LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXIV (1994)

LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS IR JŲ TYRINĖJIMAI

Rimgaila SALYTĖ

APJÁT FELIDÉZVE^*

Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a Litván Nyelvi Intézetnek a meghívásért [hogy részt vegyek az A. Sali emlékére rendezett konferencián. — Red.]. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen alkalomból Mamával Litvániában leszünk. Különféle amerikai konferenciákon hallgattam már családtagok visszaemlékezéseit egy-egy nevezetes személyről. Miután meghallgattam őket, arra a következtetésre jutottam: röviden kell beszélni, és konkrét eseményekre kell szorítkozni. Én is így próbálok tenni.

Bizonyára hangos sírós gyerek voltam, mert legkorábbi gyermekkori emlékeim Apáról ilyenek: valamiért folyton bőgök, Apa pedig nyugtatgat. Az ölébe ültet, és szamogit nyelvjárásban énekli: ”Pempel, pempel koudoutuoji, kam tav kamarele longoutuoji?” Közben még ütemre ringat is. Nagyon szerettem, noha akkor sem értettem semmit, és most sem.

Az első leckét a nyelvből, akárcsak a viselkedésből, Apától kaptam. Amikor körülbelül négyéves voltam, Mama súlyosan megbetegedett, és Vincas Krėvė a feleségével hozzánk költözött, hogy vigyázzon rám. Apa azt mondta, hogy Krėvét professzornak kell szólítanom. Krėvėné, aki nem volt litván, a férjét Vincusnak hívta. A professzor szót nehezen tudtam kimondani, ezért én is Vincusnak kezdtem hívni a professzort. Apa elmagyarázta, hogy ezt nem szabad, és udvariatlanság, de továbbra is Vincusnak szólítottam a professzort. Apa végül elveszítette a türelmét, és jól elnáspángolt.

Apa természetesen nagyon odafigyelt a litván nyelvtudásomra. Ha elkezdtem használni valamilyen egyébként elfogadott, de nem litván eredetű szót, például siurprizas, anūkas, vagy egyszerűen angolul mondtam, hogy hobby, cereals, shopping center, azonnal kijavított. Csak sok évvel később értettem meg, hogy nem minden amerikai litván használja a staigmena, vaikaičiais, nikis, javiniai, pirkylka szavakat. Amikor unokatestvéremmel, Danutėvel elkezdtünk általános iskolába járni, az angol nyelv hamar kiszorította a litvánt. Játszottunk, és egymás között su-su-su, Apa pedig folyton utánunk szaladgált, hogy meghallgassa, milyen nyelven beszélünk. Ha angolul, akkor egy jellegzetes kifejezéssel ránk szólt:

— Na, már megint mindketten ”bliurbeną”!

Apa földműves fia volt. Litvániában professzorként is gondját viselte a gazdaságának, és sokat dolgozott benne. Méhészkedett. Amerikában Philadelphia környékén laktunk-

^*R. Salytė visszaemlékezéseit néhány kihagyással és némileg szerkesztett formában először a ”Naujasis dienovidis” közölte (1992. december 18—31., 52—53. szám; 1993. január 1—7., 1. szám). — Red.

39

a városban, egy házban, egy kis földterülettel, kevesebb mint negyed acre^**. Miután hazatért az egyetemről, Apu mindennap rögtön kisietett a kertbe. A ház túloldalán, az egyik oldalon málnabokrok voltak, középen néhány almafa, ribizli- és egresbokor. A ház mellett öt rózsabokor nőtt; közvetlenül a ház mellett virágok és két nagy, vörös futórózsa. A ház előtt sok fa állt. Apu mindenképpen különféle és különleges fákat akart. Nőtt ott mimóza és paradicsomalmafa is (arra számított, hogy készül majd lekvár az apró almákból). Mindkét fa állandóan szemetelt — az egyik nyáron, a másik ősszel —, Aput pedig Mama leszidta. A lekvárfőzést, a többi teendővel amúgy is túlterhelten, elutasította.

