ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LI (2004), 59 – 67

Az inessivus előtörténetéhez az ősbaltiban¹

ILJA SERŽANT

Universität zu Köln

A tanulmány a keleti balti inessivus előtörténetével foglalkozik. Az ā-tövű főnevek *-āi̯ēn alakú egyes számú inessivusa morfológiailag igen régi képződménynek bizonyul, amelynek a baltiban a laringálisok eltűnése előtt kellett keletkeznie, és az inessivusi alakok közül a legrégebbinek kell lennie. Az a tény, hogy az *-ēn inessivusi posztpozíció a baltin belül szintén tisztázatlan, feljogosít bennünket arra, hogy az indoeurópai korig visszanyúló magyarázatot keressünk. Közvetlen párhuzam található az óindben, ahol az ā-tövű főnevek egyes számú lokatívuszi végződése, az -āyām, fonetikailag pontos megfelelője a balti *-āi̯ēn alaknak. Az indoárjában az -ām posztpozíció szintén az ā- és ī-tövű főnevek lokatívuszára korlátozódik (az utóbbiak a baltiban nem maradtak fenn). A posztpozíció eloszlása és fonetikai alakja egy indoeurópai *-ēm posztpozícióra utal, amely a lokatívusz választható kiegészítő jelölője volt.

0. ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK

Az ā-tövű főnevek egyes számú inessivusi alakjába beépült a litván és a lett nyelv régi lokatívuszi végződése, amelyet *-āi alakban kell rekonstruálni („´” az akutust jelöli); vö. lit. galvoj-è és lett galvā. Ez az alakváltozat egyetlen más indoeurópai nyelvben sem fordul elő. Azokban az indoeurópai nyelvekben, amelyekben a hosszú és rövid diftongusok közötti különbség még érintetlenül fennmaradt, rövid diftongust, *-ai-t találunk; vö. például a görög nyelvjárási βοταμι̯ων alakot, ahol -ε < *-ai < *-eh₂-i (Rix 1976: 133). Az ősbaltinak rekonstruált *-āi alakja (így például Stang 1966: 199) tehát magyarázatra szorul.

1. AZ *ā-, *-i̯ā- (è)-TÖVEK EGYESSZÁMA

1.1. Az inessivus végződése nem egyszerűen azért régi, mert rövidítetlen *-āi- alakot tartalmaz (így Zinkevičius 1982: 21). Az abban foglalt *-āi̯- lokatívuszi végződés CSAK az indoeurópai lokatívuszi morféma magánhangzó előtti sandhi-változataként magyarázható: *-ah₂-i̯-V > *-ā́j-V. Feltűnő, hogy éppen magánhangzó előtti helyzetben találjuk, vagyis az *-ēn inessivusi partikula, illetve posztpozíció előtt (erről a feltevésről lásd alább). Egyébként az *-āi- más szótagolás miatt egyáltalán nem is jöhetett volna létre.

¹ Jelen írás két előadás bővebb változata: „Некоторые заметки о восточнобалтийском локативе“, XXXIII Internationale Philologische Konferenz, Sankt-Petersburg, 5.-6. März 2004, Sektion „Baltische Sprachen: Historische Grammatik, Geschichte der Literatursprache“ valamint „Dažas piezīmes par latviešu lokatīvu“ 40. Konferenz „Artura Ozola dienas“, Riga, 19.-20. März 2004. Hálásan köszönöm J. L. García-Ramón professzornak (Köln), D. Petit professzornak (Párizs) és A. Holvoet professzornak (Vilnius) értékes kritikai megjegyzéseiket és egyéb segítségüket; ők azonban nem mindenben értettek egyet velem e munka kapcsán.

60 |

ILJA SERŽANT

Elméletileg ugyan lehetséges, hogy a magánhangzó előtt álló sandhi-változat más, magánhangzóval kezdődő szavak előtt is kialakult, az a tény azonban, hogy éppen az indoeurópai *-ēn előtt maradt fenn, a posztpozíció indoeurópai *-ēn elemének a régi lokatívuszformához való szoros kapcsolódására utaló igen nagy régiség mellett szól. Ez valószínűleg még a gégehangok eltűnése előtt következett be, ezért maradhatott fenn egyáltalán a magánhangzó előtti sandhi-változat.

