STEPHEN J. WALTON

Ivar Aasen Intézet, Volda Egyetemi Főiskola

IVAR AASEN ÉS AZ ÚJ NORVÉG ÍROTT NYELV KELETKEZÉSE

Engedjék meg, hogy azzal kezdjem, hogy köszönetet mondok a konferencia szervezőinek, amiért meghívtak, és lehetővé tették, hogy részt vegyek Jonas Jablonskis születésének 150^th. évfordulójának ünneplésében. December 30^th-án valamikor poharat emelek, és sok boldog visszatérést kívánok neki.

Feltételezem, hogy nem sokan hallottak közületek az új norvég írott nyelv megalkotójáról, Ivar Aasenről, ahogyan – bevallom – Jonas Jablonskis sem közismert név Norvégiában, még a történeti nyelvészek körében sem. Szégyellem bevallani, hogy én is tudatlan voltam Jablonski hozzájárulását illetően a litván nyelv standardizálásához, mígnem nyilvánvaló okokból nemrég utánanéztem. Bizonyára nem vagyok alkalmas arra, hogy részletes összehasonlítást adjak Ivar Aasen és Jonas Jablonskis munkásságáról, de még Jablonski hozzájárulásának igen felületes ismerete alapján is úgy látom, hogy érdekes hasonlóságok és különbségek vannak e két férfi között. Aasen bemutatásakor néhány általánosabb témára szeretnék összpontosítani, amelyek akkor merülnek fel, ha megvizsgáljuk azoknak a „látomásos robotolóknak” a munkásságát, akik a tizennyolcadik és tizenkilencedik században újjáélesztették vagy megteremtették Európa standard nyelveit. Igyekszem nem elárasztani önöket olyan művek hosszú felsorolásával, amelyekről még sosem hallottak, egy olyan nyelven, amelyet nem beszélnek, és nem merülök el egy önök számára jelentéktelen politikai történet apró részleteiben sem.

TÖRTÉNETI HÁTTÉR

Mindazonáltal hasznos lehet egy rövid összefoglalóval kezdeni annak a történelmi háttérnek az ismertetését, amelyben az új norvég írott nyelv létrejött. Mint bizonyára tudják, a korai északi germán rovásírás

132

KALBOS KULTŪRA | 83

a kereszténység felvétele után átadta helyét a latin betűs írásnak, és virágzó írásbeliség alakult ki óészaki nyelven, Norvégiában és Izlandon egyaránt. Ez az írott hagyomány az egyházban és a világi hatalom központjaiban egyaránt gyökerezett. 1319 után azonban a norvég állam meggyengült, és Norvégia egy sor olyan unióba lépett Dániával, Svédországgal vagy mindkettővel, amelyekben a világi hatalom központja az országon kívülre került. A fekete halál végzetesen meggyengítette a középkori norvég társadalom arisztokratikus alapját, csakúgy, mint a papságot. Ahogy egyre több világi írásmű született dánul, a norvég nyelv továbbra is használatban maradt a katolikus egyházban, legalább addig, amíg 1510-ben meg nem halt az utolsó norvég születésű érsek. A reformációt, a népnyelvű Bibliával és az írástudás növekedésével együtt, a dán korona vezette be Norvégiában, dán nyelven. A papságot és az állami közigazgatás világi tisztviselőit egyre inkább Dániából toborozták, míg a kereskedelem hanza kereskedők kezében volt. Bár a tizenhatodiktól a tizenkilencedik századig elszórtan találhatók népnyelvű írások norvég nyelvjárásokban, a norvég nyelv írott nyelvként gyakorlatilag teljesen elvesztette használati területeit. Norvégia azonban hatalmas ország, nehéz domborzattal, természetes központ nélkül és nagyfokú elszigeteltséggel. A norvég parasztok az egész időszakban továbbra is helyi nyelvjárásaikat beszélték, miközben dánul olvastak és írtak. 1739-től kötelezővé tették a bérmálkozást az állami evangélikus egyházban, aminek következtében mindenkinek legalább a katekizmus olvasására képesnek kellett lennie; ettől az évtől kezdve általános, alapszintű írni-olvasni tudás alakult ki. Városi közigazgatási, kereskedelmi és egyházi elit jött létre, amely a dán nyelv egy olyan változatát beszélte, amely fokozatosan norvég hangalaki sajátosságokat vett fel, miközben megőrizte a dán morfológiát, szókészletet és szintaxist; legjellegzetesebben a dán két nyelvtani nem megőrzésével, szemben a norvég három nyelvtani nemével.

