Pirmosios lietuviškos knygos tarmė

J. Senkus

Go to original

Preparing document pages…

1 short passage of this localized version is shown in the original language because it could not be localized reliably.

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, I LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

AZ ELSŐ LITVÁN KÖNYV NYELVJÁRÁSA

J. SENKUS

I. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK

1. A Mažvydas-katekizmus nyelvjárására vonatkozó jelenlegi feltevések és kutatások

Azt, hogy a Katekizmo¹ nyelvének alapját a žemaitiai nyelvjárás képezi, régóta elismerik. A. Schleicher (lásd [1] XI) a katekizmust a klaipėdai nyelvjáráshoz sorolta (vö. [2] 45). Ezt az elméletet hosszú ideig elfogadták és érvényesnek tekintették. 1922-ben a Mažvydas-írások kiadásának szerkesztője elvetette ezt az elméletet, mondván: „valójában egyelőre csak annyit állapíthatunk meg a nyelvjárásáról, hogy žemaitiai. A határokat pontosabban még nem tudjuk kijelölni” ([1] XI). K. Būga ([3] LVII és 6) a katekizmus és fordítója, Mažvydas nyelvjárását az északnyugat-žemaitiai nyelvjárásnak tartja. Ám sem egyikük, sem másikuk nem támasztja alá világosabban és részletesebben állításait, és nem is vállalkozik azok indoklására és bizonyítására. Ezt más litván nyelvészek sem teszik meg, és nem is vállalkoznak rá. Például A. Salys, amikor arról beszél, hogy egyes žemaitiaiak megőrzik az am, an, em, en kettőshangzókat változatlanul, csupán megjegyzi, hogy „Mažvydas is an, am és en, em alakokat ír, tehát változatlanul megőrizte őket. De származását tekintve ő is alighanem Žemaitija déli szegletéből való” ([4] 15). Ezt teszi a norvég Ch. Stang „Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas” című művében.

Ch. Stang a katekizmus nyelvét vizsgálva, bár A. Schleicher bizonyítékait nem egészen meggyőzően cáfolta, a következő következtetésekre jut (lásd [5] § 340): 1. Mažvydas a Litván Nagyfejedelemségből származó žemaitiai volt. 2. Nyelvének teljes alapja az északnyugat- vagy közép-žemaitiai nyelvjárás. 3. A katekizmus nyelvjárása nem tisztán žemaitiai, hanem žemaitiai, aukštaitiai elemekkel vegyítve.

Mažvydas nyelve azonban nem a žemaitiai és aukštaitiai nyelvjárások zavaros keveréke, hanem az aukštaitiai jellegzetességek által módosított žemaitiai nyelvjárás. Vagyis a szokásos (žemaitiai) alakok mellett aukštaitiai sajátosságok is előfordulnak.

2. A litván nyelv változása és a žemaitiai nyelvjárás területe

A történeti litván nyelvtan adatai szerint az ókori litvánok még körülbelül 500 évvel ezelőtt például a medį szót így ejtették és ragozták: *medjai, *medjuon, *medjamus, *medjuons, *medjais, *medjuonsen. Így ejtettek és

¹ Itt M. Mažvydas fordításáról, a Catechismusa prasty szadei...., Karaliavczvi, 1547 című műről van szó.

ragozta a jautì és más szavakat is. A példákból láthatjuk, hogy az ősi litván ragozásban és kiejtésben a mai dž, č helyett dž, tj hangkapcsolatok voltak. Később azokban az alakokban, amelyekben e tj, dj után ősi rövid vagy akkorra már megrövidült a állt (kivéve az au kettőshangzóban), ezt Északnyugat-Litvániában e-ként kezdték ejteni; az e előtt keletkezett j-nek a történeti litván hangtani törvény alapján el kellett tűnnie (lásd [6] § 88 és [5] § 28), vagyis tja, dja > tje, dje > te, de. Így az ősi litván *medjai, *medjamus, *medjais helyett itt ezt kezdték ejteni: medei, medem(u)s, medeis.

Az így beszélő Északnyugat-Litvánia területét már régóta Žemaitijának, a délkeletiét pedig Aukštaitijának nevezik.

Ez a hangváltozás, amely a litván nyelvet žemait és aukštait nyelvjárásokra osztotta, ma Stango (lásd [5] § 28) elnevezése szerint „žemait hangváltozási törvény”. A XV. században következett be. A XIV. századi dokumentumokban és krónikákban t-vel és d-vel lejegyzett helyneveket találunk (lásd [7] 23. és köv.), például: Gederaiten (Giedraičiai), Wandeiagel (Vandžiogala). Magukat az aukštaitok és žemaitok neveket is t-vel írták ezekben a forrásokban. A XIV. század végi dokumentumokban már ilyen helynevek is szerepelnek: Saltzeniken, Salsemiken (Šalčininkai), Salse (Šalčia — egy patak neve Vilniustól délre), Anse (Ančia — a Juodoji és a Baltoji — a Nemunas mellékfolyói). A žemaitok Ančiája azonban ugyanezekben a forrásokban, ugyanebben az időben Ančia helyett Ante alakban szerepel. Tehát úgy tűnik, hogy a žemait és aukštait nyelvjárások a XIV. század végén vagy a XV. század elején alakultak ki — éppen az első litván nyelvű könyv kinyomtatása előtt.

Régebben a žemaitiai nyelvjárás területe nagyobb volt a mainál: a történelmi žemaitiai–aukštaitiai határ a Nevėžis mentén húzódott. Ma Žemaitijához sorolják a Litván SZSZK északnyugati részének a Darbenai, Vegėriai, Raseiniai és Žemaičių Naumiestis közötti négyszögét. A žemaitiai hang törvénye alapján Žemaitijához sorolják a Šilutė, Sartininkai és Labguva közötti háromszöget is — itt is mėdei, jáutei a kiejtés… Ezenkívül itt a többes szám helyhatározó esetét is žemaitiai módra ejtik — lauku’s ~ laukuse (laukuose, „a mezőkön”), továbbá az i, u > ė, o-vá változik (a halászok nyelvjárását kivéve), az egyes számú részes esetet azonban aukštaitiai módra ejtik — vi’roj, sū’noj ~ vyrui, sūnui („férfinak”, „fiúnak”). Ez tehát átmeneti žemaitiai–aukštaitiai nyelvjárás.

3. A žemaitiai nyelvjárás fejlődése és főbb sajátosságai

A žemaitiai hang törvény (t, d: č, dž) érvényesülési területe és az ie, uo kettőshangzók eltérő kiejtésének határa csaknem egybeesik, az említett háromszög kivételével. Ma az ie, uo eltérő kiejtése alapján nemcsak a žemaitiaiakat különböztetjük meg az aukštaitiaiaktól, hanem a žemaitiaiakat is három alnyelvjárásra osztjuk — az aukštaitiaiaknál már akkor is meglévő uo, ie kettőshangzók helyén a žemaitiaiak háromféleképpen ejtik ezeket:

aukštaitiai uo: žem. 1. ọˑ — dọˑna 2. uˑ — duˑna 3. ọu — dọuna ~ duona

aukštaitiai ie: žem. 1. ẹˑ — pẹˑns 2. iˑ — piˑns 3. ẹi — pẹins ~ pienas

A kenyér eltérő kiejtése alapján a három žemaitiai nyelvjárást donininkainak, dūnininkainak és dounininkainak nevezik; a hozzájuk tartozó legfontosabb városok, Klaipėda, Raseiniai és Telšiai neve alapján pedig klaipėdaiaknak, raseiniaiaknak és telšiaiaknak nevezhetjük őket. A telšiaiakat a raseiniaiaktól az Upyna—Tverai—Judrėnai átló választja el. A klaipėdaiakhoz tartozik a Kretingától Šilutėig húzódó tengerparti terület. Feltételezik, hogy a klaipėdaiak e°, o° hangjai (de'na, do'na) a hajdani, valamennyi litvánra jellemző kiejtés hangjai, amelyekből később a felvidéki ie, uo, valamint a žemaitiai dūnininkai és dounininkai nyelvjárásformák alakultak ki (vö. a latin népi novo, az olasz nuovo, a francia nouveau formával). Ezért úgy vélik, hogy „Jaunius, úgy tűnik, kizárólag fonetikai megfontolásokból állította, hogy a klaipėdaiak de'na és do'na alakjai más žemaitiai formák: deina, di'na, illetve douma, du'na előzményei. A XVI. századi, államunkra vonatkozó ruszin oklevelekben fennmaradt helynevek valóban arra utalnak, hogy akkoriban a žemaitiaiak még e-t, o-t ejtettek. A dounininkai területéhez tartozó helynevek között nem sikerült ei-nek vagy ou-nak nyomára bukkannom. Az oklevelek rendszerint e-t, o-t írnak, a dūnininkai területén pedig olykor u-t, y-t is. Ez azt mutatja, hogy itt már megkezdődött az e°, o° > i°, u°“ ([7] 26).

