Zanavykai – sūduvių ar žemaičių palikuonys

LITVÁN NYELVÉSZETI KÉRDÉSEK XL (1998) Aloyzas VIDUGIRIS Litván Nyelvi Intézet, Vilnius ZANAVYKAI — A SZÚDÓVIAK VAGY A ZEMAITISOK LESZÁRMAZOTTAI A zanavykai nyelvjárása iránt Juozas Pikčilingis professzor ösztönzött szélesebb körű érdeklődésre. Ez a munka, bár megkésett, legyen az elhunyt professzor akarata teljesítésének eszköze 70. születésnapja és az első litván könyv 450. évfordulója alkalmából, valamint a szerző személyes, e vidék iránti érzelmeinek kifejezése. Zanavykai néven általában a délnyugati aukštaitisok északi nyelvjárását, vagyis a kaunasi nyelvjárás egyik beszédváltozatát nevezik. Ez az úgynevezett Užnemunė, vagyis Szúdóvia legészakibb része, amely a Neman, a Šešupė és a Višakis folyók között terül el. Szinte teljes egészében a mai Šakiai járás területére esik (amely jelenleg a Marijampolėi körzethez tartozik- ). A zanavyk nyelvjárás a szomszédos kapsai nyelvjárással együtt a standard litván nyelv alapjául szolgáló legfontosabb nyelvjárások egyike. Erről a területről származott maga a standard litván nyelv atyja — Jonas Jablonskis, valamint a feltámadó litván nemzet és állam kultúrájának számos más kiemelkedő alakja. Maga a zanavyk elnevezés nem litván eredetű képzés, a Nėva folyó szlávosított Nava nevéből (az 1561. évi leltárakban Navupe alakban jegyezték fel) és a za- „mögött, túl” szláv előtagból alakult; vö. az azonos képzésű zanemūnščikas, zanemūnščikai, illetve zalemūnščikai (utóbbi alakokban az / n helyett disszimiláció következtében jelent meg), valamint a Zadvariškė, Zagriaužis, Zapurvė helyneveket. Tehát a zanavykokat litvánul užnoviškiai néven kellene nevezni. A zanavykai elnevezést általában déli szomszédaik, a kapsai használják (a žodis kaip helyett kap szót mondanak), hogy hangsúlyozzák a zanavykokra jellemző, mindkét kettőshangzóés mássalhangzócsoport-elemben ejtett ereszkedő hangsúlyt, valamint a teljes kaip elöljárószó megőrzését. A kapsai és a zanavykai közötti határnak általában a Šešūpė jobb oldali mellékfolyóját, a Višakist, valamint a Šešūpė középső folyását Kudirkos Naūmiestisig tekintik. A zanavykai elnevezés tisztán földrajzi és nem egészen pontos. A valódi zanavykok már Nova előtt, közvetlenül a Šešūpė középső folyása és a Višakis mellékfolyója után kezdődnek, és valamivel a Nėva középső folyása után, Griškabūdis mögött érnek véget, mivel Sintautai, Lukšiai és Lekėčiai környékén már nem mindig őrzik meg megfelelően a hangsúlytalan hosszú magánhangzók nyílt végződésbeli mennyiségét. A zanavykų nyelvjárás bizonyos különbségeit történelmi és politikai körülmények idézték elő. A történel22 emből ismert, hogy egész Užnemunė területén, valamint jóval délebbre és délkeletebbre, egészen a XIII. század második feléig egy sajátos ir nyugati balti törzs élt, amelyet a krónikák több területi, ma összefoglaló elnevezéssel ismernek — sūdūviai (Nyugat-Európából és a Német Lovagrend krónikáiból ismert), jotvingiai (a szlávoknál), dainaviai (a litvánoknál), palekiai vagy