GIEDRĖ ČEPAITIENĖ

Šiauliai Egyetem

JONAS JABLONSKIS – A „VARPAS” MUNKATÁRSA

(Mintauja, út a Varpas felé)

Jono Jablonskio veikla aptarta Arnoldo Piročkino monografijose (1977, 1978), tačiau apie kai kuriuos klausimus jose kalbama tik prabėgomis. Šiame straipsnyje parodomas J. Jablonskio tapsmas varpininku, aptariama su Varpu susijusi jo veikla Mintaujos laikotarpiu, atskleidžiant publikacijų tematiką ir kai kurias J. Jablonskio – prisiekusio „litvomano“, mokslininko, kalbininko nuostatas.

1. ÚT A VARPAS FELÉ

Jonas Jablonskis Varpas című lapban végzett közreműködéséről szólva érdemes felidézni nemzeti öntudatának kialakulását. Amikor a marijampolėi gimnáziumban tanult (1872–1881), az ifjúság nem tárgyalta a nemzeti identitás kérdését, a gimnazisták többsége pedig a lengyel kultúra terjesztőjének tartotta magát. Így J. Jablonskis is még bizonytalan fiatalember volt, amikor a moszkvai egyetemre utazott tanulni. Nemzeti éréséről saját visszaemlékezései tanúskodnak¹:

„Az egyetemi hallgatók között jó néhány litván ismerősre találtam. Nagy kedv nélkül („másként nem tehettem”) beléptem a litván körbe. Egyik litván barátom ezt nem tette meg, én nem róttam meg érte; ő viszont, miután megindokolta nekem, miért nem lépett be, engem sem rótt meg, és maga is mentegetőzött. Fokozatosan megtetszettek új barátaim, a „litvománok” csoportja, bár sokukra még mindig ferde szemmel néztem. Barátaim között volt Jonas Šliūpas is, aki nekem a legalaposabbnak és a legszorgalmasabbnak tűnt mind közül. Nehéz volt nem egyetérteni velük a közös kérdésekben, amelyek a litván nép ügyeit érintették; a litvánság azonban nem pusztán a logika találmánya: legalábbis akkoriban sokat nyomtak a latban más indítékok is, a régi eszmények és a „lengyel” benyomások. Ha valaki bizonyítani tudta volna, hogy mi is képesek leszünk igazán felébredni, mint egyetlen ember, és egy nemzet életét élhetjük, alighanem nem lettek volna kétségeim, bár beszélni róluk nem mertem. Barátaim között

¹ J. Balčikonis által szerkesztett Jablonskis írásaiból idézünk, mivel ezekből egyértelmű a cikkek szerzősége.

30

KALBOS KULTŪRA | 83

Voltak természetesen más ilyen közömbös emberek is, de ők nem vonzottak. Ha szóba elegyedtek, a litvánok ajkáról gyakran orosz szó is elhangzott. Talán akkoriban ez még menthető volt, mindazonáltal rám, az álmából ébredező litvánra mindig nagyon nyomasztóan hatott. Telt az idő, és bennem, így vagy úgy, akarva-akaratlanul érlelődött és növekedett a „litvánomán”. Fél év elteltével már nyíltan, ahol kellett, igazolni és megvédeni tudtam volna a litván „őrület” jó oldalát: az a fél év sok mindent megváltoztatott, sok mindent lerombolt, sok mindent megmagyarázott.” (JR I: 71)

Ez a hosszabb idézet legalább néhány dolgot feltár: 1) Jonas Jablonskis minden világosabb nemzeti törekvés nélkül érkezett Moszkvába tanulni; 2) nem tudatosan, hanem véletlenül kapcsolódott be a litván diákcsoport tevékenységébe; 3) a csoport résztvevői közül Jonas Šliūpas gyakorolta rá a legnagyobb hatást; 4) fél év alatt J. Jablonskis nemzeti öntudata megérett. Bár az idézet arra utal, hogy nemzeti elköteleződését elsősorban az úgynevezett litvánománok² tevékenységéhez kötötte, kétségtelenül a filológiai tanulmányoknak, valamint Fjodor Korš és Filipp Fortunatov professzoroknak a nemzeti kisebbségek iránti tiszteletteljes hozzáállásának és különösen a litván nyelv iránti figyelmüknek, tudományos értékének hangsúlyozásának is jelentősége volt. J. Jablonskis nemzeti öntudatának érését munkái is mutatják: még a Moszkvai Egyetem hallgatójaként tollat ragad – az orosz sajtóban ír a litván sajtó betiltásáról –, majd az Aušra megjelenésének kezdetétől hat írást közöl benne. A nemzeti elköteleződés kifejezésének tekinthető az a Vincas Kudirkának 1883 tavaszán írt levél is, amelyben szemére veti, hogy a lengyel nemzettel azonosul: „Te egész magatartásukat és szokásaikat követed, már magadévá tetted – ezt írásod bizonyítja – a nyelvüket is, amelyen papírra veted fejed adományát, mintha már elvesztetted volna anyanyelvedet, vagyis apád és anyád nyelvét, amelyen félelem nélkül litvánul ringattak és neveltek. Ha tavaly még nem litvánul, hanem lengyelül írtam neked, az csupán a régi szokás miatt volt, amelytől nehéz elszakadni; ma már nyíltan elmondhatom ezt neked.” (Piročkinas 1985: 196).

2. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MÓDJAI A VARPAS CÍMŰ LAPBAN

Jonas Jablonskis a Varpas című laphoz már nemcsak nemzeti elköteleződéssel érkezett, hanem kulturális munkába is kezdett. A Varpas című lapban a legaktívabban Mintauja városában élve és dolgozva (1889–1895) működött közre. Ez az együttműködés többféle volt: a

² Az elkötelezett litvánok csoportját „Moszkvai Litván Diákok Társaságának” nevezték (lásd Piročkinas 1977: 35).

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą)

31

1890-ben vezette az „Irodalmi Bizottságot”, amely arra ösztönözte a litván értelmiség minél szélesebb körét, hogy működjön közre a Varpas című lapban; 24, saját maga által írt, különféle tárgyú cikket tett közzé; 3) a Varpas című lapot pénzzel támogatta.

A mintaujai időszak nem volt végig egyformán intenzív: 1890-ben 2 cikk jelent meg, 1891-ben nem tulajdonítható neki publikáció, 1892-ben 2 cikk, 1893-ban 13, 1894-ben pedig 8 cikk. Tehát a legtöbb publikáció 1893-ban jelent meg, csaknem minden hónapban írt egy-egy cikket.

3. A VARPAS CÍMŰ LAP PUBLIKÁCIÓINAK TÉMAKÖREI

A Varpas című lapban megjelent publicisztikát témája szerint 4 csoportra lehet osztani: 1) Mintauja és az ott élő litvánok; 2) Litvánia története; 3) a litván írásbeliség története; 4) nyelvi kérdések.

3.1. Mitauja és az ott élő litvánok

Mitaujának szentelt írás jelent meg 1890-ben, az 5. számban. Szerkezete, elbeszélő hangvétele és maga a címe („Mitaujából”) egy tájékoztató jellegű írásra emlékeztet. Először arra emlékezik vissza, mi vonzotta korábban a litvánokat Mitaujába (a vasút megépülése előtt a litvánok gabonát szállítottak Mitaujába); miért utaznak oda most (a parasztok gabonát, lenmagot és lent eladni érkeznek), és hogyan érzik magukat ott (a város peremére eljutó litván itt olyan feliratokat talál, „ahol jól ihat és mulathat” (JR I: 10), sajnálja, hogy ezek a feliratok „kimondhatatlanul el vannak torzítva”, de nem említi, hogy magában Litvániában a latin betűs írás tilalma miatt még ilyen feliratok sem voltak.

Az írás jelentős része azoknak a litvánoknak a bemutatására szolgál, akik Mitaujában telepedtek le. Elsőként a litván katolikus egyházközségről esik szó (1000–1200 emberből áll), és megjegyzi, hogy Mitaujában egyáltalán nincsenek evangélikusok (litván kálvinisták). Az írás azt is tárgyalja, mivel foglalkoznak az ott letelepedett litvánok: a férfiak többnyire szolgák, „kocsisok”, napszámosok, a magasabb társadalmi réteghez tartozók pedig „üzletekben dolgoznak, maguknak az eladóknak a segítőiként, vagy irodákban, ahová azzal jutottak be, hogy tudnak fehéroroszul” (JR I: 12), a lányok pedig lengyel, német és lett háztartásokban szolgálók. A szerző sajnálja, hogy Kurlandban (vagyis Mitaujában is) a litvánok alacsony társadalmi helyzetben vannak, míg a Litvániába költözött lettek magasabb pozíciókat töltenek be. Ebből a következő következtetést vonja le: „Ily módon

32

KALBOS KULTŪRA | 83

azt lehet mondani, hogy a litvánok Kurlandba, a lettek pedig ismét Litvániába való áttelepülése csupán a mi, litvánok igen szomorú helyzetünkre utal: egyre lejjebb és gyengébben jutunk, mindazt, ami a legkedvesebb és legdrágább számunkra – földünket – az idegeneknek, a letteknek hagyjuk; ők viszont Kurlandban csak arra használnak bennünket, hogy németeket őrizzünk, fuvarozzunk és szolgáljunk.–” (JR I: 12). Úgy tűnik, hogy egy évszázad múltán J. Jablonskisnak ez a gondolata ismét időszerűvé válik.

A cikk utolsó részében arra buzdítja a litvánokat, hogy küldjék gyermekeiket a mitaujai gimnáziumba. Elmagyarázza, hogy a gimnázium osztályaiban még vannak szabad helyek, idősebb tanulókat is felvesznek, és a gimnázium vezetése „először a gyermek eszét nézi, nem pedig a szülei vagyonát” (JR I: 13). A cikk végén a téma folytatását ígéri: „Azokról a mi tanulóinkról és tanulónőinkről, valamint egész ifjúságunkról, amely Kurföldön (Kurlandban) és Vidzeme vidékén keresi a világosságot, remélem, a következő levélben írok.” Sajnos J. Jablonskis ezt a témát a Varpe később nem fejtette ki.

