ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLIII (2000)

Kazimieras GARŠVA

Litván Nyelvi Intézet, Vilnius

AZ ÉSZAKNYUGAT-PANEVĖŽYSI JÁRÁSBELIEK „MORMOGÓ MAGÁNHANGZÓI“

Az északi panevėžysi nyelvjárási csoport négy részre osztható: a legnagyobb központi északnyugati panevėžysi nyelvjárásra (amely Pakruojis és Pasvalys járásokat foglalja magában), valamint a peremterületi biržai, panevėžysi és joniškisi beszédváltozatokra. Az északnyugati panevėžysi nyelvjárást három fonetikai sajátosság különbözteti meg: az úgynevezett hangsúly-visszahúzódás, a korábbi rövid szóvégi magánhangzók teljes redukciója, valamint az i, u magánhangzók ę, ǫ-vá (a főhangsúlyos helyzet kivételével), illetve a ę, ą magánhangzók ę̄, ǭ-vá, a cirkumflexes ām, ān, ēm, ēn pedig ōm, ōn, ēm, ēn alakúvá válása (vö. Garšva 1977: 76–77; Urbanavičiūtė-Markevičienė 1994: 85–86).

A nyelvjárás határait a térkép jelöli.

1. ábra. Az északnyugati panevėžysi nyelvjárás területe

165

1. K. Jaunius „rövid magánhangzói“

A Lygumai plébánia levéltára azt mutatja, hogy az északnyugati panevėžysi magánhangzók már a 18. század második felében kétségtelenül redukálódtak. 1764-ben ezt jegyezték fel: Wiejas / Wiejs, 1765-ben és 1766-ban pedig: Peledziuns stb. 1777 és 1781 között a plébánián évente mintegy 10 tulajdonnevet jegyeztek fel különböző (köztük jóval távolabbi) településekről, redukált, zárt szóvégi rövid magánhangzókkal (Moteiuns, Jokans, Preymans, Szlondans, Stankuns, Szymkuns, Balczuns, Bajors, Maczuns, Motiejuns, Walantyns, Waytekuns, Zaks); 1782 és 1785 között évente 2–6-ot, ezért nem tekinthetők véletlenszerűnek ezek a feljegyzések. 1781-ben a Rekšs „Regžtys” alakot is feljegyezték, ami arról tanúskodik, hogy a lejegyző már akkor egyetlen mássalhangzóként értelmezte a szóvégi mássalhangzó-kapcsolatot, a ts-t: c-nek (elkülönítő „mormogó magánhangzó” nélkül).

1860. augusztus 28-án Lauksodyban P. Gomalevskis pap gondosan elkészítette a „Kniga kurioj ira surasziti wisi brolej ir seseris brostwinninkaj prigulitis ir dobrawalnaj isiraszusius ing brotswa blajwistes…“ című könyvet. Ebben 866 férfi és 906 nő nevét, valamint családnevét jegyezték fel. A redukált végződésű családnevek aránya 16%, a keresztneveké 30%, vagyis csaknem kétszer annyi. Legtöbb az olyan keresztnév és családnév, amelynek rövid a magánhangzója redukálódott, különösen a három- és négyszótagú szavakban (Kurliuks, Morkuns, Marcions, Nagions, Wilips, Lukusziuns stb.), továbbá i magánhangzóval (Laszins, Nieks, Noreiks), illetve u magánhangzóval (Burks). A Ferens „Ferensas” alak azt mutatja, hogy a lejegyző a két mássalhangzóból álló ss kapcsolatot egyetlen mássalhangzónak tekintette. Ugyanazon faluból, sőt olykor ugyanabból a családból származó embereket megőrzött és redukált rövid szóvégi magánhangzóval is feljegyeztek (a gyermekeket gyakrabban, mint a szülőket): Jonas / Jons, Motiejis „Motiejus” / Motiejis stb. Tehát a rövid szóvégi magánhangzónak már akkor sem volt fonológiai jelentősége.

1929-ben Kazimieras Gasparavičius népmeséket jegyzett fel Puodžiūnai faluban (8 km-re délre Lauksodytól); ezekben már nem 30, hanem mintegy 50 százalékos volt a rövid szóvégi magánhangzók redukciója. Feltételezhető, hogy a nyelvjárás központi részén 70 év alatt a rövid szóvégi magánhangzók 20 százaléka redukálódott, és a folyamat felgyorsult, hiszen a következő 30 évben további mintegy 40 százalékuk redukálódott. 1960-ban E. Grinaveckienė Steigviliai faluban (1 km-re Puodžiūnaítól, Lauksody irányában) már nagyon kevés rövid magánhangzót talált (a mássalhangzók és magánhangzók sajátosságai alapján azonban megállapította, hogy itt „a szóvégi magánhangzók eltűnése […] viszonylag új jelenség”, Grinaveckienė 1961:168).

A megadott redukciós ütem alapján talán a žiemgaliaiaktól vették át ezt a litvánok a 13–14. században, de a 19. századig alig mutatkozott meg.