paleksėnai (a lengyeleknél). A sūduviai, mint az egyik legnépesebb és legszervezettebb nyugati balti törzs, amely bátran védte fennmaradását, a feltételezések szerint egykor a mai északkelet-Lengyelország, Nyugat-Fehéroroszország déli Litvániához tartozó részének jelentős részét foglalta el. Az erősebb szomszédok által összeszora. ítva a XIII. században jószerével a folyók közé szorultak: északon és keleten a Nemunas, délen a Bėbra, nyugaton pedig a Ramintos-- erdőség és nagyjából a mai, a Karaliaučius (Kalinyingrád) területével közös határ közé. A XIII. század végén a keresztes lovagok végleg megtörték őket, és kegyetlenül feldúlták területüket. Sūduva nagy része a feltételezések szerint szinte teljesen pusztasággá vált (Totoraitis 1938: 1-15). A sūduviai maradványai, amelyek még hosszú ideig a mai Litvánia Užnemunė területén éltek, a régi helynevek jelentős rétegében és a nyelv különféle fennmaradt sajátosságaiban mutatkoznak meg. Hogy a szudávok korábban Dél-Litvániában is éltek, azt bizonyos, bár elszórtan előforduló, egész Nyugat-Litvániára jellemző fonetikai, morfológiai és lexikai sajátságok mutatják (lásd alább). A melnói szerződés (1422) után Szudávia északi része (az úgynevezett zanavykaiak) Kudirkos Naumiestisig, a Šešupė, a Višakis és a Nevėžis torkolatáig a Žemaitija-- főispánsághoz tartozott. Ezért néha úgy vélik, hogy a mai Užnemunė (Szudávia) lakói — valamennyi déli nyugati felsőlitván (déli kaunasi) — az akkori Žemaitija felsőlitván lakóinak leszármazottai. Nemegyszer még tréfálkoznak is azzal, hogy a suvalkijai, különösen a zanavykai, nem más, mint a Nemunason átvetett žemaitis. Ezt az állítást mintegy megerősítve a déli felsőlitvánok (vagyis a nyugati dzsukok) északi szomszédaikat — a déli nyugati felsőlitvánokat — mindmáig žemaitisoknak nevezik. Ezért itt pontosítani szeretnénk, hogy mennyi igazság és mennyi kitaláció van ezekben az állításokban, végül pedig azt is, hogyan lett az úgynevezett pusztaság a litván köznyelv bölcsője és a litván újjászületés központja. A déli nyugati felsőlitvánok (kaunasiak- ), vagyis az úgynevezett zanavykaiak és legközelebbi szomszédaik múltjába három szinten (fonetikai, morfológiai és lexikai szinten) enged szélesebb betekintést a „Litván nyelvatlasz” anyaga. Az egyik legfontosabbnak általában a fonetikai szintet tartják. Nem kevésbé fontos kiegészítő adatokat szolgáltathatnak a nyelv más szintjei is — a morfológiai és lexikai sajátosságok, valamint azok elterjedtsége. A zanavykai múltjának és eredetének kérdését vizsgálva fontosabbak a változó nyelvjárási sajátosságok, amelyek közül egyesek régebbiek, mások — újabbak, egyesek egyik nyelvjárásból érkeztek, mások másikból, egyesek szélesebb körben terjedtek el, mások — szűkebb körben. Ezért bár hozzávetőlegesen próbáljuk megállapítani, mi közös a zanavykai nyelvjárásban a nyugati litvánokkal, és mi különálló, mi öröklődött a régebbi időkből, és mi került át a szomszédos nyelvjárásokból. Általában véve a zanavykai nyelvjárás, mint a litván