Kutatási területek: nyelvészet, szóbeli történelem, médiatudomány, kultúratudomány.
https://doi.org/10.35321/bkalba.2025.98.08
ABSZTRAKT
A tanulmány a szóbeli történelem, valamint a nyelv- és kultúratudományi tanulmányok kapcsolatát tárgyalja. A szerző azzal kezdi, hogy bemutatja a szóbeli történelem különböző meghatározásait és megközelítéseit e tudományterületeken belül. Többek között Jerzy Bartmiński, Linda Watts, Gary Okihiro, Dawid Dunaway, Donald Ritchie, Richard Dorson, Alessandro Portelli, Katja Roller, Natalie Braber, Diane Davies, Anisa Puri, Matthew F. Simmons és David Carr definíciós és módszertani javaslataira összpontosít. Ezután feltárja a különböző kutatási módszerek metszéspontját, az antropológiai szóbeli történelem megközelítésébe helyezve a nyelv- és kultúratudományi tanulmányokat. Azonosítja azokat a fő témákat, amelyek összekapcsolják a szóbeli történelmet e tudományterületekkel: a szövegszerűséget, a narrativitást, a szubjektivitást, az emlékezettel való kapcsolatot és a performativitást.
A cikk a szóbeli (beszélt) történelem, valamint a nyelvészeti és kulturális tanulmányok kapcsolatát tárgyalja. A szerző először bemutatja a szóbeli történelem különféle meghatározásait és az ezekhez kapcsolódó megközelítéseket a tudomány különböző területein. Elsősorban többek között Jerzy Bartmiński, Linda Watts, Gary Okihiro, Dawid Dunaway, Donald Ritchie, Richard Dorson, Alessandro Portelli, Katja Roller, Natalie Braber, Diane Davies, Anisa Puri, Matthew F. Simmons és David Carr definíciós és módszertani javaslataira összpontosít. Ezt követően antropológiai nézőpontból, a szóbeli történelem kontextusában vizsgálja a különböző kutatási módszerek metszéspontját, valamint a nyelvészeti és kulturális kutatásokat. Kiemeli azokat a fő témákat, amelyek a szóbeli történelmet ezekhez a diszciplínákhoz kapcsolják: a textualitás, a narrativitás, a szubjektivitás, az emlékezethez való viszony és a performativitás.
KULCSSZAVAK: szóbeli történelem, nyelvészet, kulturális tanulmányok, elbeszélés, beszélt nyelv, textualitás, szubjektivitás.
1. BEVEZETÉS
Ez a cikk a szóbeli történelem, valamint a nyelv és kultúra elméleti vizsgálata közötti kapcsolatot járja körül. Ez a kapcsolat élénk viták tárgya a szóbeli történelem kutatásában (vö. Portelli 2003; Dunaway 1996; Danielson 1996). A nyelvészek és a kultúrakutatók szóbeli szövegekkel foglalkozó kutatásának előzményei egészen a szóbeli szövegek legkorábbi gyűjtőiig vezethetők vissza, különösen az úgynevezett egyszerű nép körében végzett gyűjtésekig (vö. Burke 2004). E területhez különösen a dialektológia járult hozzá (vö. Pelcowa 2014), ezért
a nyelvészeti és antropológiai terepmunka gyakran a szóbeli történelem előzményének számított (Jerzy Bartmiński a szóbeli történelmet még „a dialektológusok és folkloristák régi gyakorlatainak új elnevezésének nevezte: a beszélt szövegek rögzítésének az úgynevezett egyszerű emberek körében” (Bartmiński 2008a: 9). Mindazonáltal túlzás lenne azt feltételezni, hogy a szóbeli történelem csupán a nyelvészeti és kulturális kutatás egyik változatának tekinthető. Kétségtelen, hogy a szóbeli szövegek rögzítésére szolgáló technikák már a szóbeli történelem formalizálása előtt is léteztek. Mégis nehéz önálló irányzatként beszélni róla a hangrögzítők megjelenése előtt: a szóbeli történelem elválaszthatatlanul összefonódik a hang- vagy videófelvételekkel (vö. Portelli 2003; Roller 2015), valamint a hang- és videófelvételek archívumaival (vö. Roller 2015; Braber és Davies 2016; Simmons és mtsai 2025). Ez utóbbi különösen fontos a szóbeli történelem, illetve a nyelvészeti és kulturális tanulmányok közötti hasonlóságok feltárásában. A szóbeli történelem kialakulásának időszakából ilyen megközelítés példája Benjamin Botkin munkája, a Lay My Burden Down: A Folk History of Slavery (Botkin szerk. 1945). A kutató egykori rabszolgák beszámolóinak gyűjteményén dolgozott (amelyeket az Egyesült Államokban az 1930-as években, a Federal Writers’ Project keretében rögzítettek). Így a szóbeli történelemre jellemző gyűjteményeket használta fel egy meghatározott, kirekesztett társadalmi csoport világképének és nyelvének rekonstruálására. Munkája ezért szociolingvisztikai szempontból is érdekes volt. Az 1940-es évektől beszélhetünk intézményesült szóbeli történelemről (ezt részletesebben tárgyalom Gocoł 2023-ban). A nyelvészeti és kulturális tanulmányokhoz való közeledés azonban az 1960-as évektől vált nyilvánvalóvá (lásd Dorson 1996). A korpuszkutatás mai fejlődése fokozta az érdeklődést a szóbeli történeti archívumok iránt, különösen a dialektológiában és a szociolingvisztikában (Roller 2025; Braber és Davies 2016; Simmons és mtsai 2025). Ebben a cikkben a nyelv és kultúra metszéspontján végzett kutatás korai és újabb szakirodalmára támaszkodva kísérletet teszek arra, hogy azonosítsam a legfontosabb kapcsolódási pontokat és témákat, amelyek a szóbeli történelmet a nyelvészeti és kulturális tanulmányokhoz kötik.
A nyelvészeti és kulturális tanulmányok szóbeli történelemmel kapcsolatos kutatási állapotának áttekintését annak vizsgálatával kezdem, miként értelmezik ezt a kifejezést e diszciplínák képviselői. Ez lehetővé teszi számomra, hogy a kutatók nézetei alapján meghatározzam a köztük fennálló kapcsolatot. Ezután a közös kutatási témák elemzésével azonosítom azokat az egyes kutatási területeket, amelyek e tudományterületekből erednek, és amelyeket a szóbeli történelemben alkalmaznak; továbbá megállapítom, hogy a nyelvészeti és kulturális tanulmányok keretében kidolgozott meghatározások tükrözik-e a kutatás tényleges helyzetét. Mivel az együttműködésen alapuló kutatásnak hosszú hagyománya van, ez a cikk elméleti összefoglaló jellegű, és célja, hogy szintetikus képet nyújtson az olvasónak azokról a fő kapcsolódási pontokról, amelyek a nyelvészeti és kulturális tanulmányokat a szóbeli történelemhez kötik.
