintőlegesen, például a fiatalgrammatikusok morféma- és analógiafelfogása. J. Jablonskis egyes javításainak értékelésekor a könnyed kézzel írt bekezdések is nagyon szembetűnnek. Amikor J. Jablonskis szükségből – néha pedig minden szükség nélkül – elsietve nem a kitaposott úton haladt, hanem keresztülvágott a járatlan terepen, most pedig ahelyett, hogy utat nyitna, tehetetlenségből, futólag, adatok összessége és alapos vizsgálatuk nélkül böködi és ismételgeti a gondolatokat. 1904-ben J. Jablonskis elítélte a siekis („törekvés”) használatát, amely állítólag nem fordul elő az emberek nyelvében – szerinte csupán a sykis („alkalom”) a siekti („törekedni”) igéből, mint a liežti – lyžis, laužti – lūžis, augti – ūgis (Piročkinas 2011–2012, 22: 4). A magánhangzó-váltakozást azonban vaskemény szabálynak tekinteni nagyon pontatlan – hol van, hol nincs. Íme, az emberek nyelvében előforduló magánhangzó-váltakozó alakok mellett az išlyžis is: 1. „a lábujjak közti úszóhártya, a vízimadarak lábujjai közti bőr” Upynában, Užventisben, Surviliškisben, Salam(i)estisben, Subačiusban, Pandėlisben, továbbá K. Sirvydasnál és P. Ruigysnál; az išlyžė Saugosban, az išlyža Žemaičių Kalvarijában,

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

23

Šiauliaiban is létezik az emberek nyelvében az išliežis Skuodasban, Mosėdisben, Salantaiban, Kalnalisban, Tveraiban, Gegrėnaiban (azaz a žemaitiai nyelvjárásban), továbbá F. Kuršaitisnál (LKŽ IV 1957). A siekis K. Jauniusnál és A. Juškánál is előfordul; 2. „siek” M. Miežinisnél; 3. „kézzel való elérés” A. Juškánál, továbbá krano siekis, patrankos siekis (LKŽ XII 1981) – pontosan nem pótolhatók! Van driekis (: driekti) Gegrėnaiban (LKŽ II₂ 1969), pliekis (: pliek-ti) Grūžiai és Skaisgirys településeken (LKŽ X 1976). A sriegti igéből srygis és siegis (normatív alak), de csak sriegas (az emberek nyelvében), továbbá sraigė / sraigis / sraigtis és K. Jaunius által alkotott sraigtas is van (LKŽ XIII 1984). A sieti igéből sija, valamint siena, sielis, sietas és saitas is van (LKŽ XII 1981). Nagyon röviden még meg kell említeni: augti – ūgis, augis, ūglis és auglys (ez utóbbi kettő jelentése eltér); auti – autai, auklė, auklas, aulas és ūlė („fekvő kémény”; szinonimája a batas 3.); kliūti és kliautis – továbbá kliautis / kliaudis / kliauda –, valamint kliūtis; lūžti – laužas, lūža és lūžtve, továbbá lūžis (amelyben az u-t a lūžti, nem pedig a laužti ige befolyásolja); pjauti – pjūvis, pjūtis, šienapjūtė, valamint pjaunis / pjaunys, pjovis / pjova / pjovė és šienpjovys; skliausti – skliaustas, skliautas és skliutas; spausti – spūdis, spūda és spauda; šaukti – šūkis, šūksnis, šūksmas, šauksmas, šūkolas, šaukola(s), Šuklys, Šukliai és Šauklys; šliaužti – šliužas és šliaužlys; traukti – trūkis „vonat”, valamint traukinys, trauka, traukis és trauksmas. Az élő nyelvben a magánhangzó-váltakozás néha a szemantikai, vagyis az érthetőség határain túlra merészkedik (ulė, trūkis), és furcsa homonímiai veszélyeket idéz elő: maigūnas (: miegoti), šautas (: šusti), sodyba (: sėdėti); illetve érthetetlenséget: paūdėti (: paausti), ūde (: aust i), ūdis (: austi). A köznyelvben ez elfogadhatatlan, sőt már tűrhetetlen: a lent brukti – bruktuvė, brukt uvas, priebrukas igével történő tilolását, a tilolt lent vagy a kenderfejet pedig a braukti – braukčiai, brauklys, brauktuvai, brauktuvas igével való törését jelölő alakok; ugyanakkor gyakoribb marad a brūkl ys (: braukti), nem pedig a brauklys; megmarad a (etimologizálást is igénylő) bruknė (: braukti) – akárcsak a sodyba –, mivel a sėdyba változat (régiesen egyszerűen „ülés”) sem sokkal világosabb: az ilyen sėdėjimas, „állandóan lakni, (valahol) lenni” jelentésű sėdėti a köznyelvben már csak maradványokban él – (börtönben, otthon, második éve ugyanabban az osztályban, munka nélkül, ok nélkül) sėdėti. J. Jablonskis 1915-ben használt élő, magánhangzó-váltakozó dėmėdavosi kalba alakja (JablR I 1932: 188) már régóta anakronisztikus a köznyelvben.

Régóta hangot adtak az elégedetlenségnek a magánhangzó-váltakozás nélküli származékok miatt: „ahogy a jausti mellett ott van a pojūtis, úgy az augti mellett is ott kellene lennie a prieūgis alaknak” (Piročkinas 1970: 10). A Prieū-gis már igazolást nyert, hiszen az augis is létezik; emellett a jelentésre is figyelni kell: a prieūgis „a m a g a s s á g pótléka” lenne, mint ahogy a priesvoris „a súly pótléka”, míg a prieaugis „a n ö v e k e d é s m é r t é k e”. A Pojūtis a pajusti igéből származik (az érzékszervekkel való érzékelésből!). Igaz, K. Sirvydasnál a pajau-ta jelentése: 2. „érzet, érzékelés”: penki pajautimai, penkios pajautos (Clavis Germa-

24

KALBOS KULTŪRA | 86

nico-Lithuana (~1673–1701) I 729), klausos pajautos LRKŽ (LKŽ IX 1973) niekada nebuvo bendrinės kalbos faktas. Teisingai pasuko A. Baranauskas – pajautą susiejo su (pa)jausti, plg. jausmas ir nuojauta, prieja uta, atjauta, užuojauta. Ilgai vartoti jutimai užleido vietą pojūčiams, taip ir pajautos patogesnės už pajautimus. Negi neskiriam fizinių šalčio, alkio pojūčių nuo dvasios pajautų – grožio, laisvės, visų žmonių broliškumo, tapatumo, švenčių, galių?!. Skiriam seniai – pajauta „pajautimas, jausmas“ LKV 1950, knyg. „kas pajaučiama, jausmas“ DŽ₁ 1954, knyg. „jausmas“: Širdis apsąla, tūkstančiai pajautų pabunda DŽ₂ 1972 (ir vėlesni leidiniai). Skiriasi potyris ir patirtis, požiūris ir pažiūra, pokrypis ir pakraipa, poreiškis ir paraiška, postūmis ir pastūma. Ir nėra per daug. Tik nereikia pajautos tapatinti su jausmu – plg. veiksmas ir poveikis, įveika, sąveika, juoksmas ir pajuoka, išjuoka, plūsmas ir poplūdis, išplūdis, perversmas ir pervarta...

Némelyek azt álmodták, hogy styprį, de akkor talán nem is csak álmában bukkanhat fel valakinél styprus (különösen styprų).

A. Piročkinas habozás nélkül egyetért J. Jablonskival: a magánhangzó-váltakozás elvetése (vagy hiánya) megbontaná ezt a rendszert, „az újgrammatikusok abszolút érvényű törvényszerűségét” (Piročkinas 2011–2012 22: 4) azonban J. Palionisra (és a lett enciklopédiára) hivatkozva tévedésnek tartja; ezt követően példákkal – mokytojauti stb. – mutatja be, hogy a „törvényszerűségek abszolutizálása” (Piročkinas 2011–2012 1: 4) J. Jablonskinak is ártott. Talán nem maradtak volna ilyen önellentmondások, ha eszébe jut, hogy az itt szükséges helyesbítést egyébként J. Jablonskihoz hű tanítványa, J. Balčikonis tette meg – aki folyton hangsúlyozta, hogy a valódi élő nyelvi tényekhez kell a leginkább hűnek lennünk (egy élénk vitában a leghatározottabban így fogalmazott: „A tények előtt még a metatónia törvényeinek is el kell hallgatniuk!”). Ezt már K. Būga is tudta. Egyébként bántja a fület és a szívet az ilyen élő, gyakori nyelvi tények – ismeret nélkül történő! – vak elutasítása (vagy akár csak elutasításuk szándéka). A diákokkal nem nehéz, de a köznyelv hűséges használóit megdöbbentik.

Nem elegendő J. Jablonski 1922-es állítása, miszerint az -ingas képző „rendszerint a dolog belső, gyakran vagy időnként megnyilvánuló” tulajdonságát jelöli (Piročkinas 2011–2012 22: 4). Túlságosan bizonytalan – „rendszerint, gyakran, időnként” –, hogy szigorúan megkülönböztessük az -ingas képzőt az -ėtas, -otas, -uotas képzőktől. Honnan ered a kūningas (≠ kūniškas!), stuomeningas, liemeningas, krūtingas, krūtinga, petingas, šlauningas, blauzdingas? De piluotas! Miért audringas, lietingas, de sauletas, vėjuotas? Az LKG I 1965: § 966, p. 556–558 részletesebben és egészen másként magyarázza. Az Taktingas teljesen elképeszt – vö. etiškas, diskretiškas, ironiškas, melancholiškas, logiškas...

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

25

Sok időt vesztegettünk el, de korántsem hiába, amikor a mellékutakról (és tévutakról) visszatértünk a jablonskiánai útra. Ennek a vége már közel van.

Régóta ismert, hogy számos neves európai nyelvész „jelentős mértékben használta, és ma is használja J. Jablonskis jelentősebb műveit” (Skardžius 1950: 379). A. Piročkinas ezt most részletesen kifejtette és kiegészítette a Jonas Jablonskis žymių užsienio kalbininkų akiratyje című cikkel (Mokslo Lietuva, 2010: 19, 1, 12; 20 12, 15). Ugyanott (Mokslo Lietuva, 2011: 3, 12), Giedrė Čepaitienė és Algirdas Malakauskas zanavykai tájszólást beszélő szerzők Kur iš tiesų gimė Jonas Jablonskis című cikke pontosan megállapította szülőhelyének nevét.

1992-ben megjelent J. Jablonskis sógorának, nővére, Marytė férjének, Motiejus Čep jogásznak a Prisiminimų című művéből egy rész – Apie žymųjį kalbininką Joną Jablonskį ir jo artimuosius bei gimines (80 o.). 2009-ben a Litván Nemzeti Múzeum kiadta Eglė Lukėnaitė-Griciuvienė által összeállított, illusztrációkkal ellátott emlékirat- és levélgyűjteményt, Konstancijos ir Jono Jablonskių šeima (248 o.). A litván értelmiségi család szempontjából írta meg Juozas Vytautas Uzdila recenzióját: Iš lentynų ir dėžučių – naujam gyvenimui (Mokslo Lietuva, 2010 11 12). A Gimtasis žodis 2010-ben kiadott egy gyűjteményt, Atsiminimai apie Joną Jablonskį címmel (összeállította Giedrė Čepaitienė és Lionė Lapinskienė, 472 o.); G. Čepaitienė jellemezte őket J. Jablonskis portréjának élénk, maradandó vagy sajnos halványabb, árnyékos vonásaiként; illusztrációkkal, továbbá szójegyzékkel, szerzői életrajzokkal, forrásbibliográfiával, képaláírásokkal és helynévmutatókkal.