3.2. Litvánia történelme

A litván történelemhez kapcsolódó publikációk főként különféle könyvek és tanulmányok recenzióiból állnak. J. Jablonskis a Varpe nemcsak litvánok által készített műveket recenzál, hanem orosz, lengyel és német tudományos, illetve legalábbis annak látszó kiadványokat is. J. Jablonskis nagyra értékelte a tudományos elemzés alapelveit. Már a IX. Orosz Régészeti Kongresszus munkájának tárgyalásakor (1893, 9. szám), és a X. kongresszuson való részvételre buzdítva azt írta, hogy „a kongresszuson mindenféle ókori kutatást fel lehet olvasni, ha tudományos alapokon nyugszik”. Ezt a „tudományos alapot” keresi a szóban forgó kongresszus előadásainak tárgyalásakor is. A tudománytörténészek számára hasznosak J. Jablonskis megjegyzései a kongresszus vilniusi megszervezéséről. Kiderül, hogy a szervezést és az anyaggyűjtést „nem a tárgy szakértőire és a vidék valódi kiválóságaira bízták, hanem tanítókra (akik szinte mind oroszosító bérmunkások voltak), a járási hivatalnokokra (oroszokra), orosz papokra, végül pedig… a rendőrségre” (JR I: 16). Fontosak a kongresszuson használt nyelvekről szóló megjegyzései is: bár a kongresszusnak három nyelve volt (orosz, német és francia), az akkori Oroszország területéről származóknak a kongresszuson kizárólag oroszul kellett beszélniük; németül vagy franciául csak külföldi tudósok olvashatták fel előadásaikat. J. Jablonskis rámutat, hogy a kongresszus kezdeményezőinek álláspontját Litvánia és Lengyelország régészei közül sokan elfogadhatatlannak tartották, ezért egyáltalán nem vettek részt a kongresszuson. A kongresszuson felolvasott 80 előadás közül hármat tárgyal, különös figyelmet szentelve A. Bezzenberger

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintaują, ėjimas į Varpą)

33

„Kelet-Poroszország földjének ősi múltjáról” című előadásának. J. Jablonskis szerint ez a tudós megcáfolta sok orosz előadó erőltetett állítását, miszerint az orosz nép eredetét magának a porosz tengerpartnak a vidékén kell keresni; ellenkezőleg, bebizonyította, „hogy Litvánia kormányzóságaiban és számos olyan helyen, ahol ma fehéroroszok élnek, honfitársaink már legalább 7000 évvel ezelőtt lakóhelyet alapítottak. E felfogás szerint, amelyet ma mindenütt elfogadnak, földünket tehát nem lehet „искони русский край (ősidők óta orosz föld)” néven nevezni, ahogyan oroszosítóink szeretnék. Ez az előadás azt mutatja, hogy egész földünk a legrégibb idők óta tisztán litván.” (JR I: 22).

Külön recenziót szentel Pavel Briancev könyvének, a Очеркъ древней Литвы и западной Россіи (Вильна, 1891), valamint Teobaldas művének, a Литовско-языческие очерки (Вильна, 1890) című munkának. Mindkét művet a Varpo 1893-as évfolyamának 10. számában tárgyalta. J. Jablonskis kritikusan szemléli a recenzált műveket. Az első tanulmány szerzője J. Jablonskis szerint „igazi oroszosítóként azt akarja, hogy minden litván megszűnjön annak lenni, ami lenni akar, és teljesen orosszá váljon; kézikönyvét írva azt sugallja olvasóinak, hogy őseink már szinte mind pravoszlávok voltak, mindig orosszá váltak, és orosszá kellett válniuk” (JR I: 23). A recenzió számos helyén felhívja a figyelmet a tanulmány szerzőjének elfogultságára: a történelmi tények elferdítésére vagy elhallgatására, valamint arra, hogy csak az előzetes oroszosító álláspontnak megfelelő dolgokról beszél.

Teobaldas művét sem értékeli kedvezően. A tudományosság kritériumát alkalmazva többféle okra visszavezethető hibákat talál benne: 1) Teobaldas nem tudott litvánul, ezért több helyütt téves értelmezéseket ad (például Veliuona litvánjait vilnieknek nevezte); 2) olyan kiadványokról beszél, amelyeket nem ismert (például azt állítja, hogy F. Fortunatov és V. Miller dalgyűjteménye németből készült fordítás, holott a dalokat litván adatközlőktől jegyezték le); 3) a szerző nem képes kritikusan értékelni a korábban megjelent munkákat, ezért tovább terjeszt nyilvánvaló tévedéseket és hibákat. Összegzésként J. Jablonskis ezt írja: „Ha valamelyik litván hasznot akarna húzni ebből a könyvből, nem szabad elfelejtenie, hogy az e gyűjteménybe került anyaggal nagy óvatossággal kell bánni: különféle régi maradványokat kevertek össze benne, és nem lehet mindegyikükben megbízni.” (JR I: 27).

Iš esmės teigiamai J. Jablonskis vertino Volyniako knygą Bazylianie na żmudzi (1894, Nr. 4), kurioje aiškinama bazilijonų, unitų vienuolių, įsikūrimo Padubysyje istorija ir šio vienuolyno nunykimo priežastys, susijusios su 1831 metų sukilimu, vadinamuoju krakosmečiu. Vis dėlto esama vieno didelio priekaišto: knygutė skiriama „visiems Žemaičiams, kurie dar jaučiasi

34

KALBOS KULTŪRA | 83

„állítólag lengyelek” (JR I: 58). J. Jablonskis azt állítja, nem érti, hogyan lehet a litvánokat Lengyelország egyik tartományának részeként tekinteni, amikor maga a litván nemzet már jelentősen megváltozott, mintegy 10 újsággal rendelkezik, tehát nemzeti öntudatra ébredt.