1.2. Az ekkor várható, mássalhangzó előtt álló sandhi-változat, az indoeurópai *-eḥ₂-i > *-ai > ősbalti *-ai (?), talán még megtalálható az adesszívusz formáiban; vö. mergaīp / mergāip < *-ai-p.

1.3. Továbbá a következők szólnak az ā-tövűek egyes számú inesszívuszi alakjának régisége mellett: a magánhangzó előtt álló *-āj sandhi-változat esetén a 2. hangsúlyosztályban de Saussure törvénye alapján, a posztpozíció hozzáfűzése előtt, az iktus végződésre való áthelyeződése volna várható, azaz *raṅk-oj > **raṅkój. Ez az alak a *-ę-vel való bővülés után **raṅkojē-vé, illetve a mobilis tövek analógiájára, ahol a marginalitás elve² érvényesült, **raṅkojē-vé vált volna. Ilyen hangsúlyozás azonban nem fordul elő, ezért fel kell tételeznünk, hogy a *-ę-vel való bővülés megelőzte a saussure-i törvény hatását, mivel három szótagú szavakban a saussure-i törvény az első és a középső szótag között nem érvényesült.

1.4. Abból a tényből kiindulva, hogy az inesszívuszi -oje végződés réginek tűnik, ezen a ponton még egy megjegyzést tehetünk a lett nyelvről. Fel kell tételeznünk, hogy az őslettben is létezett a lokatívusz hasonló allomorfiája (*-ai # vagy K előtt, *-āj-V). Az általános szóvégi rövidülés után a második változatnak, a *-ai-nak az őslettben *-i-vé kellett válnia; ez ugyan nincs adatolva, de biztonsággal rekonstruálható. Ez a *-i azonban hangtanilag egybeesett az o-tövűek *-o-i > *-ie > *-i lokatívuszi végződésével is, és mivel ez a végződés kétértelmű volt³, az ā-tövű végződés az alábbi minta szerint átterjedt az o-tövekre:

ā-tövűek o-tövűek

Elsődleges végződés *-i *-i Bővített végződés *-ājī (< *-ājén) x x = *-ājī.

Csak az o- és ā-tövűek elsődleges lokatívuszi végződéseinek egybeesése tette lehetővé, hogy a lettben az ā-tövűek bővített végződése átterjedjen az o-tövekre⁴. Közvetve tehát a lett nyelv is amellett szól, hogy az ősbalti-

² Ezen elv szerint a mobilis hangsúly három szótagú szóalakokban csak az első vagy az utolsó szótagot hangsúlyozhatta, a középsőt soha; vö. Stang (1966: 290 és 490, 1. jegyzet); Zubatý (1896: 276).

³ Megfelelt az ā-tövűek datívusz egyes számának és nominativusz kettős számának, az o- és ā-tövűek lokatívusz egyes számának, valamint az o-tövűek nominativusz többes számának.

⁴ Vanags (1994: 125) erklärt die Gleichheit der Lokativendungen der o- und ā-Stämme durch den phonetischen Zusammenfall der alten Illativendungen -an > -ā und *-ana > *-ān > -a. Dies kann aber nicht für diejenigen Mundarten gelten, die die alte Lokativendung bewahrt haben, z. B. die Endung des Lok. Sg. der o- und ā-Stämme -ę < -ai < -āji im Niederlettischen.

ZUR VORGESCHICHTE DES INESSIVS | 61

egyrészt az indoeurópai egyes számú lokatívusz végződésének kettős képviselete volt az ā-tövűeknél, másrészt a o-tövűek kibővített litván egyes számú lokatívusza, a miškė, minden bizonnyal egészen új keletű (vö. 2.1.3).

2. A TÖBBI INESSZÍVUSZ-VÉGZŐDÉS

A következőkben (2.1–2.3) bemutatjuk, hogy az ősi *-ę́ posztpozíció eredetileg KIZÁRÓLAG az -ā-tövűek egyes számú lokatívuszában (valamint a *-i̯ā- (-ē)-tövűeknél) fordult elő, és viszonylag későn, analógia útján terjedt át a többes számra, valamint a többi tő egyes és többes számára.

