LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996)

LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI

A levéltárakból From Archives Aus Archiven

Jurgis GERULIS

Lipcse

A porosz Enchiridion értékeléséről*

Közismert és érthető, hogy a porosz Enchiridion nyelvét meglehetősen eltérően értékelik. Hiszen matematikai pontossággal nem lehet bizonyítani, hogy e szöveg rossz nyelve mennyiben tükrözi az akkori beszélt nyelvet, illetve rendezetlen formája mennyiben tulajdonítható Abel Willis ügyetlenségének.

Leskien, Brückner, Berneker, Endzelīns és mások szigorúan elítélték Willist. Bezzenberger, Trautmann és talán van Wijk visszafogottabb álláspontot képviselnek, de lényegében a két vélemény nem különbözik annyira, mint az első olvasásra látszik. Az említett tudósok alighanem aláírnák azt, amit Bezzenberger a KZ** 41,67-ben mond: „Hogy... ne értsenek félre, végérvényesen szeretném tisztázni: én is úgy vélem, hogy a porosz nyelve szörnyű, a fordítás pedig gyakran nagyon hanyag. Számomra azonban az a fontos, hogy helyesen fogalmazzam meg az ellene és nyelve ellen emelt kifogást.”

Mint mondottuk, csak a kifogás súlyának megítélésében nincs egyetértés.

Eduard Hermann más véleményen van. A KZ 47, 147. és köv. oldalain megjelent cikkében kijelenti, hogy Abel Willis a porosz nyelv jó ismerője, aki munkáját lelkiismeretesen és rendezetten végezte. Más szóval ez alighanem azt jelenti, hogy Willis a feladatát éppoly jól vagy rosszul végezte el, mint kortársai, Mažvydas vagy Vilentas; valójában még jobban is, mert véleményem szerint Mažvydas fordításai helyenként legalábbis rosszak, és az eredeti nélkül egyszerűen érthetetlenek. Hiszen miként lehetne bizonyítani, hogy egyetlen kifejezés vagy egyetlen alak, amelyet Hermann helyesnek tart, vagyis amelyet 1560 táján a Pabėčiai (Pobethen) környékén mindenütt használtak, téves? Ezt könnyen meg lehet tenni például az 1586-os lett katekizmus esetében, az élő nyelv alapján. Még ha ismerném is azt a vidéket, akkor is úgy gondoltam, nem volna célszerű számba venni és többé-kevésbé meggyőzően alátámasztani, hogy megítélésem szerint mi nem porosz az Enchiridionban, vagyis mi származik Willis hibájából. Itt néhány alapvető vagy tisztán történeti megjegyzésre szorítkozom, amelyeket olyan forrásokból gyűjtöttem össze, amelyek részben nem könnyen érthetők. Magát a fordítást csak időnként érintem.

* Fordítás innen: Georg Gerullis, Zur Beurteilung des altpreussischen Enchiridions. — Streitberg-Festgabe, Leipzig: Markert u. Petters Verlag, 1924, 96—104.

E kötet szerkesztői őszinte köszönetüket fejezik ki Ikuo Murata professzornak (Tokió), aki megajándékozta őket az említett könyvvel.

^** KZ = Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung auf dem Gebiete der indogermanischen Sprachen. Begr. von A. Kuhn. Berlin, 1952. és köv. — A szerk.

199

Az Enchiridion előnyeinek vagy hátrányainak vizsgálatakor végső soron két kérdés fontos: 1. Willis jól tudott-e poroszul?; 2. ha tudott, akkor a szöveg kevert nyelve az 1560-as porosz nyelv pontos képe-e, vagy Willis fordítói alkalmatlanságának következménye?

Mint ismeretes, Abel Willis a Sembán (Samland), a „szudávi szöglet” (Sudauischer Winkel) közelében fekvő Pobethen lelkésze volt. Először 1554-ben említik ott, de valószínűleg már korábban is azon a helyen szolgált, mivel elődje, Michaelis Willis 1540-ben elhagyta Pobethent. D. H. Arnoldt, Kurzgefaßte Nachrichten von allen seit der Reformation... in Ostpreußen gestandenen Predigern, 1777, p.29 (Samland). Az a körülmény, hogy mindkettőjüknek ugyanaz a vezetékneve, továbbá az, hogy 1527-ben egy bizonyos Mathijus Willisnek kulmi jogú malmot adományoztak Pobethenben (Altpreuß. Monatschrift 11, 536), arra enged következtetni, hogy Abel Willis helyi német családból származott, és mivel rábízták az Enchiridion fordítását, alighanem ismert volt róla, hogy beszélte a porosz nyelvet. Mindjárt bemutatom az ezt alátámasztó dokumentumokat is.

