LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXVI (1996)

LIETUVIŲ KALBA: TYRĖJAI IR TYRIMAI

Laima GRUMADIENĖ

A MAI BESZÉLT LITVÁN NYELV SZOCIOLINGVISZTIKAI VIZSGÁLATÁNAK ASPEKTUSA

1. „A litván nyelvjárások és kölcsönhatásaik vizsgálatának új programja”. A Litván Nyelvi Intézet és a Vilniusi Egyetem dialektológusai kidolgozták „A litván nyelvjárások és kölcsönhatásaik vizsgálatának programját” (a továbbiakban: „Program”), amelynek célja, hogy „különböző szempontokból vizsgálja Litvánia egész területén a helyi lakosok nyelvhasználatát és az egyes régiók nyelvi helyzetét, feltárja a nyelvjárások fejlődési tendenciáit, kölcsönhatásait, valamint a szomszédos nyelvekkel és azok nyelvjárásaival való kapcsolatait” (a „Program” előszavából).

Egy ilyen vagy hasonló program gondolatát már egy évtizede vitatják (a fiatal nyelvészek köztársasági szemináriumán, a Litván Nyelvi Intézet által szervezett dialektológiai szemináriumokon, valamint vilniusi, varsói, minszki és más nemzetközi konferenciákon; lásd Grumadienė, Stundžia 1990a; 1990b). Maga a projekt és a program, csakúgy, mint a munkacsoport összetétele és vezetői, változott; V. Čekmonas és B. Stundžia kilépett a csoportból. Bár egységes koncepciót nem fogadtak el, öt részből álló kérdőív készült: „Szociolingvisztika” (V. Čekmonas és L. Grumadienė), „Fonetika” (L. Grumadienė), „Hangsúlyozás” (D. Mikulėnienė és B. Stundžia), „Morfológia” (D. Mikulėnienė és K. Morkūnas), „Lexika” (A. Vidugiris); a kiadásra való előkészítést K. Morkūnas irányította. A „Program” két része már megjelent (Lietuvių...: 1995a; 1995b). A „Program” számos kérdést tartalmaz (több mint 2000-et), így a válaszok nemcsak „kiegészítik a már összegyűjtött és gyűjtés alatt álló dialektológiai gyűjteményeket, és felhasználhatók lesznek mind a nyelvföldrajzi, mind a monográfiai munkákban” (a „Program” előszavából), hanem a mai beszélt litván nyelv vizsgálata során felmerülő más jellegű kérdések megválaszolását is lehetővé teszik. A „Program” kérdéseinek kiválasztási elve az, hogy a lehetséges kérdések minél teljesebb körét mutassa be; ezért minden egyes kutatás során lehetőség van a kérdések kiválasztására is, hiszen egyes kérdések az egyik, mások a másik nyelvváltozat szempontjából fontosak. Ez különösen igaz a „Fonetika” és a „Morfológia” fejezeteire: itt a litván nyelv különböző alrendszereivel (nyelvjárásaival vagy azok változataival) kapcsolatos kérdések túlnyomó többsége szerepel, ezért magától értetődik, hogy némely kérdés nem lehet minden nyelvjárásban egyaránt releváns. Éppen ezért a „Fonetika” fejezet a kérdéseket alapvető és kiegészítő kérdésekre osztja: a kiegészítő kérdésekre csak akkor kell figyelmet fordítani, ha az alapvető kérdésekre adott válaszok a nyelvjárás sajátosságait tükrözik, valamely jelenség változását mutatják, vagy ingadozást jeleznek. A „Fonetika” fejezet szorosan kapcsolódik a „Morfológia” fejezethez, mivel az előbbi kérdései morfológiai jellegűek is, vagyis a hang

190

helyzetét nemcsak fonetikai jegyek alapján határozzák meg (hangsúlyos szótagban vagy sem, a szó elején, belsejében vagy végén áll-e), hanem morfológiai szempontok szerint is (melyik szófaj, melyik eset vagy igeidő stb.). Ez az adatgyűjtés megkönnyítése érdekében történik (nem szükséges kideríteni, hogyan ejtik éppen azt a szót — elegendő tudni, hogyan ejtik a hasonló típusú szavakat), valamint figyelembe veszi az adatok számítógépes feldolgozásának lehetőségét. Mind a „Fonetika”, mind a „Morfológia” fejezet kérdései kiválóan alkalmasak a korábban már vizsgált nyelvjárások ismételt kutatására, mivel lehetővé teszik az összehasonlítást. A „Hangsúlyozás” és a „Lexika” fejezet kérdéseit kissé eltérő elv alapján választották ki: olyan, eddig kevéssé kutatott kérdésekre próbálnak választ kapni, amelyekre a korábbi dialektológiai programok valamivel kevesebb figyelmet fordítottak. Ezekben a fejezetekben azonban a korábbi kérdőívekből származó számos kérdés is szerepel, ezért az összehasonlítás itt is lehetséges, bár nem olyan rendszeresen, mint a fonetika vagy a morfológia szempontjából. A „Szociolingvisztika” fejezet teljesen új, és főként a litván nyelvjárások és más nyelvek kölcsönhatásának vizsgálatát szolgálja. Tartalmaz azonban egy külön alfejezetet is — „Az adatközlő jellemzői” —, amely a szerzők véleménye szerint a mai körülmények között végzett valamennyi dialektológiai kutatás szempontjából fontos, amikor a hagyományos nyelvjárások beszélőinek életében oly sok változás megy végbe, továbbá az adatok számítógépes feldolgozását is szem előtt tartja.