2.1. Az *o-tövűek egyes száma

2.1.1. Az egyes számú lokatívusz régi indoeurópai végződése olyan megkövült alakokban maradt fenn, mint a namiẽ, ankstĩe (Zinkevičius 1966: 209 § 278 adatolja), valamint a namiẽp(i) egyes számú adesszívuszban. Az imént említett elsődleges alakok alapján a hanglejtést cirkumflexként kell meghatározni. Ez pontosan az indoeurópai *-o-i > *ōi > iẽ lokatívusz-végződést folytatja. A fejlődés Stang (1966: 182–3) nyomán a következőképpen képzelhető el: *-oi (vö. óind aśve < *eḱu̯oi) > *-ai > *-ę̄ > -iẽ. Az inesszívusz szokásos végződése -e, például miškè (‘az erdőben’). Ez a végződés az eredeti indoeurópai végződést tartalmazza, amelyet ezenfelül – ahogyan minden más lokatívuszt is – az inesszívuszi *-ę́⁵ posztpozíció bővített ki (vö. Stang loc. cit.). Ez az inesszívuszforma (miškè) a következőképpen magyarázható: *miškē (< *-ai < *-o-i) + ę́ > *miškē⁶ > (Leskien törvénye) miškè (Stang loc. cit.), illetve > miškì azokban a nyelvjárásokban, ahol minden *en > i-vé válik. Ebből következik, hogy az o-tövűek *-ę́-vel való kibővítése viszonylag későn történt. A mišk-è alak korábbi stádiumban, amikor a *-ai (< indoeurópai *-oi) még diftongus volt, megmagyarázhatatlan lenne, mivel a *-ai + ę́ **-aję-vé vált volna. Ezt az is alátámasztja, hogy a litvánban az *o-tövűek megkövült egyes számú lokatívuszainak nagy száma maradt fenn, ellentétben az -ā-tövűekkel.

2.1.2. A *-ę́ posztpozíció hozzáfűzésének a Saussure-törvény hatása előtt vagy annak érvényesülése közben kellett megtörténnie, mivel a hangsúlyeltolódás előfeltételét jelentő akutus csak a *-ę̄ végződés és a *ę́ posztpozíció összeolvadásával alakulhatott ki a rate alak második akcentusosztályú, második és utolsó szótagjában. A kontrakció előtt a hangsúly nem tolódott volna el, mivel a de Saussure-féle hangsúlyeltolódás nem ugorhat át közbeeső szótagokat.

2.1.3. Az o-tövűek inesszívuszformájának viszonylag új keletű, kizárólag litván fejlődésére közvetve a lettországi helyzet is utal (vö. 1.4).

⁵ Itt és a továbbiakban a <´> a hanglejtést (akutust), nem pedig a hangsúlyt jelöli.

⁶ Der Einwand von Mažiulis (1970: 133.1), nach dem eine Kontraktion unbedingt zirkumflektierte Intonation hätte ergeben müssen, ist nicht ganz berechtigt. Es geht hier erstens um eine wesentlich spätere Kontraktion, als z. B. diejenige der indogermanischen Vokale (wie z. B. im Dat. Sg. der o-Stämme *-o-ei), und zweitens erfolgte hier die Anfügung des *-ę̄n in Analogie zu dem Lok. Sg. der ā-Stämme, folglich kann man hier auch die analoge Übertragung der akutierten Intonation auf das Kontraktionsergebnis (*-ę́-én > *-ēn analog zum Lok. Sg. der ā-St. *-āj-én > -én) nicht ausschließen.

62 |

ILJA SERŽANT

Itt feltehetőleg egyáltalán nem létezett analóg forma, hanem a lett egyszerűen a -ā-tövek inessivusi formáját alkalmazta.

2.2. Az inessivusi végződések az i- és u-tövekben

2.2.1. Az indoeurópai végződés az u-tövűek esetében *-ōu volt, vö. ai. sūnāu, szl. сынѫ, így a lit. sūnujè/sūnųjì, a felsőlett tirguô (< *tirgôji) stb. fiatalok, mivel a posztpozíció -j- eleme csak az -ā-, illetve az -i-tövűek egyes számú lokatívuszából magyarázható. A *sūnù lokatívusz, amely például a sūnujè/sūnųj alakban is megtalálható, szintén csak a Leskien-törvénnyel magyarázható a *-ōu-# alakból⁷. A -je bővítménynek időben ezután kellett megjelennie.

