RECENZIJOS

A FELSŐ-DNYEPER VIDÉKÉNEK VÍZNEVEI ÉS A BALT MÚLT

V. N. Toporov és O. N. Trubacsov, A Felső-Dnyeper-vidék vízneveinek nyelvészeti elemzése, Moszkva, 1962, 270 p.

A balti helynévanyag jelenléte a mai Litván SZSZK területétől messze délre és keletre ma már nem kétséges. A kérdés csupán az, hogy mennyi van belőle, milyen messzire terjed, kik voltak a helynévanyag örökösei, és hová tűntek. A tudósok már többször megpróbáltak választ adni ezekre a kérdésekre. Az említett problémák kutatástörténetét áttekintve (A. Kočiubinskytől és L. Pogodintól K. Būgáig és M. Fasmerig) könnyen észrevehetjük, miként változtak e kutatások következtetései. Míg e területen az első lépések bizonytalanok voltak, és a balti helynévanyag elterjedési határai igen meghatározatlanok maradtak, K. Būga és M. Fasmer kutatásai a fent említett kérdések némelyikére már viszonylag pontos válaszokat adtak. V. Toporov és O. Trubačiov „A Felső-Dnyeper vidékének vízneveiről szóló nyelvészeti elemzés” című monográfiája e kutatások logikus folytatása, amely megerősíti a korábbi kutatók, különösen K. Būga véleményét a balti helyneveknek a mai Litvániától délkeletre való jelenlétéről. Csakhogy a balti helynévanyag jóval nagyobb mennyiségben fordul elő, és elterjedési határai jelentősen kitágulnak.

A vizsgált anyag gazdagsága, a módszer pontossága, valamint a következtetések szélessége és újszerűsége alapján ez a könyv, úgy tűnik, döntő jelentőségű lesz a baltiak és a szlávok múltjának bizonyos kérdései megvilágításában. Ezt szem előtt tartva rövid cikkünkben nem törekszünk arra, hogy akár csak valamelyest is részletesen értékeljük a könyvet; csupán a baltisztika szempontjából fontosabb kérdések közül szeretnénk néhányat érinteni.

Mindenekelőtt a módszertani kérdéseknél kell megállnunk. A könyv vitathatatlan előnye a terület korábbi munkáival szemben, hogy itt nem csupán a kiválasztott terület helynévanyagának valamelyik tájegységét vagy nyelvi-etnikai rétegét vizsgálják, hanem gondosan kutatják az egész terület valamennyi vízneveit, az összességükben igyekeznek bizonyos képzési típusokat vagy lexikai rétegeket felismerni, és csak ezután vonnak le következtetéseket. A könyv másik pozitív módszertani vonása, hogy első ízben vizsgálják ilyen széles körűen és következetesen a Felső-Dnyeper vidékének vízneveit, és a képzéstani elemzést teszik meg alapnak, míg a víznevek etimológiai (lexikai) vizsgálatát — bármennyire fontos is — csak segédeszköznek tekintik.

221

A Felső-Dnyeper vidékének helynévanyaga igen bonyolult történeti folyamaton mehetett keresztül. A szlávok által elfoglalt területeken a balti helyneveket évszázadokon át a szláv nyelvek fejlődési törvényszerűségei alakították. E törvényszerűségek hatására sok közülük a helyettesítés és a népetimológia következtében felismerhetetlenségig megváltozott. A könyv egyik fő következtetését szem előtt tartva — miszerint a helyi balti lakosság asszimilációja nem egyetlen időpontban és nem egyszerre ment végbe, és lehetséges volt egy kétnyelvűségi időszak — feltételezhető, hogy a Felső-Dnyeper vidéke vízneveinek fejlődése, különösen fonetikai szempontból, igen sajátos lehetett. E megfontolások alapján a szerzők megalapozottan vetik fel, és a gyakorlatban követik is azt az elvet, hogy a Felső-Dnyeper vidéke vízneveinek porosz, litván és lett helynevekkel való összehasonlításakor nem lehet többé kizárólag a balti és szláv nyelvek hagyományos hangtani törvényeire támaszkodni, amelyeket főként a balti és szláv nyelvek közös szókincse alapján állapítottak meg, hiszen a Felső-Dnyeper vidékének különleges nyelvi és történeti viszonyai e törvények működését bizonyára jelentősen akadályozták és módosították. Emellett számos balti helynév akkor kerülhetett be a szláv nyelvekbe, amikor egyes szláv nyelvi törvényszerűségek hatása már megszűnt, vagy éppen a helyi nyelvi törvények hatására változhatott meg. Mindezen okokból a lexikai vizsgálat nem mindig lehet eredményes. A szerzők felismerték, hogy a víznevek eredetének magyarázatában a legmegbízhatóbb kritériumot csakis az affixációjuk jelentheti.

Véleményünk szerint ez a helyes kutatási módszer volt az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy a szerzők igen fontos következtetésekre jussanak; ezek főbb pontjait itt soroljuk fel.

Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a balti víznévanyag elterjedési területe mind déli, mind délkeleti irányban jelentősen kitágul. Eddig a Pripjatyot tekintették annak a déli határnak, amelyet a baltiak soha nem léptek át. A szerzők arra alapozva, hogy a Pripjaty bal partján nagy balti víznévközpontok találhatók, valamint hogy elsőként fedeztek fel balti vízneveket a Pripjaty déli oldalán, arra a következtetésre jutnak, hogy a Pripjaty nem volt a balti elterjedés elszigetelő déli határa. Ezt többek között a balti helyneveknek a Pripjaty mindkét oldalán, északon és délen való ismétlődése is mutatja (Случье, Сажелка, Виша stb.).

