LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, I LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

AZ ÉSZAKNYUGATI DŪNININKAI NYELVJÁRÁSOK HANGSÚLYA

V. GRINAVECKIS

I. A hangsúly fajtái

A litván nyelv nyelvjárásaiban a szóvégi hangsúly gyengülését vagy eltűnését, valamint a szó elején vagy a szó elejéhez közelebb eső szótagokban való megjelenését (pl.: pagaléis ~ pagalais (Šakyna), lauku,ū ~ laukų (Laukuva), malū-nus ~ malūnus (Lyduokiai)) általában hangsúly-visszahúzódásnak nevezik. Az északnyugati dūnininkai nyelvjárásokban (švdt)¹ a hangsúly bizonyos esetekben szintén a szóvégről a szó elejére húzódik vissza. Fontos megjegyezni, hogy a švdt nyelvjárásban, akárcsak a hangsúlyt visszahúzó más žemaitė nyelvjárásokban, a hangsúly nem egyetlen szótagra összpontosul, hanem több vagy akár az összes szótag között oszlik meg. A švdt hangsúly-visszahúzódásos szavaiban minden szótag hangsúlyos, például: aš,ės ~ ašis, dárb,ū ~ darbų, lá-u.k,ọ ~ laukų, lėd,ū ~ ledų, blėz-d,į-n.g,ą ~ blezdingą, par,ėn,õ.n.t,ę ~ pareinanti. A példákból látható, hogy azok a szótagok, amelyek a köznyelvben (lk) hangsúlyosak, a nyelvjárásban is hangsúlyosak. Ezt a szó végén álló, a lk hangsúlyának megfelelő hangsúlyt ősinek nevezhetjük, mivel — mint később látni fogjuk — ugyanannak a szónak a többi hangsúlyánál régebbi. Így itt ősinek nevezzük azt a hangsúlyt, amely a hangsúly-visszahúzódás előtt volt. A fenti példákban szereplő többi hangsúlyt általában visszahúzott hangsúlynak nevezzük, mivel újonnan jelentek meg a szó eleji szótagokban, és úgy tűnik, mintha a szóvégről húzódtak volna vissza. Így maguk a terminusok (ősi és visszahúzott hangsúly) is a hangsúly-visszahúzódásos szavakban található hangsúlyok eltérő eredetére utalnak. Ugyanabban a szóban nem minden hangsúlyt ejtenek azonos hangerővel: némelyiket gyengébben, másokat erősebben. Azokban a szavakban, amelyekben a hangsúly visszahúzódott, az első szótag mindig erősebb hangsúllyal hangzik, mint ugyanazon szó többi szótagja, ezért ebben az esetben az első szótag viseli a főhangsúlyt. Mivel ez a főhangsúly, amint arról már szó esett, a

¹ Az északnyugati dūnininkai nyelvjárások (švdt) a közép-zsémiai terület délkeleti részét foglalják el, amelyhez Šilalė és Varniai járásai (néhány falu kivételével), Šilutė járásának északkeleti, Priekulė járásának déli sarka, Rietavas járásának délkeleti része, valamint Skaudvilė járás Paėzeris és Košiai környéke tartozik. A švdt területének sarkaiban a következő települések találhatók: Švėkšna, Pavandenė, Varsėdžiai, Ž. Naumiestis. A legfontosabb fonetikai sajátosság, amely a švdt-t a többi dūnininkai nyelvjárástól megkülönbözteti, az affrikáták (č, dž < tj, dj) hiánya a szó hangsúlytalan végén, a balti ā előtt, például: jãute ~ jaučio, mė'dė ~ medžio, pã'tes ~ pačios, stã'tes ~ stačios, de pãč,ūos ~ pačios.

109

visszahúzott, ezért fő-visszahúzott hangsúlynak nevezzük. A hangsúly-visszahúzódásos szavak többi hangsúlyát gyengébben ejtjük, ezért általában mellékhangsúlyoknak nevezzük őket. A mellékhangsúlyok azonban egymással sem egyenértékűek; például a blėzd,ĩːng,ã ~ blezdingą szóban a végső szótag hangsúlya — amint arról fentebb szó esett — ősi, míg a szó végétől számított második szótagé visszahúzott. Ezenkívül ez a két mellékhangsúly (amint később kiderül) nem egyforma erősségű, alattuk eltérő mértékben nyúlnak meg a magánhangzók, és a hanglejtésük is különbözik, ezért külön elnevezést kell kapniuk. Mivel a szó végétől távolabbi mellékhangsúly visszahúzott, erre leginkább a mellék-visszahúzott hangsúly terminus illik. A szóvégi mellékhangsúly ősi, de nem nevezhető mellék-ősi hangsúlynak, mert az ősi állapotban nem volt mellékhangsúly. A mellék-szóvégi hangsúly elnevezés illik rá a legjobban, mivel ez a mellékhangsúly mindig a szó végén áll.

