LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, III

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

EGYES BALTI NYELVEK MEZŐGAZDASÁGI NÖVÉNYNEVEINEK EREDETÉRŐL

A. SABALIAUSKAS

Retek (Raphanus sativus)

1. A. de Candolle (38,553) véleménye szerint a retek őshazája Nyugat-Ázsia. A Talmud tanúsága szerint a retek kiválóan termett az ókori Babilóniában (vö. O. Schrader, Reall., 2, 251). Ázsiából ez a növény igen korán Egyiptomba kerülhetett. Hérodotosz (2,125) megemlíti, hogy a Kheopsz-piramis ábrázolásai alapján ítélve az emlékmű építői a hagyma és a fokhagyma mellett nagy mennyiségben retket is ettek (συφαρθη) (vö. G. Buschan, 243). A retket népi eledelként említik a régi görög komédiák (vö. O. Schrader, Reall., 2, 251). Az ókori rómaiak is ismerték a retket. A retek neve mellé rendszerint odatették a Syriaca jelzőt, vagy úgy jelölték meg, hogy quae Assyrio semine venit. Ez is a növény keleti eredetét mutatja (vö. O. Schrader, Reall., 2,251).

2. A baltiak és a szlávok valószínűleg valamivel később ismerkedtek meg ezzel a zöldségfélével. Egyelőre nincsenek régészeti adataink, amelyek tanúsítanák, milyen régi a balti és szláv területeken. Például nyelvi adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a litvánok már a XII. században ismerték a retket. Nyilvánvaló, hogy a szlávok korábban megismerték, hiszen a baltiak, mint látni fogjuk, a szlávok révén ismerkedtek meg ezzel a növénnyel.

3. Az indoeurópai nyelvekben a retek nevei leggyakrabban kétféle eredetűek.

A görög reteknevek, a ῥαφανίς, ῥαφάνη, ῥάφανος, azonos tőből származnak, mint a répa nevei, a ῥάπυς, ῥάφυς. A görögben a retek erről a növénynévről kapta a nevét. A görögből ez a retekmegnevezés átkerült a latinba — raphanus. Később ez a név fennmaradt a neolatin nyelvekben: ol. rafano, sp. rábano, port. rabanete.

A görög jövevényszó mellett a latinnak volt egy másik, saját retekneve is, a rādīx, amelynek eredeti jelentése „gyökér”. Ez a latin szó átkerült a germán nyelvekbe: ófelnémet rat(i)c(h), retich, óangol rǣdic, középfelnémet retich, rātich, német Rettich, svéd rättika. Az ófelnémet merrātich azt mutatja, hogy kezdetben e szó tövében a germán nyelvekben ā volt (vö. F. Weigand, 577—8; F. Kluge, Et. Wb., 597). A germán nyelvekből ez utóbbi retekmegnevezés átkerült a finnbe — räättikka (vö. T. E. Karsten, IF, 26, 250—1; Germ., 207). A magyarban is előfordul — retek.

17. Kalbotyros klausimai, III

257

4. A retek elnevezései a szláv nyelvekben is megtalálhatók: ószláv redьky, rъbъky, óorosz репька (И. И. Срезневский, 3, 216), orosz редька, belarusz рэдзька, ukrán редька, szerb-horvát родаква, ротква, ро́ква, szlovén redkev, cseh ředkev, řetkev, szlovák red’kev (V.Machek, Rost., 60), lengyel rzodkiew, felső szorb rjedkej, alsó szorb radkej (vö. F.Miklosich, Et. Wb., 284–5; А. Преображенский, Эт. сл., 2, 194; M.Vasmer, Et. Wb., 2,504; J.Holub, F.Kopečný, Et. sl., 321; V.Machek, Et. sl., 432).

Már első pillantásra látható, hogy ezeknek a szláv nyelvi retekneveknek nem állítható helyre egyetlen közös alapformája. A felsorolt példák alapján legalább négy alapforma rekonstruálható: *redъky, *rodъky, *rъbъky, *rьdъky (vö. V. Machek, Rost., 60). Ez az eltérés azt mutatja, hogy ez a retek elnevezése nem szláv szó: a legtöbb szláv nyelvbe a germán nyelvekből került át (vö. A. Meillet, Étud., 184; C. C. Uhlenbeck, AfslPh, 15, 490; V. Kiparsky, Lw., 276–7). Az orosz névalakok valószínűleg az alsónémetből származnak (vö. V. Kiparsky, Lw., 276–7). A német zárt e az oroszban ь-ként jelenhetett meg, akárcsak a Бърнъ < német Bern szóban (vö. K. Būga, ZfslPh, 1, 42). A szláv nyelvekben ennek a reteknek a neve népetimológia hatására is megváltozhatott fonetikailag. E nevek némelyike a szláv nyelvekbe a neolatin nyelvekből is átkerülhetett (vö. M. Vasmer, Et.Wb., 2,504; V. Machek, Rost., 60).

Később az oroszból ez a retek-elnevezés a Szovjetunió egyes más népeinek nyelvébe is átkerült: evenki редька, evenki nyelvjárási редька, burját-mongol редьке stb.

5. E tövű retek-elnevezés a balti nyelvekben, vagyis a litvánban és a lettben is megtalálható.

Nyelvünk régi emlékeiben is megtaláljuk: K. Širvydas szótárában (331), J. Morkūnas Postillájában (270). Ez a szó az óoroszból került át a litvánba. Átvétele még a ъ> e előtt történt, vagyis legkésőbb a 12. században (vö. K. Būga, ZfslPh, 1, 42; В. И. Костельницкий, 397).