Nyáron japán cserebogarak (Japanese beetles) lepték el a rózsákat, és kedvenc virágait az utolsó levélig lerágták. Annyira gyűlölte ezeket a bogarakat, hogy egyszerűen az ujjai közé fogta és összenyomta őket, míg zöld belsejük ki nem fröccsent a kemény páncél alól. Egyébként nagyon nyugodt, egyáltalán nem heves természetű ember volt. De itt igazi bosszúvágy fűtötte. A „érzékenyebb” személyeknek, vagyis nekem, megparancsolta, hogy szedjem le ezeket a bogarakat, és dobjam egy petróleumos vízzel teli edénybe. Minden összegyűjtött bogárért egy centet fizetett.

Volt néhány almafa, amelyet különösen szeretett. Bár nem volt elég föld ahhoz, hogy jól növekedjenek, és az éghajlat sem volt megfelelő (túl meleg volt), Apu északi emberként mégis elültette őket. Az egyik almafa törpe volt, a másikat pedig meglehetősen bonyolultan oltották be: egy almafán három törzs volt, háromféle almával. Körülöttük sertepertélt, folyton permetezte őket, de a vége mindig szomorú lett: az almák mindig kukacosak voltak. Csak amikor felnőttem, értettem meg, miért volt szüksége arra a háromféle almát termő fára és arra a zsúfolt, kis veteményeskertre. Falun nőtt fel, és mindig kevésnek érezte a teret. Hiányzott neki a föld. Miután a kertben tevékenykedett, úgy érezte, felfrissült, és visszatért az íróasztalához dolgozni.

Apu málnapálinkát készített a málnából. Philadelphia külvárosaiban éppúgy tilos volt méhészkedni, mint a városban. Amikor Apu nyáron a Megfeszített Jézus nővéreinél vendégeskedett Elmhurstben, Pennsylvania államban, emlékszem, milyen örömmel vette fel a hálóval ellátott méhészkalapját, a „kepeliušast”, és ment a kaptárokat ellenőrizni Barbora nővérrel, a méhésszel. Nem húzott kesztyűt; azt mondta, a méhek soha nem támadták meg. Philadelphiában a mézsör készítése némiképp pótolta a méhészkedést. Amikor a lipcsei egyetemen tanult, Apu különféle régi recepteket talált a könyvtárban, és ezek alapján készítette a saját mézsörét. A pincében állt a felszerelés és minden hozzávaló: élesztő és fűszerek Németországból, egy hatalmas fahordó, amelynek tetejéből egy kunkorodó cső állt ki, ezen keresztül lehetett követni az erjedési folyamatot. Szeretett saját készítésű italával kínálni a vendégeket, és úgy tűnt, mindenkinek ízlett.

Apával mindketten szerettük az állatokat. Litvániában farkaskutyái voltak, pávákat tartott. Mama félt azoktól a páváktól, ráadásul allergiás is volt az állatokra. A tanyán, amikor megfürdött a patakban, a pávák elállták az útját, és nem engedték tovább. Aki megpróbált elmenni mellettük, annak a fejére repültek, a hajába kapaszkodtak, és csipkedték. Az esküvő előtt Apu házvezetőnője figyelmeztette Mamát: „Kisasszony, nagyon jó ember. Csak ne engedje, hogy kutyákat tartson.” A figyelmeztetések és Mama allergiája ellenére, amikor felnőttem, mindig tartottunk valamilyen háziállatot

^** Az acre (angolul acre) — az Egyesült Államokban használatos területegység, amely 4046, 86 m²-nek felel meg. — Red.

40

háziállatot. Apu az összes közül legjobban Micit, a kandúrt szerette. Mindketten korán keltek, úgy hat óra körül. Mici fent aludt velem. Amint reggel meghallotta, hogy valami motoz odalent, lerohant a konyhába, Apu karjába ugrott, a mancsait a mellkasára tette, és előbb az egyik, majd a másik fülét nyalogatta. Így üdvözölték egymást reggelente. Aztán Mici leugrott, és reggelit kért.