Ebben a cikkben arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a „Program” lehetőséget kínál arra, hogy ne csak a litván dialektológia hagyományos tárgyával — az idős falusi emberek nyelvhasználatával — foglalkozzunk, hanem olyan, még szokatlannak számító, de ugyancsak nagyon fontos tárgyakkal is, mint a nyelvjárások beszélőinek alkalmazkodása a köznyelvhez vagy valamely interdialektushoz, a regionális interdialektusok, a városi nyelvhasználat vagy más hasonló nyelvváltozatok kialakulása stb. Ma is érvényesek A. Pupkis (1980: 56) következő szavai: „... a nyelvjárási elemek leginkább azoknak a beszélőknek a félig nyelvjárási nyelvhasználatából kerülnek be a köznyelvbe, akik nagyobb befolyással vannak a köznyelvre: írók, szerkesztők, különféle írásművek szerzői és hasonlók. A litván nyelvtudományban mindeddig senki sem próbálta megállapítani, milyen úton kerülnek oda ezek a nyelvjárási elemek, és a félig nyelvjárási nyelvhasználat mely beszélői gyakorolnak e tekintetben nagyobb hatást a köznyelvre. Ez a kérdés pedig nagyon fontos a nyelvművelés szempontjából: mivel a nyelvjárások továbbra is fontos forrásai köznyelvünk fejlődésének, a nyelvjárási elemek köznyelvbe vezető útjának vizsgálata megkönnyítené maguknak a nyelvjárásiasságoknak a szabályozását, és lehetővé tenné, hogy az iskola eredményesebben tanítsa a köznyelvet.”

2. A mai beszélt litván nyelv szerkezete. A litván nyelvtudományban elsőként A. Pupkis már említett könyve tárgyalja a mai beszélt litván nyelvet és annak kiegészítő forrásait — a nyelvjárásokat, az argót, a zsargonokat és más nyelveket. A beszélt nyelvet itt a hivatalosan, nyilvánosan — színházban, rádióban, televízióban, iskolában, gyűléseken — használt köznyelvi beszélt nyelvre, valamint a nem hivatalos, magánjellegű nyelvhasználatra osztja, amelyet például a családban, munkatársi közösségekben vagy ismerősökkel beszélgetve használnak (1980: 58). Később más kísérletek is történtek a félig nyelvjárási nyelvhasználat tárgyalására (Grumadienė 1992; 1993a). A nyelv nyelvjárásokra, résznyelvjárásokra vagy nyilvános köznyelvre való felosztásakor érdemes figyelembe venni a nyelvi közösségeket — azokat az embercsoportokat, amelyeket azonos vagy hasonló nyelvváltozat használata és azonos nyelvi normák elfogadása köt össze. Egyébként a nyelvi közösség a szociolingvisztika alapfogalma. Közelebbről megvizsgálva

191

kiderül, hogy egy adott területen élő nyelvi közösséghez csak a nyelvjárás beszélői kapcsolhatók, ám ekkor a helyben élők jelentős csoportjának nyelvhasználatát „figyelmen kívül kellene hagyni” (a beköltözőkét, illetve a magasabb iskolai végzettségű helyiekét stb.), mivel a közösség jellemzője az azonos vagy nagyon hasonló nyelvi rendszer. Ráadásul ugyanaz az ember több nyelvi közösséghez is tartozhat. Ezért a nyelvi közösségeket egyre gyakrabban nemcsak területi összetartozás, hanem társadalmi vagy demográfiai jegyek — életkor, iskolai végzettség, foglalkozás, társadalmi helyzet vagy más szempontok — alapján is meghatározzák. „Az adatközlő jellemzői” című kérdések éppen ennek leírását segítik.

Ha megvizsgálnánk bármelyik kisebb litvániai városka lakóinak nyelvhasználatát, biztosan találnánk olyanokat, akik viszonylag tiszta nyelvjárásban beszélnek, olyanokat is, akik szinte nyelvjárásian beszélnek, de már nem használják következetesen vagy megfelelően az eredeti, legfontosabb, ezért kiemelkedő nyelvjárási sajátosságokat; találnánk olyanokat is, akik szinte köznyelven beszélnek, csupán sajátos nyelvjárási akcentussal, néha nyelvjárási szavakat vagy kifejezéseket iktatva be, és olyanokat is, akik semmilyen körülmények között nem beszélnek többé nyelvjárásban, noha gyermekkorukban még tudtak. Ez az első pillantásra rendezetlen nyelvi megnyilvánulás olyan folyamatokat tükröz, amelyek iránya és erőssége szociolingvisztikai és szigorúan nyelvészeti módszerekkel állapítható meg.

