LIETUVIŲ LEKSIKOS IR TERMINOLOGIJOS PROBLEMOS

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXIX (1991)

SIMAS KARALIŪNAS

NYELVÉSZETI MEGJEGYZÉSEK*

5. Indoeurópai *ghostis „vendég; idegen” a balti nyelvekben

Családnévanyagunkban a következő nevek találhatók: Gasčiūnas Grz, Krš, Mšk, Šl, Gasčiūnas Pkr és Gasčiūlis Gž. Ezekből keletkeztek a Gasčiūnai (Joniškis és Kėdainiai járás) és a Gasčionys (Šalčininkai járás) falunevek. A Gasčiūnas, Gasčiūnas, Gasčiūlis és *Gasčionis családnevek (korábban személynevek) apai leszármazást jelölő -ūnas, -ulis és -onis képzőkkel rendelkeznek. A Gasč-, Gasč- tőmorféma meghatározása sokkal nehezebb. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy mind a családneveket, mind a faluneveket – noha egyeseket -šč-, másokat pedig -sc- betűkapcsolattal írnak – az élő nyelvben mindenütt -šč- hangkapcsolattal ejtik. A Gasč- eredete szerint lehet *Gasč- < *Gašti- (vö. tuščias < *tuštja-, vö. tušti), de lehet *Gasč- < *Gasti- is (vö. pėsčias [az eredeti alakból pėsčias alakban írjuk] < *pėstja-, vö. pėsti). A helyzeten az sem változtat, ha más nevekre is vetünk egy pillantást, például a Gaštynai (Kelmė járás) és a Gastyniškiai (Šiauliai járás) nevekre, hiszen, mint látható, Gašt- és Gast- egyaránt előfordul. Ilyen esetben már csak az utolsó lehetőség marad: az etimológia.

A. Vanagas (LPŽ, I, 630) kétségeit kifejezve a litván Gasčiūnas nevet a litván gaštūs szóval veti össze, amelynek jelentése „mohó; heves; forró, buzgó”; így elsődlegesnek a Gasč- < *Gašti- változatot tekinti. Sajnos a gaštūs csak egy helyről (Lnkv) ismert; valószínűleg nemrég keletkezett a gašlūs, gašnūs, gačnūs, valamint a gašūs mellett (a melléknevek -(s)t- / -(s)l- / -(s)n- képzőelemeinek gyakori váltakozása alapján, vö. például birstūs: birlūs: birnūs: birūs), ezért aligha vezethetők le belőle régiesnek tűnő családneveink.

A Gasč-, Gasč- tőmorféma azonosításakor érdemes felidézni a nyelvhasználók intuícióját: a Joniškis járásbeli Gasčiūnai falu neve a dokumentumokban, az útjelző táblákon és a járási újság, a „Tarybinis balsas” hasábjain egyaránt -šč- betűkapcsolattal szerepel. Természetesen ez nem érv, de érdekes, hogy ez az intuíció egybeesik azzal a nyelvi adatokon alapuló magyarázattal, amelyet itt javasolni kívánunk.

A vizsgált családnevek tőmorfémája Gasč- < *Gasti- alakban határozható meg; ebben megkísérelhetjük az indoeurópai nyelvek „vendég, idegen” jelentésű *ghostis elnevezését felismerni, amelynek balti nyelvekbeli meglétét óvatosan K. Būga (1958, 440), P. Arumaa (1960) és V. Toporovas (Топоров, 1979, 168, 173) feltételezte. K. Būga a Gastai lakóhelynév kapcsán beszélt erről, P. Arumaa pedig a keleti szláv nyelvek -gostь elemet tartalmazó névanyagát vizsgálva megjegyezte, hogy a balti és a szláv nyelvek szorosan összetartoznak „a köznévi gost tekintetében is” (Arumaa, 1960, 175); V. Toporovas pedig a porosz gasto szót magyarázta. P. Arumaa és V. Toporovas emellett már közvetlenül utalnak a Gasčiūnai⟧ falunévre.

* A kezdetekről lásd: Lietuvių arealinės lingvistikos klausimai // Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1977. T. 17. P. 207–209.

5. Lietuvių kalbotyros klausimai 29 t.

65

A Gastai nevet szótárában F. Nesselmann adja meg, és jelzi, hogy ez egy templomos falu a Lankai járásban (in der Niederung), eredetileg régi falu volt, közelében később Heinrichswalde német falu telepedett meg (N 241). Ezt a nevet V. Kalvaitis is megadja (1910, 33)¹. F. Kuršaitis azonban szótárában e név Gástos alakját közli, és megjegyzi, hogy ez Heinrichswalde templomos falujának neve, amelynek egyik részét németül Gassen-nek hívják; vö. F. Kuršaitis példájával: Aš einu į Gastas K 115. Ezt az alakot ajánlja a köznyelvi litván használatra is (Razmukaitė, 1985, 76).

Nehéz most megmondani, van-e alapunk arra, hogy a Gástos vagy Gastai alakot (németül Gassen, -ss- az -st- helyett) közvetlenül az indoeurópai *ghostis „vendég; idegen” szóval vessük össze, ahogyan K. Būga feltételezte. Talán több alapunk van arra, hogy ezt a helynevet a porosz gasto „földdarab (vagy szántófölddarab), parcella” szóval vessük össze, ahogyan J. Endzelīns igen óvatosan (kérdőjelet téve) tette (Endzelīns, 1943, 175; 1982, 217). A gasto ugyanis nőnemű nom. sing. alak (< *gastā), míg a Gástos nőnemű nom. plur. alak lenne (így már Mažiulis, 1988, 329). E hipotézis megalapozása nagymértékben attól függ, miként magyarázzuk a porosz szót történeti-összehasonlító szempontból.

A porosz gasto tág szemantikai-tipológiai összefüggésben végzett elemzése után V. Toporov arra a következtetésre jutott, hogy a gasto bizonyos földterületet jelölt, amely feltehetőleg közösségi használatra szolgált, vagy szorosan kapcsolódott a közösséghez, és hogy a porosz gasto azon szavak körébe tartozik, amelyeket a latin hostis „idegen; ellenség”, a gót gasts, az óészaki gestr, az ófelnémet és az ószász gast, valamint a szláv *gostь „vendég” képvisel (Топоров, 1979, 169–173).

V. Mažiulio (1988, 328–331) aiškinimu, pr. gasto „lauko (ar dirvos) gabalas, sklypas“ esąs *gastā „užgesusi žemė“ < *„užgesęs išdeginto miško plotas“, atsiradęs lydiminės žemdirbystės laikais substancyvizuojant iš šaknies *ges- „ges(in)ti“ pasidaryto priesagos -t- būdvardžio moteriškos giminės forma *gastā. Pr. gasto V. Mažiulis dar lygina su liet. Gėsalai (Skuodo raj.) < *gėsalai „sklypai“. Tačiau šis kuršiškasis vietovardis (1253 m. Zesele [Bielenstein 1892, 253] < *[D]zēsel-) ir pr. gasto smarkiai skiriasi formaliąja struktūra (šaknies balsiais, priesagomis), ir šaknies *ges- „ges(in)ti“ žodžių būryje nėra paliudyta reikšmės „sklypai“. Drauge lieka neaišku, ar vietovardyje Gėsalai slypi šaknies *ges- „ges(in)ti“ koks nors vedinys (plg. liet. gėsulas „nuodegulis) ar lat. dzēse „juodasis garnys“ ir priesaga -ele (Kiparsky, 1939, 160).

