szerkesztőknek.

A könyvben fénymásolatban közlik P. Berents 1930-ban, az ”Izglītības ministrijas mēnešraksts” című folyóiratban megjelent ”Pirmās latviešu valodas mācības sastādītājs” című tanulmányát is. Tény, hogy ez J. G. Rehehusen mindmáig legrészletesebb életrajza, noha nem tudni, hol és mikor született, hol tanult, és mikor halt meg. Annyi ismeretes, hogy 1628 körül Kurföldön evangélikus-lutheránus lelkésszé szentelték. Feltételezik, hogy felesége révén rokonságban állhatott Johan Langijjal, a lett lexikográfussal. Ezt a tanulmányt angolra is lefordították. Az angol fordítással együtt a könyv J. G. Rehehusen 1901-es nyelvtanának kiadásából A. Bielenstein német nyelvű tanulmányát is fakszimilében közli.

Így ez az ausztrál nyelvész által olyan gondosan összeállított könyv az első lett nyelvtan sajátos enciklopédiájának tekinthető: egy helyen gyűjti össze az eddig különféle kiadványokban szétszórt anyagot, részletesen elemzi a nyelvtan szövegét, az angol fordítások pedig nagyban megkönnyítik majd az anyag használatát a lett kultúra és nyelvtudományuk története iránt érdeklődő kutatók szélesebb köre számára.

Hasonló elv alapján állította össze T. G. Fennell második könyvét is, ”Seventeenth Century Latvian Grammatical Fragments” címmel. A kötet két, a lett nyelvtanhoz kapcsolódó fontos, 17. századi dokumentumot közöl — az úgynevezett ”Einhогno sinopsis”-t (”Declinationum Letticarum ex D. Einhornij contrà Rehehusium tractatu Synopsis brevis”) és a ”Biuchnerio fragmentai”-t.

A fakszimile szöveg, az angol fordítás és a terjedelmes jegyzetek mellett A. Bielenstein, A. Augstkalnis és J. Ževeris ”Einhopno sinopsio” című kiadásai is helyet kapnak itt. A ”Biuchnerio fragmentai” főként L. Arbuzov kiadása alapján jelenik meg (”17.g.s. latviešu gramatika bij. Kurzemes hercogu bibliotēkā Pēterpilī”. — Filologu biedrības raksti, 1925, 5, p. 106—125). Az angol fordításokkal együtt közlik A. Augstkalnis ”Veclatviešu rakstu apskats” című tanulmányát (Rakstu krājums, 1930, 20, p. 109—110), J. Ževeris ”Veci latviešu valodas pieminekļi rokrakstos” című tanulmányának részleteit (Izglītības ministrijas mēnešraksts, 1937, 5, p. 619—621), valamint K. Dravin ”Latviešu gramatikas materiāli Mārtiņa Bichnera albumā” című tanulmányát (In honorem Endzelini, Chicago, 1960, p. 107—113).

A harmadik könyv az 1685-ben Rigában megjelent Georg Dresel (Dreszell) nyelvtanát mutatja be, ”Gantz kurtze Anleitung zur Lettischen Sprache” címmel. A kötet közli a nyelvtan fakszimile szövegét, angol fordítását, igen terjedelmes (p.147—421) jegyzeteit, valamint a lett szavak jegyzékét.

Nagyon örvendetes, hogy Ausztráliában rendelkezésre állnak források (The Australian Research Grants Committee) ilyen művek kiadásához, de természetesen a legfontosabb, hogy ott dolgozik egy ember, aki képes ilyen műveket összeállítani.

Algirdas Sabaliauskas

EMLÉKMŰ A SZÜLŐK NYELVÉNEK

A sors váratlan fordulatai. Néha az, ami már látszólag örökre elveszett, váratlanul újra életre kel, és egy pillanatra teljes ragyogásában felvillan, hogy új életre támadjon

189

szívünkben és emlékezetünkben.