AASEN TÖRTÉNELMI KONTEXTUSA

Ebben az általános kontextusban jelentős helyi változatosság mutatkozott mind a nyelvjárási beszéd fejlődésében, mind a helyi írásbeliségi kultúrák kialakulásában. Ivar Aasen 1813. augusztus 5-én született parasztcsaládban Ørstában, Sunnmøre vidékén, amely Møre og Romsdal megye legdélebbi részét foglalja magában, Bergentől 320 km-re északra, 560 km

S. J. WALTON. Ivar Aasen and the Genesis of the New Norwegian Written Language

133

Oslótól északnyugatra. A vidék egy tengerparti sávra oszlik, amelyhez part menti szigetek tartoznak, és ahol a halászat képezte a gazdaság alapját, valamint egy hegyvidéki, sőt alpesi, mély völgyekkel tagolt belső területre, ahová télen hónapokon át nem jut be a nap, és ahol az éghajlat enyhe, de rendkívül csapadékos. E túlnyomórészt mezőgazdasági terület legfőbb problémája az volt, miként vezessék el az égből hulló, a hegyoldalakon lezúduló vagy sebes sodrású patakokból kiáradó rendkívüli mennyiségű vizet. Az ilyen problémák legjobb megoldásait a 18. századra már könyvekben lehetett megtalálni.

Nem meglepő tehát, hogy Norvégia legélénkebb és legdinamikusabb paraszti írásbeliségi közössége a 18. század végére Sunnmøre vidékén alakult ki: ez a mezőgazdaságilag önellátó terület félúton feküdt Bergen kereskedelmi központja és Trondheim kulturális és egyházi központja között. Bár az utóbbi években egyértelmű bizonyítékok kerültek elő arra, hogy még a 17. században is jóval szélesebb körben volt elterjedt az írástudás, mint korábban gondolták (vö. Fet 1995, 2003), a déli Sunnmøre erős, írásbeliséggel rendelkező paraszti kultúrájának léte a 18. század végén számos azonosítható kulturális kezdeményezőhöz köthető. Egyikük Hans Strøm lelkész, másikuk egyik híve, Sivert Aarflot, ez a rendkívüli személyiség. Aarflot könyvekből tanult, hogy ismereteket és készségeket szerezzen a vízelvezetés és a földművelés technikáiról; ezek révén először úgy javította fel saját gazdaságát, hogy az a környékbeli gazdák példájává vált, majd a vidék egyik legkiválóbb és legnaposabb gazdaságában telepedett le. Aarflot ezután döntő jelentőségű, írásbeliség révén megvalósítandó népművelési programba kezdett, amely a 19. század fordulójára egy 2000 kötetes kölcsönkönyvtár, az első nyomda, valamint 1810 és 1816 között a vidéki Norvégia első újságának létrehozásához vezetett. Ezek tehát annak az írásbeliségi kultúrának az alapkövei, amelybe Aasen 1813-ban beleszületett.

Jablonskistól eltérően Aasen soha nem folytatott formális tanulmányokat, és egyetemen sem tanult, noha lehetősége lett volna tanítóképző szemináriumba járni, ami az akadémiai intézmények felé vezető útra állította volna. Hét gyermek közül a legfiatalabbként nőtt fel egy kis bérlőgazdaságban; tizenkét éves korára mindkét szülője meghalt. A vidéki Norvégiában a gyermekekhez hasonlóan ő is a vándortanítóktól kapott szokásos, futólagos oktatásban részesült, évente összesen mintegy tíz napig, ám egyik nővére megtanította olvasni, ő pedig mohón olvasott. Tizennyolc évesen maga is vándortanító lett két évre, és első kézből tapasztalta meg, milyen nehézségekkel küzdenek a gyermekek, amikor nemcsak olvasni és írni tanulnak, hanem mindezt egy idegen nyelven teszik,

134

KALBOS KULTŪRA | 83

dánul. Húszéves korában Aasen két évig tanult a közeli Herøy szigetén élő vidéki esperes házában; azt várták tőle, hogy később elegendő tudást szerez a szemináriumi tanulmányokhoz. Erre végül nem került sor, viszont hét évig egy katonai kapitány gyermekeinek nevelője volt, északabbra, de még mindig ugyanazon a vidéken.