De hogyan tudott Abel Willis poroszul? Itt gyakran idézik Abel Willis Funkhoz írt levelét, amelyben arra panaszkodik, hogy elvették tőle a tolmácsát (Neue Preuß. Prov.-Blätter, andere Folge VII, 396 t.); ez minden objektíven ítélkezőben ugyanazt a gondolatot keltené, mint Leskien megjegyzése, Die Declination im Slav.-Lit.u.Germ., p. 60.: „Ehhez a szöveghez aligha kell kommentár: a lelkész egyáltalán nem tudott poroszul, vagy nagyon rosszul tudta.” Hiszen aki vasárnaponként tolmácsot alkalmaz (hétköznap ennek az embernek a saját vagy földesura földjén kellett dolgoznia), az nyilván maga nem képes poroszul prédikálni stb. Számomra azonban érthetetlen, hogy Hermann, valamint Bezzenberger és Trautmann miért nem háborodnak fel a tolmács létezésén! A levél ugyanis ebben az esetben értéktelen ahhoz képest, amit mindkét fél figyelmen kívül hagyott. Arnoldt idézett művéből, op. cit., p. 30, kiderül, hogy a pobetheni plébániának nagy mérete miatt a lelkészen kívül egy ideig még egy „diakónusa” (segédlelkésze) is volt, az „Diaconi” címszó alatt pedig Arnoldt ezt írja: „Kezdetben tolmácsuk volt.” Biztosan tudjuk, hogy Paul Sunder, Abel Willis diakónusa, amikor 1558-ban St. Lorenza-ba érkezett lelkészi szolgálatra, a zsinagógában tolmáccsal végezte hivatali teendőit (Arnoldt op. cit., p. 27, 28), az 1569-es egyházlátogatási jegyzőkönyvekből pedig (Ostpreuß. Foliant 1277, a königsbergi állami levéltár) kitűnik, hogy akkor Pobethenben nem volt tolmács (p. 68)¹. Csak abban az esetben

¹ K.N. Később, Ostpreuß. Foliant 1271, p. 187^r, 1543 (vagy 1541?) után ezt a feljegyzést találtam: „P o b e t h e n. Inter Parochum et Molitorem Meister Mats Bübisch oder Will (qui domini Michaelis frater est) discordia Viguit aliquamdiu... Vult enim Molitor domini Michaelis filium habere parochum Pobethensis Ecclesiae. Accusabat parochum Quod... Item das Er Nicht durch Einen Tolcken prediget”. /„Pobethen. A lelkész és a molnár, Mats Bübisch mester, más néven Will (aki Michael úr testvére), hosszú ideig viszálykodtak... A molnár ugyanis azt akarja, hogy Michael úr fia legyen a pobetheni templom lelkésze. Azzal vádolta a lelkészt, hogy... Továbbá azzal, hogy tolmács nélkül prédikál.”/ Abel Willis talán rossz poroszsággal prédikált? Mégis megtiszteltetésnek számított tolmács nélkül boldogulni. Ezt a püspök világosan hangsúlyozza, op. cit., p. 189^v a Heiligenkreutzban („a szudávi szögletben”) tett látogatásakor: „S. Crux. Parochus est diligens in Officio. Exacte Nouit Prutenice. Nec eget Interprete Oder eines Tolcken”. /„S. C r u x. A lelkész gondosan végzi a szolgálatát. Jól tudott poroszul. Nincs szüksége tolmácsra.”/ Továbbá, mivel ez a lelkész 1543-ban (1541?) a porosz nyelv ismeretével felhívta magára a vizitátor figyelmét, közreműködött az 1545-ös porosz katekizmus fordításában. Alighanem Caspar Sander volt, aki Arnoldt szerint, op. cit., p. 6, az első ismert nevű lelkész volt Heiligenkreutzban. Meghalt

