LIETUVIŲ KALBOS GRAMATIKOS TYRINĖJIMAI

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

AUGUSTAS ŠLEICHERIS

A. SABALIAUSKAS

„A Schleicherre mint tudósra való emlékezés nem fog eltűnni, amíg léteznek tudománnyal foglalkozó emberek.”

J. Boduenas de Kurtenė

Bármely tudomány múltjába tekintünk is, szinte mindig találunk néhány nevet, amelyek afféle útjelzőkként állnak ott, új, ismeretlen utak felé mutatva, lezárva a tudomány egy régi szakaszát vagy megnyitva egy újat. A nyelvészet történetében ilyen útjelző August Schleicher. Bármely szerző bármilyen nézőpontból írja is meg az indoeurópai nyelvészet történetét, hosszasan meg kell állnia e tudósnál, és aligha nélkülözheti könyvének megfelelő, az ő nevéhez kapcsolódó fejezeteit. Igaz, ma az indoeuropeisztika történetében Schleicher neve gyakrabban jelöli a korábbi szakasz végét, mint egy új kezdetét; e tudós eredményeiről rendszerint kevesebbet beszélnek, mint a tévedéseiről. A baltisztika, s nagyrészt a szlavisztika számára is azonban Schleicher neve egy új korszakot, mondhatni, e tudományágak nemzetközi tudományos diszciplínákká formálódását jelképezi. Schleichernek pedig egészen sajátos helye van a litván kultúra történetében. E tekintetben alighanem egyetlen nép sem érez olyan hálát e német tudós iránt, amelynek nyelvét kutatta, mint a litvánok.

August Schleicher 1821. február 19-én született Meiningenben, az akkor még megosztott Németország kellős közepén. Apja, Johann Gottlieb Schleicher (1793—1864) járási orvos volt, korának haladó gondolkodású embere¹. 1822-ben a Schleicher család a Meiningentől nem messze fekvő Sonneberg városába költözött. A leendő tudós gyermekkorát ebben a városban töltötte; Schleicher szülőhelyének tekintette Sonneberget, és később egyik tudományos munkáját is a városnak ajánlotta. 1835 és 1840 között Schleicher a coburgi gimnáziumban tanult. Leginkább az ott tanított görög és latin nyelv érdekelte, magánúton arabul tanult (a gimnázium igazgatója tanította), és megismerkedett a kínai, valamint a szanszkrit nyelvvel. Természetesen az efféle „csapongás” miatt a gimnáziumi tananyag többi tárgya alaposan megsínylette a dolgot, Schleicher pedig korántsem tartozott az első tanulók közé. A gimnáziumban már megmutatkozott Schleicher érdeklődése a botanika különféle kérdései iránt, és zenei tehetsége is megmutatkozott. A gimnáziumi tanulmányokat nem fejezte be teljesen; az érettségi

¹ A. Šleicherio biografijos faktai daugiausia imami iš S. Lefmann, August Schleicher, Leipzig, 1870 ir J. Dietze, August Schleicher als Slawist, Berlin, 1966.

17. Lietuvių kalbos gramatikos tyrinėjimai

257

vizsgákra Schleicher otthon készült fel, és miután letette azokat, 1840 végén beiratkozott a lipcsei egyetemre, ahol teológiát és orientalisztikát tanult. A protestáns teológia és a filozófia mellett Schleicher tovább tanulmányozta az arab, és valószínűleg a szanszkrit, valamint a kínai nyelvet is. A lipcsei egyetem légköre azonban, úgy tűnik, nem tetszett neki; ehhez kétségtelenül hozzájárult az is, hogy egy diákkori párbaj miatt elzárással büntették. Schleicher egy félév után, 1841-ben átment a tübingeni egyetemre, amely akkoriban a német teológia fellegvára volt. Itt, úgy tűnik, először ismerkedett meg behatóbban Hegel eszméivel, amelyek később oly nagy szerepet játszottak Schleicher tudományos tevékenységében. Érdeklődése lassan a teológiától a filozófia felé fordult, egyre inkább elmerült a nyelvészeti kérdésekben, és szorgalmasan tanulmányozta a szanszkrit, a perzsa és a sémi nyelveket. 1843 elején Schleicher teológusként elmondta első prédikációját. Ez a prédikáció azonban szinte egyben Schleicher végső búcsúja is volt a teológiától. Ugyanazon év tavaszán a bonni egyetemre költözött, és a filológiai tanulmányoknak szentelte magát. Schleicher apja — gyakorlati ember lévén — eleinte elégedetlen volt fia leendő hivatásával, és egyik levelében egyenesen ezt írta neki: „A filológus szegény rongyember… nem érdemes pénzt költeni ezekre a tanulmányokra”². Bonnban Schleicher klasszika-filológiát, szanszkritot és arabot tanult. Kiváló tanárai voltak. A klasszika-filológiai szemináriumokat Friedrich Welcker (Welcker), a Humboldt család egykori házitanítója vezette, aki talán egykori tanítványa, Wilhelm Humboldt nyelvészeti elméleteivel is megismertette Schleichert. Friedrich Diez (Diez), a romanisztika megalapítója, a gót és az ófelnémet nyelvet tanította neki. Számunkra igen kedvező hatással volt Schleicherre szanszkritprofesszora, Christian Lassen, aki elsőként ösztönözte őt a balti és a szláv nyelvek iránti érdeklődésre. Lassen tanácsára Schleicher diáktársaitól lengyelül tanult. 1846-ban Schleicher sikeresen befejezte az egyetemet, venia legendi megszerezve „az ind nyelv és irodalom, valamint az összehasonlító nyelvtan” tanítására szóló jogosultságot. Mivel a bonni egyetem szabályzata szerint a doktori fokozathoz nem kellett külön habilitációs dolgozat, elegendő volt egy próbaelőadás, ezért „De graecae linguae spirantibus, in primis de ϑ litterae vi et origine” címmel készítette el előadását, majd 1846. június 27-én a bonni egyetem előadótermében megtartotta „Über den Wert der Sprachvergleichung” című székfoglaló előadását (1850-ben nyomtatták ki).

Ugyanebben az 1846-os évben Schleicher hároméves szabadságot kapott, hogy tudományos utazásokat tegyen Párizsba és Londonba. Ennek az időnek egy részét azonban belgiumi gyógykezeléssel töltötte. Később a párizsi Nemzeti Könyvtárban dolgozott. Éppen az 1848-as februári forradalom után érkezett Párizsba. Schleicher német újságok tudósítójaként is pénzt keresett megélhetésére. Brüsszelben és Bécsben is megfordult.

