Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į „Varpą“)

30 Nyelvművelés | 83 GIEDRĖ ČEPAITIENĖ Šiauliai Egyetem JoNas JabloNsKIs – Varpininkas (Mintauja, csatlakozás a Varpához) Jonas Jablonskis tevékenységét Arnoldas Piročkinas monográfiái (1977, 1978) tárgyalták, egyes kérdésekről azonban ezekben csak futólag esik szó. E tanulmány bemutatja J. Jablonskis varpininkasszá válását, tárgyalja a Varppal kapcsolatos tevékenységét a mintaujai időszakban, feltárva a publikációk tematikáját, valamint J. Jablonskis – az esküdt „litvomán”, tudós és nyelvész – néhány álláspontját. 1. CSATLAKOZÁS A VARPÁHOZ Jonas Jablonskisnak a Varpban folytatott együttműködéséről szólva érdemes felidézni nemzeti öntudata kialakulásának útját. Amikor a marijampolėi gimnáziumban tanult (1872–1881), a fiatalok nem vitatták a nemzeti identitás kérdését, és a gimnazisták többsége a lengyel kultúra terjesztőjének tartotta magát. így J. Jablonskis is, aki a moszkvai egyetemen folytatandó tanulmányok miatt elutazott, továbbra is bizonytalan fiatalember volt. Nemzeti érését saját visszaemlékezései1 mutatják: „az egyetemi hallgatók között jó néhány ismerős litvánt találtam. Nagy kedv nélkül („másképp nem tehettem“) beléptem a litván körbe. Egyik litván barátom nem tette ezt meg, nem róttam fel neki, csak magam mentegetőztem előtte, ő sem rótt fel nekem semmit, és maga is mentegetőzött, amiért nem lépett be. Lassan az új barátok, a „litvománok“ kis csoportja, kezdtek megtetszeni, bár sok mindenre továbbra is ferde szemmel néztem. E barátok között volt Jonas Šliupas is, aki nekem valamennyiük közül a leglelkiismeretesebbnek, valamennyiük közül a legszorgalmasabbnak tűnt. Nehéz volt nem egyetérteni velük azokban a közös kérdésekben, amelyek a litván nép ügyeit érintették, mindazonáltal ez a litván nemzeti ügy mégsem pusztán a logika találmánya volt: legalábbis akkoriban sokat nyomtak a latban más motívumok is, a régi eszmék és a „lengyel“ benyomások. Ha valaki bizonyítani tudta volna, hogy mi is képesek leszünk valóban összefogni, mint egy ember, és képesek leszünk nemzeti életet élni, akkor – bár beszélni róluk nem mertem volna – bizonyára nem lettek volna kétségeim. barátok között 1 J. Balčikonis által készített Jablonskis-írásokból idézve, mivel azokból világosan kiderül a cikkek szerzősége. G. ČePaItIeNĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, az út a Varpához) 31 Természetesen sok más efféle kiábrándult ember is volt, de ők nem vonzottak engem. Amikor valamilyen beszélgetés kezdődött, a litvánok ajkáról gyakran orosz szó is hangzott. Talán akkor ez még igazolható volt, mindazonáltal az alvásból ébredező litvánra, aki én voltam, mindig nagyon nyomasztó benyomást tett. Az idő telt, és bennem, akár így, akár úgy, akarva-akaratlanul, érlelődött és növekedett a „litvomanas“. Ha még körülbelül fél évig maradtam volna, már nyíltan, ahol szükséges, igazolni és védelmezni tudtam volna a litván „őrület“ jó oldalát: az a fél év sokat tett, sokat lerombolt, sok mindent megmagyarázott.” (Jr I: 71) Ez a meglehetősen hosszú részlet legalább néhány dolgot feltár: 1) Jonas Jablonskis, aki Moszkvába érkezett tanulni, nem rendelkezett világosabb nemzeti törekvésekkel; 2) a litván diákok körének tevékenységébe nem tudatosan, hanem véletlenül kapcsolódott be; 3) a kör valamennyi résztvevője közül Jonas Šliūpas gyakorolta rá a legnagyobb hatást; 4) fél év alatt J. Jablonskis nemzeti öntudata beérett. Bár az idézetből kitűnik, hogy nemzeti elköteleződését elsősorban az úgynevezett litvomanok2 tevékenységével hozta összefüggésbe, kétségtelenül