Az északnyugati panevėžysi „mormogó” („rövid”) magánhangzókat elsőként a žemaitis Kazimieras Jaunius írta le 1898-ban (vö. 1898 (1970): 127). Az 1892-ben az északnyugati panevėžysi peremvidéki Pãmpėnai és Pãsvalys beszédváltozataiban gyűjtött adatokra és Eduardas Volteris munkájára támaszkodva a „rövid” szóvégi magánhangzókat a nyelvjárás számos szavára általánosította. A 19. század végén az északnyugati panevėžysi és a biržaiak közötti határvidéken a rövid magánhangzók maradványait ejtet-

166

gyakrabban, mint ma, de nem olyan rendszeresen, ahogyan K. Jaunius jelölte. Mivel kevés nyelvjárást járt be, és kevés pontos szöveggel rendelkezett, nem vette észre, hogy ugyanazt a szót „rövid” magánhangzóval (fakultatív változatként) és anélkül is ki lehetett ejteni.

Egy évvel korábban, mint K. Jaunius, jegyezték le Antanas Baranauskas gyűjteményének Pāmpėnaiból származó szövegét, de abban a szóvégi magánhangzók maradványai csak 20%-ban fordultak elő¹, a Pasvalys környéki szövegben pedig 1%-ban (Specht 1920: 162–164, 171–174). Az 1896-ban Gružiai mellett született Petras Būtenas 1932-ben ezt írta: „bár a kymográf néha még képes lehetne megjelölni a szavak végi maradványokat (a kiemelés mindenütt tőlünk – K. G.), az emberi fül számára azonban szinte már észrevehetetlenek” (Būtenas 1932: 169).

A Linkuvától 10 km-re északra fekvő Puodžiūnuose-ban 1908-ban született K. Gasparavičius, a már említett nyelvész, aki egy hangsúlyos néprajzi szöveggyűjteményben (1929: 2–123) még a szóvégi magánhangzók maradványainak mintegy felét lejegyezte, és a nyelvjárást a XIX. század közepén született adatközlők beszéde alapján jellemezte, 1936-ban megjegyezte, hogy a szóvégi magánhangzók „igen rövid hangocskákká válnak, később pedig teljesen el is tűnhetnek”² (az előző század második felében született emberek szövegeit többnyire „mormogó magánhangzók” nélkül jegyezték le a későbbi kutatók is). K. Gasparavičius 1936-ban azt is hozzátette, hogy ezeket a „alig hallható suttogó hangocskákat […] csak az idősebbek ejtik még ki lassan”.

Dabar teigiama panašiai (plg. Zinkevičius 1978: 60), nors per 40 metų seniais pavirto jaunimas, pagal K. Gasparavičių „murmamojo balsio“ neturėjęs.

K. Jaunius új elméletének csaknem 70 éven át nem voltak követői (ebben az időszakban a rövid magánhangzók maradványai gyakoribbak voltak, mint ma). Ezeket a magánhangzókat nemcsak A. Baranauskas (1898: 76) nem ismerte el, aki leírását K. Jauniusszal azonos évben adta ki, hanem K. Būga (1924: 82–83), K. Gasparavičius (1929), A. Salys (1931, vö. a 2. lábjegyzettel), valamint P. Būtenas (1932: 168, 169) sem, aki Gružiai környékén, Dovydų faluban született. Rá támaszkodott K. Būga is, mivel P. Būtenas a saját nyelvjárását jól ismerő hivatásos litván nyelvész volt; kivételt J. Gerulis (1930: 41, 61–65) jelentett. Ezt a sajátosságot a XX. század második felének kezdetén sem fogadták el, amikor a nyelvjárásról több részletesebb munka jelent meg (Jašinskaitė 1957: 189–194; Grinaveckienė 1961: 167–183; 1962: 147–168; Šukys 1962: 176–183 stb.). Ugyanezt a nézetet vallották az akkor írt hallgatói szakdolgozatok, valamint A. Salys 1935-ben elkészült és emigrációban kiadott, „Lietuvių kalbos tarmės” című leírása is (1992: 304–305). K. Jaunius előtt mintegy 300 évvel a teljesen redukált „rövid” magánhangzók szintén léteztek, de senki sem jelölte őket, vö. Petrošiūns (1600), Gulbins (1678)³.

¹ A maradványok a szavak mintegy felében kizárólag abszolút szóvégen, lágy mássalhangzó után fordulnak elő, például: pirtì, mažì stb. ² 1931. 12. 1-jei előadásában Antanas Salys is hasonlóképpen nyilatkozott (K. Gasparavičius feljegyzései az LLTI könyvtárának kézirattárában). ³ Joniškis keresztelési anyakönyve, 10. o.^b; Linkuva keresztelési anyakönyve, 17. o.^a.

167

2. „Mormogó magánhangzók”

A „mormogó magánhangzó” fogalmát (terminusát) 1966-tól élesztették fel és terjesztették el (Girdenis, Zinkevičius 1966: 143, vö. LDS 1999: 126, 130, 142–145; Girdenis 1981: 61–62 stb.). A tekintélyes dialektológusok, akik a litván nyelvjárások új osztályozását A. Baranauskas felosztásának javított változataként nevezték meg, elvetették a panevėžiškiai rövid magánhangzókról vallott nézetét, jóllehet kelet-aukštaitisként alaposabban ismerte a témát, mint a žemaitiai K. Jaunius (akinek nyelvjárási osztályozását a nyelvészek elutasították).