Pagrindinė J. Schützo (1988, 68–82) straipsnio sąvoka, galima sakyti, yra pr. gasto „laukai, pievos, die Flur (-stücke)…“, kuris esąs šaknies *gest- žodis kaip ir s. sl. žestъ „kietas“, s. fryzų gāst „nevaisingas, sausas“ (dar plg. gāstland — Šiaurės jūros pakrančių (Nordseeküste) žodį), vok. Geest „smėlėta viržiais apaugusi aukštuma kaip derlingų žemumų priešprieša“. Daugelio germanų kalbų vietovardžių ir asmenvardžių dėmenį -gast (plg. Hruot-gast, Rat-gast, Uar-gast etc.), tradiciškai tapatinamą su ide. *ghostis „svečias; svetimšalis“, J. Schützas kildina iš gast- „Feld, Flur, Gemarkung; Besitz“. J. Schützo aiškinimas taip pat nėra be priekaištų. Sl. *žestъ kilmė, tiesa, neaiški (Фасмер, 1986, 50), bet nėra tikras (dėl aukštesniojo

¹ Kr. Milkaus Gaslai alakja az MŽ II 262-ben nyomdahiba, Gastai helyett (vö. Būga, 1958, 440).

66

fokú alakok, orosz nyelvjárási žerče a жестче mellett) és besorolása a fent említett szavak csoportjába. A germán nyelvek szógyöke magánhangzóinak eredeti jellege nem világos (akár germán *gais- is lehet [Jóhannesson, 1956, 304]). E két eredeti, érdekes magyarázat és V. Mažiulis (1988, 329) szkepticizmusának figyelmen kívül hagyása ellenére – aki szerint V. Toporov hipotézise „röviden szólva megalapozatlan feltevésnek tekintendő” –, valamint J. Schütz megjegyzése ellenére, miszerint „Doch was *ghosta zu besagen hätte, bleibt ungesagt” (Schütz, 1988, 71), mindjárt le kell szögezni, hogy V. Toporov gondolatmenetének és érvelésének iránya, úgy tűnik, helyes: bőséges történeti és nyelvi-tipológiai adatok alapján hozzávetőlegesen választ tudott adni arra az alapvető kérdésre, hogy mi volt az a földdarab (Stucke), amelyet a poroszok a gasto szóval jelöltek (Топоров, 1979, 170), s ezzel egyúttal megvilágította a kapcsolatot a mező, annak egy része és a vendég között. E kérdéshez tehát csupán egy-két magyarázó megjegyzést kell hozzáfűzni.

Iš formaliosios pusės, pr. gasto laikomas ā kamieno nom. sing. forma (Топоров, 1979, 169; Mažiulis, 1988, 328) kaip, pvz., galvo, mergo, rancko. J. Schützo (1988, 74, 77—78) nuomone, pr. gasto esąs dual. masc. forma (kaip wanso, austo, plg. lot. duō, ambō) šalia nom. sing. *gastas arba *gasts, plur. *gastai. Kad pr. gasto vis dėlto būta nom. sing. fem. formos, rodytų vietovardis Gāstos (bet šalia ir Gastai).

Az Elbingi német–porosz szójegyzékben a gasto a földművelőhöz és munkájához kapcsolódó szemantikai mezőben szerepel: földművelő — mező, szántóföld — x — margas (földmérték, akkora terület, amekkorát egy pár ló a nap első felében felszánt) — barázda — mezsgye stb. (PKP II 23). Innen rekonstruálható a gasto „mező- (vagy szántóföld-)darab, földparcella, Ackerstück” jelentése (Endzelins, 1943, 175, Endzelins, 1982, 217; Топоров, 1979, 169—170; Mažiulis, 1988, 328). A középfelnémet Stucke szót, amelyet a porosz gasto ad vissza, J. Schütz (1988, 70) ebben a szójegyzékbeli összefüggésben tágabban értelmezi, mégpedig így: „valaminek a része; földek, rétek, azok részei; mezsgye; lakott földek, településvidék (Teil von etwas; die Flur (-stücke), Felder; Feldmark; (Siedlungs-) Gefilde)”. A továbbiakban így ír: „Apr. gasto kétségtelenül a „földeket” vagy „parcellákat”, talán a „határt” jelenti, az egészként felfogott területet szembeállítva a földdel (=földdel)” (Schütz, 1988, 70). Érdekes, hogy V. Toporov (Топоров, 1979, 170) is számol azzal a lehetőséggel, hogy a gasto szóval a földhasználati területeket (угодья) jelölték – nemcsak a szántóföldet, hanem a réteket, kerteket stb. is.

Az elmondottakat figyelembe véve történeti kontextussal és tipológiai párhuzamokkal megkísérelhetjük pontosítani a porosz gasto jelentését.

A szláv *gostь legrégibb jelentése „idegen” volt, többnyire „kereskedő” (vö. csehül kereskedő vendégek, óoroszul гость „vendég, idegen, érkező kereskedő”). Később ezzel a szóval azokat a földműveseket, parasztokat is jelölték (vö. csehül paraszt vendégek), akik más járásokból vagy akár más vidékekről költöztek oda (vö. vendég: „colonus, qui ab extera regione advenit” [Słownik łaciny, p. 826]), és nagybirtokok területén szabad bérlőként telepedtek le (szabad vendégek). Megállapodás alapján maradtak ott: erdőt irtottak, előkészítették a földet szántásra és vetésre, vagy parlagot műveltek meg, gazdaságokat hoztak létre, ezért pedig csekély bért fizettek; eleinte természetbeni adót is leróttak, és lakóhelyet válthattak. A „vendégek” különböző méretű földeket kaptak, de többségük legfeljebb 2—3 bonariumot művelt (bonnarium — korabeli földmérték). Először a Karoling-kor forrásai említik őket, de a „vendégek”

5*

67

… jelentősége a gazdaságban különösen a 11. században nőtt meg. A szabad vendégek intézménye a nyugati és szláv területeken új vidékeket kolonizált, kiterjesztette a művelhető földek területét és jelentősen megnövelte a nagybirtokokat, amelyek ily módon birtokaikon szabad földnélküli parasztokat, valamint olyanokat foglalkoztattak, akik maguk vagy szüleik korábban elveszítették a földjüket (Manteuffel, 1974, 111; Inglot, 1938, 30—31, 125—128; Bujak, 1905). Szempontunkból különösen fontos az a tény, hogy a latin forrásokban az új telepesek — „vendégek” (gosti, hospites) által művelt földet hospites hospitium néven említik (Inglot, 1938, 30), olyan szóval, amely a hospes, -itis szóból képződött. Vagyis nagyon is lehetséges, hogy a porosz gasto szintén ilyen parcellát, egy darab mezőt vagy szántót jelölt — pontosabban: a földhasználati területek (уродья, Flurstücke) ilyen darabját (földeket, erdőket, réteket stb.) —, amelyet a paraszt „vendég” művelt, megállapodás alapján az övé volt, maga a gasto (< *gastā) szó pedig az -ā végződéssel a *gast(a) „vendég” szóból alakult. Ismeretes, hogy a lovagrend beköltözése előtt a poroszok jól szervezett és fejlett földműveléssel rendelkeztek, a rend igazgatása pedig elismerte a porosz földrendezést, amelynek egyik eleme nagy valószínűséggel az új telepesek, a szabad vendégek intézménye volt.

A gastō közszón kívül a vendég *gast(a)- megnevezését a porosz nyelvben talán még a nem teljesen egyértelműen adatolt Gastimus személynév (Būga 1958, 257), illetve a Gastuno név is tükrözheti (Trautmann, 1925, 28).

Noha a Gāstos falunév láthatólag porosz jövevényszó, amely a gasto „mező- (vagy szántó-) darab, parcella” szóból ered, természetesen adódik a kapcsolat a vele és a Gast- gyökmorfémát tartalmazó litván víznevek között. J. Endzelīns a hasonló hangzású lett Gastis falunevet és a Gastin-kalns hegynevet a vendég megnevezésével — az orosz гость szóval — hozta kapcsolatba (Endzelīns, 1956, 303). P. Arumaa (1960) is így vélekedett: a Gast- elemet tartalmazó litván vízneveket és településneveket a keleti szláv nevekhez hasonlította, amelyekben a gast- (-gostь) elem szerepel. A litván Gāstas stb. víznevek *gast(a)- „vendég” szóval való összevetését A. Vanagas (1981, 108) elvetette — szerinte ez a jelentés nem illik a víznevekhez.

