RECENZIÓK

A baltiak ősi területének délkeleti határáról

Б. В. Седов, Балто-иранский контакт в Днепровском левобережье, «Советская археология», 1965, № 4, р. 52—62.

V. Toporov és O. Trubacsov 1962-ben megjelent monográfiája, „A Felső-Dnyeper-vidék vízneveinek nyelvészeti elemzése”¹, széles visszhangra talált hazánkban és külföldön. Ez a visszhang nem korlátozódik csupán a számos recenzióra és annotációra, hanem ennél jóval fontosabb. Az említett monográfia érdemi megfontolások és viták tárgya lett, és egyúttal olyan ösztönző alapul szolgált, amely további keresésre és kutatásra serkent². Ma még korai volna megjósolni, hogy a monográfiában felvetett valamennyi gondolatot és hipotézist megerősítik-e a jövőbeli kutatások, legfontosabb megállapításai azonban (a balti eredetű víznevek jelenléte a Szejm vízgyűjtőjéig, valamint a Felső-Dnyeper-vidék balti és szláv eredetű vízneveinek relatív kronológiája) megcáfolhatatlanok maradnak.

V. Toporov és O. Trubacsov monográfiájának egyik legfontosabb és legújabb következtetése a balti eredetű víznevek elterjedése délkeleti határának megállapítása, valamint a balti–iráni közvetlen nyelvi kapcsolatok tényének megállapítása volt. Ez a merész következtetés jelentősen módosította M. Fasmer állítását, miszerint a baltiakat és az irániakat már az i. e. I. évezred utolsó évszázadaiban szláv törzsek választották el egymástól. Az északi irániakat a déli baltiaktól elválasztó anyagi kultúrát a régészek rendszerint a Juhnovói kultúrának (egy település neve után) nevezik. Az utóbbi évekig a Juhnovói kultúrát egységesen a következő néphez sorolták:

¹ В. Н. Топоров, О. Н. Трубачёв, Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья, Москва, 1962.

² Például a „Felső-Dnyeper-vidék vízneveinek nyelvészeti elemzése” című monográfia megjelenése után tartott két nagyszabású toponímiai konferencián több olyan előadás szerzője is, aki a balti helynevek szubsztrátumának kérdését vizsgálta, hivatkozott az említett monográfiára, vö. Ф. И. Гордеев, К вопросу о происхождении гидронима Москва, in: Всесоюзная конференция по топонимике СССР (Тезисы докладов и сообщений), Ленинград, 1965, р. 100; А. С. Стрыжак, Основные гидронимические ареалы Средне-поднепровского левобережья, ugyanott, р. 131; В. А. Жучкевич, Гидронимические исследования и историко-географическая реконструкция топонимического ландшафта, in: III республиканська ономастична (гідронімічна) конференція (тези), Київ, 1965, р. 31; В. П. Петров, Балтика і славіка в гідронімії України, ugyanott, р. 115.

239

a szlávokhoz. E kultúra szláv jellegét H. Mora kérdőjelezte meg elsőként, felvetve, hogy talán balti eredetű. Hazánk egyik legjelentősebb régésze, P. Tretyakov, aki a Juhnovói kultúrát szlávnak tartotta, később (1963-ban) megváltoztatta véleményét. A Juhnovói kultúra etnikai hovatartozásának kérdése azonban ezzel még nem oldódott meg. Ezt a problémát V. Sedov régész vizsgálja a nyelvészet, különösen a helynévkutatás adatait felhasználva „A balti–iráni kapcsolatokról a Dnyeper bal partján” című tanulmányában³. Az érvelés részleteibe nem bocsátkozva megemlíthetjük azokat a legfontosabb következtetéseket, amelyek sok segítséget nyújtanak a balti–iráni és a balti–szláv nyelvi kapcsolatokat kutató nyelvészeknek. Mindenekelőtt a szerző azt állítja, hogy a Juhnovói kultúra kétségkívül balti eredetű. A szerző így ír: „A korai vaskor régészeti és helynévi térképének részletes összevetése azt mutatja, hogy helyes az a következtetés, miszerint a Paseimében található iráni elemek többsége más törzsektől maradt fenn..., és arra enged következtetni, hogy a Szejm vízgyűjtőjében található balti eredetű víznevek jelentős része abból az időből maradt fenn, amikor itt a Juhnovói kultúra törzsei éltek” (57. o.).

Ez a következtetés, amelyet a Szejm vízgyűjtőjében feltárt anyagi kultúra maradványainak gondos összehasonlító elemzése támaszt alá, teljes mértékben megerősíti V. Toporov és O. Trubacsov hipotézisét a balti–iráni nyelvek közvetlen kapcsolatainak jelenlétéről a Szejm vízgyűjtőjében. A nyelvészeket azonban talán leginkább a balti–iráni kapcsolatok V. Sedov tanulmányában megállapított időpontja érdekli majd. Mint ismeretes, kizárólag nyelvi adatok alapján ezt az időpontot nem lehetett meghatározni (a víznevek nyelvészeti elemzése legfeljebb e kapcsolatok relatív kronológiáját tárhatja fel). V. Sedov véleménye szerint a baltiak az i. e. V–IV. század körül vitték el a Juhnovói kultúrát Paseimébe. A baltiak Paseimébe való vándorlása valószínűleg északról, talán a Deszna vízgyűjtőjéből történt. Eszerint a balti–iráni nyelvi kapcsolatoknak az i. e. V–IV. század körül kellett kezdődniük. V. Sedov azt is megkísérli meghatározni, meddig tarthattak a balti–iráni kapcsolatok. Véleménye szerint az i. e. V–IV. század körül kezdődött balti–iráni kapcsolatok mintegy négy-öt évszázadon át, vagyis időszámításunk kezdetéig tarthattak. Amikor a baltiak északról Paseimébe érkeztek, Paseimé iráni (szkíta) törzsei valószínűleg nem vonultak el, hanem időszámításunk előtt a betelepülő baltiak asszimilálták őket.