2. A SZÓBELI TÖRTÉNET DEFINÍCIÓJA ÉS MÓDSZERTANI VONATKOZÁSAI
Linda S. Watts amerikai folklorista terepmunkatechnikaként vagy módszerként írta le a szóbeli történetet. Ez a módszer olyan interjúk rögzítését foglalja magában, amelyek adatközlők emlékeit örökítik meg. Ezáltal a folklorista szélesebb körben férhet hozzá a régi hagyományok, rítusok, mesterségek és tevékenységek leírásaihoz. Az interjúk gyakran olyan adatokat tartalmaznak, amelyek kizárólag szóban hagyományozódtak tovább – különösen azokban a társadalmakban, amelyek maguk nem állítottak elő írásos dokumentumokat. Az ilyen „történelem nélküli” csoportok között Watts a rabszolgasorba kényszerített embereket, a részes bérlőket, a malomipari munkásokat és a háztartásbelieket sorolta fel. A felvételeknek köszönhetően a múltjukról szóló ismeretek kiegészülhettek új, írásban nem rögzített információkkal és új nézőponttal (Watts 2007: 293–294).
Gary Y. Okihiro etnohistorikus valamelyest másként írt a szóbeli történelemről, mint Watts. Munkáiban felváltva módszerként vagy elméletként hivatkozott a szóbeli történelemre. Amikor a szóbeli történelmet módszerként határozta meg, a teljes kutatási folyamatra gondolt, amely a következőket foglalja magában:
2
Page 3
a program megtervezése/a nyelvi közösség kiválasztása1, interjúkészítés, átírás/szerkesztés, végső szerkesztés2, dokumentumok felhasználása és a végtermék létrehozása. A történelem és a folklorisztika, az etnolingvisztika vagy a dialektológia kapcsolatát illetően Okihiro hangsúlyozta, hogy fel kell tárni bizonyos jelentéseket, amelyek jelen voltak egyes csoportok tudatában, de az írott forrásokból való hiányuk miatt nem váltak a kutatási rekonstrukció tárgyává. Véleménye szerint ez a helyzet elsősorban azokra a közösségekre jellemző, amelyek egyáltalán nem állítottak elő ilyen dokumentumokat, vagy létrehozásukban csak elhanyagolható szerepet játszottak, például a nőkre, a munkásosztály tagjaira, az etnikai és faji kisebbségekre, valamint az írásbeliség előtti közösségekre. Kizárólag más, tőlük idegen közösségek nézőpontjából mutatták be őket, és arra törekedtek, hogy saját világképükbe illesszék őket. Emiatt a kulturális szférájukban zajló eseményeket gyakran figyelmen kívül hagyták, jelentéktelennek vagy marginálisnak tekintették, és ezeket a csoportokat negatívan ítélték meg. Ezért Okihiro nagy lehetőséget látott a múltjukról szóló szóbeli történetek vizsgálatában. A néprajzból és a kapcsolódó tudományterületekről átvett kutatási technikák kulcsfontosságú szerepet játszanak a szóbeli történeti kutatás folyamatában. Okihiro szerint a múltról szóló szóbeli beszámolók leírásakor a társadalmi változások, valamint annak megragadására kell összpontosítani, hogyan alakult ki a vizsgált csoportok társadalmi tudata (Okihiro 1981: 43).
A szakirodalomban olyan definíciókkal is találkozunk, amelyek inkább a kommunikáció formájára összpontosítanak. Alessandro Portelli egyik tanulmányában a szóbeli történelmet sajátos diskurzusműfajként, lényegében különböző beszédműfajok együtteseként elemezte. Érdekes módon a szerző nem elvontan kezelte a műfaj kategóriáját, hanem szorosan összekapcsolta a kommunikációs helyzettel. Szerinte a szóbeli történelem lényegét az határozza meg, hogy mit mondanak, kinek, milyen csatornán keresztül és milyen hatással. A szóbeli történelem meghatározása itt szorosan kötődik a kutató által kezdeményezett beszélgetés helyzetéhez, amely társadalmi és kulturális kontextusba, valamint egy sajátos kommunikációs formákkal és világról alkotott tudással rendelkező közösségbe ágyazódik (Portelli 1997).
A kortárs szociolingvisztikai és dialektológiai gondolkodásban a szóbeli történelmet gyakran önálló kutatási diszciplínaként értelmezik. Simmons és mások szerint a szóbeli történelmet és a nyelvészetet közös céljuk, az emberi közösségekről szóló ismeretek rekonstruálása kapcsolja össze. E rekonstrukció kiindulópontja a nyelvben és a szövegben tükröződő földrajzi, történelmi, társadalmi és nyelvi hasonlóságok vizsgálata. Ezért a szóbeli történeti archívumok különös jelentőséggel bírnak a nyelvi és kulturális rekonstrukciókban (Simmons et al. 2025: 273–275).
Katja Roller szerint maga a szóbeli történeti szöveg – különösen azokban a nagy korpuszokban, amelyek kutatási anyagként szolgálnak – kulcsfontosságú mind a nyelvész, mind a kultúrakutató számára (hiszen a kultúra nyelv nélkül nem rekonstruálható, és fordítva). Ezek a korpuszok lehetővé teszik a nyelv helyi, földrajzi és történeti változatainak, valamint kulturális vonatkozásaiknak az azonosítását (Roller 2015).
Natalie Braber és Diane Davies megjegyezték, hogy a szóbeli történeti archívumokat a szociolingvisták újra felhasználhatják. A big data: „üdvözöljük az archív szóbeli történelem kínálta lehetőséget, hogy az azonos területekről származó idősebb és fiatalabb beszélők összehasonlításával feltérképezzük a dialektus időbeli változásait, [...] tekintettel a beszélt nyelv központi szerepére és a beszédstílusok szóbeli történeti kutatásra gyakorolt hatására, a dialektusra összpontosító vizsgálat a szóbeli történészek és a nyelvészek számára egyaránt hasznos lehet” (Braber and Davies 2016: 98).
