Terminológia és nyelvpolitika (a nyelvpolitológia alapjainak lefektetése felé)

SERGIUSZ GRINIEWICZ

University of Białystok

Moscow Humanities Pedagogical Institute

A modern nyelvészeti kutatás egyik legérdekesebb és legaktuálisabb területe a nyelvpolitika és a nyelvtervezés kérdéseivel foglalkozik, amelyek együtt egy kibontakozó új tudomány alapját képezik. A témáról már jelentős számú publikáció látott napvilágot, de alig akad olyan, amely a nyelvpolitika terminológiai vonatkozásait érintené, azon kívül, hogy megemlíti: a vonatkozó terminológia területén számos bizonytalanság tapasztalható, amit tovább bonyolít, hogy e terület terminológiai szerkezete bizonyos mértékig nyelvenként eltérő (Cillia and Busch 2005). Ebben a cikkben a következő feladatokat kívánjuk elvégezni: 1) meghatározzuk e tudományterület alapvető fogalmi rendszerét és sémáját, valamint javaslatot teszünk a megfelelő terminológiai rendszerre; 2) röviden bemutatjuk és megvitatjuk annak elemeit; és 3) számba vesszük a nyelvpolitika terminológiai vonatkozásait. Legalább néhány olyan terminológiai szempontot kívánunk megjelölni, amelyek nélkülözhetetlenek a nyelvet érintő politikai döntések teljes körű megértéséhez, és bemutatni, hogy bár a tudatos, rendszerszerű terminológiai tevékenység kulcsfontosságú a nyelvfejlesztés sikeres előmozdításához, jelenleg semmi sem utal arra, hogy a nyelvtervezésben rendszerszerű megközelítést alkalmaznának.

A nyelv politikai vonatkozásainak és a nyelvpolitikának a vizsgálata jelentős múltra tekint vissza. Amint de Cillia és Busch megállapítja (Cillia and Busch 2005), a nyelvpolitikákról és a nyelvi politikáról (LPP) mint önálló területről szóló tudományos reflexió kezdete különösen az 1960-as évekre tehető (Ricento 2000: 10, Labrie 1996: 828), olyan publikációkkal, mint Haugen (1966), Kloss (1966) vagy Fishman (1968); ezekben kezdetben a nyelvtervezés aspektusa állt a középpontban. Ricento (2000) a nyelvpolitika és -tervezés kutatási területként való fejlődésének összesen három szakaszát különbözteti meg: a korai munkákra jellemző az érdeklődés

6 S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

a dekolonizáció és az államalakulás iránt, a társadalomtudományokban a strukturalizmus, stratégiai irányultságként pedig a pragmatizmus túlsúlya. A második szakasz – a kritikai szociolingvisztika hatására – a nyelvi érintkezés társadalmi, gazdasági és politikai hatásaira összpontosított. Az 1990-es években a nyelvi emberi jogok stratégiai céllá váltak; a posztmodern és kritikai elméletek előtérbe helyezik a nyelvi ideológiákat. A jelenkori helyzetről így nyilatkozik: “whether the ecology of languages paradigm emerges as the most important conceptual framework for LPP research remains to be seen” (Ricento 2000: 22). Kelet-Európában azonban, különösen a volt USSR területén, már az 1920-as évektől kezdve, a nemzeti nyelvek nagyszabású kidolgozásával összefüggésben számos publikáció született a nyelvpolitikáról. A nyelvtervezési tevékenységek azon a meggyőződésen alapultak, hogy a tervgazdaságban működő szocialista társadalom nyelve sikeresen irányítható. Később ezek az elméleti tanulmányok a szociolingvisztika részévé váltak, bár napjainkra ez a kutatási terület túlnőtt a szociolingvisztika keretein.

Meg kell említeni, hogy jelenleg még az új tudomány elnevezéséről sincs egyetértés. Spolsky és Lambert szerint, sok más új területhez hasonlóan, ennek az elnevezéséről is továbbra is vita folyik; különféle neveken említik: nyelvpolitika (Nesiah 1954; Sibayan 1974), nyelvi kezelés (Neustupný 1970), nyelvművelés (Prague School 1973), nyelvi tervezés (Sibayan 1974), nyelvtervezés (Haugen 1959), valamint nyelvi menedzsment (Jernudd 2001, Spolsky and Lambert 2005). A terminológia tudományának szempontjából ez természetes helyzet: egy új tudomány kezdeti szakaszában rendszerint többféle elnevezés használatos, amelyek az eltérő megközelítéseket és a figyelembe veendő lehetséges szempontokat tükrözik. Mindazonáltal a javasolt meghatározások és a vizsgált anyag alapján már meg lehet állapítani az új tudomány általános felépítését, főbb ágait és kutatási irányát. Ami a nyelvpolitika elméleti alapjainak elnevezését illeti, a nyelvpolitológia kifejezést javasoljuk, tekintettel a már bevett tudományként létező politológia meglétére, valamint a már létező nyelvkulturológia tudománnyal való analógiára.