nyugati nyelvjárási terület egyik nyelvjárása, több archaikus vonást őrzött meg. Ez az alább bemutatott számos sajátosságból is látható. Számos fonetikai sajátosság alapján a zanavykai nyelvjárás harmonikusan illeszkedik e vidék nyelvjárásainak összességébe. Itt nem törekszünk e sajátos és bizonyos vonásaiban egyedülálló nyelvjárás hangrendszerbeli sajátosságainak vizsgálatára, hanem azok elterjedtségére összpontosítunk. Ebből jobban látható, mely nyelvjárásokhoz kapcsolódnak inkább a zanavykaiak, és honnan terjedt a hatás. Kezdjük a nagyobb területen elterjedt sajátosságokkal, és haladjunk azok egyre szűkülő sorrendjében. 23 1. Valamennyi nyugati litvánt (a nyugati, déli aukštaitisir okat és žemaitisokat, vagy legalábbis jelentős részüket) az alábbi nyugati típusú archaizmusok kapcsolják össze: a) a hangsúlyos a magánhangzó meg nem nyúlása a mano, tavo, savo névmásokban (LKA 1982: 21-22. Žemėl. nr. 2.); b) a hangsúlyos a, e magánhangzók meg nem nyúlása a kétszótagú főnévi igenévben és az igék előtagjaiban, pl.: kast(i), nėšt(i), apsuku, nėnešu, padeda, praneša, tebėkalba, tėšneka (LKA 1982: 31-32. Zemél. nr. 13.); c) a rövid, hangsúlyos e megőrzése a felsőfokú melléknevek képzőiben, pl.: aukštėsnis, -ė, gerėsnis, -ė, jaunėsnis, -ė (LKA 1982: 32-33. Žemėl. nr.14.); d) a tő hangsúlyos rövid i, u magánhangzóinak meg nem nyúlása, pl.: būtas, būvo, kitas, ližė, lūbos, visas (LKA 1982: 37-38. Žemel. nr. 19.); e) az am, an, em, en tautoszillabikus kettőshangzók nem szűkültek össze, pl. : szög, ablak, íj, fésű, merőkanál, pillangó, fésű, ötödik, ünnep, nyújtani (LKA 1982: 83-89. 68-72. sz. térkép). 2. A déli aukštaitisokon kívül szélesebb vagy szűkebb körben a nyugati aukštaitisok (kaunasiak, šiauliaiak és klaipėdaiak) között, olykor pedig a žemaitisok jelentős területén is elterjedtek a régi időkből örökölt következő sajátosságok: a) megőrzik a tő hangsúlyos és hangsúlytalan hosszú Ą, €, pVZ. hangzóit: : kąsnis, grąžtas, grėžt(i), skėst(i), sprést(i), kąsnėlis, grąžtėlis, žąsėlės, grezimas, tesimas (LKA 1982: 61-63. 44—45. sz. térkép.); b) a névmások egyes számú tárgyeseti alakjaiban megmaradt a nyílt végződés hangsúlyos ¢-je, pl.: aną, ką, katrą, tą (LKA 1982: 63. 46. sz. térkép.); c) a žemaitisokkal együtt hozzávetőleg a Zagaré-Siauliai-Kéd4iniai-Katnas-Prienai-Krosna vonalig nem keményítik meg a ! az e, ei, ę, ė előtt, pl.: lėdas, leidžia, Iėkia, pelenai, kiaūlė, pėlės, saulę (LKA 1982: 33-35, 53, 66. 15-16, 34, 49. sz. térkép.); d) valamivel szélesebb körben megmarad a hosszú y a jövő idő 3. személyű, vegyes igék végződésében, pl.: badys, darys, matys (LKA 1982: 60–61. 42. sz. térkép); e) az į elöljárószót hosszan ejtik a nyugati aukštaitis klaipėdiškiai, a szomszédos žemaitis és a kauniškiai területén egészen Vilkijáig, Kaunasig, Marijampolėig (LKA 1982: 68. 