doi.org/10.35321/term27-01

Terminusképzés – Van-e korszerű áttekintés?

JOHAN MYKING

University of Bergen

Ö S S Z E F O G L A L Ó

A cikk a terminusképzés elméleti problémáit tárgyalja, figyelembe véve mind a hagyományt, mind a terminológiaelmélet legújabb fejleményeit. Az elmúlt három évtizedben a terminológiaelméletet megkérdőjelezték, megvitatták és felülvizsgálták. A cikk azt vizsgálja, hogy a terminusképzés részterülete ugyanolyan elméleti kihívásokkal szembesült-e, mint a terminológia más részterületei, és megállapítható-e a terminusképzés fejlődésének egyértelmű állása. A cikk tárgyalja a terminusképzés meglévő modelljeit, és ismerteti, majd megvitatja egyes modern megközelítések főbb álláspontjait, kitérve arra, milyen következményekkel járhatnak ezek a megközelítések az elméleti és gyakorlati terminológiai munkára nézve.

A cikk amellett érvel, hogy a terminusképzés elméletének kidolgozására irányuló minden kísérletnek figyelembe kell vennie mind az elsődleges, mind a másodlagos terminusképzést. A terminusok funkcionális vonatkozásai érdeklik a gyakorlati szakembereket, ezért az elmélet szempontjából is relevánsak. A cikk egyetért azzal, hogy a terminusképzés sajátos elméletének kérdése talán továbbra is nyitott, ugyanakkor azt javasolja, hogy ösztönözzük a terminusképzés valamennyi aspektusára kiterjedő, szerényebb „elméletalkotó” megközelítést.

KULCSSZAVAK: terminusképzés, neológia, terminológiaelmélet, nyelvtervezés, terminusmotiváció

Ö S S Z E F O G L A L Á S

A cikk a terminusképzés elméleti problémáit tárgyalja, figyelembe véve a hagyományt és a terminológiaelmélet legújabb fejleményeit. Az elmúlt három évtizedben a terminológiaelméletet nem egyszer vitatták, tárgyalták és felülvizsgálták. A cikk azt kérdezi, hogy a terminusképzés területe ugyanolyan elméleti viták tárgyává vált-e, mint a terminológia más területei, és megállapítható-e a terminusképzés területén egyértelmű fejlődés. A cikk áttekinti a terminusképzés meglévő modelljeit, ismerteti és megvitatja a modern elméleti megközelítések főbb elveit, figyelembe véve azokat a következményeket, amelyeket e megközelítések az elméleti és gyakorlati terminológiai munkára nézve maguk után vonhatnak.

6

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

A cikk amellett érvel, hogy a terminusalkotás elméletének kidolgozására irányuló minden kísérletnek figyelembe kell vennie az elsődleges és a másodlagos terminusalkotást is. A terminusok funkcionális aspektusai érdeklik a gyakorlati szakembereket, ezért az elmélet számára is relevánsak. A cikk egyetért azzal, hogy a terminusalkotás sajátos elméletének kérdése talán továbbra is nyitott, de azt javasolja, hogy ösztönözzük a terminusalkotás valamennyi aspektusának szerényebb megközelítésű „elméletalkotását”.

LÉNYEGES SZAVAK: terminusalkotás, neológia, terminológiaelmélet, nyelvtervezés, terminusmotiváció

1. BEVEZETÉS

A terminológia minden nyelv fejlődésének középpontjában áll. Elméleti alapjainak kérdésével a nyelvtervezésben éppúgy foglalkoztak, mint a terminológiában. A „terminus” fogalmát minden jelentősebb terminológiai tankönyv és kézikönyv tárgyalja. Heribert Picht és Jennifer Draskau jól ismert tankönyvükben (Picht, Draskau 1985: 35) a terminusalkotás kérdését a terminológia egyik fontos, még vizsgálatra szoruló részterületeként jelölték meg. Úgy tűnik azonban, hogy az elmúlt évtizedekben a terminológiaelmélettel foglalkozók nem szenteltek a terminusalkotás státuszának akkora figyelmet, mint a fogalomelméletnek és a terminológia más jelentős részterületeinek.

Amikor az 1970-es és 1980-as években a modern terminológia virágzásnak indult, számos tudományos ihletforrás, elmélet és módszertan került egymás mellé, s egy új, multidiszciplináris kutatási területet hozott létre, amelynek fő célja a szakmai kommunikáció elősegítése volt a nyelvi akadályokon átívelően. Kétségtelen, hogy Eugen Wüster által lefektetett elméleti alapelveket egyetemes érvényűen ismerték el a terminológia alapvetéseiként; ezek a fogalomelméletet, a definíciókat és a terminusalkotást is magukban foglalták, miközben világos határvonalat húztak a terminológia és a lexikográfia közé. Ezt a multidiszciplináris területet gyakran „A terminológia általános elméletének”, röviden GTT-nek nevezik.

Christer Laurén és H. Picht 1993-as, jól ismert tanulmányukban (Laurén, Picht 1993) felhívták a figyelmet a különböző „iskolák” együttélésére a terminológián belül. A jelentős kanadai (québeci) megközelítésben Guy Rondeau vezette be a terminológiai neológia fogalmát („néonymie”, vö. Rondeau 1984). Ch. Laurén és H. Picht elemzése (Laurén, Picht 1993: 527) arra a következtetésre jutott, hogy bár a GTT alapelveit elfogadták, a québeci terminológia nagyobb hangsúlyt helyezett a nyelvészetre.

Terminologija | 2020 | 27

7

John Humbley szerint ez a tendencia általánosítható: a terminológia fejlődésének és kutatásának két fő megközelítése alakult ki:

Az elméleti megközelítések két nagy irányzatra oszthatók: az egyik az interdiszciplinaritás keretében helyezi el a terminológiai reflexiót, a másik pedig kizárólagos nyelvészeti megalapozottságot követel [A theoretical approaches két broad tendenciesre oszthatók: az egyik a terminológiai reflexiót az interdiszciplinaritás keretébe helyezi, a másik pedig kizárólagos nyelvészeti megalapozottságot követel] (Humbley 2018a: 46f.)

Az 1990-es évektől kezdődően a wüsteri alapelveket számos alternatív megközelítés bírálta, módosította, sőt fel is váltotta. A strukturális fogalomelmélet helyébe kognitív megközelítések léptek, és megkérdőjelezték a wüsteri „terminus” és „fogalom” közötti elhatárolást. A vita egyik fő iránya a terminológia és a nyelvészet viszonyát érintette – nyelvészeti diszciplína-e a terminológia, vagy sem? – csakúgy, mint a „preskriptivizmust”: amellett érveltek, hogy a terminológia fő céljának empirikusnak, nem pedig normatívnak kell lennie, és hogy le kell küzdeni a preskriptív „elfogultságot”.

A fent vázolt két fő megközelítés egyetért abban, hogy a terminusok a fogalmak reprezentációjának elsődleges típusát alkotják. A terminusok nyelvi entitások, következésképpen a terminusalkotás részterületének minden megközelítése valamilyen módon foglalkozik a nyelvi aspektusokkal. A terminológia tehát fő ihletforrásától függetlenül nyelvi természetű. Ebből adódik a további kérdés: vajon a terminusalkotás részterületét is ugyanolyan elméleti kihívások érték-e, és az elmúlt két évtized elméleti vitái után meghatározható-e a terminusalkotás egyértelmű jelenlegi állapota? E kérdés jelenti e cikk kiindulópontját.

2. A JELENLEGI KUTATÁSI HELYZET PROBLÉMÁJA

A jelenlegi kutatási helyzet kérdését legutóbb John Humbley tárgyalta egy terjedelmes monográfiában és egy rövidebb tanulmányban (Humbley 2018a, Humbley 2018b). A tanulmányok széles körének, valamint a terminusalkotási modelleknek az áttekintése után a következő kérdést teszi fel:

<...> az évente létrejövő terminusok száma exponenciálisan növekszik, ami gyakorlati problémát jelent ezen új formák terminológiai repertoárokba, különösen terminológiai adatbázisokba való felvételénél. A probléma elméleti szinten is felmerül: hogyan lehet számot adni mindezekről az új terminusokról? (Humbley 2018b: 437f., emph. JM)

8

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

Majd így folytatja:

There are <...> a number of very basic questions concerning specialised neology <...> which are inherent to any reflection on the nature of terminology: are new terms formed consciously or not, or rather which categories of terms are formed consciously and which are not; are the methods of term formation transferable from one subject field to another, or from one language to another, are terms formed any differently from ordinary lexical items. i.e. is a specific theory of term formation needed with its own particular criteria, rather than one of simply word formation? (Humbley 2018b: 437f., emph. JM)

Talán magától értetődő és vitathatatlan tény, hogy a terminusalkotás szakterületenként, nyelvenként és hagyományonként eltér, és hogy a terminusok tudatosan és spontán módon egyaránt létrejönnek. A szakterületek közötti mintázatok és különbségek pontos leírását nyelvi, valamint kontextuális tényezőkkel kell megadni és megmagyarázni.

