WILLIAM R. SCHMALSTIEG

Pennsylvaniai Állami Egyetem

Kutatási területek: indoeurópai tanulmányok, balti nyelvek, különösen az óporosz és a szláv nyelvek.

Eugenijus Jovaīša

AISČIAI. KILMĖ

Vilnius: Edukologija, Lietuvos mokslų akademija, 2012, 380 p.

ISBN 978-9955-20-779-5

Ez a rendkívül impozáns kötet a következő részekből áll: Bevezetés (7–17. o.); I. fejezet – A balták a litván történelemben (19–28. o.); II. fejezet – Polietnicitás a balti világban (31–40. o.); III. fejezet – Balták és szlávok (43–55. o.); IV. fejezet – Balták és aestisek (57–78. o.); V. fejezet – A balták és az aisztiak kezdetei (81–88. o.); VI. fejezet – Gótok az aiszt kultúra szívében (91–121. o.); VII. fejezet – Az aisztiak eredete és az általuk lakott terület (123–142. o.); VIII. fejezet – A gót–gepid, vagyis wielbarki kultúra és jellemzői (145–157. o.); IX. fejezet – Az aisztiak nagy kiterjedése (159–169. o.); X. fejezet – Az aisztiak nagy kiterjedése a térképeken (171–203. o.); XI. fejezet – Az aisztiak nagy kiterjedése a litván régészeti anyagban (205–244. o.); XII. fejezet – Az aisztiak nagy kiterjedésének nyomában (247–276. o.); XIII. fejezet – Aisztiak az ókorban (Kr. u. 10–450) (279–293. o.); Litván összefoglaló (295–306. o.); Angol összefoglaló (307–320. o.); Német összefoglaló (321–334. o.); Orosz összefoglaló (335–348. o.); Források (349–361. o.); Személynevekre vonatkozó szöveghelyek (363–369. o.); Helynevekre vonatkozó szöveghelyek (370–379. o.). Emellett rengeteg térkép, rajz, diagram és régészeti leletet ábrázoló kép is található benne.

A bevezetésben Jovaīša (7. o.) azt írja, hogy Kazimieras Būga szerint a poroszokat, valamint a litvánokat, letteket, szemigallokat, selonokat és kurókat aisztoknak kell nevezni. Más tudósok szerint az aisztiak csoportnév, mivel Tacitus „Aestiorum gentes”-ről, vagyis aiszt népekről írt. Nehéz tudni, kik lehettek az aiszt népek Tacitus korában. Feltételezhető, hogy Tacitus a Visztula torkolatvidékének, valamint a Sambiai-félsziget és a litván partvidék aiszt lakóira gondolt, mert éppen ezeken a partokon található a legtöbb borostyán, amelynek gyűjtését Tacitus az aisztok fontos megkülönböztető jegyének tekintette.

Az aisztiak, illetve a nyugati balták által lakott terület meghatározására tett kísérlet során az egyik

Recenzijos / Reviews

149

WILLIAM R. SCHMALSTIEG

számos bonyolult tényezővel találkozik. A történeti hagyomány korlátozott, és félrevezetnek bennünket a balti-germán és balti-szláv kapcsolatok legkorábbi időszakára vonatkozó magyarázatok, illetve azok hiánya. A balti, germán és szláv etnokronológia nehézségei éppúgy szerepet játszanak, mint a kortárs kulturális hagyomány. A kortárs régészeti gondolkodás megmutatja, mit jelent a történeti hagyomány az aiszti népek történetének fényében (9. o.).

