A MÚLT VISSZHANGJAI

1904--1994

90 évvel ezelőtt, 1904. május 7-én, a nem orosz ábécé alapján írt litván írásbeliség 40 éven át tartó üldözése után a cárizmus aláírta vereségének okmányát: rendeletben mondta ki a litván sajtótilalom eltörlését. A független Litvániában ezt a napot a sajtó, a nyelv és a könyv visszanyerésének napjaként ünneplik. Ugyanannak az 1904-es évnek a végén Vilniában megindult az első litván napilap, a „Vilniaus žinios” (kiadója P. Vileišis). Ez a napilap egyebek mellett nagyban segítette a közös litván nyelv megerősödését és megszilárdulását. Kezdetben meglehetősen élénken vitatták benne az egyházi nyelv kérdéseit. Akkoriban ez különösen időszerű volt, mert a hit dolgait rendkívül eltorzított nyelven hirdették, beszéltek és írtak róluk.

A sajtó visszanyerésének és a „Vilniaus žinios” kilencvenedik évfordulójának emlékére újraközöljük e lapból J. Gerutis „A papi terminológia hibái” című cikkét. Hogy az olvasó láthassa, miként írtak akkoriban, a cikk szövegén semmit sem javítottunk. A J. Gerutis néven aláíró szerző Jonas Balvočius kanonok volt (1842.III.2 – 1915.XI.12), tanult žemaitis viekšnėi lakos, ismert irodalmi munkás, egy kéziratos lengyel–litván szótár szerzője, aki csaknem egész életében papként szolgált a žemaitiai püspökség aukštaitiai vidékén.

St. K.

A papi terminológia hibái

A régi hagyomány követői erősen ragaszkodnak a hibás terminológiához. Azzal mentegetőznek, hogy régen is így volt, és az emberek állítólag megszokták, hogy így nevezzék. Nem minden, ami akkoriban volt, lehet helyénvaló ma is. A világ minden ágában fejlődik – így a nyelvben is –, és mindenki azt kívánja, hogy közelebb álljon a helyeshez, jobb és igazabb legyen. Mindenki maga gondolkodik, és nem tűri tovább, hogy mások vezessék. Mindenütt jobbra fordulnak a dolgok. Csak azért, mert apám bocskort viselt, nekem is le kellene vetnem a cipőmet? Mert anyám csak árpakenyeret evett, már nem süthetek magamnak búzalisztből való kalácsot?

4—880

49

Ellenkezőleg! Ők azért tették így, mert másként nem tudták vagy nem akarták tenni, én pedig akarom is, és képes is vagyok rá.

Nem szabad elfelejteni, hogy a papi terminológia hibái véletlenül és akaratlanul keletkeztek. Mi viszont szándékosan és akarattal őrizzük meg őket. A lengyel papok (akkoriban nem voltak sajátjaink), akik megkereszteltek bennünket, nem tudtak jól litvánul, és nem is tanulhatták meg olyan gyorsan. Miután valamelyest beletanultak, elkezdték hirdetni a frissen megkeresztelteknek a hit dolgait, és sietve legalább imakönyveket írni. Hogyan is csinálták? Úgy hirdettek és írtak, ahogyan ki-ki tudott. Ebből aztán zűrzavar lett. A prédikációk és a könyvek félig litvánok, félig lengyelek lettek, vagy lengyel szavak litván végződésekkel. Az egyházi imák és a katekizmus valamiféle furcsa zsargonná változott. Mivel pedig a litván rendkívül türelmes, engedékeny, és évszázadok óta hozzászokott a szolgasághoz, a nyelv eltorzítása ellen sem tiltakozott. Borzalmas volt hallgatnia, ahogy a prédikátor eltorzítja a litván szavakat, lengyeleket ékelve közéjük; az imakönyv olvasása pedig undort keltett benne. De mit tehetett a fogoly? Türelmes volt. Az igazat megvallva, ha valaki ilyen zsargonban írna lengyel, német vagy francia imakönyvet, mindhárom nép – a lengyel, a német és a francia – kiköpné. A szerencsétlen litvánnak el kell fogadnia, mert régen is így volt, mert megszokta, hogy így nevezze.