A litván keleti aukštaitis nyelvjárásokban ennek az elnevezésnek a ru-dikas alakja fordul elő. K. Būga (ZfslPh, 1, 42) szerint ez, akárcsak a lett retek elnevezése, az óorosz (K. Būga terminológiájában belarusz — Weiss-russen) *ръбъка alakból származik, amelyben a tőbeli ъ az r mássalhangzó keményedése következtében keletkezett. K. Būga hasonló magánhangzó-változást lát a lett krusts szóban is (a kristis mellett) (K. Būga, RRš, 2,538). Ezt az alakot azonban, mint látni fogjuk, másképpen is lehet magyarázni.

6. A lett nyelvben leginkább elterjedt retek-elnevezés a rutks. J. Endzelīns (EM, 3,565) úgy véli, hogy ez az alak valószínűleg a *ridiks alakból származik, csupán a tő magánhangzója változott meg a ruds „vöröses, barna” szó hatására. Ezt talán részben az elnevezés olyan alakjai is alátámasztják, mint a ruduks (EM, 3, 554; J. Endzelins, La. Gr., 72), a rudaks (T. Šmite, FBR, 12,51; EH, 2, 381), amelyek a rutaks alakkal párhuzamosan fordulnak elő (F. Adamovičs, FBR, 3, 107). Így a litván rudikas alak is magyarázható, hiszen az az óorosz nyelvemlékekben nem adatolt *ръбъка alakból, amelyből K. Būga véleménye szerint a fent említett lett és litván retek-elnevezések származhattak.

A lett nyelvjárásokban egyszer a ridiks alakot is feljegyezték (EH, 2, 375). Elszigetelt előfordulása miatt nehéz bármilyen következtetést levonni belőle.

258

A retek lett neve a mai lett nyelvben egy másik összetett zöldségnévben is megtalálható — māmuts „torma”, amely a német Meerrettich mintájára keletkezett, a szó második részének lefordításával.

A retek elnevezéséből néhány más növény is kapta a nevét: ezera rutks, velna rutks, juodu rutks „Cicuta virosa”, meža rutks „Geum rivale”, lauka rutks „Raphanus raphanistrum” (EM, 3,565).

A Kursa-parti dűnék halászainak lett nyelvében a retek neve retichs formában fordul elő (J. Plāķis, 77). Ez az elnevezés a német nyelvből származik.

7. Láthatjuk, hogy a baltiaknak és a szlávoknak ugyanaz a reteknevük. Mindkét nyelvcsoportban, akárcsak számos más indoeurópai nyelvben, ez az elnevezés jövevényszó. A szlávok többsége a germán nyelvekből, a baltiak pedig a szlávoktól vették át. Az óporosz nyelv reteknevére vonatkozóan nincs semmilyen adat.

Sárgarépa (Daucus carota)

1. E növény hazájának Európát vagy Elő-Ázsiát szokás tekinteni (vö. A. de Candolle, 554; O. Schrader, Reall., 2,69; H. Burchardówna, 170).

Sárgarépamaradványokat találtak Svájcban, a Robenhausen-i cölöpépítmények maradványai között (vö. G. Buschan, 148; O. Schrader, Reall., 2,69). Ezt a leletet azonban egyesek kétségbe vonják (vö. J. Hoops, Reall., 1, 234).

2. Lengyelország területén a VII—IX. századra datált leletekben sárgarépamagokat találunk (vö. H. Burchardówna, 164, 175).

A sárgarépa termesztéséről ebben az időben Litvánia és Lettország területén kevés adat áll rendelkezésre. A XVI. századi litvániai uradalmi leltárak említik ezt a növényt, bár viszonylag nem túl gyakran (vö. K. Jablonskis, 419, 451, 455, 678). Az 1624-es és 1630-as lettországi uradalmi kataszterekből megtudjuk, hogy a lett parasztok sárgarépát adtak be földesuraiknak járandóságként (vö. A. Švābe, IMM, 1922, 169; J. Sehwers, 301).

3. Az indoeurópai nyelvekben e növény több, különböző eredetű elnevezését találjuk. A latinból a sárgarépa carota neve különböző utakon jutott el néhány más indoeurópai nyelvbe: ol. carota, alb. karotë, fr. carotte, ang. carrot, ném. Karote stb.

A germán és a szláv nyelvekben a sárgarépa egy másik elnevezése terjedt el leginkább: ófelnémet mor(a)ha, középfelnémet morhe, mörhe, német Möhre, óangol more, angol more, ódán mora, ósvéd mora stb. (vö. J. Hoops, Reall., 1, 234; F. Weigand, 2, 206–7; F. Kluge, Et. Wb., 484), orosz морковь, морква (В. Даль, 2, 347), belarusz морква, ukrán морква, bolgár морков, szerb-horvát мрква, szlovén mrkve, cseh mrkev, szlovák mrkva, lengyel marchew, felsőszorb morchej, alsószorb marchew (vö. M. Vasmer, Et. Wb., 2, 158–9; A. Преображенский, Эт. сл., 557; F. Miklosich, Et. Wb., 192).

A szláv nyelvekből a sárgarépa e neve más nyelvekbe is átkerült: román morcov (vö. A. Rosetti, 44), moldvai морков. Később az oroszból a Szovjetunió más népeinek nyelvei is átvették ezt a szót: tuvai морковь, burját-mongol морхооб, evenki морковь, evenki морковь stb. Amint látni fogjuk, a szlávok közvetítésével a litvánok is átvették ezt a szót.