1A kutató a nyelvi közösség kifejezést „azokra használta, akik közös nyelvi szimbólumokat és artikulációs mintákat, valamint közös világképet és tapasztalatokat osztanak meg” (Okihiro 1981: 35).
2Okihiro világosan különbséget tett a szerkesztés és a végső szerkesztés között. Az előbbi arra korlátozódik, hogy átirat készüljön, vagyis a beszélgetőpartner megnyilatkozásainak szó szerinti rögzítése – a hibák, szünetek, a beszédet kísérő gesztusok stb. figyelembevételével. A végső szerkesztés során az átiratnak ezt a „nyers” változatát szerkesztői feldolgozásnak vetik alá, amelynek eredményeként egy teljesen új dokumentum jön létre – szabványosított, és közelebb áll az írott nyelvhez (vö. Okihiro 1981: 40–41).
3
Page 4
Jerzy Bartmiński kezdetben „tudományos, tágabb értelemben pedig társadalmi jellegű interdiszciplináris tevékenységként” határozta meg a szóbeli történelmet (Bartmiński 2008a: 11). A „tevékenység” kifejezés túlságosan általános volt, ezért a meghatározást idővel pontosították. Bartmiński szerint a szóbeli történelem „tudományos, társadalmi és kulturális jellegű, szervezett tevékenység, amely magában foglalja személyes közlések (beszámolók) rögzítését, gyűjtését és szerkesztését – kutatók, dokumentátorok, újságírók, helytörténészek stb. által –, majd ezek hozzáférhetővé tételét az érdeklődők szélesebb köre számára” (2014: 10). Bartmiński Okihiróhoz hasonlóan felismerte a szóbeli történelem folyamatjellegét (rögzítés, archiválás, szerkesztés).
A lublini tudós azonban 2014-es cikkében egy olyan új megkülönböztetést vezetett be, amely korábban nem szerepelt munkáiban. Érvelése szerint a szóbeli történelemnek két különböző értelmezéséről beszélhetünk. Az elsőt a fent idézett meghatározás ragadja meg. E megközelítésben Bartmiński ezt szervezett szóbeli történelemnek nevezte. Mellette létezik spontán szóbeli történelem is. A kutató szerint ez a történetmondás spontán gyakorlata, amelynek eredményeként létrejön egy közösség saját történelmére vonatkozó emlékezete (Bartmiński 2014: 10–11). A Bartmiński által alkotott két kifejezés teljesen különböző fogalmakra utal. Nincs közös nevezőjük; a kutató nem sorolta őket közös kategóriába. Ez korábban nem ismert megközelítés – a szóbeli történelem korábban nem a spontán emberi megnyilatkozások elnevezéseként működött, hanem azok gyűjtésének és elemzésének gyakorlatát jelölte. Továbbra is kérdéses, hogy igazolható-e Bartmiński különbségtétele a spontán változatról. Véleményem szerint ez szükségtelenül sokasítja az entitásokat. Ha feltételezzük a spontán szóbeli történelem létezését, természetes emberi kognitív képességnek kellene tekintenünk, és kialakulását az emberiség kezdeteiig kellene visszavezetnünk. Eközben számos tudományterületen régóta használnak olyan kifejezéseket, amelyek sikeresen helyettesíthetik a spontán szóbeli történelmet – akár történetmondási gyakorlatként, akár kognitív készségként értjük –, például a narratíva (a kifejezés szóbeli történeti használatáról bővebben lásd Gocoł 2013; 2014). Továbbá fennáll annak a veszélye, hogy a két meghatározás egyidejű alkalmazásával ugyanúgy fogunk hivatkozni a kutatási anyagra és annak elemzésére.
A szóbeli történelem identitását elsősorban sajátos kutatási anyaga határozza meg: a múltról szóló szóbeli szövegek, amelyeket nagyon különböző hátterű szakemberek vizsgálnak. Ezért tág értelemben kell meghatározni: a múltról szóló szóbeli szövegek rögzítésén, archiválásán és elemzésén vagy feldolgozásán alapuló kutatási, társadalmi és kulturális irányzatokként (vö. Gocoł 2016; 2023).
3. TÖRTÉNETI ÉS ANTROPOLÓGIAI MEGKÖZELÍTÉSEK
Bartmiński (2014) also emphasised the interdisciplinary nature of oral history. In describing this aspect, he relied primarily on earlier studies by David Dunaway (1996), Richard Dorson (1996), and Donald Ritchie (2003). Ritchie emphasised that memory is the core of oral history3 (2003: 19), while Dunaway and Dorson emphasised the orality of transmission as a link between various research approaches (Dunaway 1996: 9–10; Dorson 1996: 287). The third scholar, in particular, as a folklorist, devoted considerable attention to orality and its role in interpreting accounts of the past. He emphasised that the first contact between folkloristics and oral history occurred only in the 1960s (Dorson 1996: 287).
3 Érdemes megjegyezni, hogy Ritchie kifejezetten kerülte a szóbeli történelem egyértelmű kategorizálását. Úgy vélte, hogy a kutatási folyamat összetett, az alkalmazott kutatási módszerek pedig egyértelműen az adott tudományterület kutatási céljaitól függnek. Ritchie ezért határozottan kijelentette: véleménye szerint a szóbeli történelem egyetlen meghatározása sem ragadhatja meg igazán, hogy mi is a szóbeli történelem. A kutató számára fontos volt annak kapcsolata az emlékezettel, mivel úgy vélte, hogy a szövegekből jelentésrendszer bontható ki. A szóbeli történeti beszámolók ezért az ő számára olyan anyagot jelentettek, amely lehetővé teszi a fogalmi szféra rekonstruálását (Ritchie 2003: 19).
4
Page 5
Dunaway szerint a szóbeli történelem csak lassan nyerte el mai interdiszciplináris formáját – ez a folyamat csak az 1990-es évekre zárult le (Dunaway 1996: 10).
Writing about the development of oral history, Dorson (1996) highlighted several significant problems that arose from the greater than before interpenetration of the concepts of collecting, archiving, and analysing oral accounts of the past with various research disciplines, particularly folkloristics. He noted that in the sixties, oral history was viewed primarily through the lens of history and related disciplines. However, folkloristics employed different research methods and pursued goals distinct from those of historiography. Therefore, the scholar distinguished between two research approaches. The first approach, oral elitist history, is based on methods derived from traditionally understood history. Researchers choosing this approach focus primarily on analysing the content of the message, seeking confirmation of historical facts, from which they reconstruct a narrative about the past. Oral elitist history tended toward "elite" history and grand narratives, thus aligning with the most traditionalist trend in oral history (Dorson 1996: 287–291). We can now call this approach historical, as its goal is a relatively objective reconstruction of historical facts (cf. Gocół 2016; 2023). In fact, it is today typical not only of positivist-oriented historiography but also, among others, of journalists striving to fill in the "blank spots" of history (cf. Borowik 2008).