Ilyen folyamatok mind a különböző nyelvi szintek összetevőinek kölcsönhatása során, mind pedig a beszédben mennek végbe, amikor hol az egyik, hol a másik nyelvi rendszer vagy alrendszer elemei váltakoznak. Gumperz (1982: 66) szerint azok az emberek, akik olyan helyzetbe kerülnek, amelyben kénytelenek megpróbálni nem a saját, hanem egy idegen, bár nagyon hasonló nyelvváltozatot használni, folyamatosan választanak és egyeztetnek két nyelvi rendszer vagy alrendszer szabályai között. Ez a litván nyelvi közegben is így történik, még a legtávolabbi faluban is, amikor egy idős adatközlőt megszólítva az igyekszik alkalmazkodni a hallgató „intelligens” nyelvhasználatához, műveltebbnek mutatkozni — nem is beszélve a fiatalabb vagy iskolázottabb adatközlőkről (vö.: Chambers 1992).

Amikor megpróbáltuk alaposabban megvizsgálni az úgynevezett „elrontott” nyelvjárás beszélőinek, vagyis a félig nyelvjárásian beszélőknek a nyelvhasználatát, kiderült, hogy rendkívül széles spektrumú képződményről van szó. Másrészt a „nem tiszta” köznyelven beszélők nyelvhasználata is nagyon változatos. Ezért aligha lehetne következetesen elkülöníteni a mai beszélt litván nyelvben valamiféle résznyelvjárásokat vagy más, meglehetősen homályosan körülhatárolt nyelvváltozatokat. Véleményem szerint célszerűbb négy különálló nyelvi jelenséget tárgyalni: a hagyományos nyelvjárásokat, a regionális interdialektusokat, Litvánia nagyvárosainak nyelvhasználatát és a normatív köznyelvet.

Azért neveztem ilyen drasztikusan nyelvi jelenségnek a hagyományos nyelvjárásokat, mert tiszta formájukban szinte már nem léteznek: bármilyen nyelvjárásiasan beszélnek is, a nyelvjárások beszélői egyre gyakrabban iktatnak be más nyelvi rendszerekből vagy alrendszerekből származó elemeket, leggyakrabban a köznyelvből. Például a keleti aukštaitiaiak viszonylag következetesen használják az un, in alakokat ott, ahol a köznyelvben an, en áll, mégis előfordul, hogy ezt mondják: supranta, kanda a várt suprunta, kunda helyett, vagy hasonló. Ellentétes folyamatok is megfigyelhetők: 1995-ben a Vištytisben (Vilkaviškis járás) végzett terepmunkán azt tapasztaltuk, hogy a fiatalok több nyugat-aukštaitiai nyelvjárási alakot használnak, mint az idősebbek, mintha „nyelvjárásiasabban” beszélnének. J. Pabrėža és I. Remenytė hasonló jelenségeket figyeltek meg a žemaitiai nyelvjárásban. Kezd világossá válni, hogy

192

a regionális interdialektusok bizonyos normáihoz igazodnak, például a marijampolėi, mažeikiai, panevėžysi, utenai, alytusi vagy más interdialektusokéhoz. Az ilyen regionális interdialektusok a környező nyelvjárások és a köznyelv kölcsönhatásának eredményei; bár nem homogének, sajátos normarendszerrel rendelkeznek.

Litvánia nagyvárosainak — Klaipėdának, Šiauliai-nak, valamint kétségkívül Kaunasnak és Vilniusnak — megvan a maguk nyelvi arculata; az ott használt nyelvi normák nemcsak egymástól, hanem a köznyelvtől és a regionális interdialektusoktól is különböznek, jóllehet mindkét utóbbi erőteljes hatása érvényesül bennük.

A normatív köznyelv sajátos konstrukció, absztrakció; nem tudni, létezik-e egyáltalán tiszta formában (Grumadienė 1993b). (Mennyit hallani ebből a nyelvből a rádióban és a televízióban?).

3. A nyelvváltozás során végbemenő folyamatok. A litván nyelvjárásokat a nyelvföldrajzi módszertől eltérő módszerekkel mindmáig alig vizsgálták. E módszer alkalmasságát nem vitatva érdemes elgondolkodni azon, hogyan lehetne hasznosítani a dialektológusok és szociolingvisták közelmúltbeli nemzetközi tapasztalatait a mai litván nyelvi helyzet vizsgálatában, hiszen Litvániában is megjelennek más országokban zajló folyamatokhoz hasonló jelenségek (vö.: Waltersas 1994). Nem gondolva, hogy a hagyományos dialektológiának szociolingvisztikává kellene átalakulnia, mégis felhívjuk a figyelmet a szociolingvisztikai kutatás néhány előnyére a nyelv sorsának és használatának a dinamikus, modern világban történő értelmezése során.