Különféle történeti művekben és enciklopédiákban Jonas Jablonskist „a litván nyelv normáinak kialakítójaként és tudósként” jellemzik (Sabaliauskas 1979: 193), aki „elsőként <...> követelte, hogy a köznyelv magját és további fejlődésének alapját a nép nyelve alkossa”, „elméletileg megalapozta <...> a köznyelvet”, „megfogalmazta a köznyelvi norma kialakításának elveit” (Zinkevičius 1992: 146, 152, 153), „óriási szolgálatot tett a litván nyelvtudománynak, különösen a mondattannak” (LKEnc 1999: 272; 2008: 234). Egyre nagyobb hangsúlyt kap mondattani munkássága: „a litván nyelv fonológiai és nyelvtani szerkezetének meglehetősen pontos tudományos leírása, a mondattan tudományának alapjainak lefektetése” (LTE IV 1978), „a litván nyelvtudomány és nyelvhasználat szempontjából a mondattani munkák is nagyon jelentősek” (TLE II 1986), „nagy hatást gyakorolt a litván nyelv használatára és tudományára, különösen a mondattanra” (VLE VIII 2005). Végül már szinte jelentéktelenség marad: „sajátos módon ötvözte a kis-litván nyelvet a suvalkiai nyelvjárással, és összehangolta őket” (Zinkevičius 2013: 379).

1930-ban J. Balčikonis J. Jablonskist „a nemzet hősei” közé sorolta – érdemeit prófétai módon „az olyan emberekéhez hasonlította, mint Vytautas Didysis” (Balčikonis 1930: 169). 1999-ben a Litván Rádió és Televízió …

26

KALBOS KULTŪRA | 86

A XX. század 100 legbefolyásosabb litván személyiségét megválasztó szavazáson J. Jablonskis a 12. helyet szerezte meg. Ez a társadalom bizonyos fokú megértését mutatja, ezért nem helyénvaló túlzottan felértékelni a 61. helyet elért K. Būgához képest (Piročkinas 2000 10: 2) – őt maguk a tudósok könnyebben megérthetik. Egyébként J. Jablonskis nagyon is tisztában volt K. Būga értékével: „K. Būga volt nyelvtudományunk egyetlen szakembere. <...>. K. Būgával nyelvtudományunk elveszíti legfőbb támaszát, nagy kutatóját (J. Jablonskis szerk. – J. K.). E támasz <...> elvesztésével az indoeurópai nyelvtudomány egész összehasonlító ága is sokat veszít, hiszen sok mindent a mi nyelvünkből merít” (JablR I 1932: 263). A Litvánia nevének első említése ezredik évfordulójára összeállított, Litvánia legkiemelkedőbb személyiségeit felsoroló százak listáján (a Visuotines lietuvių enciklopedijos Tudományos Szerkesztőbizottsága és tanácsadói 300 nevet tartalmazó listát adtak át a Tudományos Akadémiának, amely kiegészítette és kiválasztotta a 100-at) időrendben Jonas Jablonskis is szerepel – „nyelvész, a litván köznyelv normáinak megalkotója”; Kazimieras Būga – „a litván nyelvtudomány megteremtője és nyelvkutató, az egyik legjelentősebb baltista”; valamint Juozas Balčikonis – „nyelvész, Jonas Jablonskis hagyományainak leghűségesebb folytatója, a Litván nyelv szótárának szerkesztője” (Litvánia 100 legkiemelkedőbb személyisége, 2009).

Következtetések

A Jablonskis-kutatás útja három, egyenlőtlen hosszúságú, a kutatási témák, valamint az örökség terjesztésének változatossága, mennyisége és minősége szempontjából jelentősen eltérő szakaszra tagolódott: I – az írások ötkötetes kiadása, az első értékelések és összegzések, majd egy csaknem teljesen üres időszak után az írások kétkötetes kiadása (a konkrét javítások bőséges magyarázataival és értékeléseivel), az életműről szóló tanulmány, néhány áttekintő és értékelő cikk (a legjelentősebb munkát J. Balčikonis és J. Palionis végezte) – a monográfia előtti szakasz; II – A. Piročkinas monografikus szakasza – az előzményeket is számítva 1970–1977–1978–1987 között – más szerzők, köztük J. Palionis jelentős, de ritka megjelenéseivel, a tematika nagyobb változatosságával, valamint a fogalmak és értékelések időnkénti tárgyalásával; III – a monográfia utáni szakasz, amely a témák és a változatosság bővülése, továbbá kiegészítések felé halad – nem mentes az ismétlődéstől, az elaprózódástól és a jelentőségtulajdonítástól, sőt az ellenállástól sem, de alapvetően új értékelések vagy komolyabb, átfogó újraértékelési szándék nélkül (a kedvezőbb irányba való elmozdulást is beleértve). J. Palionis szinte teljesen visszavonult, A. Piročkinas aktív és termékeny, az egyes szempontokat feldolgozó szerzők száma nő, új (vagy megújított) monográfia nem jelenik meg, talán nem is készülődik. A politikai korszakolás nem lenne célszerű, de az arra való tekintet megmutatná az eredmények és a szabadság, illetve a szabadság hiányának – politikai és akadémiai – feltételei és lehetőségei közötti összefüggést. Az utolsó szakaszban, amely csaknem egybeesik a liberalizálódás éveivel és a szabadság két évtizedével, az akadémiai szabadság és a projektalapú finanszírozás viszonya egyelőre azt eredményezi, hogy a Jablonskis-kutatás viszonylag bőséges eredményeinek jelentősége csekély. Nem minden publikációt említettem itt (a cikk szerzőjének sajátját sem) – a terjedelem és a cél miatt –, hogy jobban látható legyen, ami már így is látható, valamint az, ami végzetesen hiányozni kezd, és ami – nemcsak hiányosságok, hanem fogyatékosságok is – torzítani kezdi J. Jablonskis képét.

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

27

A szabadság két évtizedével csaknem egybeeső utolsó szakaszban az akadémiai szabadság és a projektfinanszírozás viszonya egyelőre azt eredményezi, hogy a Jablonskis-kutatás viszonylag bőséges eredményeinek jelentősége csekély. Nem minden publikációt említettem itt (a cikk szerzőjének sajátját sem) – a terjedelem és a cél miatt –, hogy jobban látható legyen, ami már így is látható, valamint az, ami végzetesen hiányozni kezd, és ami – nemcsak hiányosságok, hanem fogyatékosságok is – torzítani kezdi J. Jablonskis képét.

Egy másik szükséges, itt ki nem fejtett felosztás tematikus lenne. J. Jablonskis nyelvtudományi és tudományos-gyakorlati területeinek kutatása, különösen pedig arányaik értékelése – pontosabban: még a legfontosabb területek vizsgálata is elégtelen, értékelésük pedig olykor kifejezetten ellentmondásos – nem ritkán a dilettantizmus és még a nihilizmus határát is súrolta, túllépve a józan ész és a tisztesség határain: J. Jablonskis nem tudós... Ezzel szemben a közvéleménybe azt sulykolták: csak nyelvész (ilyen minőségében szerepel abban a százfős névsorban is). A féltudósok úgy képzelik, hogy csak a nyelvet javította...

Az efféle értékelési sokféleség egyik oka, hogy J. Jablonskis nyelvészi munkásságát többnyire csak osztályozzák, ritkán állítanak fel közöttük rangsort; ha pedig a szintaxist emelik ki, akkor szinte sohasem a köznyelv elméletét. Csak akkor lehetne valóban helytálló a rangsor, ha J. Jablonskist teljes, integráns személyiségként és kora nemzetének kiemelkedő alakjaként vennénk számba. Számára ez a rangsor kétségkívül világos volt, mint a nap, mégpedig minden egyes nap. A Jablonskis-kutatásban azonban, ha valamelyest körvonalazódik is, nincs kellően kidolgozva, és nem vált annak kulcsává. Ebbe az irányba mutat egy államférfi értékelése, amely a nyelvészi szerepet is hangsúlyozza: „ő egyben nemzeti újjászületésünk egyik vezetője, az állam alapjainak megteremtője is”. „Jablonskis a nyelv normáinak kialakítását a litván nemzeti identitás és a litván állam megteremtése egyik legfontosabb formájának tekintette” (Vidžiūnas 2000: 1, 2).

Az út e szakasza nem rövid, de kellemes, és könnyedén haladunk.

2. JABLONSKIS ÚTMUTATÓI A NEMZET VÁLASZÚTJAIN

J. Jablonskis nem a nyelvtudománnyal kezdte, hanem a nyelv eleven létének védelmével és fenntartásával, a hazaszeretet ébresztésével. 1883-ban az Aušra című lapban ezt írta: „A fiatal litvánok a közép- és felsőfokú iskolákból hazatérve magukkal hozzák nemzetségük és nyelvük iránti valódi szeretetüket, noha minden tudományt idegen nyelven és idegen szellemben sajátítottak el. Dicséretes, hogy megőrizték, és a legcsekélyebb mértékben sem veszítették el hazaszeretetüket” (JablR I 1932: 3). Gyermekként ujjongott, amikor visszakapták a betűket, és szabadabb körülmények között méhekként vetette bele magát a nemzet és a nyelv szolgálatába a Vilniaus žinios című lapban: „egész évünk lesz arra, hogy betömjük nemzetünk lyukas házainak tetejét, és életre keltsük még el nem száradt ágait” (JablR I 1932: 74). A széles

28

KALBOS KULTŪRA | 86

az Apšvietimo reikalai című cikket 1906-ban a Lietuvos ūkininkas egy világos nemzeti útmutatással zárja: „hogy az emberek végre ne csak a kezükkel és a lábukkal, hanem a fejükkel is dolgozhassanak. A munka az emberek gazdagságának forrása. A műveltség és a tudomány pedig nemcsak gazdagságot ad a nemzetnek, hanem életet és boldogságot is: az a nemzet, amely fél a műveltségtől, mindig szegényedik, hanyatlik és elpusztul” (JablR I 1932: 122). A vilniusi nagygyűlés 10. évfordulójára a nagy háború idején, amikor „nem tudjuk, mi vár még ránk” (JablR I 1932: 193), elsősorban a gyűlés résztvevőinek áldozatait és a nemzeti nyelv fájdalmas ügyét felidézve emlékezik: „Emlékszem, egyenesen elszomorított, amikor láttam, hogy honfitársaim, miközben a boldogságukat keresik és mindenféle egyenlőségről beszélnek, mintha félretolnák testvéreiket, akik velünk együtt akarnak dolgozni, de már nem tudnak velünk litvánul beszélni” (JablR I 1932:194).

Az, hogy J. Jablonskis egy íróknak és olvasóknak szánt tankönyvvel köszöntötte az új évszázadot (litván iskolák még nem voltak!...) – egy írott nyelvi nyelvtannal, amelynek sajátos, eredeti alapja a nép nyelve volt –, két dolog szerencsés egybeesésének eredménye: az amerikai litvánok kezdeményezéséé és J. Jablonskis megvalósításáé. Kétségtelen, hogy J. Jablonskis munkája itt a legfontosabb – döntő jelentőségű. Leggyakrabban pedig egymaga tevékenykedett: alkotott és kijelölte az irányokat, önmaga és a nyelv számára is.