Sok közös vonás van abban, ahogyan Nyugaton és Kelet-Európában értelmezik a nyelvpolitikát. Akár úgy határozzák meg a nyelvpolitikát, mint a nyelvi elemek vagy nyelvváltozatok megválasztásáról szóló, általánosan elfogadott döntések összességét, valamint az e választásokhoz kapcsolódó meggyőződéseket vagy ideológiákat

Terminologija | 2010 | 17

7

egy beszédközösségben (meghatározatlan fogalom, amelynek mérete a családtól a nemzetállamon át a multinacionális csoportosulásig terjed), amely nyelvi gyakorlatokban vagy formális szakpolitikai döntésekben, például törvényekben, alkotmányokban vagy rendeletekben (Spolsky and Lambert 2005), illetve a nyelvvel kapcsolatos politikai tevékenység koncepciójában és tervezésében (Cillia and Busch 2005), vagy a közösségben, illetve államban a nyelvi problémák megoldására irányuló ideológiai elvek és gyakorlati tevékenységek összességében, a nemzeti politika részeként (Дешериев 1990) valósul meg, fő részeinek a nyelvi ideológiát és a nyelvpolitikát tekintjük. A nyelvpolitika lehet külső, ha az országon kívüli nyelvi viszonyokkal foglalkozik, vagy belső, ha az országon belüli nyelvi viszonyokat érinti.

A nyelvi ideológia a 20^th. század utolsó évtizedeiben önálló nyelvészeti-antropológiai kutatási területként jelent meg, egyesítve a nyelvi etnográfiát az ideológia társadalomtudományi vizsgálatának felismeréseivel (Blommaert 2006). Bár Woolard szerint ez a terület még mindig nagymértékben kialakulóban van, jelentős a hatása a nyelvi antropológiára, a nyelvészetre, a diskurzuselemzésre és a szociolingvisztikára (Woolard, 1998). Véleményünk szerint, amikor nyelvi ideológiáról beszélünk, általában a fennálló nyelvi helyzet és az adott nyelv(ek) állapotának értékelése – a nyelvi értékelés – alapján kialakított nyelvi stratégiát értjük.

A nyelvi helyzetben a következő szempontok különböztethetők meg:

– a létező nyelvváltozatok száma (a nyelvváltozatot egy néphez vagy helyhez tartozó, illetve arra jellemző beszédként; nyelvjárásként vagy helyi nyelvként értelmezve – The Oxford companion to the English language 1992);

– a nyelvi helyzet összetevőinek jellege (nyelvek, nyelvjárások vagy nyelvjárási alváltozatok);

– a nyelvváltozatok genetikai kapcsolatai (rokonok, nem rokonok);

– az egyes nyelvváltozatok funkciói;

– a domináns nyelvváltozat jellege – anyanyelvi vagy importált (vö. Виноградов 1990).

A nyelvi helyzetnek különböző típusai vannak. Lehet egynyelvű, kétnyelvű vagy többnyelvű; exoglosszális, vagyis különböző nyelvek összessége, illetve endoglosszális – ugyanazon nyelv területi és társadalmi nyelvjárásainak összessége; kiegyensúlyozott, ha összetevői (nyelvek, nyelvjárások) funkcionálisan egyenértékűek, vagy kiegyensúlyozatlan, amikor összetevői

8

S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

a kommunikáció különböző szférái és társadalmi csoportjai között oszlik meg (Швейцер 1990).

A nyelv (nyelvjárás, szublingvális változat) értékelése (nyelvértékelés, nyelvi elemzés) során a következő mennyiségi jellemzőket veszik figyelembe:

az idióma demográfiai ereje (az anyanyelvi beszélők száma a terület teljes lakosságához viszonyítva);

az idióma kommunikációs lehetőségei (az egyes idiómák funkcióinak száma az ilyen funkciók teljes számához viszonyítva);

az idióma politikai státusza;

az idióma presztízse;

az idióma fejlettségi szintje;

az idióma változásának (fejlődésének) üteme;

lingual tendencies (cf. Виноградов 1990).

A fent említett tényezőket figyelembe kell venni a nyelvi stratégia kialakításakor – vagyis a nyelvre (vagy nyelvekre) vonatkozó tudatos vagy implicit szándékok esetében –, amelyek a megfelelő megközelítésekben öltenek formát, és a politikában valósulnak meg. Az ilyen stratégia lehet retrospektív – a nyelv fennálló állapotának megőrzésére irányuló (a nyelvi kultúra fenntartása, a kölcsönzések túlzott beáramlásának korlátozása stb.) –, vagy perspektivikus – a nyelv fejlesztését célzó –, és öltheti a nyelvi nacionalizmus formáját is, amikor a kisebbségi nyelveket a kialakult nemzeti nyelvek dominanciája fenyegeti és szorítja peremre, vagy a nyelvi pluralizmus formáját (ilyen a svájci vagy belga nyelvi helyzet, ahol a nemzeti nyelvek egyenlő jogokkal rendelkeznek).

A nyelvpolitika (LPt) a nyelvvel kapcsolatos tényleges politikai tevékenységként határozható meg, és megkülönböztethető a nyelvpolitikától (LPc), vagyis az ilyen tevékenység koncepciójától és tervezésétől (Ammon 2006), illetve a nyelvvel összefüggő, a nemzeti politika részeként a közösségben vagy az államban végzett gyakorlati tevékenységekként is meghatározható (Дешериев 1990). Az LPt céljai az érdekektől és indítékoktól függően igen változatosak lehetnek – például a saját nemzeti nyelv „megtisztítása” az idegen kölcsönszavaktól, hogy az a nemzeti identitás megfelelőbb szimbólumává váljon, vagy a nyelv államon belüli vagy azon kívüli terjesztése a hatalom hatékonyabb gyakorlása érdekében. Az LPt-nek számolnia kell a fennálló nyelvi jogokkal, és új nyelvi jogok kialakulásához vezethet (Paulston 1997).