A második megközelítés, a szóbeli népi történelem, a rövid elbeszélések, a helytörténeti és hagyományokról szóló történetek felé hajlott. Középpontjában a „nép” beszámolói álltak. E megközelítés hívei hajlamosak az üzenet szerkezetét és nyelvezetét, valamint az azt kísérő gesztusokat és érzelmeket elemezni (Dorson 1996: 287–291). Larry Danielson (1996) a szóbeli történelem hasonló szemléletét mutatta be, különös tekintettel a helytörténetre. Ezt a megközelítést antropológiai jellegűnek nevezhetjük, mivel nem a történelmi tényeket állítja az érdeklődés középpontjába, hanem az embert, a megismerő alanyt; a szóbeli történeti tevékenység célja pedig nem a múlt objektív rekonstruálása, hanem az emlékezet, valamint a saját emlékezetünkről és társadalmi csoportunk emlékezetéről való emlékezés és beszéd módjainak rekonstruálása (vö. Gocół 2016). Ez a megközelítés közelebb áll a nyelvészet és a kultúratudományok kortárs módszereihez, különösen az etnolingvisztikához és a nyelvészeti emlékezetkutatáshoz (vö. Niderla 2010; Wójcicka 2014a; Czachur 2017).
In Poland, Piotr Filipkowski (2010) drew on Dorson's division. Dunaway, Dorson and Danielson emphasised the interdisciplinarity of oral history, while Bartmiński pointed out that some oral history projects are situated around trans- or multidisciplinarity, but he did not develop this idea (Bartmiński 2014: 11).
A nagy adathalmazokra épülő kortárs dialektológiai és szociolingvisztikai kutatásokat kifejezett antropológiai szemlélet jellemzi. Középpontjukban mindig az emberi közösség áll, amelynek sajátos jellemzői nyelvének és kultúrájának – a szóbeli történetekben tükröződő – vizsgálatával rekonstruálhatók. A nyelvészetileg releváns metaadatokkal kiegészített, jól leírt szövegkorpuszok egyrészt lehetővé teszik a közösség regionális és időbeli változatosságának, másrészt világképének rekonstruálását. A nyelvjárási és regionális változatokat beszélő, sokféle anyanyelvi beszélőből összeállított adathalmazok fontosak az oktatásban és az ismeretek népszerűsítésében, valamint az olyan tényezők szerint elkülönülő különféle társadalmi csoportok belső kommunikációjában, mint az életkor, a lakóhely, a származás, a nyelv, a társadalmi státusz, a nem és így tovább (Roller 2015: 81–82). A nyelvi és kulturális adatok időbeli változásai miatt a nyelvészek által összeállított adathalmazok jobb másodlagos forrásként szolgálhatnak a történelem megértéséhez (vö. Braber and Davies 2016: 106, vö. Puri 2025: 122–123). Leírásaikban a szociolingvisták nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a beszélgetőpartner mit mond, valamint arra, hogyan mondja. Ez a szemléletbeli különbség teszi érdekessé a szóbeli történeti forrásokat a szociolingvisztika számára, a szociolingvista által létrehozott szöveg azonban új minőségű történeti forrássá válhat (Braber and Davies 2016: 106). E két megközelítést ötvöző új cél lehet nem csupán a történelem, hanem mindenekelőtt magának az emlékezetnek a rekonstruálása, amely tükröződik a
5
Page 6
linguistic and textual data (Braber 2025). This means that the focus of both disciplines is not so much on history, but on man and the human community.
A kérdés továbbra is fennáll: milyen volt korábbi kapcsolatuk, és mit merített a szóbeli történelem a folklorisztikából, az etnolingvisztikából és a dialektológiából?
A kutatók megfigyelései a nyelvészeti és kulturális tanulmányokkal való érintkezés több pontjára vezettek. Az alábbiakban ezek közül sorolom fel a legfontosabbakat.
4. TEXTUALITÁS
A szóbeli történettel foglalkozó kutató anyaga a múltról szóló szóbeli szöveg, amely számos sajátos vonással rendelkezik. Ezek közül sokat Bartmiński (2008), valamint az olasz kultúrakutató, Alessandro Portelli szövegei mutattak be (vö. 1997; 2003; 2005). A kutatók többek között az ilyen szövegek hallhatóságát, gesztusosságát, szituativitását, dialogikusságát, változékonyságát és múlékonyságát hangsúlyozták.
A szóbeli szövegek mindig az interakció folyamatában jönnek létre. A szóbeli kommunikáció a dialogikus helyzethez igazodik. Mindig valakihez beszélünk – a párbeszédben ÉN-TE viszony alakul ki. Ezért a szóbeli szövegekben a feladó és a befogadó szerepe váltakozik. Bár a megnyilatkozás monológ formáját is öltheti (ahogyan a szóbeli történeti szövegek gyakran teszik), mindig valakihez szól (Bartmiński 2008b: 15).
A szóbeli történeti szövegek dialogikus jellegét Portelli is hangsúlyozta. Megjegyezte, hogy a szóbeli történeti interjúban kialakuló viszonyok egyike az adatközlő és a kutató közötti párbeszéd. Portelli azonban nem állt meg annál, hogy hangsúlyozza a személyközi kommunikáció szerepét a szóbeli történeti szövegek megalkotásában. Felhívta a figyelmet azokra az egyéb viszonyokra is, amelyek befolyásolják a közlés végső formáját. Ide tartozik a személyen belüli kommunikáció (ÉN-ÉN) és a társadalmi kommunikáció (ÉN-ŐK). A szöveg végső formáját tehát nem csupán a kutatóval folytatott párbeszéd, hanem az emlékezet és a társadalmi-kulturális kontextus is befolyásolja (Portelli 2003: 72–73; 2005: 2–6).
Ezért a szóbeli történeti szövegek társalgáselemzésnek vethetők alá (ÉN-TE viszony), de az egyén (ÉN-ÉN) és a közösség (ÉN-ŐK) szubjektív nézőpontjának rekonstruálására is szolgálhatnak (vö. Wójcicka 2016).
