LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XL (1998)

Aloyzas VIDUGIRIS

A Litván Nyelvi Intézet, Vilnius

ZANAVYKAI – A SZÚDÓVIAK VAGY A ZEMAITISOK LESZÁRMAZOTTAI

A zanavykai nyelvjárás iránti alaposabb érdeklődésre Juozas Pikčilingis professzor ösztönzött. Ez a munka, bár késve készült el, legyen az elhunyt professzor akaratának teljesítése 70. születésnapja és az első litván könyv megjelenésének 450. évfordulója alkalmából, egyúttal pedig a szerző személyes kötődésének kifejezése ehhez a vidékhez.

Zanavykai néven rendszerint a déli nyugati aukštaitis nyelvjárás északi alcsoportját, vagyis a kaunasi nyelvjárás egyik alcsoportját nevezik. Ez a Folyóntúli terület, más néven Szúduva legészakibb része, amely a Nemunas, a Šešupė és a Višakis folyók között terül el. Szinte teljes egészében a mai Šakiai járás területére esik (amely ma Marijampolė megyéhez tartozik). A zanavykai nyelvjárás a szomszédos kapsai nyelvjárással együtt a litván köznyelv alapjául szolgáló legfontosabb nyelvjárások egyike. E vidékről származott a litván köznyelv atyja, Jonas Jablonskis, valamint az újjászülető litván nemzet és állam kultúrájának számos más kiemelkedő alakja.

Maga a zanavykai elnevezés nem litván eredetű képzés: a Nõva folyó szlávosított nevéből, a Nava névből (az 1561. évi leltárakban Navupe alakban jegyezték fel), valamint a szláv za- ’túl-, mögött’ előtagból ered. Vö. az azonos képzésű zanemùnščikas, zanemùnščikai, illetve zalemùnščikai származékokkal (az utóbbi alakban az n helyett álló l disszimiláció következtében jelent meg), valamint a Zadvariškė, Zagriaūžis, Zapùrvė helynevekkel. A zanavykai népet tehát litvánul užnoviškiai néven kellene nevezni. A zanavykai elnevezést rendszerint déli szomszédaik, a kāpsai használják (ők a kaĩp szó helyett kāp alakot mondanak), hogy kiemeljék a zanavykai nyelvjárásra jellemző, a kettőshangzók és mássalhangzó-kapcsolatok mindkét elemén ejtett emelkedő hangsúlyt, valamint a teljes kaĩp elöljárószó megőrzését. A kapsaiak és a zanavykaiak közötti határnak rendszerint a Šešupė jobb oldali mellékfolyóját, a Višakist, valamint a Šešupė középső folyását tekintik Kudirka Naumestiséig. A zanavykai elnevezés tisztán földrajzi, és nem egészen pontos. A valódi zanavykai terület már Nõva előtt, közvetlenül a Šešupė középső folyása és a Višakis torkolata mögött kezdődik, és valamivel Nõva középső folyása, Griškabūdis mögött ér véget, mivel Sintautai, Lukšiai és Lekėtai környékén már nem mindig őrzik meg jól a nyílt végződésű, hangsúlytalan hosszú magánhangzók időtartamát. A zanavykai nyelvjárás bizonyos különbségeit történelmi és politikai körülmények alakították.

A történelemből tudjuk, hogy az egész Folyóntúli területen, s jóval délebbre és délkeletebbre is, a 13. század második feléig egy sajátos nyugati balti törzs élt, amelyet a krónikák több, egyes területekhez kötődő, ma összefoglalóan használt néven említenek: sūduviai (nyugat-európai és keresztes krónikákból ismert), jōtvingiai (a szláv forrásokból), daināviai (a litvánoknál), palekiai vagy palekšenai (a lengyeleknél). A szúduviaiak, mint az egyik legnépesebb és leginkább szervezett nyugati balti törzs, amely bátran védelmezte fennmaradását, feltehetően egykor a mai északkelet-lengyelországi, nyugat-belarusz és dél-litvániai területek jelentős részét foglalták el. Kényszerűen erősebb szomszédaik közé szorulva a 13. században nagyjából a Nemunas északon és keleten, a Bebras folyó délen, a Raminta-erdő, illetve nyugaton a mai Kalinyingrádi terület határa közé szorultak. A 13. század végén a keresztes lovagok végleg legyőzték és kegyetlenül elpusztították őket. Szúduva nagy része feltehetően szinte teljesen lakatlan pusztává vált (Totoraitis 1938: 1–15). A szúduviaiaknak a mai litván Folyóntúli területen még sokáig élő maradványairól a régi helynevek és a különféle nyelvi sajátosságok jelentős rétege tanúskodik. Hogy korábban Dél-Litvániában is éltek szúduviaiak, azt a Nyugat-Litvániára egészében jellemző, bár csak szórványosan előforduló, bizonyos hangtani, alaktani és szókészleti vonások is jelzik (lásd alább).

22

A nyugati balti törzsek egyik legnépesebb és legjobban szervezett csoportjaként, amely bátran védelmezte fennmaradását, a szúduviaiak a feltételezések szerint egykor a mai Északkelet-Lengyelország, Nyugat-Belarusz és Dél-Litvánia jelentős részét foglalták el. Az erősebb szomszédok szorításában a 13. században nagyjából a Nemunas északon és keleten, a Bebras folyó délen, valamint a Raminta-erdő és a mai Kalinyingrádi területtel közös határ nyugaton közé szorultak. A 13. század végén a keresztesek végleg megtörték erejüket és kegyetlenül feldúlták területüket. Szúduva nagy része feltehetően szinte teljesen lakatlan pusztává vált (Totoraitis 1938: 1–15). A szúduviaiak maradványainak hosszú ideig tartó jelenlétéről a mai litván Folyóntúli területen számos régi helynév és különféle nyelvi sajátosság tanúskodik. Arra, hogy korábban Dél-Litvániában is éltek szúduviaiak, a Nyugat-Litvániában is megtalálható, bár szórványos, jellegzetes hangtani, alaktani és szókészleti vonások utalnak (lásd alább).