P. Trudgillas (1986), tyręs anglų kalbos tarnių tarpusavio ir norminės bendrinės kalbos sąveiką, mano, kad yra tirtinas vadinamasis koineizacijos ar koinė radimosi procesas — tai esąs naujų kalbos atmainų formavimasis sąveikaujant skirtingoms tos pačios kalbos atmainoms, o jo priežastis — vidinė šalies gyventojų migracija. Tiesa, koinė suprantama gana įvairiai (Siegel 1987: 186—187): vieni koinė radimąsi sieja su tarmės ar tarmių virtimu bendrine šnekamąja ar standartine kalba; kiti — su regioninių lingua franca formavimusi, atsirandančiu sąveikaujant tarmėms, bet pastarosioms savųjų funkcijų neprarandant; tretiems būtina koinė radimosi sąlyga atrodo esanti migracija — tarmių atstovams pakeitus gyvenamąją vietą ir aplinką, neišvengiamai kinta ir jų kalba — įgauna koinė bruožų ar tiesiog virsta koinė. Taigi koinė radimasis vienaip ar kitaip siejamas su miestų kalbos formavimusi. Minėtais atvejais sąveikauja vienos kalbos tarmės ar kitokios jos atmainos, kurios iš principo yra suprantamos vienos kitoms. Todėl, matyt, visose kalbose koinė radimasis turi bendrų bruožų (Kerswill 1994: 4): pradiniam etapui būdingas didelis įvairavimas individualiuoju lygmeniu pritaikant savo kalbą prie aplinkinių kalbos, sunkokai paaiškinamas diskurso ar socialinių veiksnių įtaka — kartais susidaro įspūdis, kad tokie žmonės tiesiog painioja dviejų kalbos atmainų normas. Vėlesnio koineizacijos etapo kalboje aptinkama paprastinimo reiškinių fonetikos, fonologijos ar morfologijos lygmenimis, susikuriama ”tarpinių kalbos formų”, nesančių nė vienoje iš sąveikaujančių kalbos atmainų (pavyzdžiui, trumpųjų kirčiuotų žodžio galo balsių ilginimas Vilniaus miesto kalboje).

A koiné kialakulásának elméletét olykor a szubsztrátum-interferencia elméletével azonosítják (Thomason, Kaufman 1988: 37; Appel, Muysken 1987: 157): amikor egy adott

193

nyelvváltozatot használó közösségbe nagy létszámú bevándorlócsoport érkezik, amely csak részben alkalmazkodik az adott nyelvhez, ez az alkalmazkodott nyelv pedig olykor maga is hatást gyakorol a helyiek nyelvére (Harris 1991: 191—212). Éppen ilyen folyamatokat lehetne keresni Kaunas és Šiauliai városi nyelvhasználatában, amelyre jelentős hatást gyakoroltak a környező nyelvjárásokból érkező migránsok. P. Kerswillo (1994) a norvég nyelvjárás és a városi nyelv kölcsönhatásáról végzett kutatása ismét megerősítette, hogy a nyelvjárások változását olyan folyamatként kell szemlélni, amelynek mozgatórugója és szükséges feltétele a lakosság migrációja. Ilyenkor hangsúlyozandó a nyelvjáráskutatás szociolingvisztikai aspektusa: a nyelvváltozást a nyelv belső törvényszerűségei szabják meg, kiváltó okai azonban társadalmi tényezők. Különböző országok kutatóinak vizsgálatai azt mutatják, hogy a nyelvjárásváltozás mechanizmusának megértéséhez az egyének nyelvhasználatát kell vizsgálni, hiszen mindenki egyénileg változtatja a nyelvhasználatát, bár vannak közös vonások is (Bortoni—Ricardo 1985). Különösen fontos, hogy ne csak az adatközlők életkoráról, iskolázottságáról, foglalkozásáról, neméről és hasonlókról legyenek ismereteink, hanem életútjukról is — arról, hogy hol és mikor, milyen körülmények között alakulhattak ki azok a feltételek, amelyek megszokott nyelvi normáik megváltoztatására késztették őket (megváltozott a lakóhelyük vagy a munkájuk jellege, a környezetük hozzáállása stb.). Ez utóbbi körülmény elkerülhetetlenné teszi, hogy az egymással kölcsönhatásban álló valamennyi nyelvváltozatot egyidejűleg tanulmányozzuk; az egyén nyelvhasználatát tehát társadalmi összefüggésben kell vizsgálni. Ez a kontextus a nyelvi közösség. A litván nyelv közegében különféle típusú nyelvi közösségek találhatók, amelyek a nyelvváltozást hol egyik, hol másik irányba terelhetik.