Továbbá feltehetjük a kérdést, hogy a terminusalkotás kérdésével kapcsolatos elméleti tisztázás mennyiben szükséges feltétele a terminológiai munka szakszerű végzésének. A legtöbb kidolgozott nyelv morfológiájáról és lexikai készletéről részletes leírások állnak rendelkezésre, valamint többé-kevésbé hivatalos irányelvek arra vonatkozóan, mi tekinthető „jó” vagy „jól formált” új szónak. Bizonyos alkalmazott gyakorlat túl sok elméletalkotás nélkül is mindig lehetséges; J. Humbley ezt azzal magyarázza, hogy kevés elméleti munka született a terminusalkotásról (Humbley 2018b: 437). Erre azt lehet válaszolni, hogy az alkalmazott gyakorlat minden területén szükség van az alapelvek és módszerek elvi megvitatására, ezért elméleti reflexió tárgyává kell tenni.

The above cited statements from J. Humbley’s smaller article (Humbley 2018b) must be completed by also referring to his major survey of terminological neology (Humbley 2018a) which provides a vast empirical evidence from French as well as other languages and evaluating the achievements of a variety of theoretical approaches within terminology. The present article is largely indebted to this work.

3. A „TERMINUSALKOTÁS” MEGHATÁROZÁSA

A „terminusalkotás” fogalma némi magyarázatot érdemel, mivel jelentése kissé eltérő lehet:

– TF1: A terminusalkotás úgy határozható meg, mint új szaknyelvi lexémák (vagy inkább: megnevezések) lexikológiai mechanizmusokkal történő létrehozásának folyamata-

Terminologija | 2020 | 27

9

izmusok; ez a meghatározás megfelel a „neológia” szokásos értelmezésének;

– TF2: A terminusalkotás a terminológia olyan részterületeként is felfogható, amely egyrészt a kreatív aspektussal (terminusalkotás szűk értelemben), másrészt a szakmai kommunikáció hatékonyságát biztosító normatív és funkcionális aspektusokkal foglalkozik (vö. Laurén, Myking, Picht 1998: 212).

Nyilvánvaló, hogy a fent vázolt „nyelvészeti” megközelítések szorosan kapcsolódnak a TF1-hez, míg a TF2 egyértelműen multidiszciplináris megközelítést von maga után. Két különböző meghatározás elfogadásával nehezebbé válik az elemzés koherens kritériumainak megtalálása. A „terminusalkotás” fogalma TF2 értelmében már nem azonos a „neológia” fogalmával, míg a TF1 pontosan a neológia meghatározása a lexikai állomány bővülésének értelmében, a szakmai doménekben. A két meghatározás alkalmazásának előnye azonban abban rejlik, hogy lehetővé teszi a terminusalkotás egészéről folytatott átfogó és tartalmas diskurzust, amely egyaránt magában foglalja a leíró és normatív aspektusokat, az elsődleges és másodlagos terminusalkotást, a szándékos terminusalkotást stb.

4. A TERMINUS MINT ENTITÁS A TERMINOLÓGIÁBAN ÉS A LEXIKOGRÁFIÁBAN

A fenti TF1-meghatározás egyik sajátos problémája a nyelvi jel kétkomponensű felfogásának státusza, ahogyan az Ferdinand de Saussure írásaiban és a Wüster-féle megközelítésben megjelenik. A „terminus” fogalmát a lexikográfia / lexikológia kissé másként kezeli, mint a terminológia Wüster-féle megközelítése: a lexikográfiában a kifejezés és a tartalom kapcsolatát önkényesnek, mégis szolidárisnak tekintik, ezért a lexikográfia lexémákkal foglalkozik. Tág értelemben a lexikográfia szemasziológiai, míg a terminológia onomasziológiai megközelítésű. A lexikográfia célja a nyelv leírása, ezért minden elemzés a kifejezés szintjéről, a beszélt vagy írott nyelvben megjelenő „szavakból” indul ki.

A terminológia ezzel szemben a három fő elem tárgy, fogalom és megjelenítés közötti kapcsolattal foglalkozik, ahogyan azt az ISO 704 kifejti:

Ez a nemzetközi szabvány <...> leírja a tárgyak, fogalmak, valamint azok terminológiai megjelenítései közötti kapcsolatokat. (ISO 704 2002: vi emph. JM)

10

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

A tárgyakat a fogalmaknak nevezett tudásegységeknek megfelelő osztályokba sorolják, amelyekhez nyelvi megjelenítéseket rendelnek. A nyelvi jel saussure-i önkényességét a tipikus Wüster-féle megközelítés radikálisabban értelmezi, mint a lexikográfia, mivel feltételezi, hogy a terminusok és a fogalmak valamiféle, egymástól független létezéssel bírnak, vö. például:

A bécsi iskola a fogalom és a megnevezés világos elválasztását képviseli; a „fogalmak birodalmáról” és a „megnevezések birodalmáról” beszél. [A bécsi iskola a fogalom és a terminus világos elválasztását képviseli; a „fogalmak birodalmáról” és a „terminusok birodalmáról” beszél.] (Laurén, Picht 1993: 530).

Ezt az álláspontot széles körben vitatták a terminológusok; nem mentes az árnyalatoktól, és az újabb kognitivista és szociolingvisztikai megközelítések határozottan cáfolták (vö. alább a 6. szakaszt). E vita céljából a TF1 meghatározását kellően „lexikográfiaivá” tettük ahhoz, hogy magában foglalja a lexikográfiát és a terminológia különböző megközelítéseit. A „terminus” elem tekinthető egy kétkomponensű jel egyszerű címkéjének, vagy az általános nyelvből átvett lexémának, amely egy tudományos fogalom megjelölésére szolgál. Mindkét esetben a fogalmak megjelenítései a természetes nyelv által kínált mechanizmusok készletéből létrehozott nyelvi elemek. Következésképpen terminusalkotásról beszélünk, akár lexémák, akár puszta nyelvi címkék az eredmények.

A terminológiában továbbá a terminusokat (megnevezéseket) a tudományos fogalmak verbális megjelenítéseinek tekintik, szemben a megnevezések más típusaival, például a tulajdonnevekkel vagy a szimbólumokkal; szavakból állnak, és a terminusalkotás a lexikai gyökök száma alapján két csoportra osztható:

A terminus egy vagy több szóból álló megnevezés, amely egy meghatározott szakterületen a általános fogalmat jelöli egy szaknyelvben. Az egyszerű terminus csupán egy gyököt tartalmaz, míg a két vagy több gyökből álló terminust összetett terminusnak nevezik (ISO 704 2002: 34)

Az összetettség fogalma is több problémát vet fel:

• Egyszerű gyökű metaforák: valóban „egyszerűek”? A szó szerinti és az átvitt értelem közötti kapcsolat az összetettség valamiféle formájaként elemezhető;

• Összetett terminusok, különösen az összetételek és a szókapcsolatok: önkényesek vagy tipológiafüggők-e az ilyen különbségek, és hol húzzuk meg a határvonalat a szavak és a frazeológiai egységek között?

Terminologija | 2020 | 27

11

Az ilyen problémákkal nem utolsósorban a korpuszalapú terminológiában kell foglalkozni, de egy koherens terminusképzési elmélet részeként is. Nyelvi természetükből adódóan a terminusok a terminológia mellett a lexikográfia, a lexikológia és a szóalkotás-elmélet figyelmét is felkeltik. A terminológiában éppúgy, mint a lexikográfiában, a szóban forgó entitásokról azt mondják, hogy egy sajátos szakterülethez (doménhez) tartoznak, és mindkét diszciplína érdeklődik az iránt, hogy milyen eljárások révén jönnek létre az egységek / reprezentációk. A főbb megközelítésektől függetlenül a terminusok vizsgálata a terminológia és a lexikológia közös érdeklődési területe.

Összefoglalva ezt a vitát megállapítható, hogy a korpuszalapú terminológia régóta fokozati kérdésként kezeli a terminusok és a szavak viszonyát, amelyet olyan kategóriák fejeznek ki, mint a „terminusszerűség” vagy a „terminusjelleg”; ezt a kérdést azonban itt most mellőznünk kell.