jelentősége volt maguknak a filológiai tanulmányoknak is, valamint Fjodor Kors és Filipp Fortunatov professzorok tiszteletteljes viszonyulásának a nemzeti kisebbségekhez, különösen pedig a litván nyelv iránti figyelmüknek és tudományos értékének kiemelésének. J. Jablonskis nemzeti öntudatának érettségét munkái is mutatják: már a Moszkvai Egyetemen tanulva tollat ragad – a litván sajtótilalom kérdéseiről ír az orosz sajtóban, az aušra megjelenésének megkezdése után pedig hat publikációt közöl benne. A nemzeti elköteleződés kifejezésének tekinthető az a Vincas Kudirkának 1883 tavaszán írt levél is, amelyben szemére vetik, hogy azonosítja magát a lengyel nemzettel: „te egész életmódjukat és szokásukat is követed, már magadévá tetted – ezt bizonyítja írásod –, nyelvüket, amelyen papírra öntöd fejed adományát, mintha már elvesztetted volna saját anyanyelvedet, vagyis atyád és anyád nyelvét, akik téged félelem nélkül litvánul ringattak és neveltek. Ha tavaly még nem litvánul, hanem lengyelül írtam neked, azt csak a régi szokás szerint tettem, amelytől nehéz hirtelen elszakadni, amit ma nyíltan megmondhatok neked.“ (Piročkinas 1985: 196). 2. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS MÓDJAI A Varpe című lapban Jonas Jablonskis a Varpą nemcsak nemzeti elkötelezettséggel fogadta, hanem kulturális munkába is kezdett. A Varpában a legaktívabban Mintauában élve és dolgozva működött közre (1889–1895). Ez az együttműködés többféle volt: a 2 elkötelezett litvánból álló csoportot „Moszkvai Litván Diákok Társaságának” nevezték (lásd Piročkinas 1977: 35). 32 Kalbos Kultūra | 83 1890-ben ő vezette az „irodalmi bizottságot”, amely arra ösztönözte a szerkesztőséget, hogy minél több litván értelmiségit vonjon be a Varpában való együttműködésbe; 24 saját maga által írt, különböző jellegű cikket közölt; 3) A Varpas pénzzel támogatva. Nem az egész mitaui időszak volt egyformán intenzív: 1890-ben 2 cikk jelent meg, 1891-ben – tollának tulajdonítható publikációk nincsenek, 1892-ben – 2 cikk, 1893-ban – 13, 1894-ben pedig – 8 cikk. tehát a legtöbb publikáció 1893-ban jelent meg, szinte minden hónapban írt egy-egy cikket. 3. A Varpas publikációinak témája A Varpasban közzétett publicisztikát témák szerint 4 csoportra lehet osztani: 1) Mitau és az ott élő litvánok; 2) Litvánia története; 3) A litván írásbeliség története; 4) nyelvi kérdések. 3.1. Mintauja és a benne élő litvánok Mintaujának szentelték az 1890. évi 5. számban közzétett cikket. Szerkezete, elbeszélésének hangvétele, maga a címe („Mintaujából”) egy információs műfajú írásra emlékeztet. Először arra emlékeznek, miért vonzotta korábban Mintauja a litvánokat (amíg nem volt vasút, a litvánok gabonát szállítottak Mintaujába); milyen célból utaznak most Mintaujába (a megérkező parasztok gabonát, lenmagot, lent adnak el), és hogyan érzik itt magukat (a litván csak a város széléig jut el, itt olyan feliratokat talál, „ahol jól ihat és szórakozhat” (Jr I: 10), sajnálja, hogy ezek a feliratok „elmondhatatlanul eltorzultak”, de nem említi, hogy magában Litvániában a latin betűs írás tilalma miatt még ilyen feliratok sem voltak. A cikk jelentős része azoknak a litvánoknak a leírásával foglalkozik, akik Mintaujában telepedtek le. Elsősorban a litván katolikus plébániáról esik szó (1000–1200 emberből áll), és megjegyzik, hogy Mintaujában egyáltalán nincsenek evangélikusok (litván kálvinisták). Tárgyalja, miből élnek az itt letelepedett litvánok: a férfiak többnyire szolgák, „fuvarosok”, napszámosok, a magasabb társadalmi réteghez tartozók pedig „üzletekben dolgoznak, maguknak