Ammon szerint a belső LPt az állam politikai közösségén belül szabályozza a nyelvet, míg a külső LPt azon túlra irányul. Az állam számára az előbbi részét képezi

Terminologija | 2010 | 17

9

az előbbi a belpolitika, az utóbbi a külpolitika területére irányul. A belső nyelvpolitika irányulhat a nyelvi struktúrára (nyelvi korpuszpolitika, LCPt) vagy a nyelv státuszára és funkciójára (nyelvi státuszpolitika, LSPt). Az LCPt jellemző céljai közé tartozik az írásbeliség kialakítása (az írásrendszer és a helyesírás bevezetése vagy szabályozása); a standardizálás, beleértve a kodifikációt (a helyesírási, kiejtési, szókincsbeli, nyelvtani és stilisztikai normák, illetve szövegek kiválasztása és kodifikálása); a „nyelvtisztítás” (az idegen kölcsönszavak kiküszöbölése); valamint a modernizáció (korszerű terminológia kialakítása). Az LSPt jellemző céljai közé tartozik a standard változat normájának terjesztése, többnyelvű közösségek esetében pedig a nyelvek bizonyos régiókhoz (McRae 1975), illetve területekhez és funkciókhoz rendelése – például hivatalos (Laitin 1992), oktatási (az oktatás nyelve vagy tantárgya a különböző oktatási szinteken; Lo Bianco 1987), vallási (Landau and Kellner-Heinkele 2001), médiabeli vagy katonai (Ager 1996, Schiffman 1996) használatra. A nyelv terjesztését, fenntartását vagy újjáélesztését célzó politika magában foglalhatja az LCPt-t, például a szókincs kialakítását vagy újjáalakítását, valamint az LSPt-t, például a családon belüli használat ösztönzését vagy az iskolai intézményesítést (Ó Riagáin 1997).

Az elmúlt 40 évben e fogalomra felhalmozódott elnevezések – például nyelvi kezelés (Neustupny 1970), nyelvművelés (Prague School 1973), nyelvi tervezés (Sibayan 1974), nyelvtervezés (Haugen 1959) és nyelvmenedzsment (Jernudd 2001) – alapján ítélve ez igen fontos fogalom, amely tevékenységek széles körét foglalja magában. Sok hasonló esethez hasonlóan ezek a szinonimák megszokott jelentésüknek megfelelően inkább a nyelvpolitika egyes sajátos aspektusainak megnevezéseként használhatók. Véleményünk szerint mindenekelőtt a nyelvpolitika két általános aspektusát kell megkülönböztetni: a nyelvi kezelést (vagy nyelvi megközelítést) és a nyelvmenedzsmentet.

A nyelvi megközelítésnek két típusa van: a nyelvművelés vagy a nyelv fejlődésének akadályozása. A nyelvművelés esetében (művelés – gondos odafigyelés, képzés vagy tanulmányozás révén történő javítás vagy fejlesztés – Longman dictionary of English language and culture) a nyelv fejlődésének kedvező feltételei különféle módokon teremthetők meg: a nyelv állapotának javításával és presztízsének növelésével történő egyszerű népszerűsítésével (M. Inoue terminológiájával egy adott nyelv felértékelésével – Inoue 2006), szókincsének fejlesztésével, helyesírásának és nyelvtanának egyszerűsítésével, valamint használatának ösztönzésével (kommunikációs előnyök, az irodalom hozzáférhetősége, a használati kör bővítése stb.).

10 S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

népszerűsítő kampányok indításával, valamint állami intézkedésekkel, például a kiválasztott nyelvváltozat standardizálásával. A nyelvi standardizálás kiváltságot, tekintélyt és legitimitást biztosít egy adott nyelvváltozatnak, s így olyan hierarchiát hoz létre, amelyben a „nem standard” változatok – akár akcentusként, nyelvjárásként, akár más nyelvként jellemzik őket – marginalizálódnak. Az ilyen nyelvi hierarchia gyakran hegemón jellegű, abban az értelemben, hogy a beszélők egyszerűen magától értetődőnek tekintik. Még olyan társadalomban is, ahol hivatalosan ünneplik és támogatják a multikulturális, többnemzetiségű és többnyelvű eszményt, a nyelv standard jellege hallgatólagosan adottnak és természetesnek számít; ily módon az erkölcsi felsőbbrendűséggel, a társadalmi mobilitással és a „kultúrával” kapcsolódik össze (Inoue 2006).

Egyes esetekben a nyelvművelés a nyelv újjáélesztésének (revitalizációjának, visszaszerzésének) formáját öltheti. Megjelenhet a nyelv erőszakos rákényszerítésének nyers formájában is, ami ellentmond a nyelvi jogok általánosan elfogadott fogalmának, ennek ellenére azonban néhány európai országban továbbra is gyakorolják.

A nyelv akadályozása (gátlása, hátráltatása, kiszorítása, elűzése, elnyomása) is különféle formákat ölthet: a nyelvi fejlődés lassításától – hivatalos vagy nem hivatalos eszközökkel – a közvetlen nyelvi blokkoláson (fejlődésének akadályozásán, nyelvi nihilizmuson) át a nyelv kiirtásáig (kiszorításáig, eltávolításáig, félreállításáig, helyettesítéséig, nyelvi népirtásig).