E szó eredetéről különböző vélemények vannak. Mindenekelőtt a görögből származó, Hésziodosznál szereplő βράκανα· τὰ ἄγρια λάχανα alakkal hozzák kapcsolatba, a görög alakot *mr̥k- előalakra visszavezetve (vö. A. Walde, Vgl. Wb., 2, 313; É. Boisacq, D. ét., 131; J. Hoops, Reall., 1, 234; M. Vasmer, Et. Wb., 2, 158; F. Kluge, Et. Wb., 484). Szemantikailag po-

259

A borsó ilyen összekapcsolása nagyon is lehetséges, mivel egy kultúrnövény gyakran valamely vadon termő növénytől kapja a nevét (gör. ἄγρια λάχανα „vad zöldségek”). A görög, germán és szláv nyelvek szavainak egységes előalakját azonban nehéz rekonstruálni.

A kutatók többsége a szláv sárgarépanevet germán jövevényszónak tartotta (vö. F. Miklosich, Et. Wb., 192; A. Walde, Vrgl. Wb., 2, 313; C. C. Uhlenbeck, AfslPh, 15, 489; O. Schrader, Reall., 2, 69). Ezt a nézetet Baudouin de Courtenay is támogatta (10). Ez az állítás részben megalapozott, mert e tő szláv nyelvekben előforduló sárgarépaneveiből nem rekonstruálható egységes előalak. Másfelől azonban a sárgarépa valamennyi szláv nyelvi neve fonetikailag sem kapcsolható össze a germán sárgarépanévvel. Ezért a sárgarépa lengyel és szorb nevei valószínűleg csak a germán nyelvekből kerültek át (vö. V. Kiparsky, Lw., 75—6; M. Vasmer, Et. Wb., 2, 158—9; V. Machek, Rost., 167).

V. Machek (LP, 2, 158; Rost., 167) úgy véli, hogy a szlávok és a germánok egyaránt egy ismeretlen, nem indoeurópai nyelvből vették át a sárgarépa nevét. Ezt írja: „Mivel ez a növény ősidők óta mindenütt honos Európában, állítható, hogy mind a szláv *mьrky, mind a germán *murrō — egymástól függetlenül — az Európa indoeurópai előtti őslakóinak nyelvéből került át” (Rost., 167).

4. Mint említettük, e tő sárgarépaneve a szláv nyelvekből a litvánba is átkerült. Nyelvjárásainkban és írott forrásainkban e szó különféle fonetikai változataival találkozunk: morkà, morkas, morkù, morkvė, morkvà (vö. J. Dagys, 116; F. Kurschat, Wb., 1, 67, 135). A litván morkvà alak teljesen megfelel az orosz nyj. морква, illetve a fehérorosz морква alaknak; innen került a litván nyelvbe (vö. A. Brückner, Fw., 110; J. Otrebski, Tw., 3, 33; B. И. Костельницкий, 259; K. Būga, ZfslPh, 1, 48). A morkvà alak már K. Sirvydas szótárában is megtalálható (142). A morkà alak már a litván nyelvben alakult ki. Az ilyen, v mássalhangzót érintő kiesés meglehetősen gyakori a jövevényszavakban; vö. liežarsta < liežarstva, kǫlyti < kǫvlyti (Pr. Skardžius, Lw., 135). Ez a mássalhangzó olykor az ősi szavakban is kiesik (vö. J. Endzelins, La. Gr., 212—20; BVSuF, 49—50).

A tő különféle változásai más szavak analógiája alapján mentek végbe; például a morkvė alak a bìlvė, rópė szavak hatására jöhetett létre, a mórkas pedig más, -o-tövű zöldségnevek mintájára.

5. A letteknek nincs e tőből származó sárgarépanevük. Ott a legelterjedtebb szó a burkāns, amely a szomszédos nyelvekben is előfordul: orosz боркан, буркан (В. Даль, 1, 115, 143), kelet-porosz német Burkan, Borkan, Porkan (H. Frischbier, 1, 120), finn porkanna, észt porgand, mordvin пурыкя, пурыкя, lív borkons, litván burkonas, burkūnas (L. k. žd., 1, 972, 973). Amint látjuk, ez a sárgarépanév Északkelet-Európa egy bizonyos területén terjedt el. A szláv nyelvek közül csak az oroszban található meg, a germán nyelvek közül pedig csak a kelet-porosz németben. A szó a balti finn nyelvekbe az oroszból került át (vö. J. Mikkola, Ber., 91). Az azonban nem világos, honnan jutott az oroszba. V. Kiparsky (Baltend., 201, vö. M. Vasmer, Et. Wb., 1, 108) úgy véli, hogy az oroszok ezt a sárgarépanevet a balti németektől vették át, oda pedig a görögből, az egyházi latin közvetítésével került (βράκανα). Eszerint ugyanabból az eredetből származó szó volna, mint a korábban említett szláv és germán sárgarépanevek, csakhogy egészen más úton keletkezett. M. Fasmer (Et. Wb., 1, 108) azonban láthatólag megalapozottan nem ért egyet ezzel a magyarázattal,

260

mivel a gör. βράκανα nagyon ritkán használt szó, és a tudományos szakirodalomban nem fordul elő.

K. Būga (ZfsIPh, 1, 48) a következőket írta erről a kérdésről: „мѫркы azonos eredetű lehet, mint a бърканъ. Csakhogy ma még nem ismerünk olyan nyelvet, amelyben az m b-vé válhat, vagy fordítva. Hogy az ókorban a Balti-tenger mellett létezett olyan nyelv, amelyben a b m-mel váltakozhatott, azt nemcsak a мѫркы és a бърканъ, hanem a lett buca és a mu-ca ’hordó’ is mutatja.”

Tehát nincs kétséget kizáró magyarázat.

