JONAS PALIONIS

Vilniaus universitetas

Kutatási területek: a litván írott nyelv története, a köznyelvi nyelvművelés, a régi litván írások publikálása és kutatása, névtan.

Evalda Jakaitienė

LEXIKOLÓGIA

Tanulmányi könyv

Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla, 2009, 352 p.

ISBN 978-9955-33-445-3

Evalda Jakaitienė, a Vilniusi Egyetem professzorának könyve néhány évvel ezelőtt jelent meg, de mindmáig úgy tűnik, nem részesült kellő elismerésben, noha a huszonegyedik század első évtizedének végéről származó litván tárgyú munkák egyik igen jelentős darabja. Előszavában megjegyzi, hogy ez a litvániai hallgatóknak szánt tanulmányi kézikönyv, amelyben „megkísérli bemutatni a lexikológia legfontosabb elméleti problémáit” (5. o.). Ez a könyv azonban, amelyet a litván lexika, különösen a lexikai szemantika kiemelkedő kutatója írt, jóval meghaladja a bölcsészhallgatókkal szemben támasztott követelményeket, és tudományos érettségről tanúskodik.

A könyv kilenc nagyobb vagy kisebb fejezetből áll: 1) A LEXIKOLÓGIA CÉLJAI ÉS FELADATAI [...], 2) A SZÓ FOGALMA A LEXIKOLÓGIÁBAN, 3) LEXIKAI SZEMANTIKA [...], 4) LEXIKAI PRAGMATIKA [...], 5) A LEXIKA TÁRSADALMI VONATKOZÁSAI [...], 6) ETIMOLÓGIA ÉS SZÓKÉPZÉS [...], 7) NÉVTAN [...], 8) FRAZEOLÓGIA [...] és 9) LEXIKOGRÁFIA [...]. Itt csak a félkövér nagybetűkkel szedett fejezetcímek kezdő részeit közöltük; a harmadik címtől kezdődően ezekhez a nemzetközi szakkifejezések litván magyarázata is társul (a teljes címeket az egyes fejezetek tárgyalásakor adjuk meg). Minden fejezet és néhány alfejezet végén kisebb-nagyobb feladatsor, valamint az adott témakör alapvető szakirodalmának igen részletes, még az oldalszámokat is feltüntető jegyzéke található. A könyv végén szerepel továbbá a fejezetek szerint csoportosított „A lexikológia legfontosabb kérdései” című gyűjtemény (összesen 60 kérdés, 335–337. o.). Ezt meglehetősen terjedelmes szakirodalmi jegyzék (338–343. o.), rövidítésjegyzék (344–346. o.) és tárgymutató (347–351. o.) követi.

Az első fejezetben (7–9. o.) a lexikológia fogalmát ismerteti, és a nyelvtudományban különböző szempontok szerint elkülöníti e nyelvtudományi ág típusait: általános, speciális és kontrasztív lexikológia, szemaziológia, lexikai pragmatika, szocio-

Recenzijos / Reviews

355

JONAS PALIONIS

lexikológia, etimológia, szóalkotás, névkutatás. Ezekhez kapcsolódik a frazeológia és a lexikográfia is; az előbbit olykor önálló nyelvtudományi ágnak tekintik (lásd KTŽ 66), az utóbbi pedig az alkalmazott lexikológia elmélete és gyakorlata (vö. Jakaitienė 2005: 9).

Az itt felsorolt lexikológiai ágak elnevezéseinek többsége a hagyományos nyelvtudományból származik. A lexikai pragmatika, szociolexikológia azonban már az új korszak nyelvtudományának alkotása. A felsorolt ágak részletesebb tárgyalását mellőzve (ebben a fejezetben ezekről is rövid jellemzés olvasható), csak az etimológia tárgyának meghatározásával kapcsolatban merül fel bennem kétség: „[...] tárgyát csak azok a szavak alkotják, amelyek eredete szinkrón szempontból nem világos” (9. o.). Véleményem szerint ez a meghatározás túl szűk. Miért korlátozza a vizsgálatot a szinkrón szempontból nem világos eredetű szavakra? És melyik tudomány vizsgálja a szinkrón szempontból világos eredetű szavakat? Ezért pontosabb a KTŽ meghatározása: „A nyelvtudomány azon ága, amely a szavak eredetét és más, azonos vagy más nyelvekben található szavakkal fennálló rokonsági viszonyaikat vizsgálja” (60. o.).

