LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVIII (1997)

Szemlék. Recenziók. Megjegyzések

Vélemények. Recenziók. Megfigyelések

Áttekintések. Recenziók. Megjegyzések

A KELETI FELSŐLITVÁN NYELVJÁRÁS FELosztásáról

Egy nyelvjárás megfelelő osztályozása csak akkor lehetséges, ha a nyelvterületet alaposan feltárták, és már minden fontosabb izoglossza ismert. A nyelvjáráskutatás gyakorlati munkája azonban arra kényszerít, hogy a nyelvjárásokat már a munka kezdetén osztályozzuk (felosszuk), ha nem is tökéletesen. A keleti felsőlitván nyelvjárást a háború előtt összehasonlíthatatlanul kevésbé kutatták, mint a nyugati (és déli) felsőlitván vagy a žemait nyelvjárásokat, ezért nehéz volt felosztani alnyelvjárásokra és még kisebb egységekre.

Antanas Salys professzor, részben Kazimieras Jaunius nyomdokain haladva, a két világháború közötti időszakban azt javasolta, hogy a keleti felsőlitvánokat (ő keleti aukštaičiai néven említette) három alnyelvjárásra osszák: 1) a pántininkai csoportba tartozókat, akik a szótagkezdő an, am, en, em hangokat változatlanul megőrzik, a szótagvégi hangsúlyosakat pedig ɔn, ɔm, ɛn, ɛm hangokra változtatják, továbbá a szótagvégi hangsúlyos ą, ę hangokat ɔˀ; ɛˀ hangokra változtatják; 2) a póntininkai csoportba tartozókat, akik a fenti hangokat ɔn, ɔm, ɛn, ɛm, illetve ɔˀ; ɛˀ hangokra változtatják (az ą, ę hangokat) nemcsak szótagvégi, hanem szótagkezdő hangsúlyos szótagokban is; 3) a pùntininkai csoportba tartozókat, akik az an, am, en, em, ą, ę helyett un, um, in, im, ū, ī hangokat ejtenek. Alaposabb kutatás után azonban kiderült, hogy az általa pántininkainak, póntininkainak és a peremvidéki puntininkainak nevezett területeken a valóság ennél jóval összetettebb. Helyenként másféle változások is előfordulnak, amelyeket A. Salys még nem ismert. Krekenava és Ramygala környékén például a szótagkezdő an, am, en, em hangok változatlanul megmaradnak, a szótagvégi hangsúlyosak viszont un, um, in, im hangokra változnak; ez tehát lényegében a pántininkaiak puntininkai változata, amellyel A. Salys nem számolt. Panevėžys környékén ezeket a hangokat szótagkezdő hangsúlyban úgy ejtik, mint a póntininkaiak, szótagvégi hangsúlyban pedig úgy, mint a puntininkaiak; ez tehát ismét egy sajátos, puntininkai jellegű póntininkai hibrid. Pasvalys és Saločiai környékén éppen ellenkezőleg: a szótagkezdő hangsúlyú hangokat úgy ejtik, mint a puntininkaiak, a szótagvégi hangsúlyúakat pedig úgy, mint a póntininkaiak; ez már a puntininkaiak póntininkai hibridje. Ráadásul az en, em változása nem mindenütt analóg az an, am változásával: vannak olyan nyelvjárások, amelyekben az án, ám hangok ɔn, ɔm hangokra változnak, az én, ém hangok viszont változatlanok maradnak (Joniškėlis, Vaškai stb.); így ezek félig póntininkaiak, félig pántininkaiak. Sőt, a szótagvégi hangsúlyos ẽn, ẽm hangok változása sok helyen a következő szótagtól függ: lágy mássalhangzó előtt ẽn, ẽm áll, kemény előtt pedig ˀɔn, ˀɔm. A hangsúlytalan szótagokban megfigyelhető számos eltérés még tovább növeli a változatosságot.

A ą, ę magánhangzók változása is sok helyen eltér A. Salys elvárásaitól. Sok pántininkai és póntininkai az ą hangot hangsúlyos helyzetben a hangsúly fajtájától függetlenül o hangra változtatja, hangsúlytalanul pedig ɔ hangként ejti; csak a peremvidéki Krekenava környékén fordul elő ā (hangsúly alatt), illetve a (hangsúlytalan szótagban). Pasvalys környékén ū vagy ɔ ejtése a hangsúlytól függ

237

(nem a hangsúly típusától!). A ę helyett a szó belsejében sokan nyílt e-t ejtenek (hangsúlyos helyzetben hosszút, hangsúlytalanul rövidet, a hangsúly típusától függetlenül), a szó végén pedig zártabb ę-t (Krekenava környékén e-t). Keleten, Pasvalys környékén a hangsúlytól (nem a hangsúly típusától) függően ī-t vagy ę-t ejtenek.