6. Ez a sárgarépanév már a 17. századi lett nyelvemlékekben is megtalálható; például G. Manceler (Phras. lett., XVI) ezt írja: „gelbe Rüben, Burrkani”, J. Langija pedig: „Burkans, plur. Burkani, gelbe Mö hre oder Rübe” (vö. még J. Sehwers, 301). Nehéz megmondani, milyen úton került ez a szó a lett nyelvbe. Lehetséges, hogy a lettek az oroszból vették át, ahogyan A. Brückner állította (Fw., 75). K. Būga véleménye szerint (ZfsIPh, 1, 48) a balti németek a lettektől kölcsönözték ezt a sárgarépanevet, de az is lehet, hogy éppen fordítva történt.

A lett nyelvjárásokban a burkāns alak mellett a burkanis, burkans alakokkal is találkozunk (EH, 1, 254). Az utóbbi alak azonos eredetű lehet a litván bur-kantas szóval. A -t- képzőelemet tartalmazó képző azonban olykor a lett nyelvben is kialakulhatott e szóban a burkantiņš kicsinyítő alak mintájára (e képzőhöz vö. J. Endzelīns, La. Gr., 316—7).

7. Ez a sárgarépanév olykor a litván nyelvjárásokban is előfordul: burkonas, burkūnas (L.k. žd., 1, 972, 973). Ezek a szavak valószínűleg két úton kerültek a litván nyelvbe: a kelet-porosz németből és a lettből. Ezt földrajzi elterjedésük is mutatja.

K. Širvydas szótárában (243) a burkuntai < burkantai szót találjuk. Ott a pasternokai szó szinonimájaként használja. Oroszból került a litván nyelvbe (vö. K. Būga, ZfsIPh, 1, 48; Pr. Skardžius, Lw., 48). E szó képzője azonban nagyon bizonytalan. Az említett nyelvészek szerint ugyanaz a képző található benne, mint az észt porgand ’sárgarépa’ szóban. Ez az állítás azonban kétséges, mert az orosz forrásokban nem találjuk e szót hasonló képzővel, a balti finn nyelvek közül pedig csak az észtben van ilyen képző ebben a szóban. A képző tehát a litván nyelvben is kialakulhatott.

A litván nyelvben meglehetősen elterjedt az e tőből származó burkūnas szó ’Melilotus’ jelentésben (L.k. žd., 1, 537; K. Būga, ZfsIPh, 1, 48). Ezzel a jelentéssel az oroszban is megtalálható (В. Даль, 1, 143), ahonnan a litvánba került.

E szavak tőbeli magánhangzó-különbségét az orosz nyelv fonetikai változatosságával kell magyarázni.

8. A litván nyelv nyugati nyelvjárásaiban a sárgarépának egy másik elnevezése is előfordul. Ennek az elnevezésnek különféle fonetikai változatai vannak: germėlė, gėrmolė, germėlė, gėrmuolė, girmolė, girmolis, girmuolė (L.k. žd., 3, 260, 261, 344; J. Dagys, 116; J. Gerullis, Chr. Stang’as, 82). Ez az elnevezés a német nyelvből került át. Kelet-Poroszország német nyelvjárásaiban a Gelmö hre alak fordul elő (H. Frischbier, 1, 224, 225), ebből ered a sárgarépa litván elnevezése is (vö. K. Alminauskis, 53, 54). A litvánok kölcsönzéskor csupán felcserélik a mássalhangzókat. Hasonló metatézisjelenségek, különösen a jövevényszavakban, meglehetősen gyakran előfordulnak; vö. lett redele, észt redel < alsónémet ledder,

261

lett. purvelis < pulveris (vö. J. Endzelins, La. Gr., 235). A litván nyelvben a sárgarépa nevének különféle hangtani változatai úgy jöhettek létre, hogy más litván szavakkal hozták kapcsolatba, például: girь, mōlis.

9. A sárgarépa ilyen elnevezése a Kúrzsi-földnyelv halászainak lett nyelvében is előfordul: germele (M. Voelkel, 11), germile (M. Graudiņa). Ez a szó a litvánból, vagy közvetlenül a németből kerülhetett át a lett nyelvbe.

10. A sárgarépa baltikumi, szláv és más nyelvekbeli elnevezéseit áttekintve azt látjuk, hogy ezek többnyire tisztázatlan eredetűek. A balti nyelvekben használt sárgarépa-elnevezések a szláv és a német nyelvből kölcsönzöttek. A litván nyelvben a szlávból átvett sárgarépa-elnevezés terjedt el a leginkább. Az óporosz nyelv növénynevére vonatkozóan semmilyen adatunk nincs.

Uborka (Cucumis sativus)

1. A. de Candolle (331, 559) Indiát tekinti a növény őshazájának. Ezt a nézetet a későbbi kutatók is osztják (vö. H. Burchardówna, 170–1; O. Schrader, Reall., 1, 653; A. Engler, Hehn Kult., 318).

Indiából ez a növény még időszámításunk előtt eljutott Kínába (vö. A. de Candolle, 332). Az ókori görögök is termesztették. A görögök közül Alkaiosz említi először az uborkát (Kr. e. VII. század). Ezt a növényt σίκος néven említi. Az Iliászban (2, 572; 23, 299) szerepel Σικυών városa is, amelyet korábban Μηκώνη „mákváros” néven hívtak; feltehetően az uborka nevéből kapta a nevét (vö. O. Schrader, Reall., 1, 653).

A görögöktől közvetlenül vagy valamilyen közvetítő révén a szlávok is megkapták ezt a növényt. Innen az uborka később a balti népekhez, valamint néhány germán vidékre is eljutott.