A második fejezetben (11–37. o.) a szó fogalmát sokoldalúan és eredeti módon tárgyalja. A szó fogalmának három típusát különbözteti meg: ontikus, tudományos és nyelvészeti. Az ontikus terminust (a görög on, gen. οὖσις ’lét’ szóból) a szerző talán elsőként használta a litván nyelvészek közül a lét kategóriájába tartozó szófogalom megnevezésére. Talán ezért szentel a könyv jelentős teret ennek a fogalomnak a magyarázatára: ír a szó mint összetett, jelszerű természetű társadalmi jelenség sajátosságairól, funkcióiról, valamint a szavak funkcionális típusairól. A szó legfontosabb funkciójának a reprezentatív funkciót tartja (15. o.). Ezzel azonban vitatkozni lehet. Véleményem szerint a szónak mint a nyelvi kifejezés alapvető eszközének nem az a legfontosabb funkciója, hogy „képviseljen valamit”, hanem az, hogy az emberek kommunikáljanak egymással, vagyis a kapcsolattartó, kommunikációs funkció. Természetesen a szó alapvető funkciójának ilyen értelmezése nem zárja ki a reprezentatív funkció meglétét (a szó, akárcsak a nyelvi rendszer más egységei, reprezentálja a beszéd folyamatában részt vevő embert). A reprezentatív funkció jellemzése általában mind a nyelvi rendszerben, mind a beszédtevékenységben kissé bonyolult. Az az állítás, hogy „A nyelvi rendszerben a szó első alkalommal nyeri el a jel státuszát [...]” (19. o.), míg „konkrét beszédtevékenységben használva másodszor is betölti a jel reprezentatív funkcióját” (20. o.), nem feltétlenül világos az olvasó, különösen a hallgató számára; a hivatkozott további oldalakon (26–27. o.) sem kerül részletesebb kifejtésre.

A szó egyéb funkcióival kapcsolatban, amelyeket általános és sajátos funkciókra oszt, és példákkal táblázatban szemléltet, nem merül fel kétség. Csupán hozzátenném, hogy egyes nyelvészek munkáiban megkülönböztetik az impresszív funkciót (például katonai vezényszavakban: sorakozó!, indulj!), valamint a fatíkus funkciót (például a telefonban használt halló!) (vö. Bańczerowski, Pogonowski, Zgółka 1982: 36–37). Ezek azonban már olyan finomságok, amelyekre a hallgatóknak szánt lexikológiai kézikönyvben nincs szükség.

Érdekes a második fejezet kérdő mondatként megfogalmazott alfejezetcíme is: „A SZÓ jó nyelvészeti szakkifejezés?” (28. o.). A szerző megjegyzése szerint a köznyelvben használt szó nem vált szigorú tudományos terminussá, a nyelvészeti szakirodalomban pedig nagyon változatosak a szó meghatározásai.

356

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Evalda Jakaitienė. Leksikologija

A híres francia nyelvész, Antuanas Meję (Antoine Meillet) azt mondta, hogy a szó elvileg meghatározhatatlan: „le mot est en principe indéfinissable” (idézi: Doroszewski 1954: 5). Véleményem szerint a szót mint a nyelvi rendszer egységét a lexéma terminussal lenne a legcélszerűbb jelölni (vö. a hasonló terminusokkal: fonéma, morféma, szintaxéma), a beszéd, illetve a beszédtevékenység megfelelő egységét pedig a szó terminussal. A könyvben javasolt onomaténa terminus csak egyetlen, pontosan meghatározott jelentésben lenne elfogadható: „azonos fonetikai jelentésű lexémák csoportja” (29. o.).