A nyelvmenedzsment esetében (menedzsment – az ügyek irányításának művészete vagy gyakorlata – Longman dictionary of English language and culture) ez olyan intézkedéseknek tekinthető, amelyeket formális hatóságok, például kormányok vagy más szervek, illetve olyan személyek tesznek, akik úgy vélik, hogy rendelkeznek ehhez a felhatalmazással – például szülők, tanárok vagy akadémiák –, annak érdekében, hogy módosítsák azok nyelvválasztását, akiket ellenőrzésük alatt állónak tekintenek (Spolsky 2004).

A nyelvmenedzsmentnek három összetevője van: a kifejezett nyelvi tervek és politikák kidolgozása, amelyet javaslatunk szerint szűkebb értelemben nyelvtervezésnek nevezünk (tervezés – tervek megalkotása valaminek a kialakítására; előzetes (gondos) megszervezés – Longman dictionary of English language and culture); azok végrehajtása szabályokkal, törvényekkel vagy erőforrások elosztásával, amelyet javaslatunk szerint nyelvi szabályozásnak nevezünk; továbbá az eredmények és hatások értékelése (vö. Rubin and Jernudd 1979: 2–3).

Amikor a nyelvmenedzsmentet alkotó különféle intézkedésekről beszélünk, mindenekelőtt több okból is figyelembe kell vennünk a terminológiai tevékenységeket. Először is, a nyelv fejlődése elsősorban a szókincs gyarapodásából áll, mivel a nyelvi rendszer lexikai szintje változékonyabb, mint a többi szint. Amint arra már számos

Terminologija | 2010 | 17

11

publications (Griniewicz 2006, Гринев–Гриневич 2008), the growth of scientific and technical vocabularies is much faster than that of the everyday speech vocabulary, so at present the number of terms in some sciences (for example chemistry or biology) exceeds the number of common words. Latest information compels us to update some of our earlier data presented in (Griniewicz 2006) – according to Wikipedia modern biological terminology may now reach even up to 100 million names for varieties of living beings, and probably nowadays special lexical units comprise not 90%, but rather more than 99% of new words in modern languages. This tendency would remain, because special vocabulary not only already comprises the major part of any advanced national language but also is the most dynamic strata of language.

Másodszor, az utóbbi időben határozott politikai okok merültek fel arra, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a szakszókincs szabályozására. A terminológia tudománya jelenleg az ipar, a gazdaság, a kultúra, sőt a mindennapi élet globalizációjával foglalkozik, amely új feltételeket teremt a nemzeti nyelvek létezéséhez és kölcsönhatásához. Ezek egyike az aktívan használt nyelvek számának csökkenése. Az ENSZ számításai szerint a jelenlegi évszázad során a ma működő mintegy 3000 nyelv közül hozzávetőleg 2500 eltűnik az aktív használatból. Dr. K. David Harrison, a pennsylvaniai Swarthmore College-ban működő, a veszélyeztetett nyelvek megőrzésével foglalkozó Living Tongues Institute kutatási igazgatója azt jósolja, hogy 2050-re a világ nyelveinek 90%-a kihal. Más becslések 6800 nyelvet, illetve 6000–7000 nyelvet említenek; ezek 90%-a várhatóan eltűnik, vagyis a végeredmény nagyjából azonos (Grenoble 2006, Gorter 2006). Ezek az állítások tragikusan hangzanak, ám hátterükben inkább terminológiai tájékozatlanság vagy hanyagság állhat: a nyelvek jegyzékeibe tévesen nemcsak nyelvjárásokat, hanem olykor alnyelvjárásokat is felvesznek (az egy falura korlátozódó nyelvjárások, говоры – a nyelv legkisebb területi változatai, egy, ritkábban néhány falu lakóinak mindennapi kommunikációs eszközei – Касаткин 1990, Пшеничнова 1997). (Valamennyi forrás fenntartja, hogy nehéz pontosan megadni a világon létező nyelvek számát, mert a nyelv és a nyelvjárás közötti különbség nem mindig éles.)

Például Dagesztánban egyes nyelveket, például a chamalinskijt, bagvalinskij, botlihskij, godoberihskij, bezhtinskij, hvarshinskij, gunzibskij, ginuhskij, archinskij, buduhskij és hinalugskij nyelvet, egyenként kevesebb mint

12

S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

ötezer ember használja, és nincs írásbeliségük. Közel állnak ahhoz, hogy elveszítsék az önálló nyelv státuszát. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnnének – inkább helyesen a szélesebb körben használt, legközelebbi nyelvek nyelvjárásaiként kellene őket értelmezni. A legújabb publikációk szerint némelyiket már nyelvjárásként tartják számon. Így valójában inkább azzal kell foglalkoznunk, hogy helyreigazítsuk azt a tévedést, amikor nyelveknek neveznek olyasmit, ami a valóságban nyelvjárás.

A világ térségének globalizációja és Ázsia, illetve Afrika egyes területein új államok kialakulása közepette megfigyelhetjük azokat a centripetális tendenciákat, amelyek az újkorban az európai új államok kialakulásának időszakára voltak jellemzők: ekkor a helyi nyelvjárások háttérbe szorulnak, a központi nyelvjárás pedig a nemzeti államnyelv alapjául szolgál. Az „egy nyelv – egy nemzet” elve már nem érvényes, amikor sok nemzet osztozik ugyanazon a nyelven.

A kisebbségi nyelvek eltűnésének különféle okai lehetnek – ezek közül a legtermészetesebb, ha pontosabban meghatározzák egyes kisebb nyelvek státuszát, amelyek a valóságban nyelvjárások; politikai okok is közrejátszhatnak, például a moldáv nyelv a román nyelv nyelvjárásává nyilvánítása.