200

tolmácsot akkor vehettek fel, ha Abel Wllio utódja nem tudott poroszul (p.43². Az a tény, hogy egy korábbi tolmács segítette, „aki valószínűleg a többieknél jobban tudta ezt a nyelvet”, és „kijavította a fordítást”, a szöveg nehézsége miatt nem teszi lehetővé, hogy a nyelvtudás hiányára következtessünk. Hermann KZ 47, 149-ben megfogalmazott szemrehányása is azt jelenti, hogy Albrecht hercegnek bizonyára több poroszul beszélő lelkésze volt, és nem kellett volna olyan embert választania, „aki még a porosz nyelv eseteit és számait sem különböztette meg”. A tolmács kiválasztásával ugyanis Funk udvari prédikátor foglalkozott, hozzá fordul Willis is, a „keresztapjához”. Funk a herceg legnagyobb kegyét élvezte, de a nemességgel és szinte az egész papsággal a legnagyobb ellentétben állt. Csak kevés lelkész volt osiandrista, és egyúttal Funk pártjának tagja. Sembán mindössze hárman voltak, köztük Abel Willis is (Ch. Hartknoch, Preuß. Kirchen-Historia 1686, p. 366). Willis az Enchiridionban az 1558-as agendát is felhasználta, amelyet sokan elutasítottak, mert osiandristának tartották³. Amikor Funkot ellenségei megbuktatták, és 1566-ban még ki is végezték, Willist börtönbe vetették (Arnoldt op. cit., p. 29). Abban a fanatikus gyűlöletben, amely ezekben az években az osiandristákat és az anti-osiandristákat szembeállította, nem történhetett meg, hogy Funk egyik ellenségére bízza a feladatot, ne pedig egy vele egyetértőre; annál is kevésbé, mivel egy másik talán visszautasította volna, hogy alapul vegye az 1558-as agendát, amelyet Funk és Albrecht herceg igyekezett keresztülvinni. E csúnya vallási vitákról lásd C. A. Hase, Herzog Albrecht von Preußen und sein Hofprediger, p. 205 t.t.

Csak közvetlen bizonyítékok alapján kell megpróbálnunk megválaszolni azt a kérdést, hogy Willis jól vagy csak rosszul tudott-e poroszul; erre egyelőre nincs mód. Most csupán annyit állapítottunk meg, hogy Willis maga végezte a porosz nyelvű istentiszteleteket.

Így hát végül az egyetlen mérce mégis a nyelv. Kétségkívül rendkívül zavaros. Az esetek, a végződések és a számok csaknem teljesen összevissza váltakoznak. Aki hozzám hasonlóan kétnyelvű vidéken nőtt fel, jól emlékszik nem egy olyan német lelkészre, aki vasárnaponként a litván fazekasok hasonló nyelvén prédikál. A gyülekezet alig érti ezt a zagyvaságot. (Bocsássák meg az erős kifejezést, de sajnos néha találó.) Vajon a templomba járó poroszok jobban értették a mondanivalót? Nyelvérzékem, amely természetesen teljesen szubjektív, azt súgja, hogy ők, különösen ezt az Enchiridiont, még kevésbé érthették meg..

Hermann természetesen épp az ellenkezőjében hisz szilárdan. Szerinte a fordítás, az apróságokat figyelmen kívül hagyva, sikerült, és abban az időben valóban porosz volt. Hogy ezt meggyőzővé tegye, különféle állításokat tesz az akkori porosz nyelvről; ezek egy részét mások is felvetették már, de nem ilyen korlátozás nélkül.

A jelenlegi kutatások alapján vizsgáljuk meg, mennyiben van igaza!

Egyelőre nemcsak Hermann, hanem mindannyian azt mondjuk, hogy 1560 táján a porosz nyelv haldokló vagy csaknem kihalt nyelv volt. Ez csak időbeli értelemben igaz

1575.

² Az ebben a kötetben felsorolt sembai templomok közül 1569-ben csak egynek, a königsbergi Juditten templomának nem volt szüksége tolmácsra. Rudau-ban, Pobethenben és St. Lorenza-ban, ha a lelkész nem tudott poroszul, tolmácsra volt szükség; vagyis az akkori lelkészek tudtak poroszul. Wargenben, Schakenben, Postnickenben és Caymenben fizetést adtak a tolmácsoknak.