53. sz. térkép); f) nemcsak a žemaitis nagyobb területén, hanem a kapsai kisebb részén is, hozzávetőleg Skriaūdžiaiig, Sasnaváig, Vištytisig változatlanul megmaradt a szókezdő e magánhangzó önmagában és az ei, el, en, er kapcsolatokban, pl.: ėglė, eketė, ėsti, ežiū, eilė, eit(i), elnias, éngt(i), erškėtis (LKA 1982: 26-29. Térkép 9., 10. sz.) Egyúttal fel kell tüntetni a zanavykai és a szomszédos nyelvjárások újításait: a) valószínűleg analógia következtében az e az ekmué szóban is ejtődik Efzvilka, Jurbarka, Šakiūs, Kudirkos Naūmiestis környékén (LKA 1991: 34. 27. sz. térkép); b) a beszűkült e az ėsū ’esu’ szóban a zanavykai területén Kriūkaiig és Barzdaiig, a kapsai egy részén Vilkaviškisig, valamint a Nemunastól északra Vilkyškiaiig, Šimkaičiaiig és Veliuonáig (LKA 1991: 82. 78. sz. térkép) stb. 3. Csak a kaunasi területen (főként annak nyugati részén) használatosak az alábbi régebbi vagy újabb sajátosságok, amelyek rendszerint Litvánia Kisrégiójáig terjednek: a) megőrződött a nyílt végződés hangsúlytalan ą-ja a cselekvő igenemű melléknevek jelen idejű többes számú alanyeseti alakjaiban, pl.: kéikig, laukią, sūką (LKA 1982: 64. Žemėl. nr. 47. ); b) megőrződött ugyanebben a pozícióban a hosszú ę a cselekvő igenemű melléknév múlt idejű egyszerű múltjának egyes és többes számú alanyeseti 24 alakjaiban, pl.: bijojęs, bijoję, būvęs, būvę, sakęs, sūkę (LKA 1982: 66-67. Žemėl. nr. 50-51.); c) az i magánhangzó kiesése után megkeményedett a főnévi igenév f mássalhangzója, pl.: dust, bijot, nėšt, pjaut (LKA 1982: 105-106. Žemėl. nr. 90.); d) keményen ejtett mássalhangzó a paltas, polka, valsas (jövevényszavak) szavakban (LKA 1982: 109-103. Žemėl. nr. 86.); e) a pėsčias, -ia szóban egy k mássalhangzó ékelődik be — pėkščias (LKA 1982: 117. Žemėl. nr. 100.); f) a metatézises szavak primdėlė, primgalys használata a pirmdėlė, pirmgalys helyett (LKA 1982: 121. Žemėl. nr. 104.); g) a tőhangsúlyos ige múlt idejű szenvedő melléknévi igeneveinek hangsúlyozása az első hangsúlyozási típus szerint, pl.: pagirtas, -a, nušautas, -a, prikaltas, -a (LKA 1982: 127-128. Térkép 108. sz.) stb. 4. Csupán a zanavykaiakkal, a nyugati veliuoniškiaiakkal, a klaipėdiškiekkel, a KisLitvániát és a szomszédos žemaičiai nyelvjárást az erős lejtésű hangsúly ejtése köti össze a kettőshangzók és mássalhangzó-kapcsolatok mindkét elemén, pl.: baigia, eina, kdukia, laukas, vaikas, balsas, dalgis, daržas, pėršti, dumblas, gult(i), kimba, linksta, pirštas, pūrvas (LKA 1982: 39-40, 125. Térkép 21. sz., 106. ). 5. A zanavyk nyelvjárást kettéosztja (addig a vonalig, amely Sintautaitól Lukšiai és Griškabūdis, Jankai, Lekėčiai és Višakio Rūdė, Zapyškis és Pažėrė között húzódik) a hangsúlytalan hosszú magánhangzók eltérő ejtése a nyílt szóvégekben: a) A főnevek és melléknevek egyes számú tárgyeseti alakjaiban az -ą, -ę hangsúlytalanul csak a kaunasiak déli részén, azaz a zanavykai terület déli részén és a kapsai nyelvjárásban marad hosszú, míg az említett vonaltól északra ezek a magánhangzók megrövidültek, pl.: gėra kėlia — gėrą kėlią, didele ūpe ~ didelę ūpę (LKA 1982: 64–66. 