Ilyen helyzetben lehetetlen pontosan meghatározni, kik a pántininkaiak és kik a póntininkaiak. Csak a hangsúlyos szótagkezdő ān, ām hangok (e kettő!) ejtése alapján lehetne megkülönböztetni őket, ennek azonban elméleti, semmiképpen sem gyakorlati jelentősége volna. Hiszen igen kevés olyan szó van, amelyben a hangsúlyos szótagkezdő án, ám hangokat a póntininkaiak ténylegesen ón, óm hangokra változtatják: mindössze egy tucatnyi ilyen szó van (gyakoribbak: ántis, lángas, pántis, sámtis...), leszámítva ezek képzett alakjait. A póntininkai területen sokkal gyakoribbak az eredeti formájukban megőrzött (nem változtatott) szótagkezdő hangsúlyos ān, ām hangok, mégpedig másodlagos eredetűek (pl. támsta, egyes szám részes eset tám, gerám, többes szám részes eset vaikám, első személy többes szám dírbam stb.), jövevényszavakban és a köznyelvből átvett szavakban (ángelas, bánkas, táŋkas stb.), hangutánzó eredetű szavakban (ámtelėti, bámbtelėti...) és másutt. Az ember egész nap beszélhet anélkül, hogy akár egyet is használna abból a tucatnyi szóból, amelyekben az án, ām hangok változnak. Sőt, a következetesség kedvéért meg kellene különböztetnünk a p ú o n t i n i n k a i csoportot is; vö. a púontis ‘pantis’ ejtést Jotāiniai településen. Végül az ilyen felosztás értelmetlenségét az mutatja, hogy ennek alapján csak a keleti felsőlitván nyelvterület északnyugati sarkát tudjuk felosztani, míg az egész többi, többszörösen nagyobb, kizárólag puntininkaiakhoz tartozó terület felosztatlan marad.¹

1964-ben Aleksas Girdenisszel közösen, a nyelvjárási osztályozás pontosítása során más elv alapján javasoltuk a keleti felsőlitvánok felosztását: a Papilio–Vabalninko–Kavarsko–Giedraičių–Maišiagalos vonaltól nagyjából nyugatra fekvő keleti felsőlitván területen, ahol a hangsúlytalan szótagokban nem különböztetik meg a hosszú és rövid magánhangzókat (mindegyik rövid), a p a n e v ė ž i š k i a i csoportot javasoltuk elkülöníteni, amely minden szóvégi rövid magánhangzót egyetlen redukált magánhangzóvá olvaszt össze (kemény mássalhangzó után hátul képzetté, lágy mássalhangzó után elöl képzetté), valamint a š i r v i n t i š k i a i csoportot, ahol ilyen összeolvadás nincs. A vonaltól keletre eső területen, ahol a hangsúlytalan szótagokban megmarad a magánhangzók hosszúságbeli különbsége, az u t e n i š k i a i, a n y k š t ė n a i, k u p i š k ė n a i és v i l n i š k i a i alnyelvjárásokat javasoltuk elkülöníteni az A. Salys-féle osztályozáséval azonos kritériumok alapján, de az alnyelvjárásoknak más nevet adva (nem gúnynévből származót, hanem a terület legfontosabb városáról elnevezettet). A keleti felsőlitván nyelvjárásnak ez a felosztása, ahogyan a pontosított nyelvjárási osztályozás egésze is, idővel meghonosodott, és ma, mondhatni, általánosan használatos.

Később, a nyelvjárásokat megkülönböztető sajátosságok korának és eredetének további vizsgálata, valamint a litván nyelvjárások történetének általános kutatása során az a vélemény alakult ki, hogy a kialakult anykštėnai és kupiškėnai alnyelvjárások idővel kettéhasították az uteniškiaiak régebbi területét, amely a legjellemzőbb keleti felsőlitván terület. Ezt követően nyugatról egy innovációs

¹ A. Salys felosztásának részletes bírálata a következő kiadványban olvasható: Lietuvos TSR Mokslų akademijos darbai, A serija 3(31), 1969, 142–146.