Az aisztiknak tulajdonított terület nyugati határát a Sambiai-félsziget és a mazúriai tóvidék jelöli ki, vagyis azok a kultúrák, amelyeket a nyugati balti Sambia-Notanga határvidékéhez és Galindiához soroltak; utóbbit Bogačev-kultúrának nevezték át. Így a Visztula torkolata és alsó folyása nem tartozik az aisztik területéhez. Ugyanakkor a 20. század negyedik évtizedének német tudósai, amikor kijelölték a nyugat-balti halomsírok határát, nem vonták kétségbe a Visztula felső folyása vidékének balti jellegét. A Visztula torkolata és felső folyása gordiuszi csomóvá vált. (9. o.) A kortárs régészeti gondolkodás ezeket a gót történelemhez sorolta. Lengyel, orosz és más nemzetiségű régészek munkájának köszönhetően a gótok történetének korai időszakát – akiket a gótok északi eredetéről szóló Jordanes-féle legendán kívül egyetlen más írott forrás sem említ – a Wielbark-kultúra népének történetével azonosították. (9. o.) A Wielbark-gót kultúra kialakulását a Visztula torkolatánál helyezik el; a gót vándorlás útvonala a Visztula torkolatától nyugat felé, Pamaris irányába vezetett, majd később visszatért a Visztula torkolatához, és a folyó jobb partján a Fekete-tenger felé haladt, beolvadva a 3. század második évtizedében kialakult Černiachov-kultúra fejlődésébe. A Wielbark-kultúra és népének története hiteles, ám a rájuk rakott gót teher túl súlyos a kritikai elemzés számára, ha összevetjük az írott forrásokat, a régészetet és a nyelvtörténetet (9. o.).

A történészek, nyelvészek és régészek között tehát nézeteltérés alakult ki, és kétféle kronológia jött létre: a nyelv kialakulásának, valamint a nyelvet beszélő nép anyagi kultúrájának kronológiája. A nyelvtörténészek körében számos vélemény született a balti, szláv és germán nyelvek keletkezési idejéről és helyéről. A régészek pedig különböző korszakokban számtalan, gyakran egymásnak ellentmondó elméletet kínálva a népek eredetének helyéről és fejlődésük szakaszainak kronológiájáról, tovább mélyítették a vélemények e feneketlen vermét. (9. o.) Ez különösen igaz a szláv népekre vonatkozó régészeti forrásokra. A két tudományág – a nyelvtörténet és a régészet – között alig áthidalható szakadék húzódott, különösen akkor, amikor különféle elméletek alátámasztására különböző korszakokban ideológiai követelmények jelent-

150

Acta Linguistica Lithuanica LXVIII

Eugenijus Jovaiša. Aisčiai. Kilmė

keztek. Ez különösen a náci és a szovjet időszakban volt szembetűnő. (9. o.) Noha a nyelvészet és a régészet jelentős eredményeket ért el, a német és a szláv távoli múlt ideológiai kutatásaiban hiányzott az objektivitás, például a nyugat-balti történelem vizsgálatakor. (9. o.)

Az a kortárs kulturális hagyomány, amely szerint a régészeti kultúra vizsgálatakor óvatosan kell etnikai kérdésekben dönteni, a maga módján helytálló. A lakóhelyeken és a temetkezési emlékeken nincsenek olyan feliratok, amelyek lehetővé tennék etnikai eredetük megállapítását. (9. o.)

Marija Gimbutienės Przeworsk-kultúrának a szlávokhoz sorolása itt nem meglepő. (10–11. o.) A szovjet korszak régészei ezt tették. Ma ezt a kultúrát egyöntetűen a germánokhoz kötik. Ez olyan egyszerű. (11. o.) Talán éppilyen egyszerű lenne a Wielbark-kultúrát visszasorolni a baltiakhoz? Jovaiša gyakori utalásai más tudósok véleményének politikai vonatkozásaira felvetik a kérdést, vajon politikai célja van-e azzal, hogy ott is balti etnikumot keres, ahol korábban nem találtak ilyet. Sok kérdésben nincs véleményem. Abban azonban hiszek, hogy a tudományos elméletek a vallásokhoz hasonló társadalmi mozgalmak, és nemzedékről nemzedékre változnak. Hogy egy elmélet helyes-e vagy sem, azt pusztán a szakértők többségi szavazata dönti el. Köztudott továbbá, hogy idővel a paradigmák megváltoznak (Kuhn 1970: 66–91).