Mielőtt áttérnénk a Gast- elemet tartalmazó névanyag vizsgálatára, még két dolgot kell megfontolni. Először: P. Arumaa (1960, 174), majd — őt egyáltalán nem említve — A. Vanagas (1981, 108) a Gāstas, Gāstamas stb. víznevekhez kapcsolta a Guōstė, Guostūs neveket; utóbbi hozzátette, hogy „Talán a gast- gyök az apofonikus változata a guost- gyöknek.” Saját elméletéből kiindulva J. Schützs (1988, 77) ezeket az indoeurópai ō-t tartalmazó nevek közé sorolta, a szláv žesto, az ófríz gast és más szavak társaságába. A Guōstė (folyó, Prienai járás), Guostūs (tó, Trakai járás), valamint Guōsta-galis (falu, Pakruojis járás), Užū-guostis (falu, Prienai járás; a Guōstė névből) neveknek azonban jó képzési alapjuk van magában a litván nyelvben: ez a guostas ’csomó, bokor’ szó (Vanagas, 1981, 127), a guotas ’csorda, csoport, falka; fák, gombák, bokrok vagy gabonaszálak kis csoportja, csomó’ mellett (az -st-: -t- váltakozáshoz vö. plauštai ’a csónak oldalára szögelt két deszka egyike…’ és plautai ’a köpü két oldalsó deszkájának egyike…’; grumstas: grumtas); eredetük feltehetően az indoeurópai tehénnévvel, a *gʷōu- elemmel függ össze (Karaliūnas, 1987, 188—189; vö. Fraenkel, 1962, 177).

Másodszor: az, hogy a Gāstas (folyó, Lazūnai), Gāstupis (Šeduva), Gāstamas (folyó, Subačius), Gāstaminas (folyó, Anykščiai) különálló, a Guōstė, Guostūs nevektől független

68

gyököt alkotnak, amely eredetét tekintve valószínűleg az indoeurópai *ghostis ’vendég; idegen’ szóval függ össze; ezt a keleti szláv területen található névpárhuzamok is mutatják: Гостено tó (Порхов), Гостёнка folyó (Старица, az egykori Tveri kormányzóság), Гостино tó (погост Ясенской) és sok más név (Arumaa, 1960, 144–175). Különösen gyakoriak azok a folyó-, tó- és településnevek, amelyekben a гость ’vendég’ a második névelem (Черногость, Моглогость, Негосто stb.), és gyakran -гощ alakra változott (Белогощ, Братогощ, Чадогощ, Домогоща, Иногощ(е) és sok más név). P. Arumaa ezt a névtípust archaikusnak tartja. A Гост- (-гость) elemet tartalmazó folyó-, tó- és településnevek (összesen mintegy száz) északon Pszkov–Novgorod–Borovicsi térségétől délen Volhíniáig terjednek, de Novgorod környékén összpontosulnak; ez arra utalhat, hogy a keleti szlávok északi terjeszkedésük idején először itt telepedtek le.

A szláv nyelvek példája alapján nem állíthatjuk elhamarkodottan, hogy a litván Gāstas, Gāstupis, Gāstamas, Gāstaminas víznevek az indoeurópai *ghostis ’vendég; idegen’ szót rejtenék, mert mellettük a Gāstamas változata, a Gāštamas is megtalálható. Másfelől arra, hogy a vendég, illetve az idegen jelentése víznevekben is megfelelő lehet, a következő példa utal: a Svetūs tó és folyó neve (Daugai) (akárcsak a Kertùs, Milčiùs, Niedùs), valamint a Svetýčia folyónév (Dūkštas) a litván nyelvjárások azon területeiről származik, ahol az e: ie oppozíció fennmaradt; a -yčia képzővel vö. Kalnyčia, Skaryčia, Voryčia (Skardžius, 1943, 357; Vanagas, 1970, 142). Emellett a Svetūs gyöke szintén hangsúlyos (vö. acc. sing. Svėtų), és gyökmagánhangzója egyértelműen e. Ezért semmi sem akadályozza, hogy a Svetūs, Svetyčia gyökét azonosnak tekintsük a közszavakban található svečias, svetýs, svečias ’vendég, idegen’ gyökével, továbbá a svetūr² szóéval. Következésképpen a ’vendég’ jelentésnek nincs köze a kérdéshez, ezért a Gāstam-inas folyónevek (-inas képzővel [Vanagas, 1970, 155]), a Gāsta-mas (-mas képzővel; vö. Aūla-mas: aūlas, Gārda-mas: gārdas [Skardžius, 1943, 207]), valamint a Gāstas, Gāst-upis szintén tartalmazhatják a *gasta- ’vendég; idegen’ elemet. A Gāstamas folyónév, akárcsak a Gāstynai falunév (Kelmė járás) (a Šiauliai járási Gastýn-iškiai mellett) rokon alakokként a Gast- (: *gasta- ’vendég’) és Gāst- (: lit. *gāsti-, lett gašs ’csípős, fanyar, savanykás’ < *gaśia- vagy *gasus) gyökök keveredésével jöhettek létre.

A vizsgált balti személynevek, helynevek, víznevek, valamint közszavak (pl. porosz gasto) itt adott magyarázatának nyomós érve az a tény, hogy a vendég megnevezése, a *gasta-, ténylegesen használt balti nyelvi szó. Ilyen a lett gasts ’vendég’, valamint a nőnemű alak, a gaška ’vendégnő’: mindkettő népdalokból ismert (ME I 608); a nyelvjárási gosts (az o<-val, amely a lett felvidéki nyelvjárásokra jellemző) Latgaléban elterjedt, és Vidzeme keleti nyelvjárásaiban is előfordul; a gaškis változat (-šk- < *-stj- helyett) Vidzeme északkeleti részén használatos (Лаумане, 1977, 75–76, térképpel). Pusztán azért, mert a gasts változataival együtt a lett nyelvterület keleti részén elterjedt, aligha lehet komolyan venni azt a feltevést, hogy az oroszból (гость, гостья) kölcsönözték. Használata a nyelv archaikus vonásait megőrző lett népdalokban, alakváltozatai (gaškis, gaška, gaška), eltérő tővégi magánhangzója (lett -a- < indoeurópai -o-: szláv -i-), továbbá a névtani anyag és a porosz nyelvi adatok azt a nézetet támasztják alá (Брейдак, 1969, 5–6), hogy a gasts ’vendég’ és a gaška ’vendégnő’ <*gastijā lett szavak, amelyek ősi rokonságban állnak az orosz гость, гостья szavakkal.

² Máskülönben Vanagas, 1981, 322–323 teljesen alaptalanul kezeli.

69

A lett gastis, úgy tűnik, o-tövű, vö. a gen. plur. gastu alakot. Tematikus *gosto- alakja van a szláv személynévnek (az obodrita fejedelem nevének), a Gosto-mysl-nek (a 9. század első fele), amelynek második összetételi tagja a Mysl-o-wice személynévben adatolt. A korábbi tematikus alakra utal a Goste-slav(ъ) szláv személynév is, amely etimológiailag megfelel az óskandináv (rúnaírásos) hlewa-gastiR alaknak, de fordított összetételi tag-sorrenddel (Иванов, Топоров, 1963, 127, 129) (vagyis ezek a szláv és germán személynevek szerkezetükben a litván Vaiš-noras: Nór-vaišas típusába tartoznak). Következésképpen az o-tövű *gasta- alak, amelyet valószínűleg a Gāstas, Gāsta-mas és Gāsta-m-inas víznevek rejtenek, ténylegesen adatolt a balti és a szláv nyelvekben. A porosz gasto (< *gastā) alapján látható, hogy a balti nyelvekben az o-tövű mellett ā-tövű alak is létezett.