az eladóknak a segítőiként, vagy olyan irodákban, amelyekbe úgy jutottak be, hogy megtanultak oroszul” (Jr I: 12), a lányok pedig lengyel, német és lett családoknál szolgálók. A szerző sajnálja, hogy Kurföldön (vagyis Mitavában is) a litvánok csekély társadalmi helyzetet foglalnak el, míg a Litvániába költözött lettek magasabb pozíciókat töltenek be. Ebből a következő következtetés adódik: „ily módon G. ČePaItIeNĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mitava, az Varpába vezető út) 33 mondhatjuk, hogy a litvánok Kurföldre, illetve a lettek Litvániába való áttelepülése csupán a mi, litvánok igen szomorú helyzetünkre mutat rá: minél tovább haladunk, annál inkább hanyatlunk és gyengülünk, mindazt, ami számunkra a legkedvesebb és legdrágább – földünket – jövevényeknek, letteknek hagyjuk, akik ezért cserébe Kurföldön csak arra adnak nekünk lehetőséget, hogy őrizzük, fuvarozzuk a németeket és szolgáljuk őket.–“ (Jr I: 12). Úgy tűnik, hogy egy évszázad elteltével J. Jablonskisnak ez a gondolata ismét időszerűvé válik. A cikk utolsó részében a litvánokat arra buzdítják, hogy vigyék gyermekeiket a mitavai gimnáziumba. Elmagyarázzák, hogy a gimnázium osztályaiban még vannak szabad helyek, hogy idősebb tanulókat is felvesznek, a gimnázium vezetősége pedig „elsősorban a gyermek fejére, nem pedig szülei vagyonára tekint” (Jr I: 13). A cikk végén e téma folytatását ígérik: „azokról a mi tanulóinkról és tanulónőinkről, valamint egész fiatalságunkról, amely Kurföldön (Kurlandon) és Vidzémében keresi a fényt, remélem, egy másik levélben írok majd.” Sajnos J. Jablonskis ezt a témát a Varpasban később nem fejtette ki. 3.2. Litvánia története A litván történelemmel kapcsolatos publikációk túlnyomórészt különféle könyvek és tanulmányok recenzióiból állnak. J. Jablonskis a Varpe nemcsak litvánok által készített munkákat recenzál, hanem orosz, lengyel és német tudományos, vagy legalábbis annak szánt kiadványokat is. J. Jablonskis nagyra értékelte a tudományos elemzés elveit. Már a IX. orosz régészeti kongresszus munkáját tárgyalva (1893, Nr. 9), és a X. kongresszuson való részvételre buzdítva azt írta, hogy „a kongresszuson mindenféle ókori kutatást fel lehet olvasni, ha tudományos alapokra támaszkodik”. Ezt a „tudományos alapot” a nevezett kongresszus előadásainak tárgyalásakor is keresik. A tudománytörténészek számára hasznosak J. Jablonskisnak magának a vilniusi kongresszusnak a megszervezéséről tett megjegyzései. Kiderül, hogy azt, valamint az anyaggyűjtést „nem a tárgy szakértői és a vidék valódi vezetői, hanem tanítók (szinte valamennyien bérelt russzifikátorok), járási hivatalnokok (oroszok), valamint orosz papok és végül... a rendőrség” végezte (Jr I: 16). Fontos megjegyzések a kongresszuson használt nyelvekről – noha a kongresszus nyelvei háromfélék voltak (orosz, német, francia), az akkor Oroszország területéről származó embereknek a kongresszuson csak oroszul kellett beszélniük: németül vagy franciául csak külföldi tudósok olvashatták fel előadásaikat. J. Jablonskis felhívja a figyelmet arra, hogy a kongresszus szervezőinek álláspontja Litvánia és Lengyelország számos régésze számára elfogadhatatlannak tűnt, ezért ezek egyáltalán nem vettek részt a kongresszuson. A kongresszuson felolvasott 80 előadás közül hármat tárgyal, figyelmét A. Bezzenberger 34 Kalbos Kultūra | 83 „A keleti Poroszország földjének ősi múltjáról“ című előadására összpontosítva. Ez a tudós J. Jablonskis szerint megcáfolta számos orosz előadó felvetését, miszerint magának az orosz népnek a kezdetét Poroszország tengerpartján kell keresni, ellenkezőleg pedig bebizonyította, „hogy a litván kormányzóságokban és sok olyan helyen, ahol most belaruszok élnek, honfitársaink legalább mintegy 7000 évvel ezelőtt telepedtek le. E nézet szerint, amelyet ma már mindenütt elfogadnak, vidékünk így nem nevezhető „искони русскiй край (ősidők óta orosz ország)“-nak, ahogyan oroszosítóink szeretnék. Ez az előadás megmutatja, hogy egész vidékünk emberemlékezet óta tisztán litván.