BALTŲ KALBŲ VEIKSMAŽODŽIO TYRINĖJIMAI

LIETUVOS TSR MOKSLŲ AKADEMIJA

RECENZIÓK

J. Kazlauskas, A litván nyelv történeti nyelvtana (hangsúlyozás, főnév, ige), Vilnius, 1968, 414 o.

Minden nyelvnek hosszabb vagy rövidebb története van, amelyben nagymértékben az egész nép történelme is tükröződik. A nyelv megtett útját a szavak és a nyelvtani formák eredetének és fejlődésének megismerése tárja fel. Ezért az anyanyelv etimológiai szótárának és történeti nyelvtanának elkészítése minden nép nyelvészei számára az egyik legfontosabb feladat. Ezek az alapvető munkák azonban nem készülhetnek el a régi írott források és a mai nyelvjárások bőséges tényszerű anyaga, számos részletes előkészítő kutatás, valamint magas képzettségű, széles körű nyelvészeti műveltséggel rendelkező tudósok nélkül. Ezen és más okokból ma viszonylag kevés nyelvnek van megírt etimológiai szótára és történeti nyelvtana.

A litván nyelv archaikus jellege és gazdagsága miatt már a XIX. század közepétől felkeltette, és mindmáig vonzza a világ számos nyelvészének figyelmét. Ez idő alatt számos tanulmány született a litván nyelv történetének egyes kérdéseiről, és nem kevés összefoglaló munka jelent meg; ezek közül különösen említést érdemelnek az utóbbi évtizedekben napvilágot látott művek: a Nyugat-Németországban kiadott Ernesto Frenkel „A litván nyelv etimológiai szótára”¹, a neves lengyel nyelvész, Jan Otrębski háromkötetes „A litván nyelv nyelvtana”² című műve, az Osloi Egyetem professzora, Kristian S. Stang „A balti nyelvek összehasonlító nyelvtana”³ című munkája és mások.

Az utóbbi években a litván nyelvészek is jelentős hozzájárulással gazdagították anyanyelvük kutatásának tárházát. Az egyik legfontosabb munkájuk Jonas Kazlauskas, a korábbi Vilniusi Állami V. Kapsukas Egyetem professzorának „A litván nyelv történeti nyelvtana” című műve — az első ilyen nyelvtan, amely litván nyelven íródott. Nagy ajándék mindazoknak, akik érdeklődnek a lituanisztika iránt, különösen pedig a köztársaság felsőoktatási intézményei filológushallgatóinak.

J. Kazlauskas könyve nem más hasonló nyelvtanok követése vagy ismétlése. Érett és rendkívül eredeti mű, amelynek nyelvészeti adatanyagát több mint egy évtizednyi gondos, megfeszített munkával gyűjtötték össze, és amelynek felvetett problémáit kutatták. J. Kazlauskas e mű alapjait azzal vetette meg, hogy a litván nyelv történeti fonetikájának, fonológiájának és morfológiájának különféle kérdéseiről több tucat tanulmányt közölt

¹ E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg – Göttingen, 1955–1965.

² J. Otrębski, Gramatyka języka litewskiego, t. III (Nauka o formach), Warszawa, 1956; t. I (Wiadomości wstępne. Nauka o głoskach), Warszawa, 1958; t. II (Nauka o budowie wyrazów), Warszawa, 1965.

³ Chr. S. Stang, Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo – Bergen – Tromsø, 1956.

239

olyan tanulmányok, amelyekre ma számos nép baltisztikával foglalkozó nyelvészei támaszkodnak. Rövid idő alatt kedvező fogadtatásra és érdeklődésre talált a „Lietuvių kalbos istorinė gramatika” (A litván nyelv történeti nyelvtana) is. 1971-ben a szerzőnek ezért posztumusz Köztársasági Díjat ítéltek oda.

A nyelvtan három fő fejezetből áll.