A rövid magánhangzókat és a mellettük álló mássalhangzókat E. Grinaveckienė már meglehetősen pontosan jellemezte (1961: 168). A Litván Nyelvi és Irodalmi Intézet által összeállított „Lietuvių kalbos tarmių” szöveggyűjteményben (LKT: 33, 35, 237–259) megjegyezték, hogy a hangsúlyt visszavonó kelet-aukštaitiai nyelvjárások többsége teljesen elhagyja a szóvégi magánhangzókat, ezért a szövegekben ezeket mesterségesen nem jelölték. A megjelent bírálatok után azonban (Girdenis 1971: 206–208; Zinkevičius 1975: 85–86; 1976: 129 stb.) a „Lietuvių kalbos atlaso” fonetikai kötetében (LKA 1982: 18, 22–26) elismerték, hogy az északi nyelvjárások rendszerint elhagyják a rövid szóvégi magánhangzót, három mássalhangzó-torlódási típus kivételével, amelyekben „a mormogó hang vagy egy kis levegővétel bizonyos nyomai” fordulnak elő. A „Lietuvių kalbos enciklopedija” (LKE: 459–461) már kivétel nélkül jelöli a ki nem ejtett „mormogó hangot”.

J. Šliavas, aki úgy vélte, hogy a „mormogó magánhangzók” a beszélt nyelvben „szinte csak a szóvégi zöngés és zöngétlen mássalhangzók találkozásakor figyelhetők meg” (1972: 399), 1975-ben kezdte jelölni ezeket a „magánhangzókat” (vö. még Zinkevičius 1976: 129). A „mormogó magánhangzó” körüli zavar nagy része abból adódott, hogy más nyelvjárások szabályait rávetítették a panevėžiškiaira, egyoldalú elméletet alkalmaztak, összetévesztették a ki nem ejtett „magánhangzót” a szóvégi magánhangzók maradványaival, összemosták a fonológiát a fonetikával, eltérően értelmezték a fonológiát és a kísérleti kommutációt, valamint különböző nyelvjárásokra és különböző életkorú adatközlőkre támaszkodtak.

A nyelvészeket többnyire a „mormogó magánhangzóval” kapcsolatos jelenségeket meg nem különböztetőkre (vö. I. Jašinskaitė, E. Grinaveckienė, J. Šukys és mások – lásd Zinkevičius 1975: 84⁴), illetve azokat megkülönböztetőkre osztják. Valójában az utóbbiak további három csoportra bomlanak: az említett szóvégi különbségeket 1) fonetikailag és fonológiailag magyarázók (G. Kačiuškienė, I. Ručinskaitė), 2) kizárólag fonológiailag magyarázók (A. Girdenis, Z. Zinkevičius), valamint 3) prozódiai, vagyis nem szegmentális jelenségként értelmezők, akik nem tulajdonítanak nekik nagyobb jelentőséget, hanem csupán a fonológiai rendszer potenciálisan lehetséges segédeszközeinek tekintik őket (korábbi értelmezés, vö. Garšva 1984: 128–137). Fonetikai szempontból „mormogó magánhangzókról”, fonológiai szempontból „mormogó magánhangzóról” beszélhetünk.

A „mormogó magánhangzókat” megkülönböztetők első álláspontja a legkevésbé megbízható; kísérletileg sem bizonyították. A G. Kačiuškienė által vizsgált 14 szó-párból (1983: 29) mindössze 4 (29%) mutathatná a „mormogó magánhangzót” (10 párban a főhangsúly különbözik a visszavont hangsúlytól), de ez a 4 „pár” legalább a nyelvjárás nyugati részén

168

ebben a részben elsősorban az utolsó előtti mássalhangzó keménysége–lágysága különbözteti meg a ks’ – k’s’, ps’ – p’s’ kapcsolatokat. Tehát ezek a szavak sem alkotnak minimális párokat, és semmiféle „mormoló magánhangzót” nem bizonyíthatnak.

A lipės – lipsi (lėp’s’) típusú 3 párral jóval kiterjedtebb auditív kísérleteket végezve, természetesebb körülmények között (egyszer megismételve, semmit sem hangsúlyozva) a párokat az esetek 55–48%-ában különítették el (n=191; Garšva 1984: 132–135). Mesterséges körülmények között (a párokat akár ötször is megismételve) a párok 64–58%-át különítették el (n=305; Bielskytė 1984: 18–20). Az utóbbi eredmény nem azonnal született meg, hanem egy kiegészítő kísérlet elvégzését követően: a korábbi hallgatók (n=215) csupán a párok 58–48%-át különítették el. Tehát még az auditív kísérletek sem bizonyítják a „mormoló magánhangzót”.