Ha az itt előadott hipotézis helyes, a szláv (vö. még szerb Milbgost) és germán nyelvek (vö. még germán Fare-gastus, Arde-gastus: fara „nemzetség”, art „föld”) mellé, amelyeknek vannak az indoeurópai „vendég” elnevezéséből alkotott személyneveik, a balti nyelvek is felsorakoznának saját személyneveikkel: a litván Gasčiūnas, Gasčiulis, *Gasčiōnis (: Gasčionys, falunév), *Gastýnas (: Gastýniškiai, falunév) (a -vna- képzővel, amely azt jelöli, hogy valaki kinek volt a fia, vö. Gudýnas: Gūdas, Lātynas: Lātvis [Skardžius, 1943, 267]), valamint a nem teljesen világos porosz Gastimus vagy Gastumo. A germán nyelvekhez hasonlóan (vö. a rúnaírásos -gastiR elemet), úgy tűnik, az első három litván személynévben egy i-tövű *gasti- forma rejlik: *Gasti- > Gasc- (hátsó magánhangzók előtt) // *Gasti- (mássalhangzók előtt). A lett nyelvjárási gašķis „vendég” szintén az i-tövű alak reflexuma (< *gastis), a lett gašķa pedig a *gasti̯ā alakot tükrözi i̯ā-tővel (mint az orosz гостя). Az említett latin, germán és szláv „vendég” elnevezések is i-tőhöz tartoznak, ezért rekonstruálják az indoeurópai *ghostis „vendég; idegen” i-tövű alakot is (Pokorny, 1959, 453). A tővégi magánhangzók ilyen változatossága nyilván úgy jöhetett létre, hogy egy mássalhangzós tövű alakot tematizáltak: *ghost-; ez összhangban lenne azzal a régóta hangoztatott feltevéssel, hogy ilyen alak összetételekben is előfordult: az óegyházi szláv gospodъ „úr” < *ghost-podi-, a latin hospes, -itis „idegen; vendég” pedig < *ghost-potis.

Ha az itt vizsgált balti nyelvi adatok magyarázata helyes, a balti nyelvek azon nyugati indoeurópai nyelvek areájához tartoznának (szláv *gostъ, gót gasts „vendég”, latin hostis „idegen; ellenség”), amelyben megőrződött egy indoeurópai archaizmus, és amely az anatóliai nyelvekben is tükröződik; vö. a luv kašši „látogatás, vendégeskedés, vendégül látás” alakot (< *kašti < *gasti < *ghosti vagy *ghosi) (Иванов, 1973, 302–306).

6. Litván kārklai: óind cāttram

J. Endzelīns (ME II 162) azt a véleményt fogalmazta meg, hogy a litván kārklai „kapu; juhjászol; fonott szekérkas (SD)”, kārklos „lécekből készült függő jászol”, kārklės „felnyíló (nem összefűzött) kapu; (fonott) létra; szekér (rakodóterének) oldalfala, oldalfalas kerekek; szánra helyezett keretek tűzifa szállítására; jászol”, valamint a lett kārkles „jászol; gabonarosta” -kl- eleme *-tl- folytatása lehet, és tovább összefüggésbe hozható az óind hurth „(össze)fonás, fonott tárgy”, az óind cr̥táti „kapcsol, összefűz, köt”, valamint természetesen a kr̥ṇātti „sodor, fon” igével is (vö. még az óind kartanam „fonás”)³.

³ Kitokius aiškinimus žr. Fraenkel, 1962, 222.

70

Ezzel kapcsolatban érdekes megjegyezni, hogy hasonló előalakból (*kert-tro-) származtatják az óind cättram „orsó, rokka” és az aveszta cäšai „ua.” alakot is <, valamint az iráni *ča(r)stra- alakot, amelynek közbülső *kertstro- alakja (*-tst- az *-tt- folytatásaként) iráni eredetű jövevényszót sejtet a finnben: kehrä „rokka” (Cowgill, Mayrhofer, 1986, 111; Mayrhofer, 1956, 382; 1976, 704).

Így ezek a balti és indoiráni szavak közös gyökerűek lennének (*kort-: *kert-), és hasonló formánsokkal rendelkeznének (*-tlo-: *-tro-). Nyelvtani nemük is közös volna: az óind cättram semlegesnemű; van alapunk feltételezni, hogy a semlegesnemhez [*kark-la(n)] tartozott régebben a kärklai „kapu; juhjászol…” is, amely a nom. plur. *karklā alakot váltotta fel (morfológiai szempontból vö. a litván vär tai: porosz lapi-warto (nom. plur.), óegyházi szláv vrata).

A litván kärklai *kort-tlo- előalakból való származtatása azonban hangtanilag nehézségekbe ütközik. Ugyanis a t, d mássalhangzók t előtt s-szé váltak a balti nyelvekben (vö. például a litván mėsti, lett mest, porosz po-mests < a balti *met-t- alakból), a szláv, iráni és görög nyelvekben. Ha a vizsgált szavak képzése az indoeurópai alapnyelvig, vagy legalább a balti–(indo)iráni dialektusok érintkezésének korszakáig nyúlna vissza, a balti *karttla- alaknak *karstla- (*-tt- > -st-) alakra kellett volna változnia, majd *karskla- alakra, később pedig *karksla- alakra (mássalhangzó előtt az sk ks-szé válik). Mivel ez nem így történt, azt kell feltételeznünk, hogy a *-tlo- képzőt a *kert- / *krt- „összeköt, köt, fon” tövéhez azután illesztették, hogy a tt > st változás már lezajlott. A morfémák határán később keletkezett tt egyszerűen egyszerűsödik (a litvánban gemináták ugyanis nem jellemzők); vö. például bañtakis < *bant-takis < *band-takis „bandotakis”; Vytautas < *Vyt-tautas < *Vyd-tautas (vö. Taut-vydas). Ez az egyszerűsödés azonban késői jelenség, ezért más magyarázatot kell keresnünk.

A kärklai (kärklos, kärklės, lett kärkles) szavak a kelet-balti nyelvek képzései; legalábbis nincs adat arra, hogy közös balti eredetűek volnának. A *tl > kl változás egyes esetekben (vö. például a litván aũklė, lett aũkla, porosz auclo; litván tiñklas, lett tikls, porosz sasin-tinklo) a balti alapnyelvig nyúlik vissza⁴; ezért nagyon is lehetséges, hogy a vizsgált szavak már e hangváltozás után keletkeztek, s akkor a *kart-kla- előalak t mássalhangzója disszimilációval könnyen eltűnhetett. Pontosabb megállapítást az akadályoz, hogy a szóban forgó hangváltozások (t, d > s t előtt; *tl > kl; tt > t) relatív kronológiája nem ismert.

Az is arra utal, hogy a vizsgált szavak egymástól függetlenül, külön a balti, külön az indoiráni nyelvekben keletkeztek, hogy hasonló, de nem azonos képzőik vannak (balti *-tlo-, indoiráni *-tro-), valamint eltérő a tő magánhangzója (balti a < indoeurópai o, indoiráni e). Párhuzamos, vagyis későbbi képzésre és fejlődésre szemantikájuk is utal: a balti nyelvek szavai az összekötés, kötés, fonás eredményét jelentik, az indoiráni szavak pedig a sodrás, fonás műveletének, illetve az eszköznek az elnevezései. A balti alapnyelvben a kerǵ-ti (-ia) „összeköt, valamit lazán valamihez köt” (*ker-g- gyökbővítéssel -g-) mellett élhetett a *kert- / *kirt- „összeköt, köt, fon” is (*ker-t- / *kir-t- gyökbővítéssel vagy jelenidejű képzővel -t-); ehhez járulhatott a -kla- < *-tlo- képző e szóváltozatok létrehozásakor.

⁴ Šis pakitimas Chr. Stangui (1966, 107) atrodo senas („hohen Alters“).

71

7. Lit. lakóti

A lakóti (-ója) ’oltógyomorral tejet alvasztani’ ige csak F. Nesselmanno „A litván nyelv szótára” című művéből ismert, ahol így szerepel: lakoti (-oja) „die Milch laffen, d. h. mit Hilfe des Zusatzes von Laff gerinnen machen” N 348. F. Kurschat is felvette szótárába ([K] 219), F. Nesselmanntól átvéve — ezt a Ness. hivatkozás mutatja. Bár kételkedett e szó hitelességében — ezért szögletes zárójelben írta —, a hangsúly helyét mégis feltüntette: lakóti (-ója). F. Nesselman és F. Kurschat szótárából A. Kurschat (KŽ II 1279), valamint az LKŽ szerzői is átvették ezt az igét; utóbbiak ráadásul F. Kurschat hangsúlyozását is megtartották (LKŽ VII 91).

