LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXI (1994)

KALBOS NORMALIZACIJOS KLAUSIMAI

SIMAS KARALIŪNAS

A NEMZET, A TÁRSADALOM ÉS A LITVÁN NYELV HASZNÁLATA

1. A litván nyelv és a társadalom

A nyelvnek, mint a valóság minden jelenségének, vannak olyan jellemzői, amelyek nem tartoznak magához a nyelvhez, hanem túlmutatnak annak határain. Ezek a jellemzők a nyelv és a nyelven kívüli dolgok közötti viszonyok. Kétféle ilyen viszony létezik: a nyelv és az azt használó társadalom közötti kapcsolat, valamint két vagy több nyelv egymáshoz való viszonya. A nyelv és a társadalom között szoros, közvetlen kapcsolat áll fenn, amely a nyelv használatában, más szóval működésében nyilvánul meg. Azt mondjuk, hogy a nyelvet emberek, a társadalom tagjai használják. Másként is fogalmazhatunk: a nyelv a társadalomban működik. A nyelvhasználók, a társadalom és maga a nyelv közötti viszony tehát a nyelv használatában, vagyis működésében nyilvánul meg. A társadalom a nyelv mindennapi használatával bizonyos hatást gyakorol rá. Ez többnyire nem tudatos: az emberek nem érzékelik, hogy bizonyos hatást gyakorolnak a nyelvre. A társadalom nyelvre gyakorolt hatása azonban tudatos is lehet. Például abban nyilvánulhat meg, hogy erőfeszítéseket tesznek a nyelvhasználat megtervezésére, a nyelvi kultúra ápolására stb.

A nyelvek használatának, vagyis működésének egy másik, könnyen megfigyelhető jellemzője az elterjedésük. Így például az angol nyelv a Brit-szigetekről több kontinensre is elterjedt — Észak-Amerikába, Ausztráliába és Indiába.

A nyelv elterjedése egyáltalán nem magától a nyelvtől, annak szerkezetétől függ. Okai a nyelven kívül keresendők. A nyelv elterjedését a használói határozzák meg. A francia nyelvész, A. Martinet szerint a nyelv elterjedése „a nyelvet kommunikációs eszközként használó nép katonai, politikai, vallási, kulturális, gazdasági vagy egyszerűen demográfiai terjeszkedésének mellékterméke. Aligha a latin, az arab, a spanyol és az angol nyelv sajátosságai segítették elő széles körű elterjedésüket. Ami szerkezetükben hozzájárulhatott ehhez, az legalábbis tükrözte a nép jellemének és kultúrájának azon sajátosságait, amelyek ilyen vagy olyan módon meghatározták az események további alakulását”.¹

Terjedésük során a nyelvek találkoznak egymással, és kölcsönösen hatni kezdenek egymásra. A nyelvi érintkezéseket és kölcsönhatásukat tehát konkrét történelmi tényezők váltják ki, nevezetesen: az etnikailag és nyelvileg különböző emberek keveredése és egyazon területen való együttélése, földrajzi szomszédságuk, a migráció, a katonai megszállás, a gyarmatosítás, a népek közötti gazdasági, társadalmi-politikai és kulturális kapcsolatok stb.

A litván nyelv használatát, működését napjainkban — fejlődésének korábbi időszakaihoz hasonlóan — a litván társadalom tudatos rá gyakorolt hatása és más nyelvekkel való kölcsönhatása jellemzi. A közéletben való használatát napjainkban

¹Martinet, A. A nyelv elterjedése és a strukturális nyelvészet // Új a nyelvészetben. Moszkva, 1972. 6. köt. 81–82. o.

26

az utóbbi időben döntő jelentőségű volt az a tény, hogy a litván nyelv államnyelvi státuszt kapott. 1988. november 18-án a Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsa új cikkel egészítette ki a köztársaság alkotmányát, amely a litván nyelvet államnyelvvé nyilvánította. Íme ez a cikk:

„A Litván SZSZK államnyelve a litván nyelv.

A Litván SZSZK biztosítja a litván nyelv használatát az állami és társadalmi szervek tevékenységében, az oktatási, kulturális, tudományos, termelési és egyéb intézményekben, vállalatoknál és szervezeteknél, valamint az állam gondoskodását a litván nyelv sokoldalú fejlesztéséről és oktatásáról. Feltételeket teremtenek a Litván SZSZK-ban használt más nyelvek fejlesztésére, valamint az orosz nyelvnek a Szovjetunió népei közötti érintkezés eszközeként való tanulására és használatára”². A litván nyelv fejlesztésére és az állami, illetve társadalmi életben való használatára irányuló intézkedések összességét két további dokumentum irányozta elő — a Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének „A litván SZSZK államnyelvének használatáról” szóló rendelete és a Litván SZSZK Minisztertanácsának „A Litván SZSZK államnyelve használatának biztosítására irányuló intézkedésekről” szóló határozata.

Kétségtelen, hogy a litván nyelv államnyelvi státuszának megadása és a litván nyelv államnyelvvé nyilvánításáról szóló törvény végrehajtását célzó intézkedések összessége megteremtette a litván nyelv közéleti normális működésének feltételeit, lehetővé tette oktatásának és kultúrájának lényeges javítását, valamint hozzájárult a litván nyelv társadalmi megbecsülésének növeléséhez. Mindez egyúttal hozzájárult a nemzeti kultúra és tudomány további fejlődéséhez, a nemzeti öntudat felélesztéséhez és a szellemi újjászületéshez.

Politikai és kulturális szempontból az a körülmény is fontos, hogy az említett törvény garantálja a Litvániában élő más nemzeti közösségek jogát saját nyelvük használatára és fejlesztésére.

Másfelől a litván nyelv államnyelvvé nyilvánítása sok tekintetben kötelezettségeket is ró ránk, felelőssé tesz bennünket. Ezt a legjobban a híres orosz tudós, V. Toporov fejezte ki: „A nyelv államnyelvi státusza tükrözi a nyelv és a kultúra történeti fejlődésének, a nemzeti öntudat szintjének valóságát, valamint a felkészültséget arra, hogy felelősséget vállaljunk azoknak a történelmi, társadalmi, gazdasági, kulturális és egyéb feladatoknak a megoldásáért, amelyek egy állami státusszal rendelkező nemzet előtt állnak”. A nyelv mint a társadalmat egységes etnosszá összefogó tényező és mint a társadalmi érintkezés fő eszköze összefügg e feladatok megoldásával, mivel megoldásuk a nyelv kommunikációs képességeitől is függ. Hogy mi, mint cselekvő alanyok, a társadalom tagjai, képesek vagyunk-e erre, azt a közeljövő mutatja meg; nyelvünk lehetőségeit illetően azonban nincs kétség. Íme ismét V. Toporov szavai: „De vajon maga a litván nyelv készen áll-e egy újabb funkció betöltésére — arra, hogy Litvánia államnyelve legyen? Természetesen. Az elmúlt évszázad nehéz körülményei között, államiság hiányában a litván nyelv — bár veszteségek nélkül nem — helytállt, sőt megteremtette a nyelv különleges, legmagasabb kulturális-társadalmi formáját, az irodalmi nyelvet, amely a nemzeti fejlődés hatalmas, egyesítő erejévé, a kultúra hatékony és sokoldalú eszközévé, szellemévé vált. A litván nép nemcsak megvédte és megőrizte nyelvét, hanem ápolta és olyan fokra gazdagította, hogy a litván nyelv államnyelvként való elismerése ma már semmiféle

² Lietuvos TSR valstybinė kalba (svarbiausi dokumentai). V., 1989. P. 11.

27

„foltozást”, „hozzáigazítást” vagy nyelvi pótlékok bevezetését nem igényelné. A litván nyelv valóban bizonyította, hogy még csaknem szélsőséges körülmények között is bámulatosan képes a modern élet tartalmát annak legösszetettebb és legfinomabb megnyilvánulásaiban adekvát módon érzékelni és feldolgozni. A litván nyelv belső potenciálja és konkrét eredményei egyaránt lehetővé teszik, hogy a modern világ nyelveinek mozaikjában az egyik aktív és „erős” elemének tekintsük, és nagy reményeket fűzzünk hozzá. Nem lepődnék meg, ha a következő évszázad elején a litván nyelvű művészi alkotás soha nem látott magasságokba jutna.”³

Az államnyelv fogalma azt jelenti, hogy a nyelvet az állami-közigazgatási rendszerben, és természetesen más területeken, például az oktatásban, a kultúrában, a termelésben stb. is használják. A nyelv közéleti használatának jogi eszközökkel való elismerése azt jelzi, hogy a nyelv működésének rendkívüli helyzete alakult ki. Egy nyelvet vagy azért nyilvánítanak államnyelvvé, mert különféle okokból nem képes a közéletben, elsősorban az állami-közigazgatási rendszerben működni, ezért jogi eszközökre van szükség használatának garantálásához, vagy azért, mert az állami-közigazgatási egység többnemzetiségű és többnyelvű. Ezért a társadalmi kommunikáció és az állami-társadalmi struktúrák működésének megkönnyítése érdekében a társadalomban használt nyelvek egyikét a hivatalos, államnyelvi rangra emelik. Ha a társadalom egynyelvű, és nyelve kellően funkcionális, nincs szükség sem arra, hogy államnyelvvé nyilvánítsák, sem arra, hogy jogi eszközökkel garantálják használatát. E gondolatmenet összefüggésében kell értékelnünk nemzetünk jelenkori életének legjelentősebb eseményét — az 1990. március 11-i törvényt a független Litvánia államának helyreállításáról.

Litvánia államiságának helyreállítása, valamint a litván nyelv és használata — első pillantásra lényegében különböző jelenségek — közvetlen kapcsolatban állnak egymással. Egyrészt a független állam léte ipso facto biztosítja a nyelv számára a hivatalos érintkezési eszköz státuszát. Másrészt a nemzeti nyelv jellegzetes vonása az irodalmi, közös standard forma. Az irodalmi nyelv, a közös standard írott nyelv és a közös standard beszélt nyelv megléte azt mutatja, hogy a nemzet elérte a társadalmi szervezettség legmagasabb fokát, valós lehetősége van független nemzeti állam létrehozására, és egyetemes értékű kulturális alkotótevékenységével egyenrangú a világ többi nemzetével. Harmadszor, a független litván állam kivezette a litván nyelvet abból a rendkívüli helyzetből, amelybe a stagnálás éveiben kényszerült, és elválasztotta nyelvünket azoktól a globális egységesítő és kiszorító folyamatoktól, amelyek a Szovjetunió nyelvi életét jellemezték.

2. A nyelv szerepe a társadalomban

Milyen szerepet játszik hát a nyelv a társadalom, a nemzet életében?

„A német–litván kapcsolatok hétszáz éve” című könyvében Vydūnas a következő jelenetet festi le: „A fiatalember néhány napig anyja szülőfalujában vendégeskedett a Minija mellett. A nagynéni a szomszéd szobában dolgozott, amikor valaki betért hozzá. Egy fiatal lány hangját lehetett hallani; emelkedetten, vidáman, de lassan szólt. Hogyan hang-

³ Toporovas V. Ne dovana, bet teisė! // Mintys apie gimtąją kalbą. V., 1989. P. 29.

28

tek a szavak, mint a hulló cseppek — tele szeretettel, vidámsággal, jósággal és szépséggel. A fiatalember soha nem gondolta volna, hogy az anyanyelve, a litván, ilyen kellemes és harmonikus! Meg lehetett érteni, hogy az emberi szív dala, a lélek hangja. Pedig egészen hétköznapi dolgokról beszélt. A fiatalember nem látta a beszélőt, és azt kérdezte magától, vajon ő maga is ilyen szép-e. A beszéd elhallgatott, és megpillantott egy karcsú […] alakot, amint átsuhant a kerten⁴.

Ennek a látszólag egyszerű jelenetnek mély értelme van. Ha nem látjuk az embert, pusztán beszédmódja és az általa használt nyelv alapján is következtethetünk fizikai állapotára (hogy a beszélő férfi vagy nő, fiatal vagy idős). Beszédéből lelkiállapotát is megérthetjük: jó vagy rossz kedvű-e, komor, fáradt — vagy vidám, derűs hangulatú. Sőt, a beszéd sajátosságaiból — a kiejtésből, a használt szavakból, a mondatszerkesztésből — még többet is megállapíthatunk: milyen iskolázottak a beszélgetőpartnerek, mivel foglalkoznak stb. A fiatal lány ajkán felcsendülő litván nyelv a szerző számára „kellemesnek és harmonikusnak” tűnt, ezért azt kérdezte magától, vajon a lány maga is szép-e. A nyelv tehát rendkívül informatív — sok mindent elárul az emberről. És ezt nemcsak a jelentéshordozó szavakkal teszi, hanem pusztán a hangzásával is. Másfelől (ahogy Vydūnas jelenetéből is könnyen megérthető), a nyelv függ az azt használó embertől; értelme, tartalmassága és szépsége az egyén lelkületétől függ. „Amikor az emberek beszélnek — mondja tovább Vydūnas —, feltárul lelki világuk. És minél elevenebb, minél tudatosabb ez, annál szebben cseng.” Hozzáteszi: „A lelki élet és a nyelv egyazon gyökérből sarjad. Ha az ember gazdag és eleven lélekből szól, és többet is tud, szavainak hangzása is nemes és szép⁵.

