LIETUVIŲ KALBOS MORFOLOGINĖ SANDARA IR JOS RAIDA

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

A VÍZNEVEK KÉPZÉSÉNEK VIZSGÁLATÁRÓL

A. VANAGAS

A víznevek¹ képzésének vizsgálata – akárcsak általában a tulajdonneveké – más feladat, mint a közneveké. A köznevek képzésének elemzésekor annak megállapítására törekszünk, miként hoz létre a nyelv új szavakat, hogyan gyarapítja szókészletét². A helynevek, különösen a víznevek képzésére másként kell tekinteni. Napjainkra a földfelszín valamennyi fontosabb helyének és objektumának van neve; ezek közül sok évszázadokon és évezredeken át szájról szájra, nemzedékről nemzedékre öröklődött, sőt jogilag is rögzítették. Így a helynevek, különösen a víznevek kialakulásának folyamata gyakorlatilag csaknem befejeződött. A köznevekkel ellentétben itt nem élő, a nyelv belső törvényeinek folyamatosan kitett rendszerről van szó, hanem egy már csaknem kialakult, megszilárdult, nem élő rendszerről. Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy a helynevek, köztük a víznevek, ma már nem változhatnak. Egyes nevek, különösen a kisebb és kevésbé jelentős objektumokéi, a népetimológia, az analógia (például a többes számúvá válás) vagy az irodalmi nyelv hatására módosulnak, a nyelvjárások változásával alkalmazkodnak bizonyos nyelvjárási sajátosságokhoz stb. Új víznév azonban csak akkor keletkezhet, ha az ember gyakorlati tevékenységének körében új objektum jön létre, amelyet a kommunikáció érdekében valamiképpen el kell nevezni. Manapság igen kevés új folyó vagy tó keletkezik, többnyire mesterséges úton, ezért ezek általában mesterséges nevet kapnak (pl. Kaunasi-tenger, Ventai-csatorna stb.). Ezzel szemben a földfelszín nagyszabású átalakítási munkálatai meglehetősen intenzíven pusztítják a tavakat és folyókat. A most vizsgált objektumok egy része már eltűnt, nevük pedig feledésbe merül, vagy már teljesen el is felejtették őket. Ezért természetesen nem beszélhetünk a fejlődés tendenciáiról és a víznevek keletkezésének új módjairól. A víznevek képzésének vizsgálata arra irányul, hogy nyomon kövesse e,

¹ Itt és a továbbiakban a víznév terminus a legszűkebb értelemben szerepel, vagyis „folyók és tavak nevei” jelentésben.

² См. Л. В. Щерба, Очередные проблемы языкознания, «Известия Академии Наук СССР. Отделение литературы и языка», М., 1945, р. 181.

207

az alig élő, s úgy tűnik, mindinkább szűkülő folyó- és tónévrendszer kialakulásának módjait, valamint az azt létrehozó eszközök összességét. A víznévrendszer stabilitása folytán némileg hasonlít a holt nyelvek (a latin, a porosz stb.) közszói és helynévi rendszereihez. Ebből egy további következtetés is adódik. Mivel a víznevek rendszere már kialakult és alig változik, képzésük kutatója tekintetét mindig inkább a múlt felé, azokba az időkbe fordítja, amikor a ma már statikus rendszer még csak kialakulóban volt. Ez különösen azokra a víznevekre érvényes, amelyek az adott objektumok eltűnésével lényegében már nem élő nyelvi tények. A rendszer állandósága a víznevek egyik legjellemzőbb sajátossága, amely megkülönbözteti őket a köznevektől. Megjegyzendő, hogy a víznevek rendszere már kialakulásának kezdetétől hajlamos a megmerevedésre (alakjában és jelentésében). Ezért vizsgálatakor olyan problémák merülnek fel, amelyekkel a köznevek kutatásakor szinte soha nem találkozunk. A tanulmány csupán a víznevek képzésével kapcsolatos két fontosabb kérdést tárgyal: 1) a víznevek osztályozását; 2) a származékos vízneveket.

1. Az osztályozás kérdése a toponomasztika központi kérdése, amely egyformán érinti a helynevek valamennyi rétegét (vízneveket, lakott helyek neveit, mikrotoponímiát stb.). A konkrét anyag további elemzésének egésze az osztályozástól függ; az osztályozási séma mutatja meg elsőként és a legvilágosabban a kutató toponímiáról alkotott felfogását. Ez a kérdés azonban mindmáig nem nyert végleges megoldást. Elsősorban azért maradt megoldatlan, mert a helynevek végtelen változatossága és a nyelvi rendszerben elfoglalt sajátos helyzete miatt rendkívül nehéz egyetemes osztályozást kidolgozni. „A helynevek osztályozása nem mechanikus, dobozokba történő besorolás, hanem a törvényszerűségek rendszerének megállapítása” – mondja V. Nikonov.³ A tudomány fejlődése emellett mindig együtt jár a vizsgált tárgyhoz való viszonyulás változásával, ezért a korábban elfogadott osztályozások gyakran ma már csak történeti értékkel bírnak. Igaz, a litván (és általában a balti) helynevek osztályozását senki sem dolgozta ki, és senki sem próbálta meg más nyelvek helynévi osztályozásait a litván névállományra alkalmazni. Legközelebbi szláv szomszédaink azonban, különösen a lengyelek, csehek, bolgárok, jugoszlávok stb., ezen a területen jóval többet tettek. A szláv helynevek első osztályozásai a 19. század közepe táján készültek⁴. Ezen osztályozásoknak számos előnyük mellett hátrányaik is voltak; ezek közül talán az volt a legfontosabb, hogy céljaik elsősorban nem tisztán nyelvészetiek, hanem „utilitáriusak” voltak, vagyis nem annyira a toponimák rendszereinek nyelvészeti elemzésére törekedtek, mint inkább

³ В. Никонов, Послевоенные работы по топонимике в славянских странах, «Краткие сообщения Института славяноведения Академии Наук СССР. Славянское языкознание, № 28. М., 1960, p. 77.