Összegzésképpen ezt a feltételezett hangváltozást röviden a következőképpen ábrázolhatjuk.

Az ólitván ē, ō >

→ a felvidéki ie, uo → a žemaitiai e°, o° → a klaipėdai e°, o° → a raseiniai i°, u° → a telšiai ei, ou

A régi oklevelek helynévi alakjaiból pedig az következik, hogy a žemaitiaiak három mai nyelvjárása a XVI. század vége és a XVII. század eleje között, vagyis már 1547 után, Mažvydas könyvét követően alakult ki.

II. MAŽVYDAS KATEKIZMUSÁNAK NYELVJÁRÁSI SAJÁTOSSÁGAI

1. Fonetika

a) Magánhangzók és kettőshangzók

A szűk ė (a *ē-ből ered) a žemaitiai nyelvjárásokban (néhány Priekulė környéki hely kivételével), továbbá régebben helyenként Kelet-Poroszországban (például Tilsit környékén stb.) ie-ként ejtődik. Például a telšiai žemaitiai nyelvjárásban: t’ėlęs ~ tėvas, tepied,āms ~ tupėdamas ([8] 11); a raseiniai nyelvjárásban: t’ėlęs ~ tėvas ([8] 17), tupiedams ([9] 88); a halászok nyelvében: tieps ~ tėvas ([10] 61), tupiedams ([10] 62). (Más nyelvekben ugyanehhez a változáshoz vö. a latin népi cēlo, az olasz cielo és a francia ciel alakot.)

Nehéz biztosan megmondani, mikor kezdődött ez a változás a litván nyelvben. A Katekizmusban a mai irodalmi nyelv ė hangja helyett rendszerint e-t, néha pedig ie-t írnak. A k és g után mindig ie áll, de az i itt lehet lágyító jel. A Katekizmus alábbi példáiban az ė helyén ie kettőshangzót írnak (lásd [1] és vö. [5] § 26):

1) a szó belsejében: cziesa (44, 2°; 54, 17; 69, 2), cziesi (57, 24), drebieghimu (36, 18/19), kieliese (21, 16), miliekiet (33, 11), milieia (33, 12),

² Az első szám a Katekizmus oldalát, a második a sort jelöli.

milieti (33, 19), niekakiui (35, 7), riedik (59, 1), sątiewąnems (33, 7/8), stawieti (12, 2), Tiewa (24, 11; 41, 2; 59, 8), Tiewai (35, 11), Tiewe (45, 2 ir 6; 48, 19; 54, 2), Tiews (65, 13), Tiewu (35, 8; 45, 15), turieti (37, 2), turietu (37, 21);

2) A szóvégi másodlagos helyzetben: miliek (38, 21; 58, 7), naktie (78, 5) ~ naktė(je), padiek (66, 24), pawizdiek (79, 5), rustibien (35, 11), szirdė (34, 20) ~ širdė(je), traiczie (45, 16), turiet (59, 6).

Mivel itt csupán a lágyságot jelölik, nehéz volna elhinni, hogy ez az e sokkal gyakoribb, mint a régi rövid ė (*ė). Azt is nehéz megmondani, hogyan ejtették itt a régi ē-t (a hosszút). Az e gyakoribb írása az ie-nél akár nem is teljesen valós hangjelölési sajátosság lehet. A felvidéki ē helyett a mai žemaitiai kiejtés ie (nem egészen tisztán hallható i-vel): dėt ~ dėl, tóp ied,á’ms ~ tupėdamas ([8] 15) lehetővé teszi számunkra, hogy legalább részben feltételezzük: a Katekizmo szerzői is így beszéltek és ejtettek.

o

A Katekizme az ūk helyett a-t, ritkábban o-t írnak. Hogy hogyan ejtették, azt csak találgathatjuk.

Ma a keleti felvidékiek ā-t, helyenként ā-t ejtenek (ā-t, o-s színezettel és árnyalattal, illetve tiszta ā-t). A nyugati felvidékiek körében is, ahol ma o-t ejtenek, régen ā volt, később å-ként ejtették. Ma a keleti felvidékieken kívül helyenként a klaipėdai žemaitiai is használják az å-t, például: rāpe ~ ropė. Továbbá a Klaipėda-vidéken, Priekulėhez közelebb ma még o-t használnak; az összes többi žemaitiai a szó közepén a régi ā, illetve az írott nyelvi o helyett uo-t vagy uo-t ejt: muōtīnas ([8] 11) ~ motinos, muót, í’nas ([8] 17), nuórᵒ ([8] 10) ~ noru, nuórᵒ ([8] 17) ~ noru (noriu). A változás sora a következő: ā > å > ō > uo. A kelet-poroszországi halászok másként kettőshangzósítanak: oᵤ-vá alakítják (halvány u-val az o után): šóuku ~ šoku, póunai ~ ponai ([10] 12).

Első könyvünk kiadásának idején a litván nyelvben, pontosabban a Katekizmo szerzőjének nyelvjárásában feltehetően a változás második fokozata volt jelen, mivel a többnyire a-val írt szavak mellett (például: bralėi (8, 4), szadei (17, 2), szmaniu (17, 3) ~ žmonių, paczias (8, 2) ~ pačios) jó néhány o-val írt alak is előfordul. Uo-val írva egyáltalán nem található; úgy látszik, ez Žemaitijában jóval később jelent meg.

Az o írásmód csak az alábbi példákban fordul elő (lásd [1] és vö. [5] § 22).

1) A szó belsejében: altoriaus (28, 10), bilodams (26, 7), dony (32, 18 kétszer), klausitoius (36, 16), malonei (54, 10), malones (58, 12), mokik (67, 1), mokslas (13, 1), nota, notas (68, 2 és 4; 72, 4), Ponas (30, 19), raschose (13, 14), roda (10, 11), Rosza (73, 7) ~ rožė, skaitose (13, 14), schlowinni (58, 24), szodzia (30, 17).

2) A másodlagos (később kialakult) végződésben: baszniczio (11, 6) ~ bažnyčio(je), iog (9, 9) ~ jogei, losko (63, 3), makitos (16, 17), saugok (57, 5), walio (12, 12), zwenok (31, 3).

Összesen (Stangas számítása szerint) 25 o-s előfordulás jut 610 a-s előfordulásra, vagyis csaknem 4%. Stangas úgy véli, hogy ez a kis százalék csupán véletlenszerű, szórványos elem a felvidékiektől (valószínűleg a nyugati felvidékiektől — J. S.).

... nyelvjárásai. Vagy feltehető még egy másik lehetőség is: a Katekizmas szerzőjének (žemaitiai) nyelvjárásában abban az időben az ősi ā-t å-ként ejtették; a kiejtés ingadozásával természetesen időnként az írásban is ingadozások és változatok jelentkezhetnek.