A švdt-ben olyan szavak is vannak, amelyekben a hangsúly ugyanazon a helyen van, mint az lк-ben, például: bùte ~ būti, pavàde ~ pavādė. Korábban már szó esett arról, hogy az ilyen, az lк hangsúlyának helyével egybeeső hangsúlyt réginek nevezik; mivel ebben az esetben a régi hangsúly egyben főhangsúly is, ezért fő-régi hangsúlynak nevezhető. A fő-régi hangsúllyal hangsúlyozott szavakban bizonyos esetekben mellékhangsúly is előfordul, például: dẽrb,ãu ~ dirbau, vỹr,ã ~ vyrai, vãl,ĩːte ~ valyti (valyti). Ebben az esetben, amint a példákból látható, az új hangsúly nem a hangsúly előtti, hanem az azt követő szótagokban jelent meg. A nyelvjárásnak a hangsúly utáni szótagokban kialakult hangsúlya mindig gyengébben ejtődik, mint a fő-régi hangsúly, ezért mellékhangsúly. Hogy meg lehessen különböztetni a fent említett egyéb mellékhangsúlyoktól, áthelyezett mellékhangsúlynak nevezhető, mivel mintegy a szó elejéről a szóvégi vagy a szó végéhez közelebb eső szótagokra helyeződött át.

A švdt-ben tehát öt hangsúlyfajta van: két főhangsúly — a fő-visszahúzott és a fő-ősi —, valamint három mellékhangsúly — a mellék-visszahúzott, a mellék-szóvégi és az áthelyezett mellékhangsúly.

II. A hangsúly-visszahúzás eredete és régisége

1. Az észak-litván nyelvjárásokban (köztük a žemaitis nyelvjárásokban) a hangsúlynak a szóvégről a szó elejére történő visszahúzását leggyakrabban más nyelvek — a lett vagy a kur és zemgalei nyelvek — hatásának tulajdonítják². Az első nézet egyszerűsége miatt első pillantásra vonzónak tűnik, ám ellentmond neki az a tény, hogy a Zarasai vidéki litvánok, akik a lettekkel szomszédságban élnek, nem húzzák vissza a hangsúlyt. A második nézet mellett egy meglehetősen súlyos érv szól: a litván nyelvjárások hangsúly-visszahúzási területe csaknem egybeesik a Litvánia területén élt kur és zemgalei törzsek területével³. A žemaitisok által asszimilált kurok azonban maguk sem rendelkeztek ősidők óta szókezdő hangsúllyal⁴, ezért még ha el is ismerjük a kur hatást, a kérdés megoldatlan marad: azt is bizonyítani kell, milyen ok késztette a kurokat arra, hogy a hangsúlyt a szó elejére helyezzék át. Úgy vélik, hogy ez a hangsúlyozás a kur nyelvbe a

² Archívum Philologicum (a továbbiakban APh), 4, 33, Kaunas, 1933.

³ APh, 4, 33; Die Žemaitische Mundarten (a továbbiakban ŽM), 204, Kaunas, 1930.

⁴ J. Endzelīns, Latviešu valodas gramatika, 32, Rīgā, 1951.

110

az ugor-finn törzsből, a lívektől. Elképzelhető, hogy a kurok a lívektől örökölt szókezdő hangsúly-visszahúzást átadták a žemaitisoknak. Maga a hangsúly-visszahúzás folyamata azonban fokozatosan, bizonyos törvényszerűségek szerint zajlott. A kur hatást legfeljebb a hangsúly-visszahúzási tendencia kialakulásának első ösztönzőjeként tekinthetjük.

K. Jaunius úgy véli, hogy a litván nyelvjárásokban a hangsúly más nyelvek hatásától függetlenül húzódott vissza. Így érvel: „általában azt mondjuk, hogy … a hangsúly „átment”, vagy „átkerült” a végződésből a tő szótagjára. Valójában azonban a hangsúly egyáltalán nem vándorol, és soha nem is helyeződik át; csupán a következő folyamat megy végbe: a régi főhangsúly gyengülésétől függően megerősödik az előtte álló, … emelkedő intonációjú szótag hangsúlya; az intonáció fokozatos erősödése közben nem változtatja meg akusztikai jellegét, ezért a másodlagos-visszahúzott (передневоричное) hangsúly mindig emelkedő intonációjú. A régi főhangsúly gyengülésének és a másodlagos hangsúly erősödésének fokozatosságát az a tény bizonyítja, hogy ha a régi hangsúly hosszú magánhangzón van, akkor az előtte álló szótagban kialakuló fő-másodlagos (hangsúly) megjelenésekor a darbėnai nyelvjárásban nem süllyed a gyengén hangsúlyozott szótagok szintjére, hanem megőrzi korábbi jelentőségének egy részét, másodlagos hangsúllyá válva: vö. például a darbėnai gė.i.sm,iė, žmūon,ūos⁵.”

K. Jaunius elmélete szerint a hangsúly a szóvégről a szó elejére fokozatosan húzódott vissza, kezdetben a hangsúly egy részét a régi helyén, a szó végén hagyva. K. Jaunius állítását számos hangsúly-visszahúzó litván nyelvjárás igazolja. Mindenekelőtt szinte valamennyi hangsúly-visszahúzó žemaitis nyelvjárás (a lett határ egyes helyeitől eltekintve: Akmenė, Vegeriai, Klykholai) még ma is megőrizte a hangsúly egy részét a szó végén. A žemaitisok szomszédságában élő és szintén hangsúlyt visszahúzó nyugati aukštaitisok is őriznek még valamennyi szóvégi hangsúlyt, például: dienà ~ dienà (Krakės), šàka ~ šakà, vàikai ~ vaikai (Šiauliai). Ezek a tények világosan mutatják, hogy az említett nyelvjárásokban a hangsúlynak a szóvégről a szó elejére történő eltolódása még nem fejeződött be.