Serdülőként Aasen az Eksetben álló Aarf loték gazdaságának könyvtárát használta; mind az esperes, mind a kapitány otthona jól felszerelt könyvgyűjteménnyel, valamint a fővárosból és külföldről származó újságokkal és folyóiratokkal rendelkezett. Aasen születését követő évben helyreállt Norvégia államisága, és az Eidsvollban összegyűlt előkelők gyűlése – amelynek egyik tagja Sivert Aarf lot volt – kikiáltotta függetlenségét. Bár az ország azonnal Svédországgal kötött unióba került, amely 1905-ig tartott, újjászületett politikai entitásként tette ezt, saját parlamenttel és a francia, illetve amerikai forradalom elvein alapuló, viszonylag demokratikus alkotmánnyal. Az 1830-as évekre a függetlenséget közvetlenül követő csőd és a működő államigazgatás kiépítésének problémáit új kérdések váltották fel, amelyeket a német és dán romantika ihletett: melyek a norvég nemzet sajátosságai, és különösen a norvég nemzeti nyelvéi? Egyáltalán létezik norvég nemzeti nyelv?

A nyelvkérdésben nem volt egyetértés sem a politikusok, sem a tudósok között. A nagy Jacob Grimm még 1840-ben is úgy vélte, hogy a norvég parasztok a svéd nyelv eltorzult változatát beszélik, miután az általa „die Kraft der Sprache”-nak nevezett nyelvi erő Izlandra távozott. Ez a nézet a norvég uralkodó osztályban is elterjedt volt; a Dániával fennálló nyelvi unió folytatásának egyik ismert igazolása az új, Svédországgal kötött politikai unió keretében abból a szerves képből indult ki, amely a norvég nyelvet haldokló gyümölcsfaként ábrázolta: életben tartásához új dán alanyra volt szüksége. Ezzel a nézettel a termékeny költő, Henrik Wergeland szállt szembe. Érvelése szerint Norvégia tája és történelme annyira különbözött Dániáétól, hogy egy nemzeti norvég írott nyelvnek jelentős mennyiségű szókincset kellett átvennie a paraszti nyelvjárásokból, amelyekről úgy vélték, hogy sok mindent megőriztek az óészaki nyelvből. Egy harmadik nézet is rövid időre megjelent, miután kiadtak egy régi balladákat tartalmazó gyűjteményt az egyik konzervatívabb hegyi nyelvjárásban: az új írott nyelvnek e nyelvjárások egyikéből kellett kiindulnia. Norvégiának – ahogy e nézet szerzője fogalmazott – ott kellett volna újrakezdenie, ahol ötszáz évvel korábban abbahagyta. Röviden: által

S. J. WALTON. Ivar Aasen and the Genesis of the New Norwegian Written Language

135

1832-re kialakult a híres norvég nyelvi „kérdés”, amely – amennyiben továbbra is két írott norvég nyelvváltozatunk van, amelyek mindmáig makacsul ellenállnak az egyesülésnek – ma is velünk van.

Tudjuk, hogy Aasen az 1830-as években szorosan figyelemmel kísérte a nyelvi vitát, mégpedig sajátos és jól tájékozott paraszti íráskultúrájának nézőpontjából, és 1835-ben, huszonkét évesen vetette papírra első hozzászólását. Mint írta, egy új írott nyelvre volt szükség, amely tükrözi az új, függetlenség utáni alkotmány demokratikus eszményeit, és valóban norvég abban az értelemben, hogy az ország minden lakosa magáénak érezheti; önmagában az, hogy az alkotmány a Norvégiában használt írott dánt „norvégnak” nevezte, még nem tette a dánt norvéggá. Továbbá az új nemzeti norma megalkotásának feladatát nem lehetett a dánosodott uralkodó osztály jó szándékú tagjaira bízni. Ezt a feladatot olyan embernek kellett vállalnia, aki – ahogy ő fogalmazott – paraszti kunyhóban nőtt fel.

Aasen’s short and analytically brilliant text, written as I said in 1835, was not published until 1909, thirteen years after Aasen’s death in 1896. It was simply put aside, but it circulated in the reading and writing community of peasants in which Aasen grew up. It also contains the plan for what we would now call language revitalisation that Aasen spent the rest of his life carrying out.