A Dnyepertől keletre, konkrétan a Szozs medencéjében előforduló balti helynevek létét a nyelvészek sokáig tagadták. Még nagy toponomistánk, K. Būga is csak az 1923-ban írt, „A Szozs menti litvánok” című cikkében ismerte el a balti helynevek jelenlétét a Szozs medencéjében. M. Fasmer is felfigyelt a balti helynévanyag jelenlétére ezen a folyóhálózaton. V. Toporov és O. Trubačiov jóval több balti helynevet talál a Szozs medencéjében, és az egész folyó mentén való egyenletes elhelyezkedésükből arra következtetnek, hogy a baltiak jelenléte nem ér véget a Szozs medencéjénél. A szerzők még keletebbre haladnak, és a Deszna középső és felső folyásánál, ahol balti nyelvi elemeket eddig úgyszólván nem mutattak ki, mintegy száz balti víznevet találnak. A Deszna vízgyűjtőjén azonban kevesebb ilyen név van, mint a Szozsén, ami a szerzők szerint arra utal, hogy a balti terület keleti határa a közelben húzódik. A keleti határt véglegesen az Oka felső folyásának vízneveit megvizsgálva lehet majd meghatározni.

E monográfia egyik legfontosabb és legújabb következtetése a balti helynevek délkeleti elterjedési határának meghatározása, és ezzel együtt a baltiak és a

222

az iráni nyelvekkel való közvetlen kapcsolatok megállapítása. A szerzők ezt a határt jóval délkeletebbre helyezik, mint korábban, a Szejm folyó vízgyűjtő területére, ahol mintegy húsz balti folyónevet találnak. Figyelemre méltó, hogy szinte valamennyi a Szejm jobb partján található. Mi magunk pedig szeretnénk hangsúlyozni, hogy többségük balti jellege nem kétséges.

A nyelvészek, különösen az utóbbi időben, számos lexikai párhuzamot figyeltek meg a balti és az iráni nyelvek között. E párhuzamok magyarázata azonban mindig sok nehézséget okozott, mivel mindeddig egyöntetűen azt a nézetet vallották, hogy a balti és az iráni nyelvek között nem volt közvetlen kapcsolat. A baltiak délkeleti etnikai határának a Szejm vízgyűjtő területére való áthelyezése, ahol szinte kétségtelen iráni nyomok találhatók, lehetővé teszi a szerzők számára azt a következtetést, hogy a Szejm valamikor a balti és az iráni nyelvek közvetlen érintkezésének helyszíne volt.

A könyv teljesen új megközelítésben tárgyalja azoknak a balti törzseknek a későbbi sorsát is, amelyek ilyen markáns nyomokat hagytak a Felső-Dnyeper-vidék toponímiájában. K. Būga azt állította, hogy a mai Litvánia területétől valaha messze délkeletre élő baltiak a szlávok nyomására északnyugat felé húzódtak, és már a 6–7. században elérték a mai területeket, miközben a szlávok eljutottak Vilnius földjéig¹. V. Toporovas és O. Trubačiovas könyvükben megalapozottan vetik fel azt az elképzelést, hogy a szlávok által szorongatott baltiak tömeges elvándorlására nem került sor, hanem a szlávok a balti törzsek lakta területekre fokozatosan behatolva helyben asszimilálták a baltiakat. Ezt bizonyos víznévképzési sajátosságok is alátámasztják, például a szuffixumok sorrendje, különösen pedig az a tény, hogy balti eredetű nevet viselnek egészen kis patakok, valamint olyan lakott helyek jelentős számban, amelyek neve viszonylag gyorsan változik. A baltiak asszimilációja nem egyszerre és nem mindenütt mehetett végbe. A szerzők szerint a szlávok által elfoglalt egyes balti területeken az asszimiláció folyamata hosszú és bonyolult volt, és valószínűleg kétnyelvűségi időszak kísérte. A kétnyelvűségi időszak hipotézisét a szerzők mindenekelőtt a -as, -us végződésű balti helynevek fonetikai-morfológiai helyettesítésének pontosságával támasztják alá a szláv nyelvekben. Véleményünk szerint a kétnyelvűségi hipotézist a Felső-Dnyeper-vidék egyes vízneveinek szemantikai párhuzamai, pontos szemantikai tükörfordításai is alátámasztanák, például: Вязовенка (amelyet a szerzők a litván ąžuolas, lett ozols, porosz ansonis szóval vetnek össze) és Дубовонка, Дубровейка; Лисичка||Ропша (vö. orosz лиса; Ропша — az iráni „róka” szóból) és mellékfolyója, Лопанка (vö. litván lapė). Még akkor is, amikor a szlávok messze északra hatoltak, az általuk elfoglalt területeken hosszú ideig maradtak balti enklávék, amelyek a kétnyelvűségi időszak során fokozatosan eltűntek. V. Toporovas és O. Trubačiovas úgy vélik, hogy e enklávék némelyike meglehetősen sokáig, akár a Kr. u. második évezred kezdetéig is fennmaradt.

Ha elfogadjuk ezt az elméletet (és egyelőre semmi alapunk sincs arra, hogy kételkedjünk benne), véglegesen megoldhatnánk a baltiak múltjával kapcsolatos néhány más problémát is. Ez mindenekelőtt a mai Litván SZSZK területén kívül, attól keletre és délre fekvő litván enklávék kialakulásának kérdését érinti.

¹ Apie tai žr. K. Būga, Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 740 ir kitur.