Ezek a szövegjegyek a nagy szövegkorpuszokban is tükröződnek, és lehetővé teszik a közösségek nyelvi és mentális sajátosságainak rekonstruálását (Roller 2015; Braber 2025). Ez a szövegek metaleírásában, valamint a nyelvben tükröződő közösségi jellemzők rekonstruálásában mutatkozik meg (Braber and Davies 2016: 99), olykor mesterségesintelligencia-modellek segítségével (Simmons et al. 2025: 274). A szöveg tehát továbbra is az új kutatások középpontjában áll.
5. NARRATIVITÁS
A narratíva a kortárs humán tudományok tanulmányaiban az egyik leggyakrabban használt fogalom. Mellőzöm az egyes tudományterületeken adott meghatározásainak áttekintését, amelyet már egy másik munkámban elvégeztem (Gocoł 2013: 10–18; lásd még Filar 2014: 13–34), és abból indulok ki, hogy a narratíva jelentéssel bíró, leíró szekvencia formájában megjelenő, cselekmény és idő szerint szerveződő zárt egész, amely képes kognitív funkciót betölteni, valamint a kognitív sémákba és forgatókönyvekbe nyúlni, amelyekben feltárul a szubjektum (Gocoł 2016: 17–18, vö. Barker 2005: 32–33). E fogalom ilyen értelmezése a nyelvészet, az irodalomtudomány, a filozófia, a szociológia és a pszichológia területén végzett sokéves elemzés eredménye.
Alessandro Portelli (2003), Marzena Marczewska (2014), and Anna Niderla (2010) identified narrative as one of the most important features of oral history texts. Historian David Carr (1991) focused not only on narrative patterns but, above all, on the cognitive and social function of stories. This led to historical research turning into linguistics in two
6
Page 7
területeire. Először is nemcsak a szövegek tartalmát, hanem szerkezetét is vizsgálták. Ennek következtében a történeti elemzések a stilisztika, a szövegtan és a nyelvészet eredményeire kezdtek támaszkodni. Másodszor, a történelmet többé nem kizárólag a múlt tanulmányozásaként értelmezték, és a hangsúly a szövegelemzésre helyeződött át. A történészek a múlt tényleges eseményeinek sorrendjét rekonstruálva érdeklődni kezdtek az elbeszélők fogalmi szférájának rekonstruálása iránt is, amelynek átalakulásai történetírási szempontból ugyancsak érdekesnek bizonyultak (vö. Carr 1991). Ez közelebb vitte a történeti kutatást a nyelvészeti elemzésekhez (és a szóbeli történelem antropológiai megközelítéséhez), amelyek a fogalmi szféra elemeinek szövegek alapján történő rekonstruálására összpontosítottak, például a nyelvi világkép vizsgálatára.
Anisa Puri megjegyezte, hogy a szociolingvisztikai kutatás nem kizárólag a szövegre összpontosít; a szöveges adatok elemzésén keresztül inkább az egyén és a közösség személyes tapasztalatát igyekszik rekonstruálni. A szöveget az életúttal összekapcsoló leíró kategória éppen a narratíva, amely lehetővé teszi az életről szóló tudás időbeli elrendezését nyelvi formák segítségével (Puri 2025: 113). Katja Roller szerint – többek között Botkin korábban említett kutatására hivatkozva – a narratív kutatás nemcsak az adott közösség által használt nyelvi eszközök, hanem annak tapasztalatának rekonstruálását is lehetővé teszi, amelynek kifejezésére ezt a sajátos nyelvet használták. Ennek eredményeként a szóbeli történelem narratívái értékes ismeretforrást jelentenek a szociolingvisztika számára, és ha dialektológus vagy szociolingvista dolgozza fel őket, a társadalmi nevelés eszközévé is válhatnak (Roller 2015: 74, 78). Braber és Davies szerint az emlékezés, a narratíva és az identitás kapcsolata kulcsfontosságú a nyelv és kultúra kortárs kutatói számára. Ebben a megközelítésben a források narrativitása az egyén emlékezetének és szubjektív tapasztalatának, valamint azon csoportok tágabb társadalmi tapasztalatának rekonstruálásához ad kulcsot, amelyek a környezet nyelvének közös változatait és közös beszédmintáit használják; ezek történeti kontextusban alakultak ki, és tükröződnek az emlékezetben (Braber and Davies 2016: 99, vö. Braber 2025).
6. SZUBJEKTIVITÁS
Bartmiński (2008), Portelli (2003), Niderla (2010), and Marczewska (2014) emphasised the subjectivity of oral history texts. A natural consequence of recognising the narrative nature of historical sources and studies was the exposition of the subject as a superior category, organising the narrative while simultaneously transcending the text and language itself.
Carr (1991) considered the subject who shaped their own narrative of past events to be the decisive factor in determining the specificity of sources about the past. This subject has its own intentions and assigns desired functions to narrative elements. They function within a specific time and social environment, which contributes to the context of their narrative, determining their point of view and the system of values presented in the text. Their statements are shaped by the narrative patterns they select and modify. Moreover, historical narrative was treated as predefined to a certain extent by the empirical experience of the subject (Carr 1991). This view of historical narrative is close to the linguistic-cultural and anthropological approach.
A szubjektum – akár homo narransként vagy homo loquensként, akár a nyelvet meghaladó kategóriaként értelmezzük – az etnolingvisztika, sőt az egész humán tudomány központi kategóriájává vált. A szubjektum közvetít egy bizonyos (nyelvi vagy nyelvi-kulturális természetű) világképet, és az általa létrehozott szöveg alapján rekonstruálható a fogalmi szféra (Filar 2013: 95–104; Bartmiński 2008b: 168; a nyelvi-kulturális megközelítéshez lásd Anusiewicz et al. 2000).