AASEN MUNKÁSSÁGA

Hét évnyi gyermekkorrepetálás után betegen és belefáradva a munkába – és ki hibáztatná ezért? – Aasen az 1840-es évek elejére kétségbeesetten próbált módot találni arra, hogy otthagyja ezt a munkát, előbbre jusson, és botanikusként vagy nyelvújítóként érvényesüljön. A bergeni püspök közbenjárásával, aki Aasent a trondheimi Norvég Tudományos Akadémia igazgatójához irányította, Aasen támogatást kapott Norvégia nyugati részének nyelvjárásai tanulmányozására. Mivel Aasen előtt senki sem tanulmányozta ténylegesen Norvégia nyelvjárásait, az, hogy milyen rejtett lexikai és morfológiai kincseket őriztek a múltból, és milyen kapcsolatban álltak egymással, ha nem is teljesen, de legalábbis jobbára ismeretlen volt; legfeljebb találgatások és sejtések tárgyát képezte. 1842 szeptemberében Aasen nekivágott hosszú útjának, látomásos vándorlásának Norvégia vidéki fő- és mellékútjain. Munkahipotézise – most az ő gondolatait foglalom össze – az volt, hogy Norvégia nyelvjárásai egy mögöttes diaszisztéma epifenoménjei. Az elképzelés

136

KALBOS KULTŪRA | 83

Norvégia nyelvjárásainak mögöttes egysége nem Aasen ötlete volt; valójában Aasennek igen kevés eredeti gondolata volt, sikerét abban kell keresni, hogy mások elképzeléseit ragyogóan alkalmazta. Szándéka az volt, hogy elegendő bizonyítékot gyűjtsön a nyelvjárásokból egy olyan egységesített norvég nyelvváltozat létrehozásához, amely láthatóvá teszi a mögöttes diaszisztémát, és ezáltal önmagában is valóban demokratikus írott nyelvvé válik, amelyet az egyszerű emberek többsége könnyen használhat. Az Akadémia célja, amikor megadta neki a kezdeti támogatást, más volt. Egy olyan nyelv maradványait akarták feltárni, amelyről azt képzelték, hogy gyorsan kihal; azt a tévhitet, hogy a népi norvég nyelvváltozatok utolsó órájukat élik, a konzervatív nyelvi propagandisták még ma is hangoztatják. Aasen tehát arra törekedett, hogy a kapott támogatást saját, ettől eltérő és ambiciózusabb céljára fordítsa.

1842 és 1847 között Aasen valamivel több mint 4000 km-t tett meg, nagyrészt gyalog, hogy nyelvészeti adatokat gyűjtsön. Már a kezdeti időszakban rendkívül hatékony gyűjtési módszereket dolgozott ki, amelyek – jóllehet a későbbi szociolingvisztikai kutatás szinte minden szabályát megszegték, mind az adatközlők reprezentativitása, mind az információk közvetlen kérdésekkel történő előhívása stb. tekintetében – mégis lehetővé tették Aasen számára, hogy menet közben rendszerezze hatalmas empirikus anyagát. Aasenről írt életrajzomban ezt Aasen „kumulatív módszerének” nevezem (Walton 1996: 335–342). Nagyon röviden összefoglalva, módszere először a nyelvjárási terület határainak megállapításából állt. Ezután a lehető legalacsonyabb szinten, a „bygd”, vagyis a kiterjedt falu szintjén rendszeresen gyűjtötte a lexikai és morfológiai anyagot. Amikor továbbment egy új közösségbe, megismételte a folyamatot; amikor pedig jelentős izoglosszákat lépett át, és olyan régióba jutott, amelynek nyelvjárása jelentősen különbözött az imént elhagyott területétől, az előző terület számára regionális szótárt és nyelvtant készített. Az eredmény piramisszerű szerkezet lett: legalul a falusi gyűjteményekkel, fölöttük két-három szinttel, legfelül pedig az országos szinttel. Ahogyan a falusi gyűjteményeket területi szinten rendszerezte, a területi gyűjteményeket regionális szinten, úgy rendszerezte a regionális szintet országos szinten.

Aasen munkamódszerének egyik következménye az volt, hogy elképesztően rövid idő alatt be tudta fejezni a projektjét. Ne feledjük, 1842-ben a nulláról indult, 1847-re azonban elkészült a Norvég népnyelv nyelvtana című művének kéziratával, amely a következő évben meg is jelent. Azt se feledjük, hogy ez idő nagy részében úton volt. Rendkívüli teljesítmény.