47–49. térkép). b) a nyitott szóvégi ė, 0 változatlanul marad az említett vonaltól délre nemcsak a nyugati aukštaičiai déli részén, hanem a déli aukštaičiai egész területén is, attól északra pedig ezek az é, 0 hangok, akárcsak a veliuoniškiai nyelvjárásban, rövid i, u hangokká alakultak, pl.: karvi —karvė, lapi ~ lapė, liėpi ~ liėpė, mati ~ mate, broliu —brolio, laūku —laūko, būvu ~ būvo, sūku ~ sūko (LKA 1982: 49-50, 56-57. Žemėl. nr. 32, 38); c) egész Dél-Litvániában hasonlóképpen megmaradnak a nyitott szóvégi (egyes szám, tárgyeset) rövidítetlen i, ų magánhangzók, a zanavykaiak északi részén azonban az említett vonalig rövidek, pl.: geležini peili ~ geležinį peilį, saldu mėdu ~ saldų mėdų (LKA 1982: 70. Žemėl. nr. 5657). Feltehető, hogy e szóvégi rövidülés nem korábban ment végbe, mint a XVII. században (Salys 1966: 37). Úgy tűnik, hogy ez a szóvégi rövidülési hullám mind a zanavykaiak északi részébe, mind pedig Kis-Litvánia úgynevezett striukiai nyelvjárásának egész területére együtt terjedt el. Vagyis addig az időig valamennyi déli nyugati aukštaitis, akárcsak a déli aukštaitis, nem rövidítette meg az adott pozíció szóvégeit. 6. A hangsúlytalan, rövidítetlen ė, o zárt szóvégi magánhangzók ejtése alapján a déli aukštaitisok szinte valamennyi kaunasi nyelvjárásúval (azaz a kapsasokkal, a zanavykaiakkal és a veliuoniškiaiak déli részével) együtt haladnak, pl.: € és (i)a tövű egyes szám birtokos esete és többes szám ige. szelek, fából készültek, bíbicek, ajkak, marék. A fent áttekintett hangtani sajátosságok eltérő elterjedéséből arra lehet következtetni, hogy a zanavykai nyelvjárásban két hatásáramlat találkozott: az egyik északról (és talán északnyugatról), a másik pedig délkeletről érkezett (Zinkevičius 1987: 246). Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a nyugati balti nyelvek alapján Dél-Litvániában, még a szudávok elpusztítása előtt, már ki kellett alakulnia, vagy legalábbis formálódnia kellett a litván 25 nyugati aukštaitis nyelvjárásnak és annak déli változatának. A nyugati ar baltiak korai el litvánosodását (Mažiulis 1994: 4-6; 1995: 465-469) a szlávoknak a balti területekre való viharos betörése, az ezt hamarosan követő gyors litván nemzetiségi kialakulás, valamint a keleti balti területekről érkező kivándorlók beszivárgása ösztönözte. Azt, hogy a keleties nyelvi sajátosságok milyen egyenlőtlenül törték maguknak az utat nyugat felé, Dél-Aukštaitija északnyugati része, vagyis az úgynevezett priedzūkis mutatja (Morkūnas 1994: 84-92). A nyugati baltiak keleti határa egykor feltehetően közel esett a megőrzött tautoszillabikus am, an, em, en izofónájához, amely északon csaknem egybeesett a žemaitis és Upytė földjeinek határával (Maksimaitienė 1986: 22), délen pedig Okainiai-- tól (Ramygala alatt) —a keletivel A Trakai vajdaság határa. A morfológiai ragozási és képzési sajátosságok tekintetében a zanavykaiak nem különböznek szomszédaiktól, különösen a felső-aukštaitis nyelvjárásoktól. Egyes sajátosságok révén a szomszédos veliuoniškiaiakkal (északi kauniškiaiakkal) és a žemaičiaiakkal kapcsolódnak össze, más sajátosságok révén pedig a szomszédos kauniškiai felső-aukštaitisokkal és klaipėdiškiaikkal mintegy önálló areált alkotnak, ismét más sajátosságok révén pedig mintha a kelet és nyugat közötti útkereszteződésben állnának. 