2.2.2. Az i-tövek esetében más a helyzet. Bár a mai -yje (avyjè) végződés más tövek mintájára alakult át, ezért újabb keletű, a žemait nyelvjárásban ehelyett -ie < -ē (Zinkevičius 1966: 231), egyes lett nyelvjárásokban -ie, -ē (Endzelin 1951: 412), Mažvydas katekizmusában pedig nakteie, schirdie, naktie, ma-nieie található (Stang 1966: 209, 211). Ezek *-ējē vagy részben *-iejē alakra vezethetők vissza, és így magukban foglalják a lokativus singularis régi, i-tövű *-ēi végződését is, vö. véd. agná, gör. ógörög πόλη⁸. Nehéz biztosan eldönteni, hogy ezek a formák az -i-tövek sajátjai-e, vagy a *-(i)jas-töveken keresztül az -ē-tövekből kölcsönözték-e őket⁹. A *-ē bővítmény a váltakozó előzményalakok (*-ējē és *-iejē; Stang 1966: 210f) alapján úgy magyarázható, hogy a régi *-ēi lokativusi forma az ā-tövek lokativus singularisából elvont -je bővítménnyel egészült ki, és először *-ējē alakra fejlődött¹⁰. Ezután azonban az egyes nyelvjárások eltérően kezelték ezt a formát: némelyek egyszerűsítették – *-ējē > *-ēje > lit. -ēje, > lett. -ē –, mások viszont megtartották a kettőshangzót, amely később hangtörvényszerűen -ie- alakra változott: *-ējē > *-iejē > -ie. A žemait végződés, a -ie (< ē < *ēje), az *(i)jo-tövekből is átkerülhetett az i-tövekbe; az *ijo-tövekben pedig az ē-tövekből eredhet, amelyek a žemaitban és a lettben részben egybeestek (Endzelin 1922: 31). Ilyen vagy ehhez hasonló fejlődést kell feltételezni, különben azzal a nehézséggel szembesülnénk, hogy a *-ē-vel való bővítést – elvonva: *-jē – különböző területeken, relatív kronológiai szempontból két, egymástól messze eső időpontra kellene tennünk: vagy arra az időre, amikor még megvolt a *ēi (žemait és lett nyelvjárások), vagy arra, amikor még megvolt az ié (lett nyelvjárások). Vegyük azonban figyelembe, hogy közben bonyolult fejlődés ment végbe: *ēi > *ei > *ē > ié. Bármelyik javaslatot fogadjuk is el,

⁷ Zinkevičius (1982: 27) erklärt diese Endung als in Analogie zu den i-Stämmen (-i) entstanden, wo sie aber auch (Zinkevičius 1982: 20–21) aus den konsonantischen Stämmen stammen soll. Die beiden Formen lassen sich doch aber unter Heranziehung des Leskienschen Gesetzes lautgesetzlich erklären: -u (< *-ūo < *-ōu), -i (< *-ie < *-ēi). Zumal die Zwischenstufen -uo und -ie verbaut in den lettischen und žemaitischen Mundarten überliefert sind.

⁸ A régi végződés bizonyosan megvan a *ti végződésű infinitivusokban, vö. lit. északnyugat-žemait -tę, refl. -teis.

⁹ Vö. a debesesu alakot Mažvydas katekizmusában, 291₃ (apud Kazlauskas 1958: 82), lok. pl. alak -ē- (< *ijā-) tövű végződéssel egy – szinkrón szempontból – i-tövön (eredetileg s-tövön).

¹⁰ Nur so rekonstruiert sie Kazlauskas (1968: 154). Anders Stang (1966: 210).

ZUR VORGESCHICHTE DES INESSIVS

63

Fel kell tételezni, hogy a *-ę́/-ję bővítmény jóval később jött létre, mint a -ā-tövek lokativus singularisában, mégpedig az utóbbiak mintájára.