A melnói béke (1422) után Szúduva északi része (az úgynevezett zanavykai terület) Kudirka Naumestisig, a Šešupėig, a Višakisig és a Nevėžis torkolatáig a Žemaitija vajdasághoz tartozott. Emiatt néha úgy vélik, hogy a mai Folyóntúli terület (Szúduva) lakói, vagyis a déli nyugati aukštaitisok (déli kaunasiak) mind az akkori Žemaitija aukštaitis lakosságából származnak. Nem ritkán tréfásan azt is mondják, hogy a suvalkiai, különösen a zanavykai, nem más, mint a Nemunason átdobott žemaitis. Ezt az állítást mintha megerősítenék a déli aukštaitisok (vagyis a nyugati dzūkai), akik északi szomszédaikat – a déli nyugati aukštaitisokat – mindmáig žemaitisoknak nevezik. Érdemes tehát pontosítani, hogy ezekben az állításokban mennyi az igazság és mennyi a képzelet, s végül azt is megvizsgálni, hogyan vált az úgynevezett puszta a litván köznyelv bölcsőjévé és a litván nemzeti újjászületés központjává.

A „Litván nyelvatlasz” anyaga három nyelvi szinten – fonetikai, morfológiai és lexikai szempontból – teszi lehetővé, hogy szélesebb képet alkossunk a déli nyugati aukštaitisok (kaunasiak), vagyis az úgynevezett zanavykaiak, valamint legközelebbi szomszédaik múltjáról. Ezek közül rendszerint a fonetikai szintet tartják az egyik legfontosabbnak. Más nyelvi szintek – a morfológiai és lexikai sajátosságok, illetve azok elterjedése – szintén fontos kiegészítő adatokkal szolgálhatnak. A zanavykaiak múltjának és eredetének vizsgálatakor fontosabbak a változatos nyelvjárási sajátosságok: egyesek régebbiek, mások újabbak lehetnek, egyesek az egyik, mások egy másik nyelvjárásból eredhetnek, és eltérő mértékben terjedhettek el. Próbáljuk tehát legalább hozzávetőleg megállapítani, mi közös a zanavykai nyelvjárásban és a nyugat-litván nyelvjárásokban, mi különbözteti meg tőlük, mi öröklődött a régebbi időkből, és mi került át a szomszédos nyelvjárásokból. Általánosságban a zanavykai nyelvjárás, mint a litván nyelv nyugati területének egyik nyelvjárása, több archaikus vonást őrzött meg. Ez az alább bemutatott számos sajátosságból is kitűnik.

Számos fonetikai sajátossága alapján a zanavykai nyelvjárás szervesen illeszkedik a vidék nyelvjárásainak egészébe. Itt nem e sajátos és bizonyos vonásaiban egyedülálló nyelvjárás hangrendszerének jellemzőit kívánjuk elemezni, hanem azok elterjedésére összpontosítunk. Ez jobban megmutatja, hogy a zanavykaiak mely nyelvjárásokhoz állnak közelebb, és honnan érkezett a hatás. Kezdjük a nagyobb területen elterjedt sajátosságokkal, majd haladjunk a szűkebb körben előfordulók felé.

23

1. Minden nyugati litvánt (a nyugati és déli aukštájokat, valamint a žemaitokat, vagy legalábbis jelentős részüket) a következő nyugati típusú archaizmusok kapcsolják össze: a) a hangsúlyos a magánhangzó nem nyúlt meg a névmásokban: māno, tāvo, sāvo (LKA 1982: 21–22. 2. térkép); b) a kéttagú főnévi igenevekben és az igék előtagjaiban a hangsúlyos a, e magánhangzók nem nyúltak meg, például: kàst(i), nèšt(i), àpsuku, nènėšu, pàdeda, prãneša, tebèk.alba, tèšnekā (LKA 1982: 31–32. 13. térkép); c) megmaradt a rövid, hangsúlyos e a középfokú melléknevek képzőiben, például: aukštesnis, -ė, gerèsnis, -ė, jaunèsnis, -ė (LKA 1982: 32–33. 14. térkép); d) a tő hangsúlyos rövid i, u magánhangzói nem nyúltak meg, például: bùtas, bùvo, kìtas, lìže, lìbos, vìsas (LKA 1982: 37–38. 19. térkép); e) a szótagalkotó am, an, em, en kettőshangzók nem szűkültek össze, például: kãmpas, lángas, lãnkas, pántis, sámtis, pémpė, péntis, pẽnktas, švẽntė, tẽmpti, tèšnekā (LKA 1982: 83–89. 68–72. térkép).