Itt még meg kell említeni és ide kell sorolni az eredeti abszolút hangsúlytalan végződést, valamint a hangsúlyos végződés azon szótagját, amelyben ã (cirkumflexus; az akut hangsúlyú ã F. de Saussure (Saussure)—Fortunatov törvénye szerint már megrövidült) után s következik; pl.: szadėia (51, 17), szito (8, 6), dėl tawa (53, 25), nog amsžinas (55, 11), išz Marias mergas (21, 10), tos (9, 21).

Az abszolút hangsúlyos végződésben egyértelműen más képet látunk. Stango számítása szerint a Katekizmasban található 115 ilyen végződés közül 40-ben az ã (hosszú, cirkumflexus a) helyett o van írva, azaz 34,80%. Pl.: Bo ant to (11, 20), taipo, kaipo (24, 7), ano (25, 17); ant ta (44, 1), ia (48, 2, 9), kaipa (54, 2). A Katekizmas első részében gyakoribb az o, a másodikban az a.

Itt névmásokról vagy nyelvi partikulumokról van szó; ilyen esetekben rendszerint a más nyelvjárások befolyása (és a helyesírási tévesztések) a legkisebb, ezért feltételezhető, hogy itt egyértelműen ingadozó kiejtésről volt szó — az a és az o közötti valódi köztes hang kiejtéséről.

Mindezek alapján arra következtethetünk, hogy a Katekizmasban az ősi ã mellett már o is előfordul. Ennek oka pedig nem annyira egy másik nyelvjárás hatása vagy helyesírási tévesztés, mint inkább magának a Katekizmas szerzője nyelvjárásának sajátossága. Ez a nyelvjárási jelenség Žemaitija területén 400 évvel ezelőtt kezdődött, és maradványai még ma is megtalálhatók a Klaipėda-vidéken. A mai keleti nyelvjárásokban még él a régi ã és az átmeneti å. Hozzátehetjük, hogy a mai žemaitiai uo a Katekizmasban még egyáltalán nem fordul elő; vagyis Žemaitijában később (o-ból) alakult ki.

e, u

A mai žemaitiai nyelvjárásokban a szó belsejében álló hangsúlytalan rövid e-t szűken ejtik, például a dounininkai nyelvjárásban: pėimėni ~ piemenį, oudėga ~ uodega. Nem tudni, hogyan ejtették a Katekizmas megjelenése idején, illetve szerzőjének nyelvjárásában. A Katekizmasban a szó belsejében álló hangsúlytalan e-t és a másodlagos végződés e-jét mindig e-vel írják: neprietelius (52, 13; 58, 7), senigi (37, 13), atmen (10, 26). Nehéz megmondani, hogy ez az e a Katekizmasban aukštaitiai sajátosság-e, vagy az e Žemaitijában csak később szűkült meg.

A litván nyelv ősi rövid i-jét ma Žemaitija egyes részein nyíltan, e-ként ejtik: kėts, pėrms ~ kitas pirmas. Hogy 400 évvel ezelőtt hogyan ejtették, azt a Katekizmasból nem tudhatjuk meg. Helyesírási hiba miatt néha nem különböztetik meg az y-tól. A Katekizmasban sok helyütt váltakozik a rövid i és az e, például: preimtumbet (39, 15), miletumbetese (32, 22). Ez mindenesetre arra utal, hogy bizonyos fonetikai kapcsolat áll fenn a mai žemaitiai kiejtéssel.

Az aukštaitiai rövid u-t Žemaitija egyes részein ọ-ként ejtik: bộva ~ buvo, bu·tộmet ~ būtumėte. A Katekizmasban ennek a változásnak nyomát sem találjuk — vajon akkor még nem ment végbe Žemaitijában, vagy csupán nem jelölték; az írásmód: apturim (53, 20), žmagus (17, 8).

és

Aukštaitių ie helyett a Katekizme rendszerint e-t írnak: ischletas (27, 3), letu-wynika (11, 26), wzenas (10, 1). Nem világos, valójában hogyan ejtették. Gyakran ie-vel és i-vel is írják. Az ie írásmód természetesen aukštaiti jellegű. Itt azonban külön kell választani azokat a szavakat, amelyeket mind az aukštaitok, mind a žemaitok ie-vel ejtenek. Ezeket a Katekizme szintén ie-vel írják (vö. [5] 53). Ilyenek: 1. a szláv jövevényszavak (wiera), 2. a nie- kezdetű szavak (niekakiu 35, 7) és 3. a „isten”. Ezekben az esetekben gyakran e-vel is írják: dewas (9, 25), Dewa (8, 18), greschnas (49, 3), greku (58, 11). A Katekizme néha aukštaiti jellegű alak olyan helyen is előfordul, ahol rendszerint e-t írnak. Körülbelül 65 egyértelmű, ilyen típusú (ie-s) aukštaiti alak van. Összességében ez nem sok. Ezért az ilyen aukštaiti alakok nem bizonyítják, hogy a Katekizmo szerzője és fordítója aukštait lett volna. Ellenkezőleg: olyan helyeken is akad néhány jellegzetes žemaiti alak, ahol az ie-t nem használják. A prisch alak a žemaiti priš-nek felel meg; az aukštaitoknál prieš van. A prisch 14-szer, a priesch pedig csak egyszer fordul elő. A Katekizme az aukštaiti mielas alakot milas formában írják, amely a žemaiti mi·ls-nek felel meg.

Žemaiti jellegű a melléknevek és névmások többes számú részes esetének -im(u)s végződése, amely 21-szer fordul elő, az aukštaiti -iem(u)s, -em(u)s öt előfordulásával szemben. Példák: Artimims (52, 3), darantimus (32, 2), gailintims (65, 12), Liantinnims (62, 10), sweikims (77, 3), tims (28, 1), wiresnims (32, 12). Ez tisztán žemaiti többes számú részes eset: a žemaitin kívül sehol máshol nem használatos. A temus (20, 14), tiemus (25, 4) írásmód, amint említettük, aukštaiti jellegű. Nem olyan gyakori azonban, mint a diena (9, 5; 12, 13; 19, 2 stb.), amely mindennapi szóként, úgy látszik, könnyebben terjed idegen fonetikával. A többi aukštaiti alak szinte kivétel nélkül egyedi. A -igi végű, hímnemű többes számú névmási melléknév alanyesete (= -iji) csak a žemaiti nyelvjárás alapján magyarázható: a régebbi žemaiti e hang a j előtt hasonulással i-vé válik: wysagalintigi (21, 3), senigi (37, 13). Néha e-vel is írják: schitegi (28, 5). A Silvarta szintén žemaiti alak. Tehát mindezeknek az alakoknak az i-vel való írása — amely az aukštaitiban ie-nek felel meg — a Katekizmo fontos žemaiti jegye. Egyetlen aukštaiti nyelvjárásban sincs i ezekben az esetekben.

és

Aukštaiti uo helyett a Katekizme rendszerint o-t írnak, kivéve azokat az eseteket, amelyekben valamennyi žemaitira jellemző ū hang áll. Hogy azonban ezt (o) hogyan ejtették, az szintén nem világos. Például: Dona (23, 11), doty (9, 21), ischdotas (26, 4), schwentosius (20, 19), wando (24, 5). Az aukštaiti uo itt egyáltalán nem fordul elő. Amint azonban korábban már említettük, ebben az esetben nem várható a dūnininkai vagy dounininkai fonetika előfordulása sem. Ha korlátozzuk az uo használatát, és összevetjük az aukštaiti alakokkal, itt is találunk néhány, valamennyi žemaitira jellemző vonást. Žemaiti az a-tövű főnevek -usu végű többes számú helyhatározó esete (a mai, valamennyi žemaitira jellemző alak -ūse, -ūs(e)): hukiusu (8, 15), Metusu (79, 22), wargusu (54, 22) stb.; kivétel az aukštaiti alak: Visosu daiktosu (8, 21).