A szerzőtől eltérő véleményen vagyok a saussure-i parole terminus litván megfelelőinek, a kalbėjimas, kalbėjimo veikla („beszéd”, „beszédtevékenység”) alkalmasságával kapcsolatban is (19. o.). Véleményem szerint megfelelőbb és kényelmesebb helyettesítője az egyszavas, számos más nemzet nyelvészei által használt šneka („beszéd”; köznyelvi szó terminussá alakítva)¹. Rövidsége mellett ez a megfelelő azért is alkalmasabb, mert nemcsak „beszéd” vagy „nyelvi tevékenység” értelemben használható, hanem „az egyén által felhalmozott nyelvi kifejezőeszközök összessége, idiolektus” jelentésben is (Jono, Petro ar Onos šneka). A kalbėjimas, kalbėjimo veikla kifejezés csupán a nyelvhasználat folyamatát jelenti. Egyébként a terminussá vált šnekos aktai („beszédaktusok”) szókapcsolatot a szerző maga is használja a későbbi, negyedik fejezetben (143–146. o.).

A legterjedelmesebb, harmadik, LEXIKAI SZEMANTIKA, avagy MIT ÉS HOGYAN JELENTENEK A SZAVAK című fejezetben (38–142. o.) a szó szemantikájának legfontosabb kérdéseit tárgyalja. Először a lexikai szemantika történetéből ad áttekintést, majd az alfejezetekben a lexikai jelentés fogalmáról, szerkezetéről, a homonimákról, valamint a szavak és jelentéseik rendszerszerű viszonyairól ír. Az ilyen jellegű problémák nagy részét a szerző már 1980-as tankönyvében, a Lietuvių kalbos leksikologija című munkában, különösen pedig az 1988-ban megjelent Leksinė semantika című monográfiájában vizsgálta. A recenzált könyvben azonban ezeket újragondolta, kritikailag értékelte, és az elmúlt évtizedek litván és más nyelvű nyelvészeinek kutatási eredményeivel egészítette ki.

Mivel a szerző a lexikai szemantika történetéről már részletesen írt 1988-as monográfiájában, a recenzált könyvben csak a jelentősebb szemantikai irányzatok és képviselőik áttekintésére, illetve jellemzésére jut több hely. A jelentés fogalma, és különösen a jelentések osztályozása azonban mindkét szerzői könyvben kevés figyelmet kap. Emellett különösen fontos, hogy a recenzált könyvben a lexikai szemantika számos problémáját másként, újszerűbben tárgyalja.

Ezek egyike a szójelentés még nem egységes fogalma. A Leksinėje semantikoje című műhöz hasonlóan a recenzált könyv is e fogalom két nagyobb típusát különbözteti meg: a kognitív és a strukturális felfogást; mindkettőt további bizonyos típusokra osztják.

¹ A könyvben említett angol speech, német Rede, francia parole, lengyel mowa és orosz речь megfelelőihez még hozzávehető a cseh řeč vagy mluka, valamint a szerb és horvát govor.

Recenzijos / Reviews

357

JONAS PALIONIS

altípusok. A Lexikai szemantikában azonban mind a kognitív, mind a strukturális osztályozásnak több altípusa van, emellett itt néhány altípust részletesebben is jellemeznek (például a denotatív és a konnotatív jelentést). Másfelől a Lexikológiában eltekintenek néhány, a Lexikai szemantikában ismertetett fogalomtól és terminustól (például a derivációs értéktől, a denotatív értéktől és a paradigmatikus értéktől, mint a strukturális jelentés bizonyos jegyeitől).

Anélkül, hogy részletesebben összevetnénk a szerző két könyvének tartalmát, el kell mondani, hogy a Lexikológiában jelentősen kibővült a lexikai szemantikával kapcsolatos tematika. A harmadik fejezet alfejezetei részletesebben tárgyalják a többjelentésű szó szemantikai struktúráját (86–100. o.), a homonímiát (101–112. o.), különösen pedig a szavak és jelentéseik rendszerszerű viszonyait (113–142. o.).

Mivel e fejezettel kapcsolatban nincsenek komolyabb kritikai megjegyzéseim, csupán egy-két kétséget ébresztő megfogalmazást vagy vitatható kérdést szeretnék megemlíteni (ezeket az oldalak sorrendjében közlöm).

A 66. oldalon a szintaktikai valenciáról, vagyis a vonzatképességről írva, valamint a priklausyti és virti igék vonzatképességi eseteit kommentálva (A ház a szomszédé ‖ A győzelem a szerencsétől függ; A leves fő ‖ Anya levest főz), azt állítják, hogy ezeknek az igéknek két-két lexémájuk van. Ha abból indulunk ki, hogy a lexéma olyan szó, „amely magában foglalja az összes paradigmatikus alakot és a hozzájuk tartozó jelentéseket” (KTŽ 113), akkor ennek az állításnak nincs alapja, mert a lexéma lexikológiai terminusnak szintaktikai jelentést tulajdonítanak.