³ Az A fsl Ph XXXIX, 66 alatt „Osiander sugallta” agendát említek, de nem veszem észre, hogy Osiander már 1552-ben meghalt.

201

tekintetében, de nem egészen úgy, ahogyan mi ezt elképzeljük. Valójában nem férhet kétség ahhoz, hogy 1700 körül a porosz nyelv általánosságban véve kihalt volt (vö. Trautmann, Altpreuß. Sprachdenkmäler VII. köt.). 1700 után azonban még néhány évtizedig fennmaradhatott valamely félreeső helyen házi nyelvként, ahogyan ma a Kúr-földi-félsziget egy-egy kúr (lett) családjában, ahol lettül csak otthon beszélnek, egyébként litvánul; vagy mutatis mutandis a volt Vilniusi kormányzóság néhány elfehéroroszosodott litván falujában. A kortársak gyakran nem veszik észre az ilyen nyelvi maradványokat.

A porosz nyelv valószínűleg nagyon gyorsan kihalt, mert 1625 körül még viszonylag elterjedt volt, tehát 75 év alatt végleg eltűnt! Eddig Dávid zsoltároskönyvének 1625-ös előszavából vett szavakban bíztak, melyek szerint akkoriban már csak helyenként, a Semba partvidékén beszéltek poroszul: „a régi porosz nyelvet, amelyet még Poroszországban, Fischhausenben, Žiokában és Labguva (Labiau) partvidékén, valamint a Kur-földi-öböl mellett egyesek használnak”. Krollmann úr, a königsbergi doktor azonban⁴ Dohna herceg családi levéltárában talált egy körülbelül 1620-ból származó feljegyzést, amelyben Christophas Dohna porosz burggraf (született 1583-ban) megjegyzi: gyermekkorában a ház asszonyainak három nyelven kellett tudniuk, hogy megértessék magukat a szolgálókkal: németül, lengyelül és poroszul. Nagybátyja, Fabianus Dohna burggraf mesélte neki, hogy amikor Melchior, a röderni báró (vö. Allgem. Deutsche Biographie 29, 23) 1581-ben Morongban (Mohrungen) meglátogatta a Dohnákat, a porosz nyelv meglepte őt. Mivel igen gyorsan tanult nyelveket, később több levelet is írt poroszul a fiatal gróf anyjának. Így 1581-ben még a porosz nyelvterület nyugati részén, Pamedében (Pomesanien) is élt a porosz nyelv; és ha a gróf gyermekkorában, körülbelül 1590-ben, a porosz szolgálók még nem voltak kétnyelvűek, akkor 1620 körül a poroszok a német mellett még mindig használták régi nyelvüket. Ezt Arnoldt is megerősíti, i. m., 28. o., amikor kijelenti, hogy St. Lorenzenben, a Pabétstől légvonalban 7 km-re fekvő helyen, 1602-ig tolmács közreműködésével kellett prédikálni. A sembai poroszok tehát csak 1600 után váltak általában kétnyelvűvé, és nem volt szükségük tolmácsra az istentiszteleteken. Nem szabad, hogy félrevezessenek bennünket az akkori porosz falvak lakóinak vezetéknevei (a vizitációs jegyzékekben). Szinte mindegyik keresztény és német név, miközben az 1404-es sembai gazdaság- és telekkönyvek, valamint a későbbi okiratok többnyire poroszul íródtak. Ez Michael sembai püspök szigorúan végrehajtott rendeletének következménye (1425) (H. F. Jacobson, Geschichte der Quellen des Kirchenrechts I, 1, 127. o., függelék): „ut pueros suos per corum plebanos baptisatos nec in fluminibus nec aliis rebaptisent aut alia nomina imponant quam eis in baptismo sunt imposita”. /„hogy gyermekeiket, akiket plébánosaik megkereszteltek, se folyókban, se másutt ne kereszteljék meg újra, és ne adjanak nekik más nevet, mint amelyet a keresztségkor kaptak”./

Willis korában mégis éppoly megalapozottan beszélhetünk a haldokló porosz nyelvről, mint nagyjából a mai litván nyelvről Kelet-Poroszországban, a Nemunastól délre. De hogy Hermannas és mások mit értenek a „haldokló” alatt, azt nem fogadhatjuk el, amíg bizonyítékokat nem terjesztenek elő.