Žemaiti továbbá a hímnemű főnevek -usius végű többes számú tárgyesete: schaukien-cziusius (50, 10), amely mindössze öt, -osius végű (aukštaiti -uosius) példával áll szemben.

Girtukle (29, 14), girtukles (30, 5) Daukantas és Valančius girtūklis alakjához, a dounininkai gęrtūklis ~ girtūklis (girtuoklis), a dūnininkai girtūklis ~ girtūklis alakjával hozható összefüggésbe (vö. [9] § 74, 12).

ai, ei

Žemaitiban és Kelet-Poroszországban ezek a kettőshangzók hajlamosak monoftongizálódni: mamāˑtė ([8] 17) ~ mamaite, āˑtė ([8] 15) ~ eiti. A Katekizme azonban mindenütt kettőshangzókat írnak. Az előforduló papekti (67, 12), neaplestumbi (79, 14) alakok sajtóhibának tekintendők (vö. [5] § 35). Feltételezik, hogy a litván nyelvjárásokban ez a monoftongizáció később kezdett kialakulni.

b) A žemaitiai hangváltozási törvény

Ezt a törvényt itt még részletesebben kell tárgyalni. A dūnininkai nyelvjárás alapján a törvény működése a következőképpen írható le: az irodalmi nyelv szóvégi ia, iai (a régi ā, āi folytatása lágy mássalhangzó után), iams végződései előtt a žemaitiai nyelvjárásban nincsenek affrikáták, kivéve a IV. ragozási osztályba tartozó (iu- tövű) névszókat: gaidē̇ ~ gaidžiai, jāu̇tė ~ jaučiai, gaidē̇ms ~ gaidžiams, grȧu̇.dė ~ graudžiai, āˑud, kęˑnt... (lásd [9] § 55); de rāˑtšių ~ rāčius, rāˑtšēˑ ~ račiai... ([9] § 91). Részletesebben kifejti „A poroszországi litván halászok nyelvjárása” című monográfia is, bemutatva, mennyiben érvényesül a törvény ott (a Kur-földi lagúnánál, Rusnė és Labguva között, valamivel délebbre; lásd [10] 19. és köv.): az irodalmi nyelv ia, iai végződései előtt megmarad a d, t: mėˑld ~ meldžia, kęˑnt ~ kenčia, žōˑudemus ~ žōdžiams, trēts ~ trēčias, jautēˑms ~ jaučiams, širdēi ~ širdžiai, grȧu̇.dei ~ graudžiai, gaidēi ~ gaidžiai, βōˑkietei ~ žōbėdžiai, sū jautēis ~ sū jaučiāš; ezzel szemben az irodalmi nyelv ią, iau, io, iu (iū), ių végződései és az ia előtt, amely a régi hosszú ā-ból rövidült, dž, tš affrikáták ejtődnek: sal.džē ~ saldžia, βaˑl.džē ~ valdžia, plāˑtše ~ plačia, māˑr.tše ~ marčia, gul.džā.u ~ guldžiau, saldžā.us ~ saldžiaus, matša.u ~ mačiau, saldžōˑus ~ saldžios, mēˑdžē ~ medžio, daˑn.gtsē ~ dangčio, kartšōˑus ~ karčios, gai.džū ~ gaidžiu, girdžū ~ girdžiu, kentšū ~ kenčiu, šir.džū ~ šir.džiu, βaˑltšū ~ valčių, βaldžē ~ valdžia (<*valdįā), deltšē ~ delčia (<*deltįā), sū širdžē ~ sū širdžia (<*širdįā), sū naktšē ~ sū nakčia (<*naktįā), didžēs ~ didžias (<*didįās), kartšēs ~ karčias (<*kartįās). (Lásd [3] 1, LIX. és köv., valamint vö. [5] § 28.)

E žemaitiai hangváltozási törvény alapján az 1547-es Katekizmo nyelve és nyelvjárása egyértelműen žemaitiai. A törvény következetesen érvényesül, néhány aukštaitiai alak kivételével.

Például: kientenczius (61, 4) ~ kenčiančius, pateme (30, 15) ~ pačiame, tretes (21, 8) ~ trečias, geidenczius (50, 11; 59, 3) ~ geidžiančius, schirde (43, 4) ~ širdžia, szadei (a borítón) ~ žodžiai,

de: szadzia (12, 13) ~ žodžio, treczia (17, 15) ~ trečia, didziap (10, 7) ~ didžiop..., mivel a žemaitiai törvény kialakulásakor itt még a régi litván hosszú ā volt. Ugyanehhez a (žemaitiai) törvényhez tartozik az is, amely a

lágy mássalhangzók után következő a > e-re vonatkozik. E tekintetben is megmaradt ez a törvény. Például: didesneme (28, 15) ~ didesniame, tiesausesis (25, 22) ~ tiesiausiasis.

A žemaitiai törvénynek csak néhány aukštaitiai kivétele van, mégpedig: gieidža (29, 9) ~ geidžia, treczas (19, 1) ~ trečias, patvaraianczias (30, 9, 10) ~ patvaro-jančios, krauias (76, 5) ~ kraujas, nenauias (29, 20) ~ nenaujas, walia (36, 22) ~ valia (egyes számú eszközhatározói eset). (Lásd [5] § 28.)

Ha áttekintjük az összes hangot, látni fogjuk, hogy ahogyan sok egyedi hang — nem is beszélve a žemaitiai hangváltozási törvényről —, úgy a hangok teljes rendszere is žemaitiai vagy žemaitiai jellegű lehet, és világos képet ad a žemaitiai hangrendszerről. Emellett számos aukštaitiai jelenség is előfordul. E helyütt megelégszünk a legjellemzőbb és legfontosabb esetekkel. Továbbá rendszerint a szó belsejét vettük figyelembe; a szóvéget csak ott érintettük, ahol ez szinte elkerülhetetlen volt (például az o tárgyalásakor).

c) A végződések rövidülése

A nyelvjárásokban a szó elejének vagy közepének, illetve a végződésnek a fonetikai változásai gyakran különböznek. Miután áttekintettük a Katekizmas fontosabb szóközépi hangjelenségeit, vessünk külön pillantást a végződésekre is.

Ma a szóvégződés leginkább Észak-Litvániában, részben pedig Nyugat-Litvániában változott meg: a rövid magánhangzók csaknem mindig kiesnek, a hosszúak rövidekké, a kettőshangzók pedig egyszerű magánhangzókká válnak.

Mi történik a szóvégződéssel a Katekizmasban?

a

Az abszolút szóvégi hangsúlytalan rövid a kiesik: atmen (10, 26), dirb (31, 10), gier (12, 14) ~ gera, piln (53, 12) ~ pilna. Ez megfelel a mai žemaitiai kiejtésnek. A žemaitiai kiejtésnek természetesen megfelel az a hangnak a kiesése is, amely a žemaiti hangváltozási szabály következtében keletkezett (e < *jā): gieid (29, 10) ~ geidžia, neapkient (20, 13) ~ neapkenčia; még egy egész szótag is kiesik (-je < *-jā): karaliau (63, 5) ~ karaliauja.