1849 elején Schleicher, hogy jobban megtanuljon csehül, Prágába érkezett. Itt összebarátkozott Alois Vaničekkel, a prágai egyetem leendő szanszkritprofesszorával, aki ekkorra már lemondott jogászi pályájáról, és a nyelvészet iránt kezdett érdeklődni. Vaniček csehül tanította Schleichert. Schleicher azonban nem maradt sokáig Prágában — az osztrák–magyar rendőrség politikailag gyanús személyként kezdett érdeklődni iránta. A rendőrség visszatartotta a neki postán küldött pénzt. 1849 májusában Schleicher kölcsönpénzből elutazott Prágából, és Drezdán, majd Berlinen át visszatért Bonnba. Tudományos munkáival Schleicher ekkorra már felhívta magára a közvélemény figyelmét. Munkái iránt az akkori

² J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 18.

258

Ausztria–Magyarország oktatási minisztere, Leo Tun-Hohenstein 1850. március 8-án meghívta Schleichert a prágai egyetemre a „klasszika-filológia és irodalom” rendkívüli professzorának. Prágába érkezve Schleicher ott találta Georg Curtiust (Curtius), aki a XIX. század egyik leghíresebb görög nyelvészévé és indoeuropeistájává vált. A majdnem egykorú, szeretett tudományuknak végtelenül elkötelezett Curtius és Schleicher között őszinte barátság szövődött. E barátságot sem teljesen ellentétes jellemük — Curtius tartózkodó és óvatos volt, Schleicher gyakran nyers, sőt durva —, sem a nyelvtudományról vallott eltérő nézeteik nem akadályozták: az előbbi mindig a nyelvtudomány történeti jellegét hangsúlyozta, az utóbbi pedig igyekezett azt a természettudományokkal azonosítani. Barátságuk Schleicher haláláig tartott, bár később a két tudós különböző helyeken dolgozott, és más-más problémákat kutatott. Curtius igyekezett Schleicher tanítványainak is segítséget nyújtani³. Mint említettük, Schleicher kezdetben a klasszika-filológia professzora volt Prágában. 1851 májusában azonban megkapta a hajlamainak és felkészültségének jobban megfelelő „összehasonlító nyelvészet és szanszkrit professzúráját”. Schleicher ekkor már a prágai egyetemen szlavisztikát, baltisztikát, germanisztikát, szanszkritot és a nyelvtudomány elméleti kérdéseit is taníthatta. Két évvel később a nyelvtudományért szerzett érdemeiért, amelyekre híres litvániai útjával tett szert, kinevezték a „német és összehasonlító nyelvészet, valamint a szanszkrit rendes professzorává”.

Schleicher további prágai élete kedvezőtlenül alakult, és maga a tudományos munka környezete is teljesen elviselhetetlenné vált. E kudarc oka az akkori bonyolult politikai-társadalmi viszonyokban keresendő. Akárhogy is, Schleicher német volt, és a német nyelvű prágai egyetemen dolgozott. Bár demokratikus nézeteket valló, nagy türelmű ember volt, jól tudott csehül, sőt ezen a nyelven tudományos munkákat írt, valamint szanszkrit és perzsa irodalmi műveket fordított, mégsem kerülhette el a cseh nemzeti mozgalom képviselőivel való különféle konfliktusokat. Időnként megsértette őket, talán azzal, hogy recenzióiban túl szigorúan nyilatkozott a cseh nyelvészek vagy irodalmárok új munkáiról (például a klasszikus görög és római művek cseh fordításairól). A csehek azért is nehezteltek rá, mert a gimnáziumi érettségi vizsgákon nagyon szigorú vizsgáztató volt; a német nyelvi vizsgán Schleicher külön „vizsgabiztosként” működött⁴. Mindkét esetben Schleicher formálisan talán jogosan fogalmazta meg kifogásait és követelményeit, ám idegenként, ráadásul egy nagy nemzet képviselőjeként gyakran nehéz volt megértenie a nemzeti elnyomást elszenvedő kis nép érzéseit.

Így tehát Schleicher egyrészt konfliktusba került a cseh nemzeti mozgalom képviselőivel, másrészt az őket elnyomó osztrák–magyar hatalommal is. Az elnyomó osztrák–magyar rendszer nem tűrhette Schleichert, akinek vallási és politikai nézetei A. Vaniček szerint túlságosan szabadgondolkodók és radikálisak voltak⁵. Már 1851-től „köztársasági összeesküvéssel” gyanúsították, és a rendőrség megfigyelte. Óvatosságból Schleicher még a levelezését is, amelyben a forradalmi mozgalom eseményei tükröződhettek, Vani-

³ J. Dietze, Das Bild Leskiens in den Briefen August Schleicher, — „Beiträge zur Geschichte der Slawistik“, Berlin, 1964, p. 355; J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 28.

⁴ J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 37—8.

⁵ J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 39; S. Lefmann, August Schleicher, p. 37

17*

259

csehnek, később pedig elégette. 1851 októberében házkutatást tartottak Schleicher lakásán, őt magát Bécsbe vitték, és rendőri felügyelet alatt tartották. Barátja, Curtius jelentős erőfeszítéseinek köszönhetően Schleichernek végül sikerült visszatérnie Prágába. Schleicher természetesen a katolikus egyetemi vezetésnek sem volt kedvére.

1854-ben Schleicher feleségül vette Fany Strasburgert, aki az ő szülőföldjéről, Sonnebergből származott. 1855-ben Prágában, alig hogy megszületett, meghalt a fiuk. Schleicher egészségi állapota is jelentősen megromlott. Az 1856–57-es őszi félévben szabadságot kapott, és Sonnebergbe utazott, hogy erőre kapjon és tanulmányozza szülőföldje nyelvjárását. A szabadság leteltével Schleicher nem tért vissza Prágába, amelyhez oly sok szomorú emléke fűzte, hanem a szülőföldje közelében fekvő jénai egyetemre ment professzornak, feleakkora fizetésért. Jénában Schleicher eleinte úgy érezte magát, „mint a kalitkából vagy egy dohos szobából szabadon engedett madár a zöld erdőben”⁶. Hamarosan azonban Jénában is csalódnia kellett. A társadalmi-politikai helyzet és a nehéz anyagi körülmények annyira idegesítették Schleichert, hogy ugyanarról a Jénáról, amelyet néhány évvel korábban a szabadsághoz és a zöld erdőhöz hasonlított, keserű iróniával ezt mondta: „Jéna nagy pocsolya, én pedig béka vagyok benne”; az akkori Németországot pedig egyik levelében az akarat nélküli juhok nyájához hasonlította, amely oda megy, ahová a kutyák hajtják⁷.