S. J. WALTON. Ivar Aasen and the Genesis of the New Norwegian Written Language

137

A kumulatív módszer másik következménye az volt, hogy mivel a mögöttes diaszisztéma valamennyi különféle epifenoménben megmutatkozott, az első epifenomének rendszerezése egyúttal a diaszisztéma rendszerezését is jelentette. Más szóval, az a tény, hogy az Aasen által elsőként összegyűjtött anyag a gyűjtés és rendszerezés folyamatában elfoglalt helyénél fogva alapvető szerepet játszott végső normájának kialakulásában, később újra meg újra félreértésekre adott okot: irracionális vagy ideológiai vonzódást láttak benne az archaikus nyugat-norvég nyelvjárásokhoz, pedig nem erről volt szó. Az viszont igaz, hogy Aasen az óészaki nyelv írott formáit használta döntőbíróként, amikor nehézséget okozott egy diaszisztéma-alak rekonstruálása olyan esetekben, amikor az egyetlen élő nyelvjárásban sem létezett (és ha valaki példát kérne erre, szívesen mondok egyet).

Jablonskistől eltérően Aasen egyszerű paraszti családban nőtt fel, és soha nem részesült formális akadémiai képzésben. Jablonskistől eltérően száműzetésbe sem került. Valójában soha nem lépte át Norvégia határait, még Svédországba sem jutott el. Nem szenvedett elnyomást, hanem bőkezű állami támogatásban részesült előbb az Akadémiától, majd a Parlamenttől; ez csak a halálával ért véget. Jablonskistől eltérően nem volt előtte követendő példa, nem volt norvég Juška, aki utat mutatott volna neki. És ismét, Jablonskistől eltérően, Aasen végül nemcsak megalkotta az új írott nyelvet, hanem első jelentős szerzőjévé is vált, költészetben, drámában és esszéisztikus prózában egyaránt. Egyedül a regény maradt ki a munkásságából.

Másfelől Aasen legfontosabb műve a szótára volt, ahogy Jablonskié is. Az első, leíró kiadás 1850-ben jelent meg rekonstruált alakok nélkül; a második, normatív kiadás pedig 1871 és 1873 között, részletekben látott napvilágot. Addigra Aasen már kiadott egy normatív nyelvtant, fordításokat, az első új norvég nyelvű színdarabot, egy közmondásgyűjteményt és egy nagy sikerű verseskötetet, és jó úton haladt egy tezaurusz, a vidéki ifjúságnak szóló rövid enciklopédia és egy dán–norvég szótár elkészítése felé. Ahogyan Jonas Jablonskis is kiállt azért, amit Zigmas Zinkevičius rendkívül hasznos History of the Lithuanian Language című művéből „žmonių kalba” néven ismertem meg, Aasen is valóban népi nyelvet igyekezett teremteni, annak ellenére, hogy a későbbi nyelvreformerek jó okkal vetették el Aasen etimologizáló rekonstrukcióinak egy részét. Jablonskisihez és valamennyi nyelvújító társához hasonlóan Aasen saját irodalmi műveit is felhasználta neologizmusok megalkotására. A dán írott hagyomány norvégiai ereje, az írott dán nyelv számos norvég nyelvjárásba való behatolása, valamint az elterjedt és polemikus újra-

138

KALBOS KULTŪRA | 83

Az észlelt komikusan történelmi formákkal szembeni ellenállás mind Aasent a gyakran és helyesen „mérsékeltnek” nevezett purizmus irányába terelte. Aasen új norvég nyelvében például nyoma sincs az izlandi purizmus lexikai szélsőségességének.

NAPJAINKBAN

Ezt a konferenciát annak bizonyítékaként értelmezem, hogy Litvániában továbbra is érdeklődnek Jablonskis munkássága iránt, de attól tartok, semmit sem tudok arról, hogyan tekintenek rá ma ebben az országban; biztos vagyok benne, hogy sokat fogok tanulni erről, amíg itt tartózkodom. Ami Aasent illeti, elmondhatom, hogy halála után alábbhagyott az iránta tanúsított érdeklődés, és hosszú éveken át kevés tudományos figyelem irányult a munkásságára. Összegyűjtött, ám cenzúrázott leveleit és naplóit az 1950-es évek végén adták ki. Furcsa módon mindössze két doktori disszertációt írtak Aasenről, mindkettőt a Cambridge-i Egyetemen; egy harmadik már jócskán előrehaladott állapotban van az Edinburgh-i Egyetemen, de Norvégiában mindeddig egy sem készült. Az 1990-es évek végére azonban megélénkült az Aasen iránti publicisztikai érdeklődés: 1996-ban megrendezték az Aasen-évet (amikor nem kevesebb mint három életrajz jelent meg), 1995-ben létrehozták az Aasen Intézetet, amely 2002-ben mesterképzési programokat indított, 2000-ben pedig megnyílt az Új Norvég Írott Kultúra nemzeti központja Aasen szülőhelyén (www.aasentunet.no).