A szóvégi a s előtt, vagyis nem teljesen szóvégi helyzetben gyakran megmarad; Stangas számítása szerint itt körülbelül 160 alkalommal marad meg az a, és 38 alkalommal esik ki. A kiesésre példák: deschuns (47, 11), gals (39, 16), ischganims (56, 22), Pans (44, 2), pilns (65, 10), stals (77, 7), welns (53, 10; 78, 9) stb. Ez a kiejtés áll a legközelebb a žemaitiaihoz, valamint az észak-litvániai és a kelet-poroszországi litvánok egy részének kiejtéséhez.

i

Az I. ragozási osztályba tartozó igék 3. személyének szóvégi i-je a Katekizmasban csaknem mindig kiesik: gal, mil, nar, tik, tur. A mássalhangzós ragozású igék szóvégi i-je néha kiesik, néha nem, például: est (28, 3; 30, 15 stb.), dost (71, 18), giest (63, 16 stb.), esti (17, 8 stb.), dosti (25, 4 stb.), serkti (70, 3). Tehát a Katekizmasban ezekben az esetekben a szóvégi i teljes kiesése még nem történt meg, ahogyan az a mai žemaitiai nyelvjárásokban már végbement. Hasonló dolgot

Ezt más esetekkel és ezekkel együtt is megfigyelhetjük. Megjegyzendő továbbá, hogy a felszólító módban és néhány más esetben az į általában megmarad a Tízparancsolatban (vagyis nem a mindennapi beszédben) — ne tureki, Ne gimki, Ne užsmuschki, ne waky…

Megjegyzendő továbbá, hogy a Katekizmusban megmaradt į különböző eredetű, a mai nyelvjárásokban változatosan ejtik, a Katekizmusban pedig többnyire e-vel váltakozik: például egyes szám helyhatározó esetben: dąngugį (48, 1) és dąnguie (74, 22), dienagį (79, 23), izsguldimį (25, 7), stany (18, 8)…; galwoie (33, 10), kune (79, 10), szemeie (23, 10)…; úgy tűnik, hogy itt ingadozó kiejtés volt: az į és az e között, ahogyan ez a mai žemaičiai nyelvjárásokban vagy más nyelvjárásokban is előfordul, például a žemaičių raseiniškiai nyelvjárásban: påtēm,ę i.sėdėgem,ę ([8] 19) ~ magában az įsidėgime alakban.

Nagyjából ugyanez mondható el a visszaható igék -si partikulumáról is. -si. Nem szóvégi helyzetben egyes mai žemaičiai nyelvjárásokban nyíltan ejtett magánhangzója van (-se-), szóvégi helyzetben szintén nyílttá vált, félig hallható vagy teljesen lekopott: šokū'rọše ~ sukūrusi ([8] 19). A Katekizmusban a szóvégeken többnyire -se található, de -si is előfordul: kieliese (21, 16), makinase (30, 23), raschose (13, 4), skaitose (13, 14)…; dabaiesy (34, 15), stebisi (72, 7). Džūkija nyelvjárásaiban és Kelet-Poroszországban itt egyértelmű e (-se) áll. Ez arra enged következtetni, hogy a Katekizmus e (-se) alakja talán inkább régiség, mint nyelvjárási sajátosság.

ė

Ma a žemaičiai, az aukštaičiai nyugati és északi, valamint a kelet-poroszországi nyelvjárásokban a szóvégi hangsúlytalan -ė -i-vé válik vagy megrövidül: dã·vi ([8] 18) ~ davė, pamã·te ([8] 11) ~ pamatė. A Katekizmusban itt rendszerint e-t írnak (megrövidült): padare (9, 26), milaschirdigiste (20, 14).

Az ė-ről a szó másodlagos végződésében lásd korábban. A szóvégi o-ról szintén volt már szó. Anélkül, hogy külön kitérnénk a többi szóvégi hangra, itt még meg kell említeni a helyhatározó esetalakok megrövidülését.

-je

Ma szinte minden nyelvjárásban a helyhatározó esetalakok többnyire megrövidültek és megváltoztak. Ugyanez a helyzet a Katekizmusban is. Például: baszniczio (11, 6), diena (55, 10), wailo (12, 12), walia (67, 4), malane (47, 15), karaliste (63, 6), szeme (51, 8), dąngui (28, 22 stb.), Karaliaučiusban. E szóvégi megrövidülési sajátosságok ma is megtalálhatók a žemaičiai, az aukštaičiai nyugati és északi, valamint más nyelvjárásokban.

2. Morfológia

A morfológiában ugyanaz a kép rajzolódik ki, mint a fonetikában, bár itt a felvidéki elem hangsúlyosabb. Anélkül, hogy valamennyi nyelvtani kategóriát itt tárgyalnánk (egyeseket már a fonetikai részben is érintettünk), csak az ia- és i-tövű főnevek, valamint a tas névmás példáit vesszük szemügyre (lásd az 1. táblázatot). Ragozásukat összehasonlítjuk a salantai (donininkai) és a pãgramantisi (dūnininkai) ragozással. A pãgramantisi példáknál mindenütt megőrzött fonetikus írásmódú alakok mellett az irodalmi nyelv

1. táblázat

az irodalmi nyelv helyesírásával megadott megfelelő alakok. Az első két oszlop példái Ch. Stang tanulmányából származnak (lásd [8] 163), a harmadik oszlop példáit pedig P. Jonikas nyelvjárásleírásából gyűjtöttük (lásd [9]).

Láthatjuk, hogy a Katekizmus példáiban egyes esetek inkább a Pagramantis, mások pedig a Salantai alakjaival egyeznek; közös žemaitija-jelenségek is vannak, például tims, tus. Ezenkívül egyértelmű eltérések is vannak — ezek aukštaitija-jelenségek, például jauczui, nakties, illetve archaikusabb žemaitija-alakok, például az egyes szám eszközhatározói alakja: tu, amelyet Daukantas is tanúsít. Az ischmintiei alak a Klaipėda-vidéken és Kelmė környékén is előfordul. A dounininkai nyelvjárásban való ismertségét a Salantai akėi alakja mutatja. Ez újabb alak. A régi részeseseti alak a szirdij (su -i arba -ij galūne). i- tövű egyes szám birtokos esetének alakja háromféle: az aukštaitija-i -ies (nakties), amelynél gyakoribb a -es; ez leggyakrabban a szóvégi hangsúlyos szavaknál fordul elő; a tőhangsúlyos szavaknak rendszerint -is: ugnis (apie ugnies végződésük van... a tőhangsúlyról lásd [11] § 66), ez a végződés azonban aligha žemaitija-i. Vö. [5] § 331. A többes szám helyhatározói alakja, a hukiusu (= ūkiusu) tipikus közös žemaitija-jelenség, akárcsak a tims, tus. A mai žemaičiai alakjától csak abban különbözik, hogy még a régi u végződést is megőrzi. Vö. még a dūnininkai nyelvjárásban: βai kū's ~ vaikūse, gerū's ~ gerūse, dounininkų gerū's ([9] § 81 ir 103), a Kelet-Poroszországban (Rusnė és Labguva között) élő halászok nyelvjárásában pedig: girtū:klis ~ girtūklis, βi:tū:klis ([10] 25). A Katekizmus egyes számú helyhatározói alakjai, a szadegi, kraugeie az ė- tőhöz tartozó alakok, ahogyan például a žemėje is; ugyanez érvényes a nakteie, naktie alakra is (az -je szótag kiesett) ~ naktėje. Ugyanezt a tőt találjuk a Salantai és Pagramantis példáiban is: jáutie, βiejie ~ jautėje, vėjėje, ākie ~ akėje, ʒirdie ~ širdėje. Tehát itt az ia- ir i- tövek ė- tővé alakultak. Ez az átmenet más tövek esetében is előfordul. Így van ez a Katekizmusban, és úgy tűnik, minden žemaičiai-nyelvjárásban, valamint részben a kelet-poroszországi halászok nyelvjárásában is. (Vö. [9] §§ 79, 83, 87 és [10] 31.) A többi eset vagy a végződések rövidülésével, vagy a žemaičiai nyelvjárás általános hangtani sajátosságaival magyarázható, vagy azzal, hogy a Katekizmus kiadásának idején a žemaičiaiaknak még nem voltak meg egyes mai hangtani és alaktani sajátosságaik. Ezenkívül, mint már említettük, számos aukštaitija-jelenség is található.