2. A déli aukštájokon kívül a nyugati aukštájok (kaunasiak, šiauliaik és klaipėdiškiai) területén tágabb vagy szűkebb körben, olykor pedig a žemaitok jelentős részén is elterjedtek a régről örökölt következő sajátosságok: a) megőrződnek a tő hosszú, hangsúlyos és hangsúlytalan a, e magánhangzói, például: kãsnis, grãžtas, grẽžt(i), skẽst(i), sprẽst(i), kãšnėlis, grãžtėlis, žãšėlės, grẽžimas, tẽsimas (LKA 1982: 61–63. 44–45. térkép); b) a névmások egyes számú tárgyeseti alakjaiban a nyílt szóvégi hangsúlyos a nem rövidült meg, például: aną, ką, katrą, tą (LKA 1982: 63. 46. térkép); c) a žemaitokkal együtt, nagyjából a Žagarė–Šiauliai–Kėdainiai–Kaunas–Prienai–Krosna vonalig az l nem keményedik meg az e, ei, ę, ė előtt, például: lėdas, leĩdžia, lẽkia, pelėnai, kiaũlė, pėlės, sáulę (LKA 1982: 33–35, 53, 66. 15–16., 34., 49. térkép); d) valamivel nagyobb területen megmarad a hosszú y a vegyes ragozású igék jövő idejének egyes szám 3. személyű végződésében, például: badýs, darýs, matýs (LKA 1982: 60–61. 42. térkép); e) az į elöljárót hosszan ejtik a nyugati aukštájok klaipėdiškiai nyelvjárásában, a szomszédos žemaitok területén, valamint a kaunasiak Vilkija, Kaunas és Marijampolė felé eső területén (LKA 1982: 68. 53. térkép); f) nemcsak a žemaitok nagyobb területén, hanem a kapsaiak kisebb részén is, nagyjából Skriaudžiai, Sasnavos és Vištytis vidékéig, változatlanul megmaradt a szókezdő e magánhangzó – önállóan és az ei, el, en, er kapcsolatokban egyaránt –, például: ẽglė, eketė, ẽsti, ežìa, eilė, eit(i), éln.ias, éngt(i), erškėtis (LKA 1982: 26–29. 9., 10. térkép).

A zanavykai és a szomszédos nyelvjárások újításait is meg kell említeni: a) feltehetően analógia hatására e-t ejtenek a következő szóban is: ekmuõ Eržvilkas, Jurbarkas, Šakiai és Kudirkos Naumiestis környékén (LKA 1991: 34. 27. térkép); b) az e szűkebbé vált az ẽsù „vagyok” szóban a zanavykai területen Kriūkai és Barzdai vidékéig, a kapsaiak területének egy részén Vilkaviškisig, valamint a Nemunastól északra Vilkyškiai, Šimkaičiai és Veliuona vidékéig (LKA 1991: 82. 78. térkép), és így tovább.

3. Csak a kaunasiak területén (főként annak nyugati részén) használatosak a következő régi vagy újabb sajátosságok, amelyek általában Kis-Litvánia felé terjednek: a) megmaradt a nyílt szóvégi hangsúlytalan a a cselekvő melléknévi igenév jelen idejének többes számú alanyeseti alakjaiban, például: kẽkią, láukią, sãką (LKA 1982: 64. 47. térkép); b) azonos helyzetben megmaradt a hosszú ę a cselekvő melléknévi igenév múlt idejű egyes és többes számú alanyeseti alakjaiban, például:

24

bijojęs, bijoję, buvęs, buvę, šakęs, šakę (LKA 1982: 66–67. Žemėl. nr. 50–51.); c) sukietėjęs bendraties priebalsis t išnykus balsiui i, pvz.: áust, bijót, nešt, pjáut (LKA 1982: 105–106. Žemėl. nr. 90.); d) kietai tariamas priebalsis l žodžiuose (skoliniuose) páltas, pőlka, válas (LKA 1982: 109–103. Žemėl. nr. 86.); e) žodyje pėsčias, -ia įterpiamas priebalsis k – pėkščias (LKA 1982: 117. Žemėl. nr. 100.); f) metatetinių žodžių primdėlė, pirmgalys vietoj pirmdėlė, pirmgalys vartojimas (LKA 1982: 121. Žemėl. nr. 104.); g) tvirtapradės šaknies būtojo laiko neveikiamųjų dalyvių kirčiavimas pirmąja kirčiuote, pvz.: pagirtas, -a, nušautas, -a, prikáltas, -a (LKA 1982: 127–128. Žemėl. nr. 108.) ir kt.

4. Kizárólag a zanavykaiakat köti össze a nyugati veliuoniškiaiakkal, a klaipėdiškiaikkal, Kis-Litvániával és a szomszédos žemaitokkal az emelkedő mellékhangsúly mindkét diftongus- és kettőshangzó-tagban való ejtése, például: baĩgia, eĩna, kaũkia, lãukas, vaĩkas, bãlsas, dãlgis, dãržas, pẽršti, dūmblas, gūlt(i), kìmba, lìnksta, pìrštas, pū́rvas (LKA 1982: 39–40, 125. 21., 106. térkép).