Mind a nyelv- és kultúratudományokban, mind a történetírásban a konstruktivista megközelítés vált uralkodóvá. Eszerint a szubjektum nemcsak a múltról alkot narratívát, hanem saját identitását (amelyet néha identitásnarratívának neveznek), vagy tágabb értelemben szubjektivitását is. A szubjektum értelmezése a nyelvészetben is megváltozott a
7
Page 8
úgynevezett második kognitív forradalommal. A reprezentációs szubjektum (szimbolikus rendszer, szubjektum-elme) képét felváltja az ökológiai-fenomenális megközelítés; a „szubjektum” fogalma immár azt a környezetet is magában foglalja, amelyet a szubjektumok megtapasztalnak, és amelyben működnek (Muszyński 2008: 80–84). Chris Barker szerint a szubjektum nyelvi-kulturális kutatása arra összpontosít, hogyan válunk azzá, akik vagyunk, miként alakítjuk ki önmagunk szubjektumként való képét, hogyan azonosulunk (és kötődünk érzelmileg) azzal a leírással, amely egy adott csoport vagy kategória (nem, rassz, korcsoport) képviselőjeként mutat be bennünket (Barker 2005: 11–12). Ebben a megközelítésben a szubjektum nem elszigetelt kategória, hanem egy olyan csoport tagja, amely egy tágabb diskurzus vagy diskurzusok keretében alakítja ki az életről szóló narratíváját. Carr koncepciójához hasonlóan kölcsönös reflexív kapcsolat áll fenn egyrészt az önmagáról narratívát alkotó egyén és a csoport, másrészt az egyén és az a csoport között, amelynek diskurzusából és identitásából merít, és amelynek megalkotásában maga is részt vesz.
7. KAPCSOLAT AZ EMLÉKEZETTEL
A szóbeli történelem szövegeinek nyelvészeti és kulturális elemzései egyre inkább összekapcsolódnak a nyelvészeti emlékezetkutatás fejlődésével (vö. Chlebda 2019; Wójcicka 2014a; Czachur 2017). Mivel az elbeszélések eredendően szubjektívek, és a társadalmi diskurzusban jönnek létre, kulcsfontosságúvá vált annak meghatározása, hogy miként viszonyulnak az egyéni és a kollektív emlékezethez.
Marta Wójcicka ezeket a megközelítéseket dezintegráló és integráló irányzatokra osztotta. Az első megközelítés szerint az emlékezet és a történelem különálló kategóriák, amelyeknek semmi közük egymáshoz. Ezt a nézetet fokozatosan felváltották az integráló álláspontok, amelyeket többek között az „új történelem” képviselői hirdettek. E megközelítés hívei ellenezték, hogy az emlékezetet és a történelmet egyetlen kategóriaként kezeljék, vagy egymástól különállónak tekintsék. Ehelyett abból indultak ki, hogy az emlékezetet és a történelmet összetett, többdimenziós kapcsolatok fűzik össze (Wójcicka 2014a: 89–96; 2014b: 24–33, vö. Woźniak 2008).
Katja Roller szerint a nyelvészeti nézőpontú kutatás célja nem a történelmi események rekonstruálása, hanem az egyéni és közösségi emlékezet feltárása – ezt tükrözi az általa vizsgált Millennium Memory Bank korpusza is (Roller 2015: 78). Braber és Davies szerint az emlékezet az elbeszélés stílusában és műfaji elemeiben tükröződik, például abban, hogy a szöveg mennyire telített anekdotákkal, illetve milyen közös tudással és nyelvvel rendelkezik a közlő és a befogadó. Mindez lehetővé teszi az egyéni és kollektív emlékezet rekonstruálását (Braber and Davies 2016: 100, 103).
Mivel az emlékezethez közvetlenül nem férhetünk hozzá, elemzése az emlékek alapján létrehozott szövegek vizsgálatára korlátozódik. Ez újabb közös kutatási területet nyit a nyelvészet és a szóbeli történelem számára.
8. PERFORMATIVITÁS
Az elbeszélés kontextuális és szubjektív jellegéből adódóan szükségessé vált, hogy figyelmet fordítsanak annak előadására is. A történészek már nem csupán az üzenet tartalmát vizsgálták; az is fontossá vált, hogyan formálódott. E terület kutatásának legdinamikusabb fejlődése a szóbeli források emancipációjához kapcsolódott: ekkor merült fel az igény a kommunikációs helyzet nem verbális elemeinek és az elbeszélésre gyakorolt hatásuknak a leírására, ami szükségessé tette a nyelvészeti kutatások alkalmazását (vö. Morrissey 2003; Roller 2015; Marczewska 2014).
9. KÖVETKEZTETÉSEK ÉS VITA
Amint az könnyen belátható, a szóbeli történelemhez kapcsolódó témák bizonyos köre rajzolódott ki, amelyek a nyelvészeti és kulturális tanulmányok szempontjából érdekesek, és elemezhetők
8
Page 9
szövegtani, etnolingvisztikai, narratív, társalgáselemzési, fogalmi vagy emlékezetkutatási megközelítésben. Mindezek a témák szorosabban kapcsolódnak a múltról szóló orális szövegek jellemzőihez, mint az orális történelem bármely pontosan meghatározott keretéhez. Feltételezhető, hogy e különféle megközelítéseket valójában maga a kutatási anyag egyesíti – olyan terület, amely sokkal alaposabban jellemezhető, mint maga az orális történelem.
A kulturális tanulmányok egy adott közösség kultúrájának objektív leírására törekszenek, míg a nyelvészeti tanulmányok célja a nyelv sokoldalú leírása. Belső tagoltságukat különböző nézőpontjaik adják. Közös érdeklődésük a mentális szféra, amely a nyelvi közösség tagjai által osztott világtudást tükrözi. Ennek rekonstruálását nyelvi és szöveges adatok teszik lehetővé. Ezen a ponton találkozik e tudományterületek érdeklődése az orális történelemmel. Első és alapvető kapcsolódási pontjuk maga a szöveg. Az orális történelem valamennyi meghatározása az orális szövegre összpontosít – annak létrehozására, rögzítésére és feldolgozására. Ez az egyedülálló kutatási anyag olyan nyelvi adatok forrása, amelyek lehetővé teszik egy adott közösség világképének rekonstruálását. E jellemzővel különösen azok az aldiszciplínák foglalkoznak, amelyek a szövegeket nyelvészeti szempontból vizsgáló szövegtant, majd azokat a területeket foglalják magukban, amelyek a szövegekből egy meghatározott világképet és egy adott közösség jellemzőit rekonstruálják. A narrativitás rendszerezi a nyelvi és szöveges adatokat, időbeli rendbe kapcsolja őket, és történeti kontextussal ruházza fel azokat. Ezért kulcsfontosságú a közös tudás és a csoportidentitás rekonstruálásában. Emiatt az egyes csoportok sajátos jellemzőit rekonstruáló aldiszciplínák is támaszkodnak rá: a társadalmi (szociolingvisztika), a regionális (dialektológia) vagy a csoportszintű (folklorisztika). A nyelv- és kultúratudományok érdeklődésének középpontjában az egyén (a beszélő személy) és a kollektív alany (a jellemzőkben osztozó csoport) áll. Képük nyelvi és szöveges adatok alapján rekonstruálható, ami a nyelvészeti és kulturális antropológiát egyaránt különösen érdekli. Az orális történeti szövegek alapján rekonstruálják az egyének és csoportok emlékeit. Ez nemcsak az emlékezetkutatás számára lehet fontos, hanem a nyelvészeti és kulturális tanulmányok metszéspontjában álló aldiszciplína, az etnolingvisztika számára is, amely egy csoport világképének rekonstruálására törekszik. Mindezeket a tudományterületeket érdekli a performansz, valamint az a sajátos kommunikációs helyzet, amelyben az orális szöveg létrejön. A performansz kiegészíti az orális történelemre jellemző sajátosságok sorát, mivel a párbeszéd hozza létre magát a kutatási anyagként szolgáló szöveget. A performansz a nyelvészeti és kulturális tanulmányokra jellemző sajátos terepmunkatechnikákhoz kapcsolódik. Az orális történelmet e tudományterületekkel és aldiszciplínáikkal összekapcsoló kulcstémákat az ábra mutatja be.