Az idősebb falusi emberek nyelvhasználatának vizsgálatakor a stílus fogalma nem fontos, a fiatalabbak, különösen a műveltebbek nyelvhasználatáról azonban ez nem mondható el; ezért figyelembe kell venni a beszédhelyzettől, a beszélgetőpartnerek viszonyától és egyéb tényezőktől függő esetleges stílusváltást is (Dressler, Wodak 1982).

Kalbos bendrijose esama kodų perjunginėjimo apraiškų (Dorian 1982): kai į sakinį ar pasakymą įterpiama kitos sistemos (nebūtinai kitos kalbos) ar posistemės lyčių. Šis reiškinys dažniausiai būna susijęs su pokalbio tema ir pašnekovų socialiniais vaidmenimis: šnekėdami apie vietos gyvenimo aktualijas, pateikėjai vartoja daugiau vietos kalbai būdingų lyčių, o ėmę kalbėti apie tolimus, nekasdieni(us) dalykus, keičia arba kaitalioja ir kalbos pobūdį — vartoja daugiau bendrinės kalbos ar panašios į ją lyčių. Pavyzdžiui, net ir pateikdami tautosaką, dainą ar pasaką, tarmės atstovai neretai stengiasi prikaišioti kaip galima daugiau bendrinės kalbos formų, nes jaučiasi atlieką tą kūrinį viešai, tarsi scenoje. Čia pat, atokvėpio minutėmis, bendrinės kalbos lyčių paprastai pasitaiko daug mažiau, nes kalbai nebeskiriama tiek dėmesio, ne ji tampa svarbiausia.

A periférikus nyelvjárásokban, valamint a más nyelveket beszélő területekkel határos nyelvjárási régiókban a pidginizáció (Mühlhäusler 1986) — két nyelv összeolvadásának — jelei is megfigyelhetők. Ez egészen más természetű jelenség, amelyben a nyelvre gyakorolt tudatos hatás igen csekély. Például bizonyos fokú pidginizáció figyelhető meg azon periférikus nyelvjárások beszélőinek nyelvhasználatában, akik mind az anyanyelvük, mind pedig egy másik, jól ismert és gyakran használt nyelv számos szavát ugyanazon minta szerint kezdik ragozni — a két nyelv főnevei annak a nyelvnek a nyelvtani nemét veszik fel, amelyik az érintkező nyelvi rendszerek közül erősebb pozícióban van, és így tovább. Mindez lehetséges

194

nem csupán elszigetelt nyelvi tényekként vizsgálni, hanem feltárni kialakulásuk okait és használatuk szabályszerűségeit is.

A kölcsönszavakról sem szabad megfeledkezni. Ezek más nyelvből származó szavak vagy idiómák, amelyeket többnyire kívülről igazítottak a saját nyelv rendszeréhez; használatukat nagyban meghatározza a beszédhelyzet, a téma és a beszélgetőpartner státusza is, nem csupán a nyelvileg motivált körülmények. Bár a kölcsönzés első pillantásra olykor hasonlít a kódváltásra, nem szabad azonosítani a kettőt. A litván nyelvtudományban mindeddig a nyelvjárásokban előforduló kölcsönszavak rögzítésével szembeni negatív hozzáállás uralkodott — erről tanúskodik a litván nyelv akadémiai szótára: igen kevés kölcsönszó található benne, ezért azonban az sem derül ki, hogyan nevezik meg valójában a nyelvjárásokban bizonyos fogalmakat, jelenségeket és cselekvéseket — ettől a litván nyelv sem tisztábbá, sem szennyezettebbé nem válik, egyszerűen kevesebb információt közöl. Talán érdemes volna legalább most pótolni ezt a hiányt, de figyelembe kell venni a valódi kölcsönszavakat (az egyedüliként használt, megfelelővel nem rendelkező szavakat), valamint a kódváltás során keletkezett, más nyelvekből vagy ugyanazon nyelv másik változatából származó szavakat — az alkalmi szóalkotásokat.

Kétségtelenül érdekes volna választ adni arra a W. Labov által felvetett kérdésre, hogy a strukturális változások miért éppen abban a nyelvben és éppen akkor mennek végbe, nem pedig más, strukturálisan hasonló nyelvekben, vagy ugyanabban a nyelvben, de más időpontban (Weinreich, Labov, Herzog 1968). Ezért hangsúlyozza J. Milroy (1992: 24) is, hogy vizsgálni kell a nyelvi folyamatok érvényesülésének okait és körülményeit, ez pedig szerinte nem lehetséges maguknak a nyelvhasználóknak és élettörténetüknek a figyelembevétele nélkül. Mi készteti a beszélőket arra, hogy csökkentsék vagy akár megszüntessék a saját nyelvhasználatuk és a környezetük nyelvhasználata közötti különbségeket, vagyis előidézzék a nyelvi változást?