5. A zanavykai nyelvjárást kettéosztja (azon a vonalon, amely Sintautaitól Lukšiai és Griškabūdis, Jankai, Lekėčiai és Višakio Rūda, Zapyškis és Pažėrai között húzódik) a nyílt szóvégi hangsúlytalan hosszú magánhangzók eltérő ejtése: a) a főnevek és melléknevek egyes számú tárgyeseti alakjainak -ą, -ę végződésében a magánhangzók csak a kaunasiak déli részén, vagyis a zanavykaiak déli részén és a kapsai nyelvjárásban maradnak hosszúak hangsúlytalan helyzetben; az említett vonaltól északra ezek a magánhangzók megrövidültek, például: gẽrą kẽlią ~ gẽrą kẽlią, didelę ūpę ~ didelę ūpę (LKA 1982: 64–66. 47–49. térkép); b) a nyílt szóvégi ė, o az említett vonaltól délre változatlanul megmarad nemcsak a nyugati aukštájok déli részén, hanem a déli aukštájok teljes területén is; a vonaltól északra viszont ezek az ė, o végződések a veliuoniškiai nyelvjáráshoz hasonlóan rövid i, u hangzókká váltak, például: kárvi ~ kárve, lãpi ~ lãpe, lĩepi ~ lĩepė, mãti ~ mãtė, bróliu ~ brólio, laũku ~ laũko, bū́vu ~ bū́vo, sãku ~ sãko (LKA 1982: 49–50, 56–57. 32., 38. térkép); c) egész Dél-Litvániában hasonlóképpen nem rövidültek meg a nyílt szóvégi (egyes számú tárgyeseti) į, ų magánhangzók, a zanavykaiak északi részén azonban az említett vonalig rövidek, például: geležini peili ~ geležini peilį, sáldu mẽdu ~ sáldų mẽdų (LKA 1982: 70. 56–57. térkép). Úgy vélik, hogy ez a szóvégi rövidülés nem korábban, mint a XVII. században ment végbe (Salys 1966: 37). Úgy tűnik, hogy a szóvégi rövidülés hulláma egyszerre érte el mind a zanavykaiak északi részét, mind Kis-Litvánia teljes, úgynevezett striukių nyelvjárását. Következésképpen addig az időpontig minden déli nyugati aukštáj, akárcsak a déli aukštájok, nem rövidítette meg az adott helyzetű szóvégi magánhangzókat.

6. A zárt szóvégi hangsúlytalan, meg nem rövidült ė, o magánhangzók ejtése tekintetében a déli aukštájok szinte az összes kaunasiaival együtt járnak (vagyis a kapsaiakkal, a zanavykaiakkal és a veliuoniškiaiak déli részével), például: a ė és (i)ã tövek egyes számú birtokos és többes számú alanyeseti alakjaiban: lãpės, medìnės, pẽmpės, lū́pos, sáujos.

A fent áttekintett hangtani sajátosságok eltérő elterjedéséből arra lehet következtetni, hogy a zanavykai nyelvjárásban két hatásáramlat találkozott: az egyik északról (és talán északnyugatról), a másik délkeletről érkezett (Zinkevičius 1987: 246). Ugyanakkor azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Dél-Litvániában a nyugati balti nyelvek alapzatán,

25

még a sūduviak feldúlása előtt ki kellett alakulnia, vagy legalább formálódni kezdett a litván nyugati aukštaitis nyelvjárás, valamint annak déli változata. A nyugati baltok korai litvánosodását (Mažiulis 1994: 4–6; 1995: 465–469) a szlávok viharos betörése ösztönözte a balti területekre, majd hamarosan megindult a litván nép gyors kialakulása és a keleti balti területekről érkezők beszivárgása. Hogy a keleties nyelvi sajátosságok milyen egyenetlenül törtek utat nyugat felé, azt a déli aukštaitis északnyugati része, az úgynevezett priedzukis mutatja (Morkūnas 1994: 84–92). A nyugati baltok keleti határa egykor, úgy tűnik, közel húzódott a megőrzött tautoszillabikus am, an, em, en izofónához, amely északon csaknem egybeesett a žemaitis és az Upytė-földek határával (Maksimaitienė 1986: 22), délen pedig Ūkainiai településtől (Ramygalától délre) a Trakai vajdaság keleti határával.

A morfológiai ragozási és szóalkotási sajátosságok többsége alapján a zanavykaiak nem különböznek szomszédaiktól, különösen az aukštaitis nyelvjárásoktól. Egyes sajátosságok a szomszédos veliuoniškiaiakkal (az északi kauniškiaikkal) és a žemaitisokkal kapcsolják össze őket, mások révén a szomszédos kauniškiai aukštaitisokkal és klaipėdiškiaikkal mintegy sajátos areát alkotnak, megint mások pedig mintha a kelet és a nyugat közötti útkereszteződésben állnának.

1. A žemaitisok, a nyugati aukštaitisok és a déli aukštaitisok nagyjából a Kriukai–Pašvitinys–Lygumai vonalig, Baisogala–Šėta–Gegužinė–Nerimė–Vokė–Rūdninkai–Butrimonys–Varėnavas (Balatna) vonalától keletre, együtt haladnak a múlt idejű, egyszeri eseményt kifejező igealakok 3. személyében a kišo, kniso, rišo végződésének kiejtése alapján (LKA 1991: 102. Térkép sz. 97.).

2. A különféle tövek többes számú részes esetének végződése alapján a zanavykaiak területét (különösen annak nyugati részét, Lekėčiai, Griškabūdis és Barzdai vidékéig), akárcsak a veliuoniškiaiakét (a Jurbarkas–Girkalnis–Dubysa középső folyása vonalig), két réteg fedi: egy archaikusabb, amely az északi kauniškiaikon át a žemaitisokig húzódik (például: vyrams, peiliams, boboms, gražioms, akims, nosims, vagims, sūnims, seserims), valamint egy modernebb, egyszerűsödött réteg, amely az aukštaitis nyelvjárásokból érkezett, vagyis a -s végződés nélküli forma (például: vyram, peiliam, bobom, gražiom, akim, nosim, vagim, seserim, sūnim a veliuoniškiaiak, valamint más keleti és déli aukštaitisok sūnām és a žemaitisok sūnāms alakja mellett) (LKA 1991: 61–65. Térkép sz. 56–61.).