Mintha filozofikusan elgondolkodott volna az említett jeleneten, és összefoglalta volna gondolatait, Vydūnas így fogalmaz: „De minden nyelv olyasmit fejez ki, ami a másikban nincs meg. Minden nyelv rendeltetése az emberi mivolt kifejezése. És minden nyelv ezt csak részben teljesíti — az emberi mivoltnak csupán egy kis részét fejezve ki. Amikor a nyelv elnémul, megszakad az emberiség erfosz-húrja⁶.

E sorokból kitűnik Vydūnas mély szeretete anyanyelve iránt, valamint a belé vetett büszkesége; a filozófiai állítások pedig feltárják Vydūnas nyelvfelfogását: a nyelv az emberek lelkét, emberi mivoltát fejezi ki, és egyúttal jellemzi is az embert; minden nyelv sajátos, különleges; minden nyelvben van valami, ami a másikban nincs — más szóval minden nyelv nemzeti jellegű.

Miért mondhatott Vydūnas ilyen csodálatos és tartalmas szavakat a nyelvről — mindenekelőtt az anyanyelvéről, a litvánról? Talán azért, mert nyelvi érintkezés és kétnyelvűség (litván–német) közegében nőtt fel, élt és dolgozott.

Ahol mindennap két vagy több nyelv találkozik, ott szembetűnővé válnak hasonlóságaik és különbségeik; az ember jobban odafigyel anyanyelvére. Ha saját nemzetünk és nyelvünk közegében élünk, szinte már észre sem vesszük azt. Az idegen nyelvvel való első találkozás arra késztet, hogy megérezzük saját nyelvünket, és kívülről tekintsünk rá. A mindennapi érintkezés során, saját és mások nyelvhasználatát összehasonlítva, nemcsak nyelvünk sajátosságait kezdjük észrevenni, hanem azt is, hogy más nemzetiségűektől mindenekelőtt a nyelvünk választ el bennünket.

⁴ Vydūnas. Sieben Hundert Jahre deutsch-litauischer Beziehungen. Tilsit, 1932. P. 45.

⁵ Ugyanott.

⁶ Ugyanott.

29

Mindennapi beszélgetéseink során honfitársainkkal nem vesszük észre, hogy a nyelv szorosan összefügg a nemzetiséggel. A nemzetiség és a nyelv aktív, folyamatos kölcsönhatása azonnal nyilvánvalóvá válik, amint más nemzetiségű, még inkább más nyelvű közegbe kerülünk. Ha hosszabb időt töltünk idegenek között, milyen kellemes érzés önti el a szívünket, amikor hirtelen anyanyelvünk szavait halljuk!

Vagyis az anyanyelv szeretetének és a rá való büszkeségnek az érzése, amely nyelvi patriotizmussá növi ki magát, elsősorban a nyelvnek azzal a sajátosságával függ össze, hogy az embert nemcsak személyként jellemzi, hanem — Vydūnas szavaival — az emberi mivoltot is kifejezi, feltárja az ember, s vele együtt a nemzet lelkét, és megkülönbözteti saját nemzetét a többitől. A nyelvnek ezt a képességét az a tény határozza meg, hogy minden nyelvben van valami, ami más nyelvben nincs; más szóval a nyelv nemzeti és kulturális sajátosságai határozzák meg.

A nyelv személyjellemző képességére más országok nyelvészei is rámutatnak. Íme, E. Sapir amerikai nyelvész és etnológus ezt írja: „A hang egyedisége, a beszéd fonetikai megformálása, a kiejtés gyorsasága és folyamatossága, a mondatok hossza és szerkezete, a szókincs jellege és terjedelme, tudományos elemekkel való telítettsége, a szavaknak az a képessége, hogy megfeleljenek a társadalmi környezet igényeinek, részben pedig a beszédnek a beszélgetőtárs nyelvi készségeihez való igazodása — mindez csupán kis része azoknak az összetett sajátosságoknak, amelyek az embert jellemzik”.⁷.

Az emberiség nemzedékeken át felhalmozott és ápolt tapasztalata az összes ember közös elemei mellett olyan egyedi, sajátos elemeket is magában foglal, amelyek csak egy-egy nemzeti kultúrára jellemzők. A nemzet munkájának, társadalmi életének, kultúrájának és pszichológiájának valóságai, sajátosságai, valamint az ezeket tükröző fogalmak és képzetek a nyelv szavaiban, kifejezéseiben és mondataiban rögzülnek. A nyelv nemzeti-kulturális sajátossága és egyedisége jól megmutatkozik a különféle idiomatikus kifejezésekben — más nyelvre való lefordításuk rendkívül nehéz, gyakran pedig egyáltalán nem lehetséges. A társadalom és az ember életének sajátos, különleges, nemzeti értelmezése a nyelvben leginkább a megnevezések, a szemantikai és részben a fonetikai változások sajátosságaiban, valamint a valóság nyelvi tagolásának módjában nyilvánul meg. Például a mi nyelvünkben a napraforgót azért nevezik így, mert ez a növény leveleit és virágát a Nap felé fordítja. A lettek saulespuķe néven hívják — „napvirág”, az oroszok pedig úgy fogják fel, mint ami a Nap alatt nő — подсолнечник. A lengyel słonecznik szó jelentése „napos” (słoneczny: „napos”). A „80” fogalmát mi nyolc tízesből álló számként értelmezzük, a franciák pedig 4 × 20-ként (quatre-vingt). Hasonlóképpen tagoljuk a „90”-et is (kilenc tízes), míg a franciák 4 × 20 + 10-ként (quatre-vingt-dix).

A nyelvek valóságot tagoló különbsége egy másik példából is látható. Az angol nyelv a kezet két részre osztja: hand, „a kéz csuklótól számított vége”, és arm, „a kéz a tenyértől a vállig”. A litván nyelvnek ugyan van plaštaką szava, amely „a kéz csuklótól számított végét” jelenti, de manapság a ranką szóval egyaránt jelöli „az ember két felső végtagjának egyikét a vállig”, illetve „ennek a végtagnak a csuklóig terjedő részét”. Régebben azonban a kéz részeit a litván nyelvben is az angolhoz hasonlóan különböztették meg. Ez világosan látható a köznyelvben használt pažastis szóból, amelynek jelentése „a kéz alatti, mellkas melletti hely”, s amely arra utal, hogy létezett egy szó a kar felső részének megnevezésére. Végül ezt a nyelvjárásokban élő žastas szó is megerősíti, amely „a kar könyöktől vállig terjedő része”. Ezzel szembeállítva a rankà szó kezdetben a kéz végét jelölhette

⁷ Сепир Э. Язык // Звегинцев В. А. История языкознания XIX и XX веков в очерках и извлечениях. М., 1960. Т. 2. С. 192.

30

a könyöktől; ez jól megfelel eredetének — a rinkti (renka) igéből. Így a ranka olyan szerv, amellyel renkama — gyűjtünk.

Sajátos a fonetika, a grammatika, a szintaxis és a szókincs is. Minden nyelvben mások, és kizárólag arra a nyelvre jellemzők. Az emberi gondolat — bármennyire nemzetközi is — különböző nyelveken különbözőképpen fejeződik ki. Úgy tűnik tehát, hogy a gondolatok kifejezésének módja is sajátos, nemzeti jellegű.

A nyelv nemzeti-kulturális sajátossága teremti meg az etnikai nyelvi funkció érvényesülésének alapját.

3. A nyelv etnikai funkciója

A nemzetet formáló és fennmaradását befolyásoló tényezők a népcsoport közös származása, nyelve, életmódja, közös sorsa, kultúrája és pszichológiája. A kultúra önmagában nem hozza létre a nemzet tartalmát, hanem a nemzeti jelleg megnyilvánulási formája: a nemzet anyagi elemeit egységes egésszé olvasztja, és ily módon kialakítja a nemzeti egyéniséget. A kultúra objektumként, tényszerű valóságként hozza létre a nemzetet. Szubjektív oldalát tekintve a nemzet tudat és akarat — tudatos akarat által egységbe olvasztott kollektívum. A nemzeti tudat különbözteti meg a nemzetet az etnikai csoporttól. „A nemzet egyaránt objektum és szubjektum, tény és eszme, valóság és feladat” — mondja J. Girnius⁸.

A nemzet pszichológiájához olyan vonások tartoznak, mint a nemzeti karakter, a temperamentum, a nemzeti érzelmek, hangulatok és babonák. A nemzeti karaktert az etnokulturális közösség tagjai közötti interpszichikus szerveződés szabályszerűségein túl a kultúra attribútumai vagy intézményi struktúrái is alkotják, amelyek összességükben és elrendezésükben annyira jellegzetesek, hogy megkülönböztetik az egyik társadalmat a másiktól, noha ezek a jelenségek nem feltétlenül egyediek az adott társadalomra nézve. Az etnokulturális közösség tagjainak pszichológiai sajátosságai, az interpszichikus szerveződés szabályszerűségei, mint látható, csupán a nemzeti karakter egyik összetevőjét jelentik. Ma általánosan elfogadott nézet, hogy minden társadalmi-kulturális közösség tagjait egy bizonyos, sajátos pszichikai közösség jellemzi. Az etnoszociális közösségen belül természetesen szó sem lehet valamennyi tag pszichikai azonosságáról. Az emberek nemük, temperamentumuk, alkati jellegű vonásaik, valamint kétségkívül a genetikai tényezőktől függő tulajdonságaik tekintetében különböznek egymástól. Nem ezek a vonások és tulajdonságok alakítják ki a nemzeti karaktert. Az etnikai-társadalmi közösségek karakterét feltehetően inkább a kultúra, nem pedig az emberek, a nép vagy a faj határozza meg. Az etnoszociális közösségek tagjainak bizonyos, sajátos, elkülönült pszichikai közösségét e közösségek kultúrájának bizonyos aspektusai határozzák meg. A közösség tagjaira jellemző a történetileg kialakult, elsajátított közös viselkedés és az egymás közötti kommunikáció. E viselkedés és kommunikáció bizonyos rendszerszerű aspektusai alkotják a társadalom kultúráját, és határozzák meg az etnoszociális közösség tagjai interpszichikus szerveződésének bizonyos szabályszerűségeit; ezeket a szabályszerűségeket a kultúra hozza létre⁹. A nemzet pszichikai szerveződése nem azonos a kultúrájával, de a kultúra az egyének konkrét viselkedésében megvalósulva kifejezi a nemzet pszichikai sajátosságait. Az etnoszociális közösségek kollektív-

⁸ Cit. iš: Ideologinės srovės lietuvių išeivijoje. V., 1978. P. 293

⁹ Bednarek S. Charakter narodowy w koncepcjach i badaniach współczesnej humanistyki. Wrocław, 1980. S. 16 tt.

31

…tív, tudatalatti kognitív struktúrák külsőleg a nyelvben és a kultúrában nyilvánulnak meg. Az egyén és a nemzet tapasztalata, mint már említettük, a nyelvben rögzül. A tapasztalatot és a kulturális értékeket a nyelv közvetíti nemzedékről nemzedékre. A kultúra folytonossága és átörökítése nyelv nélkül lehetetlen volna. Ez éppúgy érvényes a magas kultúrájú nemzetekre, mint a primitív kultúra formáira. Egy primitív nép kultúrájának jelentős része nyelvi formában létezik. A közmondások és szólások, a gyógyító varázsigék, az imák, a mondák és hagyományok, az énekek, a leszármazástörténetek többé-kevésbé állandó formákat alkotnak, amelyekben a nyelv a kultúra őrzőjeként működik. Nyelv nélkül elképzelhetetlen a mai civilizáció sem, iskoláival és könyvtáraival, hatalmas tudáskészletével és véleményváltozatosságával, tömegtájékoztatási eszközeivel és szóban rögzített érzelmeivel.