P. Trudgillas (1986: 98—102) yra pastebėjęs, kad besistengiantys pritaikyti savo kalbą prie kitos kalbos atmainos arba vengia kai kurių ryškių skirtumų, tiesiog „apeina aštrius kampus”, arba atsisako jų laipsniškai — iš pradžių ryškesnių, vėliau vis mažiau tekrintančių į akis. Tai viena iš pagrindinių koineizacijos ypatybių. Tyrinėtojų nuolat pabrėžiama subjektyvaus vertinimo, nuostatų, vertybių skalės reikšmė: kas aplinkinių pašiepama ar net smerkiama, to pirmiausia siekiama atsikratyti (Giles, Taylor, Bourhis 1973).

A felmerülő nyelvi sajátosságoktól — a különböző fonológiai szembenállásoktól vagy fonetikai kontrasztoktól — igyekeznek elsőként megszabadulni (Trudgill 1986: 11—38), ezért a litván nyelvjárások egymás közötti, illetve a nyelvjárások és a köznyelv közötti kölcsönhatást is elsősorban ebből a szempontból kell leírni, a „Fonet ikos” és a „Kirčiavimo” fejezetek kérdéseire támaszkodva. Minden egyes esetben érdemes a hagyományos nyelvjárásleírások alapján megállapítani, mely nyelvjárási sajátosságok merültek fel, és először ezekre kell figyelmet fordítani. A „Fonet ikos” kérdőívben „alapvető” és „nem alapvető, kiegészítő” kérdések szerepelnek: ha egy konkrét vizsgálatban egy „alapvető” kérdés nem releváns, akkor a „kiegészítő” kérdések részletesebb vizsgálata sem szükséges. Ilyen a nyelvjárás vagy más nyelvváltozat fokozatos változásának vizsgálata. A fokozatos folyamat különösen jellemző a koiné kialakulására.

A morfológiai szint jelenségei (a tőváltozás, a paradigmák általánosítása, az atematikus igealakok vagy egyes névszói esetek végződéseinek eltűnése, illetve megváltozása stb.) a nyelvi egyszerűsödés megnyilvánulásai.

195

Ilyen jelenségek a koiné kialakulásakor is előfordulnak, ezek a nyelv lényegi elszegényedését jelző megnyilvánulások azonban a pidzsinizálódásra jellemzők. A nyelvváltozatok kölcsönhatása azonban nem feltétlenül vezet egyszerűsödéshez vagy akár elszegényedéshez — összetettebb grammatikai vagy szemantikai formák is kialakulhatnak; ez különösen igaz a szóalkotásra és a lexikai szintre. Bizonyos nyelvi elemek váltakozó használata a beszédstílustól függ, vagyis egyes esetekben előfordulnak a nyelvhasználatban, másokban nem.

4. A nyelvvizsgálat szociolingvisztikai módszere. Az említett „Program” „Szociolingvisztika” részének kérdéseit úgy fogalmazták meg, hogy választ adjanak arra, milyen hatással lehetnek a társadalmi vagy demográfiai tényezők a nyelvhasználatra. Szociolingvisztikai szempontból a nyelv a következő paraméterek alapján vizsgálható: az adatközlő szüleinek társadalmi helyzete, magának az adatközlőnek a foglalkozása, életkora, neme, iskolai végzettsége, a hely vagy helyek, ahol ezt a végzettséget szerezte, a nyelvek, amelyeken tanult, az elköltözés vagy odaköltözés ideje és helye, valamint a külföldön eltöltött évek száma. Mindezek az úgynevezett objektív társadalmi és demográfiai adatok.

A „Program” olyan kérdéseket is tartalmaz, amelyek segítségével úgynevezett szubjektív adatok is gyűjthetők — megismerhetők maguknak az adatközlőknek és környezetük tagjainak beállítódásai, értékítéletei és tájékozódási mintái (Trudgill 1972): például annak megkérdezésével, hogy melyik nyelvet (vagy nyelvváltozatot) tartják a legszebbnek, melyik nyelven a legkényelmesebb imádkozniuk, énekelniük vagy dalokat előadniuk stb. Így tárhatók fel a nyelvhez kapcsolódó presztízsítéletek és az irányadó nyelvi normák. W. Labov már 1972-ben felhívta a figyelmet arra, hogy az emberek bizonyos nyelvi normákat nyíltan presztízsértékűként deklarálnak (rendszerint a kodifikált vagy más, általánosan elfogadott normákat), valójában azonban valamelyest burkoltan, vagy anélkül, hogy ezt kellőképpen tudatosítanák magukban, más normákat „vallanak” magukénak: ezeket nyilvánosan kevesen nyilvánítják presztízsértékűnek, mégis szabályozóvá váltak, mert egy adott nyelvi közösséghez tartozást jelölnek (Labov 1972: 249).

