176 |

RECENZIJOS

(400. o.); ušpilto·s (397. o.) = uš'p'ilto·s; vadō·ve (414. o.) = vadō·ve; atē·jo (414. o.) = atē·jo; tō·ks (430. o.) = tō·ks; lē.idž'u (457. o.) = lé.idž'u; púokštė (nem szerepel a szótárban); pel·ti (462. o.) = pel·ti; acisē·zdavo (467. o.) = acisē·zdavu; ē·da (479. o.) = ē·da; ža·si·tez (484. o.) = ža·s'i't'es; riedam (508. o.) = riedam; pasirė·d'e. (532. o.) = pasirė·d'e.; kō·ta (543. o.) = kō·ta.; atlē·kt (559. o.) = atl'ē·kt; reng'uōs'i (565. o.)= ren'g'uōs'i; pasiryžimas (1) (569. o.) = (2); rodýti (570. o.) = rōdyti, rōdo, rōdė; talán még más is akad, amit nem vettünk észre.

Ebben a műben valóban kevesebb a hiba, közeledünk a példás tudományos szöveghez: egy ilyen tájszótár összeállítása nagyon nehéz munka, amelyen az első kötet szerzői nem tudtak úrrá lenni. Itt is akad figyelmetlenségből eredő és egyéb apró hiba, ezért ezeket könnyen jelezni (a nyomdai előkészítés során) és kijavítani lehetett volna.

Vajon minden a nyelvjáráshoz tartozik? Hiszen a „nyelvjárási szó” meghatározatlan fogalom, bár mintha a szótár egész kötetét az „örökölt szó” meghatározása fogná össze. Nem nyelvjárási szavak és alakok például: literātas (88. o.), sulōsiu (=sulōši) (97. o.); neišmaišt·tu. GrS = neišmaišt·tu. (úgy tűnik, ott nincs ilyen metatónia); a blē·cvas helyett (452. o.); daugumō· (=daugiausia) rīnko· [szállítani] tarnā·uto'jus visūs JNK (559. o.) és így tovább. Ez sem sok, a hivatkozások azonban nagyon hasznosak és szükségesek lennének.

Most várjuk e nyelvjáráscsoport utolsó kötetét, amely a köznyelv alapját képező nyelvjárást mutatja be, annak teljes gazdagságával. A harmadik kötetben a kellemetlen hibákat és hiányosságokat is jelezni kellene. A nyelvjárási lexikonok megfelelő összeállítása és lejegyzése rendkívül fontos ügy – a nyelvjárások és a régi írásos emlékek a nemzeti nyelv nagy kincsei, amelyek sok indoeurópai nyelvész figyelmére tarthatnak számot. Vannak megoldatlan kérdések is, például a mássalhangzó-kapcsolatok palatalizáltsága: m'iṅkšt'i vagy másképpen, al'ks'n'is vagy másképpen.

Vytautas Antanas Vitkauskas

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva

Beérkezett: 2005. 06. 09.

Irena Erm anytė

Antonimák szótára

Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2003, xxiii + 584 p., ISBN 9986-668-52-2

Az Antonimák szótára egy hosszú ideig tartó, nagy hozzáértést és alaposságot igénylő munka eredménye. Szerzője, Irena Erm anytė tapasztalt szótáríró, aki számos éven át dolgozott a nagy Lietuvių kalbos žodynas című szótáron, és szerkesztette is azt, továbbá kiadta az iskolai Lietuvių kalbos antonimų žodynas (1985) című kötetet; ezért teljes mértékben megbízhatunk mind nyelvészeti képességeiben, mind tudományos tisztességében.

A recenzált szótár a szaknyelvi szótárak típusába tartozik, mivel egyetlen lexikai egységtípust közöl: olyan szavak párjait vagy sorozatait, amelyek jelentése diametrálisan ellentétes, vagyis antonimákat. Az anyagot a többkötetes Lietuvių kalbos žodynas egészéből válogatták, szépirodalmi és publicisztikai példákkal egészítették ki; a mű arra törekszik, hogy mind rendszerszerű, mind kontextuális antonimákat bemutasson, és a litván köznyelv, a nyelvjárások, valamint a régi írásos emlékek adatait is értelmezze. Így egy nagyszabású lexikográfiai munka áll előttünk, amelyből nemcsak a mai litván nyelv szavainak rendszerszerű kapcsolatairól, hanem az egyes szövegekben kialakuló, a teljes nyelvi rendszert valamilyen módon befolyásoló ellentétes viszonyokról is adatokat nyerhetünk.