⁴ Kritikai áttekintésükhöz lásd: W. Taszycki, Słowiańskie nazwy miejscowe (Ustalenie podziału), „Prace Komisji Językowej PAU“, Nr. 29, Kraków, 1946; vagy W. Taszycki, Onomastyka, Wrocław-Kraków, 1958, p. 229—258; В. Никонов, Послевоенные работы по топонимике..., p. 75—105. Nézetünk szerint a korábbi osztályozásokat S. Rospond értékelte a leghelyesebben a „Klasyfikacja strukturalno-gramatyczna słowiańskich nazw geograficznych“ című könyvében, Wrocław, 1957, p. 14—27.

208

megtudni, milyen információkat nyújthatnak a helynevek a mai embernek a népek múltjáról, kultúrájáról, természetéről, növényvilágáról, szokásairól, társadalmi viszonyairól stb. A helyneveket nem olyan különleges nyelvi jelenségnek tekintették, amelynek vizsgálata nyelvészeti feladat, hanem „fossiles de la géographie humaine”, „Geschichtquelle”, „Siedlungsgeschichte” stb.⁵ Ezzel természetesen nem azt akarjuk mondani, hogy valamennyi korábbi osztályozás értelmetlen volt, és semmi hasznot nem hozott a toponomasztika fejlődésének. Mivel összefüggtek a korabeli egész nyelvtudomány (és nem csak a nyelvtudomány) fejlődésével, hozzájárultak a helynevek szemantikájának és részben szóalkotásának legfontosabb vonásai megértéséhez, számos ismeretet adtak a népek, nyelvek, a természet, a növényvilág stb. múltjáról, s ezzel sok tudós figyelmét a névanyagra irányították.

Amint például S. Rospond korábbi osztályozásokról adott áttekintéséből⁶ látható, az osztályozások fejlődése összefüggött a helynévgyűjtés intenzívebbé válásával, valamint a toponomasztikának a nyelvtudomány önálló ágává formálódásával. A szemantikai-etimológiai jellegű osztályozásokat ma már nem csupán azért vetik el, mert szigorúbb nyelvészeti elvek híján gyakran összekevertek különböző tényeket, számos hibát vétettek a szóalkotás magyarázatában, és nem fogták át a helynevek teljes változatosságát, hanem nyilván azért is, mert az általuk kitűzött feladatot nagyrészt már megoldották. A toponomasztika további fejlődése a korábbi osztályozások nélkül (a szlávoknál F. Palacký, F. Miklošič, T. Wojciechowski, F. Schwarz, E. Muka, P. Skok, K. Moszyński, V. Taszycki és mások munkái⁷) aligha képzelhető el.

A helynevek osztályozásának problémáját két, csaknem egy időben, különböző országokban megjelent mű dolgozza fel új módon. Ezek P. Lebel⁸ „A francia hidronímia alapelvei és módszerei”, valamint S. Rospond⁹ „A szláv helynevek strukturális-grammatikai osztályozása”¹⁰ című munkái. E két kiváló toponimikus gondolatai a legfontosabb kérdésekben sok tekintetben egybeesnek¹¹. P. Lebel és S. Rospond munkái azért tekinthetők újítónak, mert a helynevekre, erre a szókincs sajátos részére, nem a történeti információt keresők, hanem a nyelvészek szemével, nyelvi tényekként tekintettek.

P. Lebel a francia hidronimákat három csoportra osztja: 1) appellatív nevek (les noms appellatifs ou noms génériques); 2) minősítő nevek, vagyis leíró kifejezések (les noms qualificatifs ou expressions descriptives); 3) meghatározó nevek, azaz olyan melléknevek vagy kifejezések, amelyek az objektum térbeli, időbeli vagy időtartambeli helyét határozzák meg (les noms déterminatifs). Például (sorrendben): Fontaine „forrás”, la Fontaine — Bouillante „forró forrás”, la Fontaine — Saint — Martin¹².

⁵ Lásd: S. R o s p o n d, Klasifikacija..., 31. o.

⁶ S. R o s p o n d, Klasifikacija..., 5—27. o.

⁷ Uo.

⁸ P. L e b e l, Principes et méthodes d’hydronymie française, Paris, 1956.

⁹ S. R o s p o n d, Klasifikacija...

¹⁰ A két mű ismertetését lásd: Б. Т о п о р о в, К проблеме классификации в топонимии, «Исследования по структурной типологии», М., 1963, p. 226—231.

¹¹ Vö. uo., 231. o.

¹² P. L e b e l, Principes et méthodes d’hydronymie..., 9. o.

14. Lietuvių kalbos morfologinė sandara ir jos raida

209

S. Rospond sémája jóval összetettebb, de a fő csoportok itt is hárman vannak: 1) elsődleges hidronimák, vagyis olyanok, amelyek más szavakból származnak, de semmilyen helynévképzési jelük nincs. Származhatnak köznevekből (Bagno, Blato, Jama) vagy személynevekből (Jersz, Balaban, Bogdan); 2) másodlagosak; összesen öt csoportjuk van: előtagosak, prefixálisak, prefixális-szuffixálisak, akcentuációsak (pl. ukr. Suxyj=suxyj), végződéses származékok (különféle végződésváltozásokra gondolva); 3) composita, vagyis összetett és többszavas nevek.

Az utóbbi időben megjelent egy újabb, kifejezetten a hidronimák osztályozásának szentelt munka. Ez a neves bolgár nyelvész, J. Zaimov¹³ „A víznevek problematikája és osztályozása” című tanulmánya.

J. Zaimov sémája négy fő részből áll: 1) a víznevek szemantikai osztályozása; 2) a víznevek strukturális osztályozása; 3) a folyónevek felosztása a folyók hossza szerint; 4) a nevek eredete.

Az első rész hagyományos; a vízneveket benne szemantikájuk alapján sokféle csoportra osztják.

A második rész, mondhatni, kizárólag a víznevek képzésével foglalkozik.

A harmadik részben a folyóneveket a folyók hossza szerint osztják fel: a 100 km-nél hosszabb, az 50–100 km hosszú stb. folyók neveire.

A negyedik részben a folyóneveket eredetük szerint csoportosítják (bolgár, görög, török, trák stb.).

Könnyű észrevenni, hogy a séma e négy részének felosztási alapja teljesen különböző. Az első részben az etimológiai elemzés során feltárt hidronimaszemantikáról van szó, a másodikban a szerkezetet tárgyalják, a negyedikben az eredetet. A harmadik rész alapja nem nyelvészeti, ezért véleményünk szerint e rész elkülönítése nyelvészeti szempontból sem indokolható.