A függetlenség idején Litvániában professzorként dolgozva Apu jól keresett, szépen öltözködött, és Kaunas legjobb szabóinál varratott magának öltönyöket. Sok emigránshoz hasonlóan ő is minden nélkül érkezett Amerikába; 44 évesen kezdett új életet. Akkoriban az amerikai egyetemi oktatók nagyon keveset kerestek, kevesebbet, mint a gyári munkások. Ez addig tartott, amíg az oroszok fel nem lőtték az első Szputnyikot, és az elmaradottságukat felismerő amerikaiak fejleszteni nem kezdték a felsőoktatást, ezzel párhuzamosan pedig bővíteni a szlavisztikai tanszékeket. Apu sok éven át esti és nyári iskolákban vállalt mellékállást. Magától értetődik, hogy ilyen körülmények között az eleganciát teljesen elfelejtette, és ez így is maradt egész életében. Apu régtől fogva megszokta, hogy maga vásárolja a ruháit. Gyakran betért az S. Klein leértékelt árukat kínáló üzletébe, és kiválasztott magának egy öltönyt. Nagyon elégedetten tért haza a jó vétellel, Mama pedig nem tudta, mitévő legyen. Oldalról nem látta magát, a nadrág pedig kissé ferdén állt. De neki megfelelt, és őszintén szólva az amerikai professzorok is hasonlóan néztek ki. Mama mégis mindig elérte, hogy Apu jó öltönyöket vegyen.

Amint tudják, Apu 1947-től 1972-ig tanított a Pennsylvaniai Egyetemen. 65 évesen nyugdíjba lehet vonulni, de ő ezt nem akarta. Szeretett tanítani, szerette a diákokat, az egyetem pedig szakértőként tartotta számon. Majdnem 70 éves koráig tanított. Kezdetben, amikor a tanszék még kicsi volt, igen sokféle témában kellett kurzusokat tartania: bolgár nyelv, lengyel nyelv, óegyházi szláv nyelv, óporosz nyelv, balti és szláv fonológia. Amikor a tanszék a hatvanas években kibővült, már többet tarthatott előadásokat a saját szakterületéről. Egy tipikus tanév kurzusainak listája: a litván nyelv története, óporosz nyelv, összehasonlító balti nyelvtudomány, az orosz nyelv története. A diákok szerették Aput, mert anekdotákkal és tréfákkal színesítette az előadásait, közvetlen volt, és gyakran hívta meg a diákokat az otthonába. Egykori diákja, W. R. Schmalstieg professzor így emlékszik rá: „My permanent impression of him is that of a man with a smile on his face” („Mindig mosolyogva emlékszem rá”).

Apu szívesen mesélt két történetet. Valamikor, feltehetően az ötvenes évek végén vagy a hatvanas évek elején, nagyon divatossá vált előadás közben kötni. Apu először nem törődött vele, később azonban észrevette, hogy rengeteg diáklány köt, és annyira lefoglalja a kezüket, hogy nem tudnak jegyzetelni. Tenni kellett valamit. Az előadás elején Apu úgy, mintha mi sem történt volna, bejelentette: „I would like to announce that only pregnant women are permitted to knit in the classroom” („Szeretném bejelenteni, hogy az osztályteremben csak terhes nők köthetnek”). A kötögetés azonnal abbamaradt.

Egyszer, amikor a litván nyelv történetéről tartott kurzust, Apu a „šit onais” régi alakot magyarázta a diákoknak. A diákok többnyire amerikaiak voltak, ezért szótagolva ismételgette a szót, hogy helyesen jegyezzék le. Minél lassabban és világosabban ejtette ki a szót, annál inkább összenéztek a diákok zavartan. Ő pedig csak folytatta, egyre hangosabban ismételgetve: „šit — on — ais. Write

41

helyesen mondta ki: „šit — on — ais”. Az emberek már a nyitott ajtóknál is megálltak, amikor a diákok nem bírták tovább, és mindenki nevetésben tört ki. A litván szó az angolban három kis szóra bomlik, amelyek azt jelentik: „a jégen elvégezni a természetes szükségletet”.