1892-ben a Varpas című lapban K. Obelaitis álnéven a leendő írott nyelv atyja Kalbos dalykai címmel közölte első, a nyelv javításáról és fejlesztéséről szóló cikkét. Később ugyanezen a címen tucatnyi írás jelent meg, egészen az 1930-as Laikraštinės kalbos dalykai című munkáig, amely már a szerző halála után látott napvilágot a Kalba című folyóiratban. 1915-ben azonban, amikor a háború baljós, nem tudni, mit tartogató istenei dörögtek, a félreeső Vėližėben megírta nyelvi credoját, amelyet már sok éve követett. Címe Kalbos dalykų vietoje lett, aláírása pedig R. J. (azaz Rygiškių Jonas). Először a Vairas közölte – zárójelben ezzel az alcímmel: Egy nyelvtankönyvből –, majd 1916-ban a saját maga összeállította nyelvtanulási olvasókönyvben, a Vargo mokyklai címűben; itt már Kalba (Néhány szétszórt gondolat) címmel szerepelt. Sokszor újra kiadták. Hatvan évvel később e cikk szerzője három pontját idézte a Žvaigždutė című gyermeklapban, a következő szavakkal kísérve: „Az első világháború viharában, Litvániától távol élve, szinte teljesen betegen, a haza utáni vágyakozás terhét viselve J. Jablonskis ihletett himnuszt énekelt az anyanyelvhez” (Klimavičius 1975: 8). A. Piročkinas az első alcímre támaszkodva, anélkül, hogy alaposabban megvizsgálta volna, kijelentette: „Ezek a gondolatok feltehetően nem eredetiek, hanem fordítások, ahogyan az alcím is mutatja” (Piročkinas 1978: 74). J. Jablonskis azonban, ha fordított vagy valamire támaszkodott, amit felhasznált, becsületesen megjelölte az eredetit vagy a forrást. És olvassuk figyelmesen J. Jablonskist: „Ha a mi

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

29

nemzetünk dalai, meséi, találós kérdései, közmondásai és szólásai nem lennének lejegyezve, akkor nem lenne anyanyelvi tankönyvünk – a mai diáknak, tanárnak, papnak és írónak” (JablR IV 1935: 191). Hiszen itt egyértelműen arról a hamarosan elkészülő anyanyelvi tankönyvről – nyelvi olvasókönyvről van szó, amelyben a nyelvet élő formájában, mintaszövegekből tanulják, nem pedig nyelvtanból (bár J. Jablonskis 1901-ben ezt is tankönyvnek nevezte; didaktikai szempontból valóban nem tankönyv). J. Jablonskis 1915. október 16-án (ó szerinti dátumozással) Voronyezsből ezt kérdezte fiától, Konstantinastól írt levelében: „Nincsenek Petrográdban litván nyelvű tankönyvek („Liet. pasakų”, „Vis. įnamių”, „Žiupsnelio” stb.)?” (JablL 1985: 144). Piročkinas megjegyzi, hogy J. Jablonskis nyelvi cikkeiben ekkor „több publicisztikai elem jelent meg”; erre példa éppen a „Kalbos dalykų vietoje” című kis cikk, „amely aforizmák egész csokrából áll” (Piročkinas 1978: 74). Sokkal később is csupán „a Kalba címmel ellátott mondásgyűjteménynek” tartotta (Piročkinas 2010–2011 1: 11). Úgy vélte, hogy e Kalba révén „Jablonskis abban reménykedett, hogy felébreszti a társadalomban a helyes, a népnyelv törvényein alapuló köznyelv tanulása iránti vágyat” (Piročkinas 1978: 75), ám sajnos sem az említett iskolai olvasókönyvvel való kapcsolatát, sem a szerző szándékát, a műfaj sajátosságait és a kor szellemét nem látja.

Kazys Ulvydas sem merte J. Jablonskisnak ezt a „közleményét” úgy tekinteni, mint saját eredeti művét, nem pedig fordítást, noha aláírásával „felelősséget vállal a benne kifejtett gondolatokért, <...>, mintha a sajátjainak tartaná őket” (Ulvydas 1982: 4, továbbá 15). Mivel nem értette vagy figyelmen kívül hagyta, mit érzett J. Jablonskis a nemzet válaszútján, szívének hangját és aggodalmát, sőt a műfajt is, e nemzeti nyelvi kiáltványt egészen ellentétesen, hidegen szemléli: úgy tekint rá, mint „minden kutató” „a választott kutatási tárgyról alkotott nézeteire, a problémák és különálló aspektusaik megítélésére”; ezt pedig a tanulmányok évei – a tanárok és az olvasmányok – határozzák meg (Ulvydas 1982: 3). Kétségtelen, hogy K. Ulvydas megkülönbözteti „a nyelvről alkotott általános nézeteket”, „élete és munkája sajátos céljait, feladatait”, valamint „munkásságának alapvető irányát”; a nézetek és célok hierarchiájának e kísérletét és az irány – ki nem mondott, de a nemzeti nyelv felé mutató – hangsúlyozását azonban elveti; közvetlenül ezután a nyelvet nemzet nélküli, elvont jelenségként hagyja meg: „Így tehát itt elsősorban J. Jablonskisnak a nyelvről mint az emberiség történetének legnagyobb vívmányáról vallott nézetei érdekelnek bennünket” (Ulvydas 1982: 3). J. Jablonskist azonban nem helyénvaló „minden kutatóként” jellemezni: ő volt az első, az utat kijelölő; törekvése, elszántsága és célja nem tanulmányaiból, hanem Jonas Basanavičius Aušra című lapjából és az általa életre keltett Vincas Kudirka-féle Varpasból fakadt. Elsősorban nem a köznyelv, hanem az anyanyelv – a nemzet nyelve – életerejének, sajátosságának, litván jellegének és tisztaságának ápolója volt. Ebből születtek a tudományos alapok, az alapkövek és a falak. Kutató és alkotó egyaránt. A maga útján...

30

KALBOS KULTŪRA | 86

útjában sok akadályozója is akadt: egyesek csupán értetlenek vagy vakmerő tudatlanok voltak, mások egyenesen ellenséges tagadók, rosszindulatú ócsárlók. Az ügyes segítők kevesebben voltak; K. Būga tudós emberként jelentős, érvekkel alátámasztott támogatást nyújtott – néha felkérésre is –, de a többség tudásban és kitartásban messze elmaradt tőle; jóformán csak J. Balčikonis mérhette fel vele a versenyt.

1915-ben a művelt közönségnek, 1916-ban pedig az iskolának J. Jablonskis szépen, meggyőzően és egyszerűen adta tovább azokat az irányelveket, amelyeket már 1901-es nyelvtanában közzétett. Ennek Előszavában, miután alig mondja el, mi a nyelvtan, rögtön a litván nyelv különleges alapjának magyarázatába fog:

A nyelv törvényeit és sajátosságait a tudomány az emberek nyelvéből vezeti le: <...>. Ahol <...> sok olyan író van, aki megértette az emberek nyelvének szellemét <...>, ott a nyelvtan céljára e műveket is fel lehet használni. <...>. Másként kell eljárnia annak, aki egy litván nyelvtankönyvet állít össze. Egész tudását az emberek nyelvének törvényeire kell alapoznia, mert íróink gyakran maguk is <...> idegen nyelvek törvényeire alapozták írásaik nyelvét. <...>. <...>. Az emberek nyelvének nyelvtani célú felhasználásakor is óvatosnak kell lenni: <...>. <...>: idegen nyelvekből nemcsak számos idegen szó hatolt be a nyelvünkbe, hanem sok olyan jelenség is, amely beszennyezte és ma is szennyezi az emberek nyelvét. <...>. Azt a szemetet el kell tudni választani a búzától, <...> (JablR I 1957: 59–60).

Ezt az egész életművének és alkotó munkájának alapját jelentő gondolatot – a legfőbb irányelvet – J. Jablonskis már korábban, 1890-ben, K. Ob. betűjellel, a Varpas című lapban megjelent Mykolas Miežinis nyelvtanáról írt recenziójában röviden kifejtette:

A nyelvtan megalkotásához, és így ahhoz, hogy másokat beszélni és írni taníthassunk, természetesen magunknak is jól kell értenünk azokat a szabályokat, amelyeket másoknak a nyelvről tanítunk; ezeket közvetlenül az emberektől és azokból az írásokból kell merítenünk, amelyekben szorgalmas férfiak számos dalunkat, találós kérdésünket, szólásunkat, közmondásunkat és mesénket összegyűjtötték. Más művekből csak akkor meríthetünk anyagot a nyelvtanhoz, ha szerzőik maguk is a nép nyelvére alapozták munkájukat (JablR IV 1935: 3).

1915-ben J. Jablonskis nem az emberek nyelvéből indul ki, hanem az emberből és a nemzetből:

A nyelv az emberi élet tükörképe.

A nyelvben a nemzet kinyilvánítja, mi ő, és mennyit ér. A nemzet nyelvében egész természete feltárul: történelme, jellemének sajátosságai, lelke és szelleme (JablR IV 1935: 190).

Tizenkét rövid bekezdést átugorva eljutunk a nyelvi normákra vonatkozó két útmutatáshoz:

A keverék, a se ilyen, se olyan, egyszerre ez is és az is a nyelvben: rendetlenség, gyengeség, sötétség a fejben. A rendetlenség, a gyengeség, a sötétség a fejben: keverék, se ilyen, se olyan, egyszerre ez is és az is a nyelvben (JablR IV 1935: 191).

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

31

Kaip 1890 ir 1901 – taip ir 1915 m. savo credo pabaigoje kartoja:

Ahhoz, hogy az ember megtanulja saját nyelvét, majd saját tollával az emberek közé lépjen, először meg kell ismernie az emberek dalait, meséit és közmondásait, és csodálnia kell nyelvük gazdagságát, kincseit. E célból gyakran kell olvasni a nagy írók, a művész írók műveit, azokat a műveiket, amelyekben az emberek nyelvének valódi, nagy sajátosságai emelkednek ki (JablR IV 1935: 191).

J. Jablonskis szerzőségét e teljes szöveg Nyelvi kérdések helyett című részében világosan tanúsítja a gondolatok hármas azonossága és a szöveg részleges azonossága, valamint a sajátos szellemiség (nemzetünk, a nemzet szelleme, a nemzet nyelve, a nemzet dalai, a nemzet gyermekei és a nemzet anyja) és a sajátos szókincs (a nyelvbe öntött természet és bölcsesség, a nyelvbe helyezett lélek, kiemelkedő sajátosságok), a frazeológia (szívet hasít, az emberek közé lépni), a stílusára jellemző népies lexikai kettősségek (gazdagság, kincsek; szerszám, eszköz; dalok, dalocskák), végül a tapasztalt pedagógus derűs, meggyőző ismétlései: Keverék, se ez, se az, egyszerre ez és az a nyelvben – rendetlenség <...> a fejben. Rendetlenség <...> a fejben – keverék <...> a nyelvben.

Hogyan esett két neves nyelvész (velük együtt egy egész bölcsészcsapat) a sztereotípia csapdájába? A neve már teljesen elkopott – Jablonskis – a nyelv javítója / ápolója / atyja. A munkásság irányvonalait azonban nem vették észre. Mikalojaus Daukša fontos Előszavát, a régóta híressé vált Varpast, amelyet legutóbb Jurgis Lebedys adott közre, A. Piročkinas 1990-ben önálló kiadványként jelentette meg (Mikalojus Daukša, A Postilė előszavai, Vilnius: Mintis), saját kísérő tanulmányával (38–46). J. Jablonskis hitvallásának kiemelésére korábban nem volt példa... K. Ulvydas az olvasókönyvből átvette a 12 pontra tagolt szöveget, és a leghosszabb – helyenként banális, szürke, olykor ügyetlen – kommentárokat fűzte hozzá: „saját megjegyzéseit és néhány magyarázatot” (Ulvydas 1982: 4) – „valójában”, „ezekkel a szavakkal kifejezve” (4), „itt emeli ki” (10), „így fogalmazódik meg”, „valójában”, „ezt a gondolatot megerősíti” (11), „ez megerősíti”, „ezen, természetesen, ma már senki sem kételkedik” (13), „itt ismét (csak más szavakkal) hangsúlyozza”, „itt emeli ki a jelentőségét” (14), „a gondolat a jelentőségét hangsúlyozza” (15). A II. pontban „a nyelv és a nemzet viszonya találó és szép megfogalmazást nyer (4)”, ám a kommentátor figyelmét a litvánok lakóhely iránti tiszteletének kifejeződése köti le – az otthon, még annak határozószavával is (K. Ulvydas tanulmányának tárgya!...) „a képzés lehetőségeivel” (9) –, nem pedig a nyelv otthonára – a nemzetre, és nem is a nemzet otthonára – az államra...