Lengyelország területén a régészeti leletek között már a VIII—X. századra keltezett uborkamagokat is találunk (vö. H. Burchardówna, 165, 176). Litvánia és Lettország területének régészeti leleteiben egyelőre nem találták nyomát az uborkatermesztésnek. A XVI. századi litvániai udvarházak leltáraiban az uborka már előfordul. Savanyított uborkát is említenek bennük (vö. K. Jablonskis, 451, 453, 678).

2. Az indoeurópai nyelvekben az uborkának több elnevezése is előfordul. Ezek többnyire kölcsönzött, viszonylag újabban használatba került szavak. Egyes indoeurópai nyelvek uborkaelnevezései a latin cucumis, -eris szóból erednek, mégpedig: olasz cocomero „görögdinnye; uborka”, francia concombre, spanyol cucumeráceo „uborkaféle, uborka-”, angol cucumber, német (Dél- és Nyugat-Németországban előforduló) Kukummer, Kumerling, Guckummer, Kommer, Kumr, Cummer, Kukumr, holland komkommer (Trübners Wb., 259; F. Weigand, Wb., 1, 1167), szerbhorvát kukhmar (F. Miklosich, Et. Wb., 146). A latin pepo, -onis (< görög πέπων) „dinnyeféle (Cucumis melo)” szóból ered néhány újlatin nyelv uborkaelnevezése, például: spanyol pepino, portugál pepino, moldvai nēnēhe. A délszláv, román és albán nyelvekben más tőből eredő uborkaelnevezés található, mégpedig: bolgár краставица, szerb краставац, horvát krastavica, román castravete, albán kastravec. Ezt az elnevezést megpróbálják az ószláv krasta, krastavъ „érdes, rücskös, egyenetlen” szóval kapcsolatba hozni (vö. V. Hehn, 318; A. Будилович, 89). P. Černych (Оч. лекс., 61) az említett uborkaelnevezéssel az orosz коростовик, коростянка „Scabiosa” elnevezést is összefüggésbe hozza (В. Даль, 2, 169).

3. Európa nyelveiben azonban egy másik uborkaelnevezés terjedt el a leginkább. Ez az elnevezés a szláv, balti, germán és más nyelvekben is előfordul. Ez is

262

Szintén kölcsönszó, amely különböző utakon került ezekbe a nyelvekbe. Ennek a tőnek az uborkaneve a szláv nyelvek nagy részében megtalálható: orosz огурец, огурок (Б. Даль, 2, 649), belarusz agurok, agurok (П. А. Расторгуев, 142), ukrán огірок, szerb-horvát угорак, cseh okurka, okurek, szlovák uhorka, uharka, uherka, ugorka, uhorok (V. Machek, Rost., 227–8), lengyel ogórek, felsőszorb korka, alsószorb gurka.

A fent említett tőből származó szláv uborkanevek alapján nem lehet egyetlen alapformát rekonstruálni. A szlovák és a szerb-horvát nevek alapján az *angur- alapforma állítható helyre, míg a keleti szláv, a cseh és a lengyel uborkanevek az *ogur- alapformára utalnak. A régebbi alapforma az *angur-. Erre utal az említett szláv uborkanevek forrása, a görög βίζαντ. ἄγγουρον (a mai görög ἄγουρι). A szlávok valószínűleg magát a növényt és a nevét is a görögöktől vették át (vö. M. Vasmer, Et. Wb., 2, 253–4; ZfslPh, 19, 449). Az *ogur- alapforma kialakulását V. Machek (Rost., 228) disszimilációval magyarázza, amikor az n nazális eltűnik az r likvida előtt („…asi prieš spodobu: n-r > r-r > O-r”).

Ennek az uborkanévnek az eredete nem teljesen világos. Egyesek a görög anyagra támaszkodva magyarázzák a görög ἄγγουρον szót. Véleményük szerint ez a szó azt jelenti: „éretlen, zöld” (ἄγουρος = ἄωρος). Szemantikailag ez a magyarázat teljesen meggyőző, hiszen az uborkát éppen zölden fogyasztották, mielőtt teljesen megérett volna (vö. O. Schrader, Reall. 1, 653; V. Hehn, 320). A görög ἄγγουρον szót a perzsa angūr „szőlőfürt” szóval is összefüggésbe hozzák (vö. F. Miklosich, Et. Wb., 2, 371; V. Machek, Rost., 228). Van ugyanis egy apró uborkafajta, amelynek termése valamelyest a szőlőfürtre emlékeztet. Végül a görög ἄγγουρον szó akár a perzsa angūr és a görög ἄγουρος kontaminációjával is magyarázható (vö. J. Holub, F. Kopečný, Et. sl., 254). A görög ἄγγουρον mellett az uborka összetett neve, a τετράγγουρον is előfordul (V. Hehn, 316); ebből származik az albán trangull „uborka” szó (vö. O. Schrader, Reall. 1, 653).

Az uborkával először a déli szlávoknak kellett megismerkedniük. Ezt a földrajzi helyzet határozta meg. Annak az állításnak, hogy az огурец szó lengyelből került az orosz nyelvbe, nincs alapja (vö. V. Jagić, AfslPh, 7,495).

A szláv uborkanév görög eredetével nem mindenki ért egyet. P. Černych például (Ист. гр., 301; Оч. лекс., 113) úgy véli, hogy a görögök valószínűleg a szlávoktól vették át ezt a nevet. Véleménye szerint a szlávok (Оч. лекс., 61) ezt az uborkanevet minden bizonnyal valahonnan keletről kapták. P. Černych magyarázata azonban nehezen támasztható alá (vö. még Л. А. Булаховский, ВЯ, 1953, 1,137).