A szakirodalomban, amennyire tudjuk, ezt az igét nem vizsgálták, és hitelessége sem merült fel kérdésként. Az LKŽ-beli közlésmódjából, ahol a német laben és laffen igékkel vetik össze, látható, hogy az LKŽ szerzői nem kételkedtek a valóságos voltában, és a szóban forgó német igék valamiféle átalakult változatának vagy hasonlónak tartották. Ez pedig nem véletlenül történt.

A német nyelvjárási laben, läben és laffen pontosan ugyanazt jelentik, mint a litván lakóti, nevezetesen: „(tejet) oltógyomorral alvasztani (durch Lab, Laff gerinnen machen)” (Nesselmann, 1851, 348; Paul, 1961, 356), és a Lab, Laff semlegesnemű főnevek mellett használatosak, amelyek jelentése „borjúgyomorból készült tejoltó, oltógyomor” (vö. még a német Labmagen szót) (Frischbier, 1883, 1; Paul, 1961, 356). Érdekes, hogy a 14. század eleji német–porosz Elbing-szójegyzékben a lap szóval fordítják a porosz raugus szót (= lit. raugas) (PKP II 42). Ezen igék hasonlósága azonban a jelentés azonosságában ki is merül, mivel alakjuk eltérő. Kölcsönzés esetén a német lab- /laff- semmiképpen sem válhatott volna lak--ká; ugyanígy a kölcsönzött lab- vagy lap- sem módosulhatott volna lak--ká valamely litván szóhoz való igazítás révén, hiszen ilyen jelentésű másik szó nincs.

Nagyon is lehetséges, hogy a német nyelv hatással volt a lakóti (-ója) ’oltógyomorral tejet alvasztani’ jelentésének kialakulására, de ez a hatás egészen más tényekből eredt. A német nyelvi adatok jelentősége valójában sokkal nagyobb: ezek nemcsak a lakóti (-ója) jelentését segítenek megmagyarázni, hanem azonos tövű lexémák megtalálását is lehetővé teszik, s így ezt a ritka litván igét kiemelik elszigeteltségéből. A németben megtalálható a gerinnen ige, ’megalvadni, megsavanyodni, összeállni’ jelentésben (vö. die Milch gerinnt ’a tej megsavanyodik, összeáll’, die Milch mittels eines Labs gerinnen machen ’a tejet oltógyomorral megalvasztani, megaludni hagyni, összeállítani’), továbbá a zusammenlaufen ’összeállni, megsavanyodni, megalvadni (tej)’ és a rinnen ’futni, folyni, csörgedezni’, valamint a laufen ’futni; folyni, futni’ ellentéte. A litvánban az ilyen típusú ellentétet a lakóti (-ója) ’tejet oltógyomorral alvasztani’ és a lėkti (lėkia, lėkė) ’repülni; futni; gyorsan, sietve menni, utazni, lovagolni…’ alkotja. A németben a „savanyodni, megalvadni, összeállni (tej); erjeszteni, alvasztani”⁵ szeméma a rinnen és a laufen igék igekötős alakjaiban jelenik meg, vagyis bizonyos esetekben a ’futni, rohanni, sietni; futni, folyni, csörgedezni’ jelentésből fejlődött ki (vö. még a svéd löpa ’futni’: löpa ’savanyodni, megaludni’). Innen már könnyű arra következtetni, hogy a lakóti (-ója) és a lėkti (lėkia, lėkė) igék nemcsak szemanti-

⁵ A „savanyodni, megalvadni, összeállni” szemémáról és történeti kontextusáról bővebben lásd: (Аникин, 1988, 51 и след.).

72

tikailag rokonok, hanem az előbbi az utóbbiból is származik. Ezt szerkezeti kapcsolataik is mutatják, vö. skalóti (-ója) ’karcolni, érdesnek lenni’: skélti (skélia, skélė); platóti (-ója) ’teríteni, kiteríteni; (refl.) terjeszkedni, elterjedni…’: plėšti (plėčia, plėtė); kratóti (-ója) ’(refl.) reszketni, remegni, zokogni’: krėšti (krėčia, krėtė) ’rázni, megrázni…’

Amint látható, a lakóti (-ója) jelentése természetes módon fejlődhetett ki a lėkti (lėkia, lėkė) jelentéséből; formális-szerkezeti kapcsolata az alapszóval szabályos, sőt F. Kurschat által megadott hangsúlyhelye megfelel az -o- képzővel alkotott igék egész típusára jellemző hangsúlyozásnak. Mindez meglehetősen nyilvánvalóvá teszi a lakóti (-ója) és a lėkti (lėkia, lėkė) közötti eredetbeli kapcsolatot, és kétségtelenné teszi magának az igének a létezését a porosz litván nyelvjárásokban. Az tehát, hogy egy nyelvi adatot csak egyetlen szótár — ez esetben F. Nesselmanné — rögzített, még nem elegendő alap arra, hogy úgy tekintsük, mintha a valódi beszélt nyelvben nem létezett volna, vagy kitalált szó volna. Sőt, a lakóti (-ója) ige a porosz litván nyelvjárásokban inkább korábbi korszakokból örökölt elem volt, mivel a lėkti (lėkia, lėkė) igéből e: o (> a) tőmagánhangzó-váltakozással képződött, amely archaikus. Emiatt a szóban forgó német igék hatása inkább katalizátorszerepet játszhatott: segíthetett abban, hogy az elsődleges ’összefutásra, összefutásra késztetni, alvasztani’ jelentésből kikristályosodjék a lakóti (-ója) jelentése.

Ezt a hatást nem volna helyes teljesen tagadni. Amennyire a rendelkezésre álló adatokból megítélhető, más mozgást jelentő igék is (pl. bėgti, šókti, šankinti) rendelkeztek a tej oltógyomorral való alvasztásának, illetve megalvadásának, savanyodásának jelentésével a porosz litván nyelvjárásokban; innen kerülhetett ez a jelentés a vidék szótáraiba: Pienas sušóka, sukreka, subėga R 293, MŽ 392; Pienas subėga „… gerinnt” N 325, su-šókti „zusammenlaufen, gerinnen, sauer werden (von der Milch)” N 521; Surūgęs (sušokęs, suklekęs) pienas K I 524, Pieną šliužu sutraukti, sušankinti K I 524. Igaz, a su-šókti ’megsavanyodni, megaludni’ jelentését K. Sirvydas szótára is feltünteti (SD³ 408), és olyan nyelvjárásokban is adatolták (Rmš), amelyek távolabb esnek az egykori német nyelvterülettől; ez arra utalna, hogy e jelentés önállóan fejlődött ki. Mindazonáltal a szóban forgó német nyelvi adatok hatását az olyan nyelvjárásokban való kialakulására, mint a Kps, Ss és Up, szintén nem szabad teljesen kizárni.

Az a tény, hogy a lakóti (-ója) ’tejet oltógyomorral alvasztani’ (< *’összefutásra, összefutásra késztetni, alvasztani’) és a lėkti (lėkia, lėkė) azonos tövűek, továbbá az előbbi az utóbbiból képződött, fontos adat a lėkti (lėkia, lėkė) történetéhez, annál is inkább, mivel származéka a tőben a (< ide. o) magánhangzót, valamint az ide. -ā- tőből eredő -o- képzőt tartalmaz < protoide. *-eh₂-.

8. BIt. vans-/vens- „rossz, silány, hitvány; üres”

A Veñcavas víznév (tó, Dusetos; vö. még Vencav-ėlis, tó, Dusetos) gyöke, amely feltehetően sél eredetű, itt *Viṅk- (Vanagas, 1981, 371), ott *Venž- / *Vinž- alakban rekonstruálható (< indoeurópai *u̯engʰ- / *u̯ngʰ- [Mažiulis, 1981, 7–12]). A *Vinkiavas rekonstrukció azonban lehetetlen, már csak azért is, mert a mai litvánban *Vinčiavas alakot várnánk (mint például a Vinč-ežeris névben < a sél *Vinč-ezeris [Būga, 1961, 276, 576] < balti *Vink- alapján), a *Venž- / *Vinž- alakból való származtatás pedig több szabálytalan hangtani változás feltételezését igényli, ami csökkenti a megbízhatóságát.