A megszokás nem valami erős érv (bizonyíték). Ha az ember hozzá tud szokni a hibákhoz, akkor a hibátlansághoz még inkább. Mindenkibe bele van oltva az igazság keresése és a megtalálásakor annak megszeretése. A litvánba is. Ezt láttuk, amikor megjelent az új énekeskönyv és a mogiljovi könyörgés; az emberek mindkettőt két kézzel kapták fel, és nem győznek örülni tisztaságuknak és szépségüknek. Mi történt hát? Vajon ez a két ének valami újdonságot közölt? Egyáltalán nem! A tartalom ugyanaz maradt, csak eltűntek a jövevényszavak (barbarizmusok), és ebben rejlik a titok. E példából látjuk, hogy a litván nem valamiféle konok ember, aki ne tudná megérteni, mi a tiszta, és mi az idegen salakkal kevert.

A papi terminológiai hibákat egy szóval zagyvaléknak nevezik. Itt csak néhányat említek.

A sör, a méz, a belső rész és az ég szónak nincs többes száma. Honnan került hát az Úr imájába az „egekben”? Ha azt mondjuk, hogy „az egekben”, úgy tűnik, mintha több ég volna.

Latinul quotidianum áll, vagyis mindennapi. Miért minden napé? Azt mondjuk: egész évi fizetés, egész havi nyereség; ez azonban csak az adott hónapot, az adott évet jelenti. Az emberek azt mondják: a nyomorúság és a könnyek az én mindennapi (nem pedig minden napra való) kenyerem.

50

A pagirta szó a Vulgata benedicta szavával. A háziasszony dicséretet érdemel az ízletes skryliaiért és a pompás szövetért, a legszentebb Mária pedig áldott. Hiszen nem azt mondjuk, hogy nyolc dicséret, hanem azt, hogy nyolc boldogság.

A žyvatas egy kellemetlen, makacs bélbetegség. Az emberek azt mondják: „A žyvatas kínoz engem”, „a gyermek žyvatozik”. Ezért a „žyvato gyümölcse” kifejezés egyáltalán nem szép.

A po elöljárószó nem illik a Pilótushoz. Úgy tűnik, mintha előbb Pilátus szenvedett volna, és csak azután szenvedett volna Jézus Krisztus miatta. Vagy mintha Pilátus lett volna felül, Megváltónk pedig alul szenvedett volna.

Szinte minden ima így végződik: ant amžių amžinųjų. Nem tudni, honnan vette a fordító ezt a fordulatot. Litvánról visszafordítva latinra így hangzana: In saecula saecularium. A mondat nyomatékosítására két főnevet teszünk egymás mellé, például: a bajok – bajok. Nem mondhatjuk: bajok – bajoskodók, bajok – bajoskodók. Ez képtelenség volna. A valódi forma ez lenne: kortól – korokig, koroktól – korokig.

A mondattanról nincs is mit beszélni. Ez az egész vagy latin, vagy lengyel, némely helyen pedig orosz. Az énekek is csak arra ügyelnek, hogy a szóvégi szótagok összecsengjenek; a nyelv szellemével nem törődnek. Naujalis úr énekeskönyvet tervezett, hogy pompás, kottás énekeket adjon Litvániának, de váratlanul elhunyt. Az idén Vilniusban megjelent új imakönyv, a „Balsas Balandelės” jócskán előbbre jutott, de nem jutott el egészen a végéig.

Az ünnepek tekintetében ez színtiszta Lengyelország. Lám, mit jelent egy litvánnak: gram, grom, gramnyčios? Semmit sem jelent.

A pravadai kiszorították Atvelykist, a pravadiai pedig Atvedybast. A Traicė ugyan nem szorított ki semmit, de nekünk, litvánoknak ez a szó idegen. A litván nyelvben sehol sincs olyan főnév, amelynek végződése aicė.

Ha egy keistučiai litvánt megkérdeznének, mi a Traicė szó, semmiképpen sem tudná megmondani. Ha azt kérdeznék, mi a Treybė, azt felelné, hogy egy három részből álló valami. Rokonnépeink, a lettek ezt mondják: triadiba; szanszkritul: trimutra. A németek azt mondják: Dreifaltigkeit, Dreieinigkeit. Mindenki megvan a lengyel Traicė nélkül, csak mi, litvánok tűnünk úgy, mintha nem tudnánk meglenni nélküle. Hogy a Tre ybė tisztán litván szó, és nincs benne hitbeli tévedés, azt a „Pavasario Balsai” mutatja: ott a teológia doktora, az akadémia felügyelője kiválóan használja. Ki érthetne ennél jobban a dologhoz, mint Európa tudósa?

Könyörüljünk meg megtiport nyelvünkön, és késlekedés nélkül javítsuk ki. Most alkalmas az idő, élnünk kell vele.

J. Gerutis

51