A szóalkotás szempontjából a második rész a legfontosabb. Egyes pontokon hasonlít P. Lebel és S. Rospond osztályozásaihoz. Sok tekintetben azonban el is tér az utóbbiaktól. A különbségek mindenekelőtt azzal a meglehetősen nyilvánvaló ténnyel függnek össze, hogy J. Zaimov sémája következetlenségeket tartalmaz, amelyek valószínűleg a hidronimák nem kellően szigorú nyelvészeti értelmezéséből erednek. Először is, akárcsak az egész sémában, úgy a második részben sincs egységes felosztási alap. Ha a séma egyes részeiben, amelyeket önállóknak tekinthetnénk, az egységes felosztási alap hiánya még indokolható, akkor az egyetlen „A víznevek strukturális osztályozása” címet viselő részben a hidronimák csoportosításának egyetlen alapra kellene támaszkodnia. A séma nem mindig veszi figyelembe a hidronimák szerkezetét. Ha szigorúan figyelembe vennék a hidronimák szerkezetét, például a kétszavas folyóneveket el kellene különíteni az egyszavasaktól (vagyis a harmadik fejezet vízneveitől: Паду валог, Елени дол; a negyedik fejezetben: Ивански дол; a hatodik fejezet b) alfejezetében: Кокалска река,

¹³ J. Zaimow, Класификация и проблематика на водните имена (въз основа на български материал), „I międzynarodowa slawistyczna konferencja onomastyczna“, Wrocław—Warszawa—Kraków, 1961, p. 171—180.

210

A d) alfejezet — Дивлянска река, az e) alfejezet — Дряновски дол stb. egy külön összetett víznévcsoportot alkotna, amelyen belül szintén több alcsoport különíthető el. A másodlagos hidronimákat nem osztják képzőkkel és előtagokkal képzett alakokra, noha ilyen csoportokra igen nagy szükség volna, és ki is lehetne őket alakítani.

További következetlenségek is akadnak. Ezért, noha J. Zaimov osztályozása jóval P. Lebel és S. Rospond osztályozásainak közzététele után készült, úgy tűnik, nem tekinthető a helynévtan újabb előrelépésének.

Véleményünk szerint a jelenleg meglévő osztályozások közül P. Lebelé és S. Rospondé a legelfogadhatóbb, noha ezek sem mentesek a hiányosságoktól¹⁴. P. Lebel osztályozása a litván nyelvtől nagyon távoli helynévi anyag alapján készült, ezért célszerűbb S. Rospond sémáját alkalmazni, mivel a szláv helynévanyag sok tekintetben hasonlít a litvánhoz. Emellett S. Rospond sémája jobban megvalósítható azokban a kutatásokban, amelyek kiindulópontja a helynevek morfológiai szerkezete. Ezt szem előtt tartva alapunk van arra is, hogy a litván hidronímiára alkalmazzuk a strukturális-grammatikai osztályozás elvét. Azt, hogy a litván hidronimák strukturális-grammatikai osztályozása lehetséges, az alábbi rövid áttekintés is mutatja a litván folyónevek szerkezetéről.

Először is, szerkezetük alapján valamennyi litván folyónév két, eltérő nagyságú csoportra oszlik: I. egyszavas folyónevek és II. több szóból álló folyónevek.

1. E g y s z a v a s f o l y ó n e v e k. A litván folyónevek e csoportja a legnépesebb, többszöröse a másodikénak. Az ide tartozó folyónevek képzésmódja szintén eltérő, ezért ennek megfelelően osztályozhatók:

1. Olyan folyónevek, amelyek teljesen változatlan köznevekből vagy tulajdonnevekből keletkeztek. S. Rospond ezeket elsődlegeseknek nevezi. Példák: a) köznevekből: Balà up., Įñtakas up., Upė up., Ežeras ež.; b) tulajdonnevekből; Kūndrotas up., Vaidōtas up., Amėrika up., Sibiras up.

Külön kis csoportot alkotnának a melléknevekből származó (névmási és nem névmási) folyónevek, vagyis a melléknevek főnevesülésével létrejött folyónevek (Dargióji, Juodóji, Šventóji, Šventója, Saltója, Juodà, Baltà).

2. Származékok, vagyis olyan egyszavas folyónevek, amelyek valamilyen képzési jegyet mutatnak. Az összes folyónév közül ezek a legnépesebbek. Képzésük szerint két nagy csoportjuk különíthető el:

A. Képzett alakok (képzőkkel, végződésekkel, előtagokkal — bővebben lásd a 212. oldalon).

B. Összetett folyónevek (Juodupis, Kalnupis, Gėčintakis, Platuagė). Ide tartoznának a reduplikációs folyónevek is (Veiviržas, Siesartis).

II. T ö b b s z ó b ó l á l l ó f o l y ó n e v e k. Ez a csoport jóval kisebb az elsőnél, és kevésbé változatos. Képzésük szerint még a következő csoportokat lehet benne elkülöníteni

¹⁴ Lásd B. Топоров, К проблеме классификации..., 226—231. o.

14*

211

két alcsoportot: 1) birtokos esetűek, vagyis olyan folyónevek, amelyek valamely tulajdonnév vagy köznév birtokos esetű alakjából és rendszerint egy fiziográfiai terminusból állnak¹⁵. A birtokos esetű folyónevek két vagy három szóból is állhatnak, például Ȧdaraiščio upėlis, Ašmonų upėlis, Jonyčio intakas, Lankėlės raũgas, Baltų Bóbų Rãvas, Bálų valkòs upėlis; 2) minősítő jellegűek, például Juodasis upėlis, Baltàsai griovỹs, Gývasis upėlis.