5. A TERMINUSKÉPZÉS MEGKÖZELÍTÉSEI

A főbb európai nyelvek terminusképzéséről szóló átfogó munkák száma jelentős. E. Wüster főbb műveiben fontos szerepet kapott a terminusképzés készletének és elveinek leírása (Wüster 1966, 1985). Drozd & Seibicke (1973) a terminusképzés elveit írták le, különös tekintettel a német nyelvre. Munkájuk az elméleti és normatív szempontokat egyaránt felölelte, és az elméleti kérdéseknek is hangsúlyt adott. Az angol nyelv terminusképzését Sager & al. (1980), később pedig Sager (1990) írta le. A terminológiai neologizmusalkotás első elméleti modelljét G. Rondeau vezette be (Rondeau 1984), később pedig Rostislav Kocourek jelentős munkával járult hozzá a francia szaknyelv leírásához (Kocourek 1991). Az elméleti alapokat tekintve Drozd & Seibicke, valamint R. Kocourek nagy vonalakban a prágai strukturalista megközelítés keretében dolgozott, olyan fontos elméleti témákkal foglalkozva, mint a motiváltság. Sager műveit pragmatikus szemlélet hatja át, és olyan fontos elméleti dichotómiákat is bevezetnek, mint az elsődleges és a másodlagos terminusképzés megkülönböztetése. A terminusképzésről szóló átfogó munkák közül a legújabb Humbley francia terminológiai neologizmusokról szóló munkája (Humbley 2018a). Ez a munka figyelemre méltó módon elemző áttekintést nyújt a terminológiában az elmúlt évtizedekben elért eredményekről és folytatott elméleti vitákról. Az új terminológiai domének, valamint az Európán kívüli nyelvekből származó eredmények figyelembevételével ez a könyv tekinthető a terminusképzés legkorszerűbb feldolgozásának, és az utána következő vita nagy részének kiindulópontjául szolgál.

12 Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

Az említett munkák alapján a szaknyelv tágabb területén – ahogyan azt az ezredfordulóig le lehetett írni – a nyelvészet különféle hagyományaira épülő terminusképzési modelleket és modelltípusokat javasoltak. Nagy vonalakban a terminusképzési modellek következő tipológiája vázolható fel:

a) Models of neology: primary vs secondary term formation (Rondeau 1984, Sager 1990);

b) Incrementális modellek: a terminusok úgy jönnek létre, hogy a (strukturális) lexikai képzést speciális célokra alkalmazzák (klasszikus művek: Drozd & Seibicke 1973, Sager 1990, Kocourek 1991; Kageura 2002, vö. Humbley 2018a, Humbley 2018b);

c) Motivációalapú integratív modellek (Kocourek 1991; incrementális képzés + kölcsönzés + szemantikai képzés + nem motivált képzés);

d) Funkcionalista (diskurzusalapú) modellek: a terminusok a diskurzusban, grammatikai metafora révén jönnek létre (Halliday rendszerfunkcionális nyelvészete, vö. Humbley 2018a, Humbley 2018b);

e) Kognitív modellek, azaz metafora: a terminusképzés nem pusztán megnevezés, hanem a megértés aktusa (Temmerman 2000).

A terminológia két fő megközelítése szerint az a–c csoportok jól ismertek a multidiszciplináris megközelítésben (GTT, Wüster), míg a d és az e egyértelműen a modern nyelvészeti elméletekhez kapcsolódnak – a rendszerfunkcionális, illetve Halliday-féle hagyomány csak nemrég került be a terminológiába J. Humbley idézett munkái révén (Humbley 2018a, Humbley 2018b). K. Kageura (Kageura 2002) „klasszikus” művek közé sorolása az „incrementális” kategória tág értelmezését igényli, amint azt alább kifejtjük.

Az öt kategória tág tendenciákat képvisel, bár határaik nem mindig élesek. G. Rondeau-nak a kölcsönzés és a szemantikai átvitel bevonását szorgalmazó szemlélete általában elfogadottá vált, bár ezt leggyakrabban J. C. Sager (angol nyelvű) „elsődleges” és „másodlagos” terminusképzés közötti dichotómiájával fejezik ki. Az utóbbi akkor megy végbe, amikor egy adott fogalom terminusát vagy ugyanazon a nyelven belüli módosítással váltják fel, vagy egy másik nyelvre viszik át; elsődleges terminusképzésről pedig akkor beszélünk, amikor egy adott fogalmat először neveznek meg (eredetileg Sager 1990; hivatkozik rá Humbley, pl. 2018 a: 91f., Humbley 2018b: 442f.).

Az incrementális szempontok minden terminusképzési elemzésbe beépülnek, még a szemantikai eljárások és a kölcsönzés útján történő átvitel esetében is. Az elemzés

Terminologija | 2020 | 27

13

A terminusok morfoszemantikai szerkezete nélkülözhetetlen egy adott nyelv terminusalkotási potenciáljának feltárásához. Ily módon a leírás segít választ adni arra a kérdésre, hogy „hogyan” működik a terminusalkotás, jóllehet ahhoz, hogy a gyakran mellőzött „miért” kérdésére is válaszoljunk – vagyis arra, hogy miért választanak bizonyos formákat mások helyett –, ennél többre van szükség. A „hogyan” kérdésére kapunk választ, a „miért” kérdésére azonban nem (Humbley 2018b: 442).

A fokozatosan kibontakozó tulajdonságok azonban nem mindig alkotják egy adott terminus létrejöttének fő indokát. Ahhoz, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, miért alkalmaztak egy adott eljárást, érdemes megvizsgálni a terminus mögött meghúzódó különféle motivációkat: melyik motiváció az elsődleges, melyik rendelődik alá a többinek stb. Egy metaforának éppúgy lehet morfológiai szerkezete, mint egy kölcsönzött terminusnak, ám ez a szerkezet nem feltétlenül a terminus meghatározó jegye. Az ilyen felismerések a terminusalkotás klasszikus tanulmányainak szerves részét képezik (Drozd & Seibicke, Kocourek), de szem előtt kell tartani őket, nem utolsósorban a másodlagos terminusalkotás normatív tevékenységeiben, valamint az új megközelítések alkalmazásakor.

Amint azt már kifejtettük, az elsődleges és a másodlagos terminusalkotás megkülönböztetése úgy tűnik, általánosan elfogadott modellé vált az új terminusok számba vételére (vö. az ISO 704 2002 „neoterms” fogalmával is) az általánosítás legmagasabb szintjén; a terminológiában azonban nincs egyetértés arról, hogy az elméletalkotás alapjaként mit kellene hangsúlyozni: az elsődleges vagy a másodlagos terminusalkotást, esetleg mindkettőt. A prioritást részben a kutató saját elméleti álláspontja határozza meg.

További fontos kérdés, hogy az elsődleges és másodlagos terminusalkotás megkülönböztetése milyen mértékben és milyen szempontból függ össze a leíró és előíró megközelítés kettősségével, illetve mennyiben esik egybe azzal. Magától értetődő tény, hogy másodlagos terminusalkotás történik a szabványosító bizottságokban (nyelveken belül és nyelvek között egyaránt), valamint a terminológiai nyelvtervezési tevékenységek során; ebből következik az a megállapítás, hogy a másodlagos terminusalkotás nagyrészt tudatos és szándékos, és az előíró tevékenységekhez kapcsolódik. Az elsődleges terminusalkotáson belüli tudatos terminusalkotás kérdése valamivel összetettebb, ezért részletesen nem tárgyaljuk (vö. Humbley 2018a: 96f. a kérdés megvitatásáért).

Számos előíró, és gyakran egymásnak is ellentmondó alapelvrendszer létezik a nyelvtervezés, a szabványosítás és a terminológia keretében végzett szándékos terminusalkotásra (elsősorban, de nem kizárólag a másodlagos terminusalkotásra vonatkozóan). E rendszerek részletes megvitatását most mellőznünk kell. A terminusalkotás során megválaszolandó alapvető kérdések valójában háromra szűkíthetők:

14

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

Hogyan használjuk fel a nyelvi anyagot terminusok alkotására?

Hogyan tesszük jelentéshordozóvá a terminusokat?

Hogyan tesszük őket kezelhetővé?