2.3. Az inessivus pluralis

A régi többes számú végződés csupán néhány nyelvjárásban maradt fenn, vö. šird-išū, rañkosu (Zinkevičius 1966: 237). Itt először az o-, i- és u-tövek alakját hangtanilag az illativus pluralishoz igazították, mégpedig az ā-tövek alábbi analógiája alapján: ill. pl. -osna / lok. pl. -osu: ill. pl. -uosna (-ysna, -üsna) / lok. pl. x, x = -uosu (-ysu, -ūsu → -uose / -uosū az o-tövek mintájára), vö. Stang (1966: 186, 213, 218)¹¹. Ez a lettben is végbement, vö. dārbūos. Az -ā-tövek esetében a régi indoeurópai lok. pl. végződés csak néhány nyelvjárásban maradt változatlan, vö. Tverečius (Otręb ski 1934: 228) šakāšū, -ui, run̄kāšui. Az -i itt a megrövidült lok. sg. alakokhoz igazodik: run̄kāi < rañkoje. A legtöbb nyelvjárásban és az irodalmi nyelvben minden tőtípusban a szóvégi -u-t az inessivus singularis -e végződése váltotta fel, vö. rañkose; másutt pedig az illativus pluralis -a végződése (Stang 1966: 186). Valószínűleg először a -ā-tövek többes számú alakja újult meg: rañkosu > rañkose (helyettesítés, nem hozzáadás: **rañkosve), majd a többi tőé is. A *-ę́ bővítménnyel képzett alakok tehát az inessivus többes számú formáiban újabb keletűek.

3. AZ URBALT. *-ēn POSZTPozíció

3.1. A következő megfontolások vezetnek az urobalti inesszívuszi posztpozíció *-ēn-ként való rekonstruálásához (< *ḗ):

a) az inesszívuszi egyes számú alak vaik-i azokban a nyelvjárásokban, ahol *-en > i és *-an > u-vá válik, valamint a melléknév bővített alakjai, vö. dangųje jis, a szóvégi nazálist támasztják alá (vö. Stang 1966: 182);

b) a *o-tövek inesszívuszi egyes számában az intonációt a Saussure-törvény hatása miatt akútnak kell feltételeznünk. Ezt az is megerősíti, hogy minden inesszívuszi alakban érvényesülnie kellett a Leskien-törvénynek is (a szóvégi akúttal hangsúlyozott *-ę́ > -e). Vessük össze itt az -ā-tövek tárgyeseti és eszközhatározói egyes számú alakjait: tárgyeset egyes szám rañką (< *-ań < *-am < *-eh₂m), szemben az eszközhatározó egyes számmal rankà (< *-án < *-ān). Ha tehát azt feltételezzük, hogy az akúttal jelölt intonáció csak az -o-tövek egyes számában, a kontrakció következtében keletkezett, akkor azzal a nehézséggel szembesülünk, hogy a többi – nem kontrahálódott – lokatívuszi alak nem **-ę-re (< **ēn), hanem -e-re (< *ę < *ēn) végződik. Mivel az intonáció akútként tételezhető fel, az urbaltiban *-ēn-ből indulhatunk ki (Stang 1966: 128).

¹¹ Zinkevičius (1966: 238) dagegen meinte, daß der Lok. Pl. auf -uose auf dem Akkusativ Plural und der Postposition *-ēn beruhe. Diese Meinung hat Stang (loc. cit.) mit schlagenden Argumenten kritisiert. Zu Stangs Erklärung könnte man noch einen formalen Grund hinzufügen: man findet keine Formen vom Typ **ratūose/ **ratuoše (2), wie sie nach Zinkevičius’ Erklärung ähnlich wie im Illativ Plural (s.d.) hätten entstehen müssen. Später schließt sich Zinkevičius (1982: 28) der Meinung Stangs an.