REFERENCES

Aasen I. 1848: Det Norske Folkesprogs Grammatik, Chra.

Aasen I. 1850: Ordbog over det norske Folkesprog, Chra.

Aasen I. 1864: Norsk Grammatik, Chra.

Aasen I. 1873: Norsk Ordbog, Chra.

Fet J. 1995: Lesande bønder. Litterær kultur i norske allmugesamfunn før 1840, Oslo: Universitetsforlaget.

Fet J. 2003: Skrivande bønder. Skriftkultur på Nord-Vestlandet 1600–1850, Oslo: Det Norske Samlaget.

Zinkevičius Z. 1998: The History of the Lithuanian Language, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Walton S. J. 1996: Ivar Aasens kropp, Oslo: Det Norske Samlaget.

Gauta 2010 11 17

S. J. WALTON. Ivar Aasen and the Genesis of the New Norwegian Written Language

139

IVARAS AASENAS IR NAUJOSIOS NORVEGŲ RAŠYTINĖS KALBOS KILMĖ

S a n t r a u k a

Norvegas Ivaras Aasenas (Osen, 1813–1896) buvo iš tų kultūros veikėjų, kurie XVIII–XIX a. Europoje domėjosi valstiečių tarmėmis ir jų pagrindu siūlė kurti naujas ar gaivinti tautines kalbas.

I. Aaseno intelektinę brandą lėmė tai, kad jis augo nuošalioje kaimo bendruomenėje, kuri jau nuo XVIII a. pabaigos puoselėjo itin intensyvią literatūrinę veiklą, o gana daug šios bendruomenės narių priklausė ilgesnes negu šimto metų raštingumo tradicijas turinčioms šeimoms. Taigi jau ankstyvasis mokymas stiprino jo įsitikinimą, kad norvegų valstiečių tarmės tėra paviršius, po kuriuo slypi bendra sistema, t. y. nekodifikuota tautinė kalba.

Iš pradžių I. Aasenas siekė suvienodinti vyraujančią rašto kultūrą, bet vėliau jis sumaniai pritaikė savo tikslams pagrindinių tautinio romantizmo skelbėjų idėjas, gyvavusias XIX a. viduryje. Savo galutinį siekį – naujos ir visuotinai priimtos rašytinės kalbos sukūrimą – jis derino su tuometinių kultūros veikėjų norais atgaivinti senąją valstiečių kalbą. Jo sumanymas sulaukė ir finansinės, ir moralinės paramos, tad naujųjų laikų Europoje I. Aasenas tapo vienu pirmųjų valstybės išlaikomų intelektualų.

Viešumoje I. Aasenas prisiėmė valstiečio-intelektualo vaidmenį, o tai, nors ir skamba paradoksaliai, leido jam dalyvauti platesnėse kultūros sferose. Apskritai, I. Aaseno nuopelnai siejami ne tik su praktinės ir rašytinės kalbos normos kūrimu – jis yra pirmasis literatūrinę ir estetinę vertę turinčių ta kalba sukurtų tekstų autorius. Didžiausio pasisekimo sulaukė poezija ir pjesės, nors jam neblogai sekėsi rašyti ir esė.

Daugelį metų I. Aaseno darbai ir nuopelnai buvo nepagrįstai pamiršti, ir tik pastaraisiais metais susidomėjimas jo veikla gerokai išaugo. Nuo 1996-ųjų, paskelbtų Ivaro Aaseno metais, parengtos bent trys išsamios kalbininko biografijos. Praėjus dar ketveriems metams jo gimtinėje atidarytas muziejus, o susidomėjimas Ivaro Aaseno veikla ir toliau nemažėja. Jo darbai dabar yra politikos ir kalbos filosofijos objektas, o artėjant 2013-iesiems, kai bus minima Ivaro Aaseno 200 metų gimimo sukaktis, dėmesys, tikėtina, tik stiprės.

Ši publikacija yra Jono Jablonskio konferencijoje (2010) autoriaus skaitytas pranešimas. Red. pastaba.

STEPHEN J. WALTON

Ivar Aasen Institute Volda University College Norway

[email protected]

140

KALBOS KULTŪRA | 83