Az első kérdés egyértelműen a terminusalkotás szűkebb értelemben vett formájára (TF1) vonatkozik, de a TF2-re is. A következő két kérdés a TF2 szempontjából kulcsfontosságú, de a TF1 esetében is jelentős lehet: míg az első kérdés a leírásra vonatkozik, a második két kérdés magyarázatokat érint – „az X és Y terminusokat jelentésességük és kezelhetőségük miatt alkották meg”. A második kérdés a terminusalkotáson belüli motiváció kérdéséhez kapcsolódik. A harmadik a motiváció problematikus következményeire vonatkozik: arra, hogyan csökkentsük a nyelvi anyag mennyiségét úgy, hogy elérjük a funkcionális egyensúlyt. Ez hamar elvezet ahhoz a kérdéshez, hogyan illeszthetők be a pragmatikai és kontextuális szempontok a terminusalkotás elméletébe. E három alapelvből fakadó gyakorlati megfontolások kezelésére régóta léteznek normatív irányelvek (pl. ISO 704 2002).

A motiváció fogalma valójában több szempontból is központi jelentőségű a terminusalkotás kérdésében (vö. Myking 2009-es tárgyalásával), különösen az alábbiak szerint:

1) A motiváció mint az önkényesség ellentéte – kulcsfontosságú szemiotikai paraméter, amely megkülönbözteti a hagyományos és a szociokognitív terminológiát (Temmermann, lásd alább). A metaforák motivált struktúrák, míg a hagyományos terminológia a fogalmat és a terminust önkényesen összekapcsolódó entitásoknak tekinti;

2) A motiváció mint a terminusalkotás legerősebb és leggyakoribb alapja, amely közvetlenül a konvenció alá rendelődik; vö. R. Kocourek alább;

3) A motiváció „átláthatóság” értelemben, vagyis a terminus jelentésközvetítő képessége; a klasszikus felfogás.

A 3. értelemben vett motiváció szorosan kapcsolódik a másodlagos terminusalkotáshoz, bár nem kizárólagosan. Az 1. értelemben vett motiváció nem kizárólag az elsődleges terminusalkotáshoz kapcsolódik, noha kétségtelenül fontos hajtóerő. Az 1. és 2. értelemben vett motiváció összeegyeztethető a Saussure-féle „viszonylagos motiváció” fogalmával, és mint ilyen, magában foglalhatja K. Kageura terminusalkotásról alkotott nézetét is, amint ő maga kifejezetten megállapítja (lásd alább). A 3. értelemben vett motiváció pedig fokozatos jelenség, amelynek érdemei csak akkor mérhetők fel teljes egészükben, ha elfogadjuk a terminológia fogalmi szemléletét – más szóval, egy adott terminus átláthatósága csak az általa reprezentált fogalomhoz viszonyítva elemezhető. Az önkényesség relevanciáját viszont az bizonyítja, hogy egy adott terminust mindig helyettesíthet egy vagy több másik reprezentáció, amint az a másodlagos terminusalkotás esetében történik.

Terminologija | 2020 | 27

15

A „motiváció” fogalma a közelmúlt kognitív elméletében az elsődleges terminusalkotás alapvető tételeként jelenik meg. A „klasszikus” terminológiában ezzel szemben a „önkényesség” szemiotikai értelemben olyan alapvető tételnek számít, amely lehetővé teszi a fogalom és a terminus független, különálló elemzését. R. Kocourek jól ismert, motivációalapú terminusalkotási modelljében a motiváció és az önkényesség egyaránt közvetlenül a konvenciónak van alárendelve, jelezve a terminusok formai tulajdonságainak meglétét vagy hiányát:

1. ábra. Terminusalkotás R. Kocourek szerint (vö. Kocourek 1991: 175)

E modellben tehát a „motivált terminusok” továbbra is önkényes kapcsolatban állnak az általuk jelölt fogalmakkal, F. de Saussure nyomán. E metadichotómiák használata bizonyára gyakran okozott bizonyos fokú zavart.

Egyetlen modell sem képes a teljes igazságot feltárni. Véleményem szerint azonban R. Kocourek klasszikus modellje (Kocourek 1991: 175) továbbra is azon modellek közé tartozik, amelyek a motiváción alapuló modellben a szemiotikai és taxonómiai dimenziók integrálásával a leginkább képesek megragadni a sokrétű valóságot, és amely az elsődleges, valamint a másodlagos terminusalkotásra egyaránt alkalmazható.

R. Kocourek modelljének egyik jelentős érdeme, hogy választ ad a „miért” kérdésére: a motiváció a következő elvnek van alárendelve

16 Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

a konvenciónak, ám ettől kezdve a motiváció a terminusok jelentéssel való felruházásának fő hajtóereje. Ezt tovább szemléltethetjük a „szemiotikai érvényesség” kritériumának hozzáadásával (vö. Myking 2008: 344), valamint az elsődleges motivációtípusok alcsoportokra bontásával:

2. ábra. Az elsődleges motivációtípusok (Myking 2008: 344)

– Fogalmi motiváció: a morfológiai és szemantikai típusok besorolása a klasszikus „átláthatóság” kategóriájába (a jeleken belül);

– „Jeltől jelig” terjedő vagy nyelvek közötti motiváció: különféle típusú kölcsönzések (nyelvek között);

– Formai motiváció: a nyelvi elemek kölcsönhatása önmagukban való mivoltukban (kifejezések között).

A szándékos terminusalkotás egyetlen híres példája is szemlélteti e motivációk kölcsönhatását: a norvég kvark és a litván kvarkas nyelvek közötti motivációja a forrásnyelvi quark terminusra vezethető vissza, amely viszont elsődleges terminusalkotásként elemezhető akár önkényességként / ex nihilo alkotásként, akár közvetett / szemantikai, illetve közvetlen / hangalaki motivációként, attól függően, hogy a „quark” szót irodalmi kölcsönzésként, vagy akár – az értelmezéstől függően – egy állat hangjaként elemezzük:

Terminologija | 2020 | 27

17

Kvark, az erős kölcsönhatás révén kölcsönható elemi szubatomi részecskék csoportjának bármely tagja; úgy vélik, hogy az anyag alapvető alkotóelemei közé tartozik. <https://www.britannica.com/science/quark> (norvégul: kvark, litvánul: kvarkas)

Az ilyen elemzések könnyen a terminológiai népi nyelvészet szintjére süllyedhetnek, de jól szemléltetik a motiváció pszichológiai dimenzióját. A motivációk „csomagolása”, valamint a morfoszemantikai struktúra hiánya, ugyanakkor a szemantikai struktúra jelenléte bizonyára szerepet játszott abban, hogy a terminus sikeressé váljon.

Az R. Kocourek által kidolgozott motivációs modell integratív, mivel elismeri, hogy a jelentésteliség célja a strukturális / inkrementális mechanizmusoktól eltérő eszközökkel is elérhető. A modell ikonikus jellege arra utal, hogy statisztikailag a motiváció dominál az önkényességgel szemben; ezzel a modell kapcsolatot teremt az elmélet más irányzataival is (lásd alább). A modell lehetővé teszi továbbá az elsődleges és másodlagos terminusalkotás összehasonlítását, például a metaforák vagy kölcsönzések elsődleges terminusalkotásban való használatának és a másodlagos terminusalkotásban összetételekkel történő felváltásuknak az összevetését.

6. TERMINUSALKOTÁS A FELÜLVIZSGÁLAT ÉS AZ ÚJ MEGKÖZELÍTÉSEK TÜKRÉBEN

Amint arra számos kutató rámutatott, az 1990 és 2010 közötti időszakot a terminológiaelmélet felülvizsgálata iránti élénk érdeklődés jellemezte. Megkérdőjelezték és bírálták a klasszikus Wüster-féle alapelveket, és új elméleti megközelítéseket vezettek be. Ezeket az új megközelítéseket nagyrészt az általános nyelvészet fejleményei inspirálták – nevezetesen a strukturalizmus kognitivizmussal való felváltása –, miközben a terminológia szemasziológiaibbá vált (az értékelést lásd: Cabré 2003). Különösen a következő megközelítések említhetők:

– F. Gaudin 1993: szocioterminológia; a terminusok társadalmi kontextusukban történő empirikus vizsgálata;

– R. Temmerman 2000: szociokognitív megközelítés; a metafora a megértés aktusa; a terminológia a terminusokból indul ki, nem a fogalmakból;

– K. Kageura 2002: a terminusalkotás dinamikája: a terminusok empirikus objektumok és a szavak funkcionális változatai; a parole szintjén léteznek;

– M. T. Cabré 2003: az ajtómodell; a kutatási szándékoknak és az elemzési igényeknek megfelelően különböző megközelítések.

18

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

Anélkül, hogy túl sok árnyalatot tennénk hozzá, az új megközelítések közös jellemzői a következők:

Az onomasziológia ellen:

– A fogalmak terminusokkal szembeni elsőbbségének megkérdőjelezése;

– A terminológiai elemzés kiindulópontját nem a fogalmak, hanem a terminusok alkotják;

– A terminusok gyűjtésének korpuszalapúnak kell lennie.