Természetesen a nyelvnek ebben a korszakában mindez előfordulhatott, amit egy egyébként jóindulatú olvasó a fordító legnagyobb hibáinak tart. Például: „Ezért félnünk kell az ő haragjától” Abel Willis porosz fordításában így hangzik: „Stesse paggan turrimai mes noūmas biāwi per tennēison nertien (Trautmann i. m.

⁴ Ezúton ismét köszönetet mondok a kedves közlésért.

202

29,11). Latinul ez így hangzana... debemus nos timere per eorum iracundiam. Vagy „A gazdáknak és gazdasszonyoknak” Steinmans (többes szám, alanyeset) Buta Rikians (többes szám, tárgyeset) the Buttas waispattin (egyes szám, tárgyeset). Különösen változatosak a stas „aki” névmás nőnemű, egyes számú birtokos esetei. Willis fordításában a következő alakjai lehetnek: steises, stesses, stēisei, steisei, steise, stessei, stesse, stēison, stēisan, steison.

Hol fordul elő ilyen az élő nyelvben!? Ugyanennek a helyzetnek ma Poroszország Litvániájának déli részén is meg kellene ismétlődnie, de ott a litván nyelv egészen másképp haldoklik: 1750 után Donelaitis csodálatos litván nyelven írja énekeit Tolminkiemisben, ahol 1850 körül már nincs litván nyelv. Abel Willis 1550 és 1561 között fordít, tehát szintén körülbelül száz évvel a nyelv kihalása előtt. A Nemunastól délre még ma is találni falvakat, ahol az öregek folyékonyan beszélnek litvánul, természetesen nem keverve össze az alakokat úgy, mint Willis, ám szókincsükben sok germanizmust használnak, még a mindennapi fordulatokban is. Gyermekeik még értik anyanyelvüket, néhányan folyékonyan is beszélik, de nagyon vonakodva. Unokáik már csak németül tudnak.

Hermannas azt mondja, hogy 1560 körül a porosz nyelv kevert nyelv volt. A német mellett a lengyel, a litván, a lett és a jattving nyelv is hatott rá. Sembában azonban nem volt lengyel⁵ és litván nyelvi hatás; az utóbbi sohasem hatolt át a Deimén (Deime) folyón nyugatra, néhány, a Litván Nagyfejedelemségből érkezett politikai menekült vagy fogoly települését kivéve. A kurlandok (már ellettek?) 1550 körül Sembában, különösen a partvidéken éltek, de csak Vagi, Non diu Uno in loco Manentes /Vándorok, akik nem maradnak sokáig egy helyen/ (Bezzenberger, Kur. Nehrung, 264/104. o.). Mindenesetre Willis porosz nyelvében sem litván, sem lett nyelvet nem találok, a polonizmusok pedig régiek. Csak a jattvingok maradnának. Közel 300 évig éltek Pabéts közelében, sőt a pabétsi plébánián is lehetett találni belőlük (lásd alább). De hallgassuk meg, mit ír róluk 1535-ben a lipcsei Szent Tamás iskola egykori rektora és az akkori königsbergi lelkész⁶: Prutenis et populus et regio Sudawen vocatur,... habetque supra XXXII vicos... /Porosznak nevezik a jattving népet és földjét is... és több mint 32 falujuk van.../ (A. Aurifaber, Succini historia /A borostyán története/, Königsberg 1551, a 2. fejezetben csak 20-at említ.) Sunt autem indigenae, quorum pauci admodum germanicam linguam novēre, sed suam quandam linguam habent barbaram, qua etiam reliquum fere Prutenorum vulgus utitur. Pertinaciter semper studuit haec gens maiorum suorum vestitum, ritus et cultus servare, nec iunxerunt cum finitimis Prutenis matrimonia... Haec, inquam, et alia id genus multa pertinaciter servaverunt illi, donec cum vicinis Prutenis tandem ab annis viginti, instantibus praefectis, coniugia contrahere coacti sunt. Hinc etiam factum est, ut ab antiquis ritibus suis paulatim recesserint: aegre tamen adhuc a prisca sua idololatria et avitis superstitionibus abstinent, neque ex animo vel papae prius paruerunt, ut nunc evangelio assentiuntur plerique eorum, sed veteres suorum cultus tacitis suffragiis probare non desinunt. /Helybeliek

⁵ Amikor Praetorius az Acta Borussica II, 82-ben azt írja, hogy a sembai porosz nyelv a „sziléziai és lengyel tutajozók miatt confusum Chaos” lett, Bezzenberger ezt a megjegyzést joggal a kikötői kapcsolatokra vonatkoztatja (Kur. Nehrung 266(106)). Magában Sembában a „tutajozóknak” nem volt helyük.