Különösen kedvező J. Jablonskis véleménye a Heidelbergben kiadott gyűjteményről Mitteilungen der Litauischen literarischen Gesellschaft (18. Heft). A róla szóló recenzió az 1893-as Varpas 12. számában jelent meg. A recenzens megismerteti az olvasókat a kiadvány tartalmával, és felhívja a figyelmet az Eduardo Volterio által összeállított fejezetre, amelyből „megtudhatunk valamit könyveinkről és újságjainkról; ott említést tesznek számos különféle brosúráról és könyvről is, amelyekben külföldiek írnak rólunk – történelmünkről, irodalmunkról, nyelvünkről stb.” (JR I: 41). J. Jablonskis megállapítja, hogy minden fejezet érdekes, ő maga pedig alaposabban szemügyre veszi A. Kuršaitis „A porosz litvánok történetéhez” című fejezetét. A Varpas olvasóival megismétli A. Kuršaitis statisztikai adatait a litvánok számának csökkenéséről Kis-Litvániában, idézi a szerző gondolatait a litvánok számának csökkenését okozó tényezőkről, és a következő kérdést veti fel az olvasóknak: „Szeretnénk tudni, vajon a litvánok részéről tesznek-e valamit a germanizáció ellen, mennyit tettek, és milyen eszközökkel folyik ez” (JR I: 43).

3.3. A litván írásbeliség története

Mintaujában élve J. Jablonskis két litván kiadványról írt recenziót a Varpas számára: Jonas Šliūpas könyvéről, a Lietuviszkieje Rasztai ir Rasztininkai címűről (Lietuviškieji Raštai ir Raštininkai; 1894, 1. szám), valamint Jonas Basanavičius Etnologiškos smulkmenos című művéről (1894, 2. szám).

Mint ismeretes, J. Šliūpo könyve az első litván irodalomtörténet. J. Jablonskis recenziójában alapvetően kedvezően értékeli ezt a munkát. Csupán a könyv néhány hiányosságát emeli ki: 1) az írásbeliség történetét a nemzet történetétől elszakítva tárgyalja; 2) hiányzik a tárgyalt írásművek kritikája, mivel egyformán tárgyalja a jelentős, illetve a litván írásbeliségért kevés érdemet szerzett szerzőket; 3) a szerző nem tudta elkerülni a szubjektivitást, amikor Antanas Baranauskasról és műveiről, valamint a litván periodikáról írt. J. Jablonskis számára ez a szubjektivitás, úgy tűnik, nagyon fájdalmas volt. A recenzióban ezt írja: „A Varpasról és az Ukininkasról a cikkben szó sem esik, mintha a „Litván írásokról és írókról” szóló írás idején ezek az újságok egyáltalán nem is léteztek volna. Látható, hogy L. M-jaus^[3] szemében ezek alacsonyabb rangúak mindenféle „Laiškas“, „Keleivis“ és „Ceitungas“ című lapnál.” (JR I: 46). A könyv recenzense maga is jól ismerte az akkori litván írásbeliséget.

^[3] L. M-jas – Lietuvos Mylėtojas (Litvánia szeretője; ezen az álnéven jelent meg Jonas Šliūpas könyve).

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą)

35

J. Jablonskis nyelvész szemével tekint Jonas Basanavičius könyvére. A szerzővel szembeni kifogásai főként a szóetimológiák pontatlanságára vonatkoznak, mivel a szavak hangzásbeli hasonlósága önmagában nem elegendő alap történeti közös eredetük bizonyítására. A könyv nyelvezetére is felhívja a figyelmet. J. Jablonskis szerint szükségtelen a litvánra le nem fordított idézetek használata: „Így B-aus úr füzetét csak kevesen olvashatják, csak azok, akik a litván nyelven kívül még latinul, lengyelül, németül és oroszul is tudnak” (JR I: 55). Egy másik kifogás a helynevek írásmódjára vonatkozik. J. Basanavičius szükségtelenül írja Berezina, Dauguva, Gardinas, Minskas helyett azt, hogy Beržinė, Duna, Gartynas, Miniškis – „az idegen népek neveivel úgy kellene bánnunk, ahogyan szeretnénk, hogy ők, vagyis az idegen népek bánjanak a mi saját neveinkkel” (JR I: 56). A recenzens egy-egy nem megfelelő szó vagy szóalak használatát is kifogásolja, bár J. Basanavičius nyelvi kifejezőkészségéről alapvetően a következő következtetést vonja le: „Ha közvetlenül kellene véleményt mondanunk B-aus úr nyelvéről, akkor azt kellene mondanunk, hogy B-us úr elég szépen ír litvánul, sokkal jobban, mint sok más írónk.” (JR I: 56).

A litván írásbeliség történetének témájához sorolható J. Jablonskis két további, Mintaujában írt cikke: „S. Daukantas élete és írásai” (1893, 11. szám) és „A két Nezabitauskis” (1893, 12. szám). Az első cikkben Simonas Daukantas életrajzát adja közre, három forrásra támaszkodva: E. Volterio és D. Silvestraitis cikkeire, valamint egy ismeretlen szerző által közölt adatokra. J. Jablonskis röviden megfogalmazza a cikk megírásának okát. Sajnálja, hogy J. Šliūpas könyve, a Lietuviškieji Raštai ir Raštininkai olyan kevés helyet szentel S. Daukantasnak, ezért megpróbálja betölteni a keletkezett űrt. A cikk nemcsak S. Daukantas életrajzát tartalmazza, hanem közli litvánra fordított végrendeletét is, továbbá tematikus csoportokba sorolva felsorolja műveit. J. Jablonskis csak röviden említi S. Daukantas nyelvét: „zsémiaiul írt, jelentős latviszó- és olykor latvis szerkezetbeli keveredéssel. [...] Ha D-to nyelvében olykor kötött és nehézkes jelenségek, meglehetősen nehéz és választékos szerkezetek láthatók, akkor azt is el kell ismerni, hogy írásaiból kitűnik: anyanyelvének nagy, rendkívüli ismerője volt, mind élő, mind régies formájában.” (JR I: 38).