A pešiu – peši (pėš’) szavakat természetes körülmények között a hallgatók 41%-a (és a teszttel megkérdezettek 23%-a) különítette el, I. Ručinskaitė (1984: 73) kísérletében pedig a hasonló homofón alakok közötti különbség 77,7%-ra emelkedett. Ismeretes, hogy az auditív kísérletek eredményei annál „jobbak”, minél mesterségesebben végzik a kísérletet, és ha a kutató „a munka elején felállított hipotézist megalapozottan akarja elfogadni” (megfeledkezve arról, hogy e hipotézis megcáfolása éppoly értékes a tudomány számára). Amíg ezekben a kísérletekben legalább némelyik párt nem különítik el (például: tò rito kàs’ – tò dabà kàs’, vaike gèr’ – vànden’ gèr’ – piėno gèr’ stb.), addig semmi lényeges nem lesz bizonyítva. A Pešiu – peši típusú párok aligha különbözhetnének „két minőségi típusú” „mormoló magánhangzókkal”, mivel ezek a magánhangzók gyakran már a végső redukció előtt egybeestek, vö.: k’āli „úton”, dòmis, gaspadòris, mėlynczi (Specht 1920: 85, 147, 164, 173), lėnki, vėrki, kòjis (‘<a), nòr, prasėkėr’s’, lýg’s (‘<u) stb. (Gasparavičius 1929: 25–92; vö. még Bilevičius 1980: 6 és másutt). A nėš’ típusú homonim alakokat (jelen idő, 2. személy; jövő idő, 1. és 2. személy) tárgyalva K. Gasparavičius (1936: 2), J. Bilevičius⁴ helyesen mutatott rá, hogy különbségük csak szintaktikailag ismerhető fel.

A második (fonológiai) értelmezés elméletileg igen érdekes, ám a panevėžysi nyelvjárásra inkább az északi žemaitiai, más nyelvjárások és a köznyelv felől tekintenek, a történeti nyelvtanra és a fonológia elméletére támaszkodva. A magyarázat szerint például a blógs szóban a g mássalhangzó azért nem zöngétlenedik, mert utána elméletileg egy többnyire ki nem ejtett és nem hallható „mormoló magánhangzót” tételeznek fel; erre pedig azért van szükség, mert a g nem zöngétlenedik. De a balts, viens, libdams, alkans, aug, duod és hasonló alakokat a šiauliaiak, a lettek, a kaunasiak (a kis-litvániai „striukiak”) és a déli žemaitiaiak is mondják (vö. Zinkevičius 1978:34, 36, 91, 94, 100, 154), a „mormoló magánhangzót” azonban csak az északi panevėžysiek esetében tételezik fel.

A szóvégi redukció területe Rigától Tilžéig terjedt. Az északi šiauliaiaiak nemcsak a sauss alakot mondják (akárcsak a lettek), hanem a káušs, daržs, lėds (vagy làds, Zinkevičius 1978: 38) stb. formákat is. Nem meglepő tehát, hogy a panevėžysiek is megőrizték a szóvégi mássalhangzó-kapcsolatokat: b, d, g, ž, š, s+s, annál is inkább, mert a szóvégi magánhangzó az elmúlt 100 év során fokozatosan teljesen redukálódott. A szó említett mássalhangzó-jellemzőit

⁴ 1982 06 10-i és későbbi információ.

169

részletesen megmagyarázza a zöngésség–zöngétlenség megőrzött szembenállása, a két mássalhangzóból álló ss kapcsolat és így tovább; ezért ugyanennek a jegynek egy második fonémával („mormoló magánhangzóval”) való jelölése nem indokolt.

Az ilyen értelmezés legnagyobb hibája, hogy gyakorlatilag mindenütt kivétel nélkül a köznyelvet igyekeznek megjeleníteni – még az igék főnévi igenévi alakjában és más formáiban is (pl. KačiUškienė 1984: 15¹⁵), ahol K. Jaunius (1898 (1970): 115–160) még nem hallott semmiféle „mormoló magánhangzót”: láistet’ „láistyti”, vălgem’ „vălgėme” stb. (90 év alatt a redukált szóvégi magánhangzók maradványai is csaknem teljesen eltűntek). Nincs megbízható bizonyíték arra, hogy mely mássalhangzó-kapcsolatok vagy tőmagánhangzó-jellemzők utalnak a „mormoló magánhangzó” fennmaradására például a lėken „lieknui, lieknu”, rág’n „ráginu, rágina”, šárk „šárka”, táms „tamsù” stb. szavakban. Z. Zinkevičius helyesen írja, hogy „a fiatalok, sőt a középkorúak is gyakran nem ejtik a mormoló hangot” (1978: 60). Az északi panevėžysiek ezt a hangot teljesen kiegyenlítették, sok helyütt már nem hallható (Zinkevičius 2000: 8–9). „A nem ejtett, hallás útján fel nem fogható és meg nem különböztethető hangjellemzők nem lehetnek a nyelv fonológiai elemei – egyszerűen nem léteznek a nyelvi rendszerben” (vö. Girdenis 1981: 189). A ki nem ejtett és nem hallható hangokat az átírásban semmilyen módon (aposztróffal stb.) nem kell jelölni.