Az egyén és a nemzet tapasztalatát rögzítve, s vele együtt a kulturális értékeket nemzedékről nemzedékre továbbadva a nyelv kapcsolja egyetlen élő történelmi egésszé a múlt, a jelen és a jövő nemzedékeit. A nemzet belső egysége tehát nyelvi egységén alapul.

Ebből következően az egyének, illetve az egyének és környezetük közötti, történetileg kialakult kommunikációs rendszer kultúrának tekinthető. A kultúra kifejeződése a nyelv, ezért érthető, hogy a nemzeti egyéniség legjellegzetesebb vonása, és egyben a társadalmi közösség nemzetté olvasztásának legfontosabb tényezője a nyelv. A nyelv saját nemzeti-kulturális sajátossága révén a nemzeti hovatartozás, vagyis az etnikai funkció szerepét tölti be; ez egyrészt a nemzet kialakulásának és fennmaradásának, másrészt a nemzeti elkülönülésnek a tényezője.

A nyelv mint a nemzet kialakulásának és fennmaradásának tényezője azoknak az embereknek a nyelvi identitásában nyilvánul meg, akik ugyanazt a nyelvi rendszert használják. Mindenekelőtt a nyelv révén érez az egyén kapcsolatot a közösséggel, a nemzettel, és azonosul vele. Erről szépen szólt nyelvünk nagy kutatója, K. Būga: „Minden litván, annak ellenére, hogy szeretnek egymás nyelvén tréfálkozni, és egymást lešisnek, gudasnak, guogasnak, kapsasnak, dartininkasnak, ciekasnak és más neveken csúfolni, úgy érzi, hogy ugyanazon nemzet gyermekei. Minden litván, akinek valamilyen ügyben távolabb élő nemzettestvéreivel kell találkoznia, azt hallja, hogy azok nagyjából ugyanúgy beszélnek, mint ő. Minden litvánt — a felső-litvánokat és az alsó-litvánokat egyaránt — a nyelv tesz egy nemzett锹⁰. A nyelv tehát összefogja és egyesíti a különböző területi és társadalmi csoportok képviselőit, megkönnyíti a kölcsönös kommunikációt és az emberek etnolingvisztikai közösségen belüli vándorlását. Ebben az értelemben a nyelv a nemzet kialakulásának és fennmaradásának fontos tényezője: általa olvad valamely társadalmi közösség nemzetté, és jön létre a nemzeti egyéniség. A nyelvnek ez az azonosító-egyesítő funkciója a nyelvi közösségben nyilvánul meg, amely feltételezi, hogy egy adott nemzet valamennyi lakosa számára egyetlen közös nyelv áll rendelkezésre. A nyelvi közösség biztosítja az etnikai közösség belső kapcsolatát és összetartását, és kialakítja tagjainak etnikai identitását. A nyelvnek a nemzet kialakulásában és fennmaradásában betöltött jelentősége a nemzeti tudat megjelenésével és erősödésével nő; a nemzeti tudat pedig maga is erősíti a nemzet nyelvi egységét¹¹.

¹⁰ Būga K. Rinktiniai raštai. V., 1958. T. 1. P. 403.

¹¹ Агаев А. Т. Функция языка как этнического признака // Язык и общество. М., 1968. С. 128; Druviete I. Valoda un etnos. Riga, 1990. 3. lpp. t.t.

32

A nyelv másik funkciója a nemzeti elkülönítés funkciója. A történelem egész folyamán a litvánokat szomszédaiktól — a lettektől, oroszoktól, belaruszoktól, lengyelektől és németektől — az általuk nem értett litván nyelv választotta el. A szomszédoknak a litvánok számára érthetetlen nyelvei nem engedték, hogy az utóbbiak elhagyják etnográfiai területüket, hanem összetartották őket.

A nyelv által betöltött nemzeti egyéniségformáló funkciónak tehát belső és külső oldala van. Belsőleg azonosító-egyesítő erőként nyilvánul meg, kifelé pedig elkülönítő sajátosságként.

A nyelv nemzeti egyéniségformáló funkciója szorosan összefügg a nyelv etnikai jegyének, a nemzetiség legfőbb ismérvének funkciójával, de nem azonos vele. Az etnikai, vagyis a nemzeti hovatartozást jelző funkció — mint említettük — a nyelv nemzeti-kulturális sajátosságában nyilvánul meg, és nem a nyelvi közösség, hanem maga a nyelv tölti be. A nemzet közös nyelve az évek során bővülhet vagy visszaszorulhat. Számos eset ismert, amikor az egyik nyelvterület kiterjed, a másik pedig visszahúzódik. A nemzet leggyakrabban több, sőt akár egy egész csoportnyi szomszédos törzs integrációjának eredménye. A litván nemzet például a litván, a kursi, a zemgali, a szelón, a jotving és a skalvi törzsből alakult ki. Az integráció folyamatában valamelyik törzs — rendszerint a nagy, kulturálisan erős, egyesítő törzs — nyelve kiemelkedik, és a politikai és kulturális befolyással együtt terjedve asszimilálja a más származású embereket. A litván nemzet kialakulásának folyamatában ezt a szerepet a Lituania propria és annak nyelve töltötte be. Az integrálódó törzsek nyelvei helyivé válnak, nyelvterületük visszahúzódik, végül pedig teljesen eltűnnek.

A nyelvi közösség tehát változó, funkciója tisztán szociológiai, a nyelv etnikai hovatartozást jelző funkciója viszont állandó. Hogy a nemzet közös nyelve és az etnikai hovatartozást jelző nyelv két különböző dolog, azokból az esetekből is látható — igaz, ezek meglehetősen ritkák —, amikor a használatban lévő nyelv nem egyezik meg az etnoszt jelző nyelvvel. A skótok és az ír nemzet csaknem egésze például angolul beszél; ez anyanyelvük, mégsem tartják magukat angolnak, és például egy skót megsértődik, ha angolnak nevezik. A skótok és az írek etnoszukat, nemzetiségüket a gael nyelvben látják, noha az már kihalt. Az etnikai jegy, a nemzetiség legfőbb ismérvének funkcióját tehát maga a nyelv tölti be: az egyetlen, a nemzet által teremtett, anyatejjel kapott nyelv, amely a nemzet teste és vére, és annak szellemét fejezi ki. Az embereket nemzeti hovatartozásuk szerint legvilágosabban a nyelv különbözteti meg; a nemzet fogalmának valamennyi ismérve közül ez kapcsolódik a legszorosabban az etnoszhoz, sőt egybe is olvad vele. A nyelvi közösség egyesíti és összetartja az egy nyelvet használó közösség valamennyi tagját, meghatározza az etnikai identitást, maga a nyelv pedig egyedivé teszi saját etnoszát, formálja a nemzeti személyiséget, és érzelmi kötelékeket teremt a társadalom valamennyi tagja között.

Hogy a nemzet nyelvi közösségét nem szabad azonosítani a nemzetiséggel, abból is látható, hogy vannak nemzetek, amelyeknek nincs közös nyelvük, például a svájciak vagy a baskírok. Másrészt vannak nyelvek, amelyeket több nemzet használ, például a németek és az osztrákok, az angolok, az amerikaiak, a kanadaiak és az ausztrálok. Ha a nyelvi közösséget etnikai ismérvnek tekintenénk, jó néhány nemzet nem rendelkezne nemzetiséggel. Ezek azonban kivételek: a világ népességének többsége számára az anyanyelv egyben a nemzeti nyelv, és egybeesik a nemzetiséggel.

3. Lietuvių kalbotyros klausimai, XXXI

33

4. Nyelv és nemzet

A nemzet kialakulásával növekszik a nyelv jelentősége mint etnikai ismérvé. Ez összefügg a nemzet sajátosságaival és szerepével.

A nemzet és a náció közötti különbséget láthatólag nem csupán a műveltség foka adja: a náció olyan nemzet, amely egyetemes értékű kulturális alkotása révén a világ nemzeteinek családjába tartozó taggá vált. Általában az államalapítás, az állam fejlesztésének és megerősítésének képessége, valamint az emberiség kultúrájához való hozzájárulás képessége a náció kiemelkedésének, vagy legalább az ehhez szükséges alapok megteremtésének legfontosabb ismérve.

A tudományos és politikai szakirodalomban a náció kifejezést kétféle értelemben használják. A nyugat-európai országok szakirodalmában, különösen az angolszászban, az a felfogás uralkodik, hogy a náció az állam polgárainak összessége; vagyis olyan nemzet, amely különösen magas kulturális és politikai szervezettségi fokot ért el, közös nyelvvel és kultúrával rendelkezik, de állami szervezet tartja össze. A közép- és kelet-európai országok szakirodalmában az a nézet terjedt el, hogy a náció olyan emberek közössége, amelyet a népi kultúránál (a folklórnál) magasabb rendű közös kultúra alkot, saját irodalmat és művészetet (szimbolikus kultúrát) hozott létre, továbbá történelmi hagyományok és közös származás fűzi össze. A nációt leggyakrabban a nyelv, a közös lakóterület, a gazdasági szerkezet, a nemzeti karakter (lelki alkat), az önálló kultúra, a kialakult politikai intézmények és a vallás alapján különböztetik meg¹².

A náció sajátosságai a következők: a) az emberek közösségének legtartósabb formája, amely gyakran évezredeken át fennmarad; b) tartós kulturális örökséget hagy maga után; c) erős azonosulási érzést alakít ki az egyénben és a közösségben; a nációhoz való tartozás — amely nyelvet, szülőföldet, helyet ad az egyénnek a történelemben és a nemzedékek sorában — az egyéni önmeghatározás alapja; d) igen erős szolidaritást alakít ki a közösség tagjaiban, és ellenséges érzületet táplál az idegenek iránt. E tulajdonságaik révén a nációk erőteljes társadalmi mozgalmak és szélsőséges ideológiák forrásává válnak.

A náció sajátosságait és jelentőségét meghatározó legfontosabb tényezők egyike a nemzeti nyelvvé váló nyelv.

Mint említettük, a náció kialakulásával növekszik a nyelv szerepe mint etnikai jegyé: az irodalmi, kodifikált és standard nyelvvé válik, amely az egész náció számára közös; ezek már a nemzeti nyelv ismérvei. Az irodalmi nyelv megjelenése azt mutatja, hogy a nyelv elérte „a kulturális-társadalmi forma különösen magas fokát”¹³. Irodalmi forma nélkül a nemzeti nyelv elképzelhetetlen. Az írott nyelv mellett kialakul a kodifikált standard beszélt nyelv is, amely az oktatás terjedésével együtt a lakosság egyre nagyobb tömegeire, az ország valamennyi régiójának és társadalmi csoportjának tagjaira terjed ki. A kodifikált standard írott (irodalmi) és beszélt nyelv az egész nemzet közös tulajdonává válik — a szó valódi értelmében köznyelvvé lesz.

A kodifikált, helyes és szép köznyelv mércét ad a helyesség és a nyelvi kultúra megítéléséhez, lehetővé téve, hogy megfelelően értékeljük a magunk és mások által használt nyelvváltozatot, vagyis felismerjük és tudatosítsuk a norma létezését. A nyelvi norma a mindennapi nyelvhasználat részévé válik. A dialektusokra tagolódott társadalomban ben-

¹² Щепаньский Я. Элементарные понятия социологии. М., 1969. С. 176 – 179.

¹³ Toporovas V. Ne dovana, bet teisė! // Mintys apie gimtąją kalbą. V., 1989. P. 29.

34

A standard nyelv a nemzetközi kommunikáció eszköze. Mellette természetesen az anyanyelvi nyelvjárást is használják. A nyelv mint köznyelvi, standard rendszer a társadalom integritásával társul.

Az etnikai funkciót, mint említettük, nem minden nyelv tölti be. A társadalom különféle nyelvváltozatokat, egy vagy több nyelvet használhat, de az etnikai funkciót az a szociológiai nyelvtípus tölti be, amelyet a nemzeti nyelv képvisel. A nyelvváltozatok — az irodalmi nyelv, a köznyelvi standard írott és a köznyelvi standard beszélt nyelv — a nyelv társadalmi-funkcionális tagolódásának kifejeződései, a nemzeti nyelv pedig, amely az irodalmi nyelv és a köznyelvi-standard nyelv nélkül elképzelhetetlen, a nyelvek etnikai-funkcionális tipizációja. Az a tény, hogy a nemzet irodalmi és köznyelvi standard nyelvet — írott és beszélt nyelvet — teremtett, azt mutatja, hogy elérte a társadalmi szervezettség legmagasabb fokát, reális lehetősége van nemzetállam létrehozására, és egyetemes értékű kulturális alkotótevékenységével felér a világ többi nemzetéhez¹⁴; más szóval, hogy nemzetté vált. A köznyelvi standard nyelv (koine) jelentőségét a kultúra nemzeti jellege, az ország gazdasági integrációjának növekedése és a társadalom politikai centralizációja határozza meg.