K. Jaunius hangsúly-visszahúzási elmélete egészen meggyőzővé válik, ha a hangsúly visszahúzását az akutos végződések rövidülésével kapcsoljuk össze.

Prof. J. Endzelynas így nyilatkozott K. Jaunius e gondolatmenetéről: „Jaunius azt bizonyította, hogy ilyen első szótagi hangsúly idegen hatásoktól teljesen függetlenül is kialakulhat.” Ugyanitt Prof. J. Endzelynas saját megjegyzésként még hozzáteszi: „Ez (a hangsúly) a lett alapnyelvben teljesen spontán módon is kialakulhatott, s így a hangsúly először — pontosan úgy, mint egyes litván nyelvjárásokban — a kétszótagú és többszótagú oxitonok rövid végződésű szótagjairól az első szótagra húzódott vissza, majd az első szótagi hangsúly idegen nyelvek hatására általánossá válhatott”⁶.

Jaunius és Endzelynas hangsúly-visszahúzási elmélete röviden a következőképpen foglalható össze: a) először a hangsúly a rövid végződésről a hosszú első szótagra húzódott vissza; b) később az első szótagi hangsúly általánossá válhatott (valószínűleg más nyelvek hatására).

^⁵ К. Явнисъ, Памятная книжка Ковенской губернии на 1898 годъ, 183, Ковна, 1897.

^⁶ J. Endzelins, min. veik., 32.

111

2. Az itt kifejtett elmélet első tételét a nyugati dūnininkai nyelvjárások adatai igazolják:

a) Az alapvető-visszahúzott hangsúly az olyan kétszótagú szavakban, amelyek első szótagja hosszú, a második pedig rövid, erőteljesebben hangzik, mint az összes többi kétszótagú szóban (pl.: bã.u.g,õs ~ baugus, rỹn,į ~ rynį (ryji).

b) Az olyan háromszótagú szavakban, amelyek első szótagja hosszú, a többi pedig rövid, bizonyos esetekben a hangsúly úgy kerül vissza, hogy a többi szótagban nem marad semmiféle nyoma a hangsúlynak (pl.: klýgdama ~ klykdama).

Mindkét esetben az alapvető-visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók megnyúlnak (beleértve az a-t és az e-t is, amikor a kettőshangzók első elemei), és másodlagos-tartós hanglejtésük van. Ebből arra lehet következtetni, hogy a hangsúly visszahúzása itt még a hangsúlyos a és e megnyúlása előtt történt.

c) Az olyan több szótagú szavakban, amelyek utolsó szótagja rövid, az utolsó előtti pedig hosszú, a hangsúly az utolsó előtti szótagra ugyanakkor kerül vissza, mint az első két (a, b) esetben. Ezt mutatja az utolsó előtti szótag azonos hosszúsága, ha mellékes-visszahúzott hangsúlyú (pl.: kẽrmv,ãːr,p,à ~ kirmvarpà).

3. Jaunius és Endzelīns hangsúly-visszahúzási elméletének első tétele kulcs a hangsúly-visszahúzás további fejlődésének meghatározásához is.

A nyugati dūnininkai hangsúly-visszahúzásának történetét nem lehet a többi žemaitai, valamint a kelet-litvániai nyelvjárások hangsúly-visszahúzásától elkülönítve vizsgálni, ezért itt a litván nyelvjárások hangsúly-visszahúzásának néhány általánosabb kérdését is áttekintjük.

A litván nyelvben általában, ha a hangsúly egy régi hangsúly helyét megelőző szótagra kerül, akkor a hosszú szótagban álló új hangsúlynak mindig cirkumflex vagy középső (amely a hangmagasság mozgása szempontjából cirkumflex) hanglejtése van. Ez így van a nyugati dūnininkai és a hangsúlyt visszahúzó északi aukštaitai nyelvjárásokban, pl.: bãltą ~ baltà, bãltos ~ baltõs, lãuku ~ laukù (Šakyna), gýva ~ gyvà, jaũna ~ jaunà (Obėliai). A tengerparti žemaitai nyelvjárásban azonban ez másképp van: ha a hangsúly cirkumflex gyökre kerül vissza, tartós (~ a köznyelvben cirkumflex) hanglejtést kap, pl.: ũːž,ė ~ užį (jelen idő, egyes szám 2. személy, užti), žõːs,ės ~ žąsis (Kretinga), vagy középső (amely csak rövidebb tartós hanglejtés), pl.: lãuk,ã ~ laukai, naũj,ũos ~ naujõs (Salantai); ha a hangsúly akut gyökre kerül vissza, akkor emelkedő (~ a köznyelvben akut) hanglejtést kap, pl.: bãːlt,à ~ baltà, bãːlt,ũos ~ baltõs (egyes számú birtokos eset, baltà) (Kretinga); pẽːrm,ũos ~ pirmõs (egyes számú birtokos eset, pirmà), vėžːž,ĩːs ~ vėžỹs (Salantai).