64 |

I L J A S E R Ž A N T

3.2. Továbbá figyelembe kell venni, hogy a posztpozíciók a litvánban, de már az ősi lettben is, a megfelelő (prepozíciók, illetve) prefixumokhoz képest különleges gyengülésen mentek keresztül, vö. lit. dievóp(i) (nem -piē-ből), lett mājup ’otthon’ (< *pi, nem *-pie, amely > **-pi-vé vált volna), szemben ezzel: priē / (pie), lett pie, szláv прu, lit. raṅkon(a), szemben a lit. nuõ, lett nùo, szláv на alakokkal. A Leskien-törvény nem magyarázza ezt a gyengülést, mivel az összes imént említett szó cirkumflexszel van jelölve. E gyengülésnek igen réginek kellett lennie, mivel az indoeurópai ablautot tükrözi. A litván–lett nuo mindkét nyelvben nu-vá rövidült volna, nem pedig -na-vá. A *na alak a balti teljes fokként magyarázható, az *nō (< (?) *noH, *nō) nyújtott fokú alakjával szemben. Ehhez a csoporthoz tartozik az indoeurópai *som ’együtt’ is, amely főneveknél prefixált alakban a litvánban, lettben és szlávban teljes fokot mutat, vö. lit. sañdas, lett sùods (< *sā́nds), továbbá másutt a lett sa- prefixumot (< *sam-), valamint a szláv сѫдъ alakot, szemben a litván su prepozíciós formával (a lett ar nem rokon vele) és a szláv съ-vel. Analógia alapján a lettben jól adatolt je- prefixumhoz (< *en-) egy gyengült posztpozíciót várnánk, mégpedig *-in-t (< *-n), amelyet a litván į prepozíció is képvisel¹². Nekünk azonban *é < *-én alakunk van. Ez a tény egyrészt *-é és az indoeurópai *en, illetve a lett ie- etimológiai összekapcsolása ellen szól, másrészt amellett, hogy az ā-tövek egyes számú inesszívuszának képzését e hangtani váltakozási rendszeren kívül kell tartani, mégpedig azért, mert – amint az 1.1-ben és 1.3-ban kifejtettük – már az alapnyelvből ebben az alakban öröklődött.

4. A BALTIN KÍVÜLI ÖSSZEHASONLÍTÁS

4.1. A balti lokatívusz- és inesszívuszi alakok nyelven belüli vizsgálata azt mutatja, hogy az -ā-tövek egyes számú inesszívuszi alakja (valamint az -ē-töveké < *-ijā-töveké) messze a legrégebbi az inesszívuszi alakok között. Kora a gégehangok eltűnése előtti időszakig nyúlik vissza. Ebből az alakból terjedt át a *-é elem (illetve elvonatkoztatva: -je) a lokatívusz összes többi végződésére, és így alakult ki az urobalti nyelvben a „jelölt lokatívusz”, azaz az inesszívusz. E posztpozíció eredetének és etimológiájának kérdése mindmáig megoldatlan. Stang (1966: 182) kapcsolatba hozza a *h₁(e)i(ī) prepozícióval (lett ie-kšā, gör. ἐν, εἰς, lat. in stb.). A nehézség azonban – amint Stang (loc. cit.) maga is megjegyzi – abban áll, hogy posztpozíciónk számára az akútus alapján hosszúságot (*ēn) kell rekonstruálnunk (3.2). Az indoeurópai nyelvben azonban a *en prepozíció ilyen alakban nem fordul elő.

4.2. Az eredeti eloszlás (csak az -ā-tövek lokatívuszi egyes számában¹³) és a hangalak¹⁴ alapján a balti *ēn posztpozíciót közvetlen

¹² Girdenis (1980) stellt fest, daß in der Mundart bei Kretinga (im Ziwatas, XVIII Jh.) für die aukšt. Präposition į die Präposition y gebraucht wird, die auf *en zurückgeht. Daneben, jedoch seltener, kommt auch i = aukšt. į vor. Diese Allomorphie bezeugt m. E. nur, daß in dieser Mundart die ursprüngliche Verteilung der Voll- (*en) und Nullstufe (*n̥) nicht mehr aufrechterhalten ist.

¹³ Az óindben a -ām posztpozíció eredetileg még az ī-tövek mellett (devyām), valamint a névmásnál is előfordul (tāsyām). Az -ī-tövek a baltiban nem maradtak fenn, a névmási ragozást pedig a balti lokatívuszi egyes számban a főnévi ragozás váltotta fel (Stang 1966: 244-245).

¹⁴ Urbaltisches auslautendes *-m wird lautgesetzlich zu *-n (Stang 1966: 114).

ZUR VORGESCHICHTE DES INESSIVS

65

Az óind posztpozícióval való kapcsolatba -ām hozható (vö. óind śénā (n) ’sereg’, lok. sg. śénāy-ām), mégpedig közös előalaknak az indoeurópai *ēm-et kell feltennünk. Azt, hogy ez a posztpozíció csak ebben a két nyelvcsaládban fordul elő, azzal lehet magyarázni, hogy a nyelvek különválása előtt csak fakultatívan használták a lokatívusz posztpozíció nélküli alakja mellett, ahogyan ezt az ősbaltira, sőt még az őslitvánra és az ősi lettre nézve is fel kell tételeznünk – feltehetően a helyviszonyok pontosítására szolgált.