A nemzeti nyelv, mint említettük, a nemzeti kultúra eleme, egyúttal pedig annak megnyilvánulása is. Kultúrájukban felnövekedve és megérve az emberek kötődni kezdenek annak sajátosságaihoz; a felnőttek tudatát kellemes, nosztalgikus érzelmek színezik át, és a kultúra szimbolikus értékre tesz szert. Hasonló történik a nyelvvel is. Az anyatejjel kapott, kora gyermekkortól a családban és az iskolában használt, érzelmi élményekhez kötődő nyelv — ez az otthon nyelve, a szülők nyelve, az a nyelv, amelyen az ember gondolkodik és alkot. Az ember úgy éli meg, hogy ez a nyelv az anyanyelve. Az anyanyelv érzése minden nemzetben megvan. A legerősebb azoknál a nemzeteknél, amelyek fejlett tudással rendelkeznek saját lényegükről, sajátosságaikról és szerepükről, vagyis fejlett nemzeti öntudattal bírnak. Az anyanyelv érzése különösen akkor mélyül el, amikor a nyelv a tudomány nyelvévé válik, amikor olyan műalkotásokat hoznak létre rajta, amelyek kifejezik a nemzet jellemét, mentalitását, nemzeti érzéseit, hangulatait és babonáit. A nemzet vágyai és reményei, amelyeket a művészek konkrét művészi formába öntenek, felébresztik a nemzeti érzéseket, és hatnak az emberek pszichológiájára. A nemzeti nyelven létrehozott művészeti és tudományos alkotásokkal együtt maga a nyelv is nemzeti büszkeség forrásává válik. Így a nyelv, különösen ha kodifikálták, műveltté tették, irodalmi és köznyelvi-standard nyelvvé vált, a nemzet szimbólumává lesz. Az anyanyelv érzése fokozatosan a nyelv iránti szeretetté és büszkeséggé alakul — az ember nemcsak hazájának, hanem nyelvének is hazafijává válik. A nyelvi patriotizmus — a nacionalizmushoz hasonlóan — akkor születik meg és erősödik, ha a társadalomban egymás mellett nemzetiségileg és nyelvileg különböző közösségek élnek, amelyek egyike valamely szempontból — politikai, gazdasági, demográfiai vagy kulturális tekintetben — domináns, különösen akkor, ha felmerül a gyanú, hogy a domináns közösség saját kultúráját és nyelvét akarja ráerőltetni a másik közösségre. Mivel a nyelv oszthatatlan egység, amely szorosan kapcsolódik az etnoszhoz és kifejezi azt, rendkívüli tisztelettel és büszkeséggel tekintenek rá; a nemzeti értékek egyikének tartják, amelyet meg kell védeni, ha veszélybe kerül a nemzet

¹⁴ Карапольнас С. Этническая функция языка //Valstybinė kalba ir kalbos normalizacija (Pranešimų tezės). V., 1990. P. 8–9.

3*

35

fennmaradásáért. A nyelv védelmében a nemzet egyúttal saját nemzetiségét és fennmaradását is védi. A nyelv elvesztését a nemzetiség elvesztése első fokozatának tekintik. „Amikor elhallgat a nyelv, megszakad az emberiség hárfájának húrja” — mondja Vydūnas.

5. A bilingvizmus és tipológiája

A szakirodalomban a bilingvizmus jelenségét igen sokféleképpen értelmezik. A bilingvizmus különböző formáit és típusait különítik el, és extralingvisztikai ismérvek — pszichológiai, társadalmi, politikai stb. — alapján határozzák meg, illetve az alapján, hogyan jött létre a bilingvizmus, milyen fokú a nyelvek ismerete, és miként használják őket — passzívan vagy aktívan, szóban vagy írásban stb.: individuális—tömeges, természetes—kulturális, közvetlen—távolsági, aktív—passzív, konjunktív—diszjunktív (attól függően, hogy a használt nyelvek rokonok-e vagy sem) stb. A bilingvizmus ilyen és hasonló osztályozásai mesterségesek, túlságosan szétaprózottak, nem veszik figyelembe a valós bilingvis helyzeteket, valamint azok társadalmi és pszichológiai funkcióit, ezért nincs nagyobb gyakorlati vagy elméleti jelentőségük. Minden probléma abból ered, hogy a bilingvizmus jelenségét túl tágan értelmezik. „A »bilingvizmus« szó népszerű terminus, amelyet annyira különböző jelenségekre alkalmaznak, hogy valójában értelmét vesztette” — írja E. Haugen amerikai nyelvész¹⁵.

A volt Szovjetunió szociolingvisztikájában a bilingvizmust szintén nagyon tágan értelmezik. Bilingvizmusnak, mondhatni, bármilyen érintkezést tekintenek egy másik nyelvvel, bilingvis személynek pedig azt, aki képes néhány mondatot mondani a második nyelven, vagy akár beszélni sem tud rajta, csupán megérti. A bilingvizmus fogalmának ilyen kiterjesztését nyilvánvalóan politikai-ideológiai megfontolások határozzák meg: az a szándék, hogy a volt Szovjetunió minél nagyobb számú nem orosz lakosa legyen bilingvis, vagyis tudjon oroszul, és ennek alapján meg lehessen tervezni, illetve kívánatos irányba lehessen terelni a demográfiai folyamatokat. A bilingvizmus posztulátumáról, valamint a nemzeti-nyelvi kapcsolatok területén megvalósítandó bizonyos politikai-ideológiai célokról, mint említettük, az átalakulás időszakában sem mondtak le, amikor a gyökeres reformok alapjaiban változtatják meg a szovjet rendszert. A nemzeti-nyelvi kapcsolatok átalakítása aligha történhetne meg, ha ezek rendezését maguk a tagköztársaságok nem vállalnák magukra.

A bilingvizmus és a második nyelv használata, még inkább annak ismerete, korántsem ugyanaz. Néhány személy, egy társadalmi csoport vagy a társadalom két (vagy több) nyelvének váltakozó használata ugyanis különféle szempontok szerint ítélhető meg, attól függően, hogy mi a második nyelv használatának célja. A bilingvizmus meghatározása két nyelv váltakozó, alternatív használatának gyakorlataként (ennek megfelelően a polilingvizmusé több nyelv használatának gyakorlataként) kielégítő is lehet, ha figyelembe vesszük, hogy az embernek, a társadalmi csoportnak vagy a társadalomnak szüksége van két nyelv ismeretére és használatára: a munka, a másokkal való érintkezés, vagyis maga az élet arra késztet, hogy az ember nap mint nap saját anyanyelve mellett egy másik nyelvet is használjon

¹⁵ Haugen E. On the Meaning of Bilingual Competence // Studies in General and Oriental Linguistics presented to Shirō Hattori on the Occasion of His Sixtieth Birthday. Tokyo, 1970. P. 221.

36

nyelvet; a második nyelv ismerete nélkül az ember nem tud beilleszkedni a közösségbe, nem tudja megkeresni a megélhetését, tehát nem tud élni. Röviden: két (vagy több) nyelv ismeretét és használatát (más szóval a bilingvizmus gyakorlatát) társadalmi tényezők, a mindennapi kommunikáció szükségletei határozzák meg¹⁶.

A második nyelvet nem csupán gazdasági, hanem más megfontolásokból, például kulturális és szellemi igények miatt is lehet tanulni és használni. E célból idegen nyelveket tanítanak az iskolákban. A modern társadalmak tagjainak jelentős része, rendszerint az értelmiség, anyanyelve mellett idegen nyelveket (angolt, németet, franciát stb.) is használ irodalom olvasására, televíziós műsorok nézésére, rádióadások hallgatására, külföldiekkel való kapcsolattartásra vagy szórakozásból, egymás között. Az ilyen kétnyelvű embereket azonban senki sem nevezi bilingvisnek. Ők biglották, illetve poliglották. A két nyelv kulturális és szellemi célú használatának gyakorlata a biglotizmus (ennek megfelelően több nyelvé a poliglotizmus).

A társadalomban két nyelv is működhet úgy, hogy használati szféráik el vannak különülve. Például az egyik nyelvet az oktatási rendszerben vagy a közigazgatásban, a másikat pedig a családban, a törzs-, baráti vagy más közeli ismerősi körben használhatják. A társadalom a kölcsönös érintkezéshez használhat egy nyelvet, az írásbeli ügyekhez pedig egészen másikat. A használati szférák szerint elkülönülő nyelvek ilyen együttélése a diglosszia jelensége. A biglotizmus és a diglosszia helyzeteiben működő nyelvek, noha ugyanazok az emberek használják őket, el vannak különítve egymástól; közöttük minimális az érintkezés, így a nyelvi interferencia is minimális, mivel nem hatnak egymásra, hanem párhuzamosan, egymás mellett és egymástól függetlenül működnek.

A diglosszia és a bilingvizmus összehasonlításakor ez utóbbinak még egy jellegzetessége válik nyilvánvalóvá: bilingvizmus esetén ugyanazok az emberek ugyanazokban a kommunikációs helyzetekben használják mindkét nyelvet. A bilingvis személyek nyelvi viselkedésének jellegzetes vonása tehát a kódváltás (code switching) — az egyik nyelvről a másikra való folyamatos áttérés. Pszichológiai szempontból ez azt jelenti, hogy az egyén tudatában két nyelvi rendszer él egymás mellett, és hol az egyik, hol a másik aktiválódik. Úgy tűnik, hogy az emberek tudatában a nyelvek „együttélése” különböző módokon valósulhat meg.

A nyelvek egyén tudatában való együttélésének két lehetséges módjára vonatkozó gondolatot már 1925-ben felvetette Levs Scserba orosz tudós¹⁷. Későbbi kutatók elfogadták és továbbfejlesztették legfontosabb pszicholingvisztikai gondolatait, némelyiket kísérletileg is igazolták. Bár a két nyelvi rendszernek az egyén tudatában való együttélése távolról sem feltárt jelenség — ahogyan a pszicholingvisztika számos más kérdése sem —, a nyelvek egyén tudatában való együttélésének két módja alapján a nyelvpszichológiában ma a bilingvizmus két fő típusát különböztetik meg: a tiszta, vagy koordinált bilingvizmust és a kevert, vagy alárendelt bilingvizmust. Átmeneti, köztes típusokat is említenek.

¹⁶ Karaliūnas S. Dvikalbystė // Tarybų Lietuvos enciklopedija. V., 1985. T. 1. P. 480.

¹⁷ Ščerba L. Sur la notion de mélange des langues // Яфетический сборник. Ленинград, 1925. Т. 4. С. 1—19; Щерба Л. В. О понятии смешения языков // Щерба Л. В. Языковая система и речевая деятельность. Ленинград, 1974. С. 60—74.

37

A tiszta, vagy koordinált bilingvizmus esetén a két nyelv az egyén tudatában önállóan létezik, és külön asszociációs rendszereket alkot, amelyek között nincs kapcsolat. Az egyén mindkét nyelven meglehetősen folyékonyan beszél. Az ilyen bilingvis meg tudja magyarázni egy kifejezés vagy szó jelentését, de azok másik nyelvre fordítása mindig jelentős nehézséget okoz neki. A bilingvis nem hasonlítja össze az egyik nyelv szavait a másik nyelv szavaival, ezért mindig nehezen találja meg az egyik nyelv szavának megfelelőjét a másik nyelvben. Minden szónak — akár az egyik, akár a másik nyelvhez tartozik — külön jelentése van. Általában a kifejezés minden egyes szegmense — a jelölő — közvetlenül megfelel a jelentéstartalom valamely szakaszának — a jelöltnek. Ezt sematikusan így lehet ábrázolni:

jelölt x ⟷ jelölő A jelölt x’ ⟷ jelölő B.

Az egyik nyelvben az A jelölő állandóan az x jelölthöz társul, a második nyelv B jelölője pedig közvetlenül az x’ jelölthöz kapcsolódik, de itt nincs semmilyen kapcsolat a két nyelv A és B jelölői között¹⁸.

A tiszta bilingvizmus akkor alakul ki, amikor a második (idegen) nyelvet az anyanyelvtől egészen eltérő körülmények között, az anyanyelv részvétele nélkül tanulják. Idegen nyelvet például teljesen más szociokulturális környezetben vagy olyan iskolában lehet így tanulni, ahol az oktatás nyelve idegen nyelv. A tiszta bilingvizmus akkor is kialakul, ha például otthon az egyik szülő az egyik nyelven, a másik pedig egy másik nyelven beszél a gyermekhez. Az oroszországi forradalom előtt így tanultak idegen nyelveket a nevelőnőktől, akikkel csak idegen nyelven lehetett beszélni, mivel jó nevelőnőnek azt tartották, aki egy szót sem tudott a gyermekek anyanyelvén.

