Stasys KEINYS

CH. LEMCHENO JUBILEUMI KÖNYVE

Tavaly Chackel Lemchen, a nyelvművelés szorgos munkása, betöltötte kilencvenedik életévét (1904. április 21-én született Papilėben, a mai Akmenė járásban, amely kisebb-nagyobb mértékben számos nyelvművelő életével áll kapcsolatban, talán Kalikstas Kasakauskiustól és Simonas Daukantastól kezdve. Ki tudja, talán e vidék híres nyelvművelő elődei ezt a papilėi születésű embert is megihlették). A jubileum alkalmából a Litván Állami Zsidó Múzeum sietve kiadta a „Munkák és szárnyalások” című szép könyvet, amelyet Polina Pailis és Judita Rozina állított össze, Rytis Trimonis pedig szerkesztett és tudományos tanácsokkal látott el.

A könyv címlapja előtt, az ünnepelt fényképe mellett, J. Jablonskis hetven évvel korábban írt méltatása olvasható, amelyben többek között ez áll: „<...> kevés olyan hallgató van, aki hozzá hasonlóan jól ismeri a litván nyelv dolgait <...>.” A köznyelv legnagyobb gondozójának ilyen szavai bizonyára bármely nyelvésznek igen kedvesek lennének. Ch. Lemchen azonban akkor még csak húszéves volt...

A könyvet E. Zinger „A kultúrák közelítője” című, a bevezető elé illesztett rövid írása nyitja. Szó esik benne Ch. Lemchennek a litván és a zsidó kultúra szempontjából értékes munkáiról, amelyeknek az ünnepelt hosszú évek óta közvetítője, és felidézi kálváriáját is. A további közlemények fejezetek szerint következnek.

A könyv első fejezete Ch. Lemchenről szóló cikkeket tartalmaz. A fejezetet Z. Zinkevičius köszöntője nyitja. K. Ulvydas felidézte az ünnepelt háború előtti munkáját a zsidó gimnáziumok litvántanáraként, áttekintette az általa írt és szerkesztett szótárakat, valamint a nyelvművelés terén végzett nevelő tevékenységét; A. Sabaliauskas részletesebben tárgyalta Ch. Lemchen „A litván nyelv hatása a litvániai zsidók nyelvjárására” című könyvének jelentőségét, V. Vitkauskas pedig igyekezett számba venni valamennyi nyelvészeti munkáját. Szép szavakból álló csokrot nyújtott át az ünnepeltnek H. D. Kacas, az Oxfordi Egyetem docense, G. Smoliakovas újságíró, a sajtó

¹ Darbai ir polėkiai: Kalbininko Chackelio Lemcheno 90-osioms gimimo metinėms. - V.: Lietuvos valstybinis žydų muziejus, 1994. - 208 p.

80

munkatársa, D. Gelpernas és G. Kanovičius író. Itt szerepel A. Churgin Ch. Lemchenhez írt verse, valamint J. Lazauskas tanár levele is.

Ebben a fejezetben valamennyi szerző nyelvész; Ch. Lemchen egyéb munkái mellett szerkesztői és terminológusi tevékenységét is megemlítik. Az ünnepelt több mint három évtizeden át szerkesztőként kereste kenyerét. Egyéb kiadványok mellett útjára bocsátotta a litván nyelvtudományi munkák egy részét, köztük az alapvető jelentőségű, háromkötetes akadémiai „Litván nyelvtant”, valamint a kiadó negyedszázad alatt megjelent, különféle szakterületek terminológiai szótárainak csaknem mindegyikét.