“ (Jr I: 22). Külön recenziók készültek Pavel Briancev Очеркъ древней Литвы и западной Россiи (Вильна, 1891) című könyvéről és Teobaldas Литовскоязычскiе очерки (Вильна, 1890) című munkájáról. Mindkét munkát a Varpas 1893. évi 10. számában tárgyalták. J. Jablonskis kritikus szemmel tekint a recenzált munkákra. Az első tanulmány szerzője J. Jablonskis szerint „igazi eloroszosítóként azt akarja, hogy minden litván megszűnjön annak lenni, ami lenni akar, és teljesen orosszá váljon; tankönyvét írva azt sulykolja olvasóiba, hogy őseink már csaknem pravoszlávok voltak, mindig orosszá váltak, és oroszokká kellett válniuk” (Jr I: 23). A recenzió számos helyén felhívják a figyelmet a tanulmány szerzőjének tendenciózusságára: a történelmi tények elferdítésére vagy elhallgatására, valamint arra, hogy olyasmiről beszél, ami megfelel az eloroszosító előzetes álláspontjának. Teobaldas munkáját sem értékelik kedvezően. Itt a tudományosság kritériumát alkalmazva több okkal összefüggő hibákat találnak: 1) Teobaldas nem tudott litvánul, ezért több helyen téves értelmezéseket közöl (például a Veliuonai litvánokat vilniusiaknak nevezte); 2) a szerző olyan kiadványokról beszél, amelyekkel nincs tisztában (például azt állítja, hogy F. Fortunatov és V. Miller dalgyűjteménye német nyelvből fordított mű, holott a dalokat valójában litván adatközlőktől jegyezték le); 3) a szerző képtelen kritikusan értékelni a korábban megjelent munkákat, ezért tovább terjeszt egyértelmű tévedéseket és hibákat. Összegzésképpen J. Jablonskis ezt írja: „Ha valamelyik litván használni akarná ezt a könyvet, nem szabad elfelejtenie, hogy az ebbe a gyűjteménybe bekerült anyaggal nagy óvatossággal kell bánni: mindenféle ókori maradvány keveredik benne, és nem mindenütt lehet hinni nekik.“ (Jr I: 27). J. Jablonskis lényegében pozitívan értékelte Volyniako Bazylianie na żmudzi (1894, Nr. 4) című könyvét, amely a baziliták, az unitus szerzetesek Padubysisben való letelepedésének történetét, valamint e kolostor hanyatlásának okait magyarázza, amelyek az 1831. évi felkeléssel, az úgynevezett krakosméttel álltak kapcsolatban. Mindazonáltal egy nagy kifogás felmerül: a füzet „minden žemaitisnak szól, akik még annak érzik magukat, G. ČePaItIeNĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą) 35 állítólag lengyelek“ (Jr I: 58). J. Jablonskis kijelenti, hogy nem érti, miként lehet a litvánokat a lengyel tartomány részének tekinteni, amikor maga a litván nemzet már jelentősen megváltozott, mintegy 10 újsággal rendelkezik, tehát nemzetileg öntudatos. Különösen jó J. Jablonskis véleménye a Heidelbergben kiadott Mitteilungen der Litauischen literarischen Gesellschaft (18. Heft) című gyűjteményről. A neki szentelt recenzió a Varpo 1893. évi 12. számában jelent meg. A recenzens megismerteti az olvasókat a kiadvány tartalmával, figyelmet fordítva az Eduardo Volter által összeállított fejezetre, amelyből megtudhatjuk „könyveinkről és újságainkról; ott említést tesznek továbbá számos különféle brosúráról és könyvről, amelyekben külföldiek írnak rólunk – történelmünkről, irodalmunkról, nyelvünkről stb.