3. A zanavykaiak (Lekėčiai kivételével) a veliuoniškiaiak nyugati részével (Veliuona kivételével), a nyugati aukštaitis klaipėdiškiaikkal és a žemaitisokkal együtt alkotnak területi egységet a megőrzött -ininkas képző alapján, például: darbininkas, daržininkas, šeimininkas (LKA 1991: 128–129. Térkép sz. 115.). Hasonlóképpen ugyanezen a területen (ezúttal már Lekėčiai és Veliuona városa is beleértendő) a tövű bitis szó használatos a ritkább bitė mellett (LKA 1991: 33. Térkép sz. 23.).

4. A zanavykaiak a veliuoniškiaiak és a klaipėdiškiai aukštaitisok egy részével együtt a déli és keleti aukštaitisokhoz kapcsolódnak a tövű, jelen idejű igealakok 3. személyében megőrzött formák alapján: gāli, gùli, nóri (LKA 1991: 97–98. Térkép sz. 94.).

5. A nyugati aukštaitis kauniškiaiak és a szomszédos klaipėdiškiaiak kisebb-nagyobb területén, főként a Karaliaučius (Kaliningrád) területével közös határ mentén, a következő sajátosságok terjedtek el (közülük némelyik kétségtelen archaizmus): a) a hangsúlyozás…

26

mo variantas musė (LKA 1991: 33. Žemėl. nr. 24.); b) nuosekliai išlaikytas u kamieno dgs. vardininkas sūnūs, pietūs (LKA 1991: 57–58. Žemėl. nr. 49.); c) geriausiai išlaikoma visų laikų ir nuosakų veiksmažodžių daugiskaitos 1 a. forma su galūne -e: dirbame, geriame, mylime, ėjome, bėgdavome (LKA 1991: 85–86. Žemėl. nr. 82.); d) esamojo laiko 3 a. forma pjauja (LKA 1991: 95. Žemėl. nr. 91.); e) priesagos -ėti vedinys (bendratis) gyvėt(i) ‘gyventi’ (LKA 1991: 151. Žemėl. nr. 142.); f) sutrumpėję prielinksniai gerý ‘geryn’, sený ‘senyn’, žemý ‘žemyn’ (LKA 1991: 153. Žemėl. nr. 144.);g) įjo kamieno vns. vardininko forma zuikys (LKA 1991: 25. Žemėl. nr. 6.).

A zuikis, zùikis, zuikys elnevezés, amely csak Nyugat-Litvániában elterjedt, egyúttal lexikai kérdés is, mivel a Joniškis–Radviliškis–Kėdainiai–Jonava–Jiežnas–Druskininkai vonaltól keletre már a kiškis szót használják. Maga a zuikis szó feltehetően kúrföldi eredetű (Kaukienė 1995: 473). Nem világos azonban, mikor kezdte meg útját a történelmi Sūduva felé (az egész Užnemunėbe, majd még tovább), hiszen a sūduviak régebben, a poroszokhoz hasonlóan, a sasnis szóval nevezték a nyulat (vö. a Sasnavà helynévvel). Aligha elegendő magyarázat arra, hogy a zuikis szó ilyen széles körben elterjedt, hogy a žemaitisok igazgatásának hatása csak a XV. században lépte át a Nemunast. A sūduviak valószínűleg még azelőtt kezdték használni e szót, hogy a XIII. század végén bekövetkezett volna a tragédiájuk, a litvánosodásuk során.

Nem kevésbé fontosak a további lexikai adatok sem, amelyek különféle gondolatokat ébresztenek egyes szavak eredetéről, elterjedéséről stb. A zanavykai nyelvjárás területe a hagyományos elnevezések többsége alapján leginkább a nyugati aukštaitisokhoz kapcsolódik. Egyes tárgyak megnevezései (szavai) olykor az összes zanavykait vagy a zanavykai terület különálló részeit inkább az északi nyugati aukštaitisokkal és távolabbi nyelvjárásokkal kapcsolják össze, máskor inkább a déliekkel, különösen pedig a nyugati Kis-Litvánia nyelvváltozataival.

1. A litván nyelv egész délnyugati területén (a žemaitis, a nyugati aukštaitis és a déli aukštaitis nyelvjárásokban) csaknem azonosan nevezik a következő dolgokat: a) pelūdė ‘hely vagy toldaléképület a csűr szélén a pelyva tárolására’ (LKA 1977: 54. Térkép sz. 15.); b) erūkas, erūkas ‘bárány’ (LKA 1977: 148–149. Térkép sz. 74.); c) gluosnis ‘vékony ágú fa vagy cserje (Galix)’ (LKA 1977: 164–165. Térkép sz. 90.); d) lydekà ‘ragadozó édesvízi hal (esox lucius)’ (LKA 1977: 154. Térkép sz. 80.); e) šaltinis ‘a földből feltörő forrás’ (LKA 1997: 180–181. Térkép sz. 104.); f) Nyugat-Litvánia valamivel szűkebb területén fennmaradt a hím kacsa régi megnevezése: gaigalas (LKA 1977: 145–146. Térkép sz. 73.); g) dal̃gis ‘gabonafélék vagy fű vágására szolgáló eszköz’ (a hímnemű alakot a nyugati aukštaitis és a žemaitis nyelvjárásokban használják) (LKA 1977: 111. Térkép sz. 50.).