223

A víznevek elemzésére támaszkodva a szerzők elvetik egyes tudósok felvetését, miszerint a Felső-Dnyeper-medence balti toponímiáját később hadifoglyok vagy más telepesek hozhatták magukkal. A 700–800, a Dnyeper-vidék egészén viszonylag egyenletesen eloszló balti víznév cáfolhatatlanul igazolja V. Toporovas és O. Trubačiovas következtetését. Emellett a balti víznevek szuffixumainak sorrendje is azt mutatja, hogy a Felső-Dnyeper-vidéken a balti toponímiai maradványok rétege régebbi a szlávnál. A szerzők szerint a lingvisztikai vizsgálattal elérhető legrégebbi időktől kezdve a Felső-Dnyeper-vidék meghatározó etnikai eleme a balti volt. E megállapítás logikus következményeként a könyv felveti a régi baltiak hozzájárulásának kérdését a Felső-Dnyeper-vidék történelméhez, a szó legtágabb értelmében.

A monográfia a Felső-Dnyeper-vidék balti vízneveinek az egyes balti törzsi nyelvjárásokhoz való tartozását is tárgyalja. A szerzők véleménye szerint a szuffixumok és a lexikai elemek arra utalnak, hogy a Felső-Dnyeper-vidéken vannak a lettekhez (az -ėja szuffixum), a litvánokhoz (az -ija, -esa, -asa szuffixum), a jatvingokhoz (az -da szuffixum), illetve a poroszokhoz rendelhető víznevek (Стаона, Стаоня és mások; vö. porosz stabis ’kő’; Поня, vö. porosz pannean ’mocsár’; Гейшинка, vö. porosz geeyse ’gólya’). Általában véve azonban ez a kérdés nagyon bizonytalan. Az imént említett esetek lényegében még nem mondanak semmit arról, hogy a víznév valamelyik akkori balti nyelvjáráshoz tartozik-e, mivel a szerzők szerint a hozzávetőleg azonos területhez köthető fonetikai, morfológiai és lexikai sajátosságok egyetlen ma ismert balti nyelvjárással sem esnek egybe. A szerzők feltételezik, hogy a Felső-Dnyeper-vidéken létezhetett valamiféle, számunkra ismeretlen balti nyelvjáráscsoport. Igaz, e feltevés alátámasztásához egyelőre túl kevés adat áll rendelkezésre.

Véleményünk szerint ezenkívül a fent említett, a balti nyelvjárási tagolódásra utaló egyes jegyek hitelessége is komoly kétségeket ébreszthet. Például egyáltalán nem világos, miért tartják a szerzők a -ija képzőt kizárólag a litván névadásra jellemzőnek, és állítják, hogy a lettek egyáltalán nem ismerik ezt a képzőt (148., 239. o.). Hiszen már J. Endzelynas is, akinek a lett víznevek képzéséről szóló tanulmányát² a szerzők felhasználják, több lett víznevet is közölt -ija képzővel: Cilm-ija, Guob-ija, Lub-ija, Māl-ija, Sar-ija, Sāl-ija, Tēic-ija. Ma az ilyen helynevek jegyzékét legalább a kétszeresére lehetne növelni: Ak-men-ija³ pl., Akmin-ija³ pat., Aps-ija³ pat., Bērz-ija³ pat., Čērp-ija³ pat., Gal-ijas³ pat., Kaln-ijas⁴ f., Kļav-ija⁴ pat., Krūkl-ija⁴ pat., Lūkst-ija⁴ pat. Tehát a -ija képző önmagában nem mond semmi biztosat arról, hogy a víznév lett vagy litván eredetű-e.

A balti–szláv kapcsolatok mellett a könyv részletesen tárgyalja a szláv–finn és a balti–finn nyelvi kapcsolatokat is. A balti–finn nyelvi kapcsolatok kérdésének

² J. E n d z e l ī n s, Die lettländischen Gewässernamen, „Zeitschrift für slavische Philologie“, XI. Leipzig, 1934, p. 127.

³ J. E n d z e l ī n s, Latvijas PSR vietvārdi, I daļa, 1. sējums, Rīgā, 1956, attiecinkamai p. 15, 17, 40, 106, 164, 294.

⁴ Ten pat, I daļa, 2. sējums, Rīgā, 1961, attinkamai p. 22, 110, 151, 346.

224

megoldására már számos, különféle profilú kutatás indult. E kutatások túlnyomó többsége azonban a balti és a balti-finn kapcsolatokkal foglalkozott, míg a balti–volgai finn nyelvi érintkezések problémája sokkal kevésbé kutatott. V. Toporov és O. Trubačov könyvükben valamivel részletesebben tárgyalják a baltiak és a volgai finnek nyelvi viszonyait. Tanulmányaik következtetései ismét megerősítik a K. Būga által már megállapított⁵ közvetlen balti–mordvin nyelvi kapcsolatok létezését; vö. a balti nyelvekből kölcsönzött mordvin peel, pejel’ „kés”. V. Toporov és O. Trubačov továbbá úgy vélik, hogy a baltiak meglehetősen intenzív közvetlen kapcsolatban álltak nemcsak a mordvinokkal, hanem a marikkal (cseremiszekkel)⁶ is. E tétel egyik fő bizonyítéka a litván lopšys szó lehet, amelyet a szerzők a mari lepš „bölcső; rúd, amelyre a bölcsőt függesztik”⁷ szóból származó kölcsönszónak tartanak. A š mássalhangzó miatt (vö. a mordvin lavš) a litván lopšys nem lehet mordvin kölcsönszó.

A balti–finn nyelvi kapcsolatokat érinti a szerzők azon állítása is, hogy a litván (akárcsak az orosz, vö. udu-ka) nyelv felszólító módjának k formánsa a finn felszólító mód mintájára alakult ki, amelynek formánsa szintén -ka (-k). Ez teljesen új és igen merész hipotézis. Megítéléséhez, úgy látszik, külön, terjedelmesebb tanulmányra lesz szükség.