Kedvezőtlen életkörülményei ellenére Schleicher rendkívül sokat dolgozott Jénában. Rendkívül változatos és tartalmas előadói tevékenysége nemcsak Németországból, hanem külföldről is vonzotta a hallgatókat. Sorra jelentek meg nagy jelentőségű művei és az akkori indoeuropeisztika szinte valamennyi aktuális problémáját érintő számtalan cikke. Schleicher fokozatosan az európai nyelvtudomány központi alakjává vált. Tudományos érdemeit különösen gyorsan ismerték el külföldön. 1857-ben a pétervári Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta Schleichert. 1862-ben kedvező feltételekkel hívták a varsói egyetemre (Szkola Główna). Ugyanebben az évben Schleichert Pétervárra is meghívták. 1863-ban visszautasította a dorpati egyetemre szóló meghívást. 1867-ben a zágrábi Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta Schleichert.

E címek azonban nem javítottak Schleicher életén. A szegény jénai egyetem nem emelte meg a fizetését. Ahhoz, hogy tisztességesen eltartsa a családját (Schleichernek két fia és egy lánya volt), sokat kellett dolgoznia. Egyik levelében prágai időkből való barátjának, G. Curtiusnak panaszkodott: „... 46 éves vagyok, és még mindig minden évben írnom kell a betevő falatért, mert 900 tallérból nem tudunk megélni...”⁸.

Schleicher abban reménykedett, hogy a lipcsei egyetemen szlavisztikai professzúrát létesítenek, és ő, mint Németországban erre a tisztségre legalkalmasabb ember, végre elköltözhet abból a „nyomorúságos Jénából”. A lipcsei egyetem tervezett szlavisztikai tanszékét azonban három évvel később Schleicher legkedvesebb tanítványa, August Leskien kapta meg; ő maga pedig soha nem költözött el a számára oly kedves Jéna városából: 1868. december 6-án itt halt meg hirtelen, valószínűleg egy akkor még ismeretlen betegségben, tüdőtuberkulózisban. Másik tanítványa, Johann Schmidt tanúsága szerint Schleicher utolsó szavai ezek voltak: „Egész életemben az igazságra törekedtem, de mindennek sokkal, sokkal jobbnak kellene lennie”⁹.

⁶ J. Dietze, ZfSl, 1960, II, p. 269.

⁷ J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 43, 45.

⁸ J. Dietze, Beiträge zur Geschichte der Slawistik, p. 368.

⁹ J. Schmidt, KZ, 18, 1869, p. 319–20.

260

* * *

Már kezdetben említettük, hogy Schleicher neve ma inkább az indoeurópai nyelvtudomány egy korábbi korszakának végét jelöli, mintsem egy új kezdetét. Schleicher valójában lezárta az összehasonlító-történeti nyelvtudomány Franz Bopp és Rasmus Rask által megkezdett korszakát. Schleicher olyan művei, mint a „Compendium der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen” (Weimar, 1861–2; tizenöt év alatt négy német nyelvű kiadása jelent meg, továbbá angolra és olaszra is lefordították), a „Die deutsche Sprache” (Stuttgart, 1860; ötször adták ki), a „Die Sprachen Europas in systematischer Übersicht” (Bonn, 1850; franciául is megjelent), a „Die Formenlehre der kirchenslawischen Sprache” (Bonn, Wien, Prag, 1852; egy része oroszul is megjelent), a „Handbuch der litauischen Sprache”, 1–2 (Prag, 1856–7), valamint a „Laut- und Formenlehre der polabischen Sprache” (St. Petersburg und Riga, 1871; Schleicher halála után jelent meg), a 19. század közepének indoeuropeisztikáját tetőzik be. Schleicher nyelvtudomány elméleti kérdéseivel kapcsolatos elképzeléseinek korabeli népszerűségét kellőképpen szemlélteti az a tény, hogy a „Die Darwinsche Theorie und die Sprachwissenschaft” című rövid tanulmányát néhány évtized alatt németül (háromszor), franciául, angolul, oroszul és magyarul is kiadták.

Ma, Schleicher tudományos örökségét vizsgálva, széles körben beszélhetünk erről a tudósról mint nyelvelméletíróról, indoeuropeistáról, germanistáról, szlavistáról és baltistáról, tárgyalhatjuk nézeteit az indoeurópai alapnyelvről, a genealogikus osztályozásról és számos más kérdésről. Mindez megmutatja, milyen rendkívüli műveltségű, széles érdeklődésű és valóban hatalmas alkotóerejű tudós volt August Schleicher. Alkotói örökségének legnagyobb része azonban mindenképpen a nyelvtudomány egy már letűnt korszakához tartozik. Állításainak jelentős részével, különösen a nyelvet élő szervezetként felfogó nézetével, valamint az olyan darwinista fogalmak nyelvtudományba való átvitelének kísérletével, mint a „létért való küzdelem” és a „természetes kiválasztódás”, már Schleicher kortársai közül is sokan nem értettek egyet. Schleichernek az indoeurópai nyelvek fejlődéséről és az alapnyelvről szóló tanítását szinte elsőként éppen legtehetségesebb tanítványai kezdték bírálni.

Az indoeuropeisztika általános problémáira irányuló kutatásait és meglehetősen rövid életű elméleti nézeteit, amelyek ma a nyelvtudományi tankönyvekben többnyire csak különös érdekességként szerepelnek, jóval túlélte a tudós egyes indoeurópai nyelvekről vagy nyelvcsoportokról szóló munkássága. Ez különösen a szláv és a balti nyelvekre igaz.

Schleicher szlavisztikai munkáinál nem időzünk el hosszabban; csupán fő e tárgyú művének értékelését idézzük, amelyet a neves szovjet szlavista, S. Bernštein adott, pontosan egy évszázaddal a mű megjelenése után: „A szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanának történetében 1852 volt a legfontosabb dátum. Éppen ebben az évben jelent meg két olyan munka, amely korszakot nyitott tudományunk történetében. Az első kötetre, a fonetikára gondolok, Miklošič korának kiváló „Vergleichende Grammatik der slavischen Sprachen” című munkájából, valamint Schleicher alapvető művére, a „Formenlehre der kirchenslawischen Sprache erklärend und vergleichend dargestellt” címűre... Módszerének pontosságával és a tények értelmezésével Schleicher műve kétségtelenül felülmúlta Miklošič nyelvtanát. Elmondható, hogy a 19. század közepén Schleicher „Formenlehre” című munkája volt tudományunk legnagyobb teljesítménye... Schleicher nagy érdeme

261

abban állt, hogy a szláv nyelvek összehasonlító vizsgálatába bevezette a litván nyelv anyagát. Ez az anyag később számos fontos történeti fonetikai kérdés megoldását segítette”¹⁰.

Schleicher „Laut- und Formenlehre der polabischen Sprache” című műve, mondhatni, egészen 1929-ig, vagyis T. Ler-Splavinskij poláb nyelvtanának megjelenéséig, a poláb nyelv szerkezetének tanulmányozására szolgáló alapmű volt. Ugyanerről, a fentebb említett „Die Formenlehre der kirchenslawischen Sprache” című munkáról V. Jagić még 1910-ben ezt írta: „Schleicher nyelvtana ma sem veszítette el vonzerejét: összhangjával és előadásának világosságával kitűnve különösen alkalmas arra, hogy a kezdő szlavisták számára bevezetésül szolgáljon az összehasonlító nyelvtanba”¹¹.