A kiürült Klaipėda-vidék nyelvjárásai, amelyeket nem sikerült kellőképpen leírni, és tudományosan szinte egyáltalán nem kutattak, mára egészen kihalóban vannak. Már csak a germanizáció által eltorzított nyomaik maradtak, és ujjainkon megszámolhatjuk azokat, akik e vidék nyelvét beszélik. A lietuvininkek földje, ahol évszázadokon át egymás mellett éltek az ősi kurók, a žemaitiaiak és a nyugati aukštaitiaiak (talán más nyugati balti törzsek is), úgy tűnt, már nem fogja viszontlátni sem Kleinját, sem Ruigyt, sem Schleicherjét Kuršaitisszal, sem Gerulisát Stangával, sem más kiváló nyelvészeket, akik oly szépen megörökítették a még fájdalmasabb sorsra jutott Kis-Litvánia déli részét. És egyszer csak az, ami Litvániában már visszahozhatatlannak tűnt, külföldről kezd visszatérni...

1990-ben Chicagóban jelent meg Jonas Užpurvis „Három nyelvészeti tanulmány” („Drei sprachwissenschaftliche Studien”) című könyve, amelyet a Kis-Litvániai Alapítvány kiadói és támogatói nagy nehézségek árán adtak ki. A „Tanulmányok” példányai lassanként, egymás után kezdtek Litvániába kerülni. A mű itt nagy érdeklődést keltett, szerzőjét pedig kevéssé ismert emigráns filológusból a litván nyelvészetben fontos helyet elfoglaló jelentős baltistává avatta. Nagyon jelképes, hogy ezt a könyvet elsőként egy másik, szintén a Klaipėda-vidékről származó Kis-Litvánia-kutató, V. Peteraitis professzor, nyelvész mutatta be nekünk, aki sokat tett a „Tanulmányok” összeállításáért és kiadásáért. A könyvet a Klaipėdai Egyetemnek ajándékozta, és a munkáról éppúgy a legnagyobb tisztelettel nyilatkozott, mint annak szerzőjéről.

Jonas Užpurvis 1891. december 12-én született a Šilutėi járásban. 1911-ben elvégezte a tanítóképző szemináriumot, később pedig a német hadsereg katonájaként részt vett az első világháborúban. A háború után klasszika-filológiát tanult a Vytautas Magnus Egyetemen, majd elemi iskolákban és gimnáziumokban tanított. 1941-től annak bezárásáig német nyelvet oktatott a Vilniusi Egyetemen. 1949-ben családjával együtt tizenhárom évre száműzték a krasznojarszki erdőkbe. A száműzetésből visszatérve egy ideig Saugosban és Šilutėben élt, 1967-ben pedig Nyugat-Németországba költözött. 1991 telén J. Užpurvis ünnepelte századik születésnapját. A jubileum nem maradt visszhang nélkül Litvániában sem: különféle rendezvényekkel és a Lietuvinink Szövetség által Kaunasban szervezett szép konferenciával ünnepelték, amelyen e tehetséges és szorgalmas ember sokrétű tevékenységét tekintették át.

Az élet hányattatásai közepette, gyakran még a megfelelő körülmények híján is, J. Užpurvis egész életét a tudománynak szentelte. Nemcsak Kis-Litvánia történelme és nyelve érdekelte, hanem az antik szerzők művei, az olasz és spanyol irodalom, valamint az Újszövetség görög fordítása is. J. Užpurvis nemcsak tudós, hanem kiváló pedagógus is volt, akire egykori tanítványai ma is szeretettel és hálával emlékeznek.

Gondolatainak minél szélesebb olvasóközönség számára való hozzáférhetővé tétele érdekében J. Užpurvis főként németül írt. Számunkra ma litván tárgyú tevékenysége a legérdekesebb, amelyben a következő fő irányok rajzolódnak ki: Kis-Litvánia történelme és nyelvészete, az összehasonlító baltisztika, a helynévtan és a dialektológia. Mivel nem rendelkezett speciális litván tárgyú képzettséggel, és távol került a litván nyelvészet gyors fejlődésétől, J. Užpurvis a felsorolt területeken eltérő mértékben és szakmai színvonalon tevékenykedett. Nyelvészeti tehetsége, önálló és eredeti gondolkodása, széles körű általános műveltsége, tudósi alapossága és felelősségtudata azonban kétségtelen. Különösen értékes, hogy a „Tanulmányok” szerzője kiválóan ismeri szülőfaluja, Saugos nyelvjárását, amelyet a szovjet élet évtizedei csaknem végleg kitöröltek nemcsak az életből, hanem a történelmi emlékezetből is.