RECENZIJOS

| 177

1. Az „Antonimák szótára” szerkezete szinte hagyományos: az elején három alfejezet található („Bevezetés”, „A szótár felépítése” és „Rövidítések”), ezeket követi maga a szótári törzs, amelyben az antonimák címszócsoportokba rendezve, az egyik antonima ábécérendje szerint sorakoznak; a végén pedig az antonimák eredetét adó frazeologizmusok jegyzéke és az antonimacsoportok mutatója szerepel.

Hogy a szótár kellő elméleti lexikai-szemantikai alapokra támaszkodva készült, azt a „Bevezetés” tartalma mutatja. Itt megalapozottan fejti ki, mi képezi az antonimák, vagyis két ellentétes pólus alapját, mi határozza meg e szavak ellentétességét (a tő, a képzőelemek vagy a kontextus), milyen logikai tényezők kapcsolják össze az antonimákat a nyelvben, és hogyan jönnek létre az antonimákra épülő stilisztikai alakzatok. A bevezetést olvasva csupán egy kérdés merül fel: vajon maga a szótár szövege feltárja-e az elméleti részben megfogalmazott összes állítást, és szükséges volt-e a szótár bevezetésében mindent leírni, amit a szerző tud, aki éppen az antonimákról védte meg doktori disszertációját. Erre a kérdésre csak az antonimapárok és használatukat szemléltető példák részletes elemzésével lehetne pontos választ adni. Közelebbi vizsgálat nélkül is kétségek merülnek fel azonban azzal kapcsolatban, mennyire fontosak a szótár szempontjából bizonyos fejtegetések. Itt meglehetősen különösen értelmezik a „funkció” és a „származtatottság” fogalmát, amikor az olyan antonimapárokat hozzák kapcsolatba, mint a közeli – távoli (út), magas – alacsony (fa), mély – sekély (tó) vagy hajnal – alkonyat, születni – meghalni, nyitány – finálé. Teljesen világos, hogy mindkét ellentétpár tagjainak van valamilyen közös tartalmi jegyük, amelyből az egyik tagnak több, a másiknak kevesebb jut; ez a közös tartalmi jegy teszi lehetővé, hogy a szavakat bizonyos típusú lexikai-szemantikai paradigmákba soroljuk, de mi köze ehhez a funkciónak, és hogyan kapcsolódik hozzá a „származtatottság”? Az is kétséges, hogy a szótárban bármiképpen tükrözhető-e az intonáció hatása az antonimapár szemantikai viszonyára. Összességében tehát a szótár egyébként jól megalapozott elméleti bevezetésében valamivel pontosabban lehetne megfogalmazni a lexikográfia szempontjából hasznos állításokat, ahelyett, hogy általános eszmefuttatásokat közölnének az antonimákról.

„A szótár felépítése” című fejezet elmagyarázza az anyag elrendezését. A fejezet meglehetősen töredékes, az adatok közlésének elvei nincsenek benne kellőképpen kifejtve. Például csak azt mondja el, hogyan adják meg az igék antonimapárjának második tagjához tartozó szinonimasort (először az igekötő nélküli ige szerepel, utána pedig ábécérendben az igekötős igék), de a többi szófaj szinonimasorainak közléséről nem esik szó; megjegyzi, hogy az antonimák jelentését igyekeznek nem szinonimákkal magyarázni, ám egyáltalán nem világos, miként magyarázzák e jelentéseket – máshonnan vették-e a magyarázatokat, vagy maga a szerző alkotta meg őket. A fejezet meghatározza, mi alkot antonimapárokat, és ismerteti számozásuk módját. Ám amint elkezdjük nézegetni a szótár szövegét, kiderül, hogy az antonimapárok petit betűs számjegyekkel, a jelentések pedig elmozdított számokkal történő számozása valóban kétséges megoldás. Először is vizuális nehézségeket okoz, ráadásul úgy tűnik, a jelentések elkülönítése fontosabb, mint maguknak az antonimapároknak az elkülönítése. A címszó előtt álló petit számokkal olykor nemcsak az ugyanabban a jelentésben használt szó, vagyis ugyanazon lexéma párját (a) számozzák, hanem ugyanannak a szónak egy másik jelentését is (tehát egy másik lexémát), amely egy másik szóval alkot antonimapárt (b). A különböző típusú tények ilyen egységes közlése szükségtelen zavart kelt, és fejtörést okoz a felhasználóknak. Vö.:

a) 1 simogatni finoman végighúzni a kezét – harapdálni foggal fájdalmat okozni, sebezni

2 simogatni finoman végighúzni a kezét – verni, ütlegelni ütésekkel fájdalmat okozni

3 simogatni finoman végighúzni a kezét – tépni fájdalmat okozni hajhúzással

b) 1 nyugodt amely nem hoz változást – viharos amely nyugtalan, változékony

2 nyugodt aki nem jön ki könnyen a sodrából, nem haragszik meg – ingerlékeny aki könnyen kijön a sodrából

3 békés békés, vérontás nélküli – véres vérontással kapcsolatos

178 |

RECENZIJOS

Az antonimapárok ilyen számozása különösen félrevezető, ha a pár első szava többjelentésű, és ha mindegyik lexémához több antonima tartozik; ilyenkor egyáltalán nem világos, mit jelöl a számjegy: az antonimapárt vagy a lexémát. Például a gyvas melléknév antonimáinak felsorolásakor öt számot tüntetnek fel, de mit jelölnek ezek: csupán öt antonimapárt? Vagy a szótár szerzője úgy véli, hogy ez a melléknév egyjelentésű, mivel jelentéseit nem számozták meg félkövér szedéssel, ahogyan más szócikkekben tették:

1 gyvas akinek van élete – marūs akinek meg kell halnia, halandó

2 gyvas akinek van élete – miręs, numiręs akinek nincs élete

3 gyvas amelyben szerves folyamatok zajlanak – negyvas amelyben nem zajlanak szerves folyamatok

4 gyvas aki mozgékony, fürge – lėtas, romus aki lassan mozog, nem siet

5 gyvas aki tevékenyen megnyilvánul – sustingęs aki passzív, lanyhán nyilvánul meg

és vö.:

1 skystas amelynek folyási tulajdonsága van – kietas amely ellenáll a hajlításnak

2 skystas 1. amely sok vizet tartalmaz – tirštas 1. amely kevés vizet tartalmaz

2. amely jól folyik – 2. amely nehezen folyik

3. amely ritkásan, elszórtan nőtt – 3. amely összefüggően nőtt, sűrű

Egyes helyeken a párok számozása az antonimák közlésének sorrendje miatt is kérdéseket vet fel. Például nem világos, milyen megfontolásból kezdődik egyes párok számozása az átvitt jelentésekkel:

1 pakilimas átv. lelki megerősödés – depresija, išsekimas átv. lelki elgyengülés

2 pakilimas átv. lelki megerősödés – nuopolis átv. jelentős lelki hanyatlás

3 pakilimas a felszíntől való elemelkedés – nusileidimas a felszín elérése repülés után

4 pakilimas a szint emelkedése – nuslūgimas a szint csökkenése

5 emelkedés jobb eredmények elérése – visszaesés rosszabb eredmények elérése

Előfordul teljesen fölösleges számozás is, feltehetően szerkesztés közben siklottak át rajta, például: 1 apreikšti (és hol van a 2?).