A litván folyóneveknek ez a rendszerezése bizonyos tekintetben eltér S. Rospond osztályozásától. A különbségek mindenekelőtt objektív jellegűek, mivel a balti és a szláv hidronimarendszerek nem azonosak. Emellett egyéb okai is voltak a különbségek kialakulásának. (Az osztályozás egyes elemeit sémánkban a logika és a következetesség szempontjából másképpen rendeztük el vagy értelmeztük. Véleményünk szerint például nemcsak a képzett, hanem az összetett és a többszavas folyónevek is másodlagosaknak tekintendők, mivel helynévképzési jegyekkel rendelkeznek, csak másfélékkel, mint a képzett alakok. A séma kialakításakor nagyobb figyelmet fordítottunk a hidronimák szerkezetére, mint S. Rospond. Ezért valamennyi folyónevet először két csoportra osztjuk: egyszavas és többszavas folyónevekre. Az utótagokat egészen más elv szerint osztályozzuk, mint S. Rospond (róluk bővebben lásd alább). Vannak más, kisebb eltérések is: például sémánkban az elsődleges folyóneveket a továbbiakban már nem osztjuk fel szemantikailag.

A litván folyónevek osztályozásának ez a sémája könnyen alkalmazható a litván névanyag más rétegeire is: a tónevekre, más hidronimákra, valamint részben a mikrotoponímiára.

2. A képzett alakok kérdése szorosan összefügg az osztályozással. Ez a hidronimák képzésének vizsgálatakor merül fel. A képzett alakok kérdésének tisztázásakor a köznevek képzését vettük kiindulópontul, mivel itt a deriváció számos általános elve már kellően megszilárdult.

A hidronimák (mint valamennyi tulajdonnév) a lexikon igen sajátos részét alkotják, amely számos, csak rá jellemző jeggyel rendelkezik. Emellett valamennyi tulajdonnév közvetlenül vagy közvetve köznevekből ered. Emiatt már eleve feltételezhető, hogy a köznevek képzésének számos szabályszerűsége bizonyos mértékben a hidronimákra is jellemző lehet. A köznévképzés szabályainak hidronimákra való alkalmazhatósága természetesen attól függ, mennyiben kapcsolódnak a hidronimák a köznevekhez, és miben különböznek azoktól, vagyis attól, hogy a hidronimák (és általában a tulajdonnevek) milyen helyet foglalnak el a szavak között. Csak e kérdés tisztázása után érthetjük meg, mi használható fel a köznévképzés elemzési apparátusából a hidronimák képzésének elemzéséhez, és melyek a hidronimaképzés vizsgálatának sajátosságai a hidronimák különleges nyelvészeti helyzetéből adódóan.

Minden önálló köznévnek van szemantikai tartalma és használati köre. A tartalom és a használati kör viszonya fordítottan ará-

¹⁵ A litván helynevek birtokos esetű alakjairól bővebben lásd B. Savukynas, LKK, t. 6, p. 235.

212

213

nyos: minél gazdagabb, konkrétabb, pontosabban körülhatárolt és kevésbé elvont a szemantikai tartalom, annál szűkebb a használati kör, és fordítva: minél szegényesebb, elvontabb és kevésbé körülhatárolt a tartalom, annál tágabb a használati kör¹⁶. Például az alksnis szó szemantikai tartalma gazdagabb, konkrétabb és pontosabban körülhatárolt, mint a medis szóé, de az utóbbi (azaz a medis) használati köre sokkal tágabb, mint az alksnis szóé. A nyelvben azonban a lexikon egyes rétegei ebből a szempontból nem egyformák. Vannak szavak, amelyek szemantikai tartalma igen szegényes és határozatlan, használati körük viszont tág¹⁷. Ilyen például a litván nyelv šis mutató névmása: tartalma igen határozatlan és szegényes; ezért alkalmazhatósága rendkívül széles, csupán a nyelvtani kritérium korlátozza (bármely hímnemű főnevet helyettesíthet). Ezzel szemben a Nėmunas, Vilnius, Napoleónas, Madridas, Nilas szavak tartalma annyira konkrét, tömör és részletezett, hogy az elvontságnak még árnyéka sem fedezhető fel bennük; ezért használati körük a minimumra szűkül: mindegyikük csupán egyetlen objektumot jelölhet¹⁸. A szemantikai tartalom részletezettsége és konkréttá válása a tulajdonnévben elérte abszolút végső határát. Éppen attól a pillanattól kezdve, amikor a köznév szemantikai tartalmának részletezettsége eléri a végső határt, a köznév tulajdonnévvé válik. Tulajdonnévvé válva a szó mintegy megmerevedik, elhal, szemantikai fejlődése megáll, mert a beszélők számára eredeti jelentése teljesen közömbössé válik; hamarosan úgy különül el a nyelvi rendszertől, mint egy megkövült, immár semmiféle szemantikai tartalommal nem rendelkező szimbólum, amely a nyelvben csupán névfunkciót tölt be. „...a helynevek – mondja A. Doza¹⁹ – igen hamar sterilizálódnak, megszabadulnak eredeti jelentésüktől; szemantikai életük kialakulásukkal véget ér.” Ha a köznév a környezet valamely tárgyát vagy jelenségét jelenti, jelöli, akkor a tulajdonnév csupán megnevezi, elnevezi azt (J. Kurilowicz szavaival: il nomme²⁰). Ezért a tulajdonneveket a nyelvi rendszerben olykor úgy tekintik, mint amelyek köztes helyet foglalnak el a saját nyelvi rendszerük elemei és a „hieroglifa” típusú elemek között (ilyen például a nemzetközi szókincs, a rövidítések, a különféle szimbólumok, az idegen nyelvű szövegek betoldásai stb.)²¹.

A helynevek évszázadokon és évezredeken át alig változva gyakran sokkal tovább élnek, mint azok a köznevek, amelyekből létrejöttek. Az ilyen helynevek ma már számunkra teljesen homályosak, érthetetlenek. Emellett minden nyelv névanyagának egy részét olyan helynevek alkotják, amelyek különféle módokon (szubsztrátum révén, kölcsönzés útján) kerültek át más nyelvekből. Ezért a litván helynevek nagy része, különösen a hidronimák, jelenleg ma-

¹⁶ J. K u r y ł o w i c z, La position linguistique de nom propre, „Onomastica“, rocz. II, zesz. 1. Wrocław, 1956, p. 1.

¹⁷ J. Kuryłowicz, La position linguistique..., p. 2.

¹⁸ Az ismétlődő helynevek és személynevek kérdését itt nem tárgyaljuk, mivel közvetlenül nem kapcsolódik a témához. Elvileg egyébként is könnyen megoldható.

¹⁹ A. Dauzat, La toponymie française, Paris, 1946, p. 13.

²⁰ J. Kuryłowicz, min. veik., p. 2.