J. Jablonskis ezen, pontokba szedett hitvallását megváltoztatott címmel – Jono Jablonskis gondolatai a nyelvről – a Konstancija és Jonas című könyvben tették közzé

32

KALBOS KULTŪRA | 86

A Jablonskis család (229). Szükséges a lehető legáltalánosabb és legkönnyebben hozzáférhető terjesztése, a történeti jelentőség bemutatásával és aktuális jelentőségének megadásával.

Rég ideje világosan kimondani, hogy J. Jablonskis nem csupán a maga korának embere volt – úgymond korlátolt, korának kötöttségei által behatárolt –, hanem éppen ellenkezőleg: modern nemzeti gondolkodású ember, aki kiválóan értette a felszabadulás szükségességét, és jól ráérzett kora Közép- – akkor inkább Kelet- – Európájának, Milan Kundera szavaival a kis nemzetek hazájának menetére. A nemzetek menetelése széles körű és sokoldalú volt. A nemzeti felszabadulás nem csupán az elvesztett szabadság visszaszerzését jelentette, hanem a nemzeti lét új alkotói távlatainak megnyitását és a nép alkotóképességét kibontakoztató programokat is – vagyis modernizációt.

Ahogyan J. Jablonskis (ő korábban!) – programadó módon – 1908-ban a Vilniaus žiniosban, úgy Mikalojus Konstantinas Čiurlionis is ezt írta: „a litván népművészetnek <...> kell lennie művészetünk alapjának, ebből kell kibontakoznia a sajátos litván stílusnak; ez a mi büszkeségünk, mert az a szépség, amely önmagában rejlik, tiszta, sajátos és kizárólag litván” (Čiurlionis 1960: 279–280). Egy évvel később a Vilnyje – a zenéről, amely az ember „legfontosabb és legelső nyelve” (Čiurlionis 1960: 295) –, még fájdalommal, de már reménnyel is: „még nincs meg, ami pedig van, az mintha elvarázsolt kincs volna, és aki hasznát akarja venni, annak ismernie kell a varázsszót, kiválasztottnak kell lennie. Ez a kincs a dalainkban rejlik, <...>” (Čiurlionis 1960: 286); Csak Česlovas Sasnauskas Hol folyik a Šešupė és Már felkeltek a szlávok című művében találták meg a varázsszót: „világosan kirajzolódik az a valóban litván húr – olyan különös, régi, megragadhatatlan dallam, amely évszázadokkal ezelőtt keletkezett dalainkban uralkodik” (Čiurlionis 1960: 287). Ám ahogyan J. Jablonskis nyelvi útját, úgy M. K. Čiurlionis és Č. Sasnauskas zenei útját is a legostobább akadályok torlaszolták el: „Zenei estjeinknek nemcsak a litván zenéhez, hanem általában a zenéhez sincs semmi közük. De még rosszabb, hogy Litvánia falvaiban kezdenek elterjedni az úgynevezett új dalok, amelyeknek szövege nagyon „költői”, dallamuk viszont olyan hitvány és nemzetközi, hogy hallgatni is undorító. <...>, csak új legyen, a régi dalok pedig félre kerülnek, és elfeledve pusztulnak, <...>. És mindez népünk újjászületésének napjaiban történik!” (Čiurlionis 1960: 288). 1910-ben Sofija Čiurlionienė-Kymantaitė Lietuvoje című könyvében – amelyben „az összeurópai modernizmus modellje <...> a litván népköltészet felé fordul” (Vytautas Kubilius – LLEnc 2001: 340) –, M. K. Čiurlionis beillesztett zenetudományi tanulmánya, az Apie muziką már az alapozásról is beszél: „Minden nép zenéje fejlődése és növekedése során megőrzi sajátos vonásait, mert később azokkal gazdagítják a zeneszerzők, akik hazájuk fiai lévén, szüleiktől vérükkel együtt dalaik szeretetét is öröklik, és gyakran maguk sem veszik észre, hogy kedvelik azokat

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

33

būdą ir ypatybes“ (Čiurlionis 1960: 295), bet „lietuvių muzika dar tebilsis liaudies dainose ar užrašuose, kurie tuo tarpu teturi muziejaus vertę“ (Čiurlionis 1960: 297). Į profesionaliosios muzikos pamatą liaudies melosą jie dėjo lygiai kaip didysis norvegas Edvardas Hagerupas Griegas (1843–1907), „nac. kompozitorių m-los pradininkas“, ir įvairiapusiškas vengrų kompozitorius ir etnomuzikologijos profesorius Béla Bartókas (1881–1945), ir kūrybiškai gausiai naudojęs liaudies meliką, ir kūręs „liaudies muzikos (vengrų, rumunų, slavų, arabų ir kt.) transkripcijas“ (MuzEnc I 2000).

A nemzeti újjászületés költője, Maironis hasonlóképpen tekint a dolgokra – 1898-ban manifesztumszerűen hirdeti: „Szeretnék feltámasztani egyetlen öregapát / Az óriások sírjaiból / És hallani egyetlen, de élő szócskát / A régi időkből! // Talán a költészet új forrását meríteném, / Csak ne a mait, / Amely kölcsönkapta ruháját és lelkét is, / Jaj, nem a magáét, nem a magáét!” (Maironis 1987: 53). Kitől kölcsönözte, és miért? A válasz egy részét maga Maironis adta meg – 1906-ban, a Rövid áttekintés a litván írásbeliségről című írásában nem véletlenül nevezte „a litván nyelv megrontásának példájaként” a csaknem egy évszázadon át – 1753–1851 között – sötéten uralkodó Mykolas Olševskis Bromą atvertą įng viečnastį című művét, amely „óriási mértékben hozzájárult az emberek között élő nyelv megrontásához” (Maironis 1992: 707). A válasz másik részét J. Basanavičius már 1883-ban, az Aušra előszavában adta meg – a nemzet sírja mellett állunk: „Litvánia lassanként eltűnik, mert nyelve is eltűnik!” (Basanavičius 1970: 695). Még messze vagyunk a sajtószabadság visszanyerésétől és a litván iskoláktól: „Ma <...> az idegen oktatási nyelvű iskolák (iskolácskák) változtatják leginkább idegenné a litvánokat, és választják el gyermekeiket szüleiktől” (Basanavičius 1970: 696). A nyelvi sztereotípiához való hozzászokás – a magától végbemenő folyamat emlegetése a valójában emberek (ez esetben két birodalom) által végrehajtott helyett – elhomályosítja a közeli pusztulás veszélyét. Valójában nem eltűnik, hanem elpusztítják – ez nem az öregség halála, hanem gyilkosság. Litvánia egy részén a litván nyelvet elpusztították. 1885-ben az Aušra című lapban J. Jablonskis ezt írta: „Utazz végig Seinis, Rumbonė [–Rùmbonis] és más helyeken – litvánokat látsz majd, akik külsőleg már eloroszosodtak <...>: leginkább itt a fehéroroszok tiltották be a sajtónkat, és így honosították meg vidékeinken a lengyel írásbeliséget, <...>” (JablR I 1932: 5). Húsz évvel később a A haldoklók között című hosszú cikkét így zárja: „Lazūnai... haldokolnak” (JablR I 1932: 132). Még 1914-ben is szükségét érezte, hogy magyarázatot adjon – nem akárkinek, hanem K. Būgának: „Íróink gyermekkoruktól fogva csak idegen írásokat olvastak, tanulmányaik során semmit sem hallottak arról, amit szép litván nyelven írtak; sokan közülük teljesen elszoktak saját nyelvük jellegzetességeitől, annak szellemétől; szinte mindannyian ma is városokban élnek, ahol ritkán hallani az élő, saját

34

KALBOS KULTŪRA | 86

nép nyelvét; mindannyian ma is megszokták, hogy csak oroszul, lengyelül vagy németül gondolkodjanak... <...>; csupán arra van szükség, hogy az írók komolyan vegyék munkájukat – hogy valóban hasznosítsák többek között a nyelvészek tapasztalatait is, amelyeket nagyrészt éppen azoktól az emberektől szereztek, akiknek szinte minden írásunk szól” (JablR III 1934: 66).

Miért foglalkoztatta Maironist az öregapa feltámasztása, a szavának meghallása – hogy új költői forrást merítsen belőle? Ez nem romantikus költői ábrándozás – mindkét oldalról szemlélve, csaknem tíz évvel később, a Fiatal Litvánia című költeményében a lehető legrealistábban és legszomorúbban állapította meg: „Ha ma litvánt akarsz találni, / Keresd, ahol a zsúpfedelek füstösek! / <...>; Ám ott is, aki vagyonhoz jutott [- meggazdagodott], / Már nem érti az öregapák, az apák nyelvét” (Maironis 1988: 55). De – ismétlem! – Maironis mindkét oldalról tekint a dolgokra, és ezt már a modern litván kultúra modernizálódását vizsgáló kutatók is észrevették: „Maironis számára Litvánia történelme korántsem a litvánok romlottságának és az idegen hatások okozta demoralizálódásnak a története, ahogyan nem is az elveszett Aranykor emlékképe. Maironis számára a múlt egyértelműen a hic et nunc dimenziójának van alárendelve. Egyszerűen nélkülözhetetlen a jelen és a jövő számára (Donskis 1993: 71). Leonidas Donskis Tomo Venclovára is támaszkodva, és azt állítva, hogy „Maironis valójában nem archaizálta, hanem éppen ellenkezőleg, modernizálta korabeli Litvániát”, Maironis modernségét még ma sem tudatosult jelenségként értelmezi: „Maironist valódi klasszikussá tenni, beilleszteni egy dinamikus kultúra kontextusába, amely nem ismétli ciklikusan ugyanazokat a mozdulatokat és apokaliptikus elméleteket – ez kétségkívül régóta várt tanúságtétele lenne tudatunk és kultúránk emancipációjának és érettségének” (Donskis 1993: 71).