A tengerparti žemaitai visszahúzott hangsúlyának ez a kettős hanglejtése azt mutatja, hogy a tengerparti žemaitai még akkor húzták vissza a hangsúlyt, amikor az előhangsúlyos szótagokban még kétféle hanglejtést ejtettek: cirkumflexet és akutot. Így arra a következtetésre jutunk, hogy a tengerparti žemaitai még az előhangsúlyos szótagok hanglejtésének egységesülése előtt húzták vissza a hangsúlyt, a többi žemaitai pedig csak azután. Vagyis a tengerparti žemaitai korábban, az összes többi pedig később húzta vissza a hangsúlyt. Amikor eljött az ideje, hogy az előhangsúlyos szótagok akut hanglejtése cirkumflexszé változzon, a tengerparti žemaitai előhangsúlyos hosszú szótagjai már visszahúzott hangsúlyúak voltak, ezért hanglejtésük nem változhatott meg, mivel csak a hangsúlytalan szótagok hanglejtése

112

kiegyenlítődtek: a hangsúly előtti szótagokban a cirkumflex, a hangsúly utániakban pedig a cirkumflex intonáció általánosult, például: kalnai, de kalnus, vėgėlė, de vėgėlės⁷.

Azt, hogy a tengerparti žemaitoknál korábban vonták vissza a hangsúlyt, mint a többi donininkainál és dūnininkainál, a visszavont hangsúllyal ejtett magánhangzók és kettőshangzók nagyobb mértékű megnyúlása is mutatja. Például a dūnininkai kétszótagú, mindkét szótagjukban hosszú szavainak visszavont hangsúlyú intonációja középső, a magánhangzók és kettőshangzók időtartama pedig nem különbözik a hangsúlytalanokétól; például a lãuk,ū̃ ~ laukų, dọn-t,ũ̃ ~ dantų szavak első szótagjainak au, on kettőshangzói ugyanolyan hosszúak, mint ugyanezek a kettőshangzók a hangsúlytalan szótagokban, például: laukā·ms ~ laukāms, donti·ms ~ dantims, a tengerparti žemaitoknál viszont az első kettőshangzó-elem ebben az esetben félhosszú: lᵃ·uk,ũ̃m ~ laukų, dọ·nt,ũ̃m ~ dantų, de laukā·ms ~ laukāms, donti·ms ~ dantims (Salantai).

A fent kifejtettek alapján arra lehet következtetni, hogy a hangsúly visszavonása a žemait nyelvjárások északnyugati részén kezdődött, majd dél felé terjedt. Ezt a következtetést a žemait nyelvjárások alábbi adatai is alátámasztják: a) a donininkai visszavont hangsúlya erőteljesebb, mint a dūnininkaié; b) a dūnininkai nyelvjárási területen északról dél felé haladva a visszavont hangsúly gyengül, míg a nyelvjárásterület déli peremén teljesen összeolvad; c) a donininkai, különösen az északiak, régies hangsúlyú szóvégi magánhangzói gyengébben hangzanak, mint a švdt nyelvjárásban, és a régies (másodlagos-végső) hangsúly kevésbé hallható, például: gràž,õs ~ gražūs, tǭr,ǭ ~ turiu (Salantai).

Mivel a visszavont hangsúly erőssége, valamint az általa megnyújtott magánhangzók és kettőshangzók a hangsúly-visszavonás régiségére utalnak, e mozzanatok alapján feltételezhető, hogy a žemait hangsúlyt K. Jaunius és Endzelynas fent ismertetett elméletével összhangban nem egyszerre, hanem fokozatosan vonták vissza.

Először a rövid végződésről a megelőző hosszú szótagra vonhatták vissza a hangsúlyt, majd a hosszú végződésről hosszú, a rövidről pedig rövid tőre, végül pedig a hosszú végződésről rövid tőre.

A hangsúly-visszavonásnak ezt a két szakaszát a mai litván nyelvjárásokban is megtaláljuk:

a) rövid végződésről az azt megelőző hosszú szótagra, például: malū·nus ~ malūnus, vilkus ~ vilkus (Lyduokiai), laukus ~ laukus, de laukų ~ laukų (Obeliai), dienà ~ dieną, de dienõs ~ dienos (Krakės), gᶦ·va ~ gyvà, merga ~ mergà, ā̇mu ~ einù, de miškū· ~ miškų, rā·n,k,à ~ rankà, vā·i-k,ùs ~ vaikus, de šakà ~ šaką, vaikā· ~ vaikai (Kražiai);

b) hosszú cirkumflexes és rövid végződésről az azt megelőző hosszú, illetve rövid szótagra, például: lᶦ·g,uos ~ lygios, áukšt,uos ~ aukštos, šāk,uos ~ šakos (Darbėnai), ośn̄s ~ usnīs, šāk ~ šakà (Šeduva).

4. A švdt nyelvjárásban a hangsúly-visszavonás régiségéről nemcsak a visszavont hangsúllyal hangsúlyozott hosszú szótag folyamatos vagy középső intonációja tanúskodik, hanem a nyelvjárás egyéb adatai is. Mindenekelőtt a végződés rövidülése. Amint már szó volt róla, a hangsúlyt nem a szó végétől számított második vagy további szótagról vonták vissza, hanem ezekben az esetekben,

⁷ Plg. K. Būga, Lietuvių kalbos žodynas, XIX, Kaunas, 1924.