A 101. oldalon a homonimák két típusát különböztetik meg: valódi és részleges homonimákat. Itt nem világos sem a felosztás alapja, sem a valódi terminus. A részlegesek ellentéte a nem részleges, vagy ahogy szokás nevezni: abszolút homonimák lennének. Néhány nyelvészeti terminológiai szótár a homonimák más típusait is megadja. Az „Etimológia” című rész a homonimák forrásait és kialakulásuk okait figyelembe véve három további típust is elkülönít: etimológiai és képzésbeli, valamint szemantikai homonimákat (104–111. o.).

A 123. oldalon szereplő szinonimadefinícióból ki kellene húzni két, a szinonimák osztályozásával kapcsolatos szót: „azonos vagy” (ezeket én szögletes zárójelbe tettem): „a szinonimák olyan [azonos vagy] közeli jelentésű lexikai egységek, amelyek fő szemantikai összetevői megegyeznek, az őket megkülönböztető szemantikai összetevők pedig bizonyos kontextusokban semlegesítődhetnek”. Ezt a betoldást az teszi szükségessé, hogy a szerző a 127. oldalon abszolút szinonimákról ír (karvelis ‖ balandis, kiškis ‖ zuikis). De valószínűleg egyszerű figyelmetlenség miatt maradtak ki ezek a szavak (talán nyomdahiba?).

A negyedik fejezetben, amelynek címe: LEXIKAI PRAGMATIKA, avagy SZAVAK A BESZÉDAKTUSOKBAN (143–170. o.), és amelynek tematikáját a Lexikai szemantika nem tárgyalta, egy, a 20. század hatvanas éveiben kialakult új nyelvészeti ágról esik szó. Először magát a beszédaktus fogalmát magyarázza meg, majd ismerteti a beszédaktusokhoz kapcsolódó alapvető fogalmakat és terminusokat:

358

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Evalda Jakaitienė. Leksikologija

illokúció, perlokúció, továbbá a beszédaktusok lexikájának legjellemzőbb típusai: performativ igék, etikettlexika, emotívumok, valamint expresszívumok és modális szavak. Ezek olyan új ismeretek, amelyeket a Lexikológia megjelenéséig valószínűleg nemcsak a litvániai felsőoktatási intézmények humán szakos hallgatóinak nem oktattak, hanem e szakok oktatói közül is sokan nem ismerték. A negyedik fejezet ezért egyebek mellett a litván nyelvészeti szakirodalomban újszerű témája miatt is jelentős.

Az ötödik fejezetben, amelynek címe: A LEXIKA TÁRSADALMI ASPEKTUSAI, avagy A TÁRSADALOM ÉS A LEXIKA KÖLCSÖNHATÁSA (171–221. o.), ahogy már a cím is mutatja, a szavaknak a társadalommal és annak különféle rétegeivel való kapcsolatáról ír. Először a „társadalom tagjainak” társadalmi helyzete alapján különít el két lexikai típust: általános, vagy nemzeti közös, valamint szakmai lexikát. Ez utóbbi további felosztása: nyelvjárási és hivatásos, valamint zsargon lexika (173. o.).

Az ilyen felosztással kapcsolatban néhány megjegyzést lehet tenni. Úgy vélem, hogy a lexika általános (közös nemzeti) és speciális lexikára való felosztása nem társadalmi, hanem használati körön alapul; továbbá az általános helyett előnyösebb volna a közös vagy a közös nemzeti terminust használni, mivel ezeknek a litván nyelvtudományban régebbi hagyománya van, és sem szemantikai, sem gyakorlati szempontból nem kifogásolhatók. Kétségeket vet fel a nyelvjárási lexika speciális lexikához sorolása is, mivel a nyelvjárás a nyelv területi egysége, a speciális lexika pedig a tudomány területéhez kapcsolódik, és terminológiának nevezhető. Igaz, a szerző a terminusokat és a szakmai szavakat a szakmai lexika nem egyenrangú típusaiként kezeli (181. o.), és van alapja ennek a felfogásnak. Logikai szempontból azonban a nyelvjárási lexika ellentéte a köznyelvi lexika.