Valóban ritka példái ezek az összehasonlító nyelvtudomány történetében tapasztalható hosszú életűségnek.

Ha azonban az összehasonlító szláv nyelvtudomány kialakulásáról és a szláv nyelvek adatainak az összehasonlító indoeuropeisztikába való bevezetéséről szólva Schleicher mellett megemlíthetünk más nyelvészeket is, noha korántsem az övéhez mérhető érdemekkel, akkor a baltisztika mint az indoeuropeisztika egyik ágának kialakulásáról beszélve Schleichert teljesen egyedülálló hely illeti meg, az e német nyelvész által írt első tudományos litván nyelvtant pedig ma is a tudomány igazi hőstetteként kell említenünk.

Említettük, hogy Schleicher a baltisztika iránt még a Bonni Egyetemen folytatott tanulmányai idején kezdett érdeklődni, szanszkritprofesszora, Christian Lassen ösztönzésére. Eleinte a balti nyelvek Schleicher számára csupán segédeszközt jelentettek a szláv nyelvi problémák tanulmányozásában és a szláv nyelveknek a többi indoeurópai nyelv között elfoglalt helye meghatározásában. Úgy tűnik, 1849-ben kezdett intenzívebben foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. A. Vaničekhez írt, 1849. október 12-i levelében Schleicher ezt írta: „A jövőben különösen a szláv és a balti nyelvek közötti viszonyokat szándékozom vizsgálni. Az előkészítő tanulmányokat ezen a nyáron kezdtem meg; komolyan tanultam oroszul, Karamzint és Lomonoszovot olvastam. A kiváló szerb népdalok még túl nehezek voltak számomra, ezért egyelőre a Bibliát olvastam, ezt a nyelvtanulásra alkalmas segédeszközt”¹². 1849 végén Schleicher csehül írta meg első, közvetlenül a baltisztika problémáihoz kapcsolódó munkáját is: „Z čeho povstaly polohlásky ъ, ь a co jim odpovídá v litevském jazyku” (Bonn 31. Oktober 1849; a kéziratot a Lipcsei Egyetem könyvtárában őrzik). A cikk német változata, „Was entspricht im Litauischen dem kirchenslawischen ъ und ь?”, 1850-ben jelent meg. Schleicher „Die Sprachen Europas in systematischer Übersicht” (Bonn, 1850) című könyvében, amelyben az imént említett cikk is megjelent, egy lábjegyzetben Schleicher jövőbeli terveiről olvashatunk: „A szerző már korábban elhatározta, hogy a helyszínen tanulja meg a litván nyelvet, és a litván nyelvtannak, valamint általában a balti-szláv nyelveknek szenteli a következő éveit, sőt talán egész további életét”¹³.

1852. február 14-én kelt levelében A. Schleicher arról panaszkodik Franz Miklošičnak, hogy litván nyelvkutató útja „a levegőben lóg”. Schleicher anyagi helyzete nehéz volt: nemcsak hogy egyáltalán nem volt pénze, és szülei örökségére sem számíthatott,

¹⁰ C. Б. Бернштейн, Очерк сравнительной грамматики славянских языков, Москва, 1961, p. 112–3 (šio veikalo tekstą sudaro 1952/3 ir 1953/4 mokslo metais skaitytos paskaitos).

¹¹ И. В. Ягич, История славянской филологии, СПб., 1910, p. 716.

¹² J. Dietze, August Schleicher als Slawist, 27. o.

¹³ Idézi: J. Dietze, August Schleicher als Slawist, 29. o.

262

de még adósa testvéreinek, ezért F. Miklošič közbenjárását kéri az útiköltség előteremtéséhez. Schleicher hangulata szomorú (néhány hónappal korábban házkutatást tartottak a lakásán...), ezért neki „erkölcsileg is szüksége lenne arra, hogy hosszabb ideig friss levegőt szívjon”.

„Tehát mindenképpen vágyom a litvániai utazásra, és a legnagyobb feszültséggel várom a tiszteletre méltó Akadémia döntését” – fejezi be Schleicher¹⁴.

1852 áprilisában, a „Formenlehre der kirchenslawischen Sprache” megjelenése után Schleicher minden szabadidejét a litván nyelv tanulására fordítja. Igaz, tudta, hogy két kiváló litván nyelvi szakember — Fridrichas Kuršaitis és Ferdinandas Neselmanas — Königsbergben él. Schleicher azonban nem számított tőlük jó litván nyelvtanra, mert, ahogyan Miklošičhoz írt egyik (1851. augusztus 15-i) levelében fogalmazott: „Kuršaitis tud litvánul, de szélesebb körű műveltsége hiányzik, Neselmanas semmiféle nyelvtant nem akar írni, és a legrosszabb az, hogy a két férfi régóta ellenséges viszonyban van egymással...”¹⁵

Mivel nem kapott választ a Bécsi Tudományos Akadémiától a kelet-poroszországi utazáshoz szükséges engedélyre és pénzre vonatkozóan, Schleicher meglehetősen eredeti módon oldja meg a kérdést. 1852 májusában Leo Tun-Hohenstein gróf, az Osztrák–Magyar Monarchia oktatási minisztere Prágába készült. Schleicher barátja, A. Vaniček nővérétől megtudta, hol és mikor ebédel a miniszter, majd amikor az a terembe tartott, egyszerűen útját állta a folyosón, és rövid kihallgatást, valamint szóbeli beleegyezést kapott az utazáshoz. Miután a Bécsi Tudományos Akadémia végre 600 forintot különített el az útiköltségre, Schleicher 1852. május 31-én megérkezett Königsbergbe. Itt elsőként F. Kuršaitist kereste fel, hogy az gyakorlatban tanítsa meg neki a litván nyelvet. Kuršaitis azonban nem mutatott különösebb lelkesedést: kissé kikérdezte Schleichert a litván nyelv ragozásából, de arra a kérésére, hogy tanítsa a nyelvet, nem adott határozott választ. Schleicher arra kérte Kuršaitist, hogy ha később meggondolja magát, legalább írásban közölje vele, hogy beleegyezik-e vagy sem, mert így tudni fogja, maradjon-e hosszabb időre Königsbergben. F. Neselmanas nagyon szívélyesen fogadta Schleichert. Mivel azonban maga német volt, és a litván nyelvet könyvekből tanulta meg, az élő litván nyelvre nem tudta Schleichert megtanítani. Neselmanas megengedte Schleichernek, hogy használja litvánisztikai gyűjteményeit, megismertette a Königsbergben fellelhető litvánisztikai szakirodalommal, továbbá néhány vidéki lelkészt is ajánlott neki, akik hasznára lehetnek a Kelet-Poroszország litvánok lakta vidékein tett utazása során¹⁶.