4.3. A -ām bővítmény régiségét a következő tények támasztják alá:

a) a bővített alak nemcsak a klasszikus szanszkritban, hanem a védikus nyelvben is kötelező a -ā-tövűek lokatívusz egyes számában. Más esetek későbbi bővített alakjai rendszerint csak a két nyelv egyikében fordulnak elő;

b) die bisherige Erklärung (Wackernagel–Debrunner 1930: 121; Thumb-Hauschild 1959: 46–7) des indischen Elements -ām (in senāyām), die von einer etymologischen Zugehörigkeit zur avestischen Postposition (im Indischen Prä- und Postposition) -ā / ā ausging, stößt auf erhebliche Schwierigkeiten, und zwar muß diese Hypothese von einer doppelten Erweiterung – zunächst um -ā (das auch im Avestischen als Post- und Präposition bzw. Präfix fungiert), dann noch um ein unklares -am –, ausgehen. Bei einer solchen, erst indischen Kontraktion sollte prinzipiell auch die zweisilbige Lesung in den vedischen metrischen Texten auftauchen, da ja hier chronologisch viel frühere, indogermanische Kontraktionsfälle (z.B. Genetiv Plural *-o-om > *-ōm) zum Teil noch zweisilbig sind. Dies ist jedoch nicht der Fall. Oldenberg (1888: 185) erwähnt in seiner Liste aller Fälle, bei denen die zweisilbige Lesung im Vedischen vorkommt, den Lok. Sg. nicht.

Míg az indiai nyelvekben csak az -ā- és az -ī-tövűek lokatívusz egyes számú alakja tartalmazza a *-ēm posztpozíciót¹⁵, a lokatívusz többi alakját pedig csak alkalmanként pontosítják -ā-val, például a védikus lok. pl. ápsv-ā, az iráni nyelvekben, különösen pedig az óperzsában, a Baltikuméhoz hasonló módon, az utóbbi posztpozíció segítségével „inesszív”-ā alakult ki. Ezt az mutatja, hogy az óperzsában az -ā posztpozíció a legtöbb lokatívuszvégződés mellett kötelezővé vált. Úgy tűnik tehát, hogy az avesztai és az óperzsa nyelvben az -ā-tövűek lokatívusz egyes számában az -ā posztpozíció kiszorította a régebbi, már az indoeurópai alapnyelvből ebben a formában örökölt *-ēm > **-ām posztpozíciót.

5. ÖSSZEFOGLALÁS

Az ősbaltira rekonstruált lokatívusz egyes számú, -ā-tövű alakjainak vizsgálata a következő eredményekre vezet:

1) A lokatívuszmorféma *-eh_₂i-V magánhangzó előtti sandhi-változatának éppen magánhangzó előtti helyzetben való megőrzése arra utal, hogy a -ā-tövűek inesszívusza egyes számú alakja a balti nyelvekben igen ősi.

2) A bővítetlen végződést az ősbaltira az adesszívuszi alakok alapján

¹⁵ Möglicherweise enthält nach Wackernagel–Debrunner (1930: 121) die Form des D. Abl. Instr. Du. auf -bhyām ebenfalls diese Postposition.

66 |

ILJA SERŽANT

*‑ai-ként rekonstruálható (1.2). Az intonáció típusa sajnos nem határozható meg. Feltehető azonban, hogy itt cirkumflexes *‑ai-ról volt szó. Ebben az esetben ez a végződés az indoeurópai *‑eh₂‑i lokatívuszvégződést folytatja pausa vagy mássalhangzó előtt.

3) A mai inesszívuszformák nyelvtörténeti összehasonlítása kimutatta, hogy az -ā-tövűek egyes számú inesszívuszának formája a legrégebbi, és ez szolgált kiindulópontul az elvont *‑ḗ, illetve -ie posztpozíció elterjedéséhez.

