žmūne DP 313₁₀, 314₁₆, šūne Mit II 40 (az első alakot maga a szerző is említi I 139, II 171).

A 295. oldalon alaptalanul bírálja az akadémiai „Litván nyelv szótárát” azért, mert M. Daukša nuentė́mus DP 592 alakját melléknévi igenévként tartja számon; a szerző úgy véli, hogy az alak hibásan van leírva, és egy határozói igenevet, valamint egy névmási dativust különít el benne (nu-ėnt jemus). Itt valószínűleg ugyanilyen, névmás nélkül álló, abszolút dativusi igenévi szerkezettel van dolgunk, mint a bekalbanczėm DP 159₁₂, regintiemus DP 228₃₇, tarintiemus BB Apd 27, 13 stb. esetében; lásd LKK V 106—107.

A könyv pozitívumai közé tartozik a példák gondos kiválasztása, a teljes szöveg kiváló technikai előkészítése és szerkesztése, amely lehetővé teszi az olvasó számára, hogy gyorsan és könnyen megtalálja a szükséges adatokat.

Befejezésül azt kívánhatjuk, hogy A. Zeno „Litván nyelvi kézikönyve” minél több barát és kutató előtt tárja szélesre a litván nyelv kapuit az egész világon.

V. Ambrazas

FONTOS LÉPÉS A LETT DIALEKTOLÓGIÁBAN

M. Rudzīte, Latviešu dialektoloģija, Rīgā, 1964, 432 p.

Az utóbbi évek valóban igen termékenyek voltak a balti nyelvek dialektológiája számára. Számos tanulmány és az egyes nyelvjárásokról szóló monográfia után végre megjelentek a régóta várt, összefoglaló jellegű dialektológiai művek: a litván nyelv kutatói Z. Zinkevičius „A litván nyelv dialektológiája” című művének örülhetnek (Vilnius, 1966), a lett nyelv kutatói pedig M. Rudzīte „Latviešu dialektoloģija” című munkájának. Ez a két, egyébként eltérő módszerrel és részben különböző célokkal megírt könyv mintegy sajátos balti dialektológiai enciklopédia, amely nélkül e nyelvek kutatói közül sokan nem boldogulnának.

Marta Rudzīte már másfél évtizede eredményesen dolgozik a lett dialektológia területén: 1958-ban jelent meg több észak-lettországi szomszédos nyelvjárásról szóló terjedelmes leírása¹ (ezt a munkát már 1954-ben megvédte kandidátusi értekezésként²), 1963-ban pedig megjelent az általa összeállított, oktatási célokat szolgáló lett nyelvjárási szöveggyűjtemény³. M. Rudzīte nagy érdeme a lett dialektológia terén az is, hogy a vezetésével a Rigai Egyetem végzett hallgatói számos jó leírást készítettek saját anyanyelvjárásaikról; ezek nyelvtudományi értéke nem marad el sok megjelent lett dialektológiai kutatásétól. M. Rudzīte legnagyobb hozzájárulása azonban a lett nyelvtudományhoz és általában a baltisztikához a „Latviešu dialektoloģija” című könyve. Már a mű terjedelme önmagában — 432 oldal — is jól mutatja, hogy a szerző valóban hatalmas munkát végzett. Elég szigorú terv szerint írja le a lett nyelv fő nyelvjárásait: a középnyelvjárást (vidus dialekts, 59—146. o.), a lív nyelvjárást (lībiskais dialekts, 147—255. o.) és a felső-vidzemei nyelvjárást (augšzemnieku dialekts, 257—405. o.). Szigorúan véve részletesen csak a nyelvjárások fonetikáját és morfológiáját tárgyalja, a szintaxis kérdéseit pedig szinte egyáltalán nem érinti (jellemző, hogy ez a „baj” Z. Zinkevičius „A litván dialektológiája” című művét sem kerülte el — úgy látszik, a balti nyelvek szintaxisára még mindig nem virradtak derűsebb napok!).

¹ M. Rudzīte, Ziemeļvidzemes izloksnes Braslavā, Vecatē, Baunās un Vilzēnos, „Valodas un literatūras institūta raksti“, VI, Rīgā, 1958, p. 101—256.