1. A žemaičiaiak, a nyugati aukštaitisok és a déli aukštaitisok hozzávetőleg a következő vonalig Kriukai–Pasvitinys—Lygumai, Baisėgala–Šėta–Gegužinė–NerimiVoke–Rudninkai–Butrimonys—Varenavas (Balatna) vonalától keletre együtt járnak a kišo, kniso, rišo igék múlt idejű egyszerű alakja 3. személyének végződéskiejtése alapján (LKA 1991: 102. térkép. 97. sz. ). 2. A különböző tövű szavak többes számú részes esetének végződése alapján a zanavykai területet (különösen annak nyugati része Lekėčiai, Griškabūdis és Barzdai felé), akárcsak a veliuonaiakat (a Jūrbarkas–Girkalnis–Dubysa közepe vonalig) két réteg fedi: egy archaikusabb, amely a kaunasi északi területeken át a žemaitisokig húzódik (pl.: vyrams, peiliams, boboms, gražioms, akims, nosims, vagims, sūnūms, seserims), valamint egy modernebb, leegyszerűsített réteg, amely a felvidéki nyelvjárásokból érkezett, azaz végződés nélkül -s (pl.: vyram, peiliam, bébom, gražiom, akim, nosim, vagim, seserim, sūnūm, a veliuonai és más keleti és déli felvidékiek sūndm, valamint a žemaitisok sūndms alakja mellett) (LKA 1991: 61-65. 56-61. sz. térképek). 3. A zanavykaiak (Lekėčiai nélkül) a veliuonaiak nyugati részével együtt (de Veliuona nélkül), a nyugati felvidéki klaipėdaiakkal és a žemaitisokkal együtt járnak az -ininkas megőrzött képző alapján, pl.: darbininkas, dafržininkas, šeiminiūkas (LKA 1991: 128-129. Térkép 115. sz.). Hasonlóképpen ugyanazon a területen (de immár Lekėčiai és Veliuona városkája együtt) az i-tövű bitis szó található a ritkább bitė mellett (LKA 1991: 33. térkép, 23. sz.). 4. A zanavykai a veliuoniškiai egy részével és a klaipėdiškiųi aukštiekkel együtt a déli és keleti aukštiekkel alkotnak csoportot az i-tövű jelen idejű 3. sz.-ban megőrzött igék alapján: gali, gūli, nori (LKA 1991: 97–98. térkép, 94. sz.). 5. Csak a nyugati aukštiečiai kauniškiai és a szomszédos klaipėdiškiai nagyobb vagy kisebb területén, főként a Karaliaučiaus (Kalinyingrád) területével húzódó határ mentén terjedtek el a következő sajátosságok (egy részük kétségtelen archaizmus): a) a hangsúlyozás musė változata 26 (LKA 1991: 33. térkép, 24. sz.); b) következetesen megőrzött, u-tövű többes számú alanyeset: sūnūs, pietūs (LKA 1991: 57–58. térkép, 49. sz.); c) a legjobban minden igeidő és igemód többes szám első személyű, -e végződésű alakja maradt fenn: dirbame, gėriame, mylime, ėjome, bėgdavome (LKA 1991: 85—86. 82. térkép.); d) a jelen idő harmadik személyű pjduja alakja (LKA 1991: 95. 91. térkép.); e) a -ęti képzővel képzett származékszó (főnévi igenév) gyvęt(i) ‘élni’ (LKA 1991: 151. 142. térkép.); f) a megrövidült névutók: gery ‘geryn’, seny ‘senyn’, žemy ‘Zemyn’ (LKA 1991: 153. 144. térkép.); g) az iio tő egyes számú alanyeseti alakja: zuikys (LKA 1991: 25. 