8. Kalbotyros klausimai

113

amikor a szóvégi és a szó végétől számított második szótag a szóvég rövidülése miatt egyetlen szótaggá olvadt össze, a hangsúly a szó végéhez képest eredetileg második szótagról is visszahúzódott, például: grįb,əks ~ grybukas, kėrt,ęks ~ kirtikas, viėž,əks ~ vėžiukas. Itt nem annyira maga a hangsúly-visszahúzódás fontos, mint inkább a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók hosszúsága, valamint intonációja. Ha a hangsúly a nyelvjárásban meg nem rövidült szóvégből húzódott vissza, amelyben az ősi hangsúly rövid magánhangzón volt, akkor a hosszú szótagra visszahúzott hangsúlynak mindig nyújtó intonációja van, a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók pedig megnyúltak, például: grīb,əš ~ grybus, lā.u.k,əš ~ laukus; a fent említett esetben viszont, amikor a szótaghosszúság aránya pontosan ugyanilyen (— ∪), a visszahúzott hangsúlynak középintonációja van, az általa hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók pedig ugyanolyan hosszúak, mint a hangsúlytalan szótagban (például: grībō.ka ~ grybuką, kėrtē.ka ~ kirtiką, viėžčē.ms ~ vėžiams). Mit mutat a visszahúzott hangsúly intonációjának, valamint a magánhangzók és kettőshangzók megnyúlásának ez az eltérése azonos szótaghosszúsági arányú (— ∪) szavakban? Ha mindkét szótagjukban hosszú példákat veszünk, azt látjuk, hogy a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozott szótagok hosszúsága és intonációja pontosan ugyanolyan, mint a vizsgált, lekopott szóvégű példákban (például: lāuk,ū ~ laukų és lāuk,ōks ~ laukiukas; kīm,ū ~ kiemų és kīm,ōks ~ kiemūkas). E példákban mind az elsődleges-visszahúzott, mind a mellékes-szóvégi (ősi) hangsúly erőssége teljesen megegyezik, a szótaghosszúsági arány különbsége ellenére. Mindabból, amit itt elmondtunk, kiderül, hogy amikor a hangsúly a rövid szóvégi szótagról az előtte álló hosszú szótagra húzódott, a szóvégi szótag még nem olvadt össze az előtte állóval (más szóval a laukiukas még nem alakult át laukus alakra). Ha a hangsúly rövid szóvégi szótagról az előtte álló hosszú szótagra való áthúzódása idején már laukus lett volna, ma lā.u.k,ōks alakban ejtenék, éppen úgy, mint a lā.u.k,əš ~ laukus alakot. Következésképpen a szóvég az első, a hangsúlynak a szóvég felől a szó eleje felé történő elmozdulási szakasza után rövidült meg. Mire sor került a hangsúly szó eleje felé történő elmozdulásának második szakaszára, a szóvég már megrövidült, tehát a hangsúly egyidejűleg húzódott vissza a laukų és a laukiuks szóban. Ugyanekkor a hangsúly a rövid szóvégi szótagról az előtte álló rövid szótagra is visszahúzódott, mind a nyelvjárásban meg nem rövidült szóvégből, mind pedig a szó végén álló két szótagból a szóvég rövidülése következtében újonnan létrejött szótagból (például: šāk,à ~ šaką, klāb,āts ~ klebatas). Ezt a visszahúzott és a mellékes-szóvégi (ősi) hangsúly erősségének foka, valamint más nyelvjárások adatai mutatják.

5. K. Būga a hangsúly-visszahúzódás régiségéről ezt írja: „Az a, e, i, u magánhangzókat, amelyek hangsúly alatt a žemaitiai és a keleti aukštaitiai (északi) nyelvjárásokban félhosszú magánhangzókká válnak, a litvánok a visszahúzott hangsúly alatt röviden ejtik: a. šàkō, šnėkō, l’ęgō (Pnv.), l’og Dvd., gòdù || ž. šàkà, šnėkō „šneku“, lėgà, gòdù Skd. gudīn Mžk.”

A magánhangzó rövidsége azt mutatja, hogy a hangsúly csak egészen nemrég húzódott vissza ide⁶⁸.

A žemaitiai nyelvjárásokban azonban, a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyúlásának idején, a visszahúzott hangsúly (amely akkor természetesen még gyengébb volt, mint ma) már jelen lehetett, de gyengesége miatt a rövid magánhangzókat nem feltétlenül nyújtotta meg. Ezt mutatja

⁸ K. Būga, min. veik., LI.