4. A szlávok révén az uborka neve magával a növénnyel együtt más országokba is eljutott. Ez a név a germán nyelvekben is megtalálható: német Gurke, svéd gurka, dán agurk, norvég agurk, angol gherkin „kovászolni való uborka, ecetes uborka”. Az uborka neve viszonylag nem régen került a germán nyelvekbe. Elsőként a németek ismerkedtek meg vele. A németek általában két úton ismerték meg ezt a növényt: a rómaiak és a szlávok révén. Ezt szemléletesen mutatja az uborkanév földrajzi elterjedése a német nyelvjárásokban. Németország déli és nyugati részén a latin cucumis, -eris szóból származó uborkanév fordul elő, míg másutt a szlávból átvett alak. A németek kereskedelmi útvonalon vették át a nevet a szlávoktól. Már a XVI. századi nyelvemlékekben is előfordul (vö. Trübners Wb., 259). A német nyelvemlékekben és nyelvjárásokban az uborkanév különféle hangalaki változatai találhatók: Omorke, Umurke, Agurke, Augurke, Augurk, Gorken, Gurcken, Gorken, Gurchen, Ajurke (F. Weigand, 780-1;

263

Trübners Wb., 259; O. Schrader, Reall., 1, 653; O. Schrader, IF, 17, 30). Hasonló hangalaki változatosság sok kölcsönszóra jellemző. A németek révén ez az uborkanév más germán nyelvekbe is átkerült.

A magyarok is a szlávoktól kölcsönözték ezt a tőből származó uborkanevet: uborka, ugorka. A balti finn nyelvekben is megtalálható. Oda két úton jutott el: a germán nyelvekből — észt kurk, finn kurkku (vö. Л. Хакулинен, 2,63) —, valamint közvetlenül a szlávból — finn uggurits (vö. J. Mikkola, Ber., 23). Később az orosz nyelvből az uborka neve a Szovjetunió néhány más népének nyelvébe is átkerült: evenki огурец, burját-mongol үгерцы, tuvai огурец, avar охрец stb.

5. Ennek a tőnek az uborkaneve a balti nyelvekben is megtalálható. Valószínűleg ide is két úton került.

A litvánok az uborka nevét a szlávoktól kölcsönözték. Ez a szó lengyelből vagy belaruszból kerülhetett a litván nyelvbe. K. Būga (Žd., 19) és A. Brückner (Fw., 66) úgy véli, hogy a litvánok a nevet a lengyelektől vették át. Mások mindkét lehetőséget elfogadják (vö. Pr. Skardžius, Lw., 26; E. Fraenkel, Et. Wb., 2; J. Otrebski, Tw., 3,5).

Hangtanilag a litván agù̄kas eredhet mind a lengyel ogurek (a XVI. századtól ogórek), mind a belarusz огурокъ alakból. Ez az alak a Litván Nagyfejedelemség XVI. századi különféle írásos emlékeiben is előfordul (vö. K. Jablonskis, 451; K. Būga, Žd., 19). Ez az uborkanév gyakran megtalálható régi írásos emlékeinkben. Már J. Bretkūnas, K. Širvydas és S. Chilinskis is használja (vö. K. Būga, Žd., 19). A litván nyelvjárásokban az agù̄kas forma mellett az agù̄klas (Vkš, Užv, Kl, Ky, Škn, Grz, Krp, Plng, Skd; K. Būga, Žd., 19; L.k. žd., 1, 26), a vagù̄klas (Slnt, Pln, Nv, Mžk, Sd, Krtn, Yl) és a gù̄klas (Štk; A. Bezzenberger, Lit. F., 116) alak is előfordul. K. Jaunius a -l- képző megjelenését itt a gurklys szó hatásával magyarázta (vö. K. Būga, Žd., 19). Ez a magyarázat meglehetősen valószínű. A szókezdő a- elmaradása talán szintén részben alátámasztaná e szavak kapcsolatát. E. Frenkel (Et. Wb., 178) másképp magyarázza a kérdést. Véleménye szerint a gù̄klas szót a németből kölcsönözték, a -l- képző pedig a cviklas szó hatására keletkezett. Aligha fogadható el E. Frenkel magyarázata. Az egyetlen érv amellett, hogy a szót a németből kölcsönözhették, az a- hiánya. Ez a magánhangzó azonban idegen nyelvi hatás nélkül is kieshetett (vö. belarusz агурок: огурок, német Agurke: Gurke stb.).

A litván nyelvben néhány más növénynév is található, amely az uborka nevéből származik, mégpedig: agurkynas „Borrago officinalis” (L.k. žd., 1, 25), agurkininkas „nagy, szőrös levelű, uborkaízű kerti növény” (L. k. žd., 1, 25), agurkės „Borrago officinalis” (L.k. žd., 1, 25), agurklė „Borrago officinalis” (L. k. žd., 1, 26), agurklialapis, agurklialapės „iszapos tavakban vagy meglehetősen mély pocsolyákban növő növény, amelynek levelei a vízben úsznak, kicsik (nem tavirózsáéhoz hasonlók), levélnyele pedig vékony és hosszú, egészen az aljzatig ér” (L. k. žd., 1, 25, 26). Az agurklialapis, agurklialapės szavakban az első -l- valószínűleg betoldott hang, amely a második -l- hatására jelent meg, mivel ebben a nyelvjárásban az agurklas és agurklė szavak nem használatosak.

Lettország területén az Agurkle rétnév is előfordul, amely szintén a litván agurklė, agurklas szavakkal hozható kapcsolatba (vö. J. Endzelīns, LV, I, 1,6).