²¹ B. H. Топоров, Некоторые положения теоретической топонимики, «Принципы топонимики», М., 1962, p. 3.

214

szempontból már nem átláthatók, vagy más szóval: nincs többé szóalkotási jelentésük²².

Egy szót csak akkor tekinthetünk egy másikból képzett szónak, ha: 1) a képzett szó mellett megtalálható az a szó, amelyből származik²³, például: brūkavimas „burkavimas” a brūkuoti „burkuoti” szóból; 2) az alapszó és a képzett szó²⁴ között jelentésbeli különbség van, mivel minden képzett szó tartalma valami újat hordoz²⁵; 3) a jelentésbeli különbség szükségképpen grammatikai változás eredménye²⁶. (Máskülönben minden többjelentésű szót képzett szónak tekinthetnénk, például: nerti „vízbe merülni” és nerti „kötni”.)

A köznevek derivációjának e főbb elvei a víznevekre is alkalmazhatók. Magától értetődik, hogy csak korlátozottan, annyiban alkalmazhatók, amennyire e két szókészleti réteg közös vonásai ezt lehetővé teszik. E közös vonások különfélék, például a morfológiai, szóalkotási morfémákra és szintaktikai funkciókra vonatkozó azonosságok stb.²⁷ Számunkra az a legfontosabb, hogy egyes hidronimák derivációs kapcsolata a megfelelő köznevekkel vagy tulajdonnevekkel még teljesen világos. Szóalkotási jelentésük is egyértelmű (pl.: folyó: Trūmpė, tó: Apskritÿs, folyó: Barsukÿnas, folyó: Juodėlė, tó: Ringÿs stb.). Az ilyen hidronimákra a köznevek derivációjának főbb elvei kivétel nélkül alkalmazhatók. Előre megállapítható azonban, hogy az ilyen esetek viszonylag ritkák, mivel a világos etimológiájú hidronimákat sem lehet mindig a megfelelő appellatívumokból származtatni. Például a Duobaitė folyónév (Skaudvilė, a Minsnoro mellékfolyója) köznévi duobė szóból való származtatására látszólag nincs biztos alapunk, mert egy másik, *Duobė nevű helynévből is származhat (például egy mélyedés, rét, mocsár neveként

²² E fogalomról lásd V. Urbutis, Dabartinės lietuvių kalbos sudurtinių daiktavardžių daryba, „Dabartinė lietuvių kalba“, Vilnius, 1961, p. 67.

²³ Г. О. Винокур, Megjegyzések az orosz szóalkotáshoz, „Válogatott munkák az orosz nyelvről”, М., 1959, р. 425.

²⁴ Az alapszó és a képzett szó elkülönítéséről vö.: „Az alapszó a szóképzési rendszerben elfoglalt helye alapján különíthető el a képzett szótól, konkrétan a szóképzési kapcsolatok iránya szerint, a szóalkotási családban, a szóképzési szinonimasorban, az alapszók és származékszók bizonyos strukturális-szemantikai csoportjában” — В. Н. Зиновьев, Проблема фонетико-морфологического словообразования в русском языке, «Учёные записки Горьковского гос. университета им. Н. И. Лобачевского», вып. 52, серия историко-филологическая, Горький, 1961, р. 343.

²⁵ Vö.: „Ahhoz, hogy derivációs kapcsolatról beszélhessünk, nemcsak fonetikai, hanem szemantikai viszonynak is fenn kell állnia...” (H. Marchand, Esquisse d’une description des principales alternances dérivatives dans le français d’aujourd’hui, „Studia linguistica“, V, 1951, Nr. 2, Lund, p. 95); „Két feltétel szükséges ahhoz, hogy egy szót prefixummal képzett származéknak tekinthessünk. Először is fonetikailag és szemantikailag elemezhetőnek kell lennie. Ez azt jelenti, hogy a származékszavaknak kétféle kapcsolatban kell állniuk az alapszóval: a jelölteken és a jelölőkön keresztül. Másodszor, ennek a viszonynak egyúttal a csoportot is jellemeznie kell” (H. Marchand, The Question of the Derivative Relevancy and the Prefix s- in Italian, uo., VII, 1953, Nr. 2, p. 104.)

²⁶ Ezt az utóbbi elvet kommutációs elvnek nevezik, és Ferdinand de Saussure nyomán így fogalmazzák meg: különböző jelölőknek különböző jelölőknek kell megfelelniük, és fordítva, különböző jelölteknek különböző jelölőknek kell megfelelniük (lásd C. К. Шаумян, О сущности структурной лингвистики, ВЯ, 1956, № 5, р. 48).

²⁷ Lásd В. Н. Топоров, i. m., p. 3.

215

stb. neve). Még ha a *Duobė helynév valahol a közelben ma már nem is létezik, akkor sem állíthatjuk még minden kétséget kizáróan, hogy a Duobaitė a duobė (vagy átvitt értelemben használt kicsinyítő fiziográfiai terminus, a duobaitė) származéka, hiszen ilyen helynév korábban létezhetett. Ezt különösen akkor fontos észben tartani, amikor ez a képzéstípus az említett területen elterjedtebb.

A származékok között a legtöbb olyan hidronima van, amelynek képzése nem világos, de morfológiailag (morfémákra) felbontható. Számos olyan hidronima is van, amelynek nemcsak a képzése homályos, hanem a morfémákra bontása is csupán feltételezhető. Ezt szem előtt tartva a közös affixumokat tartalmazó hidronimák ennek megfelelően osztályozhatók. A legcélszerűbbnek, úgy tűnik, három hidronimakategória (típus, csoport) elkülönítése látszik:

1. Olyan hidronimák, amelyek képzése világos, vagyis amelyek derivációs kapcsolata a megfelelő alapszóval kétségtelen, például: Agarinis tó: agaras „vízigesztenye (Trapa natans)”, Akmenė folyó: akmuo, Daubilis folyó: dauba, Dumblinis folyó: dumblas, Vidaujàitė folyó: Vidauja folyó stb.