3. Szóképzés

A morfológiából már megfigyeltük, hogy különösen a Katekizme egyes számú helyhatározó esetében — akárcsak egész Žemaitijában — a tő eltér a mai irodalmi nyelvétől. Hasonló tőbeli különbségeket természetesen minden esetben találhatunk. A melléknevek ma meghonosodott u- töve helyett a régebbi, minden litvánra jellemző a- tő található: biauras, egyes számú birtokos esetben biauraia (41, 4), ramas, többes számú alanyesetben ramij (37, 13) ~ ramūs, stiprij (37, 14) ~ stiprūs.

A žemaitijai nyelvjárásokban másuttinál gyakrabban kedvelik a melléknévi főnevekben az -ima- képzőt: karštimas (forró vírus — Vieksniai), plonimas (halánték — Endriejavas, Kvėdarna, Salantai). Ezzel a képzővel csak a Katekizmeből ismerjük a biaurimas (53, 4) szót (csúnyaság, bűn) — máshonnan nem ismert. Képzésmódjával kitűnik a skaitlius (31, 4) is, amelyet ma vagy régebben főként Žemaitijában és Kelet-Poroszországban ismertek. Vö. [12] § 106. A Katekizme különösen jellegzetes az -auyima- képző: kierschtaugimas (35, 15; 36, 9) ~ kerštauji-

mas, paliauginimas (47, 9) ~ paliaujimas, kariaugimas (55, 3). Ilyen típusú képzett alakokkal Bretkūnas írásaiban is találkozunk (lásd [13] 2, 129 és [14] Józsué IV 13), máshol azonban sehol, így nehéz megmondani, hogy csupán az írott nyelv vagy a beszélt nyelv alkotásai voltak-e. (Vö. [12] §§ 126, 210.)

Tudjuk, hogy a žemaitiaiak a névszói névmási mellékneveket ma is, de különösen régebben kedvelték. A Katekizme is bőven találni belőlük. Íme, csupán egyetlen oldalról, a 25.-ről néhány idézhető példa: piktai welna (2), milasjis die was (7), schwentągi kuna (11), teisusis kunas (16), teisjausesis liudimas (22).

A -ininka- és a -inyka- képző egyaránt széles körben ismert az élő nyelvben. Az elsőt főként a žemaitiaiak, a žemaitiai területekkel szomszédos aukštaitiaiak, valamint a kelet-poroszországi nyelvjárások használják; a másodikat a keleti, középső és délnyugati aukštaitiaiak (Prienai, Kapsukas, Vilkaviškis környékén). Régebben szélesebb körben volt ismert. Megtalálható a régi kelet-poroszországi íróknál: Bretkūnasnál, Vilentasnál, Vaišnora és mások műveiben (lásd [12] § 92). Valančiusnál és Daukantasnál is előfordul. Ez a -inyka-, nem pedig az -ininka- képző szerepel a Katekizmeben is: Letuwininkump (8, 2), neteisininku (29, 1 és alulról a 4.), hwkiniku (33, 1), Letuwinikus (39, 6).

A -aitė képző helyett a Katekizmeben a -eitė képzőt találjuk a tarneitė példában: többes szám alanyeset tarneies (36, 13), egyes szám részes eset tarneitei (57, 12). Bretkūnas írásaiban is előfordul.

A žemaitiaiaknál a felszólító mód átkerült az -ia- tőbe: például Pagramantisban e.i.kâm ~ eîkiame, e.i.kât ~ eîkiate (lásd [9] § 149). Ezzel párhuzamba állíthatók a Katekizme alakjai is: garobkiem (48, 14), imkiet (8, 4; 29, 8), giwenkiet (9, 14), permanikiet (11, 7), makikiet (24, 10) stb. Itt a k utáni i lágyító jel; az e az a helyett állhat, ha nem i-ből ered. (Vö. [5] § 31.)

Az aukštaitiai alakok közül említésre méltó az -ana képző: daruona (47, 3 és 10) a žemaitiai -ena: dovena, dovenoti. alak helyett.

4. Szókincs

Ahogyan a szóalkotás, úgy maga a szókincs sem nyújt különösebben sokat a Katekizme nyelvjárásának megismeréséhez és elkülönítéséhez. Ennek oka a könyv tartalma, amelynek kifejezésére igen általános szókészlet szolgál; ez aztán többnyire más, hasonló vagy közeli tartalmú írói művekben is ismétlődik. Még az olyan jellegzetesebb szó is, mint a daugsinti ~ dauksink (50, 2), megtalálható Bretkūnasnál, Daukšánál ([15] 106) és Donelaitis írásaiban is. Vagy az elavulttá, archaizmussá vált betaig (52, 9), betaigi kötőszó is előfordul Bretkūnasnál ([14] 2, 104), Vilentasnál ([16] 15), Daukšánál ([15] 37 és 598), valamint más régi írásokban.

Mindazonáltal találhatunk egy-két olyan szót, amely alakja vagy jelentése alapján sajátos a žemaitiaiak számára: a druktybė (53, 5) ~ drūktybę („erőt”) a žemaitiai drūkst, ans szóval kell párhuzamba állítani; a jelentése „ő”, továbbá az weizdedauau (11, 4) („nézegettem”) szót is a žemaitiaiakhoz kell sorolnunk. Még megemlítendő a didžiaus (31, 9) („legnagyobb”) „különösen” jelentésben, valamint a weikiaus (10, 6) („gyorsabban”).

A jellegzetesebb aukštaitiai alakok közül említésre méltó: trėkti—netrėkiet (16, 22) („ne pusztítsátok”), ma már csak a dzūkiaiak nyelvjárásában ismert; vėzu (33, 13) ~ ūžu („hogy”), az ata- előtag: attadokiet (32, 17) és mások. Természetesen ezek némelyike lehet elavult alak is.

III. NÉHÁNY KÖVETKEZTETÉS

1. Mažvydas Katekizmusának lokalizálása a žemaitiai nyelvjárásban

Miután bebizonyítottuk, hogy a Katekizmo nyelvének nyelvjárási alapját a žemaitiai nyelvjárás alkotja, még azt is bizonyítanunk kell, hogy pontosan melyik žemaitiai tájhoz, illetve alnyelvjáráshoz áll a legközelebb. Ez már nehezebb kérdés. Igaz, Ch. Stangas, amint már az elején említettük, gondos tudományos kutatásaira támaszkodva arra a következtetésre jut, hogy a Katekizmusban az északnyugati žemaitiai nyelvjárási elem a legmarkánsabb. Ch. Stangas szerint, ha Mažvydas korában a dūnininkai–dounininkai nyelvjárási határ már ugyanott húzódott, mint ma, akkor Mažvydasnak a Švėkšna — Kvėdarna — Varniai — Raudėnai határtól nyugatra fekvő vidékről kellett származnia (vö. [5] 168. o.). Vagyis Mažvydas nem dūnininkas. Ezután (§ 335) Ch. Stangas megpróbálja megcáfolni A. Schleicher érveit, amelyek Mažvydast a Klaipėda-vidékhez sorolják. Tehát Mažvydas nem donininkas. Különösen Ch. Stangas álláspontját követve az marad, hogy Mažvydast a dounininkaihoz, vagyis az északnyugati žemaitiaiakhoz soroljuk. Bár ezt nem mondja ki világosan, Ch. Stangas által tárgyalt néhány fonetikai nyelvi adatból (vö. [5] 169. o.) úgy tűnik, hogy nem hajlik arra, hogy Mažvydast a legészaknyugatibb sarokba helyezze. Végül (§ 337) Stangas kijelenti, hogy ennél pontosabban már nem mer lokalizálni.