9
Page 10
Ábra. Az orális történelemhez, valamint a nyelvészeti és kulturális tanulmányok aldiszciplínáihoz kapcsolódó témák
REFERENCES
Anusiewicz Janusz, Dąbrowska Anna, Fleischer Michael 2000: Językowy obraz świata i kultura. Projekt koncepcji badawczej [Linguistic Worldview and Culture: Research Concept Design]. – Język a Kultura 13, 11–44.
Barker Chris 2005: Studia kulturowe. Teoria i praktyka [Cultural Studies: Theory and Practice], tłum. A. Sadza, Kraków: Wydawnictwo UJ.
Bartmiński Jerzy 2008a: O wartościach słowa mówionego [About the Values of the Spoken Word]. – Historia mówiona w świetle etnolingwistyki, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, S. Wasiuta, Lublin: Polihymnia, 9–16.
Bartmiński Jerzy 2008b: Polifoniczność tekstu czy podmiotu? Podmiot w dialogu z samym sobą [Polyphony of the Text or the Subject? The Subject in Dialogue with Itself]. – Podmiot w języku i kulturze, red. J. Bartmiński, A. Pajdzińska. Lublin: Wydawnictwo UMCS, 161–184.
Bartmiński Jerzy 2014: Historia mówiona – interdyscyplinarna i wieloaspektowa [Oral history – Interdisciplinary and Multifaceted]. – Historia mówiona w świetle nauk humanistycznych i społecznych, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, J. Szadura, M. Szumiło, przy udziale J. Kłapcia, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 9–24.
Borowik Czesława 2008: Audiowizualna epoka [Audiovisual Era]. – Historia mówiona w świetle etnolingwistyki, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, S. Wasiuta, Lublin: Polihymnia, 31–34.
Botkin Benjamin 1945: Lay My Burden Down: A Folk History of Slavery, Chicago: Chicago University Press.
Braber Natalie 2025: The role of memory and language in oral histories. – Linguistics and Oral History: Towards an Interdisciplinary Approach, ed. Ch. Fitzgerald, London: Bloomsbury Academics, 5–24. DOI: https://doi.org/10.5040/9781350458260.ch-1.
10
Page 11
Braber Natalie, Davies Diane 2016: Using and creating oral history in dialect research. – Oral History 44(1), 98–107.
Burke Peter 2004: History and Folklore: A Historiographical Survey. – Folklore 115, 133–39.
Carr David 1991: Time, Narrative, and History, Bloomington–Indianapolis: Indiana University Press.
Chlebda Wojciech 2019: O wyzwaniach i zadaniach pamięcioznawstwa lingwistycznego [On the Challenges and Tasks of Linguistic Memory Research]. – LingVaria 14(28), 147–164. DOI: https://doi.org/10.12797/LV.14.2019.28.10.
Czachur Waldemar 2017: Lingwistyka pamięci. Założenia, zakres badań i metody analizy [Linguistics of Memory. Principles, Questions and Method]. – Pamięć w ujęciu lingwistycznym. Zagadnienia teoretyczne i metodyczne, red. idem. Warszawa: Wydawnictwa Uniwersytetu Warszawskiego, 7–55.
Danielson Larry 1996: The Folklorist, the Oral Historian, and Local History. – Oral History: An Interdisciplinary Anthology, eds. D. K. Dunaway, W. K. Baum, 2nd ed, Lanham: AltaMira Press, 187–198 [original work 1980: Oral History Review 8, 62–72].
Dorson Richard 1996: The Oral Historian and the Folklorist. – Oral History: An Interdisciplinary Anthology, eds. D. K. Dunaway, W. K. Baum, 2nd ed, Lanham: AltaMira Press, 283–291 [original work 1972: Selections from the Fifth and Sixth National Colloquia on Oral History, Held at Asilomar Conference Grounds, Pacific Grove, California, November 13–16, 1970, and Indiana University, Bloomington, Indiana, October 8–10, 1971, eds. P. D. Olch, F. C. Pogue, New York: Oral History Association, 40–49].
Dunaway David K. 1996: Introduction: The Interdisciplinarity of Oral History. – Oral History: An Interdisciplinary Anthology, eds. D. K. Dunaway, W. K. Baum, 2nd ed, Lanham: AltaMira Press, 7–22.
Filar Dorota 2013: Narracyjne aspekty językowego obrazu świata. Interpretacja marzenia we współczesnej polszczyźnie [Narrative Aspects of the Linguistic Worldview: Interpreting Dreams in Contemporary Polish], Lublin: Wydawnictwo UMCS.
Filar Dorota 2014: Narracyjność w badaniach interdyscyplinarnych a kategorie narracyjne w semantyce [The Category of Narrative in Interdisciplinary Research and in Semantics]. – Narracyjność języka i kultury, red. D. Filar, D. Piekarczyk, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 13–34.
Filipkowski Piotr 2010: Historia mówiona i wojna. Doświadczenie obozu koncentracyjnego w perspektywie narracji biograficznych [Oral History and the War. Concentration Camp Experience in Biographical Narratives’ Perspective], Wrocław: Fundacja na Rzecz Nauki Polskiej.
Gocół Damian 2013: Historia mówiona w świetle teorii narracji [Oral History in the Light of Theory of Narrative]. – Tekst – kontekst – intertekst, red. J. Szadura, A. Kowalska, O. Kielak, Lublin: Polihymnia, 261–274.