⁶ A Festschrift A. Bezzenberger című kiadvány 44. és azt követő oldalain ezt a megjegyzést sajnos figyelmetlenségből kihagytam.

203

lakosok, akik közül csak kevesen tudtak németül, hanem valamilyen saját barbár nyelven beszéltek, amelyet szinte az összes többi porosz is használ. Ez a törzs mindig makacsul igyekezett megőrizni ősei öltözködését, vallási szokásait és életmódját, nem házasodott össze a szomszédos poroszokkal... Állítom, hogy ezt és sok más dolgot is makacsul megőrzött ez a népcsoport, mígnem végül húsz évvel ezelőtt a prefektusok közbelépésére arra kényszerítették őket, hogy a szomszédos poroszokkal házasodjanak. Így történt, hogy lassanként eltávolodtak régi szokásaiktól, ám a régi pogányságtól és a régi babonáktól mindmáig nehezen tudnak tartózkodni. Közülük sokan korábban sem engedelmeskedtek szívesen a pápának, és most sem támogatják őszintén az evangéliumot, hanem titokban továbbra is ragaszkodnak régi vallási szokásaikhoz.” / (P. Tschackert, Urkundenbuch zur Reformationsgeschichte des Herzogthums Preussen II, 335 t.). Tehát az I. és II. porosz katekizmus kinyomtatása előtt 10 évvel a jatvingok közül csak kevesen tudtak németül. Általában annyira zárkózottak voltak, hogy a hatóságoknak még arra is kényszeríteniük kellett őket, hogy poroszokkal házasodjanak; erről az I. és II. katekizmus előszava ír: A jatvingok azonban, bár nyelvük valamivel gyengébb, mégis értik ezt a porosz nyelvet, amelyen a katekizmust kinyomtatták, és feltehetőleg minden szót használnak és értenek is.

Ir C. Hennenbergeris (Erclerung der Preüssischen grössern Landtaffel 1595, p. 445) pasakoja mums, kai gintarininkas Joh. Fuchsas († 1567) Merteno Windtmüllerio (1564 m. buvo Knypavos (Kneiphof) miesto tarybos narys) garbei liepė pakviesti 10 sūduvaičių šokėjų, nei viena iš jų nemokėjo vokiškai.

E két feljegyzésből két dolgot tudunk meg. Először is azt, hogy a jatving nyelv nem ronthatta meg a porosz nyelvet. Maga is csupán a porosz nyelv egyik nyelvjárása volt. Vajon ez Heiligenkreutze lelkész úrra is vonatkozik, a jatvingok között (Ostpreuss. Fol. 1271, p. 189^v): ”Exacte Nouit P r u t e n i c e. Nec eget Interprete Oder eines Tolcken”. / ”Tökéletesen tudott p o r o s z u l. Nincs szüksége tolmácsra.” / Továbbá: a jatving nyelv semmiképpen sem lehetett elnémetesítve. E két hír ennek ellentmond. Pabėčiai azonban Szudóviával határos volt, és magában a pabėčiaii plébániában is éltek jatvingok. Amikor 1520-ban, majd ismét 1531-ben a pabėčiaii plébánia hat vagy nyolc porosz faluja pogány áldozati ünnepet tartott⁷ (Lucas David, Preuß. Chronik ed. E. Hennig I, 117 t.t.; C. Hennenberger op. cit., p. 353), egy jatving papot játszott el, amiért 1531 egész évében nyilvánosan kellett vezekelnie a pabėčiaii templomban (Ostpreuß. Foliant B 186, fol. 284^v). A laigyčiai (Legitten) lelkészt hívták meg, akinek mennydörgő szavakkal kellett megfeddnie a bűnösöket. A prédikációt természetesen poroszul kellett elmondani.

Ilyen körülmények között vajon hihető-e, hogy 30 évvel később ugyanennek a népnek a nyelve annyira elkorcsosult, hogy Hermannas kevert nyelvként írja le?