6. térkép.). A zuikis, zuikis, zuikys elnevezés, amely csak Nyugat-Litvániában elterjedt, egyben lexikai kérdés is, mivel a Joniškis—- Radviliškis—Kėdainiai—Jonava—Jieznas—Druskininkai vonaltól keletre már a kiškis szót használják. Magáról a zuikis szóról feltételezik, hogy kurš eredetű (Kaukienė 1995: 473). Az azonban nem világos, mikor kezdte meg útját a történelmi Szūdūviába (az egész Užnemunėbe és azon túl), mivel a szūdūvok a nyulat régebben, akárcsak a poroszok, a sasnis szóval nevezték (vö. az elnevezést Sasnava). A zuikis szó aligha terjedhetett volna el ilyen széles körben pusztán a Nemunán átkelt, csak a 15. században fennálló Žemaitija elöljáróságának hatására. Valószínűleg ezt a szót a szūdoviaiak litvánosodásuk során már a 13. század végén bekövetkezett tragédiájuk előtt kezdték használni. Nem kevésbé fontosak a lexikai adatok is, amelyek különféle gondolatokat ébresztenek az egyes szavak eredetéről, elterjedéséről stb. A zanavykai nyelvjárás területe a sok hagyományos elnevezés alapján főként a nyugati aukštaitis nyelvjáráshoz kapcsolódik szorosan. Az objektumok egyes elnevezései (szavai) olykor az összes zanavykait vagy a zanavykai terület külön részeit inkább a nyugati aukštaitis északi nyelvjárásaival és a távolabbi nyelvjárásokkal kapcsolják össze, olykor — inkább a déliekkel, különösen pedig a litvániai Kis-Lengyelország nyugati beszédeivel. 1. A litván nyelv egész délnyugati területén (a žemaitis, a nyugati és a déli aukštaitis nyelvjárásokban) csaknem azonosan nevezik a következő dolgokat: a) pelūdė „a csűr szélén a pelyva tárolására szolgáló hely vagy épületrész” (LKA 1977: 54. 15. sz. térkép); b) ėriūkas, ėrūkas „juhbárány” (LKA 1977: 148–149. Térkép 74. sz.); c) gluosnis „karcsú ágú fa vagy cserje (Galix)” (LKA 1977: 164–165. Térkép 90. sz. ); d) lydeka „ragadozó édesvízi hal (esox lucius)” (LKA 1977: 154. Térkép 80. sz. ); e) a forrás „a földből fakadó forrás” (LKA 1997: 180-181. Térképsz. 104.); f) Nyugat-Litvánia valamivel szűkebb területén fennmaradt a kacsa hímjének ősi elnevezése: gaigalas (LKA 1977: 145-146. Térképsz. 73.); g) dalgis „gabonafélék vagy fű vágására szolgáló eszköz” (a hímnemű forma a nyugati aukštaitis és žemaitis nyelvjárásokban használatos) (LKA 1977: 111. Térképsz. 50.). 2. A sajátos lexika területe, amely csaknem a nyugati aukštaitis kauniškiai (az úgynevezett kapsai, zanavykai és veliuoniškiai) területére korlátozódik: a) pértrauktis „a kocsi elejét a hátuljával összekötő rúd, általában a trainijusszal együtt” (LKA 1977: 90-91. Térképsz. 35.); b) kdmpa „a szán keresztgerendája, a balžienas, illetve a balžienas és a küllő együtt” (LKA 1977: 101. Térképsz. 44.); c) jungélis, jiingas „a cséplőcséphadaró nyelét a cséphadaró fejével összekötő kötés” (LKA 1977: 118-119. Térképsz. 