“ (Jr I: 41). J. Jablonskis rámutat, hogy minden fejezet érdekes, ő maga pedig közelebbről szemügyre veszi A. Kuršaitis „A porosz litvánok történetéhez“ című fejezetét. A Varpo olvasói számára megismétli A. Kuršaitis által közölt statisztikát a litvánok számának csökkenéséről Litvánia Kisrészében, idézi a szerzőnek a litvánok számának csökkenését meghatározó okokról szóló gondolatait, és kérdést intéz az olvasókhoz: „Szeretnénk tudni, hogy a litvánok részéről tesznek-e valamit a germanizáció ellen, mennyit tettek, és milyen eszközökkel teszik“ (Jr I: 43). 3.3. A litván írásbeliség története Mintaujiában élve J. Jablonskis két litván kiadványról írt recenziót a Varpas számára: Jono Šliūpas Lietuviszkiejie rasztai ir rasztininkai (Litván írások és írók; 1894, 1. sz.) című könyvéről és Jono basanavičiaus etnologiškos smulkmenos (1894, 2. sz.) című művéről. Mint ismeretes, J. Šliūpas könyve a litván irodalom első története. J. Jablonskis recenziójában ezt a munkát lényegében kedvezően értékeli. A könyvnek csupán néhány hiányosságát emeli ki: 1) az írásbeliség történetét a nép történetétől elszakítva tárgyalja; 2) hiányzik a tárgyalt írások kritikája, mivel egyformán tárgyalja mind a fontos, mind pedig a litván írásbeliség számára csekély érdemeket szerzett szerzőket; 3) a szerző nem kerülte el a szubjektivitást, amikor antanas baranauskasról és írásairól, valamint a litván időszaki kiadványokról beszélt. Úgy tűnik, J. Jablonski számára ez a szubjektivitás nagyon fájdalmas lehetett. A recenzióban ezt írja: „a Varpo és az Ukininkas említése egyáltalán nem szerepel a cikkben, mintha a „litván írásokról és írókról” írva ezek az újságok egyáltalán nem is léteztek volna. Látható, hogy l. M-jas[3] szemében ezek alacsonyabban állnak mindenféle „laiškai”, „Keleiviai” és „Ceitungas” című lapnál.” (Jr I: 46). A könyv recenzense maga is jól ismerte az akkori litván irodalmat. [3] l. M-jas – lietuvos Mylėtojas (ezen az álnéven jelent meg Jonas Šliūpas e könyve). 36 Kalbos Kultūra | 83 Jono basanavičius könyvére J. Jablonskis nyelvész szemmel tekint. A szerzővel szembeni kifogásai főként a hibás szóetimológiákra vonatkoznak, mivel önmagában a szavak hangzásának hasonlósága nem elegendő alap történeti rokonságuk bizonyítására. A könyv nyelvére is felhívják a figyelmet. J. Jablonskis véleménye szerint szükségtelenül használnak litván nyelvre le nem fordított idézeteket: „ily módon b-aus úr könyvecskéjét ritka ember olvashatja, csak azok, akik a litván nyelven kívül még latinul, lengyelül, németül és oroszul is tudnak“ (Jr I: 55). Ein weiterer Einwand betrifft die Schreibweise von Ortsnamen. J. Basanavičius alaptalanul írja a Berezina, Daugava, Grodno, Minszk stb. helyett azt, hogy Beržinė, Duna, Gartynas, Miniškis – „az idegen népek neveivel úgy kellene bánnunk, ahogyan szeretnénk, hogy ők, vagyis az idegen népek bánjanak a mi neveinkkel” (Jr I: 56). A recenzens kifogásolja továbbá egy-egy nem megfelelő szó vagy szóalak használatát is, noha J. Basanavičius nyelvi kifejezésmódjáról lényegében a következő következtetést vonja le: „Ha egyszerűen véleményt kellene mondanunk B. úr nyelvezetéről, akkor azt kellene mondanunk, hogy B. úr litvánul meglehetősen szépen ír, sokkal jobban, mint számos más írónk.” (Jr I: 56). A litván írásbeliség történetének témájához még két, Mitavában írt J. Jablonskis-cikket is hozzá lehet sorolni: „s. Daukantas élete és írásai” (1893, 11. sz.) és „du Nezabitauskis” (1893, 12. sz.). Első cikkében Simonas Daukantas életrajzát mutatja be három forrás alapján: E. Volter és D. Silvestraitis cikkei, valamint egy ismeretlen szerző által közölt adatok