A harmadik értelmezés azért született, hogy megfelelőbben értelmezze a minimális párok lehetséges különbségeit (fiktív „mormoló magánhangzó” nélkül). A prozódiai értelmezés hat ellenérvet kapott (Girdenis 1981: 61–62; KačiUškienė 1983: 33–34; Ručinskaitė 1984: 76).

Egyikük segíthetne átalakítani a két szótagtípus hipotézisét. Eszerint az I. és II. típusú szótagok abban különböznének, hogy ha az előbbiek redukálatlan magánhangzó előtt állnak, egy új (zöngétlen) mássalhangzó egyik azonos szóalakban sem járul hozzájuk, vagyis a szótag összetétele nem változik. A kétféle szótagot négyféle hang alkotja: hosszú magánhangzók (pl.: I. típus vóks „vókas”, vö. birtokos esetben vó-ka stb. – II. típus vóks „vógs”, vö. vóg-dava, vó-k-sem’, bár văgem’, vó-ge is), diftongusok (laūks „laūkas”, laū-ka – laūk, laūk-šem’); vegyes kettőshangzók (v’ŏlks „vilkas”, v’ŏl-ka – v’ŏlks „vilk’s”, v’ŏlg-dava stb.) és rövid magánhangzók (lęp’s „lipės (farkak)”, li.-pės’ –lęp’s, li.p’-kèm’ stb.). Ha nem fogadjuk el a két szótagtípust, a segéd-fonológiai elemek szintjén bevezethető a „mormoló magánhangzó” vagy még két, korlátozott eloszlású másodlagos intonáció. A hosszú szótagokban csak a főhangsúly helyzetében fordulnának elő (vö. Garšva 1977: 122–128; KačiUškienė 1984: 7–8), a rövid szótagokban pedig a visszahúzott hangsúly helyzetében (a szóvégi szótagokban). Máskülönben ezekben a helyzetekben két hosszúságú kettőshangzókat, hosszú magánhangzókat és rövid magánhangzókat kellene jelölni.

A szótag prozódiai típusa és a szóvégi magánhangzó szegmentálisan ejtett maradványa korábban is, ma is egymástól független jelenségek; nem mondanak ellent egymásnak. A szótag típusát az határozta meg, hogy korábban nyílt (kissé hosszabb) vagy zárt (rövidebb) szótag volt-e; a magánhangzó-maradványt rendkívül ritkán ejtik, és összefüggő beszédben rendszerint az információt sem változtatja meg.

170

A. Girdenis és G. Židonytė „Az észak-panevėžysiek nyelvjárás (a rozalimasi nyelvváltozat) magánhangzórendszere” című terjedelmes tanulmánya (Girdenis, Židonytė 1994) bemutatja a magánhangzók eloszlását, és megkísérli a nyelvjárást más nyelvjárások rendszerébe illeszteni. Megpróbálják feléleszteni K. Jaunius nézetét, miszerint a pozíciós hosszú magánhangzók e, a a gyenge (visszahúzott vagy régi szóvégi) hangsúlyos helyzetben „egy körömfeketével” rövidebbek a hosszúaknál.

Jau anksčiau buvo nurodyta (plg. Garšva 1977, 1984, 1986 ir t. t.), kad ne tik Rozalimo, bet ir Pakruojo, Pašvitinio, Linkuvõs, Joniškėlio, Pasvalio ir kitų vietų gyventojai jokių trumpųjų balsių nemurma, poras dù.r’s’ „dursi“ – dù.r’s’ „durys“, soṇ.ks’ „sunksi“ – soṇ’k’s’ „sunkūs“, már’ges’ „Margės“ – már’ges’ „margysi“, n’à.š „nešu“ – n’àš „neš“, kàps „kapsū“ – kà.ps „kapūs“, cèp’s’ „cipės“ (kalėjimus) – cèp’s’ „cipsi“ retkarčiais skirdami ne pagal „murmamuosius balsius“, o pagal kirčiuoto balsio ilgumą, priebalsių kietumą – minkštumą, skiemens ribą ir t. t. Dirbtinėmis sąlygomis (eksperimentuose) retkarčiais maksimaliai galbūt įžiūrimus skirtumėlius buvo siūlyta laikyti fonologinės sistemos pagalbinėmis priemonėmis ir variantais.

A 100 adatközlő közül 3 mintha még megőrizte volna a rövid magánhangzó maradványát zárt szóvégi helyzetben (soṇ.’k’k’s’ „sunkūs” [„nehézek”]). A nyelvjárás központi részein az ilyen magánhangzó-maradványok aránya ma is körülbelül 1–3%, a peremterületeken viszont akár 70%; ezért a murmogó magánhangzókat nem kell a XIX. századi sírfeliratokban keresni, és azok alapján következtetni a mai fonológiai rendszerre (Girdenis, Židonytė 1994: 115).