Ebből következik, hogy a fennmaradó nyelvek kiterjesztik funkcionális hatókörüket és elterjedési területüket származási országukon kívülre (érdekességként megemlíthető, hogy jelenleg mind a britek, mind az oroszok nemzeti kisebbséget alkotnak saját nyelvük anyanyelvi beszélői között). Egyes létező nyelvek nemzetközi alkalmazásának kezdetével szembesülünk a hatékony használatuk problémájával. Ekkor merül fel a nemzeti nyelvpolitika kérdése.

Az ilyen politika ajánlásainak kidolgozásához mindenekelőtt elemezni kell a jelenlegi nyelvi helyzetet. Jelenleg azt láthatjuk, hogy a nyelvvel kapcsolatos egyes politikai döntéseket csupán pillanatnyi politikai okok indokolják, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a nyelv fejlődésének természetes tendenciáit. Ezért szükségessé válik a természetes fejlődési folyamatok, különösen pedig a nyelvek nemzetközi kölcsönhatásának elemzésére alapozott, megalapozott és pártatlan ajánlások kidolgozása. Az ilyen ajánlásoknak több okból is elsősorban a terminológiára kell összpontosítaniuk.

Először is, a viszonylag stabil, változásokra nem hajlamos köznyelvi szókincstől eltérően a szakszókincs szabályozható. A terminológia mindig a használatról szóló megállapodás eredménye

Terminologija | 2010 | 17

13

az adott szakterület szakembereinek bizonyos fogalomnevei. Ezért a speciális szókincs valószínűleg a nyelv egyetlen olyan része, amely tudatosan alakítható és szabályozható. Sok nyelvben kidolgozhatók szabályrendszerek új speciális lexikai egységek megalkotására és a meglévők szabályozására. Okunk van feltételezni, hogy a speciális szókészlet legnépesebb rétege, az úgynevezett nomenek, sikeresen szabályozható és fejleszthető előre meghatározott szabályrendszerek szerint.

Másodszor meg kell említeni, hogy egyes nyelvészeti problémák, különösen a szemantikai természetűek, sokkal világosabban vizsgálhatók a terminológia területén, amely a terminusok pontos természetéhez kapcsolódik.

Harmadszor, a speciális szókincs szabályozása nagymértékben előmozdíthatja a tudomány és a technika fejlődését. A gondolkodás törvényszerűségeivel (különösen az alkotó gondolkodással) és a gondolkodási folyamatok szimulálásával kapcsolatos kortárs kutatások sikere, az emberi civilizáció fejlődésének vizsgálata, valamint a tudományos és technológiai haladás ösztönzése nagymértékben számos terminológiai probléma megoldásától függ.

Végül, a legújabb antropolingvisztikai adatok okot adnak annak feltételezésére, hogy bizonyos összefüggés állhat fenn a nemzeti szókincs mérete és a nemzeti mentalitás szintje között. Ezért a nyelvstratégiai döntésekben szükségképpen figyelembe kell venni a terminológiai szempontokat (ha nem is döntő tényezőként). A tudatos nyelvpolitika, és mindenekelőtt a nyelvmenedzsment, elsősorban a speciális szókincs fejlesztésével kell hogy foglalkozzon.

A nyelvtervezésnek, különösen a hosszú távú tervezésnek a terminológia fennálló állapotának rendszerszintű, átfogó elemzésén, a meglévő tendenciák és irányzatok alapos vizsgálatán (a terminológiai fejlődési tendenciák feltárására példa: Grinev 1993), a nyelvfejlődés előrejelzésén, valamint a speciális szókincs szabályozási irányainak és módjainak meghatározásán kell alapulnia.

A gyakorlati terminológiai munkának, mint a nyelvpolitika kulcsfontosságú részének, a terminológiák fő jellemzőinek alapos ismeretén alapuló rendszerszemléletet kell feltételeznie. A volt Szovjetunióban végzett terminológiai munka tapasztalata azt mutatta, hogy ez meglehetősen nehéz cél. Amint a (Grinev 1994) is említette, a szovjet terminológiai tevékenység sajátos jellege és az ahhoz kapcsolódó elméletet erősen befolyásolta az a kezdeti meggyőződés, hogy az általános nyelvfejlődés jól irányítható és

14 S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

tervezhető. Ezt a romantikus, forradalom utáni meggyőződést, miszerint a nyelvfejlődés irányítható és emberi ellenőrzés alá vonható, Marx azon hite is támogatta, hogy idővel a győzedelmes proletariátus ellenőrzése alá vonja a nyelvet is. Később (egészen napjainkig) az emberi ellenőrzés eszméjét felváltotta az állami ellenőrzés eszméje, amely a terminológiai szabványosítás kötelező jellegében tükröződött a Szovjetunióban. Ezért nehéz olyan szovjet szabványokat találni, amelyek megengedett szinonimákat vagy többjelentésű terminusokat tartalmaznak, amilyenekből a brit, indiai, ausztrál vagy új-zélandi terminológiai szabványokban bőségesen akad; és ezért ölt néha igen heves jelleget a terminológiai szabványokról folyó oroszországi vita is.

A nyelv megfelelő, rendezett állapotba hozására és a használatban lévő terminusok ideálisakkal való felváltására tett első kísérletek sikertelenek voltak. Az orosz terminológiai iskola alapítójának, D. S. Lotténak tanúsága szerint e kudarc oka az volt, hogy egyáltalán nem ismerték a rendezés tárgyának természetét, és hiányoztak a terminológia rendezésének elvei. A terminológia tudománya ezért a gyakorlati munka elméleti megalapozásának eszközeként jött létre – ezt azonban a terminológiát kutató kortársak közül sokan teljesen figyelmen kívül hagyják.