Ha a nyelveket eltérő körülmények között, különösen pedig különböző szociokulturális feltételek között tanulják, akkor az olyan verbális szimbólum, mint mondjuk a litván bažnyčia („templom”), és a valóság megfelelő ténye közötti asszociáció egészen más kontextusban jött létre és rögzült, mint amelyben az orosz церковь vagy az angol church és a valóság megfelelő eleme közötti asszociáció kialakult.

A kevert, vagy alárendelt bilingvizmus esetén — a feltételezések szerint — a két nyelv az egyén tudatában egyetlen asszociációs rendszert alkot. A kevert bilingvizmus képviselője számára a két nyelv ekvivalens szavai, például a litván stãlas és az angol table, feltehetőleg közös jelentéssel bírnak. A kevert bilingvizmus esetén úgy tűnik, hogy a jelentések (jelöltek) rendszere ugyanaz, de kétféleképpen fejeződik ki: az egyik nyelv jelölőivel (s-t-a-l-a-s), illetve a másik nyelv jelölőivel (t-e-i-b-l). Ilyenkor nem egészen pontos azt mondani, hogy az ember két nyelvet tud: valójában a bilingvis feltehetőleg egy nyelvet tud, amelynek két kifejezési módja van, s ezek közül hol az egyiket, hol a másikat használja. Mivel a nyelvek együttélésének ez a módja az egyén tudatában kedvező talajt teremt a nyelvek kölcsönös hatásához és keveredéséhez is, L. Scserba az ilyen nyelvet két terminusú kevert nyelvnek nevezte (langue mixte à deux termes)¹⁹. L. Scserba véleménye szerint az ilyen nyelv használóira példa

¹⁸ Weinreich U. Languages in Contact. Findings and Problems. 6th Ed. Hague; Paris, 1968. P. 9—12.

¹⁹ Ščerba L. V. Sur la notion de mélange des langues. P. 1—19.

38

kétnyelvű szorbok, akiknek tudatában a szorb és a német nyelv két kifejezési formával rendelkező egységet alkot. A későbbi kutatók azonban ezt nem erősítették meg. A kétnyelvű szorbok nyelvjárását vizsgáló S. Michalk és H. Protze (1974) kételkednek abban, hogy nyelvi érintkezés esetén egyáltalán természetes módon létrejöhet-e ilyen gazdaságtalan kommunikációs eszköz; a langue mixte à deux termes fogalmát pedig olyan gondolati absztrakciónak tekintik, amelyet senki sem vizsgált és ellenőrzött²⁰.

A kevert, vagyis szubordinált kétnyelvűség modellje vázlatosan így festene:

Az is előfordulhat azonban, hogy a második nyelv szavainak referensei nem valós tárgyak, hanem az első (anyanyelv) szavak. Például az angolul tanuló számára a [teibl] signátumának referense nem feltétlenül egy valós tárgy, hanem lehet a magyar stalas szó: „bútor, amelyen étkeznek, írnak stb.”:

Így tehát itt állandó asszociatív kapcsolat csak a signátum (jelentés) és az elsődleges nyelv A signánsa között van; más szóval a fogalom (jelentés) az első (anyanyelv) nyelven képződik. Ezzel szemben a másodlagos nyelv B signánsa nem közvetlenül kapcsolódik a signátumhoz, hanem az elsődleges nyelv A signánsán keresztül, amely ily módon közvetítő a signátum és a B signáns között.

A kevert, vagyis szubordinált kétnyelvűség esetén a beszélők képessé válnak arra, hogy az egyik nyelv szavait összehasonlítsák a másik nyelv szavaival, szemantikailag közelítsék őket egymáshoz, és megállapítsák a megfelelőiket. Ilyenkor az egyik nyelv szavának megfeleltetése van a másik nyelvben, ezért az egyik nyelvről a másikra történő fordítás sem okoz semmilyen nehézséget a beszélőknek.

A kétnyelvűség különböző típusai általában a második nyelv elsajátításának körülményeitől függenek. Ha a második nyelvet teljesen eltérő szociokulturális körülmények között sajátították el, a tiszta, vagyis koordinált kétnyelvűség típusáról beszélhetünk.

A kétnyelvűség két fő típusra való pszichológiai felosztása részben korrelál a nyelvhasználatból eredő változataival. A kétnyelvűség gyakori gyakorlata, hogy bizonyos témákról (például az időjárásról, a bevásárlásról) az egyik nyelven, más témákról (például politikai eseményekről) pedig a másik nyelven beszélnek. Vagy az egyik beszélgetőpartnerrel rendszerint az egyik nyelven beszélnek, másokkal pedig a másikon. Vagyis mindegyik nyelvnek megvannak a maga használati szférái. Az ilyen nyelvhasználat specializált, és a tiszta kétnyelvűségre jellemző. A gyakorlatban azonban igen gyakran merül fel az igény, hogy az egyik nyelvről

²⁰ Michalk S., Protze H. Studien zur sprachlichen Interferenz. II: Deutsch-sorbische Dialekttexte aus Radibor, Kreis Bautzen. Berlin, 1974.

39

hirtelen áttérni egy másik nyelvre, és az említett, a nyelveket használati területek szerint elválasztó felosztás összeomlik. Ez a nyelvek nem specializált bilingvis használata.

A nyelvek specializált és nem specializált használata alapján tehát a bilingvizmus két fő típusát is megkülönböztetjük. S. Ervin és C. Osgood pszicholingvisztikai megközelítésben koordinált és szubordinált bilingvizmusnak nevezik őket²¹, U. Weinreich pedig organikus és nem organikus bilingvizmusnak²².

A tiszta, vagyis koordinált bilingvizmust a nyelvek specializált, rendezett használata jellemzi, míg a nem specializált, rendezetlen nyelvhasználat a kevert, vagyis szubordinált bilingvizmusra jellemző. Ez utóbbi bilingvizmustípus elterjedt a vegyes családokban és azokban a munkahelyi kollektívákban, ahol különböző nemzetiségű és nyelvű emberek dolgoznak együtt, és ahol ugyanabban a helyzetben, összevissza, felváltva, egyidejűleg használnak két vagy több nyelvet. Az egyik nyelvről a másikra való hirtelen áttérés pszichológiailag nem könnyű, és ez a körülmény szükségképpen hatással van a használt nyelvekre: kölcsönösen befolyásolni kezdik egymást. A nyelveket összevissza, rendezetlenül használva a bilingvisek keverni kezdik őket: az egyik nyelv szabályait a másikon való beszéd során alkalmazzák. Az ilyen típusú bilingvizmus — különösen, ha tömeges méretű — az interferencia legfőbb forrása.

6. A bilingvizmus következményei

A társadalom, az általa használt nyelvek, valamint azok működése és fejlődése szempontjából a bilingvizmus valamennyi formája és típusa közül a tömeges bilingvizmusnak van a legnagyobb jelentősége: ez olyan bilingvizmus, amely hosszabb vagy rövidebb történelmi időszakokon át a lakosság tömegeit érinti. A bilingvizmus kifejezés csak erre a bilingvizmusfajtára vonatkozik a szó valódi értelmében. Ez az egyetlen terület, ahol nyelvi kontaktusok jönnek létre, interferencia alakul ki, és mindez meghatározza a nyelvi változások mértékét, irányát és gyorsaságát. „Az évezredek során a bilingvizmus különleges szerepet játszott, és továbbra is játszik az emberi nyelv általános létezésében, valamint az egyes nyelvek életében. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy minden nyelv — bárhol és bármikor létezett vagy létezik — egészében vagy részben a bilingvizmus következménye, amely legtöbb esetben etnikai érintkezésekből és keveredésből ered” — állítja Iorgus Iordan román nyelvész²³.

A nyelvészet egyik axiómája tehát az, hogy bárhol is érvényesül az egyik nyelv hatása a másikra, az bilingvis személyeken keresztül történik²⁴. A bilingvisek tehát az idegen nyelvi hatás közvetítői. A bilingvizmus maga a nyelvi érintkezés folyamata, ezért a nyelvi érintkezés legaktívabb formájának tekintik. Mivel a nyelvi kontaktusokat az adott nyelveket használó emberek valósítják meg, az emberi beszéd az a hely, ahol a nyelvek először és legközvetlenebbül érintkeznek. A nyelvi érintkezés elkez-

²¹ Ervin S. M., Osgood C. E. Second Language Learning and Bilingualism // Osgood C. E., Sebeok T. A. (Editors). Psycholinguistics. A Survey of Theory and Research Problems. Bloomington, 1954. P. 136—146.

²² Weinreich U. Languages in Contact. P. 80—83.

²³ Iordan I. Bilingvism în domeniul romanic // Studii și cercetări lingvistice. 1973. T. 24. P. 129.

²⁴ Haugen E. The Norwegian Language in America. Philadelphia, 1953. Vol. 1. P. 4.

40

jelenik meg és valósul meg a két- és többnyelvű személyek beszédében, a kontaktus eredményei azonban a nyelvi rendszerben rögzülnek, mert történetileg a beszéd ténye mindig megelőzi a nyelv tényét.

A nyelvek minden érintkezési forma esetén hatást gyakorolnak egymásra, így a biglotizmus és a diglosszia esetében is. Hiszen a társadalom életében és kultúrájában folyamatosan új realitások és eszmék keletkeznek, s velük együtt felmerül az igény, hogy legyenek szavaink megnevezésükre. Új szót alkotni saját nyelvünk talaján talán nem is olyan nehéz, annál nehezebb viszont elérni, hogy a beszélő közösség elfogadja az új szót, hogy meghonosodjék benne. Sokkal könnyebb az újonnan érkező tárggyal vagy fogalommal együtt a kész szót is kölcsönvenni, még ha idegen is. A csere révén érkező tárgyakkal nagyon gyakran az őket megnevező idegen szavak is megjelennek. Ez elsősorban az úgynevezett kultúrszavakra, vagyis a kulturális tárgyakat megnevező szavakra igaz. Ezek vándorszavak, amelyek kulturális tárgyakkal és fogalmakkal együtt nyelvről nyelvre járnak. Ilyen esetben közvetlen nyelvi érintkezésre nem is feltétlenül kerül sor. A litván és az arab nyelv például soha nem érintkezett közvetlenül, mégis kiválóan használjuk az arab kava, cukrus stb. szavakat.

A távoli népek és nyelvek közötti érintkezés közvetítő népeken és nyelveken keresztül zajlik. A legrégibb kultúrszavakat (például: stiklas, šilkas, pipiras, krikštas stb.) a germán és a Földközi-tenger medencéjében beszélt más kulturális nyelvekből szláv közvetítéssel vettük át, ami nyilvánvalóan olyan személyeknek köszönhető, akik tudtak és használtak litván és szláv nyelveket.

Vagyis bár a nyelvek kölcsönös hatása (amely főként kölcsönszavakban nyilvánul meg) közvetlen nyelvi érintkezés nélkül is lehetséges, ez a körülmény egyáltalán nem cáfolja a nyelvkontaktus-elmélet említett alapvető állítását, amely szerint a nyelvek egymásra gyakorolt hatásának közvetítői a kétnyelvű személyek.

A nyelvek kölcsönös hatása jóval nagyobb, ha közvetlenül érintkeznek, például biglotizmus és diglosszia esetén. A legnagyobb ez a hatás a bilingvizmus körülményei között, amikor a nyelvi struktúra szervezettebb területeit is érinti. A Litván Nagyfejedelemségben diglossziás helyzet állt fenn: a mindennapi kommunikációra használt litván nyelv mellett a régi litván oklevelek hivatalos nyelve a szláv volt. Ez tisztán írott nyelv volt, senki sem beszélte, és számos, a mindennapokban használt szó hiányzott belőle. Ezért a diglosszia körülményei között litván szavak áradata került bele a sajátos litván életvalóságok megnevezésére, például: diaklo, mezleva, dobilda, dyrvan, degesy, apidemia, daržyna, nom, primen, biciul, bitnik és még sok más. K. Jablonskis a Litván Fejedelemség régi szláv okleveles nyelvében 218 alapvető litván szót talált, a származékaikkal együtt pedig mintegy 320-at²⁵. Ez azt mutatja, hogy egyrészt ez a szláv nyelv holt nyelv volt, kizárólag írásbeli célokra használták; másrészt a litván nép kultúrája magas színvonalú volt, felért a régi litván államban élő többi etnokultúráéval, és jelentős hatást gyakorolt rájuk.