Az önkényesség ellen:

– A terminusok motivált struktúrák (metafora, morfológia);

– A terminusok és a fogalmak nem léteznek egymástól függetlenül.

A monozémia elve ellen:

– A variációt, a poliszémiát, a diakrón változást és a szinonímiát a nyelv tényeiként kell elismerni, és érdemes tanulmányozni.

A preskriptivizmus ellen:

– A terminológiát a nyelvészet részének kell tekinteni, következésképpen

– a terminológia céljának és hatókörének empirikusnak és leírónak kell lennie.

Of these approaches R. Temmerman (Temmerman 2000) and K. Kageura (Kageura 2002) have the largest implications for the topic we are discussing. The “anti-standardisation” attitude is first and foremost expressed by R. Temmerman:

– Ennek [a terminológia nyelvtervezéssel való motiválásának, JM] az a következménye, hogy a terminológia tudományos vizsgálata összemosódik a szabványosítás gyakorlati tevékenységével. (Temmerman 2000: 19)

R. Temmerman nyomán K. Kageura is éles határvonalat látszik húzni „a terminusok elmélete” és a terminológia tágabb területe közé – amely viszont maga is magában foglalhat valamiféle elméletet:

– A szabványosítás csekély jelentőségű a terminológia elméleti vizsgálata szempontjából. A terminusok szabványosítása természeténél fogva preskriptív, és nem tartozhat ahhoz, amit jelenleg „elméleten” értünk. A terminusok szabványosításának folyamata elméletileg tanulmányozható a terminológiai jelenségek egyik (külső) tényezőjeként, valószínűleg a terminológiai szociálpolitika valamely formájaként, de az ilyen vizsgálatnak nincs helye a terminusok egyetlen elméletében sem. (Kageura 2002: 19, kiemelés JM)

Terminologija | 2020 | 27

19

R. Temmerman és K. Kageura a terminusalkotás két meglehetősen különböző, egymást nem átfedő megközelítését vázolja fel. Az érvelésem szempontjából lényeges néhány pont és különbség a következőképpen foglalható össze:

TEMMERMAN 2000

KAGEURA 2002

A terminusalkotás kognitív folyamat

A terminusok a szavak funkcionális változatai

Az elsődleges terminusalkotást elhanyagolták

A terminusok korábbi terminusokból, elemek összekapcsolásával jönnek létre; a legtöbb terminus összetett

Az elsődleges terminusalkotás alapján hangsúlyt kell helyezni a metaforára

A terminusalkotást egy teljes szakterület alapján kell tanulmányozni

A gyakorlati munkában bőséges bizonyíték van a nyelvtervezési célokat szolgáló korpuszalapú megközelítésekre (pl. Kristiansen, Gjesdal 2018). Úgy tűnik azonban, hogy az új megközelítések által előidézett alapvető probléma éppen az, hogy az előírásnak — nyelvtervezés vagy szabványosítás formájában — nincs helye a terminusok elméletében. Ez a szemlélet mélyen aggasztó, mivel a terminológia „raison d’être”-jének jelentős része ilyen tevékenységekhez kapcsolódik. Különösen fontos, hogy a terminusalkotás funkcionális aspektusai egy teljes és átfogó terminusalkotás-elmélet szerves részét képezzék; a funkcionális aspektusokról pedig nehéz beszélni az előíró vonatkozások érintése nélkül. A terminusok funkcionális aspektusaiból kiindulva rövid az út a megvalósítás vizsgálatáig és a szocioterminológiáig.

Fontos szem előtt tartani, hogy ezek az új terminológiaelméleti megközelítések nem kizárólag a terminusalkotással foglalkoznak, hanem a terminológiaelmélet és -kutatás tágabb értelemben vett „munkaprogramjaiként” és újrafogalmazásaiként szolgálnak. A terminusok státusza azonban alapvető jelentőségű ezekben az új megközelítésekben. Ezért figyelembe kell venni a terminusalkotás kutatására gyakorolt következményeiket — azt, hogy mely jelenségeket tartanak figyelemre méltónak, és melyeket nem.

R. Temmerman és K. Kageura munkái hangsúlyozzák, hogy a terminusok motivált struktúrák, noha R. Temmerman a metaforát emeli ki, K. Kageura pedig a terminusokat morfoszemantikai motiváció termékeiként írja le, vagyis elsősorban az összetétel eredményeiként. A motiváció szemiotikai státusza zavart okozott a terminológiában, mivel legalább kétféleképpen értelmezhető: a jel és a fogalom közötti kapcsolatként F. de Saussure, valamint E. Wüster bináris jelkoncepcióiban, vagy

20

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

a fogalmi tartalom közvetítésének eszközeként, a kifejezés elemeinek manipulálása révén. Ez a két dimenzió nem összeegyeztethetetlen (vö. Laurén, Myking, Picht, Sigurður 2008: 186f.). A motiváltság hangsúlyozása révén jelentős a folytonosság a korábbi munkákkal; vö. például R. Kocourek motivációtípusainak fentebb ismertetett tipológiáját.

Röviden: nem tűnik célravezetőnek kizárni az előíró szabályozás és a szabványosítás kérdéseit a terminusalkotás elméleti vizsgálatából, ha e vizsgálat célja a „miért” kérdésének megválaszolása (Humbley 2018b, fentebb). A terminusformák nem választják ki önmagukat, a terminusok kiválasztása pedig nagyrészt azokhoz a felhasználókhoz (terminusalkotókhoz és -befogadókhoz) kötődik, akik előíró szabályozási keretek között dolgoznak. Ugyanez vonatkozik a motiváltságra is, amely nem csupán a terminuson belüli (jelen belüli) tulajdonság: a motiváltság formáit a felhasználók és az igények szempontjából is értékelni kell.

7. A „NINCSENEK RÖGZÍTETT HATÁROK” MEGKÖZELÍTÉS

A fent tárgyalt elméleti kérdések a 2000 utáni években némi érdeklődést keltettek, többek között a 2001-es IITF-kollokviumon, a „Terminology at the crossroads” című rendezvényen (TSR 2002), valamint Ch. Laurén, H. Picht, Johan Myking és Jónsson könyvében (Laurén, Myking, Picht, Jónsson 2008), amely bemutatta a „Nincsenek rögzített határok” megközelítést. Az utóbbi kiadvány két tézise a következő (Laurén, Myking, Picht, Jónsson 2008: 45ff., 68ff.):

– Nincsenek rögzített határok a szaknyelvi kommunikáció és a kommunikáció egyéb formái között.

– Következésképpen nincsenek rögzített határok a terminusok, illetve a szókincs és az általános frazeológia között.

Továbbá amellett érvelve, hogy a nyelvmenedzsment legitim tevékenység:

– Mind a nyelvhasználat, mind a nyelvi rendszer menedzsment tárgya (i. m., 140ff.).

E tézisekhez egy negyediket is hozzáfűzhetünk:

– Nincsenek rögzített határok egyazon elv leíró és előíró vonatkozásai között.

Az előíró intézkedések bizonyos mértékig tükrözik az empirikus tényeket, és viszont. A motiváltság elve ennek egyik szembetűnő példája: a terminusalkotás alapelvének használva (vö. R. Kocourek 1991, fentebb) leíró és magyarázó elvnek szánják. Ugyanakkor nem képezi le a

Terminologija | 2020 | 27

21

az „átláthatóság” értelmében vett előíró motivációs elv, németül: „Durchsichtigkeit”. Valószínűleg igaz, hogy a morfoszemantikai motiváció a leggyakoribb és legszembetűnőbb módja az átlátható terminusok képzésének, de a másként motivált terminusok is jelentőséget érdemelnek a terminológiában; vö. a fentebb említett quark példáját.

Ennek a „tükrözésnek” egyik figyelemre méltó példája a másodlagos terminusképzés „analógiaelve”, ahogyan K. Valeontis és E. Mantzari megfogalmazta:

According to the analogue rule, “when forming a term in a target language in order to name a new concept that has been primarily named in the source language, the namer’s first choice should be to apply a term-formation mechanism analogous to the term-formation mechanism used for the source language term”. (Valeontis, Mantzari 2006)

Érdekes módon az ISO 704 a „kontraanalógia” elvét is megjelöli:

Noha a más nyelvekből való átvétel a terminusképzés elfogadott formája, a közvetlen kölcsönzésekkel szemben előnyben kell részesíteni az anyanyelvi kifejezéseket. (ISO 704 2002: 41)

A nyelvmenedzsmentben nem számít újdonságnak, hogy az előíró célok ütköznek. Fontosabb azonban, hogy az analógiaelvnek leíró megfelelője is van: a tükörfordítások vagy az analóg módon motivált terminusok más típusainak spontán kialakulása.