Az első fejezetben (5–122. o.) részletesebben tárgyalja a litván nyelvi hangsúly és hanglejtés jellegét, a hangsúly dialektusokban való visszahúzódását és ennek okait, valamint a mai litván hangsúlyozást kialakító legfontosabb törvényszerűségeket. Jelentős teret kap a litván névszók hangsúlyozási paradigmáinak kialakulása, illetve ezeknek más indoeurópai nyelvek hangsúlyozási paradigmáival való kapcsolata. A litván akcentológiát számos új eredménnyel gazdagítja az igekötős igék régi hangsúlyhelyének meghatározása, a mozgó hangsúlyozású igék paradigmáinak rekonstrukciója, valamint a melléknévi igenevek, a visszaható és egyéb igealakok hangsúlyozása történetének feltárása is. A fejezet az akut végződések és az indoeurópai ē litván nyelvi sorsának tárgyalásával zárul. J. Kazlauskas a litván hangsúlyozás fejlődéséről alkotott eredeti koncepcióját a mai dialektusok különböző hangsúlyrendszereinek fonológiai elemzésére alapozza. A hangsúly bizonyos esetekben a végződésről való visszahúzódása, a szóvégi hosszú magánhangzók megrövidülése, az említett ē litván nyelvi reflexuma, valamint számos más hangtani jelenség, amelyeket eddig rendszerint egymástól elszigetelten vizsgáltak, a nyelvtan szerzője szerint csupán a teljes litván nyelvi morfonológiai rendszer változásának egyes láncszemei. Mindezeket a jelenségeket magának a hangsúlytípusnak a fejlődésével, a melodikus hangsúlynak dinamikus hangsúllyá alakulásával és a kvantitatív hangsúly elemeinek erősödésével kapcsolja össze: „az akut végződések megrövidülése vagy cirkumflexszé válása a dinamikus szóhangsúly kialakulásával magyarázható; ez a litván nyelv későbbi fejlődése során (a dialektusokban) egyre inkább meghonosodik, illetve kvantitatív hangsúllyá válik” (108. o.). Magától értetődik, hogy e tételek alaposabb alátámasztásához rendkívül fontosak lennének a különböző dialektusok hangsúlyának és hanglejtésének átfogó és megbízható kísérleti vizsgálatai, amelyekből a litván dialektológiában sajnálatos módon mindmáig igen nagy hiány van.

A nyelvtan második fejezete (123–286. o.) a főnévragozás történetével foglalkozik. Áttekinti a nem, a szám és az eset kategóriáját, részletesen bemutatja valamennyi főnévi tőtípus történeti fejlődését, valamint az egyes tőtípusok eltűnését vagy más tőtípusokba való átmenetét. Különösen részletesen és érdekfeszítően tárgyalja az egyes számú részes eset, a helyhatározói esetek, valamint a többes számú részes és eszközhatározói eset alakjainak fejlődését. J. Kazlauskas az itt érintett kérdések kutatására fordította idejének és erejének legnagyobb részét. Ennek következtében a főnévi morfológiát tárgyaló fejezet talán a legrészletesebb: ebben található a legtöbb adat a régi litván írásokból és a mai dialektusokból, következtetései és állításai pedig sok esetben nem adnak okot kételyre. Igaz, a főnévi morfológia egyes jelenségeinek magyarázatai mégis hipotetikusak, és feltehetőleg a nyelvészek vitatni fogják őket. Példaként említhetők azok az namie, orie típusú alakok, amelyeket mindeddig a régi helyhatározói eset maradványainak tartottak, a nyelvtan szerzője szerint azonban „határozószók, nem pedig valamely kihalt esetalak maradványai” (136. o.; a 160. oldalon e tekintetben kevésbé kategorikusan fogalmaz: „a legvalószínűbb, hogy ezek az alakok soha nem voltak esetalakok, hanem korábban bizonyos határozószói alakok voltak, amelyeket később posztpozíciókkal kezdtek használni. Egyes tőtípusok posztpozíció nélküli alakjai pedig a dialektusokban eseti funkciót is betölthettek.”). Kétségbe vonható a szerzőnek az az állítása is, amely abszolutizálja a helyhatározói viszony porosz nyelvben való kifejezését