A második cikk egy kéziratban talált lengyel szöveget ismertet, amely Kajetonas és Kiprijonas Nezabitauskis műveit sorolja fel. J. Jablonskis azt állítja, hogy személyesen is megismerte Kiprijonas Nezabitauskis lengyelből lefordított könyvecskéjét, az Apie bites címűt, valamint az 1824-ben kiadott Kajetonas Nezabitauskis-féle ábécéskönyvet, a Naujas mokslas skaitytima diel mažų waykų Žemaycziu yr Lietuwos címűt, de úgy érzi, túl keveset tud a Nezabitauskis testvérek munkásságáról, ezért

36

KALBOS KULTŪRA | 83

azt írja: „Ugyanilyen örömteli volna többet megtudni a Nezabitauskiaiak (egyikének vagy másikának) életéről is, ha ez az élet valamelyest meg tudja világítani Litvánia akkori nemzeti mozgalmát és irodalmát.” (JR I: 40). Ez az idézet arra enged következtetni, hogy J. Jablonskis számára fontosak voltak a XIX. század eleji litván nemzeti mozgalom kezdetei és megnyilvánulásának sajátosságai.

3.4. Nyelvi kérdések

J. Jablonskis cikkeinek jelentős része nyelvi kérdésekkel foglalkozik. Egyes írások a helyesírás, az etimológia, a szemantika és a szintaxis kérdéseit elemzik, mások nyelvtanokat és szótárakat ismertetnek, megint mások pedig más kiadványok nyelvi elemzését adják.

A Varpasban írásbeliségünk történetében először indul vita a litván helyesírásról⁴. A „Még néhány szó helyesírásunkról” című cikkben (1893, 1. sz.) J. Jablonskis öt helyesírási kérdést tárgyal: a hosszú és rövid magánhangzók írásbeli megkülönböztetését (i-y, u-ū), az ie, uo kettőshangzók nyelvjárási megfelelőit és helyesírási sajátosságaikat; az č affrikáta helyett a tš kétjegyű betű használatát javasolja: „akárhogy is, egyenesen a grammatikai logika ellenére cselekszünk, ha a dž mellett írásainkban makacsul ragaszkodunk ahhoz a nyelvünkben különállóan szereplő betűhöz, hogy č” (JR III: 6); továbbá a nazális magánhangzók és az n-et tartalmazó tautoszillabikus kapcsolatok helyesírását, valamint az úgynevezett lágyítójel, az i betű lágy mássalhangzók utáni írását. Egyúttal azt javasolta a Varpas szerkesztőségének, hogy az általa összeállított ábécét használja.

J. Jablonskis javaslatai nem mindenkinek nyerték el a tetszését. Az 1893-as Varpo 8. számában ismét visszatér a hosszú és rövid magánhangzók betűkkel való megkülönböztetésének szükségességére („Szükségesek-e bizonyos jelek a hosszú i és u jelölésére?”). J. Jablonskis ezt írja: „Sk-dra úr^[5] nagyot téved, ha, nem tudván, hová írja az y-t, azt követeli, hogy ezt a magánhangzót teljesen hagyjuk ki a helyesírásunkból. Mi lenne, ha bárki, hogy megkönnyítse a tanulást, el akarna vetni mindent, amit nem tud, mint valami fölösleges apróságot?!” (JR III: 11). A nyelvész tehát meg volt győződve arról, hogy a litván ábécében külön betűjelekre van szükség a hosszú és rövid magánhangzók jelölésére.

A már említett és más helyesírási kérdéseket ismét tárgyalja „D-ro J. Basanavyčius helyesírása” című cikkében (1894, 5. sz.). Itt ismét az affrikáták írásmódjáról esik szó

⁴ 1884-ben az orosz napilapban, a Современные известия címűben, jelentek meg cikkek (úgy tűnik, közülük kettőt maga J. Jablonskis írt) a litván ábécéről, ezek azonban a latin ábécé visszaállításáról szóltak, nem pedig az ábécé szerkezetéről (lásd Piročkinas 1977: 42).

^[5] Sk-dra – M. Skiedra (Mikalojus Kuprevičius orvos és közéleti személyiség álneve).

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintaują, ėjimas į Varpą)

37

…-t (J. Jablonskis bírálja J. Basanavičiust, amiért teljesen új írásjegyek bevezetését javasolja a [č] affrikáta és zöngés párja jelölésére: ez megnehezítené az ábécét), kifogásolja az [e·] és [ė·] hangok megkülönböztetésének hiányát (Basanavičius azonosan írta a musė és muse alakokat), az e és ia összetévesztését (írásban: žale liepele „zöld hársfa” és antelia „kiskacsa”), a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetésének hiányát (az i és y betűket tévesztik össze), valamint az uo helyett szükségtelenül használt ū írásjegyet. Összegzésként J. Jablonskis azt mondja, hogy nem szabad csupán egykor volt helyesírást követni, hanem nem szabad megfeledkezni „a nyelvtan és a következetesség egyszerű törvényeiről” (JR III: 17).