A nyelvész hivatásszerűen foglalkozott a terminológiával; a háború utáni első néhány évtizedben tevékenyen részt vett úgyszólván valamennyi e területhez tartozó munkában, és feltehetően gyakran döntő szava volt. A kiadónál Ch. Lemchen által szerkesztett jogi, könyvtártudományi, geológiai és természetföldrajzi, fizikai, politechnikai, vízrendezési, kémiai, irodalmi, botanikai, közgazdasági, számítástechnikai, meteorológiai és orvosi szakszótárak jelentős, normatív litván terminológiai munkák voltak és maradtak. E szótárakat szinte mind átnézte a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet Terminológiai Bizottsága; így nemcsak a normatív terminusokat honosították meg, hanem alapot teremtettek az egyes szakterületek terminusainak további rendezéséhez és a szervezett terminológiai munkához, s általában is irányt mutattak e munka számára. Nem változtat ezen, hogy az e szótárakban javasolt terminusok egy része nem honosodott meg, valamelyest később javítottak vagy lecseréltek közülük néhányat, és végül az is, hogy a néhány évtizede kiadott szótárak közül némelyik mára elavult vagy megöregedett, és újak jelentek meg. Munkájukat elvégezték, nagy szerepet játszottak a terminológia szabványosításában, és sokáig szolgáltak; többségük ma is az adott szakterületek legfontosabb mintaszerű terminológiai forrása. Ami pedig a meg nem honosodott terminusokat illeti, J. Jablonskis, J. Balčikonis és más jeles nyelvészek javaslatainak jelentős része sem terjedt el a nyelvhasználatban: helyükbe mások léptek, egyes esetekben még javított szavak és kifejezések is. Az idő változtatásokat hoz. De azt a szerepet nem tudja kisebbíteni, amelyet ezek a munkák betöltöttek.

A jeles jubileumok forgatagában nem figyeltek fel arra, hogy a litván terminológia szempontjából nagy jelentőségű a legutóbb, Ch. Lemchen közreműködésével elkészített két fordított „Idegen szavak szótára” is

81

(1951-ben és 1969-ben). Sokat segítettek abban, hogy megszilárduljon az e szótárakba felvett úgynevezett nemzetközi terminusok fonetikai, akcentológiai és nyelvtani meghonosítása, valamint hogy megerősödjenek e meghonosítás alapjai; a bőségesen közölt magyar megfelelőkkel és szinonimákkal pedig azt mutatták meg, hogy ha akarjuk, kölcsönszavak nélkül is boldogulhatunk. És mit mondjunk Ch. Lemchen saját szerkesztésű orosz–litván szótárairól, amelyek számos különféle szakterület könyveit, füzetkéit és cikkeit fordítóinak kézikönyvül szolgáltak (ezt tanúsítják J. Lazauskas Ch. Lemchenhez írt levelének meleg szavai is, amelyet a „Darb uose ir polėkiuose” közöltek, miután valamilyen orvosi könyvet fordított). Egyébként a legnagyobb, 1982–1985-ben kiadott négykötetes „Orosz–litván szótárért” Ch. Lemchen az 1987-es Litván SZSZK állami tudományos és technológiai díjat kapta a többi szerzővel együtt.

Hogy a terminológiai kérdések Ch. Lemchent eléggé foglalkoztatták, azt a „Kalbos kultūra” című kiadványban és az újságokban megjelent néhány cikke is mutatja. A nyelvész, tanár, szótáríró és terminológus e témáról, valamint más kérdésekről írt munkáinak egy részét is bevették az előtte tisztelgő, most megjelent kötetbe, annak második fejezetébe (kár, hogy a munkák többsége rövidítve jelenik meg, néhány pedig egyáltalán nem került bele). Ilyen szép alkalommal igazán érdemes lett volna még egy ívnyi terjedelmet szánni rá, és egybegyűjteni a különféle kiadványokban szétszórtan megjelent írásokat. Most valószínűleg egy újabb, még jelentősebb évfordulóra kell várni.

Mondhatni, alighogy kitört a háború vihara, Ch. Lemchen az 1951-ben a „Literatūra ir menas” című lapban közölt „A litván tudományos terminológia kérdéséről” című cikkében felhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy gondoskodni kell a különféle szakterületek terminusairól, és egy állandó, hozzáértő terminológiai bizottság felállítását sürgette e munka rendezésére.