Az elmondottakból (még ha e megállapítások egy részét a jövőben módosítani is kell) kitűnik, hogy a Szejm vízgyűjtője valóban a balti–iráni nyelvek közvetlen érintkezésének helyszíne volt. Továbbá ma már semmi kétség afelől, hogy a Paseimében élő baltiak — a Juhnovói kultúra örökösei — a déli baltiak periférikus csoportját alkották, amely később érkezett északról, és úgy tűnik, korábban tűnt el, mint a Dnyeper vidékének többi balti népe.

V. Sedov „A balti–iráni kapcsolatokról a Dnyeper bal partján” című tanulmánya tehát — amelynek megjelenését részben ösztönözhette V. Toporov és O. Trubacsov korábban említett monográfiájának a Szejm vízgyűjtőjében fennálló közvetlen balti–iráni nyelvi kapcsolatokról szóló következtetése — maga is nemcsak régészeti adatok elemzésével erősítette meg ezt a következtetést, hanem megállapította a baltiak-

³ V. Sedov további, a baltiak múltjához kapcsolódó munkákat is írt: В. В. Седов, Следы восточнобалтийского погребального обряда в курганах древней Руси, «Советская археология», 1961, № 2, р. 103—121; В. В. Седов, Курганы летягов, ugyanott, 1964, № 4, р. 36—51, stb.

240

az iráni kapcsolatok hozzávetőleges időpontja. Módszertani szempontból ez nagyon fontos, mert a helynévtan és a régészet együttműködve igen jelentős ismereteket nyújthat a népek történetének legrégibb korszakáról. Ebben az esetben az az érdekes, hogy a helynévtan felderítő szerepét töltötte be: nyomdokain haladva más területek kutatói nemcsak hogy nem tévedtek, hanem a helynévtan előzetes következtetéseit is megerősítették.

A. Vanagas

A szláv nyelvek morfológiatörténetének fő vonásai

П. С. Кузнецов, Очерки по морфологии праславянского языка, Москва, 1961, 144 p.

P. Kuznecov, a szláv nyelvek neves szakértője, könyvében a főnév- és igeragozási rendszerek ősszláv kialakulásának kérdéseit vizsgálja, és érinti e rendszerek fejlődésének néhány mozzanatát a szláv alapnyelv korában. A szerző a nyelvi jelenségeket egymással összefüggésben elemzi. Ez lehetővé teszi számára, hogy meglehetősen sikeresen feltárja az elemzett jelenségeket kiváltó okokat.

Az ősszláv morfológiai rendszer kialakulása és fejlődése a balti nyelvek nélkül nem érthető meg. P. Kuznecov könyvében a balti nyelvek adatainak elemzése igen fontos helyet foglal el. Az indoeurópai nyelvek közül a balti alapnyelv morfológiai rendszere áll a legközelebb a szláv morfológiai rendszerhez. Emiatt P. Kuznecov – talán kissé túlhangsúlyozva ezt a közelséget – a „közös balti-szláv nyelv” (общеславянобалтийский язык) kifejezést használja. A „közös balti-szláv nyelvet” (vagy alapnyelvet) sem a fonetika, sem a morfológia terén nem rekonstruálták. Rekonstrukciója még e könyv szerzőjének sem sikerült. A balti és a szláv nyelvek morfológiai rendszere hasonló, de nem azonos. Így például a főnévragozási rendszerekben számos olyan végződés található, amelyeket P. Kuznecov nem tart közös forrásból származónak: egyes számú birtokos esetben a lit. rank-os (ahol az -os az *-as-ból ered) és az óegyházi szláv žen-y (ahol az -y-t P. Kuznecov az *-om+-s-ből vezeti le); egyes számú eszközhatározói esetben a lit. sūnu-mi (ahol a -mi valószínűleg az *-mī-ből ered; erre utal a žemaitiai -mi) és az óegyházi szláv rabo-mъ (ahol a -mъ az *-mi-ből ered); többes számú birtokos esetben a lit. vilk-ų (ahol az -ų az *-ōn-ből ered) és az óegyházi szláv rab-ъ (ahol a -ъ az *-on-ből ered, mivel az *-ōn a szlávban -ą lett volna); többes számú eszközhatározói esetben pedig a lit. vilk-ais (ahol az -ais az *-ōis-ből ered) és az óegyházi szláv rab-y (az -y fonetikailag nem származhatott az *-ōis-ből). Az itt felsorolt ragozási különbségek nagyon régiek lehetnek, és az indoeurópai nyelvi közösségből öröklődhettek. Általában véve a balti és a szláv nyelvek főnévragozása nagyon hasonló, ez a hasonlóság azonban nem a balti és a szláv nyelvek közös újításainak eredményeként jött létre, hanem azért, mert a balti és a szláv nyelvek az indoeurópai nyelvi közösségből örökölték. Ezt szem előtt tartva a „közös balti-szláv nyelv” kifejezés megalapozatlannak tűnik.

A könyvet olvasva látható, hogy a szerző számos balti és szláv morfológiai ténynek és jelenségnek – még ha eltérőek is – közös alapot kíván találni. Így például P. Kuznecov azt állítja (igaz, igen óvatosan), hogy „a közös

¹ K. Būga, Rinktiniai raštai, I, Vilnius, 1958, p. 566 (išnaša).

16. Lietuvių kalbos gramatinė sandara

241