2. Sajátos lexikai övezet, amely nagyjából a nyugati aukštaitis kauniškiaiak (az úgynevezett kapsaiak, zanavykaiak és veliuoniškiaiak) területére esik: a) pértráuktis ‘a kerekek elejét a hátuljával összekötő rúd, rendszerint a húzórúddal együtt’ (LKA 1977: 90–91. Térkép sz. 35.); b) kám̃pa ‘a szán keresztfája, a talpgerenda vagy a talpgerenda és a küllő együtt’ (LKA 1977: 101. Térkép sz. 44.); c) jungėlis, jūngas ‘a cséphadaró nyelét a fejével összekötő szíj’ (LKA 1977: 118–119. Térkép sz. 57.); d) skràn-

27

da ‘kailiniai’ (LKA 1977: 144–145. Žemėl. nr. 72.); e) vyturys ‘žvirblinių būrio paukštis giesmininkas, vieversys (Alanda arvensis)’ (LKA 1977: 151–152. Žemėl. nr. 79.); f) bulvė ‘daržovė, kurios valgomi šakniagumbiai turi daug krakmolo (Solanum tuberosum)’ (LKA 1977: 161. Žemėl. nr. 87.); g) kadugys, kãdugis ‘sausų vietų dekoratyvinis spygliuotis krūmas ar medis juodomis uogomis, kadagys (Juniperus)’ (LKA 1977: 165. Žemėl. nr. 91.); h) dilgėlė, ‘piktžolė, vaistinis, pluoštinis augalas, kurio stiebas ir lapai turi dilginamųjų plaukelių (Urtica)’ (LKA 1977: 167–168. Žemėl. nr. 94.); i) srãvažolė, stravažolė ‘graižažiedžių šeimos vaistinis augalas (Achillea)’ (LKA 1977: 168. Žemėl. nr. 95.); j) rikė ‘javų guba’ (LKA 1977: 186–187. Žemėl. nr. 109.); k) žiaunė ‘kepalo papentis, žiauberė’ (LKA 1977: 189–190. Žemėl. nr. 112.).

3. Főként csak a zanavykai és kapsai (a Nemunastól nyugatra élő kauniškiai) által használt megnevezések: a) kãimas ‘a parasztok lakó- és munkavégzési helye, tanyája’ (a veliuonaiak és a szomszédos žemaitiai változata: kãima) (LKA 1977: 45–46. térkép, 9. sz.); b) išautys, išautis ‘a szekérrúd része, a szekér első és hátsó részét összekötő rúd’ (LKA 1977: 90–91. térkép, 35. sz.); c) angis ‘kígyó’ (a sūduviai, porosz és litván közös szava; főként a kapsaiak és a déli zanavykai használják, de előfordul a szomszédos déli aukštaitiai, klaipėdai és Kis-Litvánia nyelvjárásaiban is) (LKA: 152. térkép, 80. sz.); d) statinė ‘nagy, henger alakú, dongákból készített faedény’ (LKA 1977: 68–69. térkép, 22. sz.).

4. Csak a zanavykai és veliuonai (a középső és északi kauniškiai) nyelvjárásaiban használatos megnevezések vagy azok változatai: a) kašė, kašė ‘kosár, fonott kosár’ (LKA 1977: 79–80. térkép, 28. sz.); b) avižė ‘a szitakötők nagyobb, víz közelében élő rovarfaja, szitakötő (Aeschna)’ (LKA 1977: 158–159. térkép, 85. sz.).

5. Egyedül a zanavykaiak használják a sklendė szót: ‘ajtó vagy ablak bezárására szolgáló szerkezet, retesz’ (LKA 1977: 40–41. térkép, 6. sz.).

6. A zanavykai területén az alábbi megnevezések találkoznak (néha megosztva a területet): a) északon, a Sintautai–Lekėčiai vonalig a gabonatároló épület padlózatának megnevezése aslà, délen pedig a Šakiai–Lekėčiai vonalig a gréndymas ‘döngölt csűrpadló’ (LKA 1977: 53–54. térkép, 4. sz.); b) délen, Šakiai–Lukšiai és Lekėčiai irányáig a gabonatároló épület megnevezése klúonas, északon, Šakiai, Sintautai, Griškabūdis és Kazlų Rūda irányáig klojimas, nyugaton pedig Kiduliai, Šakiai, Sintautai és Žvirgždaičiai irányáig a germanizmus skūnia (LKA 1977: 53. térkép, 14. sz.); c) délkeleten, Veliuona, Plokščiai, Lukšiai és Sintautai irányáig a krėslas szó használatos: ‘általában a szekér első része, amelybe a rudakat illesztik’; északnyugaton pedig a szomszédos nyugati aukštaitiai veliuonaiak és a klaipėdaiak keleti részének hibrid szava, a gývrungis (LKA 1977: 93–95. térkép, 37. sz.); d) keleten, Šakiai és Plokščiai irányáig a rõgės megnevezés használatos: ‘a szánkótalpakon csúszó téli jármű’, északnyugaton pedig Žalioji (Kudirkos Naumiestistől délre), Barzdai és Višakio Rūda irányáig a šlajos (egyébként Šakiai, Lukšiai, Griškabūdis, Kudirkos Naumiestis és Barzdai környékén a šlajos munkaszánt jelent, a rõgės pedig könnyebb, ünnepi használatú téli járművet) (LKA 1977: 100–101. térkép,

28

43. sz.); e) a Šešupė középső folyásától délre, Barzdai, Griškabūdis, Lekėčiai és Zapyškis irányáig a föld hosszúkás mélyedését klonis néven nevezik, északon pedig Kybartai, Vilkaviškis, Kazlų Rūda és Skriaudžiai irányáig az lomā elnevezés terjedt el (LKA 1977: 178–179. térkép, 103. sz.).