73

V. Mažiulis (1981, 7–12) kellően bizonyította, hogy a tó nevének kiinduló alakja *Venšavas⁶ lehetett: 1) a vidék (Dusetos) nyelvjárási beszélői -c- (-ts-)-vel ejtik, a t betoldása az n és az s közé pedig jellemző a litván nyelvjárásokra; 2) ezt egyértelműen mutatja az orosz Венусово < litván nyelvjárási *Ven'savas alakja, és megerősíti pontos megfelelője a nyugati balti területen (a jatving Wենսowa).

A jatving Wենսowa Mazúriában, Olecko járásban található, „ahol 1562-ben még állt egy erdő, amelynek neve Wենսowa volt” (Būga, 1961, 149), később pedig egy uradalom és település állt ott, németül Wensewen (Batūra, 1985, 408). Kétségtelenül ezekkel függ össze P. Dusburgi (1985, 199) és N. Jerošin által említett Winse erdő is, amely a Negutino- és Snerų-tavak között helyezkedett el (Batūra, 1985, 408). A jatving Winse és az 1562. évi Wենսowa (németül Wensewen) neveket azonosítják a kur eredetű lett Venžava névvel (birtok Ventspils plébániájában; németül Wensau), valamint az 1253. évi Vense, Wense alakokkal (Būga, 1961, 149, 844; Endzelīns, 1974, 448, 461, Blese, 1930, 310); ezért a jatving neveket -z--vel olvassák (= litván -ž-): „a jatvingok bizonyára Venzavō-nak nevezték = a kur–lett Venžava nevet” (Būga, 1961, 148). Ezért kellett a litván víznevet is a *Venž- / *Vinž- alakból származtatni, amikor a litván Venčavas és a jatving Wենսowa alakot összevetették. V. Mažiulis (1981, 8) ezért ezt is írja: „Venčavas (nyj. Vinčsavas) alakját a sél *Vensavas alakból vezethetnénk le, azonban nem találok egyetlen másik (legalábbis megbízható) balti hidronimát sem (amely nyilvánvalóan nem személynévi eredetű!), amelyben balti *Vens- vagy *Vins- rejlik. És mégis – bármilyen furcsa is – itt, úgy tűnik, egy balti *Vens- // *Vins- gyök található, amely valami nem megfelelőt, rosszat, silányt stb. jelentett.”

A Venčavas nevet semmi sem akadályozza abban, hogy a Vinčėlis tó (Kuktiškės) és a Venčbalė mocsár (Kudirkos Naumiestis) nevével hozzuk kapcsolatba (így már Vanagas, 1970, 103, 130)⁷. Gyökük, a Venc- / Vinc- (ha az első nem az in-t tartalmazó, az en-ből eredő nyelvjárási alak) tartalmazhatja az -ns- mássalhangzó-kapcsolatba betoldott t-t, tehát ugyanúgy keletkezhetett, mint a Venčavas. Ezt a gyököt továbbá a Vensūtis folyó nevében (Dotnuva) is kereshetnénk, amelyet A. Vanagas (1970, 211) óvatosan a Venčavas névvel vetett össze⁷, továbbá a Vansūpis (Dotnuva) névben.

A Vens- / Vins- hidronima- és toponimagyökről szólva meg kell jegyezni, hogy a jatving Winse, Wենսowa alakok -s--sel is olvashatók (nem feltétlenül -z--vel), mivel a mai lengyel Wężewo forma (németül Wensewen) a német kiejtés (z > ž) helyettesítésének eredménye lehet, amilyen például a porosz *Sulōvō / *Sulāvā > név lengyel Żuławy alakjában (Brocki, 1978, 132). Ebben az esetben természetesen a lett Venžava és a kur Vense, Wense nem függne össze velük, hanem egészen különálló gyököt alkotna (vö. Kiparsky, 1939, 203).

A litván és lett nyelvjárásokban széles körben használatosak az alábbi szavak: litván vaiškariš ’kotlós által kiköltött, romlott tojás’, lett vānskaris, vānskars, vānskare, vānskara ’kotlós által kiköltött, de ki nem kelt tojás’. Az élőbeszédben sokfelé fonetikailag, az n és az s közé beékelődött t-vel ejtik őket: litván vañckaris, lett vañckaris stb. J. Endzelīns ezeket összetételeknek tartja, amelyek első tagja a megmerevedett, nom. sing. alakú vans-, azaz *vana-s, amely etimológiailag megfelel a gót wans ’(melléknév) híján levő, nélkülöző, hiányzó, ermangelnd’ szónak; a második tagot alkotó igék

⁶ Tokią formą pradžioje atstatė ir A. Vanagas (1970, 211); gaila, kad nuo jos vėliau atsisakė (Vanagas, 1981, 371).

⁷ Gaila, kad nuo šių lyginimų A. Vanagas (1981, 362, 372) vėliau atsisakė.

74

a litván perėti, a lett perēt ’költeni’ igék gyöke. Disszimiláció útján (v – p > v – k) a *vansp- *vansk- alakra változott (Endzelīns, 1979, 403–404).

Ezt a feltevést a hasonló formai és szemantikai szerkezetű litván pik-peris (a k és p között fonetikailag eltűnt t-vel), pikįperis (nyelvjárásban szintén pikįparas) ’záptojás, megromlott tojás’ is alátámasztaná; második tagja valóban a perėti ’költeni’ ige gyöke. Ezek a párhuzamok, továbbá a pikt-maišis ’záptojás, záptojásból kikelt csibe’ azért is fontosak, mert a vans- tagról is információt nyújthatnak. Hogy itt milyen jelentésben szerepel a piktas, az a következő származékokból látható: pikčiavaikis ’silány, gyenge ember; semmirekellő ember’, piktąarklis ’rossz, elcsigázott ló’, piktą-karvė ’silány, lesoványodott tehén’, piktgrūdis ’rossz, silány gabonaszem’. Vagyis a pik(t)peris és piktmaišis szavak első tagjaként szereplő piktas jelentése ’rossz, semmirekellő’ (LKŽ IX 958). Emellett a piktas bizonyos összefüggésekben ’üres’ jelentést is kap: pikt(a)žiedis ’üreges, meddő virág’. Érdekes, hogy ez a jelentés könnyen felismerhető a balti német Wann-Ei szóban is: ’záptojás vagy nem egészen telt tojás’; a wann valószínűleg a lettből került át (Endzelīns, 1979, 404, 27. jegyzet). A piktas melléknév származékainak jelentése továbbá ’ördög, gonosz szellem’: piktčius ’gonosz szellem, ördög’ (-iu- képzővel [Skardžius, 1943, 79]), piktis ’ördög, gonosz szellem’ SD (-io- képzővel, mint a juodas: juodis ’fekete ló’, pilkas: pilkis [Skardžius, 1943, 66]); vö. még pikčionas ’gonosz szellem, ördög’, amely azonban -onas képzővel (mint kuprōnas ’púpos ember’: kuprà, tėvō-nas ’apóka’: tėvas [Skardžius, 1943, 272–273]) a pikčiaus vagy a *pikčias ’gonosz’ melléknévből képződött (ez rejtőzik a pikčia-vaikis ’silány, gyenge ember…’, pikčia-votė ’rosszindulat’ szavakban).