Az utat, amelyen Maironis költészetében járni kívánt, Liudas Gira egyengette a „népi és hivatásos alkotás egységéről szóló koncepciójával” (R. Karmalavičius – LLEnc 2001), valamint az első tehetséges modernisták – Balys Sruoga, a szimbolista, aki M. K. Čiurlionis festményeiben „a mélységből fakadó művészi nemzeti jelleget” látott, a népdalokban pedig leginkább „a belső élet tükröződéseit, az erkölcsi és költői szépséget, a nemzeti világszemlélet vonásait” kereste (Samulionis 1986: 153), bár nem kevés kicsinyítő képzővel (mi – mint a nyírfácskák, ifjúság, ifjúkorocska, merengéske,...) –, aki megírta a máig jelentős terjedelmes tanulmányt, a A népdalok poétikájának vázlatai című művet, a Érzelemszavak és képszavak a költészetben című cikket, sőt a Az író és a nyelvtan címűt is, és számos költői neologizmust alkotott; Putinas a modernizálódás során sem feledkezett meg a népdalok líraiságáról, és már a szimbolizmus fenséges csúcsaira hágva is áthatja azokat tiszta szívű Rūpintojėlis-sorokkal: Elindulok, mondtam magamnak, a sík útra: / A sík útra, ez a kis világa, / A sík útra, a fényes éjszakácskába / Ez csak az ifjúnak tágas

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

35

füstöt füstölni; a litván orosz szimbolista, Jurgis Baltrušaitis litván költészetének Könnyek koszorúja című kötetét a Viskódal című verssel kezdi – ez az ember földi életének jelképe, szimbóluma!.. Végül a neoromantika színarany képviselője, Jonas Aistis, akinek a litván nép sorsa az élet egyetlen rejtélye, aki helyesen figyelmeztetett, hogy csontjaink a rabságban jajgatnak, majd fájdalmas szemrehányást tett – egyetlen vércsepp megvédhetett volna téged –, fiatalon is elámult a paraszti szólások találó képszerűségén. Antanas Miškinisszel együtt, a lagúnák apró halaival táplálkozva, a népdalokat alkonyatkor dúdolva a költészet nemzeti jellegének titkait kereste bennük – a saját, nem kölcsönvett szellemet. J. Aistis 1935-ben, a A litván nő természete című esszéjében mintegy V. Kudirkának adva igazat, kijelentette: „A nemzet az anya kezében van”, majd Salamon bölcsességére hivatkozva – „három dologtól megremeg a föld, a negyediket pedig nem bírja el” – hozzátette: „amikor a szolgáló asszonnyá válik”: az ő „kultúrája, természetesen, nem terjed tovább az ingnél” (Aistis 1991: 160, 161)... Élete vége felé, már messze a hazától, a Milford utcai elégiák fájdalmas bölcsességű Epilógus című részében odavágta: „A litván két dolog miatt nem töri a fejét: anyanyelvén és népe történelmén”, majd tárgyilagosan megmagyarázta: „A nyelvészeket és a történészeket is beleértve. Nyelvész vagyok, minek nekem történelem! Történész vagyok, minek nekem nyelv!” (Aistis 1991: 457).

A kis következtetés magától adódik: J. Jablonskis a maga területén és azon túl is közéjük tartozik, ám az ő munkássága a legjelentősebb, és időrendben is ő az első. Ha a társadalom ezt nem tudatosította, akkor csak a nyelvészek hibásak, mert nem értették meg (vagy ha némelyikük megértette, nem mondta el, nem magyarázta meg). Vytautas Kavolis, a legszélesebb profilú összehasonlító és interdiszciplináris kultúratudományi kutatások doyenje is az Korszakok szignatúrái című tanulmányában (1991), amikor a modernizáció szempontjából áttekintette a litván kultúrát 1387-től kezdve, mindössze ennyit jegyzett meg: „az elveszett évszázadban” (1640–1750) „elbarbárosodik a litván könyvek nyelve” (Kavolis 1994: 383); ezt követően alkonya következik – „már nincsenek Sirvydas prédikációi, csak Olševskis siránkozásai” (Kavolis 1994: 400); a 19. században a nemzet aktivitásának növekedése egyszerre nyilvánul meg racionálisan – a józanságmozgalomban – és színpadiasan – a csűrszínházi előadásokban; V. Kudirka „a népiesség és a nemzeti jelleg szintézisét” hozza létre, ebből pedig demokratikus kultúra fakad (Kavolis 1994: 455). A közös nyelvet, sőt magát a nyelvet sem látja benne V. Kavolis (legalábbis nem mutat rá), J. Jablonskis pedig számára csak V. Kudirka összefüggésében jelenik meg (Kavolis 1994: 463–464). Lényegében ugyanez mondható el a A tudatosság pályái. A litván kultúra modernizálódásának aspektusai (1986) című tanulmányról is. A liberalizmus ideológiája számára fontos az egyéni szabadság – nemcsak a gazdaságban, hanem a költői – többnyire lázadó!.. – alkotásban is. És a kultúra nemzeti jellege?

36

KALBOS KULTŪRA | 86

3. A NYELV ÚTJA – MINT A NEMZETÉ

J. Jablonskis credojától, az 1916 óta Litvániában, Oroszországban, Amerikában, Európában szétszóródott litván értelmiségieknek Litvánia újjáteremtésére irányuló reményeitől és elhatározásától ugorjunk át Nyugat-Európába, annak nyelvtudományához. Éppen ugyanabban az 1916-os évben jelent meg posztumusz a nagy francia nyelvű svájci Ferdinand de Saussure (1857–1913) Általános nyelvészet tanfolyama (Cours de linguistique générale) című műve. 1876-ban kezdett tanulni az akkori indoeurópai összehasonlító nyelvészet központjában, Lipcsében; ott már 1878-ban kiadta később zseniálisnak nevezett Memorandumát – Az ősi indoeurópai nyelvek magánhangzórendszerének vizsgálata című munkáját, és csodálkozott, hogy a nagy német indoeuropeistákat egyáltalán nem érdekli a legfontosabb dolog: mi a nyelv. Az 1891-es előadásvázlatokban azt írja, egy tipikus esetet említve, egy nevet és a Bécsi Egyetemet hozva példaként, hogy az ilyen nyelvészek a világ valamennyi nyelvét szemügyre veszik, de egyetlen lépést sem tesznek annak tisztázására, mi a nyelv (Холодович 1977: 664). Egyébként itt elismerően említ három romanistát (köztük Hugo Schuchardtot), Hermann Paul germanistát, valamint Jan Baudouin de Courtenay és Nyikolaj Krusevszkij oroszistákat. 1906 és 1911 között F. de Saussure háromszor tartott ilyen kurzust a Genfi Egyetemen, halála után pedig tanítványai a jegyzetek alapján összeállították és kiadták. Korszakalkotó mű ez. F. de Saussure számára a nyelv jelek rendszere, saját története van, fizikai, fiziológiai és pszichológiai jelenség, egyéni és társadalmi – a jelentés és a hangzás egységét, összefüggő egészét alkotja; a nyelv konvencionális – a nyelvi jelnek nincs szerves motivációja (ellenkező esetben egyetlen és változatlan nyelv volna a világon). A nyelv tehát egy közösség tagjai (a beszélők) közötti megállapodás bizonyos formája. De mi az a közösség? Az Általános nyelvészet tanfolyamából éppen az hiányzik, hogy ez a közösség a nemzet. J. Jablonskis iránymutatásában a nyelv elsősorban az emberé, a nemzeté, aztán a nemzet dalaié stb., és csak azután

A nyelv az emberi gondolat alkotása, de egyben eszköz, szerszám is az emberi gondolatok kifejezésére (JablR IV 1935: 190).

Igaz, F. de Saussure azt állítja, hogy a nyelvek sokféleségét az idő hozta létre, a nyelvek közötti különbségek pedig a térben mutatkoznak meg; minden nemzet úgy érzi, hogy saját nyelve van, és mindegyik a magáét tartja felsőbbrendűnek (де Соссюр 1977: 233–235); van egy „Nyelv és faj” című alfejezet Nyelv és faj, sőt „Etnizmus” is Etnizmus, amely szerint a nyelvi közösség etnikai-társadalmi közösséget hozhat létre (például a román nyelvekét) (де Соссюр 1977: 260). A nemzeti nyelv fogalmának azonban nyoma sincs. Pedig másféle nyelv nincs, még ha valamelyik később nemzetközivé vagy világnyelvvé válik is; egyébként a nyelv csupán absztrakció. A hódítók (példá-

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

37

ul a rómaiak) nyelvének önkéntes vagy kényszerű átvételéről (a gallok földjén) szólva: az idegenek nyelve rátelepszik az őslakosok nyelveire. Emlékeztet rá, hogy két-három nyelv egyazon területen keveredés nélkül (de vajon interferencia nélkül?! – J. K.) is együtt élhet (például a baszk mellett a spanyol és a francia). Megemlíti Litvániában a lengyel nyelvet, amely az unió révén honosodott meg a litván mellett (1880-ban fél évet Kis-Litvániában töltött), valamint az Orosz Birodalomhoz csatolás következtében elterjedt orosz nyelvet (де Соссюр 1977: 229–230). Úgy tűnik, számos alkalom kínálkozott – elméleti következetesség és teljesség nélkül is – a nemzeti nyelvekről és viszonyaik folyamatairól (nem csupán eredményeiről) szólni. De... a nagy (népes, erős) nemzeteknek – nagy civilizációs léptékben – és az ősidők óta szabad nemzetek nyelvészei (és költői) számára ez már rég nem aktuális. A szabad svájci a legmerészebben, habozás nélkül halad a végső határig: „az emberek gyakorlati kapcsolataiban az ész elveszíti pozícióit”, ezért a nyelv is elveszíti szabadságát és identitását – az idő lehetővé teszi az őt alakító erők számára, hogy megmutassák hatalmukat (де Соссюр 1977: 110–111) – a nyelv áramlata megszakítás nélkül folyik az időben (де Соссюр 1977: 173): „Lényegében nincsenek változatlan jegyek”, és „az evolúció vak” (де Соссюр 1977: 266 és 268). Ez leküzdhetetlen entrópiára emlékeztet. A nyelvben homo – insipiens?.. F. de Saussure nincs egyedül ezzel: „Az ember szeszélyes és rejtélyes lény, itt pedig ő a főszereplő” (Hjelmslev 1995: 153). F. de Saussure művének zárótétele (az utolsó mondat): „a nyelvészet egyetlen valódi tárgya a nyelv, ahogyan önmagában és önmagáért létezik” (де Соссюр 1977: 269).

Ez a gondolat teljes konkrétságában a „Köznyelv és helyi nyelvjárás” című alfejezetben bontakozik ki: Köznyelv és helyi nyelvjárás: „Magára hagyva a nyelv a nyelvjárásokra bomlás állapotába kerül, <...>; ilyen körülmények között arra van ítélve, hogy vég nélkül tagolódjon” (де Соссюр 1977: 231). A köznyelv – a létrehozott, kiművelt, művelt nyelv – akkor szükséges, amikor a nemzet eléri a kulturális és politikai integráció megfelelő szintjét. Ez a nem vak, hanem céltudatos, tudatosan megvalósított fejlődés és alkotás eredménye, különösen azért, mert rendszerint az írás és a helyesírás, a nyelvpedagógia és a nyelvművelés is kíséri és megszilárdítja. F. de Saussure itt a politikát, az egyházat, az udvart (a királyét), a szalonokat és az akadémiákat is megemlíti (де Соссюр 1977: 60). Fontos megszorítást is tesz: „A kialakult köznyelvet általában kellő állandóság jellemzi, és hajlik arra, hogy önmagával azonos maradjon; az írástól való függése még nagyobb állandóságot biztosít számára” (де Соссюр 1977: 173). A dialektológia tankönyvi elmélete szerint: „a nyelvjárások a nyelv szüntelen változásából erednek, amely a nyelvterület egyes pontjain nem egyformán megy végbe”, és ezt a „folyamatot nyelvi differenciálódásnak nevezik” (Zinkevičius 1978: 15). Az idő sajnos elavulttá tesz néhány, a nyelvjárások hasznáról szóló igazságot, például ezt: „Aki megszakítja kapcsolatait a nyelvjárással, az elveszíti a nyelv szilárd alapját, mert köznyelvünk még fiatal, és maga

38

KALBOS KULTŪRA | 86

be tarmių negali lengvai verstis“ (Zinkevičius 1978: 130). Bet ką daro regioninio patriotizmo ir tarmių metų entuziazmo kurstomas ryšių nutraukimas su bendrine kalba ar bent jų silpnėjimas? To galimas vardas – kalbinė dezintegracija. Be to, daugybė veiksnių skatina ir pačios bendrinės kalbos segmentaciją. Globalizmo pagairėje juokinga gelbėtis tarmiškumais ir visokiomis archajiškomis ar moderniškomis dezintegracijomis. Telktis reikia: kalbos ateities ir saugumo garantas – bendrinė kalba.