Nyáron Apa gyakran utazott előadásokat tartani különféle litván nyelvi tanfolyamokra tanárok és diákok számára, akik télen, szombatonként litván nyelvre tanították a gyerekeket.

A tanév kezdetén nagyon alaposan készült az előadásaira, dolgozott a doktoranduszokkal, és ez szinte az egész napját kitöltötte. Úgy emlékszem rá, ahogy a szobájában az asztalnál ült. Egy idő után elkezdett fel-alá járkálni az első emeleten, nem lát semmit, hallom — magában beszél (legalábbis nekem úgy tűnt). Később megértettem, hogy amikor például a „Lietuvių rašomosios kalbos žodynas”*** című művön dolgozott, szeretett hangosan ismételgetni egy-egy szót, és így elmélyedni annak etimológiájában, más alakjaiban stb.

Az 1960-as és 1970-es években Bostonban adták ki a Litván Enciklopédiát. A különféle cikkek szerzői gyakran felhívták, és a szakkifejezésekről kérdezték. Ezek magyarázata sok időt vett igénybe. Egy másik, jelentős, évről évre visszatérő munkát — a Modern Language Association kelet-európai nyelvekkel és irodalmakkal foglalkozó bibliográfiájának szerkesztését — többnyire a karácsonyi szünetben kellett elvégeznie. Apa csak este 10 óra körül tudott hozzáfogni a munkához, és rendszerint hajnali 2-ig dolgozott. A hosszú, megfeszített munkától elromlott a gyomra, megzavarodott az emésztése. Akkor Mamát okolta, hogy rosszul főz!

Apa dolgozószobájában az asztalt és a padlót papírok borították. Egyszer egy pap küldött neki egy megírt könyvecske kéziratát, hogy javítsa ki a nyelvezetét. A kézirat összekeveredett a padlón heverő újságokkal, Mama pedig, amikor egy kicsit rendet akart tenni a szobában, véletlenül az újságokkal együtt kidobta. A könyvecske címe ez volt: „Kas žiūri ir nemato” („Aki néz, mégsem lát”). Az eset után Apa megtiltotta, hogy ne csak Mama, hanem a ház takarítónője is belépjen a szobájába, így ott mindig kisebb-nagyobb szemétdomb uralkodott, még ha igen magas színvonalú is. Másfelől, amikor tudományos munkákról készített jegyzeteket, előadásokat és cikkeket írt, mindent nagyon gondosan jegyzett le vékony füzetekbe, hogy az egyes lapok ne kallódjanak el. Mindez az anyag így maradt fenn.

1967-ben Apánál jelentkeztek először a nyirokmirigyrák tünetei. Sugárkezeléssel kezelték. Az orvos úgy döntött, nem mond el neki részleteket; Apa keveset értett az ilyesmihez, és még öt évig nyugodtan élt. 1972-ben nyugdíjba készülődött, és azt tervezte, hogy elkezd egy történeti litván szótárt írni. Arra is készült, hogy ismét Litvániába utazzon. Sajnos a rák májusban újra kiújult, és kórházba kényszerítette. Még ott is azzal foglalkozott, hogy kijavítsa a diákok vizsgadolgozatait. Vérátömlesztés után hazatért, de nem sokáig; ismét vérre volt szüksége. Akkor már a kórházban maradt.

*** A Pennsylvaniai Egyetemen tanítva A. Salys A. Sennnel együtt befejezte az ötkötetes „Lietuvių rašomosios kalbos žodynas” („Wörterbuch der litauischen Schriftsprache, Litauisch-Deutsch”) kiadását, amelyet 1926-ban M. Niedermann, F. Brenderio és A. Senn kezdett el. — Szerk.