Amennyire elnémetesedett — és ez a szótárban alighanem jelentős mértékben megtörtént —, csak az alsónémet nyelv befolyásolhatta. Az Enchiridionban azonban Luther német nyelve uralkodik! E fordítás rejtélye magától megoldódik, ha egyetértünk azzal, amit e szöveg minden tárgyilagos olvasója elsőként

⁷ A Girmava (Germau) plébánián is, vagyis még a „jatvingok szegletében” is mintegy 40 poroszt büntettek meg 1546-ban azért, mert részt vettek egy ilyen áldozati szertartáson (Preuß. Chronik. des Joh. Freyberg fol. 113^r, a königsbergi városi könyvtár kézirata). 1571-ben hasonló eset történt Tepliavában (Tapiau) (Töppen, Neue Preuß. Prov. Bl. /1846/ II, 227).

204

úgy érzi: a fordító ehhez a munkához túl keveset tudott poroszul. Szívesen hozzáteszem, hogy folyékonyan tudott beszélgetni, nagyjából úgy, ahogyan egy balti német földbirtokos ért lettül. Ez azonban nem elég ahhoz, hogy nyelvtanilag helyesen beszéljen, vagy írásban kifejtsen valamit, különösen, ha a szöveg ennyire bonyolult. Itt még egy jó fordító sem sokat segíthetett, mert nem értette a nehéz részek jelentését. Willis vagy a fordítója csak az intonációt hallotta jól. Pabėčiai poroszai feltehetőleg nagyon tisztán ejtettek. De hogyan egyeztethető ez össze a „torz” nyelvvel?

Természetesen azok, akik Willis fordítását gyengének tartják, nem tekintenek mindent tévesnek és nem porosznak, ami nem egyezik a litván vagy a lett nyelvvel. A porosz nyelvnek ráadásul túl sok olyan jellegzetes vonása van, amely a litvánban és a lettben nem található meg. Annál sajnálatosabb, hogy Willis Enchiridionja ennyire többértelmű marad; Willis gyenge munkájából aligha lehet kielégítően kideríteni, mi az, ami tisztán porosz sajátosság, amely eltér a litván és a lett nyelvtől, és mi az, amit kizárólag valódi német, vagyis alsónémet nyelvi hatásnak kell tulajdonítani.

Fordította Nijolė Čepienė*

JURGIO GERULIO LEVELE JONAS JABLONSKISNAK

A Litván Irodalmi és Folklórintézet könyvtárában (F 52—199) őrzik J. Gerulis 1922. november 29-i, J. Jablonskisnak írt levelét. A levél J. Gerulisnak a közös litván nyelvről és a helyesírásról vallott nézetei, valamint saját nyelvhasználata miatt érdekes. A közölt levél nyelvezetén és központozásán nem változtattak (csupán néhány nyilvánvaló sajtóhibát javítottak).

A. Sabaliauskas

1922. XI. 29.

Igen tisztelt Uram,

szívből köszönöm a „Litván nyelvtan” elküldését. Nem volna jó az Ön könyveit és még néhány másikat, például Būga „Nyelv és régiség” című művét stb., Németországban is árusítani? A Švyturys és a Kiadási Bizottság Vinterrel Heidelbergben ilyen könyvek számára „bizományosi” értékesítést szervezhetne. Nem elég jó könyveket írni, propagandára is szükség van! Úgy látszik, nem a szerzők dicsősége miatt, hanem Litvánia érdekében kell ezt megtenni. A világnak meg kell tudnia, hogy Litvániában akad komoly munka is, csak eddig nem tudott róla. Az olyan dilettánsok, mint az a Basanavičius, szégyent hoznak ránk! (Tudom, hogy B. Litvániáért száz másiknál keményebben dolgozott, de a világ a thrákokról szóló írásait olvassa, és nevet egy ilyen „litauischer Sprachforscher”-en.) A helyesírás ügyében, amikor Būga nálam vendégeskedett, határozottan azt tanácsoltam neki, hogy Önnel összefogva adjon ki egy rövid helyesírási kézikönyvet. Az én véleményem ez: még egy tökéletlen helyesírási kézikönyv is sokkal jobb annál, amelyik, úgy látszik, megállapodás nélkül¹

* A latin nyelvű idézeteket fordította Kazys Eigminas.

205