F. Neselmanas ajánlásaival Schleicher azonnal elindul Königsbergből a kelet-poroszországi litvánokhoz. Öt hónap alatt számos települést keres fel (Ragainė, Tilžė, Priekulė, Smalininkai, Pikalnis, Kaukėnai, Būdviečiai, Kraupiškės). Az emberekkel beszélgetve meglehetősen gyorsan megtanul litvánul. Schleicher nagyon tehetséges volt az élő nyelv elsajátításában; saját szavai szerint „papagájtehetsége” volt. A már említett, F. Miklošičhoz írt levelében Schleicher azzal dicsekszik, hogy ma (vagyis június 11-én) beszélt először litvánul egy emberhez a mezőn. Az A. Vaničeknek írt július 6-i levelében pedig azt írja, hogy már tud beszélgetni a litvánokkal, és mindent megért. Mindennap sok új litván szót tanul,

¹⁴ J. Dietze, ZfSl, IV, 1965, p. 540.

¹⁵ Ugyanott, p. 538.

¹⁶ Vö. A. Schleicher 1852. június 11-i, F. Miklošičhoz írt levelét, — J. Dietze, ZfSl, IV, 1965, p. 542.

263

Sokat írt és olvasott litvánul, tanítójával pedig kizárólag litvánul beszélt. Eleinte állítólag, amikor litvánul akart beszélni, mindig csehül szólalt meg; még most is, amikor litvánul beszél, egy-egy cseh szó csúszik ki a száján. A. Schleicher ebben a levélben arra is utal, hogy a szláv nyelvek ismerete segített neki megtanulni litvánul¹⁷.

Schleicher sokféle alkalommal érintkezik a litvánokkal. Részt vesz esküvőiken, keresztelőiken, temetéseiken és aratóünnepeiken. Érdeklődik nemzeti ételeik, háztartási tárgyaik iránt, és minden iránt, ami a litvánok szellemi kultúrájával és mindennapi életével kapcsolatos¹⁸.

Schleichernek persze sok nehézséget is el kellett viselnie egy olyan elmaradott vidéken, amilyen Kelet-Poroszország volt a XIX. század közepén, különösen a litvánok lakta területeken — hiszen ott a litván nyelv leginkább a legszegényebb és legműveletlenebb rétegek körében maradt fenn. Schleicher leveleiben arról ír, hogy szobájában (pedig a falu legjobb házában lakott!) a korhadt padlón át nedves föld látszik, odabent a legyek nem hagyják nyugodni, a szabadban pedig mocsári szúnyogok rajai támadnak rá. Különösen a rossz ételre panaszkodik; ráadásul a háziasszonya számára a tányér teljesen ismeretlen dolog — valamennyien egy közös tálból esznek¹⁹. A litván nyelv archaikus formái azonban segítik őt, hogy elviselje mindezt a nehézséget, és Kelet-Poroszország litvánjai között, ahogyan később nyelvtana előszavában írta, Schleicher „olyan érzéssel van, mint valami szorgalmas növénygyűjtő vagy vadász, aki ritka növényt vagy elejtett vadat látva megfeledkezik az utakról és mocsarakról, amelyek között fárasztó utat tett meg”²⁰. A Bécsi Tudományos Akadémiához intézett, útjáról szóló beszámolójának is ezt a címet adta: „Briefe... über die Erfolge einer nach Litauen unternommenen wissenschaftlichen Reise”. Schleicher útja valóban sikeres volt. Október közepén gazdag litván nyelvészeti gyűjteménnyel, s ami a legfontosabb, a litván nyelvet jól elsajátítva tért vissza Prágába, ahol az anyag rendszerezése után néhány év alatt megírta híres litván nyelvtanát. A nyelvtan megjelentetése előtt Schleicher még két kisebb litván nyelvészeti tanulmányt publikált. 1853-ban a cseh „Časopis Českého Museum” folyóiratban (27, 1853, p. 320—34) megjelent „O jazyku litevském, zvláště ohledem na slovanský” című munkája. Ez A. Schleicher beszámolója, amelyet 1853 júniusában olvasott fel a Cseh Tudományos Társaság filológiai szekciójának ülésén. Ebben a munkában Schleicher összehasonlítja a szláv és a balti nyelveket, és arra a következtetésre jut, hogy a szláv nyelvek régebbi morfológiai szerkezetet őriztek meg, mint a balti nyelvek, a balti nyelvek fonetikai szerkezete viszont archaikus jellegében felülmúlja a szláv nyelvek fonetikai szerkezetét. Ugyanebben az évben a Bécsi Tudományos Akadémia kiadványaiban²¹ „Lituanica” összefoglaló címmel tanulmányt közölt, amelyben a litván helyesírás kérdéseit tárgyalja, ismerteti J. Brodovskis kéziratos szótárát és M. Mažvydas 1547-es katekizmusát, valamint osztályozza a litván igéket.

A litván nyelvtan megírásakor Schleicher nem csupán a saját maga által gyűjtött anyagot, a korábbi (D. Klein, K. G. Milkus, G. Ostermeyer-féle) nyelvtanokat és az addig már megjelent F. Kuršaitis-munkákat használta fel, hanem tanácsadóként Prágába hívta Kumutatist, egy kelet-poroszországi litván tanítót is, akinél hosszabb ideig lakott

¹⁷ S. Lefmann, August Schleicher. p. 24; J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 32.

¹⁸ B. Beneš, Wilhelm von Humbolt, Jacob Grimm, August Schleicher, Winterthur, 1958, p. 89.

¹⁹ J. Dietze, ZŠSL IV, 1965, p. 543; J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 32; B. Beneš, ten pat, p. 89.

²⁰ A. Schleicher, Litauische Grammatik, Prag, 1856, p. V.

²¹ Sitzungsberichte d. Kaiserl. Akademie d. Wiss. Wien. Philos. — histor. Klasse 11, 1853, p. 76—156.

264

kelet-poroszországi tartózkodása idején, és tőle sajátította el leginkább az élő litván nyelvet (Kumutaitis Ragaminė közelében, Kakšiuose lakott, németül Gross-Kakschen). Schleicher kisebb-nagyobb megszakításokkal hét éven át írta litván nyelvtanát — jóval az 1848-as kelet-poroszországi útja előtt kezdte, és 1855 közepén fejezte be; természetesen az utolsó három évben dolgozott a legintenzívebben. 1856 áprilisában Schleicher „Litauische Grammatik” című könyve Prágában jelent meg²². 1857-ben a „Litauisches Lesebuch und Glossar” is napvilágot látott. Ez a két terjedelmes könyv (az első 342, a második 352 oldal) alkotja Schleicher litván nyelvi kézikönyvét, amelynek összefoglaló címe „Handbuch der Litauischen Sprache”. A könyv előszavában Schleicher megjegyezte, hogy műve legalább „megbízható anyagot fog nyújtani a tudósoknak”. A mű természetesen messze túlszárnyalta ezt a célkitűzést.