Az újonnan bemutatott, erősen redukált, színtelen, elöl képzett és hátul képzett magánhangzókat b, ъ „csak akkor jelölik, ha a magánhangzó pontos színe nem állapítható meg” (Skirmantas, Girdenis 1998: 113). Ha a redukció igen erős – nemcsak a magánhangzó minősége változik meg, hanem a magánhangzó szótagot sem alkot –, a betűt zárójelbe is teszik. Nem tudni, bizonyítani tudná-e valaki a „murmogó magánhangzók” közötti különbségeket a žmón’n’s’ „žmonės” [„emberek”] és v’ė˙(i)b’s „vėjas” [„szél”], a kò.k’b „kokia” [„milyen”] és v’òšt(ə) „višta” [„tyúk”], a v’èr.gdamə „verg­dama” [„rabszolgaként”] és apsẹkabi.n’əs „apsikabinusi” [„átölelve”] alakokban (Skirmantas, Girdenis 1998: 112–114, 120). Továbbra is jelölik a fantáziaszülte kàkəl(ə) „kaklū” [„nyak”] alakot is, noha a betoldott magánhangzó azért keletkezett, mert az -l után már nincs magánhangzó. A „murmogó magánhangzó” példáiban található ellentmondások sokasága azt mutatja, hogy világos kritériumok híján még e „magánhangzók” hívei is összezavarodtak.

3. Összegzés

A templomi levéltárak feljegyzései azt mutatják, hogy az északnyugat-panevėžysi nyelvjárásban a szóvégek már a XVII. században enyhén redukálódtak. A XX. század elejéig sok rövid szóvégi magánhangzó maradványa fennmaradt. A. Baranauskas szövegeiben több rövid magánhangzó őrződött meg a hangsúlyos szótag közelében, a korábban hangsúlyos szóvégekben, nyílt szótagokban, lágy mássalhangzó után (Kačiuškienė 1983: 28). Amikor a hangsúly visszahúzódott, a am, an, em, en kettőshangzók szűkültek; a szóvégi magánhangzók még nem redukálódtak, és külön szótagot alkottak, vö.: álkans „alkanas” [„éhes”], n’agàl „nega-

171

liù, negali” [„nem tud, nem képes”] (a visszahúzott hangsúly mindig a régi kettőshangzó második elemét emeli ki, vö. n’akal.t „nekaltą” [„ártatlant”]).

A rövid magánhangzók maradványainak egy része ma is kiejtésben van (különösen a nyelvjárás peremterületein). Ezek azt mutatják, hogy először a hangsúlytalan szóvégi magánhangzók redukálódtak, vö.: laũ.ks „laukas” [„mező”], ló.u „lova” [„ágy”], de ròn.kas „rankas” [„kezeket”], šaka „šaką” [„ágat”] (Norvaišiai, Mikniūnai, Lygumai). A magánhangzók redukálódása előtt a lágy mássalhangzó utáni összes szóvégi magánhangzó egyetlen i magánhangzóvá alakult. Ez a megfelelés A. Baranauskas szövegeiben, a nyelvjárás peremterületein és a dalokban maradt fenn, például: karā.li „karalių” [„királyokat”], vėlnis „velnias” [„ördög”].

A szóvégi mássalhangzók lágyak a redukált i, e magánhangzók vagy az elöl képzetté vált u, a (>i) előtt, valamint elöl képzett magánhangzók vagy lágy mássalhangzók után: gàl’ „galį” [„képesek”], galì „galį” [„képesek”], kár’ves „karves” [„teheneket”], stàːč’s „stačias” [„egyenes”]. Kivételt képeznek a hátul képzett a, o, ɔ magánhangzók utáni mássalhangzó-helyzetek (išeinam, ži.not, gai.l’əs „gailiuosi” [„sajnálom”]), valamint az elöl képzett i, e magánhangzók után a többes szám datívuszában és instrumentálisában (naktím „naktims, naktimis” [„éjszakáknak, éjszakákkal”), továbbá az igék jövő idejének második személyében (sidės „sėdės” [„ülni fogsz”]).

Legalább tizenkét ismertebb nyelvész (A. Baranauskas; J. Bilevičius 1978; 1999: 95; K. Būga; P. Būtėnas; A. Butkus 1989: 56–60; K. Garšva; K. Gasparavičius; E. Grinaveckienė; I. Jašinskaitė; A. Salys; J. Šukys; S. Tumėnas 1987: 171–175, vö. LDS 1999: 328–330) a rövid magánhangzók maradványait csak ott jelölte, ahol azok valóban hallhatók voltak.

Talán hét nyelvész képviselt ettől eltérő véleményt (J. Gerullis, A. Girdenis, V. Grinaveckis, K. Jaunius, G. Kačiūškienė, I. Ručinskaitė, Z. Zinkevičius). Ha csak a panevėžysi nyelvjárás területén felnőtt nyelvészeket hasonlítanánk össze, a különbség még szembetűnőbb lenne: nyolc kettő ellenében. Ezért nem helyénvaló a dialektológiai tankönyvekben, enciklopédiákban és előadásokon kizárólag a második véleményt hirdetni, miközben az elsőről teljesen hallgatnak, különösen, mivel a második csoport nyelvészei sem értenek egyet teljesen egymással: egyesek azt követelik, hogy a „murmogó magánhangzók” a köznyelvi rövid szóvégi magánhangzókat kivétel nélkül mind tükrözzék, mások viszont kivételeket is elfogadtak.