Így megállapíthatjuk, hogy a piktas melléknév 1) a záptojást jelölő összetett nevek első tagja (pik(t)-peris, pikt-maišis), jelentése ’rossz, silány, elcsigázott, lesoványodott, semmirekellő’, illetve ’üres’; 2) fiziográfiai terminusok része, vö. piktežeris ’eliszaposodott, mocsárral benőtt tó’, piktpurvis ’ingoványos hely, láp’; 3) belőle képzett származékok jelentése ’gonosz, ördög, sátán’. Hozzá kell tenni, hogy a piktas megfelelő igéi nemcsak a litván pýkti (-sta) és a lett pīkt (-stu), pikt (piku, piku) ’ugyanaz’, hanem a litván pýkšti (-ta, pýško) ’megromlik’ is (a pikšti (piškia) ’haragszik, veszekedik’ mellett).

Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy hasonló jelentéseket találunk a vans- (vanc-) gyökmorfémát tartalmazó szavakban is: 1) a záptojást jelölő litván vānškaris, lett vānškaris stb. első tagjának jelentése ’megromlott’ (tehát ’rossz, silány, semmirekellő’), valamint ’üres’ (vö. balti német Wann-Ei ’… nem egészen telt tojás’); 2) a vans- / vens- (venc-) gyökmorféma folyók, tavak és mocsarak nevében fordul elő: Vens-ūtis, Vėnc-avas, Vinc-ėlis; összetett nevek első tagjaként is megjelenik (Vans-ūpis, Vėnc-balė); 3) a litván nyelvjárásokban használatos a vėncas ’ördög’ (3. hangsúlyozási osztály) VlkV, Alk, Kt, Žal, Kps, Všt, Klvr, Krok, valamint a vėnsas ’ugyanaz’ Lkš, VšR, KzR, Mrs. A pik- gyökű szavak által kijelölt szemantikai sort a germán nyelvek etimológiai megfelelői folytatják, amelyek J. Endzelīns hipotézise szerint a következők: az említett gót wans mellett az óészaki vanr ’(melléknév) híján levő, valamivel nem rendelkező’, az óangol wan, az ófelnémet wan ’ugyanaz’ (germán *wana-s), továbbá az óészaki vana ’csökkent’, a norvég nyelvjárási vana ’ugyanaz’, a svéd för-vana ’elront’ (azaz ’romlást okoz’, vö. a litván pýkšti

75

(-ta) a „gesti” tő pik- szócsoportjában). Mivel mindezek a hasonló, olykor azonos jelentések egyazon tő származékaiban fordulnak elő (piktas, pýkti), arra lehet következtetni, hogy a gyökérmorfémát vans- / vens- (vanc- / venc-) tartalmazó kotlós tojásra, folyókra, tavakra, mocsarakra és az ördögre vonatkozó elnevezések is rokonok egymással, valamint a fent említett germán nyelvi adatokkal. Pontosabban egymással rokon egyrészt a lit. vànškaris, a lett vànškaris stb. első összetételi tagja, a vans- (nyj. vanc-), valamint a vėncas, vėnsas ’ördög’; másrészt a víznevek (helynevek) Vens-ūtis, Venc-avas, Venc-ėlis, Vans-ūpis, Venc-bale gyökérmorfémája, illetve első összetételi tagja etimológiailag azonos ezekkel. Mindezen lexémák azonosítását azonban megnehezíti a tő magánhangzójának eltérése: a kotlós tojás elnevezésének első összetételi tagjában a szerepel, az ördög nevében és a víznevek (helynevek) többségében pedig e (a fokozatcsökkenéses tőmagánhangzót mutató Vincėlis mellett Kuktìškėn, Utena járásban; feltéve persze, hogy itt nincs en nyelvjárási ejtés). Ezenkívül a tő hangsúlya is eltér: a tojásnevek a litvánban és a lettben cirkumflex hangsúlyúak, a litván hidronimák (helynevek) szintén cirkumflex hangsúlyúak, az ördögöt jelölő szavak viszont akut hangsúlyúak.

E különbségekről a következőt mondhatjuk. A lett nyelvben a gyakori ereszkedő (balti cirkumflex) hangsúlyú vànškaris, vànškars, vànškare, vànškara alakok mellett a folyamatos (nyújtó) intonáció, a balti akut reflexe is adatolt: vañškars ME IV 468, 472 (< balti *váns-), vagyis intonációja megegyezik a lit. vėncas, vénsas alakokéval. A kotlós tojás elnevezései a lett nyelvben nemcsak a tő intonációjában változatosak. A desemantizáció következtében (a perēt igével való kapcsolat már nem érzékelhető) a második tag szabálytalan hangváltozásoknak vált kitéve: a lett nyelvjárásokban vanckurs, vanckuris (-u--val), valamint vanckulis, vanskulis (-u- és -l- hanggal) alakokat is találunk, ME IV 468—469, 472. Jelentésük is változik: a romlott, kotlós tojás jelentéséből fejlődött ki a ’sikertelen, balul sikerült’ jelentés, s ebben az értelemben a vànškaris stb. szitokszóként is használatos, vö. Gans lama guovi: kur tu lìd, vanckars tāds! ME IV 469 és Kur tu lìd, venckulis tāds! (a pásztor ezt kiáltja a gabonába tartó kosnak) ME IV 536. Mivel e kifejezések formai és szemantikai szerkezete azonos, és mindkettőt ugyanabból a nyelvjárásból (Stendéből) jegyezték fel, teljesen világos, hogy a vanckars és a venckulis ugyanaz: a kotlós tojás elnevezései, és utóbbi alak tőmagánhangzója e. Ez a magánhangzó-fokozat a litván nyelvjárásokban is jól adatolt: vėñčkaris Sg, Skn. vėñškaris Prk. Tehát a kotlós tojás elnevezésének első összetételi tagja a tőben egyaránt tartalmazhat a-t és e-t, ami a litvánban és más balti nyelvekben is ismert jelenség; vö. dangà és dengà, mažgas és mėžgas, bėbras és bãbras, mėlas és žem. mãlas, šeimà és lett saime, lett brangs és brengs. Ebben az esetben a vėñčkaris, vėñškaris, lett venckulis első összetételi tagja egybeesik a tulajdonnevek Vencavas, Vencbale, Vensūtis tövével.

Az akut intonáció (lett vañškars, lit. vėñcas, vénsas), valamint az önálló lexémák megléte (vėñcas, vénsas) alapján a kotlós tojás elnevezéseinek első összetételi tagja, a vans- / vens- (vanc- / venc-) aligha lehet egy megkövült nom. sing. alak, *vana-s. Az adatok teljes együtteséből kitűnik, hogy itt egy vans- / vens- jelentésű tőről van szó: ’rossz, romlott, értéktelen’, valamint ’üres, terméketlen’; etimológiailag megfelel az óészaki vansi hímnemű ’csökkenés, fogyás; szégyen’, a norvég nyj. vanse hímnemű ’hiány, fogyatékosság’, a közép-svéd vansi ’hiány, hiba, fogyatékosság’, valamint az óészaki vansa ’kárt okozni, ártani’. Ezek a germán nyelvi szavak

76

tőrokonságban állnak a fent említett gót wans ’nélkülöző, hiányt szenvedő, híján levő’, az óészaki vanr ’ugyanaz’, az óészaki vana ’csökkenteni’, a svéd för-vana ’elrontani’ szavakkal (Jóhannesson, 1956, 47–48), de a tőhöz kapcsolódó *-os- bővítményt tartalmaznak. A balti német wann valószínűleg lett eredetű, és az -nn a *-ns- alakból származhat.

Felmerül a kérdés, hogy ha itt korábban tautoszillabikus an (en) volt, miért nincs ma a litvánban *vãsk- vagy *vę̃sas a vénsas helyett, a lettben pedig *uosk- < *vuosk- < *vansk-. A litvánban ennek oka feltehetőleg az, hogy a t mássalhangzó beékelődött az n és az s közé: a zárhang c előtt álló an (en) kettőshangzó elveszíthette vokalizmusát. Hogy ez megtörténhetett, azt például a nyj. vañčas ’važ̃as’ (Vdk, Rt, Trg, Up), valamint a vañčkaras ’važ̃karas’ (Šln) mutatja; ezekben is t áll az n és az š között. A lett vànskaris stb. (< *vansa-peris), valamint a venckulis azokhoz a balti eredetű szavakhoz tartozik (blandties, censties, lunkans, sprands, blinda stb.), amelyek megőrizték az ép tautoszillabikus kapcsolatsorokat an, en, in, un (erről lásd J. Endzelynas cikkét [Endzelīns, 1974, 144–159]).