42

Aleksas Vaškelis nagybácsi megszervezte, hogy Apát lefilmezzék. Egy napra hazahoztuk. Apa folyton azt ismételgette, hogy jól érzi magát, és miután befejeztük a filmezést, este visszavittem a kórházba. A folyosón menet megtántorodott, én pedig megkérdeztem, gyengének érzi-e magát. Azt felelte, hogy nem, csak Mama új cipőt adott rá, és kényelmetlen benne járni, de nyilvánvaló volt, hogy elhagyja az ereje. Amikor kórházban feküdt, nem akarta, hogy bárki meglátogassa. Azt mondta, emlékezzenek rá úgy, amikor még egészséges volt.

A kórházban továbbra is válaszolt a levelekre. Lediktált nekem egy levelet Juozas Girnius professzornak. Amikor odavittem neki a legépelt szöveget, átfutotta, megrázta a fejét, és elnevette magát: „Mikor tanulod meg, hogy az évszám rövidítését („m.”) külön kell írni a számoktól?”

Magáról csak egyszer kezdett beszélni. Azt mondta, valahogy nagyon gyorsan eltelt az élet. Még sok mindent szeretett volna megtenni. Ha nem kellett volna tanítania és az Enciklopédiával foglalkoznia, több saját munkáját írhatta volna meg, de ezt nem bánja.

A betegség előrehaladt; látszott, hogy egyre gyengébb és gyengébb. Az utolsó napokban magas láz kínozta, de fájdalmai nem voltak. Apa azt kérte, főzzek neki áfonyás hideg levest. Elvittük neki azt az utolsó ételt. Estefelé elbúcsúztunk; távozásunkkor ránk mosolygott, és egyik kezével intett. Éjszaka, július 31-én telefonon közölték, hogy megállt a szíve.

Amikor ezt a megemlékezést készítettem, elővettem Apa aktatáskáját, benne azokkal a holmikkal, amelyeket akkor vitt magával, amikor utoljára kórházba került. Olyan ember volt, aki nem fordított különösebb figyelmet a hétköznapi dolgokra. Maga a táska fekete, kopott, műbőr, még csak nem is valódi bőr. Jellegzetes egyveleg volt benne: kulcsok, a „Draugas” és a „Gimtasis kraštas” újságok, az „U. S. News and World Report” és az „Aidai” folyóiratok, fogkefe, K. Korsakas professzor levele a szótári cédulagyűjteményből és a családnévjegyzékből elküldött cédulacsomagról****, ezzel a megjegyzéssel: „Sok minden, amiért szemünkre vetnek, a valós körülményektől és feltételektől függ, amelyek legalább hozzávetőlegesen Ön előtt is ismertek lehetnek a sajtóból és más tájékoztatási forrásokból. Ha pedig vitába bocsátkoznánk, mi is számos kifogást emelhetnénk azzal kapcsolatban, hogy munkáinkat a sajtóban nem tárgyilagosan, illetve más értékelési szempontok alapján ítélik meg... De vajon ez erősítené-e tudományos együttműködésünket? Remélem, helyesen ért engem.” Volt még benne V. Šėstokas levele is egy tervezett előadásról a világ litván fiataljainak táborában, „A litván nyelv — érték és kötelesség” címmel, az Eltos híranyagai, a Pennsylvaniai Egyetem fejlécével ellátott papírok és borítékok, töltőtoll és ceruza, fésű, kis tükör, egy zöld bőr pénztárca, amely a kopástól barnára fakult, elhasználódott, kifakult keretes szemüveg, J. Skvireckas érsek „Naujasis Testamentas” című műve, Eberhard Nestle „Novum Testamentum Graece et Latine”, S. Yla pap „Liturginės terminijos klausimai” című műve, egy megtépázott, barna-fekete csíkos „béka” — így nevezte a pillangó típusú nyakkendőket. A hosszú nyakkendőket nem szerette.

**** Az akadémiai Litván nyelv szótárának cédulagyűjteménye és a litván családnevek jegyzéke szerepel itt. — Szerk.

43