Sajnos még ma is hiányzik a tudatos, rendszerszerű terminológiai munka, amely a tervezés elemi elvein és a nyelvi tendenciák ismeretén alapul. Az 1960-as és 1970-es években kidolgozott hatalmas mennyiségű terminológiai szabvány rendszertelenül, megalapozott elvek nélkül készült, és gyenge minőségű volt. A KGST-országok terminológiai szabványai jobb minőségűek voltak, de nem átfogó, rendszerszintű megközelítésre, hanem inkább egyes szakterületek kiválasztására épültek. Az optimális feltételekhez sokkal közelebb állt az 1970-es évek végén indított össz-szövetségi kezdeményezés, amely az ágazati információ-visszakereső rendszerek nyelvi eszközeinek kidolgozására irányult; ezeket egy átfogó rendszerbe tervezték egyesíteni, ám a munkát nem fejezték be megfelelően. Napjainkban, amikor a terminológiai erőfeszítéseket pénzügyi lehetőségek határozzák meg, és az állam nem támogatja őket, a helyzet sokkal rosszabb. Csak azzal vigasztalódhatunk, hogy a nemzetközi terminológiai tevékenység helyzete sem jobb, mert a szabadpiaci viszonyok között a tervezés szerepe jelentéktelen.

Meg kell említeni, hogy jelenleg semmi sem utal arra, hogy kísérletet tennének a speciális lexika tervezett, széles körű szabályozásának megszervezésére, noha

Terminologija | 2010 | 17

15

E tekintetben a skandináv országokban már rendelkezésre áll némi tapasztalat. Az egyik oka annak, hogy a kormányok nem fordítanak figyelmet a nemzeti szaknyelvek fejlesztésének lehetőségeire, hogy a sikertelen kereskedelmi elnevezésekből eredő közvetlen veszteségeket, valamint a tudományos haladás akadályozását nem tekintik jelentősnek, és pontosan mérni sem lehet. Ezért a tudományos, ipari és kulturális fejlődés feltételeit megteremtő szakszókincs fejlesztését — amelynek a tervezés és a finanszírozás egyik prioritását kellene képeznie — sajnálatos módon elhanyagolják, és csak néhány lelkes ember erőfeszítései révén valósul meg. A tudományos kutatást szükségszerűen kísérik bizonyos terminológiai tevékenységek, ám speciális képzés és koordináció híján ezek rendszertelenül, kizárólag a józan észre hagyatkozva folynak, ami a primitív kultúrákra és a megismerés kezdetleges állapotaira jellemző.

Ugyanakkor a gyakorlati tapasztalatok és az elméleti elemzések alapján kidolgoztak néhány alapelvet és sikeres megoldást a terminusok és nomenek optimális alakjainak megtervezésére (terminológiai tervezési projektek, amelyeket П. В. Веселов, Н. И. Кулиш, Э. А. Сорокина hajtottak végre – Веселов 1971; Кулиш 1984, 1985; Сорокина 2007). Már említettünk néhány olyan elvet, amelyek az egymással rokon nyelvek konvergens kölcsönzési politikájára vonatkoznak (Griniewicz 2006: 14–15); hasonló megközelítés alkalmazható a szóalkotási eszközök összehangolt kidolgozására is. Már az 1980-as években megállapították, hogy a nomenek hatalmas mennyisége könnyen létrehozható optimális alakok szerint, és kidolgoztak néhány nomenalkotási alapelvet is (Гринев 1986, 1987). Más ajánlásokat is megfogalmaztak a terminológiai alakok kiválasztására és a terminológiai munka megszervezésére vonatkozóan.

A nemzeti politika részeként megfelelő módon előmozdított terminológiai tevékenységnek több irányból és szakaszból kell állnia. Az egyik legfontosabb és hagyományos irány a szakszókincs rendezése, amely magában foglalja a szakszókincs számbavételét, rendszerezését, egységesítését és optimalizálását. Egy másik, kevésbé ismert, de nagyon fontos irány a szókincs létrehozása; ez feltételezi a felhasználható morfémakészletek kidolgozását, valamint a terminusok és nomenek tervezési és létrehozási rendszereinek kialakítását. A terminológia tudományának fejlődése lehetővé tette a nemzeti nyelvek szókincsének ésszerű szabályozását és előmozdítását. A jelenlegi politikai helyzet azonban sok újonnan létrejött államban inkább pesszimista előrejelzésekre ad okot e lehetőségek sikeres kihasználásával kapcsolatban.

16 S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

K Ö V E T K E Z T E T É S E K

Jelenleg egy új, igen széles körű és fontos tudományág kialakulásának vagyunk tanúi, amely a nyelvekkel kapcsolatos létfontosságú döntések meghozatalával foglalkozik; javaslatunk szerint ezt nyelvpolitológiának nevezhetnénk. Jelenleg nincs okunk arra, hogy a nyelvekkel kapcsolatos számos politikai döntést tervezett tevékenységnek tekintsük. A szomszédos tudományterületek — például a szociolingvisztika, az etnolingvisztika, az antropolingvisztika és a terminológia — fejlődése azonban lehetőséget teremt a nyelvpolitika racionális, rendszerszintű alapjainak kidolgozására, mindenekelőtt a nyelvi tervezés és irányítás terén. Továbbra is kérdéses, hogy ezek a lehetőségek valóra válnak-e; okunk van azt feltételezni, hogy inkább nem. Egy új nyelvészeti diszciplína megjelenését azonban, amelynek elméleti vonatkozásai rendkívül érdekesek, gyakorlati jelentősége pedig számottevő, a kulturális fejlődés fontos lépéseként kell értékelnünk.