A terminusok kialakulása, térnyerése vagy sikertelensége valószínűleg nagyrészt kognitív mechanizmusokkal magyarázható, azokban az esetekben is, amikor sem metafora, sem összetett terminus nem válik uralkodóvá. Az ilyen mechanizmusok figyelembevétele minden bizonnyal jogos feladata a terminusképzésnek a terminusképzés TF2-felfogásában.

A másodlagos terminusképzés egy sajátos esete szemléltetheti ezt. Számos tankönyvi és anekdotikus bizonyíték utal arra, hogy a némethez, a skandináv nyelvekhez vagy az izlandihoz hasonló nyelvekben a másodlagos terminusképzés morfológiailag átlátható, ezáltal „normalizált” és nem analóg célnyelvi terminusokat eredményez. A norvég olajipari terminológia esetében az ilyen elveket kidolgozták. A nyelvi minőségről és a „jó” terminusképzésről folytatott vita nagyrészt néhány kettős és hármas szóváltozat körül összpontosult (Andersen, Myking 2018: 542):

kelly

drivrør “drive + pipe”

kelly

rathole

drivrørshylse “drive + pipe + case”

rottehull

mousehole

rørkoplingshylse “pipe + coupling + case”

musehull

22

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

A jobb oldali oszlop a minimális norvég adaptációt szemlélteti formális vagy szemantikai (vegyes motivációjú), azaz a nyelvközi motiváció altípusait mutatja be, míg a középső oszlop az „hivatalos” terminusokat tartalmazza, vagyis azokat a terminusokat, amelyek összhangban vannak az összetételek formájában megjelenő morfológiai átláthatóságon alapuló minőségi kritériumokkal. Más nyelvekből is találhatók további bizonyítékok, például a dán biograf „mozi” izlandi megfelelői:

biograf kvikmyndahús („gyors + kép + ház”)

bió

E példák alapján megfogalmazhatók a másodlagos terminusalkotás valószínű kimenetelei, amelyeket nagyobb korpuszok elemzése is bizonyos mértékig igazolt (vö. Myking 2008: 13. skk.):

– Normalizálás: a terminusok alkalmazkodnak a célnyelv gyakori és jelöletlen általános mintáihoz;

– A metaforikusság megszüntetése (a normalizálás következményeként): legalábbis akkor, ha az angol a forrásnyelv és az elsődleges terminusalkotás nyelve, míg a másodlagos terminusalkotás célnyelve és nyelve valamilyen szintetikus nyelv.

A célterminusok ezután két csoportba rendeződnek, amelyek jellemzői a következők:

1. csoport: metaforikus, analóg, leíró (kelly, musehull, rottehull; bió)

2. csoport: morfológiai, saját nyelvi, előíró (drivrør, -shylse, rørkoplingshylse; kvikmyndahús)

Ha a célterminológiát valóban a morfológiai motiváltság nagyobb foka és az ezt követő túlzott hosszúság jellemzi – ez népszerű, de még nem teljesen alátámasztott hipotézis –, akkor ez az aszimmetrikus kommunikációs helyzetből eredő kognitív egyensúlytalansággal magyarázható. Ekkor megállapíthatnánk a következő összefüggést:

Szimmetrikus kommunikáció (feladó–vevő) > analógiaelv > rövid/átláthatatlan terminusok Aszimmetrikus kommunikáció (feladó–vevő) > saját nyelvi elv > viszonylag hosszú/átlátható terminusok

Így a terminusok funkcionális tulajdonságait pragmatikai tényezőkkel magyarázhatjuk. Ez a felismerés Valter Tauli munkásságában is jelen volt (Tauli 1968). V. Tauli elvei közül az alábbi kettő különösen releváns:

E2 A kifejezésnek a lehető legrövidebbnek kell lennie; E3 Minél gyakoribb a kifejezés, annál rövidebbnek kell lennie.

Terminologija | 2020 | 27

2 3

Ugyanezt a felismerést fejezte ki Zipf törvénye 1935-ben; ma ez jól beépült a pragmatikai elméletbe (Grice „együttműködési elve” (Grice 1991)), valamint a használatalapú nyelvészetbe is (vö. Tomasello 2003 további kifejtésért; Myking 2008: 248). Bár V. Tauli nyelvtervezésre vonatkozó elméleti megközelítése hamar feledésbe merült, olyan felismeréseket közvetít, amelyeket a modern elméletek is alátámasztanak, ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni őket. Noha a nyelvmenedzsment eredménye soha nem garantálható, a nyelvmenedzsment mégis legitim tevékenység (Laurén, Myking, Picht, Jónsson 2008: 139ff., 197).

Applied on a ‘complete domain’ (cf. Kageura 2002), we could hope to demonstrate patterns of secondary term formation explained by pragmatics, i.e. the assumptions or background knowledge of the user group(s). It must be said, however, that when applied on the ‘complete domain’ of oil terminology, K. Kageura’s criticism towards anecdotal textbook examples seems reasonable. The tendencies outlined above have been substantiated to some extent (cf. Myking 2008), although more research is needed.

Kétségtelen, hogy mindezeket az elveket, köztük az ISO 704 szabványt is, természetesen el lehet utasítani puszta józan észként vagy a nyelvi purizmus újraértelmezéseként. A nyelvészeten alapuló diszciplínaként a terminológiának a „népi nyelvészet” elemeivel is foglalkoznia kell, talán különösen a (szándékos) másodlagos terminusalkotás során, amikor a terminusok „jó” és „rossz” tulajdonságait vizsgálja. A terminusoknak ezeket az állítólagos tulajdonságait gyakran tisztán egyéni attitűdökkel magyarázzák.

Mindazonáltal a fent bemutatott elméleti elemek – noha nem szabad őket kimerítő felsorolásként értelmezni – a terminológiai gyarapodásra vonatkozó felismeréseket képviselnek; ezért olyan, a terminusalkotásról szóló elméletet alkotnak, amely releváns a szabványosítási és nyelvtervezési intézkedések szempontjából, de nem azonos azokkal. Az ilyen típusú elemek helyet érdemelnek a terminusalkotásról szóló tudományos diskurzusban, éppen azért, mert az elméletalkotók és a gyakorlati szakemberek számára egyaránt relevánsak.

8. TERMINOLÓGIA: „NYELVÉSZET” VAGY „AKTIVIZMUS”?

A terminológiáról való elméletalkotáskor fontos figyelembe venni annak sokrétű természetét. Az elmélet, hipotézis vagy kutatási kérdés egyik típusa nem feltétlenül mond ellent a többi típusnak. A „Nincsenek szilárd határok” megközelítés szerint a terminológiát nyelvészetként kell kezelni, bár

24

Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

„liberális” értelemben: a terminológia a nyelvvel foglalkozó tudományos tevékenység (Laurén, Myking, Picht 1998: 353). Ha J. Humbley-nek (Humbley 2018b: 437) igaza van abban, hogy a terminusalkotás a gyakorlati alkalmazhatóság hiánya miatt háttérbe szorult az elméleti vitákban, akkor felmerül a kérdés, hogyan lehet (újra) bevonni a terminológiát érintő elméleti fejlődésbe.

Az elsődleges és a másodlagos terminusalkotás megkülönböztetése keresztezi a spontán és a szándékos terminusalkotás közötti különbségtételt. Míg egyes új megközelítések szerint elsőbbséget kell adni az elsődleges terminusalkotásnak, és leíró nyelvészeti alapon kell vizsgálni, e cikk álláspontja továbbra is az, hogy a „szándékos” másodlagos terminusalkotás minden adott társadalmon belüli terminológiai fejlődés szerves része, ezért nem zárható ki a terminusalkotás elméletéből, annak ellenére sem, hogy nehéz következetes elméletet kidolgozni.

A 7. szakaszban felvázolt típusú elméletalkotás és hipotézisalkotás közvetlenül releváns a terminológiai gyakorlati szakember számára, mivel többek között lehetővé teszi gyakorlati eredményeinek értékelését, és megelőzheti az egyéni hiányosságokra vonatkozó téves következtetéseket. Ismét felidézhetjük V. Taulit, akinek alapelvei hasznos, elméleten alapuló viszonyítási keretet nyújtanak a nyelvtervezéshez, jóllehet nem tesznek lehetővé szigorú előrejelzéseket.