Az 1963-ban a „Kalbos kultūra” című kiadványban megjelent, „Az -(i)acija képzővel képzett igéből származó főnevek” című cikk arra hívta fel a figyelmet, hogy az -(i)acija/-icija képzővel alkotott úgynevezett nemzetközi terminusok jelentése nemegyszer valamelyest eltér az ugyanazon igékből -imas képzővel képzett alakokétól. A „Néhány terminusképzési kérdés” című cikkben (1961) pedig, miután röviden áttekintette az eddig elvégzett és folyamatban lévő munkát, a terminológiai munka alapvető kérdését emelte ki: „új terminusok alkotásakor vagy a régiek rendezésekor különösen fontos betartani a nyelvtudomány

82

„törvényeit és szabályait” (55. o.); védelmébe vette az -inis, -ė képzővel alkotott, összetett terminusokban használt mellékneveket, megmutatta funkcionális egyezésüket a határozott melléknévi alakokkal, és néhány más kérdést is tárgyalt. Itt meg kell jegyezni, hogy a kémiai szótár bírálói, akiket a cikk azért marasztal el, mert a divmolekulinis szót helytelen képzésűnek tartották, mégis igazuk volt. A cikk szerzőjének sem a DŽ (1954) élettelen példáival, sem J. Jablonskis említett berankinėmis siuvamosiomis mašinomis példájával nem sikerült meggyőznie bennünket arról, hogy egyformán elfogadható például a mėlynakė és a mėlynakė mergina forma, hogy J. Balčikonis hiába berzenkedett a bejungtukinius sakinius ellen, és hogy a nyelvészek bátran használhatnának efféle dviskiemenius žodžius (nem feltétlenül csak a saját kezűleg faragott dviskiemenius szavaikat). A nyelv azon törvényei, amelyeket a terminológiai munka során is be kell tartani, nem támogatják az ilyen vegyes szóalkotású szavakat. Azért írunk erről, mert az ilyen terminusokat még mindig használják, sőt újakat is alkotnak.

Még több vitát igényelnek az A. Šuminnal közösen írt, „Néhány terminológiai kérdésről” című cikk (1967) egyes állításai. A cikk az orvosokat és nyelvész segítőjüket, A. Kučinskaitét is bírálja azért, hogy litván szinonimákat kerestek az úgynevezett nemzetközi orvosi terminusokhoz. Különös, nagyon különös az az érv, amelyet a cikk újra meg újra hangoztat: a litván embernek nehezebb lesz megértenie a litván szót, mint a kölcsönszót. Semmiképpen sem érthetünk egyet a szerzők alapvető álláspontjával, miszerint a már meghonosodott, úgynevezett nemzetközi terminusok mellett nem érdemes saját megfelelőket alkotni. A szegény diáknak, akit a cikk sajnál, mert mindezeket a terminusokat kell majd megtanulnia, még könnyebb dolga lenne, ha az orvosok csak latin terminusokat használnának. Akkor litvánul egyáltalán nem kellene tanulnia, még a nemzetközi terminusokat sem! Akárhogy is nézzük, az orvosok nyelvén – amint azt egy másik jelentős művelődési személyiség, A. Žirgulis találóan megjegyezte – felismerhetők a zsargon minden ismertetőjegyei. Ezért támogatnunk és ösztönöznünk kell azokat, akik arra vállalkoznak, hogy legalább valamelyest litvánosítsák ezt a nyelvet, és szükség esetén tanácsot kell adnunk nekik, hogyan tehetnék ezt jobban. A nyelv túlzott „internacionalizálása” káros. A litván ember joggal kívánhatja és törekedhet arra, hogy nyelve litván legyen.