Az úgynevezett általános lexika magját a szovjet korszakban keletkezett alapszókincs terminus jelöli. Szerintem jobb lenne az alaplexika kifejezés. Nem politikai megfontolásokból, hanem azért, mert pontosabban kellene elkülöníteni a szótár mint „szavak gyűjteményét tartalmazó könyvet” a lexikától mint „szavak bizonyos összességétől” (valamely nyelv, nyelvek vagy nyelvjárás, szakma stb. szókincsétől), bár e terminusok szinonim használatát nehéz elkerülni.

Mint már említettük, a szerző a szakmai lexikán belül (különálló, nem egyenértékű típusokként) terminusokat és professzionalizmusokat különít el. A terminust olyan szóként határozza meg, amelynek „tartalma pontosan rögzített, szigorúan körülhatárolt, és teljesen független a kontextustól” (182. o.). Ez a meghatározás, bár tömör, véleményem szerint megalapozott, mert nyelvészeink munkáiban néha egyszerű közös, vagy nemzeti közös szavakat is terminusoknak neveznek (például az akis, ausis, širdis szavakat orvosi terminusoknak tekintik, vagyis ’szem’, ’fül’, ’szív’ stb.) (Zemlevičiūtė 2008: 143–144). A professzionalizmusoknak, mint a szakmai lexika egyik részének az a jellemzése azonban, hogy „nem köznyelvi, hanem beszélt nyelvi szavak” (185. o.), pontosításra szorul, mert nem világos, hogy itt a köznyelvi beszélt változatra gondolnak-e, vagy egy, a nyelvjárási és a köznyelvi változat közötti átmeneti nyelvváltozatra, amelyet a német nyelvészek Umgangsprache néven emlegetnek, és amelynek megnevezésére úgy tűnik, nincs…

Recenzijos / Reviews

359

JONAS PALIONIS

... nincs meghonosodott litván terminus (talán megfelelne erre a köznapi beszélt nyelv?). Másfelől a könyvben említett szakmai nyelvi példák – a sportolók által használt kyla a kamuolys helyett, a sofőrök baranka szava a vairo helyett és más hasonló szavak – zsargonizmusoknak is tekinthetők. Ezek azonban vitatható kérdések, amelyek nem kisebbítik az alapvető terminológiai fogalmak eredeti és tartalmas bemutatásának értékét.

A hatodik, ETIMOLÓGIA ÉS SZÓKÉPZÉS, avagy HONNAN ÉS HOGYAN KELETKEZNEK A SZAVAK című fejezetben (222–262. o.) – amint a cím is mutatja – a nyelvtudomány két közeli ágáról esik szó. Az egyik a szavak eredetét, a másik a szóképzést, vagyis az alkotást vizsgálja. A könyv nagyobb teret szentel a szavak eredetének: tisztázza az „örökölt szavak” és a „származékok” fogalmát, és a litván, valamint más nyelvek példáinak segítségével meglehetősen részletesen elemzi a jövevényszavakat eredetük és koruk szerint. Eredetük alapján a litván szókészletben elkülöníti és tárgyalja a szláv eredetű szavakat (lengyel és orosz jövevényszavakat), a német eredetűeket (angol jövevényszavakat)², a lett eredetűeket, valamint a nemzetközi szavakat (mellettük, többnyire zárójelben, az -izmas képzős terminusok is szerepelnek: szlavizmai, germanizmai stb.). E terminusok használata nem vet fel kétségeket: választás szerint szinte valamennyi litván nyelvész munkáiban előfordulnak (úgy tűnik, egyetlen kivétel a vokietybė).

A jövevényszavak „kor szerinti” besorolása is kétségtelenül helytálló, vagyis a régiekre és újakra való felosztás, kivéve, hogy a „második világháború után a litván nyelvbe került jövevényszavak” közé (234. o.) sorolt bulka ‘zsemle’ és napilnykas ‘reszelő’ már korábban is használatos volt a beszélt nyelvben. A napilnykas alak nem szerepel a nagy Litván nyelv szótárában, szülőfalum, Punia nyelvjárásában pedig a háború előtt csak a nopiėlnykas alakot használták (egyértelmű orosz jövevényszó, vö. напильник).