2. Olyan hidronimák, amelyek képzése nem világos, de más balti hidronimákkal vagy egyéb helynevekkel összevetve affixumot tartalmazónak tekinthetők. Például a Mauč-iadis folyónév (Zietela, a Neman jobb partján) és a Mauč-iuvis (Vaškai, a Ysly-ki partján) összevetése alapján feltehető, hogy a mauč- tő, a -adis és a -iuvis pedig képző; vö. még: Alm-a-jà folyó (Linkmenys, a Srovė mellékfolyója) és Alm-ė folyó (Šiluva, a Dubysa mellékfolyója), alm-ėti „lassan folyni, csöpögni”; alm-auō „genny”; Ving-ainis||Ving-ainis folyó (Kvėdarna, a Jūra mellékfolyója) és Ving-is folyó (Kamajai, a Setekšna mellékfolyója), ving-is, ving-iuoti. Attól függően, hogy az elkülönített alapszótő mennyire világos, e csoport hidronimái lehetnek világosabbak vagy kevésbé világosak, például (sorrendben): Alm-ajà folyó, Mauč-iadis folyó.

3. Olyan hidronimák, amelyeknek nemcsak képzése homályos, hanem az affixum elkülönítése is nagyon kétséges, bár a hidronima szerkezete, hangsúlyhelye, hanglejtése, más tulajdonnevekkel vagy köznevekkel való összevetése és egyéb körülmények alapján feltételezhető, hogy bizonyos affixumot tartalmaz; például: Žand-agas folyó (Krekenava, a Vadaktis mellékfolyója). A žand- elemhez vö. (?) Žand-ù-gala folyó (Seduva, a Kriaukė mellékfolyója), Žand-k-ys tó (Giedraičiai, Padvariai falu). A Žandagas folyónév azonban összetett szó is lehet: a Žan- és a -dagas elemből.

A köznevek képzésének az az alapelve tehát, hogy származékról csak akkor és csak addig beszélhetünk, amíg létezik a megfelelő alapszó²⁸, csak az első csoportban maradéktalanul érvényesül. Ezzel együtt az első csoport pontossága a legnagyobb, mivel abban a legkisebb a szubjektivitás.

A második csoportban kisebb a pontosság, mert a képzőt tartalmazónak tekintett hidronimának nincs olyan alapszava, amelyből a hidronima származna, vagy az alapszó nem teljesen világos. Emiatt két azonos tövű hidronima összehasonlításakor mindig fennáll a tévedés veszélye. A veszély abból adódik, hogy a ma azonos hangzású morfémák eredete különböző lehet.

²⁸ Lásd Г. О. Винокур, i. m., 425. o.

216

Például ma már nincs mód annak pontos bizonyítására, hogy a Mauč-iuvis és Mauč-iadis folyónevek morfémái, a mauč-, azonos eredetűek. Másfelől eltérő eredetüket is nehéz bizonyítani. Ilyen esetben az egyik helynévnek egy másik helynévvel való összevetése szokásos, általánosan elfogadott és lehetséges, bár a tévedés kockázata komoly.

Itt még hangsúlyozni kell, hogy ha az első csoportot a második rovására igyekeznénk bővíteni, vagyis olyan közszavakat vagy tulajdonneveket keresnénk, amelyekből a víznevek közvetlenül származhatnak, nagyobb lenne a tévedés kockázata, mint ha a víznevek jelenleg formailag azonos morfémáit hasonlítanánk össze. Még az olyan, első pillantásra meglehetősen világos képzésű víznevekkel is, mint a Ving-ainis||Ving-ainis folyónév (Kvėdarna, a Jūra mellékfolyója), nagyon óvatosan kell bánni, mert nem lehet teljes bizonyossággal megmondani, melyik közszóból — a vingis vagy a vingiuoti szóból — alkották ezt a folyónevet, noha ismert, hogy az -ainis (-ainia-) képzős közszavakat leggyakrabban főnevekből, melléknevekből és számnevekből képezik. Hiszen számos olyan eset van, amikor a víznevek képzését nem ugyanazok a törvényszerűségek határozták meg, mint a közszavakét. Fontos emlékeznünk arra, hogy a víznevek kialakulását nagyon erősen befolyásolta a helynévi kontextus. Ennek a hatásnak gyakran az lett az eredménye, hogy különféle affixumok olyan helyeken jelentek meg, ahol a közszóképzés törvényei szerint nem fordulhatnának elő. Például a litván névállományban vannak -oja végű folyónevek: Ilg-oja, Šalt-oja, Švent-oja stb. Eredetileg egyszerűen névelős melléknevek²⁹, amelyek később főnevekké váltak³⁰; vö. ilg-as, šált-as, švent-as. A víznevek és számos egyéb helynév, mindenekelőtt a -oja végű mikrotoponimák bőséges volta által kifejtett hatás következtében az -oja formáns olykor olyan helyen is megjelenik, ahol a közszóképzés törvényei szerint egyáltalán nem lenne lehetséges, például: Lank-oja folyó (Obeliai, Audronių falu) és Sirvint-oja||Sirvinta (Sirvintos, a Šventoji mellékfolyója). Ezért a közszóképzés törvényszerűségeinek helynévállományra való alkalmazása nem lehet feltétel nélküli, mivel a helynevek a nyelvi rendszerben mikrorendszert alkotnak, amelyben saját, olykor nagyon szigorú törvények érvényesülnek.

Másfelől egy affixum víznévbeli jelenlétének indoklásakor igen fontos az adott affixummal képzett alakok száma (rendszeressége) is. Van egy folyónevekből álló csoport (mintegy 10 név) -aja végződéssel* (Alm-aja, Indr-aja, Kam-aja, Lak-aja stb.). Más víznevekkel összevetve mindig meglehetősen világosan látszik, hogy az -aja képző. A többitől csak az Usl-aja folyónév tér el. Sem olyan helynevet, sem olyan közszót nem sikerült találni a balti nyelvekben, amelynek töve usl- lenne. Az -aja képző rendszeressége, földrajzi elterjedése (a név nem esik távol az -aja végű folyónevek elterjedési területétől), valamint másodlagos okok (például egy lehetséges másik ablautfokú víznévi tő megléte; vö. Aušl-as tó Degučiai mellett, Auslo stb.) miatt azonban úgy tűnik, nincs alap arra, hogy ezt a nevet elkülönítsük az e képzővel alkotott többi folyónévtől.

²⁹ A -oja helyett az irodalmi nyelvi -oji alakról lásd Z. Zinkevičius, Lietuvių kalbos įvardžiuotinių būdvardžių istorijos bruožai, Vilnius, 1957, p. 90.