A redukált szóvégi magánhangzókat tartalmazó szótagok segédfonológiai eszközként való értelmezése bizonyos szerepet kaphat. Ez a különféle nézeteket valló nyelvészek között elősegíthetné a kompromisszumot. Kazimieras Jaunius 1898-as (1970: 127) megfogalmazásából – „más nyelvjárások képviselői úgy vélik, hogy a panevėžysiek legrövidebb magánhangzói egyáltalán nem hangzanak el, azonban […] a magánhangzóelem létezését […] figyelmes hallgatással könnyű meghallani” (vagyis külön odafigyelés nélkül a hangocska alig észrevehető) – kitűnik, hogy csaknem 100 évvel ezelőtt a „murmogó magánhangzónak” a segédjellegűnél nagyobb jelentősége sem volt.

Óvatosan kell kezelnünk K. Jauniusnak a panevėžysi nyelvjárás magánhangzóinak ötféle időtartamáról és némely hanglejtéséről szóló állításait; ugyanígy nem fogadhatjuk el kritikátlanul a „rövid magánhangzókat” sem.

Az észak-panevėžysi nyelvjárás nagyobb részén ma többnyire nincsenek „murmogó magánhangzók”. Ezeket a magánhangzókat csak akkor kell jelölni, ha valóban kiejtik őket. A nyelvjárási szövegek lejegyzésekor és kiadásakor is így jártak el (vö. Bilevičius 1980; JAŠT; LRD).

172

RÖVIDÍTÉSEK

APh – Archivum Philologicum 1–8, Kaunas, 1930–1939.

JAŠT – Joniškėlio apylinkių šnektos tekstai, sudarė K. Garšva, Vilnius, 1981.

LDS – Litván dialektológiai olvasmányok 1, szerkesztette Z. Babickienė, B. Jasiūnaitė, Vilnius: Vilniusi Egyetem Általános Nyelvészeti Tanszéke, 1999.

LKA – A litván nyelv atlasza 2, Fonetika, Vilnius: Mokslas, 1982.

LKE – Litván nyelvi enciklopédia, összeállította K. Morkūnas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1999.

LKI – Litván Nyelvi Intézet.

LKT – Lietuvių kalbos tarmės. Chrestomatija, Vilnius: Mintis, 1970.

LLTI – Litván Irodalmi és Folklór Intézet.

LRD – Leneket szedtem, énekeltem, szerkesztette B. Stundžienė, Z. Puteikienė, K. Garšva, Vilnius: Vaga, 1990.

MB – Tudományos Könyvtár.

LTR – Litván Folklór Kézirattár.

ŠPU – Šiauliai Pedagógiai Egyetem.

VU – Vilniusi Egyetem.

LITERATŪRA

Baranauskas A. 1898: Барановский А. Заметки о литовском языке и словаре, Санктпетербург. Plg. LDS: 34–57.

Bielskytė J. 1984: Keletas šiaurės vakarų panevėžiškių tarmės fonetikos ypatybių (homoformų audicinis nagrinėjimas) (Kursinis darbas), Šiauliai. ŠPU lietuvių kalbos katedra.

Bilevičius J. 1978: Pašvitinio šnektos žodynas (rankraštis), Joniškis. LKI Didžiojo „Lietuvių kalbos žodyno“ skyrius.

Bilevičius J. 1980: Pašvitinio šnektos tekstai (rankraštis), Joniškis. LKI Kalbos istorijos ir dialektologijos skyrius.

Bilevičius J. 1999: Pašvitinio šnektos dažninis žodynas. – Žiemgala 2, Kaunas: „Žiemgalos“ leidykla, 93–95.

Būga K. 1924: Kirčio ir priegaidės mokslas. – Rinktiniai raštai 3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1961, 19–84.

Būtėnas P. 1932: Aukštaičių tarmės okuojančios pašnektės sienos. – APh 3, 168–193.

Butkus A. 1989: Latvių kalbos įtaka Skyronių lietuvių šnektai. – Lietuvių kalbotyros klausimai 28 (Kalbų ryšiai ir sąveikos), 55–61.

Garšva K. 1973: Šiaurės vakarų panevėžiškių prozodija ir vokalizmas (Diplominis darbas), Vilnius: VU Bendrosios kalbotyros katedra (D 434).

Garšva K. 1977: Akcentuacijos ir vokalizmo sąryšis šiaurės vakarų panevėžiškių tarmėje. – Lietuvių kalbotyros klausimai 17 (Lietuvių arealinės lingvistikos klausimai), 76–87.

Garšva K. 1982: Svarbesnės šiaurės vakarų panevėžiškių fonologijos ypatybės. – Baltistica 18 (1), 65–74.

Garšva K. 1984: Šiaurės vakarų panevėžiškių fonologinės sistemos pagalbinės priemonės ir variantai. – LTSR MA darbai, A serija, 4 (89), 128–137.

Garšva K. 1986: Šiaurės panevėžiškių „murmamasis balsis“ ir penkios jo interpretacijos. – Jaunųjų filologų darbai 2, 110–117.

Gasparavičius K. 1929: Puodžiūnų sodyiaus tautosaka (LLTI LTR 5373).