FÜGGELÉK: A nyelvpolitológia általánosan javasolt felépítése

Nyelvpolitika

Nyelvi ideológia

Nyelvi helyzet

Nyelvi értékelés,

Nyelvi stratégia

Nyelvi megközelítések

Nyelvápolás (a nyelv előmozdítása, fejlesztése, támogatása)

A nyelv hátráltatása (akadályozása, gátlása, kiszorítása, elűzése, elnyomása)

Nyelvi irányítás (nyelvpolitika)

Nyelvi tervezés

A nyelv hosszú távú tervezése

A nyelvi tendenciák elemzése

A nyelvfejlődés előrejelzése

Nyelvpolitikai szakemberképzés

A nyelv rövid távú tervezése

Nyelvi szabályozás, nyelvi tervezés, ellenőrzés

Nyelvi normalizálás

Terminológiafejlesztés

A szaknyelvi szókincs rendezése

A szaknyelvi szókincs leltára

A szaknyelvi szókincs rendszerezése

A szaknyelvi szókincs egységesítése

A szaknyelvi szókincs optimalizálása

Szókincskialakítás

Morfémakészletek kidolgozása

A nomenrendszerek tervezése és kialakítása

Terminologija | 2010 | 17

17

REFERENCES

Ager D. E. 1996: Language policy in Britain and France, London and New York: Cassell.

Ammon U. 2005: Language Politics. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Baines S. 2006: Minority languages: oppression. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Blommaert J. 2006: Language ideology. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Bowerman S. 2006: Language loyalty. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Brenzinger M. 2006: Language maintenance and shift. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Brumfit C. J. 1992: Language planning. – The Oxford companion to the English language, Oxford-New York: Oxford University Press.

de Cillia R., Busch B. 2006: Language Policies: Policies on Language in Europe. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Eisenlohr P. 2006: Linguistic Ethnonationalism. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Extra G., Yagmur K. 2006: Migration and Language planning. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Fishman J. A. 1968: Sociolinguistics and the language problems of the developing countries. – Language problems of developing nations; Fishman J. A., Ferguson C. A. & das Gupta J. (eds.), New York: John Wiley & Sons, 3–16.

Gorter D. 2006: Minorities and Language. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Grenoble L. 2006: Endangered Languages. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Grinev S. V. 1993: The Perspectives of Terminology Theory: the Quest For Regularities. – Selected Readings in Russian Terminology Research, Wien, 13–27.

Grinev S. V. 1994: Theoretical Foundations of Russian Terminology Work: Peculiarities and Perspectives. – Applications and Implications.Current LSP Research. Vol. 1, Bergen, 49–56.

Griniewicz S. 2006: Terminology in the era of globalisation. – Terminologija 13, 10–16.

Harrison K. D. 2007: When Languages Die. Oxford University Press.

Haugen E. 1959: Planning for a standard language in Norway. – Anthropological Linguistics 1(3), 8–21.

Haugen E. 1966: Language conflict and language planning: the case of modern Norwegian, Cambridge: Harvard University Press.

Hutton C. M. 2006: Nationalism and linguistics. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Inoue M. 2006: Standardization. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Jernudd B. (ed.) 2001: Language management and language problems: special issue of Journal of Asian Pacific Communications 11:1 (Vol. 2), Amsterdam: John Benjamins.

Kloss H. 1966: Types of multilingual communities: A discussion of ten variables. – Sociological Inquiry 36, p. 7–17.

Labrie N. 1996: Politique linguistique. – Kontaktlinguistik. Ein internationales Handbuch zeitgenössischer Forschung, 1. Halbband; Goebl H., Nelde P., Stary Z. and Wölk W. (eds.), Berlin: de Gruyter, 826–833.

Laitin D. D. 1992: Language repertoires and state construction in Africa, Cambridge: University Press.

Landau J., Kellner-Heinеле B. 2001: Politics of language in the ex-Soviet Muslim states, London: Hurst.

Lo Bianco J. 1987: National policy on languages, Canberra: Australian Government Publishing Service.

Longman dictionary of English language and culture. Longman, 1999.

McArthur T. 1992: Idiom. – The Oxford companion to the English language, Oxford-New York: Oxford University Press.

McRae K. D. 1975: The principle of territoriality and the principle of personality in multilingual states. – International Journal of the Sociology of Language 4, 33–54.

Nesiah K. 1954: The mother tongue education and a language policy for Ceylon, Colombo: Ola Book.

Neustupný J. V. 1970: Basic types of treatment of language problems. – Linguistic Communications 1, 77–98.

Ó Riagáin 1997: Language policy and social reproduction: Ireland, 1893–1993, Oxford: Clarendon.

Ozolins U. 1996: Language policy and political reality. – International Journal of the Sociology of Language 18, 181–200.

18 S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...

Paulston C. B. 1997: Language policies and language rights. – Annual Review of Anthropology 26, 73–85.

Prague School 1973: General principles for the cultivation of good language. – Language planning: current issues and research; Rubin J. & Shuy R. (eds.), Washington, D. C.: Georgetown University Press, 102–111.