114

az a tény, hogy az elsődleges-ősi hangsúly alatt álló rövid magánhangzók sem nyúlnak meg (a hangsúlyt többnyire visszahúzó dūnininkainál csak az e, o, a dounininkai északi nyelvjárásaiban pedig az a, e, ẹ, o), azokban az esetekben, amikor mellékes-előretolt hangsúly jött létre, amely meggyengítette az elsődleges-ősi hangsúlyt. A magánhangzó rövidsége csupán azt mutatja, hogy a visszahúzott hangsúly később került rá, mint amikor a rövid szóvégi szótagról a hosszú szótagra húzódott át; abban az esetben a kettőshangzók összetevőit alkotó rövid magánhangzók megnyúltak. Következésképpen azokban a hosszú szótagokban, amelyekre a hangsúly rövid szótagról húzódott vissza, a rövid magánhangzók hangsúly alatti megnyúlásának idején a visszahúzott hangsúly már elsődlegessé vált. A rövid szótagokban a rövid magánhangzók megnyúlásának idején a visszahúzott hangsúly lehetett jelen (gyenge formában), de hiányozhatott is. A magánhangzó hossza ezt nem mutatja.

A hangsúlynak a hosszú szóvégi szótagról a szó végétől számított második rövid szótagra való legkésőbbi áthúzódását csak e visszahúzott hangsúly leggyengébb ejtésével és más ejtésváltozatok adataival lehet bizonyítani.

A többszótagú szavakban a visszahúzott hangsúly feltehetően a szó végétől számított harmadik és további szótagokban később alakult ki, mint a hangsúly-visszahúzódás első szakaszában. Erre a hosszú szótagok középintonációja, valamint a meg nem nyúlt magánhangzók és kettőshangzók utalnak.

6. A hangsúlynak a szó végéről való elhúzódása valószínűleg elválaszthatatlanul összefügg a szóvég gyengülésével, eltűnésével és rövidülésével. Ezt mindenekelőtt az a tény mutatja, hogy azok a nyelvjárások, amelyekben a hangsúly visszahúzódik, a szóvégeket is rövidítik; továbbá azok a nyelvjárások, amelyekben a hangsúly jobban húzódik vissza a szó eleje felé, a szóvégeket is jobban rövidítik (például Mūsų upynas), míg azokban, amelyekben a hangsúly kevésbé húzódik vissza, a szóvégek is kevésbé rövidültek meg (például Šiauliai, Krakės).

Ez részben megmagyarázza, miért tűnik el a hangsúly mindenekelőtt a rövid szóvégről. Hiszen éppen a rövid szóvég az, amely a nyelvjárásokban elsőként gyengül, tűnik el, és el is tűnt. Azt, hogy a hangsúly szóvégről a szó eleje felé való elmozdulása összefügg a szóvég eltűnésével, az is mutatja, hogy a hangsúly csak a szóvégből húzódott a szó eleje felé. Nem szóvégi szótagról – még ha rövid is – nem húzódott át az előtte álló hosszú szótagra, például: druobó.le ~ drobùle, augė.na ~ augino.

K. Jaunius fent idézett, a hangsúly-visszahúzódásról szóló fejtegetésében a következő állítás szerepel: „a régi elsődleges hangsúly gyengülésével összefüggésben megerősödik az előtte álló szótag hangsúlya”. A szóvégi hangsúly gyengülését világosan mutatja az akutusos szóvégek rövidülése. Mint tudjuk, egyes cirkumflexes szóvégek megrövidültek, mások pedig cirkumflexes intonációra változtatták akutusos intonációjukat. A litván nyelvjárásokban az akutusos szóvégek nem egyforma mértékben rövidültek meg. A nyugati aukštaitiaiak, a középső nyelvjárás beszélői, a dzūkai, a keletiek nagy része és a délnyugati žemaitiaiak a hosszú akutusos szóvégek helyén rövid magánhangzókat ejtenek, akárcsak a köznyelvben, például: baltà (<*baltā, vö. baltóji), sausà (<*sausā), visà (<*visā). A dounininkai žemaitiaiak többsége, valamint az északi dūnininkai a hosszú akutusos magánhangzókból eredő szóvégi magánhangzókat gyengébben, némileg redukáltan ejtik, például: bá.lt,á ~ baltà, rõ.n.kã ~ rankà, sã.u.s,á ~ sausà (Kretinga). A donininkai žemaitiaiaknál ezek a magánhangzók alig hallhatók, például: sã.us ~ sausà, rãs ~ rasà, ʒẽs ~ visà (Priekulė). A Šeduva környéki pontininkai keletieknek már egyáltalán nincsenek akutusos szóvégi magánhangzóik, például: bált ~ baltà, rãs ~ rasà, šák ~ šakà.

115

Ily módon a hosszú akut (hangsúlyos és hangsúlytalan) végződések rövidülése az egész litván nyelvre jellemző. A röviddé vált hosszú akut végmagánhangzó a litván nyelv egyes nyelvjárásaiban továbbra is rövidült és kopott, ezért baltà > bá·l̥t,a (Kretinga). K. Jaunius szavaival élve itt az ősi véghangsúly meggyengülésével megerősödött az előtte álló szótag hangsúlya. A hangsúly nélkül maradt magánhangzónak még gyorsabban kellett eltűnnie, így a baltà alakból végül csak a balt maradt meg (Šeduva). Következésképpen az akut végződések rövidülése hozzájárult a szóvégi hangsúly eltűnéséhez, másképpen mondva a rövidülő hangsúlyos akut végződések arra késztették a hangsúlyt, hogy a szó eleje felé húzódjon.