Ez azt jelenti, hogy a preskriptív és a leíró megközelítéseket egyaránt be kell vonni a terminológia hatókörébe. A terminusalkotásról szóló elméleti diskurzusnak számos előfeltételnek kell megfelelnie:

– Ismerje el, hogy a terminusalkotás elméletének – a fentiek szerint – az elsődleges és a másodlagos terminusalkotást egyaránt magában kell foglalnia; egyik sem kevésbé fontos;

– Legyen képes számot adni a nyelvek közötti mintázatokról, különbségekről és hasonlóságokról;

– Vegye figyelembe a variáció és a diakrónia problémáit;

– Ismerje el, hogy a kognitív elemzések (pl. a metaforikus mintázatok elemzése; vö. Temmerman 2000) megvalósíthatók, és a másodlagos terminusalkotásra is alkalmazhatók; ezzel ellentétben pedig azt is, hogy

– A morfológiai összetettségen alapuló terminusdynamika a másodlagos terminusalkotás esetében megvalósíthatónak bizonyult (vö. Kageura 2002), de az elsődlegesre is kiterjeszthető;

Terminologija | 2020 | 27

25

– Ismerjük fel, hogy a terminusalakítási minták kognitív és pragmatikai magyarázatai között nincsenek merev határok, ezért a pragmatika releváns a terminológiaelmélet szempontjából;

– Ismerjük fel tehát azt is, hogy nincsenek merev határok a terminusok önmagukban való elméleti vizsgálata és a terminusok valamiféle normatív keretben való elméleti vizsgálata között.

J. Humbley e tanulmány bevezetőjében idézett kérdésére válaszolva – „Szükség van-e a termformation sajátos elméletére, sajátos kritériumokkal, nem pedig egyszerűen a szóalkotás egyik elméletére?” – több igenlő válasz is adható.

A TF1-re válaszolva: a terminusalakítás elméletének olyan elméleti kérdésekkel is foglalkoznia kell, amelyekkel a „szóalkotás” szigorú értelemben vett elméletei nem mindig foglalkoznak, például a szókapcsolatos terminusok és az összetételek közötti különbséggel. Továbbá definíció és elhatárolás kérdése, hogy a kölcsönszavak és a metaforák beletartoznak-e. Mindezek a jelenségek könnyen magyarázhatók a nyelvészet elméletével, így ebből a szempontból a kérdés triviális. Ha a „szóalkotást” a „megnevezések létrehozásaként” definiáljuk, mindezek a jelenségek relevánssá válnak, amint azt a terminológia „szó”-ról „megnevezés”-re való áttérése is jelzi. A terminusalakítás nem korlátozható inkrementális és diskurzív eljárásokra.

A T2 nézőpontjából a válasz szintén igenlő, noha nem egyértelmű, hogy az eredmény koherens elmélet lesz-e. A tanulmány amellett érvelt, hogy a terminusok funkcionális tulajdonságainak kérdése nem triviális, és fontos, különösen a másodlagos terminusalakítás keretében, amely viszont mindenféle normatív terminológiai tevékenység központi eleme.

9. K Ö V E T K E Z T E T É S E K

E tanulmány címét két dolog ihlette: a nyelvtervezés és a terminológiaelmélet összefüggésében felmerülő terminusalakítási problémák iránti régóta tartó érdeklődés, valamint J. Humbley újabb munkáinak olvasása nyomán szerzett konkrét ösztönzés (Humbley 2018a, Humbley 2018b), amint azt fentebb, az 1. szakasz bevezetője is jelzi. A fő érvek néhány szilárd meggyőződésre épültek:

1) A legtöbb nyelvészeti háttérrel rendelkező terminológus értékeli az elméleti erőfeszítéseket, és azt részesíti előnyben, ha szilárd elméleti alapok állnak rendelkezésre

26 Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

teljesítményüket a lehető legjobban. A gyakorlati munka mintázatok, hipotézisek vagy a dolgok létrejöttének módjára vonatkozó elméletek segítségével történő értékelése hasznos és szükséges.

2) Egyetlen terminológiai tevékenység sem kerülheti el a másodlagos terminusalkotás hangsúlyozását, legalábbis az angol nyelvű közösségeken kívül. Ez egyszerűen a mai munka létjogosultságának alapja. Következésképpen a másodlagos terminusalkotás elméleti vizsgálatát a terminusok elsődleges létrehozásával egyenrangú, legitim feladatnak kell tekinteni.

3) Általánosságban szem előtt kell tartani, hogy valamilyen közös referenciakeret valójában feltétele annak, hogy a terminológiai „diskurzusközösség” a nyelvi, kulturális, szervezeti és tudományos határokon átívelően megszilárduljon. Ha a terminológia nemzetközi tudományág, akkor az egységének biztosításához közös diskurzusra van szükség. Ahelyett, hogy éles határvonalat húznánk az alkalmazásorientált és a tudományos terminológia közé, azt a kérdést kell feltenni, hogyan fejleszthető ki olyan elmélet, amely az alkalmazást is segíti, és a tudomány számára is új felismeréseket kínál. Az integrációra irányuló ilyen törekvések évtizedek óta a terminológia meghatározó jellemzői, és a terminusalkotás részterületén is figyelembe kell venni őket.

A 6. szakaszban amellett érveltünk, hogy a terminológia új megközelítései „kutatási programok”, amelyek a terminológia minden aspektusára, így a terminusalkotásra is hatással vannak. Indokoltnak tűnik arra a következtetésre jutni, hogy ennek a vitának alig van tényleges jelentősége, és nem kelt különösebb érdeklődést. Maga a vita nem hagyott mély nyomot, a terminológia azonban úgy tűnik, valamiféle kuhn-i „normál tudomány” szakaszába lépett, amint azt egy közelmúltbeli publikáció megfogalmazza:

Míg a Wüster-féle hagyomány szigorúan onomasziológiai volt, az alternatív megközelítés szemaziológiai, és ebből a szempontból inkább a hagyományos lexikográfiához hasonlított. Amint az ezredforduló utáni LSP-konferenciák legtöbb tanulmánykötete tanúsítja, a szemaziológiai terminológia egyre inkább elektronikus korpuszokra támaszkodik, statisztikákat és tokenfrekvenciát használva. (Simonnæs, Andersen, Schubert 2019: 10)

Ha igaz, hogy ezt a normál állapotot empirikus és korpuszalapú vizsgálatok, valamint a szemaziológiai szemlélet erősödése jellemzi, akkor az is

Terminologija | 2020 | 27

27

indokoltnak tűnik arra a következtetésre jutni, hogy a 6. szakaszban tárgyalt alternatív megközelítések megjelenése a változás egyik mozgatórugója lehetett.

A jövőbeli áttekintésekben elképzelhető, hogy ezt a „változást” a terminológia hatókörének bővüléseként értelmezik majd, nem pedig az egyik megközelítés másikkal való felváltásaként. A korpuszok használata nem teszi szükségtelenné a (preskriptív) terminológiai fejlesztést, hanem egyszerűen bővíti a terminológia eszköztárát. A terminológia empirikus nyelvészeti kutatásként való művelése hozzájárul a terminológia ismertségének növeléséhez, és önmagában nem teszi szükségtelenné az onomasziológiai intézkedéseket. Még túl korai megítélni, hogy a terminológia az egymás mellett létező megközelítések és módszerek felé mozdult-e el, egyetlen uralkodó paradigma helyett.

Hová vezet mindez a terminusalkotás kérdését illetően – van-e a területnek jelenlegi állása, vagy nincs? J. Humbley saját kérdésére adott válasza, amint azt az 1. szakaszban idéztük, így szól: „a terminusalkotás sajátos elméletének kérdése, a szóalkotás elméletével szemben, továbbra is nyitott” (Humbley 2018b: 448). Ahelyett, hogy állítólagosan új megközelítést kínálna a terminusalkotáshoz, J. Humbley maga jelentős hozzájárulást tett azzal, hogy a francia terminológiai neologizmusok empirikus kutatására alapozva értékelte az összes meglévő módszertant és modellt. Így J. Humbley 2018-as a és b jelű munkája egy tekintetben a terület jelenlegi állását képviseli. Az a megoldása, hogy a kérdés továbbra is nyitott, még nyilvánvalóbbá válik, ha a „terminusalkotást” TF2 részterületként értelmezzük, és nem korlátozzuk a TF1 értelmében vett neologizmusokra.