2. A szótár tartalmának értékelésekor mindenekelőtt azt fontos megállapítani, hogy a recenzált munka terjedelme és célkitűzései megfelelnek-e a nyelv mai állapotának. Ezért néhány szót kell ejteni a szótár anyagának kiválasztásáról. Az előszó szerint az anyagot az élő nyelvből, az LKŽ I–XX köteteiből, a litván irodalom klasszikusainak műveiből, különféle írásokból és folyóiratokból gyűjtötték. Csak dicsérni lehet a szótár szerzőjét a megtalált és rendszerezett nyelvi tényekért és illusztrációikért, hiszen ilyen munkához nagy gondosságra és hozzáértésre volt szükség. Mégis meglehetősen sok kérdés merül fel a címszavak kiválasztásával kapcsolatban. Az egyik például ez: miért nem használtak korpuszadatokat a szótár összeállításakor, miért nem válogattak be az elmúlt évtizedek neologizmusai közül, miközben igen ritka tájnyelvi szavak kerültek be (magùs, momà, totà, šapara?, skirmõs, senýkščias – dabarykščias, nušìlti – nušaltì), teljesen alkalmi szóalkotások (aukštù-kas ir žemùkas, kãbis ir nelãbis, kušančiàsis ir slinkančìsis, pardõsas, parduõksnė, parduõlė ir pìrksnė), valamint ugyanazon szavak lényegében megkülönböztethetetlen változatai (az aukštyn mellett többnyire tájnyelvi aukštỹ, aukštỹna, aukštỹnai, aukštỹniui, aukštỹnuo szerepelnek). Nem egészen világos, miért szerepelnek címszóként, külön antonimapároknak tekintve, a melléknevek nem egyeztetett alakjai is, miközben mellettük ugyanilyen jelentésű, egyeztetett melléknevek állnak (úgy tűnik, ezzel megsértik a szó és alakjai közötti határok szabályait). Vagy másfelől: miért kerülnek be címszóként egyes lehetséges származékok a szótárba, míg másokat figyelmen kívül hagynak? Például bekerültek az ankstõkas – vėlõkas melléknevek, de az ugyanilyen képzésű gerõkas – blogõkas, jaunõkas – senõkas szavak már nem; csupán egy-egy melléknévi vagy igei absztraktum került be, például: lankstumas – inertiška-

RECENZIJOS | 179

ság; vidámság – szomorúság; hosszúnappaliság – rövidnappaliság; felmagasztalás – lealacsonyítás, megalázás; emelés – lefektetés és még néhány más. De egyáltalán miért kell ezeket felvenni, amikor mellettük ugyanilyen jelentésű alapszavaik is szerepelnek? Hiszen úgy tűnik, mindenki számára jól ismert lexikográfiai gyakorlat, hogy a rendszeres mutációs származékokat nem veszik fel címszóként, vagyis azokat, amelyek csupán egy másik szófaji csoportba kerülnek át, de megőrzik ugyanazt a tulajdonság- vagy cselekvésjelentést. Nem világos, miért szerepelteti a szerző címszóként az olyan igekötős származékokat is, amelyek csak aspektusjelentésükben különböznek az igekötő nélküli igéktől, például: papilnėti – patuštėti, paplatėti – susiaurėti, paplatinti – pasiaurinti, susiaurinti (hát nem volna elegendő ezekben az esetekben az igekötő nélküli igék szembeállítása?). Aligha kell címszóként felvenni az olyan szavakat, amelyeket nyelvhelyességi hibának tartanak, például: atidaryti ‘kinyit (szemet)’; kūdas, kudlotas stb.

A közölt antonimapárokat értékelve felmerül egy elvi kérdés is, amelyről a lexikológia teoretikusai már régóta vitáznak: mikor kapnak a szavak ellentétes jelentést a tagadószó révén? Az előszó nem tárgyalja ezt a kérdést, az olyan antonimapárok pedig, amelyekben a második szó az első tagadószós változata, nem oldják meg a problémát, például: spausdintas – nespausdintas (miért nem rankraštinis?), taktiškas – netaktiškas (miért nem elegendő az akiplėšiškas, įžūlus, šiurkštus?). Az ilyen megfontolások és a szerző álláspontjának egyértelmű kifejtése nemcsak a lexikológiai kutatók, hanem a szótár használói számára is hasznos lenne.