A melléknévi *vans(a)- / *vens(a)- tő, ’rossz, silány, értéktelen’, illetve ’üres’ jelentésben, a litván víznevekben (helynevekben) is megjelenhet: Veņcavas, Veņcbalė, Vens-ūtis, Vans-ūpis. Ha a jotving Winse, 1562 Wensowa szintén ehhez a tőhöz tartozik (nem pedig a *Venz- = lit. *Venž- tőhöz), akkor a (csupán végződésükben eltérő) litván Veņcavas < *Veņsavas és a jotving Wensowa lexikai izoglosszát alkotna, amely — akárcsak a Čičirys, Čičirė < selón *Čičir < balti *kikir- / *kiker- ’borsó’ (vö. óporosz keckers, keckirs ’borsó’) — összeköti Litvánia északkeleti sarkát (Dusetos, Zarasai) a nyugati balti nyelvek területével.

LITERATŪRA

Arumaa P. Sur les principes et méthodes d’hydronymie russe: Les noms en gost’ // Scando-Slavica. 1960. T. 6. P. 144–176.

Batūra R. Paaiškinimai // Dusburgietis P. Prūsijos žemės kronika. V., 1985.

Bielenstein A. Die Grenzen des Lettischen Volkstammes und der lettischen Sprache in der Gegenwart und im 13. Jahrhundert. St. Petersburg, 1892.

Blese E. Die Kuren und ihre sprachliche Stellung im Kreise der baltischen Volksstämme // Congressus secundus archaeologorum balticorum. Rigae. 19–23. VIII. 1930. P. 293–312.

Brocki Z. Baltico-Slavica Huberto Gurnovičiaus toponiminėse darbuose // Baltistica. 1978. T. 14(2). P. 130–133.

Būga K. Rinktiniai raštai. V., 1958. T. I; 1961. T. III.

Bujak F. Studia nad osadnictwem Małopolski. Kraków, 1905.

Cowgill W., Mayrhofer M. Indogermanische Grammatik. Heidelberg, 1986. T. 1.

Dusburgietis P. Prūsijos žemės kronika. V., 1985.

Endzelīns J. Senprūšu valoda. Rīgā, 1943.

Endzelīns J. Latvijas PSR vietvārdi. Rīgā, 1956. I daļa, 1. sējums (A–J).

Endzelīns J. Darbu izlase. Rīgā, 1974. T. II; 1979. T. III, 1. daļa; 1982. T. IV, 2. daļa.

Fraenkel E. Litauisches etymologisches Wörterbuch. Heidelberg-Göttingen, 1962.

Frischbier H. Preussisches Wörterbuch. Berlin, 1883. T. 2.

Inglot S. Historia społeczna i gospodarcza średniowiecza. Lwów, 1938.

Jóhannesson A. Isländisches etymologisches Wörterbuch. Bern, 1956.

Kalwaitis W. Lietuviškų Wardų klėtelė. Tilžėje, 1910.

77

Karaliūnas S. Baltų kalbų struktūrų bendrybės ir jų kilmė. V., 1987.

Kiparsky V. Die Kurenfrage. Helsinki, 1939.

LKŽ – Lietuvių kalbos žodynas. V., 1941. T. I; 1986. T. XIV.

LPŽ – Lietuvių pavardžių žodynas. V., 1985. T. I (A–K).

Mayrhofer M. Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch des Altindischen. Heidelberg, 1956. T. I; 1976. T. III.

Manteuffel T. Kultura Europy Średniowiecznej. Warszawa, 1974.

Mažiulis V. Selonica // Baltistica. 1981. T. 17(1). P. 7–12.

Mažiulis V. Prūsų kalbos etimologijos žodynas. V., 1988. T. I (A–H).

ME – K. Mūlenbacha Latviešu valodas vārdnīca / Rediģējis, papildinājis, turpinājis J. Endzelīns. Rīgā, 1923–1925. T. I; 1929–1932. T. IV.

Nesselmann G. H. F. Wörterbuch der Littauischen Sprache. Königsberg, 1851.

Paul H. Deutsches Wörterbuch. 8. Aufl. bearbeitet von A. Schirmer. Halle (Saale), 1961.

Pokorny J. Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. Bern und München, 1959.

PKP – Mažiulis V. Prūsų kalbos paminklai. V., 1981. T. II.

Razmukaitė M. Kaliningrado srities istorinių vietų vardų tradiciniai lietuviškieji atitikmenys // Kalbos kultūra. V., 1985. Sąs. 49. P. 73–80.

Schütz J. Revision der Namen mit -gast // Beiträge zur Namenforschung. 1988. T. 23. P. 68–82.

Skardžius P. Lietuvių kalbos žodžių daryba. V., 1943.

Słownik łaciny średniowiecznej w Polsce. Wrocław-Warszawa..., 1977. T. IV (F–H), zeszyt 6(34).

Stang Chr. S. Vergleichende Grammatik der Baltischen Sprachen. Olso-Bergen-Tomsö, 1966.

Trautmann R. Die altpreussischen Personennamen. Göttingen, 1925.

Vanagas A. Lietuvos TSR hidronimų daryba. V., 1970.

Vanagas A. Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. V., 1981.

Аникин А. Е. Опыт семантического анализа праславянской омонимии на индоевропейском фоне. Новосибирск, 1988.

Брейдак А. Диалектная лексика латгальских говоров верхнелатышского диалекта и ее исторические связи: Автореф. дис.... канд. филол. наук. Рига, 1969.

Иванов Вяч. Вс. Разыскания в области анатолийского языкознания // Этимология – 1971. М., 1973.

Иванов В. В., Топоров В. Н. К реконструкции праславянского текста // Славянское языкознание. М., 1963.

Лаумане Б. Э. Лексический материал диалектологического атласа латышского языка, отражающий латышско-русско-белорусско-польские контакты // Контакты латышского языка. Рига, 1977.

Топоров В. Н. Прусский язык. Словарь (Е–Н). М., 1979.

Фасмер М. Этимологический словарь русского языка. М., 1986. Т. 2.

S. KARALIŪNAS

SPRACHWISSENSCHAFTLICHE BEMERKUNGEN

Zusammenfassung

Die Spuren des idg. *ghostis „Gast; Fremde“ sind wahrscheinlich erhalten: 1) in den Personennamen lit. Gaščūnas, Gaščūlis, *Gaščionis (< ON Gasciōnys) < Gasc- < *Gasti- || *Gasti-; 2) im apr. gasto „Ackerstück, Flurstücke, Felder (die bearbeitet von „Gästen“ – freien Bauern worden waren)“; 3) in den Gewässernamen lit. Gāstam-inas, Gāsta-mas, Gāsta-s, Gāst-upis und 4) in den Appellativa lett. gasts „Gast“ (o Stamm), gašķis „id.“ (< *gastis), fem. gaška (< *gastijā).

78

Urverwandtschaft zwischen lit. kárklai, kárklas, kárklēs „Tür, Pforte, Raufe, Krippe...“, lett. kárkles „Raufe; Getreidesieb“ (< *kort-tlo-) und ai. cāttram „Spindel“ (< *kert-tro-) wird vermutet.

Lit. lakóti (-ója) „durch Lab gerinnen machen“ ist wohl eine Ableitung von lēkti (lēkia, lēkē) „fliegen; laufen, rennen“.

Die Wurzel von Gewässer- (und Sumpf-) namen lit. Vẽncavas, Vinčēlis, Vẽnc-bālē, Vensūtis und Vans-ūpis ist wohl gleichzusetzen mit den ersten Komponenten von lit. vãnškaris, vẽnškaris „ein unausgebrütetes Ei“, lett. vãnškaris, vãnškaras, vãnškare, vãnškara „ein bebrütetes, aber unfruchtbar gebliebenes Ei“ (wohl aus *vans- / *vens-peris).