4) Az 1. és 3. pont lehetővé teszi, hogy az egyes számú inesszívusz urbalt. *‑ājēn alakját hangalaki és eloszlásbeli egyezése alapján összekapcsoljuk a lokatívusz óind -āyām alakjával. Ehhez fel kell tételeznünk, hogy a posztpozíciók óind -ā és -ām közötti megoszlása az iráni nyelvekkel ellentétben az eredeti állapotot tükrözi (lectio difficilior), hogy az iráni -ā posztpozíció általánossá válása a jelölt lokatívuszban későbbi analógián alapul, továbbá hogy az indo-iráni nyelvekben a nem bővített lokatívuszforma is még eleven volt.

BIBLIOGRAPHIE

ARUMAA, P. 1930: Litauische mundartliche Texte aus der Wilnaer Gegend. In: Eesti Vabariigi Tartu Ülikooli Toimetused. Acta et Commentationes Universitatis Tartuensis, B Humaniora XXIII. Dorpat (Tartu).

ENDZELIN, J. 1922: Zur baltischen Deklination der „ablautenden“ (i)jo-Stämme. Kuhns Zeitschrift 50, 13–35.

ENDZELIN, J. 1951: Latviešu valodas gramatika, Rīga: Latvijas valsts izdevniecība.

GIRDENIS, A. 1980: Dėl vieno prielinksnio formos XVIII a. šiaurės žemaičių kretingiškių tarmėje. Baltistica 16 (2), 111–115.

KAZLAUSKAS, J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika, Vilnius: Mintis.

MAŽIULIS, V. 1970: Baltų ir kitų indoeuropiečių kalbų santykiai (Deklincija), Vilnius: Mintis.

ME = Mülenbachs-Endzelīns: K. MÜLENBACHS, Latviešu valodas vārdnīca. Rediģējis, papildinājis, turpinājis J. ENDZELĪNS. 2. negröts izdevums. 6 Bde. Čikāga: Baltu filologu kopa, 1954.

OLDENBERG, H. 1888: Die Hymnen des Rig-Veda. Met­rische und textgeschichtliche Prolegomena, Berlin: Wilhelm Hertz.

OTRĘBSKI, J. 1934: Wschodniolitewskie narzecze Twereckie. Część I: Gramatyka, Kraków: PAU.

RIX, H. 1976: Historische Grammatik des Griechischen. Laut- und Formenlehre, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

ROSINAS, A. 1999: Ines yvo ir adesyvo formų kilmės ir raidos klausimu. Baltistica 34 (2), 173–183.

SERŽANT, I. 2003: Intonationen in den suffixalen und Endsilben im Lettischen. Synchronie und Diachronie. Baltu filoloģija 12 (1), 83–123.

SERŽANT, I. 2004 К вопросу об образовании адессива. Acta Linguistica Lithuanica 51, 49–57.

STANG, Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo etc.: Universitetsvorlaget.

THUMB–HAUSCHILD 1959: Handbuch des Sanskrit. Eine Einführung in das sprachwissenschaftliche Studium des Altindischen von Albert Thumb. II. Teil: Formenlehre. Dritte stark umgearbeitete Auflage von Richard Hauschild, Heidelberg: Winter.

TOPOROV, V. V. 1968: Локатив в славянских языках, Москва: Наука.

VIDUGIRIS, A. 1959: Kai kurios Zietelos tarmės ypatybės. Lietuvių kalbotyros klausimai 2, 195–230.

WACKERNAGEL–DEBRUNNER 1930: Altindische Grammatik von Jacob Wackernagel. III. Band: Nominalflexion–Zahlwort–Pronomen von Albert Debrunner und Jacob Wackernagel, Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht.

ZUR VORGESCHICHTE DES INESSIVS

67

Vanags, P. 1994: Die Entwicklungstendenzen der Kasusendungen in den ältesten lettischen Sprachdenkmälern. Linguistica Baltica 3, 121–130.

Zinkevičius, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

Zinkevičius, Z. 1982: Lietuvių kalbos postpoziciniai vietininkai. Baltistica 18 (1), 21–38.

Zubátý, J. 1896: Baltische Miszellen. Indogermanische Forschungen 6, 269–307.

Ilja A. Seržant

Gauta 2004 11 04

Universität zu Köln

Institut für Linguistik

Historisch-Vergleichende Sprachwissenschaft

D-50923 Köln

[email protected]