Az általánosabb jellegű megjegyzéseket lezárva szeretnénk hangsúlyozni, hogy azok a helynevek, amelyek elemzése révén a szerzők számos új és fontos következtetésre jutottak, összességükben meglehetősen hitelesek és pontosak. Ez elsősorban a balti toponímiára vonatkozik. A szláv helynevek hitelességéről nem tudunk biztosat mondani, mivel a monográfiában közölt vízneveket a helyszínen természetesen nem állt módunkban ellenőrizni, és azok a források (nyomtatottak és kéziratosak) sem állnak rendelkezésünkre, amelyekből a szerzők merítették őket (P. Maštakov gyűjteményének kivételével). A szerzők maguk is elismerik, hogy hiányoznak a helyi lakosoktól származó pontos feljegyzések. Ez a nagy hiányosság azonban általában véve egész toponom asztikánkra jellemző. Csupán azt szeretnénk megjegyezni, hogy a monográfia túl kevéssé foglalkozik a tavak neveivel, amelyek ugyan nem szerepelnek P. Maštakov gyűjteményében, de meggyőződésünk szerint számos más forrásból összegyűjthetők lettek volna.

A litván helynevek alakjainak pontatlanságai közül a következők említhetők: Darupis folyó — helyesen Duōrupis; Dūma folyó — helyesen Dāmė és Dūmė; Gleuja folyó — helyesen Gluvija; Kyklė tó — ilyen nevű tó ma már nem ismert. A nyelvészeti szakirodalomba, úgy látszik, G. Gerulis „Die altpreussischen Ortsnamen” című munkájából került be (Berlin und Leipzig, 1922), amelyben G. Gerulis K. Būgára hivatkozik. A maga

⁵ Lásd K. Būga. Rinktiniai raštai, I, Vilnius, 1958, p. 417.

⁶ Azt, hogy a baltiak közvetlen kapcsolatban álltak a marikkal (cseremiszekkel), már K. Būga is megjegyezte (Rinktiniai raštai, III, Vilnius, 1961, p. 590), csupán ő nem vélte intenzívnek ezeket a kapcsolatokat. Később K. Būga gondolatát B. Serebrennikov is megerősítette (Б. А. Серебренников, О некоторых следах исчезнувшего индоевропейского языка в центре европейской части СССР, близкого к балтийским языкам, „Lietuvos TSR Mokslų akademijos Darbai“, serija A, 1, Vilnius, 1957, p. 69—71), valamint bizonyos értelemben, igen hipotetikusan V. Nikonov is (В. А. Никонов, Неизвестные языки Поочья, «Вопросы языкознания», 1960, № 2, p. 89—95).

⁷ Lásd még erről O. H. Трубачев, Три литовских этимологии: 1. kaktà, 2. šiaudas, 3. lopšys, „Lingua Poznaniensis“, VIII, Poznań, 1960, p. 236—242.

15. Lietuvių kalbos morfologinė sandara ir jos raida

225

K. Būga ezt a tónevet viszont valószínűleg Vaižgantas írásaiból vette át (lásd Sąrašas geografiskųjų Lietuvos vardų, „Dirva-Žinynas“, 1904, I, Nr. 10, p. 51). Maga K. Būga egyik munkájában sem közölte ennek a tónak a nevét. Talán valamiképpen az Utena környéki Tykle||Tyk lis tó nevének eltorzult alakja; ugyanott található a Tykle nevű falu is. Luba — helyesen Labà és Luobà.

Figyelemre méltó a szerzők körültekintése, amikor egy-egy víznevet valamely nyelvhez sorolnak, különösen azokban az esetekben, amikor a víznév lexémája közös a balti és a szláv nyelvekben. Ebből a szempontból sikeresnek mondható a Березина folyónév, az al- (Ольховка, Ольховец, Ольшица stb.) és a kam- (Каменка) tövű folyónevek értelmezése. A monográfia pozitív vonásaként említhető a víznevek etimológiai szótárában szereplő összehasonlítások és magyarázatok körültekintő volta, valamint az, hogy ahol szükséges, a párhuzamos értelmezések módján találnak megoldást. Véleményünk szerint azonban olykor túl sok ilyen párhuzamot vonultatnak fel. Így például az Anelka név (p. 176) esetében elegendő volna az egyetlen, a szerzők által másodikként megadott magyarázat: a balti ap- (= up-) tő, az -el- és a -ka képző. E víznév összevetése a lett apaļš és a litván ap(v)alus szóval fölöslegesnek tűnik, mert az ilyen szemantika folyónevekre nagyon nem jellemző. Sem a lett, sem a litván névanyagban, úgy látszik, nincsenek ilyen tövű folyónevek.

A víznevek szótárában vagy egyébként a kommentárokban megadott etimológiák összességükben elfogadhatók. Mindössze néhányukkal kapcsolatban szeretnénk ezt-azt megjegyezni.

Аткыльня, Откыльня (p. 176). A víznév at- előtagra és -kil- tőre bontásával talán egyet is lehet érteni, de nehéz elhinni, hogy itt valaha egy „forrás” jelentésű szó állt.

Варсова, Ворсоха, Ворсиха (p. 178). A szerzők helyesen vetik össze a litván vers-, versm- tövekkel, amelyek jelentése „forrás”, de nem kapcsolják össze a litván Versakà||Verseka folyónévvel (1. Dieveniškės, Gaujos kr.; 2. Valkininkai, Merkio kr.).

Вересочь (p. 179). Az etimológiai szótárban megadott *Versakis alapalak teljesen lehetséges, de mindenekelőtt a Вересочь víznevet a litván Verseka||Versakà névvel és a Dnyeper vízgyűjtőjének Варсоха nevével kell összevetni.