Gocół Damian 2014: Odkrywanie narracyjnej tożsamości w relacjach historii mówionej (na przykładzie narracji Haliny Górskiej) [Discovering Narrative Identity in Oral History Accounts (Based on the Narrative of Halina Górska)]. – Historia mówiona w świetle nauk humanistycznych i społecznych, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, J. Szadura, M. Szumiło, przy udziale J. Kłapcia, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 121–132.
11
Page 12
Gocół Damian 2016: Linguists towards Oral History Texts. Changes within the Meaning of the Term and Research Possibilities. – Acta Humana 7, 47–61. DOI: https://doi.org/10.17951/ah.2016.7.47.
Gocół Damian 2023: Historia mówiona: geneza, rozwój, koncepcje [Oral History: Genesis – Development – Conceptions], Lublin: Wydawnictwo UMCS.
Marczewska Marzena 2014: Językoznawca wobec oral history [The Linguist and Oral History]. – Historia mówiona w świetle nauk humanistycznych i społecznych, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, J. Szadura, M. Szumiło, przy udziale J. Kłapcia, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 133–148.
Morrissey Charles 2003: On Oral History Interviewing. – The Oral History Reader, eds. R. Perks, A. Thomson, new ed., London–New York: Routledge–Taylor & Francis Group, 107–113 [original work 1970: – Elite and Specialised Interviewing, ed. L. A. Dexter, Evanston: Northwestern University Press, 109–118].
Muszyński Zbysław 2008: Koncepcja podmiotu w kognitywistyce [The Concept of the Subject in Cognitive Science]. – Podmiot w języku i kulturze, red. J. Bartmiński, A. Pajdzińska, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 73–86.
Niderla Anna 2010: Historia mówiona a etnolingwistyka [Oral History and Ethnolinguistics]. – Etnolingwistyka 22, 13–27.
Okihiro Gary Y. 1981: Oral History and the Writing of Ethnic History: A Reconnaissance into Method and Theory. – The Oral History Review 9, 27–46.
Pelcowa Halina 2014: Ocalić od zapomnienia – historia mówiona w pracy dialektologa [Saving from Oblivion – Oral History in the Work of a Dialectologist]. – Historia mówiona w świetle nauk humanistycznych i społecznych, eds. S. Niebrzegowska-Bartmińska, J. Szadura, M. Szumiło, przy udziale J. Kłapcia, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 269–282.
Portelli Alessandro 1997: Oral History as a Genre. – Narrative and genre, eds. M. Chamberlain, P. Thompson, London–New York: Routledge, 23–45.
Portelli Alessandro 2003: What Makes Oral History Different. – The Oral History Reader, eds. R. Perks, A. Thomson, new ed., London–New York: Routledge–Taylor & Francis Group, 63–74 [original work 1979: Sulla specificità della storia orale – Primo Maggio 13, 54–60; reprinted from 1991: The Death of Luigi Trastulli and Other Stories: Form and Meaning in Oral History, Albany: State University of New York Press, 45–58].
Portelli Alessandro 2005: A Dialogical Relationship: An Approach to Oral History, „Expressions Annual”, 1–8. https://pdf4pro.com/view/a-dialogical-relationship-an-approach-to-oral-lecf c5.html (retrieved: May 20, 2020).
Puri Anisa 2025: Oral History and Linguistics: Exploring Connections. – Studies in Oral History 47, 106–130.
Ritchie Donald 2003: Doing Oral History: A Practical Guide, 2nd ed, New York: Oxford University Press.
Roller Katja 2015: Towards the 'Oral' in Oral History: Using Historical Narratives in Linguistics. – Oral History 43(1), 73–84.
Simmons Matthew F. et al. 2025: A Meeting of Two Worlds—Oral History and Linguistics: Partnerships, Perplexities, and Potentialities in Researching African American Language. – The Oral History Review 52(2), 273–298. DOI: https://doi.org/10.1080/00940798.2025.2536129.
12
Page 13
Watts Linda S. 2007: Oral History. – Eadem, Encyclopedia of American Folklore, New York: Facts on File, 293–294.
Woźniak Marek 2008: Pamięć a historia. Pamięć miejsca – miejsce pamięci [Memory and History. Memory of Place – Place of Memory]. – Pamięć i miejsce. Doświadczenie przeszłości na pograniczu, red. D. Staszczyk, A. Szymańska, Chełm: Państwowa Wyższa Szkoła Zawodowa, 51–62.
Wójcicka Marta 2014a: Historia mówiona – między historią a pamięcią [Oral History – Between History and Memory]. – Historia mówiona w świetle nauk humanistycznych i społecznych, red. S. Niebrzegowska-Bartmińska, J. Szadura, M. Szumiło, przy udziale J. Kłapcia, Lublin: Wydawnictwo UMCS, 89–105.
Wójcicka Marta 2014b: Pamięć zbiorowa a tekst ustny [Collective Memory and Oral Text], Lublin: Wydawnictwo UMCS.
Wójcicka Marta 2016: Tożsamość w procesie komunikacji [Identity in the Communication Process]. – Artes Humanae 1, 55–67. DOI: https://doi.org/10.17951/artes.2016.1.55.
DAMIAN GOCÓŁ
ORAL HISTORY TOWARDS LINGUISTIC AND CULTURAL STUDIES
Summary
I will begin my review of the state of oral history research within linguistics and cultural studies by examining how the term is understood by representatives of linguistics, ethnolinguistics, and folklore studies.
In this paper, I will focus on the definitional and methodological proposals put forward by, among others, Jerzy Bartmiński, Linda Watts, Gary Okihiro, Dawid Dunaway, Donald Ritchie, Richard Dorson, Alessandro Portelli, Katja Roller, Natalie Braber, Diane Davies, Anisa Puri, Matthew F. Simmons, and David Carr. This will allow me to determine the relationship between these disciplines and oral history. Next, by analyzing specific methods derived from these fields of knowledge and applied to oral history, I will determine whether the definitions developed within linguistics and cultural studies reflect the actual state of research and which linguistic methods are applicable in the field of oral history.
A certain range of themes related to oral history is emerging, interesting from the perspective of linguistic and cultural studies, such as textuality, narrativity, subjectivity, the relationship with memory, performativity. However, all these themes are more clearly linked to the characteristics of oral texts about the past than to any precisely defined framework of oral history. One could hypothesize that what truly unites the various approaches is the research material itself – a much more thoroughly characterized one than oral history itself.