7. A nyugati aukštaitiaiakat (kauniškiakat, klaipėdaiakat vagy azok egy részét) a szomszédos nyelvjárások nagyobb vagy kisebb területeivel, valamint Kis-Litvánia nyelvjárásaival az alábbi megnevezések, néprajzi kifejezések és jövevényszavak kapcsolják össze: a) būtas ‘eszköz, előtér’ (LKA 1977: 38–39. térkép, 5. sz.); b) stubà ‘paraszti lakóház, ház, kunyhó’ (a kauniškiak területén feltehetőleg kiszorította a régebbi trobà szót) (LKA 1977: 34. térkép, 2. sz.); c) dyselýs, dýselis ‘a szekér irányítására szolgáló rúd, a páros fogat irányítására való rúd’ (LKA 1977: 93. térkép, 36. sz.); d) šlaunys ‘a nyugati aukštaitiai kauniškiak páros fogatának a rúd rögzítésére szolgáló része’ (LKA 1977: 93. térkép, 36.. sz.); e) skiètas ‘a szekér keresztfája a saroglyák felfüggesztésére; csak Litvánia nyugati részének korlátozott területén elterjedt’ (LKA 1977: 91–92. térkép, 36. sz.); f) bùkšas, bukš(w)à ‘kerékagy’ (LKA 1977: 100. térkép, 40. sz.); g) kripė, kripės ‘szekéroldal, a szekér oldalsó kerítése’ (LKA 1977: 99–100. térkép, 39. sz.); h) špykis, špykis ‘kerékküllő’ (LKA 1977: 98. térkép, 41. sz.); i) rinkùtė, rinkėlė ‘a kasza nyelének része, karika’ (LKA 1977: 114–115. térkép, 53. sz.); j) pãkalas, prãkalas ‘a kasza éke, ék’ (LKA 1977: 115–116. térkép, 54. sz.); k) brókštas, brokštėlis ‘faedény vaj köpülésére, köpülő’ (LKA 1997: 141–142. térkép, 71. sz.) stb.

8. A déli aukštaitiaiakhoz a nyugati aukštaitiaiak déli részét, olykor pedig csak a kauniškiak Nemunán túli területét az alábbi megnevezések kapcsolják: a) tvãrtas ‘állatok tartására szolgáló épület’ (LKA 1977: 49–50. térkép, 13. sz.); b) vežimas ‘ló vontatta jármű, szekér’ (LKA 1977: 89–90. térkép, 34. sz.); c) keltuvė ‘cséphadaró nyele’ (LKA 1997: 116–117. térkép, 55. sz.); d) mėkšras ‘a pontyfélék családjába tartozó, édesvizekben és tengerekben élő kisméretű, lapos hal, bodorka (Rutilus rutilus)’ (a déli és északnyugati Litvániában elterjedt megnevezés, csak a Nemunastól ér el idáig) (LKA 1977: 153–154. térkép, 82. sz.); e) apsiaùti (kėlinės) ‘felhúzni, felvenni (lábbelit)’ (LKA 1977: 192–193. térkép, 110. sz.) stb.

Az itt felsorolt szókincs meglehetősen heterogén. A régi, örökölt szókincs mellett teljesen új elemek is találhatók benne – jelentős számú jövevényszó-réteg, különösen germanizmusok. Ezért nem lehet fenntartás nélkül támaszkodni rá. A nyelvi hatások irányának meghatározásában azonban legalább akkora jelentősége van, mint a fonetikai szintnek.

Következtetések. Az úgynevezett zanavykai nyelvjárásterület szinte teljesen egybeesik a mai Šakiai járás határaival. Bár a zanavykai elnevezés tisztán földrajzi és nem teljesen pontos, a szó mégis szilárdan meghonosodott a használatban: hetilap jelenik meg „Zanavykai” címmel, és működnek a szülőföldjükhöz kötődő Zanavykai klubok. A zanavykai a nyugati aukštaitiai kauniškiak egyik nyelvjárása. A középső kauniškiak nyugati részét alkotja, és szervesen illeszkedik a litván nyelvjárások rendszerébe.

Történelmileg a zanavykaiak a régi Sūduva északi részén élnek, amely feltehetően a legkorábban került a formálódó litván nép és nyelv hatása alá. A középkorban itt alakult ki a dy kra, amelyről a Német Lovagrend évkönyvei szólnak,

29

A litván állam ellen folytatott, több mint kétszáz évig tartó állandó harcok és hadjáratok eredménye volt. Ez a puszta terület azonban nem volt teljesen lakatlan, inkább csak viszonylagos értelemben volt az. Bár a zanavykaiak területe a XV–XVII. században a szamogitiai (Žemaitija) vének fennhatósága alá tartozott, a legközelebbi szomszédaik, a nyugat-aukštaitok (az úgynevezett veliuoniškiaiak) nyelvjárásának hatása aligha volt döntő. Az északról érkező hatásáramlatot a távolabbi délkeleti vidékek felé erőteljesen feltartóztatta egy hasonló, a Trakai vajdaság szomszédos nyelvjárásaiból előrenyomuló hatásáramlat. A Trakai vajdaság déli nyelvjárása azonban nem volt egységes. Két rétegből állt: az első, régebbi, nyugati jellegű réteg valószínűleg még a nyugati baltiak, a szudávok nyelvének alapjain alakult ki, a második pedig a keleti sajátosságok olyan rétege volt, amely kisebb-nagyobb mértékben behatolt az elsőbe, illetve rátelepedett. E sajátosságok többsége, amelyek nem jutottak el a zanavykai beszédmódig, a délkeleti kaunasi nyugat-aukštait és a délnyugati aukštaitok északnyugati peremének átmeneti sávjában álltak meg. Emellett a kaunasi nyugat-aukštaitok nyugati peremére, vagyis a zanavykai beszédmódra, folyamatosan közvetlen hatást gyakoroltak Kis-Litvánia déli nyugat-aukštait alkörzetének nyelvjárásai is. Emiatt a zanavykai beszédmód északi része lényegében az úgynevezett striukiai nyelvjárás folytatása. Így a nyugati litván nyelvjárások alapjain kialakult zanavykai beszédmód a déli nyugat-aukštait nyelvjárás sajátos képződménye, gyökerei pedig még e vidék régi lakóinak, a szudávoknak az alapjáig nyúlnak vissza.