Воролочи (p. 181). K. Būga (Rinktiniai raštai, III, 880), valamint V. Toporov és O. Trubačov a *Varlakiai alapalakot rekonstruálják, de a Воролочи lápnév nincs összevetve a litván Varlakys tó, Varlakys folyó és Varliakys tó nevével.

Жердь, Жерты, Жерт (p. 188). A szerzők szerint a Жердь alak népetimológiai hatásra a жерг- alakból származik; ennek жер- tövét egyrészt a litván žėrėti szóval, másrészt a porosz Girte és a litván Girta-kalnis névvel (Spruogiustól) vetik össze. Mivel ebben az esetben a жерг- kétféle eredetű is lehet, az első összevetésről nem lehet határozottabb állítást tenni. A második összevetés mindenekelőtt szemantikai szempontból aligha helytálló. Nem volna-e pontosabb a жердь (Жерт) alakot párhuzamként a litván Gerd-auję és Gėrd-upis folyónevekkel is összekapcsolni?

Жорна, Карна (p. 115). A szerzők szerint azért nehéz ezeket a folyóneveket valamely nyelvhez sorolni, mert etimológiájuk nem teljesen világos. A második név, vagyis a Карна szerepel a balti víznevek etimológiai szótárában, és véleményünk szerint teljesen helyesen vetik össze a litván Karnupė és a porosz Karnithen névvel. Vö. még a Karnavė folyónevet, a Kaŭnupis folyónevet és a Karnėlis (?) nevet.

226

tó. Ebbe a névcsaládba talán a Kernaūja folyó, a Kernaūė folyó, a Keĕnavas tó és a Kerňys tó is besorolható. Így a Карна folyónév balti eredetét illetően láthatólag nincs ok kételkedni.

A Жорна folyó nevét tisztázatlan volta miatt a szerzők a Карна névvel együtt vették fel, a balti víznevek etimológiai szótárába azonban már nem került be, noha jó megfelelője van a litván névkincsben: a Žarnà folyó.

Ide illene még a Жарна (109. o.) és a Жаренка (57. o.) is. Érdekes, hogy a litvániai Zarėnai település a Žarnõs folyó mellett fekszik. Vö. még a Žarė folyót és a folyó mellett fekvő Zarėnai falut.

Зембик, Зембинка (188. o.). Bár a szerzők kételkednek az alakok hitelességében, úgy tűnik, pusztán emiatt nem indokolt kommentár nélkül hagyni ezt a folyónevet. A szókezdő z itt balti nyelvjárási jellegzetesség lehet, vö. a litván Zambas folyóval.

Жортаика (188. o.). Kočiubinskist idézik, aki a žiovojų, -roti (?) szóval hozza kapcsolatba. Mindenekelőtt ezt a folyónevet a litván Žarčius folyóval kell összefüggésbe hozni.

Лабаповка (192. o.). A balti nevek szótárában ezt a folyónevet a balti helynévadásban igen gyakori lab- tővel azonos eredetűnek tekintik, és a labas „jó” szóval vetik össze; ugyanennek a folyónak egy másik mellékfolyója, a Добрая, Добря́нка pedig fenntartás nélkül egy balti név tükörfordításának minősül. Érthető, hogy ez a megközelítés túlságosan általánosító. Mindenekelőtt túl merész valamennyi lab- tövű balti helynevet a labas közszóval összekapcsolni. Ha a mikrotoponímiában, különösen pedig a lakott helyek nevében ez a szemantika meglehetősen gyakori is lehet, a víznevekre kevésbé jellemző. Véleményünk szerint a litván Labà folyó, Labauškštas folyó, Labāžė folyó, Labāžis tó, Labė tó stb. nevét pontosabban nem a labas „jó”, hanem a lóbas „mélyedés, vízmosás, völgy, katlan, hegynyereg” szóval lehetne összefüggésbe hozni. Szemantikai párhuzamként vö. a Lobà folyót és a Lobinis tavat. Itt a lab- a lob- tővel úgy áll kapcsolatban, mint a s(t)ravėti a srovė szóval. Ha a Dnepro vízgyűjtőjében található Добрая, Добря́нка folyó neve valóban egy balti név tükörfordítása, akkor a népetimológia révén a lóbas < *lābas alakból is keletkezhetett, mivel a két mai szó — a lābas és a lóbas — akkoriban hasonlóan hangozhatott.

Másfelől a Добрая, Добря́нка folyónevet, különösen a Добря́нка változat miatt, igen óvatosan kellene balti név tükörfordításának tekintenünk: vö. a Добрейка nevet, amelynek változata Добря́нка, s amelyet a szerzők véleményünk szerint igen találóan a litván helynevek dubur- =duburys „mélyedés, völgy” tövével hoznak összefüggésbe. Márpedig a lóbas és a duburys szemantikája nagyon hasonló: csaknem szinonimák. Azt, hogy egyazon területen fekvő folyók neveiben előfordulhat a lob- és a dubr- tő is, a Dnepro vízgyűjtőjének Лабицъ<? *Lobikis és Добре́чка; Добрин; Добринь folyónevei is mutatják. Az utóbbi neveket minden valószínűség szerint nem a lābas „jó”, hanem a dubur- (duburys) tőből kell származtatni.

Лоша (194. o.). K. Būga az általa ismert kilenc Лоша nevű folyó közül csak az Ašmena egyik mellékfolyóját tartotta balti eredetűnek; földrajzi elhelyezkedésük alapján az összes többi Losát szláv eredetűnek vélte, és a szláv loše „gonosz, hitvány” szóval vetette össze⁸. A recenzált művet tekintve, amely jelentősen kiterjeszti a balti víznevek elterjedési határait, teljes mértékben egyetérthetünk a szerzőkkel abban, hogy a többi

⁸ K. Būga, Rinktiniai raštai, III. Vilnius, 1961, p. 530.