A tárgyalt könyv három részből áll (264 o.). A „Tanulmányok” első része — „A saugosi nyelvjárás” („Die Saugener litauischen Mundart”) — a szerző anyanyelvének

190

a nyelvjárások kutatásához.

A második részben, „A folyó és a város Memel német nevének eredete” („Memel Strom — und Stadtbezeichnung”) című fejezetben — a Nemunas és Klaipėda nevének eredetét széles történelmi panorámában magyarázza: régi írott forrásokra támaszkodik, és elmélyül a balti törzsek múltjában.

A harmadik rész — „Donelaitis »Évszakok« című művének keletkezése” („Zur Entstehung von Donelaitis Werk ‘Keturi metų laikai’ ”) — e mű genezisének kutatása.

A „Tanulmányok” mindhárom részéből kirajzolódnak J. Užpurvis nézetei és ismeretei, az általa birtokolt és felhasznált anyag, valamint tudományos következtetései. A továbbiakban röviden áttekintjük, mit végzett a szerző a tudomány különböző területein.

TÖRTÉNELEM. Litvánia, különösen Kis-Litvánia történelmének megítélése olyan terület, ahol a tudomány szorosan összefonódik a politikával, sőt a nemzeti mentalitással is. Az egyes államok Klaipėda-vidékre és a kalinyingrádi területre támasztott igényei többnyire két fontos tényezőből erednek, két alapvető kérdéstől függenek. Ezekre a kérdésekre J. Užpurvis „Tanulmányok” című műve is választ ad. Az első így hangzik: Szūduva, Skalva (Šalavija) és az egész tengerparti vidék (Klaipėda környéke) lakatlan pusztaság (Wildnis) volt-e, vagy ősidők óta lakott, természetes folytonosságot mutató terület? A régi korok számos krónikáját, évkönyvét és Vytautas leveleit tanulmányozva a „Tanulmányok” szerzője az utóbbi nézetet vallja. Ha e területeket ősidők óta lakottnak tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy kik, vagyis milyen népek éltek itt. J. Užpurvis, miután gondosan elemezte a vidék számos helynevét, és történelmi forrásokra támaszkodott, arra a következtetésre jut, hogy e területek litvánok lakta területek voltak.

ÖSSZEHASONLÍTÓ BALTISZTIKA. A nagy baltisták, K. Būga és J. Endzelīns, valamint követőik által megkezdett munkát új anyaggal és eredeti megfigyelésekkel folytatva és jelentősen kiegészítve, J. Užpurvis a balti törzsek történetéhez is hozzájárult. A „Tanulmányokban” többször megpróbálja tisztázni a poroszok, a žemaitisok és a klaipėdaiak történelmi kapcsolatait, a tengerparti nyelvjárásokban pedig a kúr szubsztrátum nyomait keresi.

Érdekes lexikai és fonetikai párhuzamokat bemutatva a „Tanulmányok” szerzője közös vonásokat talál a klaipėdai nyelvjárás és a porosz nyelv között, és megfigyeli a porosz és a žemaitis nyelvjárások kapcsolatát. A kúr nyelv nyomai a Saugų nyelvjárás hangsúlyozási rendszerében mutatkoznak meg (különösen a hangsúly visszahúzódását és az ezzel összefüggő szóvégi rövidülést emeli ki). Sajnálatos, hogy ezt a kérdést nem vizsgálta részletesebben, nem próbálta meghatározni a žemaitisok és a kúrok történelmi határát, és nyelvi kapcsolataikat sem tárgyalta. A szerző által összegyűjtött és a kiadványban közölt helynévi és nyelvészeti anyag alapján e kérdésben és más kérdésekben jóval szélesebb körű következtetéseket lehet levonni, mint amilyeneket a „Tanulmányokban” találunk; ezért felbecsülhetetlen értékű a későbbi kutatók számára.