A „Program” kérdései azt is lehetővé teszik, hogy feltárjuk a környezetnek az egyik vagy másik nyelvhez, illetve nyelvváltozathoz (a papokéhoz, a jómódú rétegek képviselőiéhez stb.) való viszonyulását, és így megtudjuk, gyakorol-e a társadalom bizonyos nyomást a nyelv megváltoztatására, vagy ellenkezőleg, annak minél változatlanabb megőrzésére. P. Kerswill (1994: 52) rámutat, hogy azok a nyelvjárásukra büszkébb beszélők, akik elköltöznek, hűségesebbek maradnak nyelvjárásukhoz. Ez a viselkedés olykor a család társadalmi helyzetétől is függ: a jómódú családok gyermekei magabiztosabbak, és nem igyekeznek eltitkolni származásukat. Ez a megfigyelés Litvániában is érvényes, és e jelenségnek más oka is lehet: a žemaitok ugyanis gyakrabban büszkék nyelvükre, mint az aukštaitok, különösen a keletiek.

A nyelv szociolingvisztikai vizsgálata konkrét nyelvi tények kutatását is megköveteli. Ezért érdemes megvitatni, hogyan gyűjthetők válaszok a „Szociolingvisztika” rész „Programjának” többi kérdésére. A dialektológusok hagyományos módszere az, hogy többen felosztják egymás között a kérdőív néhány tucat vagy néhány száz kérdését, majd ugyanazon település helyi lakosait, rendszerint idősebb embereket kérdeznek meg — nem szükséges minden választ egyetlen adatközlőtől összegyűjteni. Ez a nyelvföldrajzi módszer; segítségével megállapítható, hogy a vizsgált nyelvi sajátosság létezik-e a vizsgált személyek nyelvhasználatában, a változatosságot pedig ilyenkor nem vagy alig kell figyelembe venni, legfeljebb a megjegyzésekben érdemes rögzíteni. „A nem ilyen” válaszokat

196

… elvetik, mert a domináns nemeket keresik, és a domináns jelenséget vizsgálják. A nyelvi változatosság iránt érdeklődve ez a módszertan már nem megfelelő. Arról nem is beszélve, hogy az egyén nyelvhasználatát kell vizsgálni, vagyis a „Szociolingvisztika” rész kérdéseire is választ kell adni; el kell dönteni, mely jelenségeket vizsgálják alaposabban, mivel egyetlen adatközlőtől az „Program” összes kérdésére választ gyűjteni rendkívül hosszú ideig tartana, és nehezen megvalósítható feladat lenne. Ezért ki kell választani néhány (tucatnyit, ha pedig szükséges — akár több tucatnyi) nyelvi jelenséget, amelyek használati jegyeinek változatossága, vagy más okok miatt fontosnak tekinthetők: például a hangsúlyos ie, uo kiejtésének vizsgálatát az észak-szamogit környezetben; a hímnemű névmási szófajú szó egyes számú részes esetének alakjait a déli aukštaitiai környezetben, és hasonlókat. Az ilyen jelenségek használatának változatossága alkotná a szociolingvisztikai változókat, vagyis egy jelenség reprezentálásához olykor reprezentánsok egész skálájára lenne szükség, amelyek közül a legfontosabbak a szociolingvisztikai paraméterekhez — életkorhoz, nemhez, beszédhelyzethez stb. — kapcsolódnak. A kapott adatokat mennyiségi vagy más módszerekkel is fel lehet dolgozni — az adott igénytől függően. (A szociolingvisztikai változókról bővebben lásd Walters 1994: 65—66).

5. Következtetések helyett. E megjegyzésekkel az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a „Litván nyelvjárások és kölcsönhatásuk vizsgálatának programja” című új programra, valamint az általa teremtett lehetőségre, hogy a mai beszélt litván nyelv bármely változatát vizsgáljuk, nem csupán a „tiszta” nyelvjárásokat. Bemutatunk néhány újabb, más nyelvek nyelvjárásainak kölcsönhatásával foglalkozó kutatást, különös tekintettel az azokban megvitatott kutatási alapelvekre. A javasolt szociolingvisztikai nyelvvizsgálat legfontosabb alapelve, hogy az egyén nyelvhasználatát környezete összefüggésében vizsgáljuk, és minél többet megtudjunk arról, miként hathat környezete az egyénre, hogy tudatosan vagy tudattalanul megváltoztassa nyelvhasználatát. A szociolingvisztikai kutatási módszer lényege, hogy feltárjuk a bizonyos szempontok szerint összefüggő egyének nyelvi viselkedésének szabályszerűségeit, és meghatározzuk az azt szabályozó legfontosabb tényezőket; ily módon megállapíthatjuk a nyelvi közösségben működő nyelv sajátosságait és változásának irányait.