alapján. J. Jablonskis röviden ismerteti a cikk okát. sajnálva, hogy J. Šliūpas Lietuviškieji raštai ir raštininkai című könyvében oly kevés helyet szentelt S. Daukantynak, megpróbálja betölteni a keletkezett hiányt. a cikk nemcsak S. Daukanty életrajzát tartalmazza, hanem idézi a litván nyelvre lefordított végrendeletét is, továbbá tematikus csoportokba sorolt műveinek jegyzékét közli. S. Daukanty nyelvéről J. Jablonskis csak röviden tesz említést: „žemaitiškai írt, jelentős lett szavak és olykor szerkezetek keveredésével. [...] Ha D. nyelvében olykor szabad és könnyűtlen jelenségek, meglehetősen nehéz és választékos szerkezetek láthatók, akkor ismét el kell ismerni, hogy írásaiból anyanyelvének – nemcsak élő, hanem régi nyelvének – nagy és rendkívüli ismerője is megmutatkozik.“ (Jr I: 38). A második cikk egy kéziratban talált lengyel szöveget ismertet, amelyben felsorolják Kajetonas és Kiprijonas Nezabitauskas műveit. J. Jablonskis azt állítja, hogy személyesen is megismerkedett a Kiprijonas Nezabitauskas által lengyel nyelvből lefordított, a méhekről szóló könyvecskével és az 1824-ben kiadott, Kajetonas Nezabitauskas által írt elemi olvasókönyvvel, a Naujas moksłas skaytima diel maźū waykū Źemaycziu yr Lietuvos című művel, de úgy érzi, hogy túl keveset tud a Nezabitauskasok munkáiról, ezért G. ČePaItIeNĖ. Jonas Jablonskis – varpininkas (Mintauja, ėjimas į Varpą) című művében 37 ezt írja: „ugyanilyen kellemes lenne többet megtudni a Nezabitauskasok (egyik vagy másik) életéről is, ha ez az élet legalább egy kicsit megvilágíthatja az akkori litván nemzeti mozgalmat és irodalmat.“ (Jr I: 40). Ez az idézet lehetővé teszi annak állítását, hogy J. Jablonski számára fontosak voltak a XIX. század eleji litván nemzeti mozgalom kezdetei és megnyilvánulásának sajátosságai. 3.4. Nyelvi kérdések J. Jablonskis cikkeinek nagy része nyelvi kérdésekkel foglalkozik. Egyesek a helyesírás, az etimológia és a szemantika, valamint a mondattan kérdéseit elemzik, mások nyelvtanokat és szótárakat recenzálnak, megint mások pedig más kiadványok nyelvi elemzését közlik. A Varpasban írásbeliségünk történetében először kezdődik vita a litván nyelv helyesírásáról4. A „Dar keletas žodžių apie mūsų rašybą“ (1893, Nr. 1) című cikkben J. Jablonskis öt helyesírási kérdést tárgyal: a hosszú és rövid magánhangzók írásbeli megkülönböztetését (i-y, u-ū), az ie, uo kettőshangzók nyelvjárási megfelelőit és helyesírásuk sajátosságait, a č affrikáta helyett a tš kétjegyű betű használatát javasolja: „akár így, akár úgy, egyenesen a nyelvtani logika ellen fogunk vétkezni, ha írásunkban a dž mellett makacsul különállóként tartjuk meg nyelvünk č betűjét“ (Jr III: 6), az orrhangú magánhangzók és az n-nel alkotott tautoszillabikus kapcsolatok helyesírását, valamint az úgynevezett lágyságjel – az i betű – írását a lágy mássalhangzók után. együtt azt javasolta a Varpas szerkesztőségének, hogy az általa összeállított ábécét használják. J. Jablonskis javaslatai nem mindenki számára voltak elfogadhatók. A Varpas 1893. évi 8. számában ismét visszatér arra, hogy szükséges a hosszú és rövid magánhangzókat külön betűkkel jelölni („szükségesek-e bizonyos jelek a hosszú i és u kifejezésére?”). J. Jablonskis írja: „p. sk-dra[5] nagyon téved, ha nem tudva, hol kell y-t írni, azt követeli, hogy ezt a magánhangzót teljesen vessék ki írásunkból. Mi lenne, ha mindenki, tudományának megkönnyítése végett, mindent el akarna vetni, amit nem tud, mint valami fölösleges apróságot? !