Nyelvtanában Schleicher a litván nyelv kutatásának történetében elsőként írta le ilyen széleskörűen és következetesen, a műveire jellemző rendkívüli rendszerességgel a litván nyelv szerkezetét. Ez volt az első, hivatásos nyelvész által írt litván nyelvtan.

Miután röviden tárgyalta a litván nyelv helyét a többi indoeurópai nyelv között, a nyelvtudomány számára való jelentőségét, és néhány ismeretet közölt a litván nyelvjárásokról, a nyelvtan első fejezetében (p. 7—85) Schleicher a litván nyelv — annak kelet-poroszországi felnémet nyelvjárása — fonetikai rendszerét írja le. Ebben a fejezetben különösen nagy figyelmet szentel a tőbeli magánhangzó-váltakozás kérdéseinek. Ezt a kérdést a balti nyelvek nyelvtanainak történetében általában is elsőként tárgyalta. A tőbeli magánhangzó-váltakozás leírásában Schleichernek, úgy tűnik, nagy hasznára volt F. Nesselmann szótára, amelyben a szavakat gyakran etimológiai elv alapján csoportosítják. Azokat a szavakat, amelyeket ő és segítője, Kumutaitis nem ismert, Schleicher egyszerűen úgy jelöli, mint amelyek Nesselmann szótárából származnak. Meg kell jegyezni, hogy a közös tövű litván szavak csoportosításában Schleicher csak nagyon kevés hibát vétett (például a mirti szóval alaptalanul rokonítja a morai „temetési hordágyak” szláv jövevényszót; a dievas szóval a dyvas szláv jövevényszót; az arti és az irti igét azonos tövűnek tekinti, a gardus szót pedig a gerti igével kapcsolja össze).

A nyelvtan második fejezete (p. 86—169) a szóalkotással foglalkozik. Ezt a széles és összetett problémát Schleicher nyelvtana — ahogyan maga a szerző is elismeri — egyelőre csak általános vonásaiban tárgyalja. Schleicher nyelvtanának ezt a sajátos hiányosságát harmincöt évvel később részben kedvenc tanítványa, August Leskien pótolta, amikor megírta az akkori időkben valóban alapvető művét, a „Die Bildung der Nomina im Litauischen” című könyvet (Leipzig, 1891). A szóalkotási fejezet utolsó, „Einiges über entlehnte worte” című paragrafusa különösen jelentős; ebben Schleicher talán elsőként a litván nyelv kutatásának történetében megpróbálja megfogalmazni a jövevényszavak meghatározásának kritériumait, és igen éleslátóan megjegyzi például, hogy a litván dūšià szláv jövevényszó, mert a litván dus- tő (vö. dausà, dūsauti) mellett a dusė *litván alakot várnánk; a litván gyv- tő mellett a žyvýti szó nem lehet litván eredetű, és így tovább²³.

A morfológiai fejezetben (p. 170—254) Schleicher a litván főnév és ige ragozását tárgyalja.

Igyekezve a lehető legpontosabban bemutatni a litván nyelv névszóragozásának és igeragozásának változatosságát, nem elégszik meg csupán a saját maga által

²² A. Schleicher könyvét a J. G. Calve’sche Verlagsbuchhandlung adta ki; néhány évtizeddel később J. Basanavičius ezzel a kiadóval tárgyalt az „Aušra” nyomtatásáról.

²³ Pr. Skardžius, Die slavischen Lehnwörter im Altlitauischen, Kaunas, 1931, p. 14.

265

az idézett alakokkal, de meglehetősen gyakran tesz kitérőt más, korábbi litván nyelvtanokhoz és régi írásokhoz is. Schleicher különösen nagy figyelmet szentel a litván nyelv már eltűnőben lévő archaikus sajátosságainak — a főnevek mássalhangzós tövének és az atematikus igéknek.

A szintaxis fejezetének megírásakor (255–339. o.) Schleicher főként G. Ostermejer „Neue Littauische Grammatik” (Königsberg, 1791) című művére, F. Kuršaitis „Beiträge zur Kunde der litauischen Sprache” (Königsberg, 1843) című munkájára, valamint G. Curtius görög nyelvi iskolai nyelvtanára támaszkodott (ez a nyelvtan példaként szolgált A. Bielenstein első tudományos lett nyelvtanának szintaxisfejezetéhez is!). Schleicher szintaxisát azonban a korábbi munkákkal összehasonlítva könnyen észrevehető, hogy Schleicher messze túlszárnyalta elődeit.

Schleicher nagy gondossággal készítette el tankönyvének második részét, a „Litauisches Lesebuch und Glossar” című szöveggyűjteményt is, amelyben pontos lelőhelyadatokkal szerepelnek a litván népköltészet — dalok, találós kérdések, közmondások és mesék — példái L. Rėza, F. Nesselmann, S. Stanevičius, S. Daukantas és mások gyűjteményeiből, valamint J. Brodovskis szótárának kéziratából. Számos népköltészeti szöveget maga Schleicher jegyzett le, csakúgy, mint segítője, Kumutaitis. Hogy a lehető legteljesebb képet adja az élő litván nyelvről, Schleicher szöveggyűjteményét a „Gromata muszkėterio iš Puskėpalių sávo tėvams” című írással zárta.

A szöveggyűjtemény összeállításában Schleichernek valóban sokat segített Kumutaitis, a szótár elkészítésében pedig még Schleicher felesége is közreműködött.

Magától értetődik, hogy Schleicher művének hiányosságai is voltak. Bármilyen zseniális legyen is egy külföldi nyelvész, a litván nyelvet mégsem tanulhatja meg olyan jól, és nem érezheti annak legfinomabb árnyalatait úgy, mint az a nyelvész, aki kisgyermekkora óta ezen a nyelven beszél. Schleicher nyelvtanának talán legnagyobb hiányossága a litván hangsúlyok megkülönböztetésének hiánya. F. Kuršaitis a „Beiträge zur Kunde der litauischen Sprache” II. kötetében (Königsberg, 1849) már meglehetősen részletesen leírta a litván hangsúlyokat. Schleicher igen elismerően nyilatkozott Kuršaitis munkájáról, egyenesen azt írva, hogy az „felbecsülhetetlen értékű” volt számára a litván hangsúlyozás tanulmányozásában, és hogy kívülről megtanulta²⁴. A szó eleji és szóvégi emelkedő hangsúly megkülönböztetése azonban — noha nagyon emlékeztetett a szerb nyelv hangsúlyaira — Schleicher számára túlságosan finom különbségnek tűnt²⁵, és művében így írt: rágas — ragai, dégù — dégą, žálias — žolė stb.