³⁰ A névelős melléknevek főnevesüléséről lásd A. Valeckienė, Dabartinės lietuvių kalbos įvardžiuotinių būdvardžių vartojimas, „Literatūra ir kalba“, t. 2, Vilnius, 1957, p. 239.

217

Ezenkívül, amikor egy víznevet a második vagy a harmadik csoportba sorolunk, nemcsak az affixum rendszerességét kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy előfordul-e az affixum közszavakban.

Ezek miatt az okok miatt a három közül rendszerint a második víznévcsoport a legnépesebb és a legfontosabb. Hiszen nemcsak az etimológiailag világosabb, gyakran későbbi eredetű víznevek egy része tartozik ide, hanem a régi víznevek többsége is, amelyek igen fontosak az etnogenezis, a nyelvek eredete és egymáshoz való viszonyuk tisztázása szempontjából. Ehhez még hozzá lehet tenni, hogy e célokból gyakran nem is fontos, miből származtatták a víznevet (például miből ered a Vingains — a vingis vagy a vingiuoti szóból), hanem elegendő, ha balti eredetű töve (ving-) és képzője (-ainis) világos.

A harmadik csoport, amelybe olyan bizonytalan képzésű víznevek tartoznak, amelyekben még az affixum jelenléte is sok kétséget vet fel, szintén jelentős méretű.

Amikor egy víznevet egyik vagy másik csoportba sorolunk, nehéz elkerülni bizonyos fokú szubjektivitást. Ahhoz azonban, hogy előrehaladjunk, mindenekelőtt tudnunk kell, mi világos jelenleg, és mi nem; a víznevek három csoportba osztása éppen ezt a célt szolgálhatja. Ezenkívül a víznevek említett csoportokba sorolásával nem kívánunk áthághatatlan határokat kijelölni az azonos affixumokat tartalmazó vagy tartalmazható víznevek között, hanem csupán a világosabb dolgokat próbáljuk elkülöníteni a kevésbé világosaktól.

Tekintettel arra, hogy a világos képzésű víznevek viszonylag ritkák, a származék megnevezés nem teljesen megfelelő mindhárom csoport vízneveire. A kifejezést feltételesen használjuk, mivel a bizonytalan képzésű víznevek nagy többsége csak esetlegesen tekinthető származéknak.

A továbbiakban az összes származékot három nagy csoportra osztjuk: a) képzős származékok; b) végződéses származékok; c) előtagos származékok.

a) K é p z ő s s z á r m a z é k o k. A származékok között a képzős víznevek vannak a legtöbben. Számukat tekintve világosan felülmúlják a végződéses, és jelentősen meghaladják az előtagos származékokat. Például a folyónevek között több mint négyszáz képzővel alkotott név számolható össze.

A képzős származékokat vizsgálva mindenekelőtt a képzők elrendezésének és osztályozásának kérdése merül fel. A litván szóképzés vizsgálatában mindeddig az volt a szokás, hogy a képzős származékokat a képző mássalhangzója szerint osztályozták, vagyis olyan kategóriákról beszéltek, mint „b mássalhangzós képzők, d mássalhangzós képzők, g, j, k és így tovább”. Ennek a felosztásnak megvannak az előnyei és a hátrányai. Az olyan képzésvizsgálatokban előnyösebb, amelyek nemcsak a szóalkotás, hanem a képzők eredetének kérdésével is foglalkoznak. A balti nyelvekben az azonos eredetű képzőknek ma olykor eltérő a magánhangzó-állománya (pl. -uoni-, -ūni-, -uona-, -ūna-, -uonio³¹), ezért célszerűbb a nyelv egy állandóbb elemére, a mássalhangzókra támaszkodni. Az ilyen jellegű munkákban azonban a mássalhangzó szerinti osztályozás is különféle nehézségekkel jár. Mindenekelőtt sok olyan képző van, amelynek egynél több mássalhangzója van. Gyakran nehéz eldönteni, hogy az ilyen képzők közül melyik mássalhangzó a fontosabb, melyik szolgálhat osztályozási ismérvként. Például Pr. Skardžius több

31 K. Būga, Rinktiniai raštai, II, Vilnius, 1959, p. 368, 366.

218

A mássalhangzót tartalmazó képzőket az utolsó mássalhangzó alapján osztályozta. Ez a felosztás sok esetben nemcsak szinkrón, hanem diakrón szempontból is nehezen igazolható. Ma nem egészen világos például, hogy miért sorolandó a nagyon régi -mena képző (vö. sėmeną „kis ugar”, Akmeną folyó) az n mássalhangzós képzők közé, nem pedig az m mássalhangzós képzők közé. Úgy tűnik, ugyanez mondható el a -estis képzőről is. E bizonytalanság miatt a litván szóképzés kutatói nem mind osztályozták azonos módon a képzőket. A. Leskynas³² például a -mena, -menė, -gana, -tuvís, -tuvė, -tuva, -taua képzőket nem az n, v mássalhangzós képzők közé sorolta, mint Pr. Skardžius³³, hanem az m, g, t. mássalhangzósak közé.

Mivel itt képzésről, nem pedig a képzők eredetéről van szó, a képzők kizárólag a képző mássalhangzója szerinti osztályozása elsősorban azért volna kényelmetlen, mert nem tudnánk, hová soroljuk a több mássalhangzót tartalmazó képzőket (ilyen a hidronimaképzőknek talán a negyede). A képző mássalhangzója szerinti osztályozással mintegy kiemelnénk a képző egészéből a mássalhangzót, mint a képző valamiféle fontosabb, különlegesebb elemét. A szóképzés vizsgálatakor viszont nem egyetlen képzőelem, hanem a teljes képző a fontos. A közszavak képzésének elemzésében igen fontos szerepet játszik a származékok képzési jelentése. Olykor több, azonos mássalhangzójú, de eltérő vokalizmusú képző azonos módon módosítja az alapszó jelentését, például: -ūnas, -uonas, -is (palaidūnas — palaiduonas, atskalūnas — atskaluonis)³⁴. A hidronimák túlnyomó többségének képzése nem világos, ezért a hidronimák képzéselemzésében a képző mássalhangzója szerinti osztályozásnak ez az indoka nem bír különösebb jelentőséggel. Úgy tűnik, a képzők alfabetikus sorrend szerinti formai csoportosítása a legelfogadhatóbb. Lényegében ez nem valódi csoportosítás, hanem csupán valamennyi képző bizonyos rendbe állítása, elrendezése.