240

„en (an) elöljárószóval és részes vagy tárgyesettel” (136. o.). Hiszen a porosz nyelv írott emlékeit (amelyek adataira támaszkodnak) ismert okokból erősen befolyásolhatta az akkori német nyelv. E nyelv hatásával (csak jóval újabb keletűvel) kell kétségkívül magyarázni a Nidojéban az inesivuszi jelentésben használt į + tárgyeset szerkezetet is; a szerző ezt más helyek mellett azért említi, hogy a litván nyelvjárásokban analógiát keressen feltevése alátámasztására, „miszerint a porosz nyelvben a en + részes esetet és a en + tárgyesetet korábban jelentés szerint különböztethették meg: az en + részes eset helyben tartózkodást, az en + tárgyeset pedig irányt jelentett” (136. o.). További eseteket is említhetünk, amikor az állításokat olyan adatok támasztják alá, amelyek a gramatikában foglaltaktól eltérően is értelmezhetők. Például a Bagaslaviškis, Gelvonys és Pabaiskas környéki egyes számú inessivusi alakok káili, móli (az aký, pirtý mellett) -ij végződése nemcsak az -ij(e) alakból (156. o.) származhat, hanem az ott hangsúlytalan helyzetben megrövidült -yj(e) alakból is. Továbbá az említett példák között szereplő egyes számú inessivusi kártij alakot kártę formára is átírhatnánk, mivel e vidék nyelvjárásában a gyöki hangsúlyú i-tövű nőnemű szavak ē-tövű ragozásúvá váltak (vö. még egyes számú nominativusban: žēmė ~ žēmėj, egyes számú inessivusban: žēmij ~ žēmėj).

A főnévi morfológia egyes dialektális tényeit, amelyek eredetéről az utóbbi évtizedekben sok ellentmondásos vélemény látott napvilágot a nyelvészek körében, J. Kazlauskas nemcsak nem tárgyalja, hanem meg sem említi. Ilyen az o-tövű főnevek egyes számú részes esetének -ai végződése⁴, az a-tövű főnevek olyan egyes számú eszközhatározói alakjai, mint a rankai, „(a) kezet” típusú alak, és így tovább.

A harmadik fejezet címe (287–404. o.) — „Az igetörténetből” — arra utal, hogy a nyelvtan nem törekszik e rendkívül összetett szófaj alaki fejlődésének teljes körű bemutatására. A kiválasztott kérdések — a személyragok fejlődése, valamint a jelen, múlt és jövő idő, a felszólító és a feltételes mód kialakulása és története — azonban lényegében feltárják a litván igeragozás rendszerét. J. Kazlauskas a fejezet elején, az indoeurópai ige fejlődésének általános vonásait áttekintve fejti ki általános nézetét a litván igéről. Véleménye szerint valamennyi mai indoeurópai nyelv — így a litván is — „igestruktúrája számos olyan újítást tartalmaz, amelyeket az egyes nyelvek fejlődésének sajátos törvényszerűségei alakítottak ki, és amelyek nem tükrözik a régi indoeurópai ige modelljét” (288. o.). Egyúttal egyetért azokkal a nyelvészekkel (V. Toporovval és másokkal), akik bírálják a fiatalgrammatikusok sokáig uralkodó koncepcióját, amely az indoeurópai alapnyelv igei modelljét az óind és az ógörög ige alapján rekonstruálta.

Az igevégződések rendszerének áttekintése után a szerző arra a következtetésre jut, hogy ez a balti nyelvekben sokkal egyszerűbb, mint más indoeurópai nyelvekben. „Ez az egyszerűség egyrészt a különösen archaikus vonások megőrzésének, másrészt a balti nyelvek igei fejlődése sajátos útjának köszönhető” (304. o.). Az egyes végződésekre vonatkozó magyarázatok közül különösen említésre méltó az a jól megindokolt nézet, hogy a balti nyelvekben az egyes és többes szám harmadik személyének egyetlen alakja archaizmus, nem pedig újítás, és hogy itt az őstörténeti, tiszta tő is betöltheti a harmadik személy funkcióját. A szerző a harmadik személyű alak használatának reliktumait olyan keleti aukš-

⁴ Maty J. Kazlauskas — más nyelvészekhez hasonlóan, akik az utóbbi években írt munkáikban szintén e nézetet képviselik — ezt a végződést újnak tartja, amely az adott dialektusok hangtani törvényei szerint az -ui alakból keletkezett (vö. a debeikiai nyelvjárás egyes számú részes esetű vaikai „gyermeknek” és egyes számú helyhatározói esetű turgai „a piacon” alakját).

16. 902

241

azonban a nyelvjárásokban előforduló olyan kifejezésekben, mint: nincs mikor megy, nem volt mikor csinálja, nem lesz mikor megy stb. Csak az kár, hogy ezt a feltevést egyelőre nem lehet alátámasztani még viszonylag kis régiségre visszanyúló írott emlékeink adataival sem.