3. A szótár szerzője kiváló nyelvészi érzékről tett tanúbizonyságot az antonimák megfelelőinek keresésekor. Megmutatta, hogy a litván nyelvben vannak olyan szavak, amelyek jelentésgazdagságuk és a kontextusok sokfélesége miatt számos antonimapárt alkothatnak (például: a dárbas nyolcat, a džiaugsmas tizenegyet, a kálnas tizenhármat, a kélti hetet, a kélti kilencet, a viršūnė pedig hat párt, és így tovább). Az antonimapárok többségét mondatok szemléltetik, amelyekből kirajzolódik mind a szisztematikus, mind az alkalmi ellentétviszony, valamint az antonimákra épülő stilisztikai alakzatok változatossága. Különösen érdekesek azok a példák, amelyek azt mutatják, hogy akár ugyanazon szavak jelentései is lehetnek antonimák, például: a brėkšti jelentheti azt, hogy „sötétedik” és azt is, hogy „hajnalodik”; a čiáupti jelentése lehet „kinyitja a száját” és „becsukja a száját”; az atristi jelentheti azt, hogy „görgetve közelebb hoz” és azt is, hogy „görgetve eltávolít”; az išgarbinti jelentése „megdicsér, felmagasztal”, illetve „megszid, megaláz”; a kásti pedig jelentheti azt, hogy „gödröt ás” és azt is, hogy „betemet egy gödröt”. A szótári szócikkek tehát azt mutatják, milyen nagy lehetőségei vannak nyelvünknek az összetett ellentétviszonyok kifejezésére.

A terjedelmes szótárban ennek ellenére gyakran előfordulnak hiányosságok az összegyűjtött anyag rendszerezésében. Ezt például az mutatja, hogy néhol nem kellő megalapozottsággal választották ki az antonimapárok tagjait: a) nem felelnek meg az deklarált antonimafogalomnak, amikor különböző szófajokhoz tartozó szavakat állítanak antonimikusan szembe: apsirengęs – nuogalius, išlaisvintasis – vėrgas, išmintingas – neišmanėlis, laisvàsis – vėrgas, lobingas – elgeta, teisūs – apgavikas stb.; b) kétséges, hogy antonimának tekinthetők-e az azonos szófajhoz tartozó, de különböző szemantikai típusú szavak, például azok az igék, amelyek közül az egyik aktív cselekvést, a másik pedig önmagától végbemenő folyamatot vagy akár állapotot jelöl: įsisprausti – išspráusti; gyventi – nusižudyti; vagy azok a határozószók, amelyek közül az egyik helyet, a másik pedig irányt fejez ki: namõ – svetùr (Néhány hetes távollét után hazatért); más volna a helyzet a namiẽ – svetùr esetében; c) néha a címszóhoz véletlenszerű pártagokat választanak (talán azért, mert csak ilyen példamondatot találtak?), miközben figyelmen kívül hagyják a lehetséges, sokkal pontosabb antonimákat, például: az atlaikyti antonimájaként a mūšti szerepel, de miért nem a spáusti, slėgti(?); az ateivio, atvykėlio antonimájaként csupán az išeivis, išvykėlis van megadva, de miért nem a čiabuvis, vietinis, saviškis(?); az atlapótas állítólagos antonimája csak az uždaras (de mi van, ha egy szétnyitott kabátról beszélünk?); miért csak egyetlen antonimát, a juodýmas szót adja meg a báltymas szóhoz, és miért nem a trynys? A paténkintas melléknévhez csak egyetlen, ráadásul kissé furcsa antonimát találtak, mégpedig a piktas (– Add te magad, – enyhítette a hangját Damulė, továbbra is elégedet-