6. A lett nyelvben is használatos ennek a tőnek az uborkaneve. A lett nyelvbe való bekerülésének története némileg eltér a litvánétól. E. Glück (1652—1705) bibliafordításában már megtaláljuk a „to Augurkų” alakot. Ez a középfelnémetből kölcsönzött szó.

264

alsó-szász augurke (vö. J. Sehwers, 4, 302). G. F. Stender szótárában (1,393)) az augurkės alakot találjuk, amelyet szintén az alsó német augurke szóból származó kölcsönszónak tartanak (vö. J. Sehwers, 302). E szótár kiegészítéseiben megjegyzik, hogy egyébként az agurkis egyes számú alak használatos (vö. ugyanott, 302). A lett nyelv keleti részébe az agurkiszó agurkis alakja szláv nyelvekből is bekerülhetett (vö. K. Būga, Žd., 19; И. Энделин, Жив. ст., 1899, 3, 253; A. Brückner, Fw., 166).

A mai irodalmi lett nyelvben a gurķis alak használatos. A szókezdő a- kiesésére hatással lehetett a német Gurke alak. Ez azonban idegen hatás nélkül is végbemehetett.

A Kúrföldi-dűnék halászainak lett nyelvjárásában a gurķe alak használatos (vö. J. Plāķis, 58). Ez német kölcsönszó.

7. Az indoeurópai nyelvekben az uborkának több elnevezését találjuk. A legtöbb szláv nyelvben használatos uborkaelnevezés a görögből származik. A szláv nyelvekből ez az elnevezés átkerült a germán, néhány finnugor és a balti nyelvekbe. A litvánok az uborka nevét a lengyel vagy a belorusz nyelvből vették át. A lett nyelvbe a németből került. A lettek egy része, a latgalok azonban a szláv nyelvekből is átvehették az uborka elnevezését. Az óporosz nyelv uborkaelnevezéséről semmilyen adatunk nincs.

R ö v i d í t é s e k

alb. — albán ang. — angol fel. — felvidéki avar. — avar belor. — belorusz bizánc. — bizánci bolg. — bolgár bur. — mong. — burját — mongol cseh. — cseh dán. — dán dial. — nyelvjárási észt. — észt evenk. — evenki evenkik. — evenki nyelvű gör. — görög indoe. — indoeurópai sp. — spanyol ol. — olasz lett. — lett lengy. — lengyel lit. — litván lív. — lív lat. — latin luz. — szorb moksa. — moksa mold. — moldáv norv. — norvég holl. — holland perzsa. — perzsa port. — portugál fr. — francia rom. — román

orosz. — orosz ók. — ókori szerb. — horv. — szerb — horvát szlovén. — szlovén szlovák. — szlovák ószl. — ószláv finn. — finn svéd. — svéd tuv. — tuvai ukr. — ukrán közép. — középnémet alsó német. — alsó-szász žem. — žemaitiai

* * * Grz — Gruzdžiai Yl — Ylakiai Kl — Kuliai Krp — Kruopiai Krtn — Kretinga Kv — Kvedarna Mžk — Mažeikiai Nv — Nevarėnai Pln — Plungė Plng — Palanga Sd — Seda Skd — Skuodas Slnt — Salantai Skn — Sakyna Štk — Šateikiai Užv — Užventis Vkš — Viekšniai

265

I R O D A L O M

1. K. Alminauskis, Die Germanismen des Litauischen, Kaunas, 1935.

2. F. Adamovičs, Filologu biedrības raksti, 3,97—109, Rīga (1927).

3. A. Bezzenberger, Litauische Forschungen, Göttingen, 1882.

4. А. И. Бодуэн де Куртенэ, Несколько слов о культуре первобытных и древних славян, Варшава, 1890.

5. É. Boisacq, Dictionnaire étymologique de la langue grecque, Heidelberg—Paris, 1916.

6. A. Brückner, Die slavischen Fremdwörter im Litauischen, Weimar, 1877.

7. А. Будилович, Первобытные славяне, 1, Киев, 1878.

8. K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas, Kaunas, 1924—5.

9. K. Būga, Zeitschrift für slavische Philologie, 1, 26—55, Leipzig (1925).

10. K. Būga, Rinktiniai raštai, 2, Vilnius, 1959.

11. Л. А. Булаховский, Вопросы языкознания, 1953, 1, 131—9, Москва (1953).

12. H. Burchardówna, Przegląd archeologiczny, 9, z. 2—3, 153—76, Poznań (1953).

13. G. Buschan, Vorgeschichtliche Botanik der Cultur- und Nutzpflanzen der alten Welt auf Grund prähistorischer Funde, Breslau, 1895.

14. A. de Candolle, Der Ursprung der Culturpflanzen, Leipzig, 1884.

15. П. Я. Черных, Очерк русской исторической лексикологии, Москва, 1956.

16. P. Ja. Csernyih, Az orosz nyelv történeti nyelvtana, Moszkva, 1952.

17. J. Dagys (red.), Lietuviškas botanikos žodynas, Kaunas, 1938.

18. V. Dal, Az élő nagyorosz nyelv értelmező szótára, 1—4, Moszkva, 1955.

19. EH = J. Endzelīns és E. Hauzenberga, Kiegészítések és javítások K. Mülenbach Lett nyelvi szótárához, 1—2, Riga, 1934—46.