² М. Рудзит, Говоры северной части Видземе (Браславский, Вецатский, Баунский, Вилзенский), Автореферат, Рига, 1954.

³ M. Rudzīte, Latviešu izloksņu teksti, Rīgā, 1963, 108 p. (išleista rotoprintu).

197

A baltistáknak talán kissé sajnálatos, hogy M. Rudzytė nem lett lett dialektológiai tanulmányt írt, hanem a hallgatók számára készített dialektológiai tankönyvet. Didaktikai célok késztették arra, hogy a dialektológia néhány elemi kérdését is tárgyalja; emellett a tankönyv jellege mintha megbéklyózta volna a szerző gondolatait, korlátozta volna önállóságát. Úgy tűnik, tudatosan kerülte a dialektológia történetének összetettebb kérdéseit, többnyire nagy tanítója, J. Endzelynas akadémikus munkáira utalva. Így a szerző, mivel nem akart igazságtalan lenni hallgatóival, néha kissé „hátrányos helyzetbe hozta” a balti nyelvek kutatóit. Mindenki megérti azonban, hogy ugyanabban a könyvben mindkét csoport kedvére tenni rendkívül nehéz. Akárhogy is, M. Rudzytė munkája gazdag, igen rendszeresen elrendezett anyagának köszönhetően (e tekintetben valóban messze túllépi a tankönyv kereteit) jelentős lépés a lett dialektológia terén, szerzője pedig minden baltista őszinte köszönetét érdemli.

Még két apróságra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek e munka lapjait forgatva szembeötlöttek. A szerző minden tárgyalt kérdéshez meglehetősen részletesen megadja a vonatkozó szakirodalmat, a kur kérdésről szólva azonban (vö. 32., 64. o.) valamiért nem hivatkozik az e problémának szentelt legjelentősebb munkára: V. Kiparsky „Kurenfrage” című művére (Helsinki, 1939). Talán az sem helyénvaló, hogy a kúrokat a poroszokkal egy sorba állítja (vö. 20. o.), mintha elkülönítené őket az olyan balti törzsektől, mint a séliek vagy a zemgalok. A krustoties terminus ebben az értelemben, ahogyan M. Rudzytė használja (vö. 34. o.), nem egészen megfelelő, mert az utóbbi időben a nyelvtudományban kissé más jelentésben használják⁴.

A. Sabaliauskas

ÚJ HELYNÉV-SZÓTÁR

B. A. Никонов, Краткий топонимический словарь, Москва, 1966, 510 р.

Hazánkban számos helynévszótár jelent meg. Akadtak olyanok is, amelyek jellegüknél fogva a recenzált munka előfutárainak tekinthetők¹. Többségük azonban már nyilvánvalóan nem felelt meg sem hazánk, sem a világ toponomastikai követelményeinek, noha némelyikük viszonylag nemrég jelent meg. Ezért különösen időszerű volt egy, a mai toponímiai tudomány alapjaira épülő új szótár elkészítése.

V. Nikonov nemrég megjelent „Rövid helynévszótára” mintegy négyezer nevet tartalmaz a földkerekség településeiről, folyóiról, tavairól, tengereiről és óceánjairól, országairól, népeiről és más földrajzi nevekről. Nem nehéz elképzelni, mekkora munkát végzett a szerző, amikor több tucat világnyelv helyneveit válogatta ki, és olykor magyarázta is meg. A toponímiai szakirodalom igen gazdag, minősége azonban egyenetlen. Emellett az egyes országokban a toponomastika színvonala is nagyon eltérő. Ezért a szakirodalom „megszűrése” és értékelése a gyakorlatban nehezen leküzdhető nehézségeket jelent. A felsorolt okok kétségtelenül azt eredményezték, hogy V. Nikonov szótára sem tökéletes minden tekintetben, nem min-

⁴ Plg. О. С. Ахманова, Словарь лингвистических терминов, Москва, 1966, р. 417.

¹ М. Н. Мельхеев, Географические имена. Топонимический словарь, Москва, 1961; М. С. Боднарский, Словарь географических названий, изд. 2-ое, Москва, 1958; А. А. Ивановский, Географические имена, Москва, 1914 ir kt.

Vö. még J. Haliczer, Słownik geograficzny. Pochodzenie i znaczenie nazw geograficznych, Tarnopol, 1935.

198