Mivel nem vállalkozunk arra, hogy Ch. Stangas teljes felhasznált anyagát kellőképpen ellenőrizzük, vagy a hiányzó részeket bőségesen kiegészítsük, majd ezek alapján önálló következtetéseket vonjunk le, állításainak szinte mindegyikét általánosságban elfogadjuk. Ch. Stangas nem csupán ezzel az egy kutatással szerzett érdemeket a litván tudomány számára. Itt különösen meg kell említeni, hogy közreműködött a „Poroszországi litván halászok nyelvjárásának” leírásában. Szinte csodálatra méltó, hogy egy külföldi, egy norvég ilyen sikeres kutatásokat végez a litván nyelvjárásokról. Ez arra indít, hogy bizalommal tekintsünk a Mažvydas Katekizmusának nyelvéről szóló tanulmányára is, amelyben a nyelvjárás kérdését is tárgyalja, ha nem is egészen teljeskörűen. A tanulmányról igen elismerően nyilatkozva, a litván filológiában ismert E. Frenkel professzor így ír: „Ami Mažvydas nyelvjárását illeti, amelyet Stangas könyve következő részében vizsgál, egyetérthetünk e tudós véleményével, miszerint az író az északnyugati žemaitiai nyelvjárások egyikét használja. Egyelőre azonban nem tudjuk pontosan megállapítani, melyiket. Csak az bizonyos, hogy Mažvydas nem a Klaipėda-vidéken született. Már az a tény is, hogy nem tudott németül, kizárja annak lehetőségét, hogy Mažvydas szülőföldjét Kis-Litvániában keressük. Ch. Stangas úgy véli, hogy Mažvydas nyelvjárásának keleti határát a Švėkšnától Kvėdarnán és Varniain át Raudėnaiig húzódó vonal alkotja. Mažvydas nem ír tisztán žemaitiaiul; a felvidéki nyelvjárások néhány sajátosságát is használja. Ez nem meglepő: hiszen Mažvydas Vilentasnak, vagyis egy felvidékinek az unokatestvére. Az egyházi dolgokat Mažvydas általában a felvidéki nyelvjárás szabályai szerint fejezi ki. Stangas alaposan megtanulta a mai žemaitiai nyelvjárásokat. Többször járt Litvániában, különösen Žemaitija vidékén. Ha kételyei támadtak a žemaitiai szavak alakját illetően, az ott élő tudósokhoz fordult; az ő útmutatásaikat használta Mažvydas nyelvjárásának vizsgálatára és helyének lehető legpontosabb meghatározására, jóllehet nem titkolja, hogy Mažvydas korának és a mai nyelvjárások határai nem minden esetben esnek egybe” ([17] 141).

Annak alátámasztására, hogy Ch. Stangas lokalizációja nem alaptalan, nem puszta légből kapott állítás, említsünk meg még egy-két nyelvi adatot (néhányat már korábban is ismertettünk).

Az egyes szám helyhatározói esetében az e (az *en-ből származó) és az i váltakozása (Galwagi 24, 9: galwaie 33, 10) alapján arra következtethetünk, hogy a Katekizmus nyelvjárásában szűk e-t vagy nyílt i-t ejtettek. Ehhez a kiejtéshez a középső žemaitiaiak kiejtése áll a legközelebb, a legdélebbi területeké pedig a legtávolabb; az északiak kiejtése a szóvégi hangok rövidülése miatt nem egyértelmű. Például a Pagramantis környékén így mondják: patšėmė dugnė ([9] 88) ~ „éppen a fenéken”, a švėkšnaiak pedig: pâtėm,ė i:sėdėgem,ė ([8] 19) ~ patėmi, -e įsidėgemi, -e, a telšiaiak: pâtėm,ė dōgn,ė ([8] 11). Ugyanez figyelhető meg az egyes szám eszközhatározói esetében és más hasonló esetekben is.

Ha a davė: devė alakok használati határai a XVI. században ugyanott húzódtak volna, mint ma, akkor Mažvydas sem a délkeleti žemaitiaiak sarkából, sem pedig a tengerpartról — a Veiviržėnai — Kartena — Salantai — Mosėdis határtól nyugatra — nem származhatott volna. (Vö. [5] 168.) A régebbi alak a davė, Mažvydasnál azonban már a devė: deve (11, 10; 26, 6), izadzewe (33, 13) alak szerepel. Ma a devė alak egész Közép-Žemaitijában használatos; Biržairól és a kelet-poroszországi halászok körében is így mondják. Hogy Mažvydas nem a tengerparti vidékről, vagyis nem a Klaipėda-vidékről származik, azt a mai nyelvi adatok alapján az is mutatja, hogy a mai tengerparti žemaitiaiak (Plungė, Salantai, Skuodas, Kretinga, Klaipėda) a tővégi hangokban egyáltalán nem használnak affrikátákat. Például az affrikátákat kerülő tengerparti žemaitiaiak így mondják: būtio, matiau, vediau ~ būčiau, mačiau, vedžiau, a Katekizmusban pedig ilyen jelenségekkel már nem találkozunk.

Vajon nem azért kezdték-e Mažvydast poroszországi litvánnak nevezni, és Kis-Litvánia első írójának tartani, mert Königsbergben tanult, és ott adta ki a Katekizmust; vö. például ezt a megfogalmazást: „Kis-Litvánia első írói (Mažvydas, Vilentas, Bretkūnas …)” ([18] 14). Valószínűleg ezért alakult ki az a hajlam is, hogy magát a Katekizmus nyelvét és nyelvjárását ezzel a vidékkel azonosítsák, különösen azért, mert A. Schleicher is a klaipėdaiak nyelvjárásához sorolja Mažvydas Katekizmusát, bár földrajzi területét láthatólag nem határozza meg pontosabban.

Tehát az összes felhozott nyelvi adat legfeljebb azt mutatja, hogy a Katekizmus nyelvjárása a mai északnyugati (a legészaknyugatibb sarok kivételével) és közép-žemaitiai nyelvjárásokhoz áll a legközelebb. Szerzőjének és fordítójának onnan való származtatásával láthatólag egyetlen nyelvi vagy nyelvjárási adat sem mond ellent.

2. Až aukštaičių nyelvjárási elem Mažvydas Katekizmusában

A Katekizme egyes helyeken előforduló aukštaitiságokról már külön alkalmakkor is szóltunk. Már csak annyi marad, hogy itt egy helyen kiemeljünk vagy megismételjünk néhány dolgot.

A žemaitis hangváltozási szabályt szem előtt tartva összesen csak hat aukštaitiságot találunk, például: gieidza (29, 9), treczas (19, 1)… (lásd e tanulmány II, 1, b pontját).

Jó néhány aukštaitiságot találunk ott is, ahol az ie kettőshangzót használják. Ezek az aukštaitiságok azonban kétfélék. Egyik csoportjukat általános jelenségeknek nevezhetjük: az aukštaitiai és a žemaitiai nyelvjárásokban egyformán ejtik őket; ilyenek ezek a szavak: a) dievas,

b) niekakiu (a tagadószóban: nie-), c) szláv jövevényszavak, például: zwiera. A másik csoport különféle egyedi esetekben fordul elő. Itt a leggyakoribb aukštaitiság a diena, nyilvánvalóan azért, mert ez a legelterjedtebb és legköznapibb szó; ritkábban vagy csupán egyszer előforduló példákból különféléket találunk: lieka (22, 11 és 13), liepk (56, 13 és 21), lieszuwis (39, 19), sziebk (47, 6), sziedu (73, 8), tiemus (25, 4), tiesas (34, 20), zwiena (54, 17), wieschpatijs (55, 12).

Aukštaičių uo kettőshangzót a Katekizme egyáltalán nem sikerült megtalálni. Aukštaičių jellegűnek csak azok tekinthetők, amelyekben az összes žemaičių ū helyett (Mažvydánál rendszerint u) a Katekizme o szerepel; ilyenből csak ezek vannak: Visosu daiktosu (8, 21), schwen-tosius (20, 19).

A man a névmás helyett a žemaitiai o, u alakot ejtenek. Arra, hogy ez a jelenség régi a litván nyelvben, egy 1572-es dokumentum példája utal: kaip mon dewas padieck ([19] 39, 16). A Katekizmusban itt a áll – ahogy sok aukštaitiai nyelvjárásban is.