“ (Jr III: 11). a nyelvész tehát meg volt győződve arról, hogy a litván ábécében különleges írásjelek szükségesek a hosszú és rövid magánhangzók jelölésére. A már említett és egyéb helyesírási kérdéseket ismét megtárgyalja a „d-ro J. basanavyčiaus rašyba“ (1894, Nr. 5) című cikk. Itt ismét az affrikáták írásáról esik szó 1884-ben a Современные известия című orosz napilapban cikkek jelentek meg (úgy tűnik, közülük kettőt maga J. Jablonskis írt) a litván ábécéről, ezekben azonban a latin ábécé visszaállításáról, nem pedig az ábécé szerkezetéről volt szó (lásd Piročkinas 1977: 42). [5] sk-dra – M. skiedra (az orvos és közéleti személyiség Mikolajus Kuprevičius álneve). 38 Kalbos Kultūra | 83 ba (J. Jablonskis bírálja J. basanavičiust a teljesen új, az affrikáta [č] és annak zöngés párja jelölésére bevezetni javasolt írásjelek miatt: ez megnehezítené az ábécét), kifogásolja a [·] és [e·] hangok megkülönböztetésének hiányát (basanavičius egyformán írná a musė és muse alakokat), az e és ia összekeverését (žale liepele „zöld hársfácska” és antelia „kacsácska” áll), a hosszú és rövid magánhangzók megkülönböztetésének hiányát (az i és y betűk összekeverednek), valamint az uo helyett szükségtelenül használt ů írásjelet. J. Jablonskis összefoglalásként kijelenti, hogy nem lehet csupán egykor létezett helyesírást követni, hanem nem szabad elfelejteni „a grammatika és a következetesség egyszerű törvényeit” (Jr III: 17). A J. Jablonskis által az 1892-es Varpo 8. számában közzétett „Kalbos dalykai“ című írásokban főként a megalapozatlan etimológiák tisztázására fordítanak figyelmet. A cikk válasz a Pruso6 által a Varpo több számában közzétett, a litván lexikára vonatkozó megjegyzésekre. Az egyes szavak elemzése előtt J. Jab lonskis megjegyzi, hogy a nyelvben meglehetősen sok bonyolult kérdés van, és másokat is vitára ösztönöz, egyúttal kívánva, hogy „azokból a kis cikkekből kibontakozó polemika mindig a tiszta tudományon alapuljon“ (Jr IV: 9). A cikk bemutatja, miért megalapozatlanok azok a kísérletek, amelyek a pinigas, kunigas, grašis szavakat a pynė, kūnas, gręžti szavakkal kapcsolják össze; számos nyelvjárási példa alapján cáfolja azt a nézetet, hogy a trūkti szó nem jelentheti azt, hogy „hiányzik”; megmagyarázza, mit jelent a tardymas szó, használatának bizonyítására K. donelaitis művéből közöl példát, a képzési típust pedig más szavakkal magyarázza; A hangmegfelelés alapján kimutatja, hogy a litván fejedelem neve nem lehet Olkertas, és nem hozható kapcsolatba az uolą kertu szókapcsolattal (maga a nyelvész Algirdast Algirdžisnek nevezi). E cikk folytatásában (1892, 12. sz.; 1893, 5. sz.) J. Jablonskis kifejti, mely szavakkal kell felváltani az akkoriban népszerű jövevényszavakat (rėdas, parėdas... urėdas), továbbá néhány szó szemantikájának kapcsolatát azok képzési sajátosságaival. A tőszavak szerkezete alapján helytelen képzésűként elutasítja a rašėjas, prekėjas szavakat, és helyettük a rašytojas, valamint a prekininkas vagy pirklis szavakat javasolja; használatra ajánlja a pirkinys (a tavoras helyett), prekymetis (a német nyelvi minta alapján alkotott metturgis helyett), tautietis (a viengentis, vientautis helyett – ezek állítólag melléknevek), velionis (a szláv jövevényszó, nabašninkas helyett) szavakat. Itt azt magyarázza, hogy a litván nyelv törvényei szerint lehetetlen a draugijinis, tikėjimiškas, tėvyniškas melléknevek megalkotása, és helyettük olyan szerkezetek használatát javasolja, amelyekben a jelző nem egyezik: draugijos reikalai, tikėjimo dalykas, tėvynės varpai (Jr IV: 14–20). Az igékről szólva a nyelvész rámutat, hogy kerülendő a szláv -avoti képző. 6 Prusas – az orvos és író Vincas Pietaris álneve.