A bevezetés (15. o.) azt is elmagyarázza, hogy az itt ismertetett kötet, Kilmė („Eredet”), csupán egy trilógia első kötete; a második kötet címe Kapai ir žmonės („Sírok és emberek”), a harmadiké pedig Archeologo užrašai („Egy régész feljegyzései”) lesz (15. o.).

A szerző azt írja, általánosan elfogadott nézet, hogy a baltiak Kr. e. 2200–2000 körül alakultak ki (20. o.). Algirdas Girininkasnak tulajdonítja azt az elképzelést, hogy a balti kultúra alapjai már a Kr. e. 6–5. században kialakultak (20. o.). Továbbá azt írja, hogy a világ nyelvészei egyetértenek abban, hogy a porosz és a litván nyelv az indoeurópai nyelvek legrégebbi rétegéhez tartozik (21. o.). A nyelvek korára vonatkozó fogalom meglehetősen csalóka. Jobb a „konzervatív” kifejezést használni az ősi vonások megőrzésének jelölésére. Ha azt mondjuk, hogy az angol és a litván egyaránt indoeurópai nyelv, abból arra következtetünk, hogy mindkettő végső soron ugyanabból az alapnyelvből ered. Feltehetően mindkét nyelvet egymást követő nemzedékek beszélték, és az angol, illetve a litván egykorú, vagyis ugyanannyi év választja el a közös protoindoeurópai nyelvet a mai angoltól és litvántól. Az angol azonban láthatóan többet változott, mint a litván. Például az indoeurópai eredetű *d- a dešimt szóban eredetibb, mint az angol megfelelőjében, a t- hang a ten szóban. Feltételezzük, hogy a d- eredeti, mivel a többi indoeurópai nyelv többségében a rokon szó kezdetén d- található (vö. latin decem, görög δέκα (déka), szanszkrit

Recenzijos / Reviews

151

WILLIAM R. SCHMALSTIEG

daśa stb. Természetesen, ha kellően összetett elméletet dolgozunk ki, feltételezhetnénk, hogy az angol t- az eredeti (vö. az örmény rokon alakot: tašn), és hogy a többi nyelvben előforduló d- egy későbbi zöngésedés eredménye.

Sok nyelvész elkerüli ezt a kérdést, és a balto-szláv elmélethez tartja magát; azt állítja, hogy „a balti és a szláv nyelvek eredetileg egy nyelvet alkottak, így egy csoportot képeznek” (Beekes 1995 22). Lásd még Martinet 1986: 73–79, Watkins 29, 1998). Nem hiszem, hogy bárki azt állíthatná, hogy egy hollandnak, egy franciának vagy egy amerikainak bármilyen politikai érdeke fűződne ehhez. Személy szerint úgy vélem, hogy a balto-szláv kérdés megoldhatatlan, hiszen a balti és a szláv nyelv bármely közös változása éppúgy magyarázható párhuzamos fejlődéssel is.

Összegzésképpen azt mondanám, hogy Jovaiša a bizonyítékok alapos vizsgálata és a Visztula-vidéki régészeti lelőhelyek balti népekhez (aisztokhoz) való rendelése még egy nem litván számára is helytállónak tűnik. A részletes tanulmány és a benne megmutatkozó tudományos felkészültség igen elismerésre méltó.

REFERENCES

Beekes Robert S. P. 1995: Comparative Indo-European Linguistics, An Introduction. Amsterdam and Philadelphia: John Benjamins.

Kuhn Thomas S. 1970: The Structure of Scientific Revolutions. 2nd ed. Chicago: University of Chicago Press.

Martinet André 1986: Des steppes aux océans: l’indo-européen et les indo-européens. Paris: Payot.

Watkins Calvert 1998: Proto-Indo-European: Comparison and Reconstruction. – Anna Giacalone Ramat, Paulo Ramat, eds. The Indo-European Languages. London and New York: Routledge, 25–73.

Įteikta 2013 m. kovo 1 d.

WILLIAM R. SCHMALSTIEG

The Pennsylvania State University

University Park, Pa. 16802

[email protected]

152

Acta Linguistica Lithuanica LXVIII