F. de Saussure egyetlen más köznyelvi forrásról sem beszél – csak a nyelvjárásról, egyszerűen magáról a nyelvjárásról, nem pedig mint alapról. Mivel Litvániában már szinte teljesen meggyökeresedett a fővárosi nyelvjárás forrásként (vagy alapként) való felfogásának mítosza, és a tanulókra bízzák annak eldöntését, mi jobb nekik – a köznyelv vagy a vilniusi kiejtés (Vaicekauskienė 2013: 26) –, szükséges elmondani a nyelvjárás kiválasztásának F. de Saussure által megnevezett indítékait is: a kulturálisan legfejlettebb térség nyelvjárása, a politikai hegemónia és a központi hatalom területének nyelvjárása, az uralkodói udvar által bevezetett nyelv, tehát csak az utóbbi esetben a főváros nyelve; a francia esetében Île-de-France-é (nem Párizsé), az olasz esetében Toszkánáé (nem Rómáé) (Де Соссюр 1977: 231). El kell tehát ismerni – már F. de Saussure alapján is –, hogy a litván köznyelv az akkori legfejlettebb térség, Suvalkija nyelvjárásából ered. Sem az alap megváltoztatásáról, sem törésről, sem a köznyelv változatosságáról nem beszél, hiszen ilyenek nincsenek.

A nyelv társadalmi (a társadalom konvencióján alapuló) jelenségként való saussure-i felfogásának, különösen pedig az ezen a felfogáson alapuló szociolingvisztikának (társadalmi vagy szociológiai nyelvészetnek) a meghonosodásával együtt észrevétlenül megszilárdult az a nézet, inkább beállítódás is, hogy a nyelv fő funkciója a kommunikációs, nem pedig az elsődleges, eredendő megjelölő – reprezentatív – funkció. Az egyetemi (tanulmányi) és enciklopédikus szinten egy eltorzult felfogás vált uralkodóvá: a nyelv a kommunikáció eszköze. A nemzetek és nyelvek olvasztótégelyeiben a nemzetiség elvesztését – az asszimilációt – még eufemisztikusabban nevezik: k ó d v á l t á s.

Simas Karaliūnas litván nyelvész 1997-ben megjelent terjedelmes monográfiájában, a Nyelv és társadalom (A nyelvhasználat pszichoszociológiai és kommunikációs jellemzői) című műben – amely alcíme alapján mintha ezt az eszközt tárgyalná – határozottan elutasítja a dogmát, és meggyőző érvekkel támasztja alá azt az álláspontot, hogy a nyelv funkciói nem korlátozódnak a kommunikáció területére és a megnevező funkcióra: fölöttük és előttük áll a nyelv etnikai funkciója – az azonosító, egyesítő, valamint a nemzetet elhatároló, a nemzeti sajátosságot és a nyelv nemzeti hovatartozását kifejező funkció (Karaliūnas 1997: 163, 164). És már 100 évvel ezelőtt (1913-ban) is így fogalmazott K. Būga: „A litvánokat, mind a felvidékieket, mind a szamogitákat, egy nemzetté a n y e l v teszi” (Būga 1913: 403). Egyébként F. de Saussure is beszélt arról, hogy

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

39

a nyelvet mint a különböző etnoszok beszélőinek közösséggé kovácsolását szolgáló eszközt (де Соссюр 1977: 260), de egyoldalúan és futólag – mindenekelőtt a nyelvben természetes módon ott rejlik az etnosz vagy a nemzet, végső soron pedig a nemzet (etnikai vagy politikai) összefogása és állammá szervezése. Csak nagyon ritka esetekben különbözik – válik ketté – a nyelv, az etnosz kifejezője és a kommunikáció eszköze (az ír nemzet esetében), ám az első elvesztése a nemzeti hovatartozás elvesztésének veszélyét jelenti: az első fokozatot, vagy akár az utolsót – a véget. Nagyon ritkák a többnyelvű etnoszokból álló svájci vagy belga politikai nemzetek, a második pedig – a diszharmonikus. A spanyol (kasztíliai) etnosz a spanyol politikai nemzeten belül erős autonómiatörekvésekkel szembesül a katalánok (békés) és a baszkok (terrorista eszközöket is alkalmazó) részéről. Az unió utáni Litván Nagyfejedelemség politikai nemzete, amikor lengyel nyelvűvé vált (csak a nép maradt meg szinte teljesen litván nyelvűnek), elveszítette államát. A szamogit szubetnosz (alnemzet) regionális patriotizmusa elsősorban nyelvi, etnikai, kulturális, de olykor pártvezérek használják ki...

Az LKEnc 1999-es és 2008-as kiadásából sem a nyelv, sem a nyelvi funkciók, még a litván nyelv sem hiányzik... Van egy igen komoly Adele Valeckienė-tanulmány a köznyelvről – egy bekezdésnyi meghatározás és 3,5 oldal a litván köznyelv történetéről. A köznyelvek elméletével (vagy elméleteivel), az európai vagy legalább a szomszédos helyzettel, alapjaival és a nyelvjárásokkal való kölcsönhatásával nem foglalkozik. A VLE III 2003-as kötetében Vytautas Ambrazas tömör köznyelvről szóló szócikke a görög koiné, valamint a német és az orosz köznyelv kialakulásának alapjait tárgyalja, de az átfogóságtól és a számunkra fontos aktualitástól még messze van, sajátosságunkat nem emeli ki. A. Piročkin a szerb és a szlovák köznyelv nyelvjárási, a cseh köznyelv (a 16. század végén!) könyvnyelvi alapját jelölte meg (Piročkinas 2010: 10), de figyelmen kívül hagyta a hozzánk közeli orosz nyelv rendkívül sajátos, kettős alapját: „Az orosz köznyelv úgy alakult ki, hogy a régi egyházi szláv nyelv fokozatosan eloroszosodott, és az orosz nyelvjárásokhoz igazodott; ez a nyelv a macedóniai bolgárok beszédmódján alapult” (V. Ambrazas – VLE III 2003). Hozzá kell tenni, hogy a nemzeti korszak előtti orosz köznyelv (литературный язык) kizárólag könyvnyelv volt, a nemzet köznyelve viszont a beszélt – népi – nyelv alapjára épült (KPP 2003: 307). Az első akadémiai orosz köznyelvi szótár kiadásakor a felső rétegek (amelyek akkor még franciául is beszéltek!) szókincsét élesen elkülönítették a köznép (простонародье) szókincsétől, és így alakult ki a népies beszélt nyelv (просторечие). Az orosz köznyelvet még ma is – noha nem nemesi beszédmód – a népnyelv ellentéteként tartják számon: a területi és társadalmi nyelvjárásokkal, valamint a nem kodifikált, nyelvjárás fölötti, különböző társadalmi rétegek által használt, korlátozott témakörű beszélt nyelvvel, a népies beszéddel állítják szembe (KPP 2003: 303–304). Borisz Larin 1928-ban kifejtett álláspontja valamivel megengedőbb volt: a népies beszédet „alacsonyabb rendű” köznyelvi (общий) beszédnek tekintette (KPP 2003: 517). Ahogy a peremvidékről befelé – a köznyelv perifériája felé – teret nyer, a köznyelv egyik stiláris rétegévé válik: egyszerűvé és kötetlenné, az igényes, magas, könyvnyelvi réteg ellentétévé (KPP 2003: 518).

40

KALBOS KULTŪRA | 86

a nyelv perifériájává – a köznyelv egyik stiláris rétegévé válik: egyszerű és kötetlen, szemben a csiszolt, magas, könyvnyelvi réteggel (KPP 2003: 518). Az az állítás, hogy a köznyelv folyamatosan gyarapodik és megújul a népnyelvből, és hogy a vele való kölcsönhatás az orosz köznyelv nemzeti sajátossága (KPP 2003: 304), meglehetősen közel áll a mi helyzetünkhöz (talán kissé el is sajátítottuk), csakhogy nálunk ez nem másodlagos kölcsönhatás, hanem eredendő alap. A megújulás azonban már régóta inkább csak deklaráció (az oroszoknál is!..); ellenkezőleg, mindkét oldal – bár nem egyforma mértékben – jelentősen eltávolodott egymástól, s csak ebben hasonlítanak, egyébként elhatárolódnak egymástól! F. de Saussure a köznyelv és a nyelvjárások éles ütközéséről beszélt: arról, ahogyan a kulturális termék elhatárolódik a természet szférájától (de Saussure 1977: 60).

F. de Saussure Bevezetés az általános nyelvészetbe című művének A nyelvészet tárgya fejezetében, miután felállítja a nyelv–beszéd dichotómiát és meghatározza a nyelv helyét a beszédben, négy nem is rövid pontban foglalja össze a nyelv fő jellemzőit (де Соссюр 1977: 52–53). Sem itt, sem később, saját elméletének kifejtése során nem ad tömörebb nyelvmeghatározást. Axel Holvoet tartalmas, nyelvről szóló VLE IX 2006-os szócikke is F. de Saussure-től indul – bár ezt nem említi (a végén utal rá, de a szakirodalmat nem jelöli meg). Ezután Karl Bühler és Roman Jakobson nyomán felsorolja a nyelv funkcióit. A nemzeti funkció azonban nincs köztük, noha S. Karaliūnas már 1997-ben felvetette.

Didysis danų kalbininkas glosematikas Louis Hjelmslevas (1899–1965) knygoje Kalba. Įvadas (daniškai 1963; prancūziškas vertimas 1966, lietuviškas 1995), irgi nekalbantis apie tautos kalbą ar kalbos tautą, o tik kalbinę bendriją, kalbines bendruomenes (Hjelmslev 1995: 52, 75), prie tautinės funkcijos, žinoma, ir negali priėti. O ir funkcija jam – „mokslinio aprašymo atskleidžiami objektų santykiai“ (Hjelmslev 1995: 8), elementų funkcija – tai, kas klasikinei kalbotyrai – fonetiniai dėsniai (Hjelmslev 1995: 103), taigi ir kalbą jis glaustai apibrėžia kaip „struktūrą, kurioje visus kiekvienos kategorijos elementus sieja tarpusavio komutacijos santykiai“ ir dar patikslina: „kad struktūra, kurios turinio ir išraiškos planai yra susieti dvišalės presupozicijos santykiu, būtų pavadinta kalba, būtina, kad šiuo santykiu nebūtų susieta nė viena šių dviejų planų vienetų pora“. (Hjelmslev 1995: 119, 122). Šitas stulbinamai vienpusiškas apibrėžtis gana greitai pats apibūdina kaip aspektines – „kalbos s t r u k t ū r o s (ret. mano – J. K.) bendrąjai teorijai sukurti reikalingas“ (Hjelmslev 1995: 123). Tai jau į šalį nuo šio straipsnio užmojo, bet įžvalgusis autorius (L. H.) vėl netikėtai nuo šio teiginio pasuka į straipsniui aktualų dalyką: „struktūra remiasi savais dėsniais ir kinta ne dėl tendencijų, būdingų kalbos bendruomenei, o dėl pačios sistemos kintančių polinkių“ (Hjelmslev 1995: 154). Dar svarbiau bendrinės kalbos

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

41

A fordulatok előkészítőinek meg kell hallaniuk: „a nyelv struktúrája csak bizonyos irányokban hajlamos mozogni” (Hjelmslev 1995: 154). Ha másfelé mozog (vagy mozgatják!), más típus felé közelít.