A „Darbai ir pokalbiai” harmadik fejezetét Ch. Lemchen zsidó nyelvről és kultúráról szóló munkái alkotják. Kétségtelenül ezek közül a legjelentősebb a „A litván nyelv hatása a litvániai zsidók nyelvjárására” című kuta-

83

tás, amely 1970-ben 1000 példányban jelent meg. Most itt is (ismét 1000 példányban!) csak ennek a fontos munkának a részleteit közlik. Pedig negyedszázad elteltével milyen jó lett volna újranyomtatni ezt a zsidó és litván nyelvtudomány számára egyaránt felbecsülhetetlen, időtálló és egyedülálló kutatást és tényanyagot, amely e sorok írójának alkalmat adott arra, hogy ismét elidőzzön szülőföldje, a folyóparti táj nyelvjárásának szavainál.

A továbbiakban (a IV. és V. fejezetben) Ch. Lemchen kulturális kérdésekről szóló cikkeit és fordításait közlik, valamint az 1966-ban a Szovjetunió vezetéséhez intézett védőiratát Antanas Kniūkšta kiadó érdekében. A könyv hatodik fejezetét Ch. Lemchen munkáinak és a róla szóló irodalomnak a bibliográfiája alkotja. Felsorolja az évfordulós kötet ünnepeltje által írt könyveket (összesen 15 jelent meg), cikkeket (itt 25-öt sorolnak fel), fordításokat (27 közlemény), szerkesztett kiadványokat (24 könyv), valamint számos különféle írást, amelyekben róla vagy – úgy tűnik – legalábbis róla, illetve munkáiról említést tesznek. A bibliográfiát természetesen ki kell majd egészíteni. Elég egy pillantást vetni a szerkesztett kiadványok jegyzékére, és az olvasó máris hiányolni fogja az 1958-ban kiadott „Fizikai terminusok szótárát” és A. Novodvorskis „Angol–litván műszaki szótárát”, valamint az 1979-ben megjelent nagy „Fizikai terminusok szótárát”. Nem szerepelnek itt az 1951-ben és 1969-ben kiadott fordított „Idegen szavak szótárai” sem. Az évfordulós kötetről szóló irodalom fejezetét sem nehéz további tételekkel kiegészíteni.

A könyvet Ch. Lemchen életének és tevékenységének dátumai zárják, litvánul, angolul és zsidóul (jiddisül) közölve, valamint a szerkesztők magyarázatai. A kiadvány mértéktartóan válogatott fényképeket közöl Ch. Lemchen és családja életéből.

Mivel a könyv jelentős része nyelvi kérdésekkel foglalkozik, nehéz megállni, hogy ne említsünk meg egy nyelvi különlegességet is. Az évfordulós kötetről szóló egyik cikkben ez áll: „A tiszteletre méltó Ch. Lemchen méltósággal élte le a Felsőbb Hatalom által számára kijelölt éveket. Sokat tett, eredményesen munkálkodott, tanult és másokat is tanított” (28. o.). Egy pillanatig sem kételkedve abban, hogy az ünnepelt ezután is legalább ilyen jól él majd, furcsának találtuk a „másokat is tanított” megfogalmazást. A kelet-aukštaitiaiak, akik a legjobban tudják használni az ilyen igeneveket, itt rendszerint tárgyi alanyesetet mondanak; ezt egy igen szép, gyakran ismételt fordulattal hívják kiáltva

84

és A. Baranauskas: „Az erdőket rég szerették, a dalokba sokat beleadtak; apáink valamennyi dalát megtanulták” (az aláhúzás tőlem. – S.K.). Vagyis, nem tanultak, és másokat sem tanítottak, hanem tanultak, és másokat is tanítottak! Vajon ez a nemek megkülönböztetése nélküli használat új hibáinak kezdete, vagy talán a székely bosszúja a felvidékiek ellen, amiért azok mindig hibáznak, eredetjelölő mellékneveket használva?

Befejezésül valóban örömünkre szolgál megünnepelni a nyelv és a kultúra jeles alakjának évfordulóját, és további, még jelentősebb évfordulókat kívánni neki. Ebből az alkalomból öröm volt elolvasni a „Darbai ir polėkiai” című, érdekes, ízlésesen összeállított és jól kiadott könyvet.

85