HELYNÉVTAN ÉS ANTROPONIMIKA. J. Užpurvis új gondolatokkal és tényekkel gazdagítja a litván hely- és személynévkutatást, véleményt mond néhány fontos folyó és város nevéről, amelyek mindmáig tudományos viták tárgyát képezik. A „Tanulmányok” szerzője minden esetben szem előtt tartja, hogy történész, ezért különösen nagy figyelmet fordít a helynevek kialakulásának történetére és etimológiájára. A kiadvány második teljes részét ezeknek a kérdéseknek szenteli. Ebben áttekinti a Klaipėda-vidék valamennyi folyónevét, és közli azok

191

részletes térkép. A német forrásokban rögzített régebbi folyóneveket a szerző korának elnevezéseivel veti össze. Legtöbbet a Nemunas nevéről ír, amelyet réginek tart; számba veszi e folyó nevének valamennyi, különféle forrásokban említett változatát, és szépen bemutatja, hogyan keletkezett az eltorzult német alak: Memel.

A helynevek közül leginkább Klaipėda nevét elemzi. Régiségét a Vytautas levelében rögzített Klawppeda alak tanúsítja. Az érdekesebb etimológiák között említhetők Derceklių és Nemirsetos neveinek magyarázatai. A Dercekliai szó, amint azt a régi Darzeppeln írásmód mutatja, a derva ’szurok’ és a cept ’sütni’ szavakból ered (vagyis olyan helyet jelent, ahol szurkot főznek), a Nemirseta (Nimersatt) pedig ’viszály, nyugtalanság helye’ (’Ort des Unfriedens’) jelentésűként magyarázható. Mindkét helynévben jól kivehetők a kur nyelv nyomai.

A hely- és személynevek nyelvjárási alakjai, valamint összevetésük a történeti forrásokban rögzített régebbi formákkal lehetővé teszik J. Užpurvis számára, hogy értékes megjegyzéseket tegyen a Saugai nyelvjárás hangsúlyozásának és az összetett szavak szerkezetének fejlődéséről; vö. Mėžgalė és Mischkogallen.

DIALEKTOLOGIJA. A Saugai anyanyelvi nyelvjárásának leírása a „Tanulmányok” legértékesebb része, amely jelentős hiányt pótol a litván dialektológiában. Az összegyűjtött hiteles anyag a nyelv minden területére nézve adatokat nyújt, és érdekes feltevések, valamint következtetések levonását teszi lehetővé. J. Užpurvis, mivel nem rendelkezett szakképzett dialektológiai képzettséggel, a nyelvjárás nem minden sajátosságát írta le és vizsgálta meg egyformán részletesen. Emellett az anyanyelvi nyelvjárás tényei olykor nagyon megszokottnak tűnnek, és eszünkbe sem jut, hogy új problémákat vethetnek fel, vagy segíthetnek régi kérdések megválaszolásában. Éppen ezért kellemes meglepetést okoznak a szerző találó észrevételei és általánosításai: olyan jelenségekre is rámutat, amelyeket a vidékről származó kutató észre sem venne a nyelvjárásban — különösen a hangtani jelenségek között.

A nyelvjárás leírása három részből áll: az első mintegy rövid nyelvtan („Grundzüge der Saugener litauischen Mundart”), a második szemléltető szövegek gyűjteménye („Beispiele der Saugener Mundart aus verschiedenen Lebenslagen”), a harmadik pedig egy kis szótár („Ihr Klangcharakter auf Tonband”). A leírás bevezető részében a transzkripciós jeleket tárgyalja. A nyelvjárási hangok különleges írásmóddal való visszaadása okozta talán a legtöbb nehézséget a munka kiadása és szerkesztése során. Egyszerűsített írásmódot választottak, ám még ez sem segített valamennyi nehézséget teljesen elkerülni. Például a kemény és lágy mássalhangzók jelölése a mássalhangzó fölé vagy alá tett ponttal (vâlg ’eszik’ és vâlę ’evett’) nem túl praktikus, mert az ember hol azt látja, hogy valamelyik pont „nem a helyére került”, hol pedig teljesen eltűnt. Hiányoznak a különböző típusú magánhangzók jelölésére szolgáló jelek: grafikailag nem különbözteti meg egymástól sem a köznyelvi o-nak és uo-nak megfelelő o-t (a nyelvjárásban valószínűleg fonetikailag nem különülnek el), sem a szélesebb körben elterjedt u-ból eredő o-t, például rops sopòv ’a répák megrothadtak’. Ugyanez mondható el a köznyelvi ė, ie és e, i-nek megfelelő ė és e jelöléséről is. További kifogásokat is lehetne említeni, de itt ismét emlékeznünk kell a munka kiadásának viszontagságaira. Aki ellenőrizni szeretné egy-egy hang kiejtését, megteheti, ha meghallgatja a szalagra rögzített szövegeket, amelyeken maga a szerző hangja hallható.