Az 1892-es Varpas 8. számában J. Jablonskis által közölt „Nyelvi kérdések” főként a megalapozatlan etimológiák tisztázásával foglalkozik. A cikk válasz Prusas6 több Varpas-számban megjelent, a litván lexikára vonatkozó megjegyzéseire. Az egyes szavak elemzése előtt J. Jablonskis megjegyzi, hogy a nyelvben számos bonyolult kérdés van, és másokat is vitára ösztönöz, egyúttal kívánatosnak tartva, hogy „az ezekből a cikkekből kibontakozó vita mindig a tiszta tudományon alapuljon” (JR IV: 9). A cikk bemutatja, miért megalapozatlan a pinigas, kunigas, grašis szavakat a pynė, kūnas, gręžti szavakkal összekapcsolni; a nyelvjárásokból vett számos példával cáfolja azt a véleményt, hogy a trūkti szó nem jelenti azt, hogy „hiányzik”; megmagyarázza a tardymas szó jelentését, használatának igazolására K. Donelaitis egyik példáját idézi, képzési típusát pedig más szavakkal szemlélteti; hangmegfelelésekre támaszkodva kimutatja, hogy a litván nagyherceg neve nem lehet Olkertas, és nem hozható kapcsolatba az uolą kertu kifejezéssel (maga a nyelvész Algirdą helyett Algirdžius alakot használ).

Šio straipsnio tęsinyje (1892, Nr. 12; 1893, Nr. 5) J. Jablonskis aiškina, kuriais žodžiais keistini anuo metu buvę populiarūs skoliniai (rėdas, parėdas... urėdas), taip pat kai kurių žodžių semantikos ryšį su jų darybos ypatybėmis. Remdamasis pamatinių žodžių struktūra atmeta kaip netinkamus darybos žodžius rašėjas, prekėjas, o į jų vietą siūlo rašytoją ir prekininką ar pirk­lį, teikia vartoti žodžius pirkinys (vietoj tavoras), prekymetis (vietoj pagal vokiečių kalbos pavyzdį sudaryto meturgis), tautietis (vietoj viengentis, vientautis – jie esą būdvardžiai), velionis (ne slavišką skolinį nabašnikas). Čia aiškinama, kad pagal lietuvių kalbos dėsnius neįmanoma sudaryti būdvardžių draugijinis, tikėjimiškas, tėvyniškas ir siūloma vietoj jų vartoti junginius su nederinamuoju pažyminiu: draugijos reikalai, tikėjimo dalykas, tėvynės varpai (JR IV: 14–20). Kalbėdamas apie veiksmažodžius kalbininkas nurodo, kad vengtina slaviška priesaga -avoti.

⁶ Prusas – a gydytojo, rašytojo Vinco Pietario slapyvardis.

38

KALBOS KULTŪRA | 83

Ezekben a cikkekben az is látható, hogyan keresik a különféle fogalmakat megnevező szavakat. J. Jablonskis a múlt időre utaló szavak alapján az írásokban használatba vett ateitinė, praeitinė helyett az ateitis, praeitis szavak használatát javasolja; a személyt jelölő, szláv eredetű –ūnas képző miatt elveti a šviesūnas, apšviesūnas, tamsūnas szavakat, és helyettük a jobb képzésű pir(m)uolį, tamsuolį. formákat javasolja.⁷

A Varpas-ban jelentek meg J. Jablonskis első, szintaxissal foglalkozó munkái is. A szintaxisról néhány megjegyzést már 1893-ban, a Varpas 5. számában közölt. Felhívja a figyelmet arra, hogy a nuo, per elöljárószós szerkezetek tárgyesettel használva különböznek a birtokos esettől (az arklys nuo žmogaus pirktas kifejezés nem ugyanazt jelenti, mint az arklys per žmogų pirktas), és számos példával alátámasztva rámutat, hogy az ok kifejezésére a dėl elöljárószós szerkezetek használatosak, ezért az iš priežasties fordulatok kerülendők. J. Jablonskis azt is bemutatja, hogy a cél kifejezésére az infinitívuszi szerkezetek alkalmasabbak: nem mokyklos dėl žmonių apšvietimo, hanem mokyklos žmonėms apšviesti (JR IV: 26–27).

A cél⁸ kifejezését részletesebben a „Medega sintaksii” (1893, 10. sz.) című cikk tárgyalja. Ez a cikk mintegy megalapozza J. Jablonskis későbbi nyelvészi munkásságát. Röviden megfogalmazza a litván nyelvben a cél kifejezésének lehetőségeit; ezeket gyakran a lett nyelvvel veti össze, és más indoeurópai nyelvek sajátosságaira is kitér. Minden elméleti megjegyzést a nyelvhasználatból vett számos példával támaszt alá. A példák a népnyelvi beszédből, a folklórból, valamint litván írók – Donelaitis, Aleknavičius, Baranauskas, Valančius, Šiaulėniškis Senelis (Dovydaitis), Didžiulienė-Žmona – műveiből származnak. J. Jablonskis így indokolja a szerzők kiválasztását: „Azért választottam ezeket a műveket például, mert nyelvük, vagyis nyelvük szintaxisa, megítélésem szerint, még nemigen távolodott el a nép nyelvétől, és kevéssé rontotta meg az idegen nyelvek hatása.” (JR IV: 28). A példaválasztásból kirajzolódnak J. Jablonskisnak azok az elvei, amelyeket 1901-ben a Lietuviškos kalbos gramatikoje. című művében foglalt össze.