LITERATŪRA

A p p e l R., M u y s k e n P. 1987: Language Contact and Bilingualism. London, Edward Arnold.

B o r t o n i-R i c a r d o S. — M. 1985: The Urbanization of Rural Dialect Speakers. Cambridge, Cambridge University Press.

C h a m b e r s J. K. 1992: Dialect Acquisition. — Language. 68/4, 673—705.

D o r i a n N. C. 1982: Defining the Speech Community to Include its Working Margins. — S. Romaine (ed.). Sociolinguistic Variation in Speech Communities. London, Edward Arnold. 25—34.

D r e s s l e r W. U., W o d a k R. 1982: Sociophonological Methods in the Study of Sociolinguistic Variation in Viennese German. — Language in Society. 11, 339—370.

G i l e s H., T a y l o r D., B o u r h i s R. 1973: Towards a Theory of Interpersonal Accommodation Through Speech: Some Canadian Data. — Language in Society. 2, 177—192.

G r u m a d i e n ė L. 1992: Bendrinė ir pisau tarmine kalba. — Gimtoji kalba. 11, 1—3.

G r u m a d i e n ė L. 1993ₐ: Pustarmių radimasis. — Lietuvių kalba: tyrėjai ir tyrimai. Jurgiui Geruliui paminėti. Konferencijos (Lietuvių kalbos institutas, 1993 10 20—22) tezės. Vilnius. 15—16.

197

Grumadienė L. 1993ᵇ: Sociolingvistinis požiūris į dabartinės bendrinės lietuvių kalbos tarties normas. — Aktualūs bendrinės tarties klausimai. Valst. lietuvių kalbos komisijos organizuoto seminaro (1993 12 13) tezės. Vilnius. 6.

Grumadienė L., Stundžia B. 1990ᵃ: Dabartinės lietuvių kalbos tyrimo programos apmatai. — Lituanistica. 3, 107—110.

Grumadienė L., Stundžia B. 1990ᵇ: Ar tesime “Lietuvių kalbos atlaso” tradicijas? — Gimtoji kalba. 5, 23—26.

Gumperz J. J. 1982: Discourse Strategies. Cambridge, Cambridge University Press.

Harris J. 1991: Conservatism Versus Substratal Transfer in Irish English. — P. Trudgill, J. Chambers (eds.). Dialects of English: Studies in Grammatical Variation. London, Longman. 191—212.

Kerswill P. 1994: Dialects Converging. Rural Speech in Urban Norway. Oxford, Clarendon Press.

Labov W. 1972: Sociolinguistic Patterns. Philadelphia, University of Pennsylvania Press.

Lietuvių... 1995ᵃ: Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programa. Morfologija. — Sudarė D. Mikulėnienė ir K. Morkūnas. Vilnius.

Lietuvių... 1995ᵇ: Lietuvių kalbos tarmių ir jų sąveikos tyrimo programa. Leksika. — Sudarė A. Vidugiris. Vilnius.

Milroy J. 1992: Linguistic Variation and Change. Oxford, Basil Blackwell.

Mühlhäusler P. 1986: Pidgin and Creole Linguistics. Oxford, Basil Blackwell.

Pupkis A. 1980: Kalbos kultūros pagrindai. Vilnius, ”Mokslas”.

Siegel J. 1987: Language Contact in a Plantation Environment. Cambridge, Cambridge University Press.

Thomason S., Kaufman T. 1988: Language Contact, Creolization, and Genetic Linguistics. Berkeley, Calif., University of California Press.

Trudgill P. 1972: Sex, Covert Prestige and Linguistic Change in the Urban British English of Norwich. — Language in Society, 1, 179—195.

Trudgill P. 1986: Dialects in Contact. Oxford, Basil Blackwell.

Waltersas K. 1994: Dialektologija. — Grumadienė L., Marcinkevičienė R. (sud.). Sociolingvistika ir kalbos kultūra. Straipsnių rinkinys. Vilnius, ”Gimtoji kalba”. 62—74.

Weinreich U., Labov W., Herzog M. 1968: Empirical Foundations for a Theory of Language Change. — W.P. Lehmann, Y. Malkiel (eds.). Directions for Historical Linguistics. Austin, University of Texas Press. 95—189.

SOCIOLINGUISTIC ASPECT IN INVESTIGATING THE CONTEMPORARY SPOKEN LITHUANIAN

Summary

The new ”Program of the investigation of the Lithuanian dialects and dialect contact” is compiled by the Lithuanian dialectologists (ed. K. Morkūnas). Aim of this article is to emphasize the usefulness of the sociolinguistic method in studying contemporary dialects. A lot of dialect contact studies in other countries is reviewed. The author’s conception of the contemporary spoken Lithuanian is presented. The processes of koineization, substratum interference, borrowing, code-switching, style-shifting, etc. are discussed. Centering on individual’s speech in its social context is resumed as the main sociolinguistic principle of the dialect contact investigation.

198