A „Grundzüge” négy fejezetből áll, amelyek a nyelv különböző területeit tekintik át.

Az első fejezet a nyelvjárás határait határozza meg (mellékelve van egy meglehetősen részletes

192

Saugai környékének térképe). Néhány vonással megkísérli meghatározni a nyelvjárás helyét és a szomszédos nyelvjárásokhoz fűződő viszonyát, valamint történeti kapcsolatát azokkal a nyelvekkel, amelyek kisebb-nagyobb hatást gyakoroltak rá. A nyelvjárás legjellegzetesebb sajátosságának a hangsúly visszahúzódását tartja, amelyet a kur, lett és finn nyelvekkel hoz összefüggésbe. A dialektológia szempontjából különösen értékesek azok a bevezetőben, illetve helyenként magában a nyelvjárásleírásban is szereplő megjegyzések, amelyek a Saugai nyelvjárás és más klaipėdai nyelvjárások kapcsolatára vonatkoznak (kár, hogy olyan kevés van belőlük!). Köztudott, hogy Klaipėda vidékén különféle nyelvjárások léteztek; erre a vidék régi lakói is emlékeznek. Megfigyeléseikben azonban — mint az ilyen esetekben mindig — rendszerint egyes apró részletek emelkednek ki, leggyakrabban bizonyos szavak vagy kifejezések eltérő használata. Rendszerszerű különbségeket csak nyelvész vehet észre, és J. Užpurvis éppen ilyen nyelvész volt. Nagyon jó lenne, ha folytatódnának ezek az összehasonlító nyugat-litván nyelvjárási tanulmányok.

A legterjedelmesebb a második, a f o n e t i k a i fejezet (Lautwandel). Ebben a nyelvjárás hangrendszerének és hangsúlyozásának különféle jelenségeit írja le.

Hangsúlyozás. Nagy figyelmet szentel a hangsúlyoknak, amelyeket a szerző nagyon jól megkülönböztet, és igyekszik gondosan jelölni; vö. áukšt·s ’magas (melléknév)’, áukšt·s ’magas (főnév)’ és áukšt ’magasság’. Amint már említettük, a nyelvjárás feltűnő vonásának a hangsúly más nyelvek hatására kialakult visszahúzódását tartják. A közölt példákat alaposan megvizsgálva észrevehetjük, hogy a Saugai nyelvjárásban a hangsúly egészen más módon húzódik vissza, mint a számunkra már jól ismert žemaitiai vagy aukštaitiai nyelvjárásokban. Úgy tűnik, itt nem beszélhetünk fonetikai eredetű, általános vagy akár feltételes hangsúly-visszahúzódásról; vö. a hosszú tőhangú, vissza nem húzott hangsúlyú szavakkal: kąntù ’szenvedek’, šviesì ’világos (nőnemű alak)’, galvà, lėktù ’repülök’ stb.