A jelen idő alakjai közül a grammatika az atematikus és infixumos, valamint a sta-tövű igéket tárgyalja. Teljes áttekintést ad azokról az igékről, amelyek megőrizték a jelen idő atematikus személyragjait, azok maradványait vagy nyomait; megadja e formák gyakoriságát és a megfelelő tematikus formákhoz való viszonyát az ólitván írásbeliség egyes emlékeiben (M. Daukša „Postilė”-jében, M. Petkevičius „Katekizmas”-ában stb.) és a nyelvjárásokban. Érdekesen magyarázza az atematikus igék személyragjainak fejlődését, valamint az egyes és többes számú alakok kölcsönhatását.

A régi írásos emlékek és a nyelvjárások adataira támaszkodva a szerző igen meggyőzően bizonyította, hogy a kívánó mód (vagy permisivus) tedārai, teeini, tetylė (vagy tetylỹ) típusú alakjai, akárcsak egyes keleti aukštaitis nyelvjárások felszólító módú egyes szám 2. személyű alakjai (pl. dārai ’csináld’, tylỹ ’hallgass’), azonosak a jelen idő egyes szám 2. személyű alakjaival. Egyúttal megcáfolta az e kérdésben hosszú ideig uralkodó véleményt, és kétségtelenül helyes következtetésre jutott: „A tematikus igék optatívuszának, amely teljesen azonos az óind, a görög vagy más indoeurópai nyelvek optatívuszával, litván nyelvbeli létezésére láthatólag nincs nyoma” (382. o.).

Természetesen nem állítható, hogy az ige fejezetében, akárcsak a többi fejezetben, a szerző minden kérdésben már kimondta volna az „utolsó szót”. A nyelvjárásokban előforduló olyan rövid múlt idejű, 3. személyű alakok eredetéről, mint a dė, sto, amelyekről J. Kazlauskas úgy véli, hogy régebbiek az olyan hosszabb alakoknál, mint dėjo, stojo, bizonyára továbbra is folynak majd viták. Néhány új érv ellenére sem túl meggyőző az az állítás, hogy a felszólító mód formánsa, a -k(i) a gi partikula eredménye. A -k(i) formáns ilyen eredete egyébként fonetikai szempontból is nehezen érthető.

Megemlíthető még egy-két általánosabb, vagyis a grammatika valamennyi fejezetét érintő kritikai megjegyzés is. Például a szerző indoklás nélkül nem egységesen közli a litván nyelvjárások példáit: egyes helyeken fonetikus átírással, másutt az irodalmi nyelvre átírva. A nyelvjárási adatok lokalizálása sem mindig következetes, sőt néhol nem is kellően pontos.

Néhány terminus megválasztása és használata nem teljesen szerencsés. Ez különösen a litván nyelv egyes nyelvjárásainak elnevezéseire vonatkozik⁵; ezek különféle párhuzamos nevei gyakran bizonytalanságot keltenek, sőt félrevezetik az olvasót. Vö. ugyanannak a nyelvjárásnak az elnevezéseit: „nyugati aukštaitis” és „aukštaitis nyugatiak”, „délnyugati aukštaitis” és „a délnyugati aukštaitis nyelvjárása”, „keleti aukštaitis” és „keleti aukštaitisok”, „dzūkai” és „keleti aukštaitisok” stb.

Azt is sajnálhatjuk, hogy a recenzált könyv szinte egyáltalán nem érinti a melléknév fejlődésének kérdéseit, és egyáltalán nem világítja meg a számnév, a névmás, a határozószó és más kisebb szófajok történetét. J. Kazlauskas ezeknek a szófajoknak külön könyvet szánt. A már kezünkben lévő, bár nem teljes „Lietuvių kalbos istorinė gramatika” értékelésekor megállapíthatjuk, hogy a nyelvi tények szinkrón és diakrón elemzésének korszerű módszertanát jól alkalmazva íródott. Gau-

⁵ A grammatikában J. Kazlauskas a litván nyelvjárások hagyományos (K. Jaunius–K. Būga–A. Salys-féle) osztályozását használja, és határozottan fellép az A. Girdenis és Z. Zinkevičius által javasolt, A. Baranauskas osztályozásán alapuló új változat ellen (lásd 410. o.).