Beérkezett: 1998. 04. 17.

LITERATŪRA

K a u k i e n ė A. 1995: Kaip kalbėjo kunigaikštienė Birutė. – Lietuvininkų žodis, Kaunas: Lite-rae universitatis, 469–478.

L K A 1977: Lietuvių kalbos atlasas 1. Leksika, Vilnius: Mokslas.

L K A 1982: Lietuvių kalbos atlasas 2. Fonetika, Vilnius: Mokslas.

L K A 1991: Lietuvių kalbos atlasas 3. Morfologija, Vilnius: Mokslas.

M a k s i m a i t i e n ė O. Upytės senovė. – Upytė. Vilnius: Mintis, 21–30.

M a ž i u l i s V. 1994: Prūsai ir kiti baltai. – Prūsijos kultūra, Vilnius: Academia, 4–6.

M a ž i u l i s V. 1995: Dėl Prūsijos lietuvių kilmės. – Lietuvininkų žodis, Kaunas: Litterae universitatis, 465–469.

M o r k ū n a s K. 1994: Dėl priedzukio ir jo ribų. – Lietuvių kalbotyros klausimai 34, Vilnius, 84–92.

S a l y s A. 1966: Zanavykai. – Lietuvių enciklopedija 35, Boston: Lietuvių enciklopedijų leidykla, 34–38.

T o t o r a i t i s J. 1938: Sūduvos Suvalkijos istorija, Kaunas.

Z i n k e v i č i u s Z. 1987: Lietuvių kalbos istorija, Vilnius: Mokslas.

SIND DIE ZANAVYKAI NACHKOMMEN DER SŪDUVAI ODER DER ŽEMAIČIAI

Zusammenfassung

Die Grenzen des Gebietes der sog. Zanavykai stimmen beinahe ganz überein mit denen des heutigen Bezirkes Šakiai. Die Bezeichnung zanavykai ist eine rein geographische, nicht sehr

30

genaue: eigentlich bedeutet es das „Zanavykische“ und ist eine Mundart des Kaunaser westaukštaitischen Dialektes, die jedoch nur den zentralen Westteil des Kaunaser Dialektes umfaßt. Historisch gesehen nimmt das Zanavykische den nördlichen Teil der alten Süduva ein, der – wie es angenommen wird – als erster unter den Einfluß des entstehenden litauischen Volkstums und der sich herausbildenden litauischen Sprache geriet. Das Land verödete im Mittelalter, wohl nur relativ, infolge der beinahe zwei Jahrhunderte andauernden Kriegszüge des Ritterordens und seiner Kämpfe mit dem litauischen Staat. Das Problem der Herkunft der Zanavykai wurde gelöst vor allem aufgrund des in „Lietuvių kalbos atlasas“ / „Atlas der litauischen Sprache“ (Bd. 1–3) vorliegenden Stoffes.

Obwohl das Zanavykai – Gebiet im 15.–17. Jh. zum žemaitischen Bezirk gehörte, war wohl kaum der Einfluß der Mundart, die von den nächsten Nachbarn dieses Bezirkes gesprochen wurde – das Westaukštaitische der Nordkaunaser (das sog. „Veliuonaer“) von Bedeutung. Der Einfluß anderer Dialekte – der in der Nähe von Trakai gesprochenen – verhinderte die Verbreitung der aus dem Norden ins südöstliche Gebiete strömenden Mundart. Der Süddialekt des Bezirkes von Trakai jedoch war nicht einheitlich. Er bestand aus zwei Schichten: die erste, die ältere, die westlich gestaltete, die sich wohl aufgrund der Sprache der westbaltischen Suduwen / Süduviai entwickelte und die zweite, die östlich gestaltete, die die erste stärker oder schwächer durchsetzte oder sie überlagerte. Die meisten Eigenheiten, die das Zanavykische nicht erreichten, blieben stecken am Rande des Gebietes, das den Übergang vom südöstlichen Kaunaser Westaukštaitischen zum nordwestlichen Südaukštaitischen bildete. Außerdem befand sich das westliche Randgebiet des Kaunaser Westaukštaitischen, also auch das Zanavykische ständig unter dem Einfluß der Mundarten des Südwest aukštaitischen von Kleinlitauen. Deshalb wird das Nordzanavykische eigentlich als eine Fortsetzung der sog. Striukiai – Mundart betrachtet. Also ist das Zanavykische, besonders das Südzanavykische, das sich aus den westlitauischen Mundarten entwickelt hat, ein eigenständiger Dialekt, der zum Südwestaukštaitischen gehört und noch Spuren des Süduvischen (die Süduviai sind die Ureinwohner dieses Gebietes) aufweist.

31