Úgy tűnik, a hangsúlyozás sajátosságai nem fonetikai, hanem morfológiai vagy lexikai tényezőkkel függnek össze. E vidékre különösen jellemző a helynevek és családnevek első szótagi hangsúlyozása: Vìlkyte, Kùkoratė, Jódats, Jókumats stb. A hangsúly visszahúzódik a számnevekben (pl. pẽnk, šẽš, sẽptin), bizonyos szerkezetű főnevekben (különösen az -ys végűekben — árkels ’ló’, kàbils ’kampó’, gáidis ’kakas’, tìngins ’kiscsibe’, ritkábban az -a végűekben — kàrčem, žãgat). Az ingadozó hangsúly bizonyos igealakokra jellemző (például jelen idő második személyében a tő hangsúlyos — mėgì~mėgi ’alszol’, lėkti~liẽkti ’maradsz’, az első személyben azonban a végződés — mėgtù, lėktù).

A szóvégi rövidülés. A Saugai nyelvjárás abban különbözik az északi és déli žemaitiai nyelvjárásoktól, hogy benne valamennyi hangsúlytalan végződés megrövidül — nemcsak a rövidek, hanem a hosszúak is: žãms ’alacsony’, žõiks, vókys, árkils ’ló’, snargalìn ’orrfolyás (ilyen nevű vendéglő)’, žẽm ’tél’, krẽt ’esett’. Csak a kettőshangzók maradnak épek. A „Tanulmányok” nagy figyelmet szentel a szóvégi helyzetnek, különösen részletesen írja le azokat az eseteket, amikor a végződések megrövidülése nehezen kiejthető mássalhangzó-torlódásokat eredményez. Ilyenkor rendszerint egy magánhangzót ékelnek be (hasonló jelenség az északi aukštaitiai nyelvjárásokban is előfordul), például dòygans ’fenék’, lėpsan ’lángot’, didẽsens ’nagyobb’. Kár, hogy ma már lehetetlen lokalizálni az ilyen rövidülés határait. Meghatározásuk segíthetne feltárni az efféle redukció okait. Talán kur vagy hozzá közel álló balti törzs szubsztrátumáról van szó? Vagy a német nyelv hatásáról?

193

Magánhangzórendszer. A saugai nyelvjárás egyik legjellegzetesebb sajátossága, hogy a köznyelv kettőshangzóinak ie, uo a nyelvjárásban hosszú ė, o: kėms „kie-mas”, pėmõ „piemuo” felelnek meg. A „Studijose” ezt változásként írja le („uo hosszú o-vá⟧, „az ie... y-vá vagy... ė-vé fejlődik”). J. Užpurvis ebben a kérdésben a hagyományos álláspontot képviseli. Az ie: ė és az uo: o történeti viszonyát illetően azonban más vélemények is lehetségesek. Különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy az apý, pryš, py „prie”, anýms, baltýms, vókytė alakokban a hosszú y fonetikailag az ie-ből ered. A Saugų nyelvjárást más nyugati nyelvjárásokhoz köti az ai, ei kettőshangzók hosszú egyhangzókká alakulása: ā, ē: lāks „laikas”, vỹrā „vyrai”, aukštā „aukštai”, vãdas „veidas”, arklē „arkliai”, kárvē „karvei”, dė́je „dejal”, matė „matei”. A „Studijose” az u és az i tágulásáról is ír (> o, e). Mint ismeretes, ez a tágulás valamennyi nyugati balti nyelvre jellemző. Sajnálatos, hogy a szerző nem tárgyalta sem a kitágult magánhangzók, az o és az e hosszúságát (hogy különböztek más eredetű hosszú o-tól és e-től, arra olykor a megfelelő ékezetjelekből következtethetünk), hanem arról sem tesz említést, hogy ez a tágulás a vokális harmóniával függ össze. A „Studijose” többször ír az e eltérő ejtéséről a következő szótagtól függően (például: n’ãš „nešu”, nèš „neši”). Ezért különös, hogy a szerző egyáltalán nem figyelt fel arra, hogy az u és az i nem minden esetben tágul. Ha utánuk lágy mássalhangzó következik, úgy tűnik, ezek a magánhangzók változatlanok maradnak — legalábbis erre lehet következtetni a példákból (vö. mòd „mudu” és mùd „mudvi”). A „Studijose” anyaga a nyelvjárás egy másik jellegzetes sajátosságát is megmutatja: a hangsúlyos a és e (rãts „ratas”, žẽms „žemas”, n’ãs „neša”, mạd „medų”) nem nyúlik meg.