Gasparavičius K. 1936: Morfologinės linkuvių šnektos ypatybės (rankraštis) LLTI MB.

173

Gerullis G. 1930: Litauische Dialektstudien, Leipzig.

Girdenis A., Zinkevičius Z. 1966: Dėl lietuvių kalbos tarmių klasifikacijos. – Kalbotyra 14, 139–147. LDS 125–135.

Girdenis A. 1971: Lietuvių kalbos tarmės (rec.). – Baltistica 7 (2), 201–209.

Girdenis A., Židon ytė G. 1994: Šiaurės panevėžiškių (Rozalimo šnektos) balsių sistema. – Baltistica 29 (2), 115–154.

Grinaveckienė E. 1961: Prebalsių minkštėjimo ryšys su galūnių trumpėjimu Stegvilų tarmėje. – Lietuvių kalbotyros klausimai 4, 167–183.

Grinaveckienė E. 1962: Kai kurios lietuvių kalbos tarmių ypatybės (iš 1961 metų dialektologinių ekspedicijų). – Lietuvių kalbotyros klausimai 5, 147–169.

Grinaveckis V. 1973: Žemaičių tarmių istorija, Vilnius: Mintis.

Jaunius K. 1898 (1970): Panevėžiškių tarmė. – Drotvinas V., Grinaveckis V. Kalbininkas Kazimieras Jaunius, Vilnius: Mintis, 1970.

Jašinskaitė I. 1957: Kirtis, priegaidė ir jų poveikis vokalizmui Biržų tarmėje. – Lietuvių kalbotyros klausimai 1, 189–194.

Kačiūškienė G. 1983: Šiaurės panevėžiškių murm amųjų balsių fonetinės ypatybės, distribucija ir fonologinė interpretacija. – Kalbotyra 34 (1), 24–38.

Kačiūškienė G. 1984: Šiaurės panevėžiškių tarmės balsių psychoakustinė klasifikacija. – Kalbotyra 35 (1), 42–53.

Ru činskaitė I. 1984: „Murmamųjų“ balsių kokybinė opozicija šiaurės panevėžiškių tarmėje. – Kalbotyra 35 (1), 72–76.

Salys A. 1992: Raštai 4, Roma.

Skirmantas P., Girdenis A. 1998: Naujesni tarmių fonetinės transkripcijos rašmenys. – Kalbotyra 47 (1), 107–121.

Specht F. 1920: Litauische Mundarten, gesammelt von A. Baranowski 1, Leipzig.

Šliavas J. 1972: Žeimelis, Žeimelis (rankraštis) VU MB.

Šukys J. 1962: Rytų aukštaičių pontininkų ir vakarinų pantininkų tarmių būdingosios ypatybės. – Lietuvių kalbotyros klausimai 5, 175–184.

Tumėnas S. 1987: Dėl prielinksnių konstrukcijų išplitimo šiaurinėse aukštaičių tarmėse. – Lietuvių kalbotyros klausimai 26, 171–175.

Urbanavičiūtė-Mark evičienė Ž. Dar kartą apie rytų aukštaičių tarmių ribas. – Kalbotyra 43 (1), 85–87.

Zinkevičius Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis.

Zinkevičius Z. 1969: Apie lietuvių kalbos tarmių skirstymą. – LTSR MA darbai, A serija, 137–151. LDS 136–152.

Zinkevičius Z. 1975: Smulkmenos. XII. – Baltistica 11 (1), 85–86.

Zinkevičius Z. 1976: Smulkmenos XXX. – Baltistica 12 (2), 165–160.

Zinkevičius Z. 1978: Lietuvių kalbos dialektologija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Zinkevičius Z. 2000: Juozas Balčikonis ir Pranas Skardžius. Pastabos apie panevėžiškių tarmę. – Panevėžio krašto kalbininkai, Panevėžys, 4–8.

WHISPERED VOWELS IN THE NORTH-WESTERN PANEVĖŽIŠKIAI DIALECT

Summary

The loss of whispered vowels in the dialect of the North-Western Panevėžiškiai set in at the beginning of the 19th century and their reduction was completed in the early 20th century. It is suggested here that, in dialect texts, whispered vowels should be marked only in those rare instances where they can really be pronounced.

174

The interpretation of the whispered vowels as a subsidiary phonological means in those cases where reduced vowels in inflectional endings may retain a certain distinctive value could contribute to a compromise among linguists advocating different interpretations of these vowels.

СЕВЕРО-ЗАПАДНО ПАНЕВЕЖСКИЕ “ШЕПОТНЫЕ ГЛАСНЫЕ”

Резюме

Краткие гласные в северо-западном паневежском говоре начали исчезать в начале XVII в. и процесс их редукции практически завершился к началу XX в. В настоящее время как сверхкраткие, так и "шепотные (бормотаемые) гласные" в говоре обычно не произносятся, а встречаются лишь спорадически, и, разумеется, только в таких случаях их и следует обозначать в диалектных текстах.

Kazimieras GARŠVA Lietuvių kalbos institutas Antakalnio g. 6 LT-2055, Vilnius, Lietuva El. paštas [email protected]

Gauta 2000 04 10

175