Problematikus kérdést jelentenek a betűszók, amelyeknek a könyv igen kevés figyelmet szentel. Csak öt ilyen rövidítés, a CO, DVO, PC és SMS szerepel benne, és azt állítja, hogy ezek szóvá váltak (234. o.). Kétséges azonban, hogy szónak tekinthetők-e, hiszen jelentésük a feloldásuk nélkül nem ismerhető meg. Sajátos betűrövidítések ezek, amelyekre véleményem szerint a szimbólum elnevezés is illene. Petro Jonikas már 1940-ben írt az ilyen és más rövidítésekről a Gimtoji kalba folyóiratban (Jonikas 1940: 118–123), ezért a recenzált könyvben is érdemes lett volna bővebben tárgyalni őket.

Az etimológiáról szóló részt követő „A szavak képzési elemzése” című alfejezet ismerteti a képzési motiváció fogalmát, a származékok elemzésének elveit, a származékok típusait, valamint a képzési típusokat és kategóriákat. Bár mindezt Vincas Urbutis Žodžių darybos teorija című tanulmánya részletesen tárgyalja (1978; második kiadás: 2009), E. Jakaitienė könyve hozzáférhetőbb formában mutatja be az anyagot a diákok számára, és az egyes problémák értelmezése emellett a terület újabb kutatásaira támaszkodik.

A hetedik, NÉVTAN, avagy KIKNEK ÉS MILYEN NEVEKET ADNAK című fejezetben (263–278. o.) a tulajdonnevek és köznevek viszonyát magyarázza, meghatározza a tulajdon-

² Valamiért nem használja a vokietybė terminust.

360

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Evalda Jakaitienė. Leksikologija

nevek típusait és a tulajdonnevek elemzésének elveit. Tulajdonnévnek az olyan szavakat tekinti, amelyek bizonyos objektumokat neveznek meg anélkül, hogy „akár csak a legáltalánosabb jellemzőiket is” megjelölnék (264. o.); emellett közvetlenül nem fejezhetnek ki fogalmat, de „összekapcsolhatók (néha szükségszerűen össze is kell kapcsolni őket) egy fogalommal” (265. o.). A szerző szerint a tulajdonneveknek szintén van sajátos jelentésük, amelynek meglétét egyes nyelvészek tagadják.

A könyv a tulajdonneveket jelentésük alapján két nagy típusra osztja: élőlények neveire és „élettelen dolgok” neveire. Az élőlények neveinek típusát további három csoportra bontja: személynevekre, vagyis antroponimákra, zoonimákra és mitonimákra. Az élettelen objektumok nevei pedig helynevekre, vagyis toponimákra oszlanak, amelyek között szintén több csoportot különít el: oikonimák, hidronimák, drimonimák, oronimák.

A tulajdonnevek ilyen felfogásával és osztályozásával kapcsolatban nem merül fel bennem kétség. Csupán két megjegyzésem van: az egyik a vezetéknevek és a személyes tulajdonságok kapcsolatáról, a másik egyes vezetéknevek eredetéről szól. A 268. oldalon, Aleksandras Vanagasra hivatkozva, az áll, hogy „a vezetéknév teljesen független az ő [vagyis a személy – J. P.] személyes tulajdonságaitól”. Ez az állítás akkor helytálló, ha nem vesszük figyelembe a vezetéknév kialakulásának kezdeti szakaszát. A vezetéknevek kialakulásának időszakában azonban jelentős részük ragadványnévi eredetű volt, és ezekben világosan tükröződött a személyes tulajdonságoktól való függés (például az olyan vezetéknevekében, mint Kairỹs, Kuprius, Rudis és hasonlók). Történeti szempontból tehát beszélhetünk bizonyos vezetéknevek személyes tulajdonságoktól való függéséről. A 272. oldalon a „saját eredetű” vezetéknevek közé sorolnak szláv eredetű, ragadványnévi vezetékneveket, például Burō-kas, Kisiėlius és Ridìkas. Ugyanott a Klaipėdán átfolyó patak neve, a Dãnė az oszét don ‘folyó’ szóval van kapcsolatba hozva, ám a név megbízhatóbb magyarázata kur földből való származtatása (lásd Mažiulis 1999: 95).