A Varpas-ban a nyelvész a 19. század végén megjelent, a litván nyelvvel foglalkozó munkákat recenzálta: Mykolas Miežinis Tilsitben kiadott nyelvtanát (1890, 6. sz.) és litván–lett szótárát (1894, 7. sz.), valamint Mykolas Akelaitis Poznańban kiadott nyelvtanát (1893, 12. sz.). M. Miežinis nyelvtanának ismertetését vállalva J. Jablonskis először azokat az elveket fejti ki, amelyeknek meg kellene

⁷ Kazimieras Būga „Priesagos –ūnas ir dvibalsio uo kilmė” című cikkében (Lietuvos mokykla, 1921, 10–11. sz., 417–457. o.) cáfolta azt a véleményt, hogy a –ūnas képző szláv eredetű. A szerkesztő megjegyzése.

⁸ J. Jablonskis ebben a cikkben a célt siekiu-nak nevezi.

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą)

39

a grammatikára támaszkodó szerző. Véleménye szerint két dolog fontos: 1) jól ismerni a nyelv törvényszerűségeit; 2) a népköltészetre (dalokra, találós kérdésekre, közmondásokra, elbeszélésekre) és azokra az írókra támaszkodni, akik „munkáikat maguk a nép nyelvére alapozták” (JR IV: 3)⁹. Sajnos a bírált művek szerzői nem vették figyelembe ezeket a szempontokat, ezért J. Jablonskis a grammatikákat és a szótárakat is számos kifogással illeti. M. Miežinis grammatikája azt mutatja, hogy szerzője alig ismerte a litván nyelv szerkezetét, és nem eléggé értette annak sajátosságait (a megszólító eset Petrai alakját udvariassági többes számnak vélte, a visas, visok­s, tūlas szavakat mellékneveknek tartotta, nem értette a régi posztpozicionális helyhatározói esetek jelentését, nem különböztette meg a latinizmusokat és a szláv jövevényszavakat, ezek egy részét régi litván szavaknak tekintette stb.). A recenzens ezért arra a következtetésre jut: „Miežinis tiszteletes munkájáról emberhez méltóan csak az nyilatkozhat, aki nem olvasta, és akinek nem tette tönkre az idegeit.” (JR IV: 8). A nyelvész véleménye valamivel kedvezőbb M. Miežinis szótáráról. Bár ebben is sok a hiba, és kitalált, lehetetlen litván és lett szavak is szerepelnek benne, J. Jablonskis két dologért mégis megdicséri a bírált szótárt: 1) olyan szókincs is található benne, amely Kuršaitis és Nesselmann szótáraiban nem volt meg; 2) a példákat „jó forrásokból, nevezetesen a nép nyelvéből” vették (JR IV: 46).

J. Jablonskis rendkívül kritikus M. Akelaitis grammatikájával szemben. Felhívja a figyelmet arra, hogy szerzője csupán műkedvelő, a filológia tudományában járatlan ember, aki erejét meghaladó munkába fogott. Saját maga talált ki hangváltozási törvényeket, és ezek alapján lehetetlen magyarázatokat adott (a merga szót a margas „ilyen földterület” szóval hozza kapcsolatba, az ilgas, iltis, arti, jautis szavakat pedig azonos tövűeknek tartja stb.). M. Akelaitis hangtudományáról a nyelvész így ír: „Ak-iaus fonetikájában (fonológiájában)^[10] egy szemernyi valódi tudomány sincs – a szerzőnek semmiféle ismerete nem volt az összehasonlító grammatikáról, a szavak gyökből, tőből, szuffixumból és flexióból való felépüléséről.” (JR IV: 38). J. Jablonskis mindazonáltal a litván kultúra fontos személyiségének tartotta M. Akelaitist. Erre enged következtetni, hogy a recenzió végén, a grammatikában szereplő V. Gaštov’ (Goštautas?) cikkére támaszkodva, rövid életrajzot közöl M. Akelaitisról, kiegészítve a J. Šliūpas könyvében nyomtatásban megjelent ismereteket: Lietuviškieji Raštai ir Raštininkai.

Mintaujiában élve J. Jablonskis más kiadványokról is írt ismertetéseket és recenziókat. Ide tartozik a „Mūsų raštų kalba” (1893, 3. sz.) című cikk, Ūkininko

⁹ A. Piročkinas ezekről az állításokról ezt írta: „Csak csodálkozni lehet azon, hogy a harmincéves korában induló tudós olyan jól fogalmazta meg őket, hogy sem tíz, sem negyven év elteltével nem kellett visszavonnia őket!” (Piročkinas 1977: 95).

^[10] Úgy tűnik, hogy a fonologija szót itt használták először a litván nyelvtudományban.

40

KALBOS KULTŪRA | 83

išleistų knygelių apžvalga (1894, Nr. 5), M. Valančiaus Vaikų knygelės (1894, Nr. 4) ir Giedrio išleisto rinkinio vaikams Gražūs pamokinimai (1894, Nr. 5) recenzijos.

Az 1883–1893 közötti időszak írásainak nyelvét áttekintve J. Jablonskis egyetlen kiadványt sem elemez, és konkrét nyelvi kérdésekről sem beszél. Hangsúlyozza, hogy az íróknak meg kell tanulniuk a litván nyelvet, mivel jelentős részük nemcsak „idegen nyelveken tanult”, hanem Litvániától távol is élt. Mindez az írók szókincsére és mondattanára egyaránt hatással volt. Arra buzdít, hogy a nyelvet a népköltészetből tanulják, példaként pedig a letteket említi, akik népdalokat gyűjtenek és adnak ki.