180 |

RECENZIJOS

mint inkább rossz), de vajon nem lenne-e kifejezőbb e szó ellentétes viszonya a csalódott, komor, átv. megkeseredett melléknévi igenevekkel? A kvãpas főnévhez legalább több antonimát is kiválasztottak: dvókas, smárdas, smárvė; de a kvãpas korántsem mindig kellemes illatot jelent, általában az anyag szaglásra gyakorolt hatásának általános tulajdonságát fejezi ki (a szag kellemes és kellemetlen is lehet), a szótári mondat pedig egyáltalán nem mutatja, hogy a megadott szavak antonimák lennének (És jó (!) szag helyett bűz lesz). Érthető, hogy a kiválasztott antonimák számát erősen korlátozták a rendelkezésre álló mondatok (a szerző igyekezett olyan mondatokat közölni, amelyekben az ellentét mindkét tagja szerepel), de vajon jobb-e, ha a felhasználó a szótárban csak azokat az antonimákat találja meg, amelyek éppen a szerző keze ügyébe kerültek, a mindenki által jól ismert szókapcsolatokat pedig nem? Ezért sajnálatos, hogy a laimėti igének csak két párját tüntették fel: laimėti – pralaimėti és laimėti – prarasti, de mi a helyzet a következőkkel: laimėti – pralóšti, laimėti – nepavykti, laimėti – prakìšti? A žudyti igének csak egyetlen antonimáját adták meg: gimdyti, szinonimájához, az užmušti igéhez viszont már egészen más antonimát találtak: pasigailėti; akkor hát a pasigailėti nem lehet a žudyti antonimája, és fordítva? Ilyen pontatlanság bizony jó néhány akad (vö. még: teisinis – beteisis, tikinti – neigti, užklaus­ti – atkirsti). Mindezek a pontatlanságok kétségessé teszik, helyes-e a szótár szerzőjének álláspontja, hogy az antonimákat inkább véletlenszerű szövegek, mint a szavak rendszerszerű kapcsolatai alapján választja ki.

A szótár szövegében valóban számos olyan pár szerepel, amelyek semmiképpen sem rendszerszerű antonimák, és amelyek között a nyelvi rendszerben egyáltalán nem antonimikus, hanem hiponimikus vagy ekvonimikus viszonyok alakultak ki, például: dainà – raudà, úošvė – úošvis, 2 lápas – spyglỹs, tekėti – vesti, válgyti – gérti, brólis – sesuõ, tė́vas – mótina stb. Természetesen az ilyen szavak kontextuális antonimákká válhatnak, a megadott példák azonban nem mutatják ezt az antonímiát (Élő apja és anyja van; Csak az apa és az anya harmonikus nevelése terelheti a gyermekeket a kívánt irányba; Evés-ivás közben jól érezte magát, vagyis azt mondja, hogy ízlik neki; Vendégséget rendezett nekik – ettek és ittak), vagy kétségessé teszik a megadott pár antonimikus jellegét, például: 1 stovėti – griūti (Nem az omlik össze, ami recseg, hanem az, ami áll); nehéz antonimikus viszonyt felfedezni a sakyti ir girdėti igék között is (vö. Hallottam az égből egy hatalmas hangot, amely azt mondta). Néhány párhoz egyáltalán nem tartozik példa, ami még inkább megnehezíti, hogy tagjaikat antonimákként értelmezzük, például: dýgti – ìrti, dýgti – nykti, erótiskas – platòniškas, gamìnti – naudóti, gársinti – tylėti, gaũbti – skėsti, skléisti, išanalizuoti – susintetinti, lė́stis – stìngti stb. Néha épp ellenkezőleg, akadnak olyan szócikkek, amelyeket túlterhelnek az információt nem hordozó illusztratív példák (lásd az aktyvùs – pasyvùs, anksčì – vėlai, artė́ti – tóltì, aukštyn – žemyn, bál­tas – júodas, čia – ten szócikkeket és másokat).

4. A szótár tartalmának értékét nagyrészt a szócikkek szemantikai adatai határozzák meg. A szótár használatát nagyban megkönnyítik az itt megadott magyarázatok az antonimák jelentéséről vagy jelentésárnyalatairól. A szerző nem teljes jelentésdefiníciókat ad, hanem rövid magyarázatokat, amelyek egyébként teljes mértékben elegendők ahhoz, hogy a felhasználó könnyen azonosítani tudja az antonimapár mindkét tagjának szemantikáját. Sajnálatos, hogy sehol sem fejti ki részletesebben a jelentésmagyarázatok közlésének módszertanát és a szerző által választott metanyelv sajátosságait. Mindazonáltal jól látható a szerző céltudatos törekvése arra, hogy a szokásos, többnyire a Dabartinės lietuvių kalbos žodyno című szótárból átvett magyarázatokat rendszerezze (például igyekszik azonos mintájú magyarázatokat adni az azonos nyelvtani típusba vagy lexikai-szemantikai csoportba tartozó szavak jelentéséhez), illetve saját meghatározásokat alkosson (különösen az átvitt vagy szimbolikus jelentések esetében). A felhasználók érdekében tehát valóban jelentős munkát végzett. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy ez néhol nem járt teljes sikerrel.