A nyolcadik, FRAZEOLÓGIA, avagy ÁLLANDÓ SZÓKAPCSOLATOK című fejezetben (279–307. o.) a szabad és állandósult szókapcsolatokról, a frazeologizmusok szemantikájáról, eredetéről, szerkezetéről és funkcióiról esik szó. A fejezet bevezető alfejezete tárgyalja mind a frazeologizmus hagyományos, szűkebb felfogását, amely szerint frazeologizmusnak „csak a többé-kevésbé képszerű, állandó és oszthatatlan szókapcsolatok” tekinthetők (281. o.), mind az újabb, tágabb értelmezést, amely szerint a frazeologizmusok legfontosabb és legmegbízhatóbb ismérve „az állandósulás, ugyanazon szavak gyakori együttes előfordulása” (280. o.). E. Jakaitienė részben egyetért a tágabb felfogással, és a frazeologizmusok két további fontos jellemzőjét emeli ki: a „meghatározott frazeológiai környezetet” (282. o.), valamint azt, hogy „emlékezetből idézzük fel őket” (284. o.). Mindez meggyőző, és a könyv jól megválasztott litván példákkal szemlélteti.

Szemantikai szempontból a frazeologizmusok motivált és nem motivált csoportokra, vagyis idiómákra oszlanak. A motiváltak további három típusra bonthatók: 1) trópusokra, 2) hasonlító és 3) szókapcsolati frazeologizmusokra. A trópusok pedig metaforikus és metonimikus csoportokra oszlanak. Eredetük alapján saját eredetű és kölcsönzött frazeologizmusokat különböztetnek meg. Különösen érdekesek és igen ritkák a szerző által hozott példák, például aitais eiti ‘semmivé válik’, pruojais eiti ‘elpusztul’, į kapendą išankinti ‘becsap’,

Recenzijos / Reviews

361

JONAS PALIONIS

šurkais eiti ’hevesen haladni’ (295. o.). Aligha tekinthetők azonban frazeologizmusnak az olyan tautologikus szókapcsolatok, mint aiškių aiškiausias, galų gale, šimtų šimtai, amelyek ugyan többé-kevésbé megmerevedtek, de nem szemléletesek; néhányuk pedig bizonyos szintaktikai modell alapján jön létre (vö. gerų geriausias, piktų pikčiausias, dývų dývai stb.). Talán helyénvalóbb volna ezért laza szókapcsolatoknak nevezni őket. Arra a kérdésre, hogy a „’egyszerű [azaz egyszerű mondatból álló – J. P.] vagy összetett mondat szerkezetű’” közmondások és szólások frazeologizmusnak tekinthetők-e, E. Jakaitienė inkább nemmel válaszol (303. o.). Ennek oka, hogy frazeologizmusnak szókapcsolatokat, nem pedig mondatokat tartanak. Ez a vélemény, úgy vélem, logikai szempontból teljesen megalapozott, hiszen a közmondások és szólások (legalábbis a litván nyelvben) rendszerint valamilyen mondat, nem pedig szókapcsolat formáját öltik. Egyet lehet érteni azzal a javaslatával is, hogy a közmondásokat és szólásokat a szállóigék terminussal nevezzük (uo.).

Az utolsó, kilencedik fejezet, a LEKSIKOGRÁFIA, avagy SZAVAK A SZÓTÁRAKBAN (308–334. o.) a szótárkészítés elméletéről és gyakorlatáról szól. A szerző korábban már készített erről egy terjedelmesebb tanulmányt (Jakaitienė 2005). Ezért e fejezet megírásához felhasználhatta, és kétségkívül fel is használta az abban közölt kutatási eredményeket, a felsőoktatás humán szakos hallgatóinak igényeihez igazítva azokat. Erre utal a fejezet két alfejezetének címével való egyezés is: „A lexikográfia céljai és feladatai”, valamint „A szótárak típusai”.