238

A panevėžiškiai és širvintiškiai nyelvjárási hulláma idővel elárasztotta az „uteniškiai” nyugati felét; északon, a kupiškėnai mellett azonban megmaradt az úgynevezett Vabalninkas környéki beszéd, amelyet az északi panevėžiškiaihoz sorolnak, de még viszonylag közel áll az uteniškiaihoz. Emellett az is kiderült, hogy a Vabalninkas környéki beszéd mellett az „uteniškiai” egy másik maradványa is létezik a Šventoji jobb partján, Kavarskas és Vidiškės között (Gelučiai és más falvak).²

Nemrégiben Žaneta Urbanavičiūtė-Markevičienė egy nagyon érdekes tanulmányt tett közzé³, amely szerint az utóbbi, Gelučiai környéki „uteniškiai” maradvány nagyobb területet foglalt magában, nevezetesen Kavarskas és Vidiškės plébániáinak valamennyi faluját (nagyon fontos megfigyelés!), ám véleménye szerint ezt a területet nem a déli panevėžiškiaihoz, hanem a širvintiškiaihoz kellene sorolni. Felvetette a kérdést, vajon egyáltalán érdemes volt-e a širvintiškiait elválasztani a déli panevėžiškiaitól, hiszen ez a két keleti aukštaitiai alnyelvjárás nagyon közel áll egymáshoz. Szerinte inkább az északi panevėžiškiai déliektől való elkülönítésének és önálló keleti aukštaitiai alnyelvjárásként való kezelésének van alapja. A kialakult osztályozás felborítása azonban szerinte már nem volna célszerű.

A felvetett kétségekre és megfontolásokra a következőket lehet mondani.

Először is Kavarskas és Vidiškės plébániáinak a širvintiškiaihoz sorolásáról. Ahogyan a Vabalninkas környéki, úgy ezek a plébániák is a panevėžiškiai nyelvjárás peremvidéki beszédváltozatait alkotják (a Vabalninkas környéki az északi, e plébániák a déli panevėžiškiaiét), amelyeket a maradványként fennmaradt uteniškiai (a Vabalninkas környéki) vagy annak mai folytatása, a širvintiškiai (Kavarskas és Vidiškės plébániái) sajátosságai vegyítenek. A Kavarskas–Vidiškės-i beszéd átmeneti jellege nyilvánvaló. Például Vidiškėsben dárbus ‘munka’, acc. pl. šakùs ‘ágakat’ mondanak, akárcsak a déli panevėžiškiai egész területén (vö. a širvintiškiai dárbas, šakàs alakjaival), de šakà (vö. a širvintiškiai šaką, a déli panevėžiškiai šakų), dirba alakjával (širv. dírba, déli pan. dírbu), illetve kója (širv. kóje, déli pan. kóji), megőrizve az „uteniškiai” -a reflexét -a (a šakà esetében a širvintiškiai is). Ilyen helyzetben ezt az átmeneti beszédváltozatot a déli panevėžiškiaihoz és a širvintiškiaihoz egyaránt lehetne sorolni. Mivel azonban a szóvégi a fejlődési iránya a → α → u (ų) volt, ez a beszédváltozat, amelyben a folyamat végeredménye u (ha nem is minden alakban) már megjelent, inkább a déli panevėžiškiaihoz sorolható, mint a širvintiškiaihoz, amelyben ilyen u nincs (ott csak α fok található). Természetesen itt a dialektológusok megegyezésére van szükség, ahogyan más esetekben is, amikor átmeneti beszédváltozatokkal találkozunk.

A kérdésben, hogy érdemes volt-e a širvintiškiait elkülöníteni a déli panevėžiškiaitól, ebben az esetben is jogosan merül fel a kétely. A déli panevėžiškiai valójában, különösen a širvintiškiaihoz közelebb eső átmeneti beszédváltozataik, meglehetősen közel állnak a širvintiškiaihoz. Ám a rövid magánhangzók szóvégi sorsa világosan megkülönbözteti őket egymástól: a déli panevėžiškiai ezeket a magánhangzókat egyetlen hanggá vonták össze (a kemény mássalhangzók után

² Z i n k e v i č i u s Z. Dėl rytų aukštaičių patarmių istorijos. – Baltistica 16(2), 1980, 138–139.

³ U r b a n a v i č i ū t ė - M a r k e v i č i e n ė Ž. Dar kartą apie rytų aukštaičių tarmių ribas. – Kalbotyra 43 (1), 1994, 85–87.