A nyelvek kölcsönös hatása a kölcsönszavakon kívül interferenciában is megnyilvánul. Az interferencia jelensége a vegyes, vagyis szubordinatív bilingvizmusra jellemző.

Az interferencia terminust a prágai nyelvészek javasolták, és mára általánosan elfogadottá vált. Maga a terminus más, elsősorban egzakt tudományokból került át. Az interferencia fogalma

²⁵ Jablonskis K. Lietuviški žodžiai senosios Lietuvos raštinių kalboje. K., 1941.

41

a fizikában és a pszichológiában két folyamat, mozgás vagy energiaforma kölcsönös hatását jelenti. Hasonlóképpen használják ezt a terminust a nyelvészetben is, ahol két nyelv kölcsönös hatását jelöli. A fizikában és a pszichológiában, valamint a nyelvészetben az interferenciának kettős jelentése van: mind a kölcsönös hatás folyamatát, mind annak eredményét értjük rajta. A folyamatként felfogott interferencia a beszédaktusban, a beszédben, a nyelvi produkcióban jelentkezhet; az eredményként felfogott interferencia pedig a kimondott vagy leírt szövegben, vagyis magában a nyelvi produkcióban, a nyelvben nyilvánul meg.

Ha a nyelvelsajátítást Aufbau-nak, azaz „építésnek”, az afázia következtében fellépő leépülést pedig Abbau-nak, azaz „lebontásnak” nevezzük, a kétnyelvű személy interferenciáját Umbau-nak, azaz „átépítésnek” nevezhetnénk²⁶. A nyelvi normától való, a kétnyelvűek beszédében egynél több nyelv ismerete miatt megjelenő eltérések az interferencia jelenségének számítanak²⁷. A kölcsönszavakkal ellentétben az interferencia a nyelv strukturálisan szervezettebb szintjeit érinti: a fonológiát, a morfológiát, valamint a szókincs egyes területeit (a rokonsági terminusok, a színek, az időjárás megnevezéseinek rendszereit stb.). Ilyen esetekben nem elegendő kölcsönzésről vagy a rendszerhez való egyszerű hozzáadásról beszélni. Hiszen a nyelvi rendszer gazdagodása vagy szegényedése lényegében a régi oppozíciós rendszer átszervezése. Ez pedig már a nyelv mint rendszer sajátos jelensége.

Az áttekinthetőség kedvéért célszerű megkülönböztetni a beszéd (речь, speech) interferenciáját és a nyelvi rendszer, vagy röviden: a nyelv interferenciáját. A beszéd interferenciája, ahogyan U. Weinreich²⁸ szemléletesen megfogalmazta, olyan, mint a folyó által sodort homok, míg a nyelvi interferencia olyan, mint a tó fenekére leülepedett homok. A beszédben folyamatosan megjelenik a kétnyelvű személy megnyilatkozásaiban, második nyelvének ismeretéből fakadó eredményként.

A kétnyelvű személy ajkán az érintkező nyelvek kölcsönhatásának, interferenciájának és keveredésének nem egyformán vannak kitéve: valamelyikük jobban károsodik. Hogy melyik, azt a német nyelvész, E. Windisch még a múlt században (1897-ben) megfogalmazott törvénye mondja ki: nem a második, újonnan elsajátított nyelv válik a leginkább befolyásolttá és kevertté, hanem az anyanyelv²⁹. Hogy ez miért van így, különféle okoktól függ: pszichológiai, kommunikációs, társadalmi és egyéb tényezőktől. A másik, idegen nyelven való beszéd pszichológiai beállítottsága, vagyis az a törekvés, hogy ne vigyük át saját anyanyelvünk szavait és formáit, és így a lehető leghelyesebben beszéljünk, kiegészül azzal az igénnyel, hogy ne akadályozzuk a kommunikációt: beszélgetőtársam egyszerűen azért nem érti a beillesztett szavakat, formákat és kifejezéseket, mert nem tudja az én nyelvemet. A második, elsajátított nyelv gyakran több társadalmi funkciót tölt be, más szóval funkcionálisabb a nyelvhasználók számára, mint az anyanyelv, és nemritkán nagyobb presztízzsel rendelkezik, vagy legalábbis a használók annak tartják. A nyelvi presztízs említésekor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nyelvi presztízst nem négyzetkilométerekben és a nyelvet beszélők millióiban mérik. A nyelvi presztízs a nép magas kultúráját és szellemi erejének szintjét, magatartásának erkölcsét, más emberekkel és kultúrákkal szembeni nagyfokú toleranciáját és irántuk tanúsított tiszteletét tükrözi.

²⁶ Haugen E. The Ecology of Language. Stanford, Ca., 1972. P. 304.

²⁷ Weinreich U. Languages in Contact. P. 1.

²⁸ Ten pat. P. 11.

²⁹ Windisch E. Zur Theorie der Mischsprachen und Lehnwörter // Berichte über die Verhandlungen der sächsischen Gesellschaft der Wissenschaften zu Leipzig (philologisch-historische Klasse). Leipzig, 1897. Bd. 49. S. 101 und weiter.

42

A kétnyelvű ember anyanyelve természetesen hat a második nyelvre is, de sokkal kisebb mértékben, mint amennyire a második nyelv hat az anyanyelvre. Ennek elsősorban az az oka, hogy a második nyelv használóinak alapvető tömege egynyelvű, és nem tűr el semmilyen eltérést saját nyelvének normáitól. A második nyelvre gyakorolt hatásból kiindulva egyes kutatók (például V. Rozencveigas³⁰) a nyelvi interferencia két típusát különböztetik meg: a közvetlent és a közvetettet. A második nyelv használatakor az egyén beszédében elsősorban az anyanyelv szabályaira támaszkodik. Ez a közvetlen interferencia. A közvetett interferencia akkor jelentkezik, amikor a beszédből kiküszöbölik a második nyelv azon szabályait, amelyeknek nincs megfelelőjük az anyanyelvben. Meg kell jegyezni, hogy ez a kettős interferencia nemcsak a kétnyelvűségre, hanem a biglotizmusra is jellemző, például amikor valaki az iskolában tanul nyelveket. A közvetlen és közvetett interferencia közötti különbség a normatív nyelvtan terminusaival úgy írható le, hogy az első esetben hibák keletkeznek, a másodikban pedig a stilisztikai normáktól való eltérések. Egy megnyilatkozás például lehet morfológiailag helyesen megfogalmazott, mégis helytelen: stilisztikailag szegényes, híján van a szinonímiának, mert a kifejezés több lehetséges módja közül azt választják, amelynek van megfelelője az anyanyelvben.

A tömeges kevert, más szóval szubordinált kétnyelvűség következményei kettősek: belsők és külsők. A kétnyelvű ember, amikor mindennap felváltva használ két (ritkábban több) nyelvet, idővel kezdi elveszíteni a különbségérzetét közöttük, és ez a körülmény elsősorban közvetlenül az anyanyelvre hat. A kétnyelvű személy öntudatlanul kezdi alkalmazni az elsajátított második nyelv kiejtési, szóhasználati és egyeztetési, valamint mondatszerkesztési szabályait, amikor az anyanyelvén beszél. Ennek egyik következménye, hogy gyengül az anyanyelv ismerete, a gondolatok anyanyelven történő megfogalmazásának és kifejezésének képessége, valamint a nyelv helyes használata, más szóval az anyanyelvi kompetencia. Másrészt a kétnyelvű ember beszédében gyakran előforduló, az anyanyelv normáitól való eltérések megszokottá válnak: az emberek hozzászoknak, és már nem veszik észre őket. A kétnyelvűek beszédéből az interferencia jelenségei fokozatosan bekerülnek az egynyelvű anyanyelvi beszélők beszédébe, és az egynyelvű társadalom elfogadja őket. Így az interferenciából eredő új jelenségek meghonosodnak a nyelvben. A nyelv helytelenné, kevertté, torzzá válik, nyelvi kultúrája hanyatlik. Sőt, az anyanyelvi kompetencia gyengülésével együtt jár a nemzeti öntudat elhalványulása is. Az ember két nyelv, két kultúra és két etnikum közé kerül — ez különösen a nemzetiségi szempontból vegyes családokra jellemző (az egykori Szovjetunióban minden hatodik család vegyes volt). Már csak egy kis külső lökés kell ahhoz, hogy az ilyen ember egy másik, domináns kultúrával és etnikummal kezdje azonosítani magát.

A nemzet és a nyelv hanyatlik.

Az anyanyelvi kompetencia gyengülése és a társadalom nyelvi kultúrájának hanyatlása alkotja a kétnyelvűség belső következményeit.

A kétnyelvűség egyik külső következménye, hogy a második — gyakran domináns — nyelv a kommunikáció területén az anyanyelv helyére lép. Az anyanyelv használati köre visszaszorul és csökken; a nyelv kiszorul a közéletből — először annak egyes területeiről, később pedig teljesen. Ez magára a nyelvre is hat: nem születnek új kifejezőeszközök, nem alkotnak új terminológiát, a nyelv elszegényedik. Ahhoz, hogy a nyelv

³⁰ Розенцвейг Б.Ю. Языковые контакты. Ленинград, 1972. С. 25—26.

43

életerős, működőképes és gazdag legyen, normális működési feltételekre van szüksége, mivel a nyelv egyik alapvető sajátossága a kommunikáció folyamatában történő folyamatos megújulása. Ha ez nem biztosított, a nyelv hanyatlik.

A nyelvhasználati területek visszaszorulása és csökkenése, az anyanyelvi kompetencia gyengülése, valamint az ezzel együtt járó nemzeti tudat elhalványulása a nyelvcsere elsődleges feltételei.

Régóta megfigyelték, hogy az egyik nyelv kiszoríthat egy másikat, és átveheti annak helyét. H. Paul német nyelvész, a nyelvtudomány egyik legjelentősebb teoretikusa, századunk elején ezt írta: „Ahol két nép keveredik és egyesül, ott a kétnyelvűség megszokott jelenség, és vele együtt megkezdődik a nyelvek kölcsönhatása is. Ha ezenfelül valamelyik nép valamiben felülmúlja a másikat — lélekszámában, politikai vagy gazdasági erejében, illetve szellemi téren —, akkor nyelvét egyre szélesebb körben kezdik használni a másik nyelv rovására; végül a kétnyelvűséget ismét az egyik nyelv használata váltja fel. Attól függően, hogy a legyőzött nyelv milyen ellenállást tanúsít, ez a folyamat gyorsabban vagy lassabban zajlik, a győztes nyelvben hátrahagyott nyomai pedig lehetnek feltűnőbbek vagy kevésbé feltűnőek”³¹. A közvetlen és közvetett interferencia közötti különbség tárgyalásakor már szó esett arról, milyen hatást gyakorol a második nyelvre a használatból kiszoruló anyanyelv. A kihaló nyelvnek a győztes nyelvben hagyott nyomai a nyelvészetben külön elnevezést kaptak: ez a szubsztrátum.

A második, új nyelv nem egyszerre, hanem fokozatosan szorítja ki az anyanyelvet a használatból. Ennek a folyamatnak nem szabad megzavarnia a társadalmi kommunikációt. Az új nyelv először az egyes használati területeken veszi át a régi helyét, például a közigazgatásban, a hadseregben vagy az iskolában. Az anyanyelvet továbbra is használják a családban és a kötetlen érintkezésben. A kutatók az egyes használati területek ilyen elfoglalását szintén az egyik nyelv másikkal való felváltásának tekintik, és részlegesnek nevezik³².

A társadalom fokozatos áttérése a családokban egy másik nyelvre abban mutatkozik meg, hogy a nagyszülők az egyik nyelven beszélnek, a fiatalabb nemzedék, többnyire az unokák pedig már egy másik nyelvet használnak. Így az anyanyelvi csoport egybeesik a korcsoporttal, és ez a nyelvcsere szinkrón megnyilvánulása. A középső nemzedék — a szülők — többnyire kétnyelvű vagy többnyelvű, otthon két vagy több nyelvet is beszélnek³³.

Nem szabad azt gondolni, hogy a második, új nyelv mint a kifejezőeszközök rendszere és a kommunikáció eszköze fölényben van, és ezért győzi le a másik nyelvet. Nincsenek felsőbbrendű vagy elmaradott nyelvek, nagy vagy kis nyelvek — kommunikációs szempontból minden nyelv egyenrangú; mindegyik kiválóan szolgálja saját közösségét, saját népét, amelynek anyanyelve. „A vetélytárs nyelvét nem valamely belső sajátossága győzi le, hanem az, hogy használói harciasabbak, fanatikusabbak, műveltebbek, energikusabbak” — jegyzi meg találóan A. Martinet francia nyelvész³⁴.