A žemaitiai duovena, duovina (~ dovena) helyett a Katekizmusban dawana szerepel (47, 3) ~ dovana; ugyanígy: dawanati (10, 4) ~ dovanoti.

Ilyen vagy másféle, különböző típusú aukštaitiságokból még többet is találhatnánk. Különösen a szókincsbeli vagy morfológiai jelenségek tűnnek fel mindenkinek (például az a- tő dativusa: a- – jauczui (31, 11). Megjegyzendő azonban az is, hogy a szöveg tartalma miatt a szókincs annyira általános és szűk körű, hogy nem merünk belőle semmiféle következtetést levonni.

Aligha kell bizonygatni, hogy az aukštaitiai nyelvjárások közül itt nincs jelen a keleti vagy dzūk nyelvjárási elem. Az olyan előforduló alakok, mint például attadokiet (32, 17), feltehetően archaizmusok – más régi, nem keleti nyelvjárású szövegekben is előfordulnak, például Petkevičiusnál: ataduome ([20] 32). A hangsúlytalan hosszú szóvégi magánhangzók rövidülése és megrövidítése megfelel az aukštaitiai nyugati északi nyelvjárások kiejtésének. Összességében elmondhatjuk, hogy az aukštaitiságok az aukštaitiai nyugati nyelvváltozatból származnak.

Mivel a kifejezett aukštaitiai nyelvjárási elem okairól semmi biztosat nem tudunk, csak találgatni lehet. Ezek közül említésre méltó: 1) a rokonság és az együttműködés az aukštaitiai Vilentasszal; 2) más aukštaitiai segítők és munkatársak; 3) Mažvydas és munkatársai közös tanulmányai, valamint a Katekizmus kiadása Königsbergben; 4) a szóban hirdetett vallási tartalmakat már így vagy úgy általánosíthatták, és megpróbálhatták hozzáigazítani más nyelvjárásokhoz; vélhetően az általánosítás és az alkalmazkodás célja a Katekizmus szerzőjétől sem volt idegen, különösen mivel ő maga is így szólítja meg „milosius bralius ir seseris Letuwinikus ir szemaiczius” (39,6).

LITERATŪRA

1. Mažvydas, Seniausieji lietuvių kalbos paminklai iki 1570 metams, Spaudai parūpino dr. Jurgis Gerullis, Kaunas, 1922.

2. F. Specht, Šyrvids Punktai sakimu, Göttingen, 1929.

3. K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas, 1, Kaunas, 1924.

4. A. Salys, Lietuvių kalbos tarmės (rankraščio teisėmis, stud. J. Laboko užrašai), Kaunas, 1935.

6. Kalbotyros klausimai

5. Ch. S. Stang, Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas, Oslo, 1929.

6. J. Endzelin, Lettische Grammatik, Riga, 1922.

7. A. Salys, Archivum Philologicum, Nr. 4, 21–34, Kaunas (1933).

8. G. Gerullis, Litauische Dialektstudien, Leipzig, 1930.

9. P. Jonikas, Pagramančio tarmė, Kaunas, 1939.

10. J. Gerullis, Ch. Stangas, Lietuvių žvejų tarmė Prūsuose, Kaunas, 1933.

11. P. Skardžius, Daukšos akcentologija, Kaunas, 1935.

12. P. Skardžius, Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius, 1941.

13. Postilla, tatai esti, Trumpas ir Prastas Iszguldimas, Euangeliv... Per Jana Bretkuna, 1—2, Karaliaucziuie 1591. Vilniaus Valstybinio V. Kapsuko v. universiteto Mokslinė biblioteka, LR 1621—1622.

14. Biblia, tatai esti Wissas Schwentas Rasztas Lietuwiszkai perguldytas per Janą Bretkuna... (1590, rankraštis).

15. Postilla Catholica... Per Kúniga Mikaloiv Davkszą... perguldita... Wilniui... 1599.

16. Enchiridion, Catechismas maszas... pergulditas... per Baltramieju Wilenthą... Ischspaustas Karalaucziui MDLXXIX.

17. E. Fraenkelis, Archivum Philologicum, Nr. 2, 140–143, Kaunas (1931).

18. P. Skardžius, Archivum Philologicum, Nr. 4, 7–20, Kaunas (1933).

19. J. Gerullis, Senieji lietuvių skaitymai, Kaunas, 1927.

20. Polski z Litewskim Katekizm... Nakładem... Malchera Pietkiewicza,... w Wilnie... 1598.

ГОВОР ПЕРВОЙ ЛИТОВСКОЙ КНИГИ

Ю. Ю. СЕНКУС

Резюме

В статье указывается, какой говор литовского языка принят за основу в переведенной М. Мажвидасом и в 1547 году изданной первой литовской книге „Catechizmysa prasty szadei“ (в статье сокращенно называемой „Katekizmas“—„Катехизис“).

В вводной части статьи приводятся имеющиеся предположения и проведенные исследования по данному вопросу, который лучше всех решался X. Стангом в его труде „Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas“. Этому труду в статье и уделяется большое внимание. Станг приходит к следующим выводам: по происхождению Мажвидас был не из Восточной Пруссии; основа языка в „Катехизисе“ — северный или средне-жемайтский говор; говор „Катехизиса“ не чисто жемайтский, а с примесью аукштайтского. Далее, в статье коротко описываются некоторые изменения, происшедшие в литовском языке, территория жемайтского говора и его основные особенности, что является обязательным при решении избранного вопроса.

Во второй, основной, части статьи („Говоровые особенности Мажвидас-ского Катехизиса“) дается обзор фонетики, морфологии, словообразования и лексики первой литовской книги и указывается сходство ее языка с со-

временным жемайтским говором. Указывается, например, что вместо имеющегося в современном литовском литературном языке е в Катехизисе пишется и е, и ie (tiews, milieti); вместо tiems, tuos — tims, tus, вместо žodyje—szadegi (žadėje).

Указывается, что в „Катехизисе“ чаще всего встречающийся a, вместо имеющегося в литовском литературном языке o, как, например, в словах bralei, szadei (broliai, žodžiai), характеризуется как древнебалтийское явление.

Тот факт, то в основу „Катехизиса“ положен жемайтский говор, подтверждается так называемым жемайтским звуковым законом. Суть этого закона заключается в том, что перед окончаниями слов литовского литературного языка -ia, -iai (происшедшими из -ā, -āi, после мягкого согласного), -iams жемайтский говор, за исключением имен существительных IV-го склонения (iu- основы) и имен прилагательных, напр., račius, račiai, не имеет аффрикат (č, dž), напр., kent, gaide (в литературном языке kenčia, gaidžiai).

Этот жемайтский звуковой закон подтверждает, что говор „Катехизиса“ 1547 года является жемайтским. В „Катехизисе“ этот закон, за исключением нескольких аукштайтских языковых особенностей, сохраняется совершенно последовательно.

В третьей — последней части статьи („Некоторые выводы“), придерживаясь мнения X. Станга, автор пытается локализировать язык „Катехизиса“ в жемайтском говоре. Хотя и нельзя ясно доказать, однако предполагается вывод, что в „Катехизисе“ яснее всего выступает северо-западный или среднежемайтский говоровый элемент (ср. в „Катехизисе“ чередование e с i в местном падеже: galwaie, dienagi). Встречающиеся в „Катехизисе“ особенности аукштайтского говора (аукштайтский говоровый элемент) являются общими для всех аукштайтов или только для западных аукштайтов. Причины возникновения в „Катехизисе“ аукштайтских говоровых элементов могли быть следующие: родство и сотрудничество Мажвидаса с аукштайтом Виленгасом; другие его сотрудники и помощники аукштайты; издание Мажвидасом и другими его сотрудниками коллективной студии и „Катехизиса“ в Кенигсберге и, в конце концов, попытка приспособить свой письменный язык к другим говорам.