Mássalhangzórendszer. A nyelvjárásban nagyon fontos szerepe van a kemény és lágy mássalhangzók oppozíciójának. A szóvégek megrövidülése miatt e tulajdonság alapján különülnek el a különféle alakok, különösen az igék esetében: igeidők (bãig „baigia” és bãig „baigė”), személyek (bláun „bliaunu, bliauna” és blạun „bliauni”, gérs „gersiu, gersi” és gárs „gers”). Ebben az esetben a diakritikus jelek jelölése különösen fontos. Sajnos a kiadvány e tekintetben nem túl precíz.

Mint ismeretes, a Klaipėda-vidéki emberek nyelvére jellemző néhány, a német nyelv hatására kialakult sajátosság — a mássalhangzók aspirációja, az l lágysága és így tovább. Elképzelhető, hogy ilyesmit csak egy kívülálló füle hall meg, maguk a nyelvjárás beszélői pedig egyszerűen nem érzékelik. Nyilván ezért sem említik ezeket a jelenségeket a „Tanulmányok”.

A „Grundzüge” harmadik fejezete a m o r f o l ó g i ának van szentelve — a nyelvjárási alakok képzésének és ragozásának kérdéseivel foglalkozik (Formenlehre). Néhány főnévragozási és igeragozási paradigmát mutat be, meglehetősen rövid kommentárokkal. A morfológiai fejezet adatait a többi fejezet példái egészítik ki, amelyekből bizonyos képet alkothatunk a Saugų nyelvjárás alakrendszeréről. A nyelvjárási alakok sok esetben a žemaitis alakokhoz állnak közel, és kur és akár porosz párhuzamok is kereshetők. A nyelvjárás morfológiájának jellegzetesebb vonásai a következők:

a) sok i-tövű főnév átkerül az ė-tőbe: akẽ „akis”, ausẽ „ausis”, žãsė (vö. porosz sansy, amely zansi-ként vagy zansē-ként értelmezhető), de naktis, degsnis „forróság”;

b) a köznyelvi egyes szám részes esetének -ui ragja helyett -o (~uo) áll, a többes szám részes esetének -iems ragja helyett pedig -yms, például: bárnõ „gyer-

194

meknek”, mèdžo „a fának” (vö. az azonos eredetű határozószót: pakelõ „útközben”), anýms „azoknak”, veñỹms „egyeseknek”;

c) a névmás tu formos tevės, tėve alakjai (gyökérbeli e-vel) valószínűleg kuri eredetűek, vö. lett tevis, tevi; ugyanez mondható el az apỹ, prỹš, különösen pedig pỹ „-nál/-nél” elöljárószókról is (vö. lett pie „-nál/-nél”);

d) a nyelvjárásban žemaitis típusú atematikus alakokat (mėgtų, lektų, atų „megyek”), valamint na-tövű jelen idejű alakokat is használnak: páun, šáun, rỹn, grìun.

LEXIKOGRÁFIA. El kell ismernünk J. Užpurvis jelentős érdemeit lexikográfusként. A nyelvjárás leírásának különböző részei tartalmaznak lexikai adatokat.

A „Grundzüge” negyedik fejezete egy rövid településnév- és személynévjegyzékből, valamint néhány különlegesebb nyelvjárási szót tartalmazó kis szótárból áll. A saját szavakat elkülöníti a jövevényszavaktól (bár ez a szerzőnek nem mindig sikerül), és összeveti a Klaipėda-vidék egyes nyelvjárásainak szókincsét.

Különösen értékes a nyelvjárás leírásának harmadik részében közölt szótár (Wörterverzeichnis), amely mintegy 600 nyelvjárási szót tartalmaz. A szavakat nyelvjárási átírással rögzítették, jelentésüket németül és litvánul magyarázzák meg. Sajnálatos, hogy a főneveknél rendszerint csak az egyes szám alanyesetét, a mellékneveknél a hímnemű alanyeseti alakot, az igéknél pedig a főnévi igenevet adják meg, ezért nem alkothatunk teljes képet a ragozási és hangsúlyozási paradigmákról. Érdekesebb nyelvjárási szavak: dagà „termés, aratás”, degsnis „forróság”, mãuk „maukė (lábszárvédő)”, õst „orrak, bajusz”, snarglìn „snarglinė (falatozó, ahol italozni lehet)”, strė̃gts „striegtis (áttörni, átfurakodni)”, žveždars „žvizdras (kavics)”.