Még a válogatott vizsgálat is feltárt pontatlan jelentésmagyarázatokat, amelyek vagy túl sok antonimapár létrehozását teszik lehetővé, vagy akadályozzák a valódi antonimák megadását. Például nem világos, milyen alapon bontották külön szócikkekre a következő párokat: dainuoti – verkti és dainuoti – raudoti; dosnūs

RECENZIJOS

181

– gobšus és dosnūs – spulūs; elegendők-e a szerző által alkotott szinonim magyarázatok csekély eltérései ahhoz, hogy több antonimapárról beszélhessünk? Teljesen indokolatlanul különítenek el két párt: apsistoti ‘valahol megállni, szállást találni’ – išvykti és apsistoti ‘valahol megállni, szállást találni’ – pasitraukti; a jelentésmagyarázatok csekély különbsége (az išvykti jelentése ‘útnak indulni, elutazni’, a pasitraukti jelentése pedig ‘elmenni, elutazni’) semmiképpen sem indokolhat ilyen különbségtételt. Rejtélyesek az atokaita, saulėkaita főnevek jelentésmagyarázatai és a hozzájuk megadott antonimák is. Az első szó magyarázata ‘napos hely’, a másodiké pedig úgy hangzik, mintha az első egyik alfaját, a ‘napos helyet’ nevezné meg; jóllehet az első szó szemantikai terjedelme sokkal tágabb, csak egyetlen antonimát adnak meg hozzá, pavėsis, a másodikhoz pedig hármat is: pavėsis, paukšmė és ūksmė.

Néha teljesen azonos jelentéseket más-más szavakkal írnak le, ami nagyban megnehezíti, hogy az olvasó megértse a megadott antonimák első szóhoz való viszonyát, például: a grįžti, sugrįžti igékkel alkotott első párban a nueiti igét úgy magyarázzák, hogy ‘gyalog eljutni valahová’, a pareiti igével alkotott párban viszont már másként: ‘lépdelve félrevonulni’. Megalapozottak ezek a magyarázatok? A magyarázó szavak valóban eltérő jelentéseket tárnak fel? Az első párt illusztráló mondat: A hazugnak széles útja van elmenni, de keskeny visszatérni nem helyettesíthető-e ezzel: A hazugnak széles útja van elmenni, de keskeny hazatérni? Tényleg annyira eltérnek a nueiti jelentései, hogy teljesen másként kell őket magyarázni?

Mindenképpen meg kell dicsérni a szerzőt, amiért kerüli a jelentések kizárólag szinonimákkal történő magyarázatát. Legfeljebb egy-két olyan magyarázatot lehet említeni, amelyet meggyőzőbbre lehetne cserélni, például: įsiminti ‘megjegyezni’, pamiršti ‘nem megjegyezni’, žvalūs ‘élénk, fürge’, gyvas ‘mozgékony, élénk’.

Itt-ott kétségeket kelt a szerző átvitt jelentésekhez való viszonyulása. Nem világos, hogy leírásuk során történeti szemléletet követ-e (minden motivált jelentést átvittnek tekint), vagy szinkrón szemléletet (csak a további konnotatív árnyalattal rendelkező jelentéseket tekinti átvittnek). Ilyen kétségek merülnek fel, amikor az átv. jelölést találjuk a naujokas főnév ‘valamilyen munkát éppen csak elkezdő ember’ jelentésénél, a vaisingas és bevatis melléknevek ‘jó eredményeket hozó’ és ‘eredményt nem hozó’ jelentésénél, valamint a kairėti és dešinėti igék ‘baloldali nézetűvé válni’ és ‘jobboldali nézetűvé válni’ jelentésénél. Mivel a szimbolikus ellentétet kifejező, egyértelműen átvitt értelemben használt szavakat külön jel (az antonimapár első tagjának jobb oldalán álló pont) jelöli, az átv. jelölés szükségessége általában is megkérdőjelezhető. Ha azonban használják, egyáltalán nem szégyen, hogy az így megjelölt jelentések néhol illusztráló példák nélkül maradnak, például: minkštas átv. ‘könyörületes, érzékeny’ – kietas átv. ‘könyörtelen, durva’.