15*

227

A folyónevek Лоша balti eredetűek. Csak azt szeretnénk megkérdőjelezni, vajon nem fogadták-e el indokolatlanul, kritikátlanul K. Būga azon etimológiai kapcsolatát, amely a Лоша folyónevet a litván lašis „lazac” szóval hozza összefüggésbe. A litván névkincsben a Lašašà folyó, a Lašišà folyó, a Lašišìnė folyó és a Lašišupis folyó mellett, amelyek kapcsolata a lašìša közszóval nyilvánvaló, megtalálható a Lašupis folyó, a Lašmuõ folyó, a Lašupis, a Lašupėlis folyó és a Lašupis folyó is. Véleményünk szerint ez utóbbi folyóneveket pontosabb nem a lašìša, hanem a lašas szóval összekapcsolni; vö. lašmuõ „lékeny, a tóban be nem fagyó hely”. Ezért úgy tűnik, hogy a Лоша folyónevet is inkább a Lašmuõ, Lašupis stb. nevekkel kellene összevetni.

Лыза (195. o.). A szerzők helyesen rekonstruálják a *Lūž-(i)a alakot. Vö. még a Lūžija rétet és falut Klaipėda járásában.

Овчеса (199. o.). V. Toporov és O. Trubačiov szerint ez a víznév a képzője alapján balti eredetűnek tekintendő, bár a tövét erősen befolyásolta a népetimológia. Véleményünk szerint az Овч- tövet a litván Aukūpė folyóval és a Aükupis folyóval lehet összevetni.

Осова (200. o.). A szerzők ezt a folyónevet (igaz, kérdőjellel) az Освица folyóval, a litván Ašvà folyóval, illetve az ašvà „kanca” szóval vetik össze. Úgy véljük, hogy a litván névkincsben a Осова folyónévnek az Āsavas tó, az Asavà folyó és az Asavėlis tó felel meg; az as- tő a litván helynévanyagban meglehetősen gyakori: Asys tó, Asinis folyó, Ašėkas tó. Az as- tőhöz vö. az asys „zsurló” szóval.

Пакуль (200. o.). A litván pãkulos szóval való összevetés szemantikailag egyáltalán nem meggyőző. Ha van alap arra, hogy ezt a víznevet balti eredetűnek tekintsük, akkor benne mindenekelőtt a pa- előtagot és a kul- vagy kūl- tövet kellene elkülöníteni; vö. a litván Kulė folyóval, a Kulėinis tóval, a Kulys tóval, valamint a Kūlupis folyóval és a Kūlupis folyóval.

A Пакуль folyónévnek a litván Pakūlė rét (Molėtai, Skrebulių falu), a Pakulys mocsár, rét (Panemunis, Papiškių falu) és a Pakulelė láp (Kapčiamiestis, Valentų falu) felel meg. A kul- tövhöz vö. a kulỹs „sarok, szél, darab” szóval: Idén nyáron lekaszáltam a rét jó kulįt. A kulįcska ott legeltessen, ott még nincs úgy lelegelve.

Усперт (211. o.). Nehéz elhinni, hogy e folyónév a *Ušpert < *Už-pert- alakból ered. Mindenekelőtt a litván Ūspārtas || Ūpartas || Ūpars-tas tóval vethető össze. Az Ūspārtas tó nevének felbontása előtagra és tőre a Ūpartas és Ūparstas változatok, valamint a hosszú ū miatt nagyon kétséges.

Чередемо (212. o.). A litván Kirdeikiai névvel való összekapcsolás nem egészen pontos. Ezt a folyónevet inkább a litván Skerdimas folyóval kellene összevetni (a szó eleji s itt betoldás is lehet).

Külön tárgyalandók a Гать, Смерть és a Жердь: folyónevek.

Гать (182. o.). A könyvhöz mellékelt, a baltizmusok etimológiai szótárában K. Būga „A folyónevek tanulmányai és az aisztok, valamint a szlávok ókora” című munkájára hivatkoznak, amelyben a Гать folyónevet földrajzi elhelyezkedése miatt nem balti eredetűnek tartják. (Most, amikor a balti helynevek elterjedésének határai jelentősen kitágultak, a Гать folyónév földrajzi fekvése már nem mond ellent balti eredetének; vö. a lett Gāte folyóval és a litván Gatė folyóval.)

Смерть (208. o.). Óvatosan vették fel a baltizmusok szótárába. A litván Smertupis. névvel vetik össze.

⁹ Lietuvių kalbos žodynas, VI, Vilnius, 1962, p. 836.

228

Жердь (188. o.). Kérdőjellel balti eredetűnek tekintik (erről lásd fentebb).

A -ь végződésű hidronimokról szóló kommentárokban (126. o.) a folyónevek Гать, Смерть és Жердь azon hidronimák csoportjában szerepelnek, amelyeket a szerzők helynévvé vált közneveknek tekintenek: Жердь, Грязь, Гать, Смерть, Сухарь, Пропасть, Рубеж, Колодезь, Дочь, Сыч, Кокош stb. Könnyű belátni, hogy ezek szláv köznevek (жердь „karó”, грязь „sár”, гать „mocsári töltés, mocsárban készített burkolat, pallóút”, смерть „halál”, сухарь „kétszersült”, пропасть „szakadék”, рубеж „határ, határvonal”, колодезь „kút”, дочь „lány”, сыч „kuvik”, кокош „orosz női régi fejék?”). Ha a balti eredetű szavak szótárában a Гать, Смерть és Жердь nevek csak óvatosan, kérdőjellel szerepelnek balti eredetűként, akkor a kommentárokból az olvasó kétségtelenül arra következtet, hogy szláv helynevekről van szó. Akkor hát melyik magyarázatnak higgyünk?