Ricento T. 2000: Historical and theoretical perspectives in language policy and planning. – Ideology, politics and language policies. Focus on English; Ricento T. (ed.), Amsterdam: John Benjamins, 9–24.

Rubin J., Jernudd B. 1979: References for students of language planning, Honolulu: East-West Center.

Schiffman H. E. 1996: Linguistic culture and language policy, London and New York: Routledge.

Sibayan B. 1974: Language policy, language engineering and literacy in the Philippines. – Advances in language planning; Fishman J. A. (ed.), The Hague: Mouton, 221–254.

Spolsky B. 2004: Language policy, Cambridge: University Press.

Spolsky B., Lambert R. D. 2006: Language Planning and Policy: Models. – Encyclopedia of Language and Linguistics, 2nd Ed., Elsevier.

Woolard K. 1998: Introduction: language ideology as a field of inquiry. – Language ideologies: practice and theory; Schieffelin B., Woolard K., Kroskrity P. (eds.), New York: Oxford University Press, 3–47.

Веселов П. В. 1971: Структура терминов дефинитивного типа (На материале терминологии пластических масс и мягких искусственных кож). Дис.... канд. филол. наук, Москва.

Виноградов В. А. 1990: Языковая ситуация. – Энциклопедический словарь «Языкознание», Москва: Советская Энциклопедия.

Гринев С. В. 1986: Перспективы и предпосылки упорядочения номенклатурных единиц. – Научно-техническая терминология, Вып. 10, 1–5.

Гринев С. В. 1987: Принципы упорядочения технических номенклатурных единиц. – Научно-техническая терминология, Вып. 1, 6–10.

Гринев-Гриневич. С. В. 2008: Терминоведение: учеб. пособие для студ. высш. учеб. заведений, Москва: Издательский центр «Академия».

Дешериев Ю. Д. 1990: Языковая политика. – Энциклопедический словарь «Языкознание», Москва: Советская Энциклопедия.

Исаев М. И. 2008: Этно-культурологические аспекты языкового планирования. – Лингводидактика. Социолингвистика. Языки мира. К 90-летию со дня рождения академика И.Ф. Протченко, Москва.

Касаткин Д. Л. 1990: Говор. Диалект. – Энциклопедический словарь «Языкознание», Москва: Советская Энциклопедия.

Кузнецов С. Н. 1998: Модели языковой политики в русскоязычном сообществе. – Русская социолингвистика, Москва: МГУ.

Кулиш Н. И. 1984: Методика создания интернациональной номенклатуры хирургических операций. – Научно-техническая терминология, Вып. 6.

Кулиш Н. И. 1985: Методика упорядочения терминологии в клинической лимфологии. – Клиническая лимфология, Москва–Подольск.

Пищальникова В. А., Сонин А. Г. 2009: Государственное регулирование языковой ситуации. – Общее языкознание: учебник для студ. высш. учеб. заведений, Москва: Издательский центр «Академия».

Пшеничнова Н. Н. 1997: Говор. Диалект. Наречие. – Энциклопедия «Русский язык», Москва.

Сорокина Э. А. 2007: Когнитивные аспекты лексического проектирования (к основам когнитивного терминоведения), Москва: Издательство МГОУ.

Хауген Э. 1975: Лингвистика и языковое планирование. – Новое в лингвистике. Выпуск VII: Социолингвистика, Москва: Прогресс.

Швейцер А. Д. 1997: Социолингвистика. – Энциклопедия «Русский язык», Москва.

TERMINOLOGIJA IR KALBOS POLITIKA

Straipsnyje nagrinėjami besiformuojančios plačios mokslo srities, kurią siūloma vadinti lingvopolitologija, terminologiniai aspektai. Bandoma atskleisti ir trumpai panagrinėti naujojo mokslo sandarą ir pagrindinių jos sričių turinį. Pažymima, kad šiuo metu nėra pagrindo kalbėti apie įsisąmonintą ir planingą požiūrį į kalbų plėtros klausimus, nors būtinybė atsižvelgti į terminologinius kalbos politikos aspektus yra akivaizdi. Pasitaiko atvejų, kai nacionalinė kalbos politika būna nepakankamai apgalvota.

Terminologija | 2010 | 17

19

Vis dėlto sukaupta terminologinių tyrimų ir praktinio terminologijos darbo patirtis leidžia formuluoti tam tikrus principus ir konkrečius būdus, kuriais būtų galima skatinti kalbos plėtrą ir kuriuos būtų galima įgyvendinti tvarkant ir plėtojant specialiąją kalbos leksiką.

ТЕРМИНОЛОГИЯ И ЯЗЫКОВАЯ ПОЛИТИКА

Рассматриваются терминологические аспекты формирующейся обширной области знания, которую предлагается назвать лингвополитологией. Делается попытка представления и краткого рассмотрения структуры новой науки и содержания ее основных разделов. Отмечается, что, несмотря на очевидную необходимость учета терминологических аспектов языковой политики, в настоящее время нет оснований говорить о сознательном разумном плановом подходе к вопросам развития языков. В ряде случаев национальная языковая политика носит непродуманный характер. Однако накопленный опыт в первую очередь терминологических исследований и практики дал возможность сформулировать некоторые принципы и конкретные способы содействия развитию языка, которые могут быть реализованы в упорядочении и расширении специального лексического состава языка.

Gauta 2010–11–16

Sergiusz Griniewicz University of Białystok Waska 4, m.20, Białystok, 15–481, Poland E-mail [email protected]

20

S. Griniewicz | Terminology and language policy (towards establishing...