A jelen tanulmány nem kínál megoldást erre a problémára, következtetései pedig elégtelennek tűnhetnek. A téma túl terjedelmes ahhoz, hogy egyetlen cikk feldolgozza. Mindazonáltal fenn kell tartanunk, hogy az elméletfejlesztés elősegíti a közös diskurzusközösség kialakulását, hogy az elmélet hasznos a gyakorlati szakemberek számára, következésképpen pedig minden válasznak figyelembe kell vennie, hogy a terminológiának két fő aspektusa van: kutatási terület, ugyanakkor a gyakorlati funkciótól soha nem szakadhat el. A különböző nézőpontokból és megközelítésekből származó hozzájárulások hasznos elegyet alkotnak; egyetlen elmélet sem ad választ minden kérdésre, és nem minden megközelítés összeegyeztethetetlen. Talán az „elméletalkotás” helyett a „teoretizálás” szerényebb célkitűzése jelenthet érdemi közös alapot mindazok számára, akiket érdekel a terminusalkotás.

28 Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?

REFERENCES

Andersen Øivin, Myking Johan 2018: Terminology work for specific problem areas and issues: the case of oil terminology, In Humbley John et al., 535–547.

Cabré Maria Teresa 2003: Theories of terminology: Their description, prescription and explanation. – Terminology 9:2, Amsterdam: Benjamins, 163–199.

Drozd L[ubomir], Seibicke W[ilfried] 1973: Deutsche Fach- und Wissenschaftssprache, Wiesbaden: Brandstetter.

Gaudin François 1993: Pour une socioterminologie. Des problèmes sémantiques aux pratiques institutionnelles, Rouen: Université de Rouen.

Grice H[enry] P[aul] 1991 [= 1974]: Logic and Conversation. – Pragmatics. A Reader, ed. S. Davis, Oxford University Press, 305–315.

Humbley John 2018a: La néologie terminologique, Limoges: Lambert-Lucas.

Humbley John 2018b: Term formation and neology, In Humbley John et al., 437–452.

Humbley John, Gerhard Budin, Laurén Christer 2018: Languages for Special Purposes. An International Handbook, Berlin, Boston: de Gruyter Mouton.

ISO 704 2002: Principles and methods of terminology, 3rd edition, Switzerland: ISO.

Kageura Kyo 2002: The Dynamics of Terminology. A descriptive theory of term formation and terminological growth, Amsterdam, Philadelphia: Benjamins.

Kocourek Rostislav 1991: La langue française de la science et de la technique, 2. éd., Wiesbaden: Brandstetter.

Kristiansen Marita, Gjesdal Anje Müller 2018: Lexical Dynamism and Language Planning. The Case of the Climate Change Subject Field in Norwegian. – TOTh 2017 – Terminology & Ontology: Theories and applications, Éditions de l’Université Savoie Mont Blanc, 235–246.

Laurén Christer, Picht Heribert 1993: Vergleich der terminologischen Schulen. – Laurén Christer, Picht Heribert (Hg). Ausgewählte Texte zur Terminologie, Wien: TermNet, 493–539.

Laurén Christer, Myking Johan, Picht Heribert 1998: Terminologie unter der Lupe, Wien: TermNet.

Laurén Christer, Myking Johan, Picht Heribert with Sigurður Jónsson 2008: Insikter om insikt. Nordiska teser om terminologi och fackkommunikation, Insights about insight. Nordic Theses about Terminology and Special Communication, Oslo: Novus.

Myking Johan 2008: Motivasjon som termdanningsprinsipp. Ein teoretisk diskusjon basert på norsk oljeterminologi. – Motivation as a principle of term-formation. A theoretical discussion based on Norwegian oil terminology: ph.d. diss., Vaasa: University of Vaasa. (= Acta Wasaensia 191).

Myking Johan 2009: Yet another taxonomy of motivations. – Terminology Science and Research. Journal of the IITF 20, 39–53. Available at: http://www.iitf.fi/cms/component/remository/?Itemid=108. Accessed July 2017, inaccessible June 2019. Cf. Andersen & Myking 2018: 547.

Picht Heribert, Draskau Jennifer 1985: Terminology. An introduction, Guildford: University of Surrey.

Rondeau Guy 1984: Introduction à la terminologie, Québec.

Sager Juan C., Dungworth David, McDonald Peter F. 1980: English Special Languages: Principles and Practice in Science and Technology, Amsterdam, Philadelphia: Benjamins.

Sager Juan C. 1990: A Practical Course in Terminology Processing, Amsterdam, Philadelphia: Benjamins.

Simonnæs Ingrid, Andersen Øivin, Schubert Klaus (eds.) 2019: New Challenges for Research on Language for Special Purposes. Selected proceedings from the 21st LSP-Conference, 28–30 June, Bergen, Norway, Berlin: Frank & Timme. (= FFF series 154).

Tauli Valter 1968: Introduction to a theory of language planning, Uppsala: Almquist & Wicksells.

Temmerman Ruth 2000: Towards New Ways of Terminology Description. The sociocognitive approach, Amsterdam: Benjamins.

Tomasello Michael 2003: Constructing a Language. A Usage-Based Theory of Language Acquisition, Cambridge, Mass: Harvard University Press.

TSR 2002: Terminology Science and Research. Journal of the IITF 12:1–2, Wien: TermNet.

Valeontis Kostas, Mantzari Elena 2006: The linguistic dimension of terminology: principles and methods of term formation: 1st Athens International Conference on Translation and Interpretation Translation: Between Art and Social Science, 13–14 October 2006. Available at: http://www.eleto.gr/download/BooksAnd-Articles/HAU-Conference2006-ValeontisMantzariEN.pdf [accessed 2019-07-29].

Wüster Eugen 1966: Internationale Sprachnormung in der Technik, besonders in der Elektrotechnik. Zweite ergänzte Auflage, Bonn: Bouvier u. Co. Verlag.

Wüster Eugen 1985: Einführung in die Allgemeine Terminologielehre und Terminologische Lexikographie 2, Copenhagen: Copenhagen School of Economics.

Terminologija | 2020 | 27

29

TERMINŲ DARYBA: AR ŠIOJE SRITYJE JAU PASIEKTA PAŽANGA?

Santrauka

Straipsnyje klausiama, ar per pastaruosius metus terminų darybos srityje įvyko tokie patys teoriniai pokyčiai, kaip ir kitose terminologijos mokslo srityse, ir ar galima nustatyti aiškią pažangą terminų daryboje. Straipsnio išeities taškas yra du svarbūs klausimai, kuriuos uždavė John Humbley (Humbley 2018a, b): „Problemą galima iškelti ir teoriniame lygmenyje: kaip būtų galima paaiškinti visus šiuos naujus terminus?“ Jis toliau klausia: „Ar reikia konkrečios terminų darybos teorijos su konkrečiais kriterijais ar užtektų ir vienos, kuri būtų tiesiog žodžių darybos teorija?“

Straipsnyje apibrėžiamos dvi „terminų darybos“ koncepcijos: pirma, naujų pavadinimų (angl. designations) kūrimo procesas naudojant leksikologinius mechanizmus (TF1); antra, terminologijos mokslo sritis, dėmesį kreipianti į kūrybinį aspektą ir į norminius ir funkcinius terminų aspektus (TF2). Aptariami esami terminų darybos modeliai (TF1), ypatingą dėmesį kreipiant į R. Kocourek’o (1991) motyvacinę tipologiją ir skirtingas motyvacijos sąvokos implikacijas.

Apibrėžiamos ir aptariamos kai kurios pastarojo meto teorinės prieigos, susijusios su terminų daryba. K. Kageura (2002) ir R. Temmerman (2000) nusipelno ypatingo dėmesio ir yra laikomi svarbiomis „tyrimo programomis“, pabrėžiančiomis pirminės terminų darybos tyrimų svarbą ir pasisakančiomis už terminologiją kaip deskriptyvinę, empirinę ir lingvistinę discipliną. Straipsnyje paneigiamas šiuose darbuose išreikštas požiūris, kad preskriptyvinių aspektų teoriniuose svarstymuose apie terminologiją neturėtų likti.

Požiūris „Jokių griežtų ribų“ (Laurén et al. 2008) pabrėžia, kad tarp terminų ir bendrinių žodžių nėra jokių aiškių ribų, taigi nėra ir griežtų ribų tarp deskriptyvinių ir preskriptyvinių teorinių principų aspektų. Antrinės terminų darybos tyrimas kaip svarbi terminologijos dalis turi būti tęsiamas. Funkciniai terminų aspektai (TF2) yra įdomūs praktikams ir todėl yra svarbūs teorijai.

Gauta 2020-06-25

Johan Myking

University of Bergen

University of Bergen, P.O. Box 7805, 5020 Bergen, Norway

[email protected]

30 Johan Myking | Term Formation – Is There a State of the Art?