Schleicher nyelvtanának számos más hiányossága közvetlenül összefüggött a korabeli nyelvtudomány általános színvonalával, és ma természetesen naivitás volna ezeket felróni neki.

Schleicher nyelvtanának óriási jelentősége volt a litván nyelvtudomány és általában a kultúra számára. Hiszen ez volt az első tudományos litván nyelvtan, amely szilárd alapot teremtett a litván nyelv további kutatásához. A későbbi litván nyelvtanok szerzői már nem nélkülözhették Schleicher művét. Schleicher nyelvtana különösen nagy hatással volt a litván nyelv egy másik alapvető művére, F. Kuršaitis nyelvtanára. Nem véletlen, hogy Kuršaitis nyelvtana előszavában így írt: „Schleicher a nyelvtudomány hőse volt, akit tanítómesteremként, a nyelvtan megírásának mestereként mélyen tisztelek”²⁶. A. Baranauskas 1870-ben lefordította Schleicher nyelvtanát

²⁴ A. Schleicher, Litauische Grammatik, p. IX.

²⁵ A. Schleicher, ugyanott, 11. o.

²⁶ F. Kurschat, Grammatik der littauischen Sprache, Halle, 1876, p. XI.

266

litvánul, és használta is, amikor a kaunasi papnevelő intézetben tanított. H. Weberhez írt egyik levelében ezt írta: „Jau išz māno grōmatų Támsta regėjai kad māno raszyba išeina iš taisyklų nabāšniko Szleikero, kurio smertēs negalū atsigaileti“²⁷. A. Baranauskas személyesen is felkereste Schleichert Jenában. Schleicher halála után levéltárában több A. Baranauskas által írt litván szöveget találtak, amelyeket A. Schiefner akadémikus küldött el Schleichernek²⁸. Schleicher művét jól tanulmányozta A. Juška, J. Spudulis, K. Jaunius, J. Jablonskis, K. Būga és a litván nyelv más kutatói. Schleicher nyelvtana K. Donelaitis „Metai” című műve és F. Kurschat nyelvészeti munkái mellett a litván nemzeti mozgalom résztvevőinek egyik legnépszerűbb olvasmánya volt. Olyan esetek is előfordultak, hogy az elnemzetietlenedett litvánok ebből a nyelvtanból tanulták meg szüleik nyelvét. Schleicher nyelvtana kétségtelenül szerepet játszott abban is, hogy a nyugat-aukštaitiai nyelvjárást választották a litván irodalmi nyelv alapjául.

Érdekes, hogy Schleicher nyelvtana még a lett nyelvtanok történetében is nyomot hagyott. Schleicher litván nyelvtana nélkül ugyanis az első tudományos lett nyelvtant, A. Bielensteinét sem lehetne elképzelni²⁹ – „Die lettische Sprache nach ihren Lauten und Formen” I – II (Berlin, 1863 – 1864). Amint K. Ancītis lett filológus találóan megjegyezte, Bielenstein úgy írta nyelvtanát, hogy Schleicher művét az asztalára tette³⁰. Schleicher nyomdokain haladva leírta a lett nyelv morfológiáját, a szintaxis bemutatásakor pedig – mint láttuk – valószínűleg szintén Schleicher hatására G. Curtius görög nyelvtanának szintaxisát választotta mintául.

Schleicher litván nyelvtanának megjelenése nagy esemény volt az akkori indoeuropeisztika egészében. Schleicher példájával bizonyította, hogy a nyelvtant nem az idő által elavulttá tett, gyakran megbízhatatlan szövegekből, hanem élő emberek beszédéből kell megírni. Schleicher litvániai útja valósággal ragadós példát mutatott: az indoeuropeisták körében szinte divattá vált, hogy magában Litvániában tanulmányozzák a litván nyelvet³¹. E divat egyik első „áldozata” Schleicher tanítványa, A. Leskien volt.

Nyelvtana megjelentetése után Schleicher még több kisebb cikket közölt a balti nyelvekről, főként a litván nyelvtanáról: „Zur litauischen Grammatik” (Beiträge zur vergleichenden Sprachforschung auf dem Gebiete der arischen, keltischen und slavischen Sprachen, 1, Berlin, 1858, p. 499 – 500), „Das Pronomen lit. szi, slaw. si = got. hi, Grundf. ki“ (ugyanott, p. 48 – 49), „-tē < d. i. – tai > als Endung des Infinitivs im Litauischen“ (ugyanott, p. 27 – 29), „Žmū“ (ugyanott, p. 396 – 398), „Giltinė“ (ugyanott, 2, 1861, p. 129), „Das Litauische in Curtius Griech. Etymologie“ (ugyanott, p. 124 – 126), „Lit. -ai = griech. -ī, umbr. -ei (-ī, -ē)“ (ugyanott, 5, 1868, p. 113 – 114), „Oskisch deivaum, lettisch deevatees“ (KZ, 12, 1863, p. 399 – 400).

Schleicher balti nyelvek problémái iránti érdeklődését a pétervári Tudományos Akadémia is jelentősen ösztönözte. 1862. december 10-én a Tudományos Akadémia Történeti-Filológiai Osztályának ülésén Schleicher akadémikus barátai, O. Boehtlingk, A. Schiefner és A. Kunike a balti-szláv nyelvészeti kutatások felélénkítését javasolták, és erre a munkára Schleichert szemelték ki. 1863-ban a pétervári Tudományos Akadémia öt évre

²⁷ Archivum Philologicum, II, Kaunas, 1931, p. 102.

²⁸ Archivum Philologicum, I, Kaunas, 1930, p. 101.

²⁹ A. Ozols, Veclatviešu rakstu valoda, Rīga, 1965, p. 564.

³⁰ K. Ancītis, Rakstu krājums, veltījums… Jānim Endzelīnam, Rīgā, 1959, p. 303.

³¹ J. Handel, Dzieje językoznawstwa, Lwów, 1935, p. 86–7; B. Beneš, Vilhelm von Humboldt, Jacob Grimm, August Schleicher, p. 91.

267

évi 400 ezüstrubel tiszteletdíjat ítélt meg Schleichernek. Schleicher vállalta, hogy az akadémia számára megírja a szláv nyelvek összehasonlító nyelvtanát, a balti nyelvek összehasonlító nyelvtanát, valamint a balti-szláv alapnyelv nyelvtanát³². Schleicher már 1862 végén azt írta egyik barátjának, hogy ismét teljesen visszatért a szláv–balti tanulmányokhoz, végső célja pedig az, hogy megírja „a szláv, balti és germán alapnyelv nyelvtanát, a lehető leggazdagabb példatárral”³³.