³¹ Paul H. Prinzipien der Sprachgeschichte. 7. Aufl. Tübingen, 1966. S. 391 (Pirmajame leidime 1880 m. skyriaus „Sprachmischung“ dar nebuvo).

³² Weinreich U. Op. cit. P. 107.

³³ Plačiau — Karaliūnas S. Bilingvizmo situacijos ir jų socialinė dinamika // Lietuvių kalba ir bilingvizmas: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1988. T. 28. P. 8—18.

³⁴ Мартине А. Распространение языка и структурная лингвистика. С. 82.

44

7. Etnikai-demográfiai folyamatok. A nyelvhasználat és annak jellege napjainkban

A bilingvizmus tehát, mint látható, a nemzet csapása: súlyos, szükségtelen teher nehezedik a vállára, elszegényíti és kultúráját hanyatlásba dönti³⁵. A bilingvizmus, mint már szó volt róla, abból fakad, hogy a domináns nemzet politikai és gazdasági nyomással saját nyelvét és kultúráját kényszeríti az alávetett nemzetre. A nemzet kitűnően boldogul egyetlen nyelvvel is, két nyelvre nincs szüksége. A világ nemzeteinek mindennapi életvitele — egy-két kivételtől eltekintve — ilyen.

Amikor a társadalmat tömeges bilingvizmus jellemzi, amikor az alapnemzetiségű lakosság csupán kétharmadát teszi ki (Estijoje az észtek aránya 61,5%, az oroszoké 30,3%), vagy alig a felét (Latvijoje az 1989. évi népszámlálás adatai szerint a lettek aránya 52%, az oroszoké 34,0%) a köztársaság teljes lakosságának, amikor folyamatosan nő a vegyes házasságok száma, amelyekben a gyermekek nemzeti hovatartozásának érzése elhalványult, a nemzet a szakadék szélén áll — saját nyelve feladásának küszöbén. Nem maradhat fenn tovább egy ilyen, a nemzet létét veszélyeztető helyzet. A saját nyelvek államnyelvvé nyilvánításáról szóló törvények elfogadása a balti államok parlamentjeinek kétségbeesett erőfeszítése saját nyelvük és kultúrájuk megőrzésére, nemzeti önazonosságuk fenntartására, amely — mint említettük — nyelv nélkül nem lehetséges, más szóval a nemzet létének megvédésére. Ez nem önelszigetelés, hanem önmegerősítés.

Az orosz nyelvet Lietuvoje nemcsak arra használták — és részben még ma is használják —, hogy a litvánok más nemzetekhez tartozó emberekkel érintkezzenek, a központi intézményekkel és szervezetekkel, valamint más köztársaságokkal levelezzenek. A litván mellett az oroszt használták Lithuania gazdasági, társadalmi, közéleti, politikai és kulturális tevékenységének számos területén is. Néhány területről már kiszorult a litván nyelv — az orosz vált uralkodóvá. Ez vonatkozik például a közlekedési és hírközlési rendszerre, az állami-közigazgatási intézményekre, az ügyvitelre és a műszaki dokumentációra, a hivatalos levelezésre stb.

Az orosz nyelv nagyobb funkcionális terhelése és használóinak agresszivitása miatt (például a Lietuvoje valamely ügyben hatósághoz forduló polgárnak azt mondták: „Govorite po ruski” — „Beszéljen oroszul!”), továbbá a vegyes, vagyis alárendelt bilingvizmus uralkodása és terjedése következtében a litván és az orosz nyelv kölcsönhatása erősödött, a litván nyelv használata visszaszorult, az orosz nyelv litvánra gyakorolt negatív hatása pedig fokozódott, mivel a bilingv beszélők nyelvhasználatában megjelenő interferenciajelenségek nemcsak a beszélt, hanem az írott litván nyelvbe is betörtek. A kultúra olyan fontos területén, mint a tudomány, a litván nyelv csak részben töltött be szerepet — a természettudományi és egzakt tudományi munkákat oroszul adták ki, a cikkeket és monográfiákat oroszul írták. A litván tudományos stílus már nem fejlődött, tudományos terminológia sem született.

Ennek következtében a litván nyelvi kultúra hanyatlott, és vele együtt az egész társadalom, különösen az ifjúság kultúrája is gyengült. Az aggodalmat már nem annyira a litván nyelvi kultúra ügyei keltették

³⁵ A nemzeti–orosz bilingvizmusnak nevezett jelenség negatív társadalmi, pszichológiai stb. hatásáról bővebben lásd: Хинт М. Проблема двуязычия: взгляд без розовых очков // Радуга. Таллин, 1987. № 6. С. 72–78; № 7. С. 46–51.

45

a társadalomban, illetve a litván nyelv iskolai helyzete — ami természetesen szintén fontos —, hanem inkább az a tény, hogy sok ember anyanyelvi kompetenciája, vagyis a litván nyelv használatára és gondolatai litván nyelven való kifejezésére való képessége sérült³⁶.

A kialakult katasztrofális helyzetből nem a pusztító bilingvizmus felé vezet az út, annak fejlesztése és erősítése révén, hanem az anyanyelv ápolásán, a társadalom gondoskodásán és az állam törvényben meghatározott intézkedésekkel nyújtott védelmén keresztül. Mindez nem jelenti az orosz nyelv, illetve annak nagy kulturális és kommunikációs jelentősége tagadását. Ellenkezőleg. Megfigyelték, hogy miután elfogadták a litván nyelv államnyelvvé nyilvánításáról szóló törvényt, a litvánok szívesebben és gyakrabban beszélnek oroszul. Vagyis enyhül a nemzetiségek közötti feszültség, javul a két etnikai közösség közötti kommunikáció. Ezért nem a bilingvizmus fejlesztése a feladat, hanem a jó orosznyelv-tudás kialakítása és a Lietuvoje használt orosz nyelv kultúrájának ápolása. A jó orosznyelv-tudás, a szép kiejtés és az orosz nyelvi kultúra magas szintje a litvánok számára egyaránt szükséges ahhoz, hogy oroszokkal és más oroszországi népekhez tartozó emberekkel érintkezzenek, valamint hogy megismerjék az orosz nemzet gazdag kultúráját. Például jóval nagyobb esztétikai élvezetet nyújt Dosztojevszkij vagy Paszternak eredeti nyelven való olvasása. Az orosz nyelv oktatása azonban nem lehet kényszerű — az embernek joga kell legyen maga eldönteni, melyik idegen nyelvet választja és tanulja. Más a helyzet az orosz iskolákban, amelyek közül Lietuvoje senki sem készül egyet sem bezárni. Itt az orosz nyelv nemcsak tantárgy, hanem az oktatás nyelve is. És egyáltalán: hogy mennyit és hogyan tanulják az orosz nyelvet, hány és milyen orosz iskolát tartanak fenn, mennyit és hogyan használják az orosz nyelvet a közéletben, az a lietuvai orosz közösség saját ügye; senki nem avatkozik kulturális ügyeibe, és senkinek sincs joga beavatkozni. Másfelől, ha oroszok és más nemzetiségű emberek Lietuvoje akarnak élni és dolgozni, részt akarnak venni Lithuania társadalmi és gazdasági életében, minimális litván nyelvtudás nélkül nehéz boldogulniuk.

El kell mondani, hogy az oroszok és más nemzetiségű emberek jelentős része, akik tartósan Lietuvoje élnek és dolgoznak, tud és használ litvánul, és ez az arány összességében fokozatosan növekszik. Ez világosan látható a legutóbbi népszámlálás eredményeiből, valamint azok korábbi népszámlálási adatokkal való összevetéséből. Az 1989. évi össz-szövetségi népszámlálás során az oroszok 33,4%-a (1979-ben 35,2%), a lengyelek 15,5%-a (1979-ben 11,1%), a belaruszok 17,0%-a (1979-ben 12,7%), az ukránok 16,8%-a (1979-ben 15,2%), a zsidók 38,0%-a (1979-ben 31,1%), a tatárok 14,2%-a (1979-ben 13,5%), a lettek 43,7%-a (1979-ben 48,3%), a romák 45,2%-a (1979-ben 41,8%), a németek 35,7%-a (1979-ben 23,2%), az észtek 31,8%-a (1979-ben 22,2%), a karaimok 50,9%-a (1979-ben 31,8%) vallotta, hogy folyékonyan beszél litvánul.³⁷.

Ez érthető. A munka és a mindennapi érintkezés szükségletei arra ösztönzik a Lietuvoje tartósan élő és dolgozó más nemzetekhez tartozó embereket, hogy megtanuljanak litvánul. Ez a munkából és az érintkezés igényeiből fakadó természetes folyamat. Felesleges zajt csapni amiatt, hogy úgymond az oroszokat Lietuvoje litván nyelv tanulására kényszerítik, és üldözik őket,

³⁶ Lásd Kein io S. „Lietuvos valstybė, tauta ir kalba” című cikkét ebben a kötetben. Vö. Karaliūnas S. Lietuvių kalba ir bilingvizmas // Vakarinės naujienos. 1988. Liepos 21.

³⁷ Az 1989. évi össz-szövetségi népszámlálás eredményei // Tiesa. 1990. március 10.

46

Az orosz nyelv diszkriminációjáról szóló állításnak nincs semmiféle alapja. A Litván Köztársaság kormányának határozata értelmében a meghatározott időn belül (1995-ig) kizárólag a vezetői munkakörben dolgozó más nemzetiségűek kötelesek megtanulni litvánul.

Az a tény, hogy más nemzetiségűek jelentős része használja a litván nyelvet, azt mutatja, hogy Litvániában a litván nyelv a különböző nemzetiségű és különböző nyelvű emberek közötti érintkezés és információcsere eszköze, vagyis regionális nyelvi szerepet tölt be. Ez a litván nyelv külön funkciója az államnyelvi, a litván nemzet tagjai közötti érintkezési és az etnikai funkciója mellett.

A litván nyelv regionális érintkezési eszközként való használatának előfeltétele, hogy más nemzetiségű emberek hol az anyanyelvüket, hol a litvánt használják. Mivel vannak olyan helyzetek, amelyekben a más nemzetiségű emberek anyanyelvét és a litvánt felváltva használják, beszélhetünk például az orosz–litván, lengyel–litván, belarusz–litván bilingvizmus, egyes esetekben talán a polilingvizmus — például a zsidó–orosz–litván — megnyilvánulásairól³⁸. A tipikus kétnyelvűek az oroszok, Litvánia régi lakosai³⁹.

Tekintettel a két nyelv használatának alapvetően eltérő módjaira (diglosszia, biglotizmus, bilingvizmus), a litván és az orosz nyelv váltakozó használatát is differenciáltan kell vizsgálni. Nyilvánvaló, hogy itt a bilingvizmus mellett a diglosszia és a biglotizmus elemei is jelen vannak. Az, hogy az 1989-es népszámlálás során a litvánok 37,4 százaléka azt vallotta, hogy folyékonyan beszél oroszul, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a litvánok ilyen arányban valódi értelemben kétnyelvűek lennének. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy 1979-ben az oroszul folyékonyan tudó litvánok aránya 52,2 százalék volt. Az oroszul folyékonyan tudók számának ilyen jelentős visszaesése viszonylag rövid idő alatt (tíz év alatt) feltehetően azzal magyarázható, hogy a lakosság észrevette a statisztikai adatokkal folytatott manipulációkat, amelyeknek nem éppen tisztességes céljai voltak, és kritikusabban kezdte megítélni saját orosztudását.

A népszámlálási eredmények összehasonlítása és a szociolingvisztikai adatok lehetővé teszik, hogy valamelyest felmérjük a nyelvhasználat, valamint az etnikai-demográfiai folyamatok Litvániában az utóbbi időszakban tapasztalható tendenciáit. A Litván Nyelv- és Irodalmi Intézet Szociolingvisztikai Csoportja 1987-ben egy meghatározott kérdőív alapján 2071 személyt kérdezett meg Litvánia különböző társadalmi csoportjaiból. Ezen adatokból kitűnik, hogy az etnikai és nyelvi viszonyok¹ Litvániában viszonylag állandóak; nem figyelhető meg jelentősebb eltolódás egyik irányba sem, amely aggodalomra adhatna okot.