A szótárt a hozzáadott frazeologizmusok teszik igazán elevenné, például gaida pàrdev „eladta a kakasnak (=padėge)”, pùts nàgs apynėms „a saját köröm a komlónak (=ami kell neki a növekedéshez)”.

Jonas Užpurvis többször hangsúlyozza, hogy a Klaipėda-vidéki nyelvjárásokra nagy hatást gyakorolt az egyház. Közvetítésével maradtak fenn (és nyilván olykor újból be is vezettek — A.K.) bizonyos régi alakok. Ezek közül elsőként az -mi végű atematikus első személyű alakokat kell megemlíteni (bėgmi, esmi), valamint a közbeékelt enklitikummal rendelkező igéket (pamistiprink „erősíts meg engem”, nemiduok „ne add nekem”). Nagyon egzotikusnak hatnak a határozószóvá vált illatívuszi alakok is: dengunžengems, žemenkrist, különösen olyan nyelvjárásban, amely a német nyelv hatására még az egyszerű inesztívuszt is elveszítette (helyette az į elöljárószóval álló tárgyesetet használja).

A „Tanulmányok” szerzőjét mélyen aggasztja szülőföldje és kultúrájának sorsa. Hangsúlyozza honfitársainak a nyelv és a szokások megőrzésére irányuló, hosszú évtizedek óta tartó erőfeszítéseit. Nemcsak a nyelvészek, hanem a történészek, folkloristák és etnográfusok számára is felbecsülhetetlen értékű a nyelvjárás leírásának második része — a Saugų nyelvjárás szövegei („Beispiele der Saugener Mundart aus verschiedenen Lebenslagen”). Mellettük német nyelvű fordítás is szerepel. A „Tanulmányok” e része mintegy 80, apró betűvel nyomtatott oldalt foglal magában. Értékét az is növeli, hogy a szövegek nemcsak nyomtatásban szerepelnek: magnetofonfelvételt is mellékeltek hozzájuk, amelyen J. Užpurvis saját hangját hallhatjuk. A szövegek nagyon érdekesek és értékesek, az élet számos területét felölelik. Vannak köztük vidám történetek és komoly elbeszélések is, amelyekből színes képet alkothatunk a szerző szülőföldjéről. A nyelv tiszta,

195

szép, szemléletes, valamilyen csodálatos módon elkerüli a germanizmusok sokaságát, amelyek rendszerint elborítják a klaipėdaiak nyelvjárását. Jonas Užpurvis irodalmi tehetsége nem kétséges. Különösen érzékenyen íródott az utolsó szöveg, amelyben a madarak úgy jelennek meg, mintha e vidék lakóinak sorsát jelképeznék.

A gyermekkor derűs emlékei után, a homokos út mentén szárnyaló és cikázó, vidám, frakkos fecskékkel és a büszke gólyákkal, amelyekből egyszer csak a saját háztetőjén tizenegyet számolt meg, a szerző szomorúan kérdezi:

Hová mi, hová én? Mi a világba szétszóródtunk, én pedig — láttam 1945-ben, ahogy az oroszok szalmával takarták őket — még mindig a gazdaságomban vagyok — a gólyák közül egy sem maradt, oly nagy a földhöz kötött fészkük, éjszakára magasba szálltak, félve a haláltól; pedig láttam őket az árokban holtan. Kár, hogy a madárvilág pusztul; de ki a vétkes?

Mire befejeztem e cikk írását, fájdalmas hír érkezett — a „Studijų” szerzője, Jonas Užpurvis meghalt (1992 09 12). És még mennyi kérdés maradt megválaszolatlanul, mennyi rejtély megfejtetlenül! Csak a művek maradtak — a szülőföld iránti nagy szeretet emlékműve, ahová soha nem tért vissza...

Audronė Kaukienė

196