242

a litván nyelvjárások, régi írások, a lett, a porosz, valamint más indoeurópai, különösen szláv nyelvek anyagának felhasználása, továbbá a statisztikai adatokra való támaszkodás lehetővé tette a szerző számára, hogy új, igen megalapozott véleményt fogalmazzon meg a mai litván hangsúlyozási rendszer kialakulásáról, valamint számos grammatikai forma eredetéről és fejlődéséről. J. Kazlauskas könyve nemcsak a litván nyelvtudomány, hanem a baltisztika, az indoeurópai nyelvészet és általában az általános nyelvtudomány szempontjából is jelentős.

K. Morkūnas

R. Eckert, Baltistische Studien, Berlin, 1971, 102 p.

A lipcsei egyetem professzora, Rainer Eckert köztársaságunk nyelvészei számára „közeli ember”: gyakran találkozunk vele különféle konferenciákon és tanácskozásokon, gyakran olvassuk érdekes cikkeit, amelyeket a Német Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió (elsősorban természetesen a mi köztársaságunk), valamint más országok kiadványaiban tesznek közzé; nevét időről időre a VDR baltistáinak tevékenységéről, a szépirodalmi művek litvánról németre fordításáról stb. szóló híradásokban is viszontlátjuk.

A közelmúltban a Lipcsei Szász Tudományos Akadémia közleménysorozatában külön kötetként jelentette meg e nyelvész tanulmányainak gyűjteményét, „Baltistische Studien” címmel. Egy ilyen könyv megjelenése már csak azért is örvendetes esemény, mert ez az első, a VDR-ben kiadott, kizárólag baltisztikai kérdéseknek szentelt könyv. Mintegy távoli visszhangja azoknak a szép lipcsei egyetemi és általában a német baltisztikai hagyományoknak, amelyeket a kiváló német tudósok már a múlt században megteremtettek. E hagyományok úttörője, August Schleicher előtt a VDR neves szlavistája, Rudolf Fischer tiszteleg a kifejezetten e kötethez írt előszavában, amely többek között arra is emlékeztet, hogy az utóbbi időben ismét fokozódik az érdeklődés a balti nyelvek iránt.

August Schleicherre visszaemlékezve megállapíthatjuk azt az örvendetes tényt, hogy az utóbbi néhány évben különösen sok érdekes munka jelent meg erről a német nyelvészről — „a nyelvtudomány hőséről”, ahogyan Fridrichas Kuršaitis egykor nevezte — (J. Dietze, R. Fischer és mások munkái)¹.

R. Eckert könyve szintén egy A. Schleicherről szóló tanulmánnyal kezdődik: „Zu August Schleicher's ‘Litauischer Grammatik’” (9—20. o.). A tanulmány szerzője találóan jellemzi Schleicher híres nyelvtanát, érdekesen ismerteti a könyv keletkezésének történetét, felidézi jelentőségét a litván nyelv kutatásának története, irodalmi nyelvünk fejlődése stb. szempontjából. Természetesen A. Schleicher művének gyenge pontjaira is rámutat; ezekért leginkább nem a szerző, hanem a korabeli nyelvtudomány fejlettségi szintje volt a felelős.

Talán R. Eckertnek A. Schleicherrel szembeni egyetlen kifogása kissé túl „szigorú”. A tanulmány szerzője felidézi A. Schleicher sok baltista számára már bizonyára „szállóigévé” vált mondását, miszerint a lett nyelv „eine in Laut und Grammatik jüngere Sprache (ist), die sich zum Litauischen etwa verhält wie das Italienische zum Latein” (vö. 13. o.). R. Eckertnek igaza van, amikor azt állítja, hogy a lett nyelvet akkor még nem kutatták kellőképpen, és hogy ezt a hiányt csak J. Endzelīns munkái pótolták. Ám még J. Endze- után is

¹Az amerikaiak újraközölték talán az A. Schleicher mint ember és tudós alakjáról szóló egyik legérdekesebb cikket, amelyet több mint egy évszázaddal ezelőtt írt híres tanítványa, Johan Schmidt; lásd Portraits of Linguists, A Biographical Source Book for the History of Western Linguistics, 1746—1963, edited by Thomas A. Sebeok, I, Bloomington and London, 1967, p. 374—395.

16*

243