239

a hátsó υ hangot, a lágyak után az elülső ę hangot), a širvintiškiaiban pedig nincs ilyen összeolvadás. Ennek oka a szóvégi a → α → υ fejlődés eltérő foka: a panevėžiškiaiéban υ van, a širvintiškiaiéban pedig egyelőre csak α. Az átmeneti Kavarskas–Vidiškės-i beszédben, mint láttuk, ez az összeolvadási folyamat még nem fejeződött be; egyes alakok megőrizték az a és u, a lágy mássalhangzók után pedig az e (ia) és i megkülönböztetését. Ha a širvintiškiait és a déli panevėžiškiait egyetlen alnyelvjárásba vonnánk össze, nehéz volna megfogalmazni annak megkülönböztető kritériumát. A panevėžiškiai valamennyi változatát – a délit és az északit – egyetlen alnyelvjárásba kapcsolja a fonológia szempontjából igen fontos sajátosság: a rövid magánhangzók szóvégi összeolvadása.

Az északi panevėžiškiai külön keleti aukštaitiai alnyelvjárásként való elkülönítése – annak ellenére, hogy jelentősen különbözik a déli panevėžiškiaitól – számottevő gyakorlati nehézségeket okozna. Vegyük az északi és déli panevėžiškiai közötti legszembetűnőbb különbséget: a rövid szóvégi magánhangzók mormogó hanggá válását és eltűnését. Nagyon nehéz, sőt egyenesen lehetetlen megállapítani, hol mormogó már a hang, és hol csupán erősen redukált. Még abban is vita van, hogy hol tűnt el teljesen, illetve hol maradtak fenn bizonyos nyomai. Nyilvánvaló, hogy az ilyen sajátosság, amely nem alkot jól kivehető izoglosszát, nem szolgálhat az alnyelvjárás megkülönböztető kritériumául; csupán az alnyelvjárás részei közötti különbségként vehető számba. Ugyanez mondható el a többi fontos különbségről is, amelyek szintén többnyire nem alkotnak világosan körülhatárolható izoglosszákat (talán az általános hangsúly-visszahúzódást kivéve, ez azonban nem jellemző valamennyi északi panevėžiškiai beszédváltozatra; a biržai vidék kivételt képez), így például a tanulmány szerzője által említett, az északi panevėžiškiai területén a déli panevėžiškiaihez képest feltűnőbb magánhangzó-kiejtést hangsúlyos szótagokban, azok erőteljesebb intonációit és hasonlókat. Ráadásul az összes elhatároló izoglossza nagyon szórványos, nem alkotnak egyértelmű határt.

Másfelől, diakronikus szempontból nézve a déli panevėžiškiai – mondhatni – még nem is egészen igazi panevėžiškiai, ha az északi panevėžiškiait tekintjük tipikusnak. Vö. a panevėžiškiai területén a rövid magánhangzók szóvégi fejlődését: a, u, e, i → υ, ę →. Ezért a tanulmány szerzőjének kétségei teljesen érthetők, különösen, ha ezeket a nyelvjárásokat szinkrón szempontból vizsgáljuk. A nyelvjárások osztályozásakor azonban a diakróniát (a nyelvjárás történetét) sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Mindezek alapján világos, hogy a keleti aukštaitiai nyelvjárás kialakult felosztásának megváltoztatásával semmit sem nyernénk, csak zavart keltenénk. Egyébként a tanulmány szerzője is azt írja, hogy nem érdemes felborítani a már kialakult osztályozást. A Kavarskas–Vidiškės-i és a Vabalninkas környéki beszédváltozatokat továbbra is a panevėžiškiai alnyelvjárás átmeneti beszédváltozataiként kezeljük. A nyelvjárási egységek találkozásánál az izoglosszák nem mindig alkotnak markáns kötegeket, gyakran nagyon szórványosak (sőt a nyelvjárási terület közepéig is elérnek), ezért a nyelvjárások osztályozását meghatározó, fontosabb izoglosszák kiválasztása nem könnyű feladat; sokszor a kutatók megegyezése segít.

Az említett tanulmányomban (és más, újabb munkáimban) rendszerint a nyelvjárási sajátosságok fejlődéséről beszélek, nem pedig a nyelvjárások osztályozásáról, ahogyan azt az olvasó néha vélheti. Innen ered Ž. Urbanavičiūtė-Markevičienė pontatlan állítása, miszerint én a Gelučiai-i beszédet az uteniškiaihoz soroltam volna (85. o.). Ezt nem tettem. Csak az uteniškiaihoz közelinek tartom (akárcsak a Vabalninkas környéki beszédet).