Az 1979-es és az 1989-es népszámlálás közötti időszakban — vagyis tíz év alatt — Litvánia lakosságának nemzetiségi összetétele valamelyest megváltozott. A litvánok száma 212 ezer fővel nőtt, arányuk azonban az összlakosságon belül kissé csökkent. Ez a köztársaságok közötti vándorlással, valamint a Litvániában élő más nemzetiségek természetes szaporodásával függ össze. Az orosz nemzetiségű lakosok száma 41 ezerrel, a lengyeleké 11 ezerrel, a belaruszoké 5,6 ezerrel nőtt.

³⁸ Karaliūnas S., Vidugiris A. Bilingvizmo tipų Lietuvos TSR klausimu // Mūsų vardų kultūra. V., 1970. Sąs. 19; Видугирис А., Каралюнас С. К вопросу о типах двуязычия в Литовской ССР // Проблемы двуязычия и многоязычия. М., 1972. С. 156—160.

³⁹ Bővebben lásd: Karaliūnas S. Respublikos lingvosocialinės situacijos charakteristika // Kalbų kontaktai Lietuvos TSR: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1984. T. 23. P. 22—24.

47

A lakosság fő nemzetiségét alkotó litvánok száma 2 924 251 fő, vagyis Litvánia teljes népességének 79,6 százaléka (1979-ben arányuk 80 százalék volt). E tény jelentősége a szomszédos államok fő nemzetiségeinek létszámával összehasonlítva válik láthatóvá. Lettországban a lettek az összlakosság 52 százalékát teszik ki (1979-ben 53,7 százalékot), Észtországban az észtek 61,5 százalékot (1979-ben 64,7 százalékot), Belaruszban a belaruszok 77,9 százalékot (1979-ben 79,4 százalékot).⁴⁰ Amint látható, a fő nemzetiséghez tartozó lakosság aránya fokozatosan csökken.

Az 1989. évi össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint jelenleg Litvániában 344 455 orosz él, vagyis a lakosság 9,4 százaléka (1979-ben 8,9 százalék, 1970-ben 8,6 százalék, 1959-ben 8,5 százalék); 257 994 lengyel, vagyis 7,0 százalék (1979-ben 7,3 százalék, 1970-ben 7,7 százalék, 1959-ben 8,5 százalék); 63 169 belarusz, vagyis 1,7 százalék (1979-ben 1,7 százalék, 1970-ben 1,5 százalék, 1959-ben 1,1 százalék); 44 789 ukrán, vagyis 1,2 százalék (1979-ben 1,0 százalék, 1970-ben 0,8 százalék, 1959-ben 0,7 százalék). A szociolingvisztikai kérdőívek alapján összegyűjtött adatok némileg eltérnek. Ezek szerint 1987-ben a litvánok Litvánia teljes népességének 82,29 százalékát tették ki, az oroszok 9,14 százalékát, a lengyelek pedig 6,24 százalékát (a „Nyelvek használata Litvániában” című kérdőív 6. kérdése).

A szociolingvisztikai kérdőívek adatai a nemzetiség és az anyanyelv viszonyát is feltárják. Ismeretes, hogy az anyanyelv és a nemzetiség nem mindig esik egybe – hiszen anyanyelvként egy másik nemzetiség nyelve is megjelölhető. A felmérés során a válaszadók 82,25 százaléka a litvánt nevezte meg anyanyelveként (mint említettük, a litvánok jelenleg a lakosság 79,6 százalékát teszik ki), 11,08 százalékuk az oroszt (Litvániában arányuk 9,4 százalék), 5,89 százalékuk a lengyelt (arányuk jelenleg 7,0 százalék), 0,78 százalékuk pedig valamely más nyelvet (a „Nyelvek használata Litvániában” című kérdőív 124. kérdése).

Az anyanyelv és a nemzetiség közötti eltérés, úgy tűnik, elsősorban a nemzetiségi szempontból vegyes családokban alakul ki. A Szovjetunióban minden hatodik család vegyes volt, és számuk folyamatosan nőtt. Például 1970 és 1978 között Litvániában a vegyes családok száma 3 százalékkal emelkedett. Az ezekben született gyermekek az összes újszülött 13,9 százalékát teszik ki⁴¹.

Megfigyelték, hogy a vegyes családokban a nyelv, és ennek megfelelően a nemzetiség megválasztása elsősorban az anya nyelvétől függ – amilyen nyelvű az anya, olyan nyelvűek a gyermekek is. Ez a nemzetiséget is meghatározza. A nyelvválasztás bizonyos mértékig a környezettől is függ: a családi kommunikáció nyelve az a nyelv, amelyet a környezetükben élők, az iskolában stb. használnak⁴². A vegyes családokban az anyanyelv és a nemzetiség meghatározásának folyamata valójában sokkal összetettebb és nehezen megjósolható.

Az 1987-ben, szociolingvisztikai kérdőív segítségével végzett lakossági felmérésből kiderült, hogy a megkérdezett 2071 személy közül 7,0 százalék vegyes családból származik.

A kérdőív „Mi az Ön házastársának és gyermekeinek a nemzetisége?” kérdésére válaszolva az említett létszám 3,5 százalékát kitevő válaszadók litvánnak vallották magukat, és azt jelezték, hogy az ő

⁴⁰ Az 1989. évi össz-szövetségi népszámlálás eredményei // Tiesa. 1990. március 10.

⁴¹ Gaučas P. Dabartiniai etniniai procesai Lietuvoje // Mokslas ir gyvenimas. 1981. Nr. 3. P. 27—28.

⁴² Trifonovas, J. Nyelvi folyamatok etnikailag vegyes családokban // Nyelvi kapcsolatok és kölcsönhatások: A litván nyelvészet kérdései. V., 1989. 149—152. o.

48

— a házastársak oroszok, lengyelek vagy más nemzetiségűek. 95,8%-uk anyanyelve a litván — 34,7%-uké a férfiak és 59,7%-uké a nők közül (mindössze 1,4–1,4% jelölte meg anyanyelveként az oroszt, illetve a lengyelt). Gyermekeik 75%-a — a lányok 40,3%-a és a fiúk 31,9%-a — litván. A gyermekek 6,9%-a viszont orosz nemzetiségű, 1,4%-uk lengyel, illetve más nemzetiségű.

Azok közül, akiknek házastársa orosz, lengyel vagy más nemzetiségű, a megkérdezettek 2,6%-a vallotta magát orosznak. 92,5%-uk — a nők 52,8%-a és a férfiak 39,6%-a — anyanyelve orosz, mindössze 1,9%-uké litván (a fennmaradó 5,7% nem jelölte meg anyanyelvét). Bár ezek a válaszadók orosznak tartják magukat, és anyanyelvük orosz, gyermekeiknek csak 30,2%-a orosz (a fiúk 24,5%-a és a lányok 5,7%-a), 3,8%-uk pedig más nemzetiségű. Gyermekeik fennmaradó 43,4%-a litván (a lányok 34,0%-a és a fiúk 9,4%-a).

Mint látható, az anyanyelv megválasztásának és a nemzeti önazonosság kialakulásának folyamata a vegyes családokban meglehetősen összetett. Litvánia lakossága körében az anyanyelv és ennek megfelelően a nemzetiség meghatározása általában viszonylag állandó — tíz év alatt szinte semmit sem változott. Az 1989-es népszámláláskor Litvánia lakosságának többsége (96,1%) saját nemzetisége nyelvét jelölte meg anyanyelveként. Így saját nemzetiségük nyelvét tekintette anyanyelvének a litvánok 99,6%-a (1979-ben 99,7%-uk), az oroszok 95,6%-a (1979-ben 97,7%-uk), a lengyelek 85,0%-a (1979-ben 88,3%-uk), a lettek 68,6%-a (1979-ben 77,7%-uk), a karaimok 72,7%-a (1979-ben 73,3%-uk).⁴³ Az 1979-es össz-szövetségi népszámlálás adatai szerint Litvánia lakosságának 96,9%-a saját nemzetisége nyelvét tekintette anyanyelvének, és csupán 3,1%-a a Szovjetunió más népeinek nyelveit⁴⁴.

* * *

Összefoglalásképpen elmondható, hogy egy nyelvet vagy azért nyilvánítanak államnyelvvé, mert a közéletben nincsenek meg a normális működéséhez szükséges feltételek, és jogi intézkedésekre van szükség használatának biztosításához, vagy azért, mert az állami és közigazgatási alkalmazottak többnemzetiségűek és többnyelvűek. Ezért a társadalmi kommunikáció és az állami-társadalmi struktúrák működésének megkönnyítése érdekében a társadalomban használt nyelvek egyikét a hivatalos, államnyelvi rangra emelik. A független nemzetállam léte ipso facto a hivatalos érintkezési eszköz státuszával ruházza fel a nyelvet.

Az etnoszociális közösségek kollektív, tudatalatti kognitív struktúrái külsőleg a nyelvben és a kultúrában nyilvánulnak meg. A nyelvet a personológiai tulajdonságokon túl az a képesség is jellemzi, hogy kifejezze a nemzet szellemét és pszichikai sajátosságait. Így a nyelv nemzeti-kulturális sajátossága az etnikai nyelvi funkció alapját képezi. Az azonosító-egyesítő és a nemzeti elkülönítő funkciók betöltése révén a nyelv a nemzet kialakulásának és fennmaradásának fontos tényezője.

A nemzet kialakulásával nő a nyelv mint etnikai jegy jelentősége; a nyelv nemzetivé válik. Az irodalmi és köznyelvi-standard — írott és beszélt

⁴³ Az 1989-es össz-szövetségi népszámlálás eredményei. 57–58. o.

⁴⁴ Lietuvos TSR gyventojai. V., 1980. P. 16.

4. Lietuvių kalbotyros klausimai, XXXI

49

— nyelv megléte azt mutatja, hogy a nemzet elérte a társadalmi szervezettség legmagasabb fokát, reális lehetősége van a nemzetállam létrehozására, és egyetemes értékű kulturális alkotótevékenységével felér a világ többi nemzetével.

A nyelvi érintkezés fő formái a biglotizmus, a diglosszia és a bilingvizmus. A bilingvizmus két legfontosabb típusának — a tiszta, más néven koordinált, illetve a kevert, más néven alárendelt bilingvizmusnak — az utóbbi van a legnagyobb hatással a nyelv működésére és fejlődésére, különösen, ha a kevert bilingvizmus tömeges méretű.

Az egyik nyelvnek a másikra gyakorolt hatását a bilingvis személyek közvetítik.

A Windisch-törvény kimondja, hogy két (ritkábban több), bilingvizmus körülményei között érintkező nyelv közül az anyanyelv válik a leginkább befolyásolttá és gyengülővé. A bilingvizmus következményei belsők (az anyanyelvi kompetencia gyengülése, az interferencia megjelenése, a társadalom nyelvi kultúrájának hanyatlása) és külsők (a nyelvhasználati színterek beszűkülése, az anyanyelv más nyelvvel való felváltása).

A NÉP, A TÁRSADALOM ÉS A LITVÁN NYELV MŰKÖDÉSE

Összefoglaló

A nemzeti-nyelvi átalakulási folyamat egyik első lépése az volt, hogy a nemzeti nyelveket államnyelvi státuszba emelték. Ennek oka vagy az, hogy a nyelvnek nincsenek meg a társadalmi életben való működés normális feltételei, aminek következtében a nyelv hanyatlik, vagy pedig az, hogy az államigazgatási egységben két vagy több nyelv létezik; ilyenkor a társadalmi kommunikáció és a társadalmi-állami struktúrák működésének megkönnyítése érdekében az egyik nyelvet államnyelvi rangra emelik.

A nyelv nemzeti-kulturális sajátossága szolgál alapul a nyelv etnikai funkciójához, amely az etnikum azonosításában, egységesítésében és elhatárolásában nyilvánul meg. A nyelv fontos tényezője a nép kialakulásának és fennmaradásának, ezért a társadalmi értékek skáláján különleges helyet foglal el; a nép létét fenyegető valós vagy képzelt veszély esetén pedig mindenekelőtt a nyelvet kell megvédeni.

A bilingvizmus a biglotizmus és a diglosszia mellett a nyelvi kontaktusok egyik, de legaktívabb formája, amely jelentős hatást gyakorol a nyelv működésére és fejlődésére. Windisch törvényéből következik, hogy a legnagyobb hatásnak, torzulásnak és keveredésnek éppen az anyanyelv van kitéve.

Az egyik nyelv másikra gyakorolt hatásának közvetlen közvetítői a kétnyelvű emberek.

A bilingvizmus következményei belsőkre (az anyanyelvi kompetencia gyengülése, az interferencia jelensége) és külsőkre (a nyelv alkalmazási területeinek szűkülése, a nyelv másik nyelvvel való felváltása) oszthatók.