Kétségtelenül a második alfejezet, amely a szótártípusokról és azok osztályozásáról szól, a problematikusabb. Itt, mint sok más nyelvész munkájában, először nyelvészeti és enciklopédikus szótárakat különböztetnek meg. A nyelvészeti szótárakat tovább osztják egynyelvű és párhuzamos szótárakra; az egynyelvűeket általános és szakszótárakra; az általánosakat pedig teljes és differenciális szótárakra; emellett még megkülönböztetnek értelmező és indexelő, univerzális és aspektuális, szinkrón és diakrón szótárakat (ez utóbbiak közé tartoznak a történeti és etimológiai szótárak), a kétnyelvűeket pedig aktív és passzív, teljes és válogatott, egyirányú és kétirányú szótárakra. Így a különféle szótártípusokból meglehetősen sokat sorolnak fel, s nem könnyű mindet a hallgató fejébe ültetni. Egyes nyelvészeti szakkifejezéseket tartalmazó szótárakban még több típust, illetve a terminológia nagyobb változatosságát találhatjuk.

Eltekintve a recenzált könyvben ismertetett típusok jellemzésétől, egy típus elnevezésének célszerűsége megkérdőjelezhető. Például véleményem szerint nem igazán szerencsés a teljes szótárak megnevezés (314. o.), hiszen aligha léteznek teljesen hiánytalan szótárak. Itt megfelelőbb volna az általános terminus, a differenciális ellentéteként (a teljes terminus egyáltalán szükségtelen). A normának inkább megfelel a Leksikografijoje című műben használt párhuzamos terminus, a párhuzamos helyett (uo.). Az is kétséges, hogy az általános szótárak „egy adott nyelv vagy nyelvjárás összes szavát megmagyarázzák” (315. o.) [itt az összes szó fölösleges]. Ezek azonban apróságok, és egyáltalán nem kisebbítik a tartalmas lexikográfiai fejezet értékét.

362

Acta Linguistica Lithuanica LXXI

Evalda Jakaitienė. Leksikologija

A recenzió lezárásaként még néhány összegző megjegyzést szeretnék tenni.

1) A könyv előszavában szerénykedés nélkül megjegyzik, hogy „alapos tankönyv” (5. o.). És valóban az. A témákat problémaközpontúan tárgyalja, mérlegeli a különböző nézeteket, saját álláspontját pedig nyomós érvekkel támasztja alá. Ha a fejezetcímekből hiányoznának a magyarázó szavak, és valamennyi fejezet, valamint sok alfejezet végén nem szerepelnének a „Feladatok” és a hozzájuk ajánlott „Alapvető szakirodalom” oldalszám-hivatkozásokkal, akkor nemcsak a hallgatóknak szánt alapos tankönyvnek, hanem általában is igen értékes nyelvészeti munkának lehetne nevezni.

2) Bár a könyv többnyire a litván nyelv példáival dolgozik, bőségesen hoz más nyelvekből is adatokat, köztük norvég nyelvi példákat, amelyek a litván nyelvészeti szakirodalomban viszonylag ritkán fordulnak elő (a szerző norvégiai munkája során jól megtanulta ezt a nyelvet). Ezért a könyv nemcsak a litván nyelv kutatóinak lehet érdekes, hanem más humán tudományterületek oktatóinak és felsőbb évfolyamos hallgatóinak, valamint általában a szavak tudománya iránt érdeklődőknek is.

LITERATŪRA

Bańczerowski Jerzy, Pogonowski Jerzy, Zgółka Tadeusz 1982: Wstęp do językoznawstwa. Poznań: Wydawnictwo Naukowe Uniwersytetu im. Adama Mickiewicza w Poznaniu.

Doroszewski Witold 1954: Z zagadnień leksykografii polskiej. Warszawa: PWN.

Jakaitienė Evalda 2005: Leksikografija. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Jonikas Petras 1940: Santrumpos. – Gimtoji kalba, 9–10 sąs., 118–123.

KTŽ – Gaivenis Kazimieras, Keinys Stasys. Kalbotyros terminų žodynas. Kaunas: Šviesa, 1990.

Mažiulis Vytautas 1999: Ne Dãnė, o Dangė. – Baltistica 34(1), 93–98.

Urbutis Vincas 1978: Žodžių darybos teorija. Vilnius: Mokslas; antras leidimas, 2009.

Zemlevičiūtė Palmira 2008: Lietuviški Vinco Kudirkos medicinos terminai. – Terminologija, 142–155.

Įteikta 2014 m. rugsėjo 25 d.

JONAS PALIONIS

Vilniaus universitetas

Juozo Tumo-Vaižganto g. 9-27, LT-01108 Vilnius, Lietuva

Recenzijos / Reviews

363