240

olyan nyelvjárást, amely a širvintiškiaira emlékeztet (139. o.). Egyébként az uteniškiai szót is idézőjelbe tettem, a nyelvjárás régi, kettéosztás előtti területére gondolva.

Žaneta Urbanavičiūtė-Markevicienė cikkében más, a dialektológusok számára fontos gondolatokat is megfogalmaz, amelyekkel nem lehet nem egyetérteni. Érdekesek a szerző fejtegetései Ukmergė város nyelvjárási hovatartozásáról: a širvintiškiai és a déli panevėžiškiai találkozási pontjának tekinti. Én is mindig ezt az álláspontot képviseltem⁴, Ukmergėt soha nem soroltam feltétel nélkül sem a panevėžiškiai, sem a širvintiškiai közé (a szerző mintha inkább a širvintiškiaihoz sorolná). A város a kelet-aukštaitiai nyelvjárás három alnyelvjárásának találkozási pontján fekszik (északkelet felől az anykštėnaik is megközelítik), de egyikhez sem tartozik. A város lakóinak nyelve kevert, mindhárom alnyelvjárás elemei megfigyelhetők benne. Mint minden városban, ezt is erősen befolyásolja a köznyelv. Mivel Ukmergė a nyelvjárások metszéspontjában fekszik, nevét nem használhattam az egyik alnyelvjárás elnevezésére (ezért néha az ukmergėiek szemrehányást tesznek nekem), noha ez a város a szülőhelyem.

Érdekesek a szerző fejtegetései az úgynevezett „ruotininkasokról”, akik rōtas, sőt ruōtas formában ejtik a ‘ratas’ szót. E kiejtésről ezt írja: „Az ok valószínűleg a két magánhangzó-hosszúsági rendszer. Hiszen itt a vokalizmus lényegében olyan, mint a širvintiškiaiénál, kivéve a „rotininkavást”. Ha megmaradt volna a r̄tas, ǵēras, mint a többi anykštėnai nyelvjárásában, az ɔ, ę megnyúlt volna, az a, e pedig egybeesett volna az o-val, ė-vel. A hangsúlyos helyzetben mind a lapas, mind a lopas helyett lōpas-t, hangsúlytalan helyzetben pedig lapėlis-t használnánk. Az o és ė magánhangzó a-val és e-vel való egybeesése nagyon kényelmetlen lenne, a magánhangzórendszer igen differenciálatlanná válna. Figyelembe kell venni, hogy ezekben a nyelvjárásokban a, o és uo, valamint e, ė és ie már így is egybeesik hangsúlytalan helyzetben. További két magánhangzópár egybeesése már valóban túl sok lenne. Ezért az ɔ, ę diftongizálódott” (86. o.). Ezzel a következtetéssel egyet lehetne érteni. Megjegyzendő azonban, hogy az anykštėnaik legdélibb szöglete – a Lyduokiai plébánia délnyugati része, Ukmergė irányában (Nuotekai, Juod ausiai, Jogvilai és más falvak) – nem „ruotininkavik”, (itt rōtas a kiejtés), noha vokalizmusa még közelebb áll a širvintiškiaiéhoz, mint azoké, akik „ruotininkavik” (náluk a „žadininkavás” irányába mutató hajlam figyelhető meg). Említést érdemel a „puontininkavás” is (Jotainiai). Valamennyi nyelvjárás vokalizmusát alaposan meg kellene vizsgálni fonológiai szempontból.

Figyelemre méltók a szerző gondolatai e vidék anykštėnai és širvintiškiai nyelvjárásainak különös au, ai, ei monoftongizációjáról a cirkumflex és hangsúlytalan szótagokban, különösen a szó nyitott végén (kiejtése matū ‘matau’, miškī ‘miškai’, gáudi ‘gaudei’), amelyet a diftongus második elemére helyezett nyomaték teljes áthelyezésével hoz összefüggésbe.

Nem lehet nem egyetérteni a szerzővel, aki a plébániahatárok szerepére hívja fel a figyelmet az izofónák kialakulásában. Ezt már régóta megfigyelték. A plébániahatárok régiek és állandóak. Más a helyzet a járási vagy körzeti határokkal, amelyek viszonylag újak, ráadásul folyamatosan változnak. A dialektológusok figyelmen kívül hagyhatják ez utóbbiakat, a plébániahatárokat azonban nem szabad mellőzni.

Zigmas Zinkevičius

⁴ Lásd: Z i n k e v i č i u s Z. Ukmergės rajono tarmė. – Mūsų kalba 4, 1978, 28–31.

241