b) T ö v i s z á r m a z é k o k. Tővégi képzővel alkotott származékoknak azokat a képzett hidronimákat nevezzük, amelyekben a képzőelem a származék végződése (például az -ė a Trūmpė folyónévben, amely a trumpas szóból származik; az -ys az Ilgýs tó nevében, amely az ilgas szóból származik³⁵). E típusba több származék tartozik, mint az előtaggal képzettek közé, de jóval kevesebb, mint a képzővel alkotott származékok közé. Emellett a tővégi képzős származékok kevésbé változatosak a többi származéknál. Számuk csak megközelítőleg állapítható meg, mivel gyakran nem világos, hogy egy folyó neve levezethető-e valamely közszóból vagy sem (például ma nehéz megmondani, hogy a Žibà folyónév a žibėti szóból, az Aitrà folyónév az aitrùs szóból, az Alýs pedig az alėti szóból vezethető-e le, stb.). Ezért a tővégi képzős származékok vizsgálatakor mindenekelőtt a világos és a kevésbé világos esetek elhatárolásának kérdése merül fel. Ilyen esetekben ugyanúgy kellene eljárni, mint a képzővel alkotott származékoknál: a hidronimát csak akkor tekintsük származéknak, ha a megfelelő alapszóval való képzési kapcsolata nyilvánvaló.

³² A. L e s k i e n, Die Bildung der Nomina im Litauischen, Leipzig, 1891, p. 417—421; 526; 565—567.

³³ Lásd Pr. S k a r d ž i u s, Žodžių daryba, Vilnius, 1943, p. 232; 226; 382—384.

³⁴ K. B ū g a, Rinktiniai raštai, II, p. 366.

³⁵ A tővégi képzős származékokról bővebben lásd V. U r b u t i s, Dabartinės lietuvių kalbos galūnių darybos daiktavardžiai, „Kalbotyra“, t. 3, Vilnius, 1961, p. 27, 28.

219

c) Előtaggal képzett származékok. Ezek a származékok fordulnak elő a legkisebb számban. Többszörösen kevesebb van belőlük, mint képzővel alkotott, és jóval kevesebb, mint tővégi képzős származékból, noha az előtagok száma nagyobb a tővégi képzőkéinél. Az előtaggal képzett származékokat a képzővel alkotottakhoz hasonló elv szerint, vagyis formailag, alfabetikus sorrendben kell osztályozni.

A HIDRONIMÁK SZÓKÉPZÉSI ELEMZÉSÉRŐL

А. ВАНАГАС

Összefoglalás

A litván hidronimák rendszerének kialakulása napjainkra gyakorlatilag befejezettnek tekinthető. Szóképzési szempontból okkal tarthatjuk úgy, hogy a rendszer már alig fejlődik tovább, vagyis stabil. Stabilitását tekintve bizonyos mértékig hasonlít a holt nyelvek közszói és helynévi rendszereihez. Ez teljes mértékben azokra a hidronimákra érvényes, amelyek az általuk megnevezett objektumok eltűnése miatt ténylegesen megszűntek az élő nyelv elemei lenni. A rendszer stabilitása a hidronímia egyik jellemző sajátossága, amely megkülönbözteti a közszavak rendszerétől. Ezért a hidronimák szóképzési elemzésének célja nem az új szavak képzési módjainak és a nyelv szókészlete bővülésének meghatározása, hanem a ma már statikus rendszer kialakulásában részt vevő eszközök és eljárások összességének megállapítása.

A tanulmány két szóképzési kérdést tárgyal: 1) a hidronimák osztályozását; 2) a hidronímiában előforduló származékok problémáját.

1) A helynévtan fő kérdése, az osztályozás kérdése, a balti nyelvészeti szakirodalomban mindeddig gyakorlatilag fel sem merült, noha e kérdés megoldása nélkül elképzelhetetlen az ezen a területen végzett további kutatás. A litván folyónevek szerző által javasolt osztályozása (a vázlatot lásd a 213. oldalon) első kísérletként arra irányul, hogy legalább részben megoldja ezt a régóta esedékes kérdést. Osztályozásunk alapjául S. Rospond szerkezeti-grammatikai osztályozásának ötlete, részben pedig P. Lebel munkája szolgált. (Utóbbi nemcsak kidolgozta a francia hidronímia osztályozását, hanem a gyakorlati kutatásban is teljes körűen alkalmazta.) Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az általunk javasolt osztályozási séma lényegesen eltér S. Rospond sémájától. Ezek az eltérések egyrészt objektív jellegűek, mivel a sémák eltérő anyagra épülnek. Másrészt az eltérések nagyobb részét következetesen logikai megfontolások indokolják.

2) A hidronimák szóképzési elemzése során mindig felmerül a származékok problémája. Mivel a hidronimák szóképzési szempontból nem egyneműek, három csoportra oszthatók: a) hidronimák, amelyek kétségkívül származéknak tekinthetők, vagyis amelyeknek a megfelelő közszavakkal vagy tulajdonnevekkel való származéki kapcsolata egyértelmű; b) hidronimák, amelyek nem tekinthetők származéknak, mert a képzőalappal való származéki kapcsolatuk nem világos, de morfológiailag elemezhetők (morfémákra bonthatók); c) hidronimák, amelyek nemcsak származéknak nem tekinthetők, hanem morfémákra bontásuk is csak feltételezés útján lehetséges.

Maguknak az affixumoknak az osztályozását tárgyalva a szerző azt az álláspontot képviseli, hogy az affixum mássalhangzója szerinti hagyományos osztályozás (pl. d mássalhangzót tartalmazó, g mássalhangzót tartalmazó, i mássalhangzót tartalmazó, k mássalhangzót tartalmazó képzők stb.) a hidronímiában nem vált be. A szerző az affixumok formai, ábécérend szerinti osztályozását javasolja (pl. -ad-, -ag-, -ain-, -ait-, -aj-, -ak-, -al-, -am-, -an-, -ar-, -as- kezdetű képzők stb.).

220