A Смерть kapcsán még megjegyzendő, hogy alaptalanul került be a balti eredetű szavak szótárába. A litván Smertupis névvel való összehasonlítás itt semmit sem segít, mert a smert- tő viszonylag új keletű a litván nyelvben, különösen néhány kisebb folyó nevében, és a szlávból kölcsönözték. Ha így járunk el, nemcsak a Смерть, hanem például a Рубеж (125. o.) is balti eredetűnek tekinthető, amelyet a szerzők más, hidronimává vált köznevek között közölnek a Смерть névvel együtt (126. o.). A рубеж- kapcsán vö. a litván Rubėžius folyónevet, valamint a Rubėžupis folyónevet. Véleményünk szerint teljesen indokolt, hogy a Рубеж hidronimát nem tekintik balti eredetűnek.

Hasonlóképpen járt a Szeim folyó medencéjében található Жадинка folyónévvel is. A balti–iráni közvetlen kapcsolatok fennállásáról szólva (231. o.) a szerzők a Жадинка nevet felvették a Szeim-medence balti hidronimáinak jegyzékébe, a balti eredetű szavak szótárába azonban nem vették fel. Sőt, valamiképpen a szláv hidronimák szótárába került, ahol az óorosz *žad- szóból származtatják.

A Мутежер folyónév mind a balti, mind a szláv hidronimák etimológiai szótárában szerepel, noha mindkét esetben K. Būga véleményére támaszkodnak, aki a név szláv eredetét vallotta: < szl. *Мути-жир. Úgy véljük, hogy ebben az esetben K. Būga véleménye aligha fogadható el feltétel nélkül. A második összetevő, az -ежер- összevetése a szláv -жир- elemmel, amelyet K. Būga csak személynevekben talál meg, szemantikai szempontból komoly kétségeket vet fel. Továbbá nem teljesen világos, hogyan alakulhatott volna a szláv *Мутужир név a szláv nyelvekben Мутежер alakra. Ha népetimológiára gondolunk, annak működése inkább az ellenkező irányú változást eredményezhette. A második összetevő, az -ежер és a litván ežeras ’tó’ kapcsolata meglehetősen nyilvánvaló. Hogy a folyónevek tartalmazhatják az ežer- lexémát, azt a következő litván folyónevek mutatják: Ežer-ėlė (két folyó), Ežer-ėlis (hat folyó), Ežer-yščia, Ežer-otakis, Ežer-uona, Ežer-upis (öt folyó), Ežer-upis.

A мут- kapcsán vö. (?) a Maučiūvis folyónevet.

A balti eredetű szavak szótárának teljességét illetően is tehetnénk néhány kifogást. Néha nem teljesen világos, milyen kritériumok alapján vették fel vagy nem vették fel a szerzők az egyes hidronimákat a szótárba. Természetesen nem azokra az esetekre gondolunk, amelyeket a szerzők a munka témájának korlátai és az anyag hiánya miatt tudatosan mellőztek. (A Nemunas, a Daugava, részben a Nyugati-Bug, az Oka, a Felső-Volga medencéjének víznevei, az egyértelmű köznevek, a világos etimológiájú antroponimikus víznevek stb.).

229

Köznevek, egyértelmű etimológiájú antroponimikus víznevek stb.). A Dnyeper-medence folyóneveit azonban nem egészen következetesen vették fel a balti eredetű (esetenként a szláv eredetű) szavak szótárába. Véleményünk szerint a nem egészen világos esetek helyett (pl. Домашния, Бася, Негра, Дамарка stb.) más hidronimák is bekerülhettek volna a balti eredetű szavak szótárába, például:

Алшенка (53. o.) folyó — vö. a litván Alšėna folyóval, a Alšià folyóval, a Alšià||Pieštuvenų ežeras tóval, továbbá a szerzők leleményes kommentárjaival a Dnyeper-medence Ольш-, Ольх- kezdetű folyóneveiről (160. o.).

Болдинка (59. o.) folyó, Болданка (64. o.) folyó — noha a szótárban szerepel a Болдыж, vö. a litván Baldõnas tóval, a Baldõkas tóval és a Baldùpė folyóval.

Головля (103. o.) tó — ennek teljes megfelelője lehetne a litván Galvėlis tó; vö. a Galvinis tóval és a Gálvė (?) tóval.

Детянка (65. o.) folyó — noha a szótárban szerepel a Деена, Деевка; vö. a litván Degùtinė folyóval, a Degùtė folyóval és a Dėguva folyóval.

Деменка (56. o. és másutt) folyó, Деминка (61., 62. o.) folyó — noha a szótárban szerepel a Дамынка, amelyet balti hidronimákból származtatnak, a dam-, dem- tövekkel. A dem- kapcsán vö. a Dėmenas tónevet, a Dėmenas tónevet, a Dėmė folyónevet vagy a Deimenà folyónevet.

Жиминка||Жимина (62. o.) folyó — vö. a litván Žeimenà folyóval, valamint a Žeimenys||Žeimenas||Žeimenes tóval.

Ильговка (51. o.) folyó — vö. a litván Ilgė folyóval, az Ilgója folyóval, az Ilgis tóval, az Ilgotis folyóval, továbbá számos más, e tőből képzett hidronimával, amelyek etimológiája világos.

Каратынка (64. o.) folyó — vö. a litván Karatėlė tóval, a Kerõtis tóval és a Kerotỹs tóval.

Лашунка||Лошуня (68. o.) folyó, Лошова (147. o.) folyó, Лошинец (85. o.) folyó — bár a szótárban szerepel a Лоша is (lásd róla fentebb). A Лаш-, Лош- kapcsán lásd a 227. oldalt.