Nagyon sajnálatos, hogy egy-két jelentésmagyarázatban nyelvi hibák fordulnak elő: ilginimas ‘hosszabbá tétel (= hosszabbá) térbeli értelemben’, trumpinimas ‘rövidebbé tétel (= rövidebbé) térbeli értelemben’; ilgumas ‘hosszabbnak lenni (= hosszabbnak) valaminél térbeli értelemben’, trumpumas ‘rövidebbnek lenni (= rövidebbnek) valaminél térbeli értelemben’.

5. Mivel a szótár anyagát nemcsak lexikográfiai munkákból, hanem különféle írásművekből is gyűjtötték, néhány szakszó is bekerült, amelyek mellett – a szokásos módon – feltüntették a használati területet. Itt-ott azonban sajnos hiányoznak a szakterületi jelölések, például: nincsenek megjelölve az aktyvas – pasyvas közgazdasági és pénzügyi szakkifejezések (noha megjegyzik, hogy ez a pár másik jelentésében a nyelvészethez tartozik); nem tüntették fel, hogy a stačiaštabis – gulsčiaštabis, stačiavarpis – lenktavarpis botanikai, a dažninis – kartinis nyelvészeti, az integruoti – diferencijuoti pedig matematikai szakkifejezés. Talán úgy vélték, hogy az utóbbi két párt nemcsak a nyelvészetben és a matematikában használják? De akkor miért szakszóként magyarázzák a jelentésüket?

6. A szótár kis részét az „Antonimapárokból származó frazeologizmusok” című fejezet teszi ki. A közölt lista és az illusztratív példák a frazeológiai kapcsolatok egyik lehetséges típusával ismertetnek meg. Ezeknek a frazeo-

182 |

RECENZIJOS

…logizmusok összetevői elvesztették szokásos lexikai jelentésüket, így antonimikus jellegük sem marad fenn, vagyis formailag az állandósult szókapcsolat antonimapárt tartalmaz, de az nem fejez ki ellentétet, mert a kapcsolat egészének jelentéséhez igazodik, például: nei pakartas nei paleistas ‘reménytelen helyzetről’, és vilkas sotus, ir avis sveika ‘az érdekek összeegyeztethetők’, vienas pirštas burnoje, kitas uodegoje ‘nehezen boldogulóról’, és így tovább. A fejezet rövid, de hasznos lehet a litván frazeológia kutatói számára, akik egy helyen találhatják meg az azonos szerkezeti típusú állandósult szókapcsolatokat.

Az általános lexikográfiai színvonalat javítja az „Antonimapárok mutatója”. Pontosan megadja, hogy a szótár melyik oldalán található meg az egyes antonimapár. A mutató címszavaiként egymás után, ábécérendben szerepelnek az antonimapárok tagjai, ezért könnyű megtalálni a szótárban mindegyikük adatait, amelyek a fő korpuszban meglehetősen szétszórtan is előfordulhatnak.

A szótár felépítése egyszerű és áttekinthető (a már említett számozási következetlenségeket kivéve), és lényegében megfelel a modern lexikográfia követelményeinek.

A recenzióban megfogalmazott kifogások megmutatják, milyen nehéz egy jó, nagy terjedelmű szótárt összeállítani, és hogy a lexikológiai és lexikai szemantikai problémák alapos ismeretét, valamint milyen figyelmességet kíván meg egy ilyen munka a nyelvésztől. Irena Ermantyė kiváló szakembere a területének, bár ebben a hatalmas munkában neki is nehéz volt elkerülnie a hibákat és pontatlanságokat. Művének, a Antonimų žodynas címűnek azonban őszintén örülhetünk. Ez valóban értékes munka a litván lexikográfia terén. A szerző komoly elméleti tanulmányaira támaszkodik, és érdekes tényeket tár fel a litván szókincsről. Hasznos lesz mind a szójelentések közötti kapcsolatok jövőbeli kutatói, mind pedig mindazok számára, akiket érdekel és értékesnek tartanak a litván nyelv sajátosságait.

Evalda Jakaitienė

Litván Nyelvi Tanszék

Vilniusi Egyetem

Universiteto g. 5, 01122 Vilnius, Litvánia

Beérkezett: 2004. 12. 02.