Mindez rengeteg, sokféle szempontból világos felismerést kínál. Hozzá kell tenni F. de Saussure egy további jelentős meglátását: a nyelvészetben nem a tárgy határozza meg a nézőpontot, hanem éppen a nézőpont teremti meg a tárgyat (де Соссюр 1977: 46). Azokból a tudományokból pedig, amelyek tárgya magától értetődő, figyelmeztetés hallatszik: ha valami teljesen világos, akkor rosszul vizsgálták meg. A nyelv nem teljesen világos dolog, hiszen sem nem vizsgálták meg minden oldalról, sem nem egyetlen kulccsal nyitható. A nyelvnek az a felfogása, amely pusztán eszköznek tekinti, egyértelműen tévesnek és émelyítően tolakodónak bizonyult. Tertullianus már tudta: „A különféle nemzetek különféleképpen nevezik ugyanazt az embert. Egy lélek – különböző szavak, egy szellem – különféle hangok. Minden nemzetnek megvan a maga nyelve, <...>” (Tertulianas 1988: 194). A nemzetek nyelveinek útjai sokfélék: vannak hasonlók, és sok a különböző. Még L. Hjelmslev is meglepő fordulatot vesz, amikor kijelenti: „Minden – a nemzet karakterétől a személyiségjegyekig – a nyelvészet tárgykörébe tartozik” (Hjelmslev 1995: 160). A mi régi európai emberünk, Algirdas Julius Greimas is taníthatja azokat, akik túlzottan nemzeti színekben látják az európai identitást: „a haza: nyelv, kultúra” (Greimas 1991: 93).

Ennek nincs vége, de be kell fejezni. Mégpedig azzal, amivel kezdtük: Jonas Jablonskasszal. Az általa kijelölt út folytatódik, szinte sohasem szakadt meg, bár olykor akadályozták és tagadták. Új módszert is kitaláltak: J. Jablonskisról hallgatni. Íme egy beszédes példa: a jeles évforduló alkalmából a szélesebb közönségnek szánt Veidas hetilap egy meglehetősen terjedelmes cikket közölt (hat fényképpel), amelyet – bár nem nyelvész írta, ami szintén sokatmondó! – így zártak: „J. Jablonskis tanulságai és példája napjainkban is segíthetnek nekünk, hiszen a globalizáció sok új veszélyt jelent a litván nyelvre” (Rudokas 2010: 55). A vallással, kultúrával és társadalmi élettel foglalkozó folyóirat, a Naujasis židinys–Aidai számára J. Jablonskis neve vajon terra incognita, elérhetetlen Rubicon, mumus, vagy aut nihil?.. Az alternatív nyelvészet művelői – Loreta Vaicekauskienė, de leginkább nyelvésznek nem tekinthető szerzők (Algirdas Patackas, Guoda Azguridienė, Tomas Daugirdas, Nerijus Šepetys) – barázdákban és zsákutcákban botorkálnak, rosszindulatú gúnyolódással és abszurd ostobaságokkal. A litván Jablonskis-kutatás számukra semmit sem jelent, hiszen J. Jablonskis sem jelent nekik semmit. Ezért segítségül hívunk egy olyan jablonskistát, akit eddig még nem említettünk, aki legnagyobb munkáit Amerikában végezte, bár doktorátusát Lipcsében szerezte, hazájában pedig sokat tett a történeti nyelvészet, a dialektológia, valamint a nyelvi norma és a helyesírás terén: Antanas Salyst (1902–1972).

42

KALBOS KULTŪRA | 86

1937-ben a Naujoji Romuva című folyóiratban megjelent Nyelv és társadalom című cikk éppen jablonski módon kezdődik: „A nyelv fogalmát nagyon különbözőképpen határozzák meg, attól függően, milyen nézőpontból tekintünk rá. Sokan azt mondják: az ember számára a nyelv a gondolatok, fogalmak, kívánságok kifejezésének eszköze. Némelyek még azt is hangsúlyozzák: csupán eszköz, semmi több. Vagyis paradox módon a nyelvet akár egy csoportba is sorolhatnánk például a légvédelmi ágyúval. <...> Ha így tekintünk a kérdésre, a nemzeti nyelveket természetesen nemzetközi zsargonnak kellene felváltania <...>” (Salys 1979: 3). De „ez nem maga a lényege” – „A nyelv önmagában nem él, nem organizmus, hanem csupán annak funkciója” – „a társadalom szellemének összetevője” (Salys 1979: 3). A nyelvek nem annyira fonetikájukban különböznek, hanem „lényegükben mélyülnek el, a nemzet lelkéhez kötődve”, „a nyelv a nemzet fogalmának alapvető törvénye”, „a nyelvek nemzetiek <...> teljes belső, gondolati tartalmukban” (Salys 1979: 4). Egy évvel később a Tautos Mokykla folyóiratban közli részletes cikkét, a Anyanyelv és gondolkodás címűt. 1935-ben a Gimtoji kalba című folyóiratban megjelent, Az iskola és a nyelvérzék című cikkét J. Jablonskisra hivatkozva kezdi: „A nyelvben a nemzet megvallja, hogy micsoda, mennyit ér”, majd így folytatja: „a nyelv teremti meg a nemzetet” (Salys 1979: 13). J. Jablonskishez hasonlóan két különböző világot lát: „A nagy nemzetek emberei, mivel teljesen saját, kizárólag nemzeti környezetben nőnek fel, a nyelvben is jóval kevesebb idegen hatást vesznek át, mint a nagy nemzetek között szétszóródott kis nemzetek. E nemzetek közös nyelvei már rég megszilárdultak, a nyelvhasználat egészében inkább megszokás szerinti, a norma szilárd, és minden beszélő vagy író könnyen megkülönbözteti a sajátot az idegentől, a helyeset a kerülendőtől” (Salys 1979: 13). P. Skardžiusnak pedig így kellett ezt megfogalmaznia (J. Jablonskisról!): „Mivel anyanyelvünk nem csupán a mindennapi érintkezés egyszerű eszköze, hanem nemzeti öntudatunk és műveltségünk kifejezője is, ezért ő <...> hozzáfogott közös írott nyelvünk ápolásának munkájához is, <...>” (Skardžius 1940: 303–304).

Erről a témáról soha nem mondható el minden, de most ennyi elég.

ÁLTALÁNOS KÖVETKEZTETÉSEK

Jonas Jablonskist mindenekelőtt egységes, integráns személyiségként kell látnunk (és bemutatnunk a közönségnek!), saját kora – a nemzetek tavasza –, saját helye – a kis nemzetek kelet-európai hazája – és saját nemzete modern emberének; gazdag tevékenységét nem laposan osztályozni, hanem hierarchiába rendezni kell, és ki kell emelni életének vezérfonalait, tevékenységének irányelveit. J. Jablonskis útján a legfontosabb az alap: a nyelv és a nemzet életereje, a nemzet oktatása, a függetlenség; ezt követik a nyelvi

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

43

irányelvek, vagyis a közös nyelv vezérfonala – a nemzeti alap (az emberek nyelve), amely a szókincs és a szintaxis tisztaságának elvén nyugszik, és a számos sikeres (mintegy 600 szavas) új szó megalkotásában, valamint a tiszta, leghitelesebb adatokon alapuló szintaxisleírásban valósult meg. A nyelvtani vázlat kiállta az évszázad próbáját. Néhány konkrét kérdés – a nyelvtan és a szóalkotás – megítélése a szükséges alapos vizsgálat nélkül történt; túlságosan hagyatkoztak a szigorú, megszakítatlan rendszerszerűségre, amint azt a jelenlegi források (LKŽ és mások) mutatják, amelyeket a nyelvi adatok nem támasztanak alá. A javítások hosszú, folyamatos és kitartó gyakorlata (Nyelvi kérdések és hasonlók) többnyire helyes, olykor maga is korrigálja, ritkán megalapozatlan, de nem mindig mondanak le róla. Termékenyebb is lehetett és kellett volna lennie, különösen a szabad sajtó, mindenekelőtt a függetlenség egyetemi és gimnáziumi évtizedei alatt; gyakran – főként az újságokban, sőt egyes íróknál is – figyelmetlenül, sőt rosszindulatú ellenségességgel találkozott, és ez ma is így van. Mind az ő előforduló megalapozatlan megállapításai, mind a hozzájuk való vak ragaszkodás, mind pedig az indokolatlan elutasításuk a legalaposabb konkrét kutatásokat és a legmegalapozottabb következtetéseket kívánja meg. A bevésődött nézetek tompa ismétlése elidegenít J. Jablonskistól és a nyelvtől egyaránt. Nem kell vakon követni minden nyomát – mindenekelőtt az irányelveket kell szem előtt tartani. A még életében megindult jablonskiana útját egyrészt írásainak (cikkeinek) öt kötete, valamint a nyelvtanokat tartalmazó két kötet jelöli ki, másrészt az egykötetes monográfia, a tanulmányok és a számos cikk, de sajnos a meglehetősen bőséges, többnyire terhes, üres, sőt nihilista vita is. J. Jablonskist alaposabban kutatták és írták le, mint amennyire megértették és megfelelően elfogadták. A legnagyobb félreértés – egyben elméleti tévedés! – az a kísérlet, hogy sajátos nemzeti és nyelvi utunkat a nagy nyugati nyelvek kaptafájára húzzák.

ŠALTINIAI

DŽ₁ 1954 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Ats. red. J. Kruopas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

DŽ₂ 1972 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Ats. red. J. Kruopas, Vilnius: Mintis.

DŽ₃ 1993 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Vyr. red. St. Keinys, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

DŽ₄ 2000 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. Vyr. red. S. Keinys, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

LKV 1950 – Lietuvių kalbos vadovas. Sudarė Pr. Skardžius, St. Barzdukas, J. M. Laurinaitis. Lietuvių tremtinių bendruomenė. – Antroji dalis [žodynas].

LKŽ I₁ 1941 – Lietuvių kalbos žodynas 1. I leid. Red. J. Balčikonis, Vilnius.

LKŽ I₂ 1968 – Lietuvių kalbos žodynas 1. II leid. Ats. red. J. Kruopas, Vilnius: Mintis.

44

KALBOS KULTŪRA | 86

LKŽ II₂ 1969 – Lietuvių kalbos žodynas 2. II leid. Ats. red. J. Kruopas, Vilnius: Mintis.

LKŽ IV 1957 – Lietuvių kalbos žodynas 4. Ats. red. K. Ulvydas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

LKŽ V 1959 – Lietuvių kalbos žodynas 5. Ats. red. K. Ulvydas, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

LKŽ IX 1973 – Lietuvių kalbos žodynas 9. Vyr. red. J. Kruopas, Vilnius: Mintis.

LKŽ X 1976 – Lietuvių kalbos žodynas 10. Vyr. red. J. Kruopas, Vilnius: Mokslas.

LKŽ XII 1981 – Lietuvių kalbos žodynas 12. Vyr. red. K. Ulvydas, Vilnius: Mokslas.

LKŽ XIII 1984 – Lietuvių kalbos žodynas 13. Vyr. red. K. Ulvydas, Vilnius: Mokslas.

TŽŽ 1936 – Tarptautinių žodžių žodynas. Sudarė K. Boruta, Pr. Čepėnas, A. Sirutytė-Čepėnienė, Kaunas: Sakalas.

LITERATŪRA

Aistis J. 1991: Milfordo gatvės elegijos, Vilnius: Lietuvos rašytojų sąjunga.