Лойня (106. o.) folyó, Лойна (107. o.) folyó, Лойница (89. o.) folyó — vö. lit. Lainỹs tó, Lainėlis tó, Leinis folyó.

Рамонка (56. o.) folyó — vö. lit. Ramõnas folyó, Ramõjus folyó, Rãmis tó, Ramýtė folyó.

Роспись (123. o.) — talán a *Rasupis¹⁰ névből, vö. lit. Raséika||Raseikà||Rãs upis? folyó.

Слення (106. o.) folyó — talán balti eredetű, vö. Slėnė folyó, slėnis, slėnys.

Сурулль||Суремля (124. o.) folyó — vö. lit. Sūrupėlis folyó, Sūrupis folyó.

A szláv hidronimák etimológiai szótárába talán nem kellett volna felvenni a tal-: Таль, Талица, Талинка tővel rendelkező folyóneveket, amelyeket a szláv nyelvek -ль képzős melléknévi igenevéből származtatnak; vö. orosz та́лый: та́ять. A Таль folyónévnek teljes megfelelői vannak a litván névanyagban, vö. Talė folyó, Talys tó és talán Telỹs tó. Úgy tűnik, hogy a porosz Tolyn tó is ugyanehhez a tőhöz tartozik. Egyelőre nincs alapunk arra, hogy az utóbbi neveket szlávnak tekintsük, annál is inkább, mert lehetségesek

10 Az -up- tövű nevekben az u magánhangzó szinkópéjáról lásd A. Vanagas, Sinkopė lietuvių upėvardžiuose su -upė, -upis, „LTSR Mokslų akademijos Darbai“, A sorozat, 2(15), Vilnius, 1963, 261. skk.

230

etimologizálni a balti nyelvek anyaga alapján is lehet, vö. litván talė ’ösvény a benőtt réten’. A szemantikához vö. lett talvot ’fehéredik, fakul’, tals: audeklus liek uz tala (pļavas, nuoras) talāt, balināt¹¹.

Az itt felsorolt pontatlanságok vagy figyelmetlenségek természetesen apróbbak, és egyáltalán nem érintik a mű lényegét.

Befejezésül hozzátesszük, hogy a választott téma (nem nyelvészeti-etnikai, hanem földrajzi területet vizsgáltak) nagyon is valós veszéllyel járt: fennállt annak a lehetősége, hogy a munka következtetései a regionális tanulmány keretei között maradnak. Egy-két olyan esettől eltekintve, amikor a téma területi jellegéből adódóan a kérdés végleges megoldása nem volt lehetséges (pl. a balti hidronímia keleti elterjedési határa, a -анка, -янка, -ейка, -ня, -на képzők eredetének kérdése stb.), a szerzők általában elkerülték ezt a veszélyt: következtetéseiket nem csupán a Dnyeper-medence hidronimáinak elemzésére, hanem a szomszédos területek vízneveinek vizsgálatára vagy más szerzők kutatásaira is alapozták.

A „A Felső-Dnyeper-vidék hidronimáinak nyelvészeti elemzése” című monográfia tudományos jelentősége valóban nagy. Érdekes és fontos nyelvészeti mű, példát mutat arra, miként lehet nyelvi tények elemzéséből számos más tudományág számára is fontos következtetéseket levonni. A baltiak őshazájáról, a balti–szláv „szimbiózis” hosszú időszakáról, a baltiak egykori szomszédairól és még sok másról nemcsak a nyelvészek, hanem a történészek, régészek, etnográfusok, folkloristák és más területek kutatói is sok érdekes ismeretet találnak itt. Ez a munka új megvilágításba helyezi a balti–szláv nyelvi kapcsolatok problémáját.

A. Vanagas

A BALTI ÉS A SZLÁV HANGSÚLYOZÁS KÉRDÉSEI

В. М. Иллич-Свитыч, Именная акцентуация в балтийском и славянском (судьба акцентуационных парадигм), Москва, 1963, 178 р.

A balti és szláv nyelvek intonációs és hangsúlyozási rendszereinek eredete az indoeuropeisztika fontos problémája. Megoldásától részben e nyelvek legrégebbi kapcsolatainak egyik vagy másik értelmezése is függ. Érthető tehát, hogy a balti és szláv nyelvi kapcsolatok kutatásakor nagy figyelmet fordítanak e nyelvek hangsúlyozására. Az utóbbi években különösen intenzívvé váltak a balti és szláv nyelvek hangsúlyozásának kutatásai. Több tanulmány és egyéb cikk is megjelent¹, amelyek jelentős teret szentelnek magának a balti hangsúlyozásnak

¹¹ K. Mūlenbacha Latviešu valodas vārdnīca, Rediģējis, papildinājis, nobeidzis J. Endzelīns, IV sējums, Rīgā, 1929—1932, p. 128.

¹ A. Vaillant, Grammaire comparée des langues slaves, I, 1950, Paris; Le problème des intonations balto-slaves, BSL, 37, 1936, p. 114 tt.; J. Kurylowicz, L'accentuation des langues indo-européennes, Wrocław—Kraków, 1952, II leid. 1958; Chr. S. Stang, Slavonic accentuation, Oslo, 1957; L. Sadnik, Slavische Akzentuation. I. Die vorhistorische Zeit, Wiesbaden, 1959; E. Nonnenmacher-Pribić, Die baltoslavischen Akzent und Intonationsverhältnisse und ihr quantitativer Reflex im slovakischen, Wiesbaden, 1961; J. Kazlauskas, Dėl lietuvių kalbos vardadžio kirčiavimo sistemos raidos, „Kalbotyra“, VII, Vilnius, 1963, p. 171—181.

231