A hosszú szótagokat erősebb hanggal ejtjük, és az erősebb hanggal ejtett szótagot nevezzük hangsúlyos szótagnak. Mivel a hosszú szótag kiejtése erőteljesebb, a hangsúly könnyebben kerülhetett át egy rövid szótagról egy hosszúra (például: baltà > bā·l̥t,ā), mint egy rövidről egy másik rövidre (például: šakà > šàk,à). Ezt szem előtt tartva könnyen megérthetjük, miért vonták el először a hangsúlyt a rövid végződésről az előtte álló hosszú szótagra, és csak ezt követően a rövid végződésről az előtte álló rövidre, valamint a hosszú végződésről az előtte álló hosszú szótagra; legkésőbb pedig a hosszú végződésről az előtte álló rövid szótagra.

A későbbi hangsúlyelvonásról szólva (a rövid végződésről az előtte álló rövid szótagra, a hosszú végződésről pedig az előtte álló hosszú szótagra, továbbá a hosszú végződésről az előtte álló rövid szótagra), figyelembe kell venni a korábbi hangsúlyelvonás (a rövid végződésről az előtte álló hosszú szótagra) analógiáját is, amely kétségtelenül szintén hozzájárult ahhoz, hogy az első szótag hangsúlya általánossá váljon⁹.

Itt még meg kell említeni a hangsúlytalan végződések rövidülésének és eltűnésének a hangsúlyosakra gyakorolt hatását is. Hiszen kétségtelenül a hangsúlytalan végződések gyorsabban rövidültek, a hangsúlyosak pedig lassabban. Ezt a nyelvjárási adatok is mutatják: például a kretingai dūnininkai nyelvjárásban a hangsúlytalan akut végződések magánhangzói jobban lekoptak, mint a hangsúlyosakéi (például: bá·l̥t,a ~ baltà és šārk,a ~ šárka). A hangsúlytalan végződések gyorsabb eltűnése a hangsúlyosak rövidülését is meggyorsíthatta, s ezáltal hozzájárulhatott a hangsúly elvonásához.

Következésképpen az akut végződések rövidülése lehetett az egyik legfontosabb tényező a hangsúly elvonásában. A kurusok valószínűleg csak magát a hangsúlyelvonásra irányuló tendenciát hagyták a žemaitok örökül.

A szóvégtől számított második hosszú szótag kiejtésének megerősödését (ha a végső szótag rövid) meggyőzően mutatják egyes litván nyelvjárások, amelyekben nem vonják el a hangsúlyt. Például Ignalina környékén így ejtik: vienà, de ve.nõ˙s, dienà, de de.nõ˙s. Mire utal a kettőshangzó rövidülésének elmaradása abban az esetben, ha a végződés rövid? Nyilvánvaló, hogy itt is K. Jaunius törvénye érvényesül. A végződés hangsúlyos magánhangzójának megrövidülése és ezáltal hangsúlyának gyengülése megerősítette az előtte álló hosszú szótag kiejtését, ezért az ie nem vált egy magánhangzóvá. Minden más esetben az ie a vizsgált nyelvjárásban hangsúlytalan lévén egy magánhangzóvá vált, és megrövidült.

III. A hangsúly elvonásának régisége

A mellékes-elvont hangsúly a švdt nyelvjárásban, a többi žemaiti nyelvjáráshoz hasonlóan, csak hosszú szótagokban fordul elő (ha rövid magánhangzóra került, az többnyire megnyúlt). E hangsúlytípus kialakulásának magyarázatára már alkalmas

⁹ Plg. J. Endzelīns, min. veik., 32.

116

az említett K. Jaunius-féle elmélet a visszahúzott hangsúly kialakulásáról, csakhogy a tárgyalt esetben a hangsúly saját helyéről való elmozdulása a visszahúzással ellentétes irányban ment végbe. A visszahúzott hangsúly, mint tudjuk, hangsúly előtti szótagokban alakult ki (vagyis a hangsúly a szó végéről a szó elejére került: ←—), az áthelyezett hangsúly viszont utóhangsúlyos szótagokban (itt a hangsúly a szó elejéről a végére került: —→). Feltételezhető, hogy az áthelyezett hangsúly a visszahúzotthoz hasonlóan először azokban a szavakban alakult ki, amelyekben az elsődleges-ősi hangsúly rövid szótagokra esik. Erre utal az a tény, hogy ebben az esetben a mellékes-áthelyezett hangsúly erősebb, és az alatta álló magánhangzók, illetve kettőshangzók jobban megnyúltak, mint azokban a szavakban, amelyekben az ősi hangsúly hosszú szótagokon van, például: (1) lėp̄ām ~ lipama (lipame), d̄ė̄sės ~ didžiasis, rė̄zd̄āms ~ risdamas, de (2) nē̄š̄t̄ī ~ nešant, auḡām ~ augama (augame), d̄ūb̄ēls ~ dōbilas. Az első esetben (1) a mellékes áthelyezett hangsúllyal hangsúlyozott magánhangzók és kettőshangzók időtartama ugyanolyan, mint a visszahúzott hangsúllyal hangsúlyozottaké, ahol a hangsúly rövid szótagról hosszúra húzódott vissza; a második esetben (2) viszont a magánhangzók ugyanolyan hosszúak, mint a hangsúlytalanok, a kettőshangzók első eleme pedig kissé rövidebb, mint a fő-ősi hangsúllyal és törő hanglejtéssel hangsúlyozott kettőshangzóké, de hosszabb, mint a félig hosszúaké.