J. Jablonskis több szempontból tárgyalja az Ūkininko mellékleteiként kiadott könyvecskéket. Először ismerteti az olvasóval az 1893-as publikációk témáit (négy tematikus csoportot különít el), majd az ilyen kiadványok szerkesztésének stratégiáját tárgyalja: azt javasolja, hogy a kiadványok összeállításakor vegyék figyelembe mind a témájukat, mind a leendő olvasóközönséget, és hat témát jelöl meg, amelyek alapján népszerű kiadványokat kell megjelentetni. Az ismertetés végén néhány megjegyzést fűz a „Priedai” nyelvezetéhez. Szó esik benne a kerülendő idegen szavakról (bujoti, buinus, kytras stb.).

J. Jablonskis két szempontból tárgyalja a gyermekeknek szánt könyvecskéket: 1) hangsúlyozza didaktikai értéküket; 2) elemzi nyelvi kifejezésmódjukat. M. Valančius könyvecskéjének kiadóit azért bírálja, mert a zsémanti nyelvjárásban írt Vaikų knygelę „litván művé” átalakítva sok hibát nem kerültek el. Ezeket két típusba sorolja: 1) a M. Valančius szövegének félreértéséből eredő hibák; 2) változatlanul hagyott zsémanti alakok. A recenzió szerint a hibák felsorolását M. Valančius későbbi kiadásainak szerkesztői hasznosíthatják. A másik könyvecske, a Gražūs pamokinimai, más nyelvekből készült fordítás. J. Jablonskis kiemeli a szövegek didaktikai értékét, de sajnálja a fordítások gyenge nyelvezetét, számos lexikai hibára mutat rá, és így vonja le a következtetést: „nincs okunk örülni, hogy új gyermekkönyvecske jelent meg. Én pedig, ha ilyen könyvecskéket látok, nemcsak nem örülök, hanem nagyon el is szomorodom – ilyen súlyos benyomást tesznek rám” (JR I: 68).

A Mintaujiában a Varpui írt J. Jablonskis-cikkek és recenziók a szerző rendkívüli szorgalmáról tanúskodnak: gimnáziumi tanári munkája mellett a publicisztikára is bőségesen talált időt. Írásaiból kirajzolódik a nemzeti öntudatú ember és az érlelődő tudós álláspontja a litván nép történelméről, a műveltség fontosságáról, valamint az írásbeliség megteremtésének sajátosságairól. A kiadványok bírálatakor J. Jablonskis a lényegről beszél, személyes viszonyát félretéve. Ezekben a cikkekben már jól látszanak Jonas Jablonskis nyelvészi elvei és későbbi munkamódszerei.

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą)

41

LITERATŪRA

Piročkinas A. 1977: Prie bendrinės kalbos ištakų: J. Jablonskio gyvenimas ir darbai 1860–1904, Vilnius: Mokslas.

Piročkinas A. 1978: J. Jablonskis – bendrinės kalbos puoselėtojas, Vilnius: Mokslas.

Piročkinas A. (sud.) 1985: Jono Jablonskio laiškai, Vilnius: Mokslas.

JR I – Jablonskio raštai 1. Visuomenės straipsniai. Red. J. Balčikonis, Kaunas, 1933.

JR III – Jablonskio raštai 3. Rašybos dalykai. Red. J. Balčikonis, Kaunas, 1934.

JR IV – Jablonskio raštai 4. Kalbos dalykai. Red. J. Balčikonis, Kaunas, 1935.

Gauta 2010 11 22

JONAS JABLONSKIS IN THE VARPAS (The Mintauja period)

Summary

The article discusses the development of J. Jablonskis’ national consciousness and his work in the periodical magazine Varpas (The Bell). The focus of attention is on Jablonskis’ publications from the Mintauja period. The time when the linguist lived in Mintauja was rather uneven in terms of productivity: in 1890 he published two articles, yet none came out in the following year. Two articles of 1892 were followed by thirteen publications in 1893 and eight in 1894. So the year 1893 could be seen as the most productive with a new article coming out every month.

Jablonskis’ texts published in the Varpas could be classified into four topic categories: 1) Mintauja and local Lithuanians, 2) the history of Lithuania, 3) the history of writing in Lithuania, 4) language issues. The only article on Mintauja expresses the linguist’s desire to raise the level of education among Lithuanians – he encourages the readers to study in the Mintauja gymnasium.

In his historical texts, which are reviews of various publications by other authors, J. Jablonskis emphasizes the importance of empirical research validity. He criticizes such authors whose writings on history are based on their preconceived ideological notions, e. g. J. Basanavičius, P. Briancev, or who fail to properly interpret the facts, e. g. Theobald. The requirement of scientific approach, in his opinion, is equally applicable to language study. According to Jablonskis, the authors of grammars should be aware of linguistic laws which are to be derived from the study “people’s language”. He names a few good sources of real language, namely, folklore and certain Lithuanian authors (K. Donelaitis, A. Baranauskas, M. Valančius).

42

KALBOS KULTŪRA | 83

During his life in Mintauja, J. Jablonskis published articles in the Varpas. These texts demonstrate his mature national consciousness and a linguist’s awareness of the Lithuanian history, the importance of education and specificity of written language. As a reviewer, he focuses on essential aspects and leaves out personal preferences. His early articles outlined research principles and methods which he adhered to in the later work.

GIEDRĖ ČEPAITIENĖ

Šiaulių universitetas

P. Višinskio g. 38, LT-76352 Šiauliai

[email protected]

G. ČEPAITIENĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą)

43