Ambrazas S. 1993: Daiktavardžių darybos raida, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Ambrazas S. 2000: Daiktavardžių darybos raida 2, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Balčikonis J. 1919–1920: Jablonskis ir mūsų šių dienų kalba. – Rinktiniai raštai 2, 1982, Vilnius: Mokslas, 155–158.

Balčikonis J. 1930: Jablonskio nuopelnai. – Rinktiniai raštai 2, 1982, Vilnius: Mokslas, 166–168.

Balčikonis J. 1931: Kuo mums brangus Jablonskis. – Rinktiniai raštai 2, 1982, Vilnius: Mokslas, 169–172.

Balčikonis J. 1932a: Prakalba. – Jablonskio raštai 1, Kaunas: Švietimo ministerija, VII–X.

Balčikonis J. 1932b: Trumpas gyvenimo aprašymas. – Jablonskio raštai 1, Kaunas: Švietimo ministerija, XI–XXVIII.

Basanavičius J. 1970: Rinktiniai raštai, Vilnius: Vaga.

Būga K. 1913: Kalbų mokslas bei mūsų senovė. – Rinktiniai raštai 1, 1958, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 401–418.

Būga K. 1922: Kalba ir senovė. – Rinktiniai raštai 2, 1959, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 7–328.

Čiurlionis M. K. 1960: Apie muziką ir dailę, Vilnius: Valstybinė grožinės literatūros leidykla.

Donskis L. 1993: Maironis lietuvių istoriografijos ir istoriosofijos paradigmų kontekste. – Kultūros barai 1, 68–71.

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

45

Girdenis A., Piročkinas A. 1977; 1978: Jonas Jablonskis – dialektologas. – Kalbotyra 28(1), 29–39; 29(1), 19–28.

Greimas A. J. 1991: Iš arti ir iš toli, Vilnius: Vaga.

Hjelmslev L. 1995: Kalba. Įvadas, Vilnius: Baltos lankos.

JabL 1985: Jono Jablonskio laiškai, Vilnius: Mokslas.

JablR I 1932: Jablonskio raštai 1. Red. J. Balčikonis, Kaunas: Švietimo ministerija.

JablR III 1934: Jablonskio raštai 3. Red. J. Balčikonis, Kaunas: Švietimo ministerija.

JablR IV 1935: Jablonskio raštai 4. Red. J. Balčikonis, Kaunas: Švietimo ministerija.

JablRR I 1957: Jablonskis J. Rinktiniai raštai, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

J. P. 1930: Darbų pagerbkime didįjį kalbininką! – Kalba I 2, 64–65.

Jonikas P. 1930: Jablonskio kalbos tyrimo charakteristikos bruožas. – Kalba I 2, 63–64.

Jonikas P. 1940: Į Jablonskį atsigręžus. – Gimtoji kalba 2, 17–19.

Jonikas P. 1979: Antano Salio gyvenimo ir mokslinės veiklos pagrindiniai bruožai. – Salys A. Raštai 1, Bendrinė kalba, Roma, XIII–XX.

Kalbotyra 1962, V tomas.

Karaliūnas S. 1997: Kalba ir visuomenė (Psichosociologiniai ir komunikaciniai kalbos vartojimo bruožai), Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Kavolis V. 1994: Žmogus istorijoje, Vilnius: Vaga.

Klimavičius J. 1975: Visą gyvenimą. – Žvaigždutė 3.

Klimavičius J. 1983: Kelionės aplink stalą. – Mintis ir ženklas, Vilnius: Mokslas, 9–50.

Klimavičius J. 2008: Draugiškas, draugingas, draugus. – Kalbos kultūra 81, 133–140.

LKG I 1965: Lietuvių kalbos gramatika 1, Vilnius: Mintis.

LKEnc 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

LKEnc 2008: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

LLEnc 2001: Lietuvių literatūros enciklopedija, Vilnius: Lietuvių literatūros ir tautosakos institutas.

LTE IV 1978: Lietuviškoji tarybinė enciklopedija 4, Vilnius: Mokslas.

Maironis 1987: Raštai 1, Vilnius: Vaga.

Maironis 1988: Raštai 2, Poemos, Vilnius: Vaga.

Maironis 1992: Raštai 3, kn. 2, Vilnius: Vaga.

MuzEnc I 2000: Muzikos enciklopedija 1, Vilnius: Lietuvos muzikos akademija, Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

46

KALBOS KULTŪRA | 86

Palionis J. 1957: J. Jablonskis ir jo lietuvių kalbos vadovėliai. – Jablonskis J. Rinktiniai raštai 1, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 7–56.

Palionis J. 1959: J. Jablonskio kalbiniai taisymai. – Jablonskis J. Rinktiniai raštai 2, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 5–34.

Palionis J. 2001: Jonas Jablonskis ir dabartinė bendrinė kalba. – Kalbos kultūra 74, 3–8.

Piročkinas A. 1970: J. Jablonskio kalbos norminimo pagrindai ir principai. – Lietuvių kalbos sekcijos sąsiuvinis 5(18), 5–15.

Piročkinas A. 1978: J. Jablonskis – bendrinės kalbos puoselėtojas, Vilnius: Mokslas.

Piročkinas A. 2000: Jonas Jablonskis – naujų žodžių kūrėjas. – Gimtasis žodis 10, 2–6; 11, 14–16; 12, 7–12.

Piročkinas A. 2010: Dėl kurių ne kurių samprotavimų apie Jono Jablonskio kalbinę veiklą. – Mokslo Lietuva 17 1, 10–11.

Piročkinas A. 2010–2011: Erškėčiuotu keliu lydėjo kalbą į lietuvių mokyklą. – Mokslo Lietuva 2010 22, 6–7; 2011 1, 10–11; 2, 10–11.

Piročkinas A. 2011–2012: Apie Joną Jablonskį kalbėti niekada ne vėlu. – Mokslo Lietuva 2011 22 4; 2012 1, 4; 31, 4.

Rudokas J. 2010: Lietuvių rašomosios kalbos tėvas. – Veidas 52, 54–55.

Sabaliauskas A. 1979: Lietuvių kalbos tyrinėjimo istorija iki 1940 m., Vilnius: Mokslas.

Salys A. 1979: Raštai 1. Bendrinė kalba, Roma: Lietuvių katalikų mokslo akademija.

Samulionis A. 1986: Balys Sruoga, Vilnius: Vaga.

SinŽ 1980: Lyberis A. Sinonimų žodynas, Vilnius: Mokslas.

Skardžius P. 1926: Bendri pastebėjimai. – Kalbos mažmenos. – Rinktiniai raštai 3, 1998, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 25–31.

Skardžius P. 1927: Priesaga -auninkas. Kalbos mažmenos. – Rinktiniai raštai 3, 1998, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 46–49.

Skardžius P. 1928: Dėl prof. J. Jablonskio „neklaidingumo“. – Rinktiniai raštai 5, 1999, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 578–579.

Skardžius P. 1931: J. Jablonskis. – Rinktiniai raštai 4, 1998, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 323–331.

Skardžius P. 1937: J. Jablonskis ir dabartinė lietuvių bendrinė kalba. – Rinktiniai raštai 2, 1997, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 245–267.

Skardžius P. 1940: Jonas Jablonskis. – Rinktiniai raštai 2, 1997, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 301–306.

Skardžius P. 1943: Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius.

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

47

Skardžius P. 1950: J. Jablonskis kalbininkas. – Rinktiniai raštai 2, 1997, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 368–380.

Skardžius P. 1973: J. Jablonskio taisymai. – Rinktiniai raštai 2, 1997, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 546–562.

Tertulianas 1988: Apie sielos liudijimą. – Katalikų kalendorius žinynas, Kaunas–Vilnius: Lietuvos Vyskupų Konferencijos leidinys, 190–194.

TLE II 1986: Tarybų Lietuvos enciklopedija 2, Vilnius: Vyriausioji enciklopedijų redakcija.

Ulvy das K. 1961: J. Jablonskis – lietuvių literatūrinės kalbos ugdytojas. – Lietuvių kalbotyros klausimai 4, 5–18.

Ulvy das K. 1982: Dėl J. Jablonskio požiūrių į kalbą. – Kalbos kultūra 42, 3–16.

Vaicekauskienė L. 2013. – Gimtoji kalba 8, 24–28.

Vidžiūnas A. 2000: Jonas Jablonskis – visuomenės žmogus. – Gimtoji kalba 12, 1–3.

VLE III 2003: Visuotinė lietuvių enciklopedija 3, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

VLE VIII 2005: Visuotinė lietuvių enciklopedija 8, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

VLE IX 2006: Visuotinė lietuvių enciklopedija 9, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Zinkevičius Z. 1978: Lietuvių kalbos dialektologija, Vilnius: Mokslas.

Zinkevičius Z. 1992: Lietuvių kalbos istorija 5. Bendrinės kalbos iškilimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Zinkevičius Z. 2013: Lietuva. Praeities didybė ir sunykimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos centras.

KPP 2003: Культура русской речи. Энциклопедический словарь-справочник, Москва: Наука.

Соссюр де Ф. 1977: Труды по языкознанию, Москва: Прогресс.

Холодович А. А. 1977: Фердинанд де Соссюр. – Соссюр де Ф. Труды по языкознанию, Москва: Прогресс, 650–671.

Gauta 2013 11 04

Priimta 2013 12 20

48

KALBOS KULTŪRA | 86

JONAS JABLONSKIS AND THE LANGUAGE OF THE NATION

Summary

Jonas Jablonskis should first be seen as a solid integral personality and a modern man of his time, known as the Spring of Nations, his place, Eastern Europe, known as the homeland of the small nations, and his nation. Instead of being classified flatwise, his abundant activities should be organised in a hierarchical order by highlighting the landmarks of his life and the milestones of his activities. The road of Jablonskis primarily relied on the very foundations, i.e. the existence of the language and the nation, national education, independence, followed by the landmarks of language, i.e. the standard language as the national foundation (people’s language), a well-founded principle of dictionary and syntax purity implemented by the fruitful formation of new words and the description of syntax based on pure authentic data. An outline of grammar withstood the trials of the century. The evaluations of certain specific aspects – grammar and word-formation – are lacking a thorough study; a simple and strict systemization which is not testified by language data, as contemporary sources show (Dictionary of Lithuanian, etc.), was unduly relied upon. A long, continuous and persistent practice of numerous corrections (Gimtoji kalba – Language Matters, etc.) is to the most part correct; self-corrections are occasional; in some cases, they are ill-founded but not always refused. Though it could and should have been more fruitful, in particular in the free press, mostly during the decades of independence of universities and gymnasiums, it was often approached without due attention, even with bitter hostility, in particular by the press and even by certain writers, which, by the way, is still apparent today. Occasional invalidities and their blind acceptance as well as unreasonable rejections require the most thorough targeted studies and the most valid conclusions. Blunt repetitions of long-established matters push away from both Jablonskis and the language. Not every step he had taken should be blindly followed – landmarks should first be observed. The road of the jablonskiana which had begun during his lifetime was marked by 5 volumes of his writings (articles), 2 volumes of grammars as well as a 2-volume monograph, studies, numerous articles and rather rich, though mostly insistent, empty, even nihilistic, polemic. Jablonskis has been better studied and described than fully understood and duly acknowledged. The greatest theoretical misunderstanding is the attempt to address our peculiar road of the nation and the language according the pattern of the great Western languages.

KEYWORDS: Jablonskis, jablonskiana, language, nation, language of the nation, national function of the language.

JONAS KLIMAVIČIUS

Erfurto g. 56-14, LT-10308 Vilnius

J. KLIMAVIČIUS. Jonas Jablonskis ir tautos kalba

49