A mellékes-áthelyezett hangsúly kialakulásának korát más žemait nyelvjárások segítenek meghatározni. A dūnininkai a mellékes-áthelyezett hangsúlyú szavakat, amelyekben az ősi hangsúly az a-ra, e-re esik, így ejtik: nākt̄ė̄i ~ naktie (nakčiai), vėst̄ė̄s ~ vesties (Kretinga), míg a švdt-ben ugyanezeket a szavakat nākt̄į̄ ~ naktie, vēst̄į̄s ~ vesties alakban ejtik. Vagyis a dūnininkai esetében az itt fő-ősi hangsúlyos a, e rövid, a švdt-ben viszont hosszú. Ebből arra lehet következtetni, hogy a dūnininkai mellékes áthelyezett hangsúlya még azelőtt alakult ki, hogy a rövid a, e hangsúly után megnyúlt volna. A mellékes-áthelyezett hangsúly kialakulása után az emiatt meggyengült fő-ősi hangsúly már nem tudta megnyújtani ezeket a magánhangzókat. A švdt mellékes-áthelyezett hangsúlya az a, e megnyúlása után alakulhatott ki.

A ę, ǫ (~ į, u) magánhangzók mind a dūnininkai, mind a švdt nyelvjárásban megnyúltak fő-ősi hangsúly alatt (pl.: kė̄ta ~ kitą, s̄ōva ~ siūvo), de azokban a szavakban, amelyekben mellékes-áthelyezett hangsúly van, ezek a magánhangzók rövidek maradtak (pl. švdt: stė̄pr̄ē ~ stipriai, sōkr̄ē ~ šūkriai; Kretinga: lėp̄ām ~ lipama (lipame), b̄ūv̄uom ~ būvoma (buvome). Vagyis mind a dūnininkai, mind a švdt mellékes-áthelyezett hangsúlya a ę, ǫ megnyúlása előtt alakulhatott ki.

Az a, e magánhangzók ősi-főhangsúlyos helyzetben való megnyúlása a mellékes-áthelyezett hangsúlyú szavakban, valamint e hangsúlyok eltérő erőviszonya a švdt területén (és a dūnininkai nyelvjárásokban is) arra utal, hogy az áthelyezett hangsúly a visszahúzotthoz hasonlóan előbb az északi žemait nyelvjárásokban alakult ki, később pedig a déli nyelvjárásokban is elterjedt.

HANGSÚLY AZ ÉSZAKNYUGATI DŪNININKAI NYELVJÁRÁSOKBAN

В. З. ГРИНАВЯЦКИС

Összefoglalás

Az északnyugati dūnininkai nyelvjárások (ÉNyDNy) abban különböznek a többi dūnininkai nyelvjárástól, hogy a régi hosszú ā előtt, hangsúlytalan szóvégi helyzetben nincs affrikátájuk.

Az ÉNyDNy-ban, akárcsak más žemait nyelvjárásokban, amelyekben a hangsúly a szó végéről a szó elejére kerül, öt különböző hangsúlytípus van: elsődleges ősi (vėsims ~ visiems), elsődleges visszahúzott (ā.u.kst,à ~ aukštà), mellékes visszahúzott (blėzd,įn.g,à ~ blezdingà), mellékes áthelyezett (vīr,ā ~ výrai) és mellékes végső (àc,ā.r.g,à ~ atsargà). A hangsúlytípusok a hangsúly eredete és a hangsúlyos szótag kiejtésének ereje alapján különülnek el.

A hangsúly visszahúzásának két szakasza különíthető el. Kezdetben a hangsúly-visszahúzás csak azokban a szavakban ment végbe, amelyeknek rövid vagy eredetileg hosszú, erős kezdőhangú végződésük volt, és amelyekben az előző szótag hosszú; később minden más esetben is.

A szóvégi hangsúly eltűnését előidéző legfontosabb tényezők egyike a végződések redukciója (különösen az erős kezdőhangúaké).

A hangsúly-visszahúzás a žemait nyelvjárások elterjedési területének északnyugati részén kezdődött, és innen terjedt délre és keletre. Erre utal az a tény, hogy a tengerparti žemaitoknál a visszahúzott hangsúly megőrizte az ősi erős kezdőhangú hanglejtést (bál.t,à ~ baltà, Kretinga). Ez azt jelenti, hogy a tengerparti žemaitok akkor helyezték a hangsúlyt a szó elejére, amikor a hangsúly előtti hosszú szótagokban még az erős kezdőhangú és az erős végződésű hanglejtés egyaránt használatban volt. A többi žemait a hangsúlyt csak azután helyezte át a szó elejére, hogy a hangsúly előtti hosszú szótagokban általánossá vált az erős végződésű hanglejtés (bā.l.t,à ~ baltà, Laukuva).

A hangsúly utóhangsúlyos szótagokra való áthelyezése szintén az északnyugati žemait nyelvjárásokban kezdődött. Erre utal az a, e magánhangzók hosszúsága fő-ősi hangsúly alatt, a mellékes áthelyezett hangsúlyú szavakban (vā.k,ā.rs ~ vākaras, Kretinga és vā.k,ā.rs ~ vākaras, Laukuva).