20. EM=J. Endzelīns, K. Mülenbach Lett nyelvi szótára, 1—4, Riga, 1923—32.

21. J. Endzelīns, Lett nyelvtan, Riga, 1951.

22. J. Endzelīns, A balti nyelvek hangjai és alakjai, Riga, 1948.

23. J. Endzelīns, A Lett SZSZK helynevei, I, 1, Riga, 1956.

24. I. Endzelin, Živaja starina, 1899, 3,285—312, Szentpétervár (1899).

25. E. Fraenkel, Litván etimológiai szótár, Heidelberg, 1955—9.

26. H. Frischbier, Porosz szótár, 1—2, Berlin, 1882—3.

27. J. Gerullis és Chr. Stangas, A litván halászok nyelvjárása Poroszországban, Kaunas, 1933.

28. M. Graudina—Az 1957-ben a Kuršių Neringában feljegyzett nyelvjárási anyag (kézirat).

29. L. Hakulinen, A finn nyelv fejlődése és szerkezete, 2, Moszkva, 1955.

30. V. Hehn, Kultúrnövények és háziállatok ázsiai útjuk során Görögországba és Itáliába, valamint Európa többi részébe, hetedik kiadás, O. Schrader új kiadásában, A. Engler botanikai közreműködésével, Berlin, 1902.

31. J. Holub, F. Kopečný, Etymologický slovník jazyka českého, Praha, 1952.

32. J. Hoops, Reallexikon der germanischen Altertumskunde, 1—3, Strassburg, 1911—6.

33. K. Jablonskis, Lietuvos archyvas, 1, XVI amžiaus Lietuvos inventoriai, Kaunas, 1934.

35. V. Jagić, Archiv für slavische Philologie, 494—5, Berlin (1884).

36. T. E. Karsten, Die Germanen, Berlin—Leipzig, 1928.

37. T. E. Karsten, Indogermanische Forschungen, 26, 236—58, Strassburg (1909).

38. V. Kiparsky, Die geme inslavischen Lehnwörter aus dem Germanischen, Helsinki, 1934.

39. V. Kiparsky, Fremdes im Baltendeutsch, Helsingfors, 1936.

40. F. Kluge, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache, 17. Auf age, Berlin, 1957.

266

41. B. И. Костельницкий, Orosz–litván nyelvi kapcsolatok a litván nyelv szótári anyaga alapján, Leningrád, 1953 (kézirat).

42. F. Kurschat, Wörterbuch der littauischen Sprache, 1-2, Halle, 1870-4.

43. A Nīcai és Bārtának 1683. évi lelkésze, Jānis Langijs lett–német szótára rövid lett nyelvtannal. A kézirat fénymásolata alapján kiadta, tanulmányokkal... kiegészítette E. Blese, Rigában, 1936.

44. L. k. žd., 1—5 = Litván nyelvi szótár (az 1—2. kötet szerkesztője J. Balčikonis, a 3—5. kötet szerkesztője K. Ulvydas), Vilnius, 1941—1959.

45. V. Machek, Česká a slovenská jména rostlin, Praha, 1954.

46. V. Machek, Etymologický slovník jazyka českého a slovenského, Praha, 1957.

47. V. Machek, Lingua Posnaniensis, 2, 145—61, Poznań (1950).

48. G. Mancelius, Phraseologia lettica, Das ist: Täglicher Gebrauch der Lettischen Sprache, Riga, 1638.

49. A. Meillet, Études sur l’étymologie et le vocabulaire du vieux slave, Paris, 1902.

50. J. Mikkola, Érintkezések a nyugati finn és a szláv nyelvek között, Helsinki, 1894.

51. F. Miklosich, A szláv nyelvek etimológiai szótára, Bécs, 1886.

52. Litván posztilla... Vilniusban, Jokubas Morkunas által... az... 1600. évben.

53. J. Otrębski, A twerecki kelet-litván nyelvjárás, 3, Krakkó (1932).

54. J. Plāķis, A kursenieki nyelv, Rigában, 1927.

55. А. Преображенский, Az orosz nyelv etimológiai szótára, Moszkva, 1910—14.

56. П. А. Расторгуев, Az észak-szeverszki–fehérorosz nyelvjárás, Leningrád, 1927.

57. A. Rosetti, Influența limbilor slave meridionale asupra limbii române (sec. VI—XII), București, 1953.

58. O. Schrader, Reallexikon der indogermanischen Altertumskunde, 1—2, Berlin, 1917—29.

59. O. Schrader, Indogermanische Forschungen, 17, 11—37, Strassburg (1904—5).

60. J. Sehwers, Sprachlich-kulturhistorische Untersuchungen vornehmlich über den deutschen Einfluss im Lettischen, Leipzig, 1936.

61. Pr. Skardžius, Die slavischen Lehnwörter im Altlitauischen, Kaunas, 1931.

62. И. И. Срезневский, Материалы для словаря древне — русского языка по письменным памятникам, 1—3, Санктпетербург, 1893—1903.

63. G. F. Stender, Lettisches Lexicon, Mitau, 1789.

64. C. Szyrwid, Dictionarium trium linguarum, Vilnae, MDCCXIII.

65. T. Šmite, Filologu biedrības raksti, 12, 49—58, Rīgā (1932).

66. A. Švābe, Izglītības ministrijas mēnešraksts, 1922, № 2, 165—80, Rīgā (1922).

67. Trübners deutsches Wörterbuch, herausgegeben von A. Goetze, Berlin-Leipzig, 1936—7.

68. C. C. Uhlenbeck, Archiv für slavische Philologie, 15, 481—92, Berlin (1893).

69. M. Vasmer, Russisches etymologisches Wörterbuch, 1—3, Heidelberg, 1950—7.

70. M. Vasmer, Zeitschrift für slavische Philologie, 19, 448—52, Leipzig (1947).

71. M. I. A. Voelkel, Die lettischen Sprachreste auf der Kurischen Nehrung, Heidelberg, 1879.

72. F. L. K. Weigand, Deutsches Wörterbuch, 1—2, Giessen, 1909—10.