Mielőtt azonban végrehajtotta volna ezt a nagyszabású feladatot, Schleicher a pétervári akadémia számára egy másik, igaz, kisebb terjedelmű és jóval szerényebb, ám a litván kultúrtörténet szempontjából rendkívül jelentős munkát végzett: elkészítette K. Donelaitis írásainak első tudományos kiadását. Donelaitis művei már jó ideje foglalkoztatták Schleichert. Litván olvasókönyvének előszavában már azt írta, hogy szükség van K. Donelaitis „Metai” című művének új kiadására, és ha nem lett volna helyhiány, szívesen felvette volna az olvasókönyvbe ezt az „egyetlen klasszikus litván művet”. „E mesteri mű olvasása közben őszintén sajnáltam – írta Schleicher –, hogy irodalom híján elpusztul egy olyan nyelv, amely formai tökéletesség tekintetében versenyre kelhetne a görögök, a rómaiak és az ókori indiaiak műveivel”³⁴.

Schleicher K. Donelaitis-kiadása 1865-ben jelent meg Pétervárott³⁵. A mű nyomdai előkészítésekor Schleicher az eredeti szövegforrásokat használta, és F. Kurschattal konzultált. Donelaitis műveinek olvasásában segítségére volt Kumutaitis tanító, aki már a nyelvtan megírásakor is közreműködött, valamint egy másik ragniti tanító, Meškaitis; a szótár javításába pedig A. Baranauskast is bevonták, aki akkoriban a pétervári teológiai akadémia professzora volt.

Donelaitis műveinek szerkesztésekor Schleicher számára a szövegek hitelessége volt a fő szempont: kerülte a kihagyásokat, a szépítgetést és az enyhítést, és arra törekedett, hogy a tudományos világ olyan formában ismerje meg a parasztköltőt, amilyen valójában volt. Schleicher ezzel új hagyományt teremtett Donelaitis műveinek szerkesztésében, amely napjainkig fennmaradt³⁶.

Schleicher Donelaitis-műveinek kiadása azonban hiányosságokat is tartalmazott, amelyeket F. Nesselmann a könyv megjelenése után azonnal igen élesen szóvá tett³⁷ (feltehetően ebben bizonyos személyes elfogultság is szerepet játszhatott)³⁸. Schleicher később rámutatott, hogy Donelaitis-műveinek kiadásában számos hiba a kedvezőtlen nyomtatási körülmények miatt keletkezett: ő

³² „1. A főbb szláv nyelvjárások összehasonlító nyelvtana, amelyben tisztán tudományos módon ismertetnék mindazt, ami közös bennük, s amely ennélfogva a szláv nép alapnyelvének elemeit adná. 2. A litván, a porosz és a lett összehasonlító nyelvtana, amely a tudomány útmutatásai alapján szintén helyreállítaná a litván nép alapnyelvét. Végül 3. Egy litván-szláv nyelvtan, vagyis olyan kísérlet, amelynek célja az előző két nyelvtan eredményeinek és más összehasonlító tanulmányoknak a segítségével rekonstruálni a litván-szláv család alapnyelvét, még a nyelvjárások szétválásának kora előtt.” (Bulletin de l’Académie Impériale des Sciences de St. – Pétersbourg, 5, 1863, sklt. 526–7), vö. J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 57.

³³ J. Dietze, ZfSl, II, 1960, p. 275.

³⁴ A. Schleicher, Litauisches Lesebuch und Glossar, p. VIII.

³⁵ A. Schleicher, Christian Donaleitis. Litauische Dichtungen, St. Petersburg, 1865.

³⁶ A. Šešelgis, Literatūra ir kalba, VII, Vilnius, 1965, p. 309–12, 317–8.

³⁷ G. H. F. Nesselmann, Altpreussische Monatsschrift, Königsberg, 1866, III, p. 454–8; 1867, IV, p. 65–79.

³⁸ J. Dietze, August Schleicher als Slawist, p. 58.

268

A nyomtatás helyétől távol élt, és csak egyetlen korrektúrát tudott elolvasni. A hibák nagy részét Schleicher kijavította, és közzétette a Pétervári Tudományos Akadémia közlönyében³⁹.

Miután előkészítette Donelaitis műveinek kiadását, Schleicher nekilátott azoknak a munkáknak, amelyeket korábban már említettünk, és amelyeket a Pétervári Tudományos Akadémia kért. E területről azonban mindössze néhány tanulmányt tudott közzétenni⁴⁰. Hirtelen halála megakadályozta, hogy elvégezze ezeket a hatalmas, nemcsak a szlavisztika, hanem a balti nyelvek tudománya szempontjából is fontos munkákat.

August Schleicher nemcsak zseniális tudós volt — korának legkiválóbb indoeuropeistája, tehetséges pedagógus —, hanem rendkívül vonzó személyiség is. Sokoldalúan művelt ember volt. A nyelvtudomány mellett Schleichernek, mondhatni, volt még egy szakterülete: szenvedélyes botanikus volt. Már professzorként is látogatta az egyetemen a természettudósok előadásait, tanulmányozta a szakterület szakirodalmát, és a növényélettan különféle jelenségeit kutatta. Íróasztalán mikroszkóp állt, az ablakpárkányok és a könyvespolcok pedig legritkább növénypéldányokkal voltak tele. Schleicher pompás kertet nevelt, s egy időben még a kertészek társaságát is vezette. Jó sportoló volt. A sport, a fizikai munka és a természettel való állandó kapcsolat segítette abban, hogy embertelenül intenzív szellemi munkát végezzen. „Tehetségemmel nem dicsekedhetem: nincs nekem, de van vasakaratom, amellyel elérem mindazt, amit szükségesnek tartok” — mondta egy alkalommal Schleicher Ivan Sreznevskij akadémikusnak. Ez a vasakarat valóban sok minden elérésében segítette Schleichert, de valószínűleg egyike volt a nagy tudós idő előtti halála okainak is: Schleicher munkavállalásai és munkatempója aligha felelt meg eredendően gyenge egészségének.

³⁹ A. Schleicher, Zu meiner Ausgabe des Donaleitis, — Bulletin de l’Academie Imperiale des Sciences de St. Petersbourg, 8, 1867, hasáb 293–99; vö. még A. Šešelgis, ugyanott, 312. o.

⁴⁰ Rövid vázlat az indoeurópai nyelvek északkeleti ágának történelem előtti életéről, — A Császári Tudományos Akadémia közleményei, 8, 2. melléklet, Szentpétervár, 1865; A számnevek (tő- és sorszámnevek) témái a litván–szláv és a német nyelvben, — ugyanott, 10, 2. melléklet, Szentpétervár, 1866; Az -у- tővégű tövek ragozása a szláv nyelvekben, — ugyanott, 11, 3. melléklet, Szentpétervár, 1867.

18. Lietuvių kalbos gramatikos tyrinėjimai

269