57.); d) skrdn27 da ‘prémes’ (LKA 1977: 144-145. Zemél. sz. 72.); e) pacsirta “a verébfélék rendjébe tartozó énekesmadár, mezei pacsirta (Alanda arvensis)’ (LKA 1977: 151-152. Zemél. sz. 79.); f) burgonya “olyan zöldség, amelynek ehető gumói sok keményítőt tartalmaznak (Solanum tuberosum)' (LKA 1977: 161. Žemėl. sz. 87.); g) kadugys, kadugis „száraz helyek díszes tűlevelű cserjéje vagy fekete bogyójú fája, boróka (Juniperus)” (LKA 1977: 165. Térkép 91. sz.); h) dilgėlė „gyomnövény, gyógyés rostnövény, amelynek szárán és levelein csalánszőrök vannak (Urtica)” (LKA 1977: 167-168. Térkép 94. sz.); i) sravaZolé, stravažolė „a fészkesvirágzatúak családjába tartozó gyógynövény (Achillea)” (LKA 1977: 168. Térkép 95. sz.); j) rikė „gabonakéve” (LKA 1977: 186-187. Térkép 109. sz.); k) žiaunė „a kenyérhéj alsó része, héj” (LKA 1977: 189-190. Térkép sz. 112.). 3. Főként csak a zanavykai és kapsai (a Kaunas környéki Suvalkijában) által használt elnevezések: a) kdimas „a parasztok lakóés munkahelye, falu” (a veliuonysiekiai és a szomszédos žemaičiai a kdima változatot használják) (LKA 1977: 45-46. 9. sz. térkép.); b) iSautys, įšautis „a kocsi rúdjának része, a kerekek első végét a hátsó végével összekötő léc” (LKA 1977: 90-91. 35. sz. térkép.); c) angis „kígyó” (a szúdvok, poroszok és litvánok közös szava, főként a kapsai és a déli zanavykai használják, előfordul még a szomszédos déli aukštaitis, klaipėdai és Kis-Litvánia nyelvjárásaiban) (LKA: 152. 80. sz. térkép.); d) statinė „nagy, henger alakú, dongákból készített faedény” (LKA 1977: 68-69. 22. sz. térkép.). 4. Csak a zanavykai és a veliuonyskiai (a középső és északi Kaunas környéki nyelvjárások) nyelvjárásaiban használt elnevezések vagy azok változatai: a) kūšė, kašė „kosár, fonott kosár” (LKA 1977: 79-80. 28. sz. térkép.); b) avižė „a szitakötők (Aeschna) víz közelében élő, nagy termetű példánya” (LKA 1977: 158-159. 85. sz. térkép.). 5. Csupán a zanavykai nyelvjárás beszélői használják a sklendė „ajtók vagy ablakok bezárására szolgáló eszköz, retesz” szót (LKA 1977: 40-41. Térkép, 6. sz.). 6. A zanavykai területén a következő elnevezések találkoznak (olykor részekre osztva azt): a) északon a Sintautai–Lekėčiai vonalig az asla elnevezést használják a gabonarakodó épület döngölt padlójára, délen pedig a Šakiai–Lekėčiai vonalig a gréndymas „a csűr döngölt padlója” megnevezést (LKA 1977: 53-54. Térkép, 4. sz.); b) délen a Šakiai– Lukšiai és Lekėčiai vonalig a gabonarakodó épület elnevezése kliionas, északon Šakiai, Sintautai, Griškabūdis és Kazlų Rūda környékéig — klojimas, nyugaton pedig Kiduliai, Šakiai, Sintautai és Žvirgždaičiai környékéig a skiinia germanizmus (LKA 1977: 53. Térkép, 14. sz.); c) délkeleten Veliuona, Plėkščiai, Lukšiai és Sintautai környékéig a krėslas „általában a szekér elülső része, amelybe a rúdfákat illesztik” szót használják, északnyugaton pedig a szomszédos nyugati aukštaitis veliuoniškiai és klaipėdiškiai nyelvjárások keleti részének gyvrungis hibrid szavát (LKA 1977: 93-95. Térkép, 37. sz.); d) keleten Šakiai és Plėkščiai környékéig a rdgės „talpakon csúszó, téli úton használatos jármű” elnevezést használják, északnyugaton pedig Žalioji (Kudirkos Naumiestistől délre), Barzdai és Višakio Rūda környékéig a šlūjos szót (egyébként Šakiai, Lukšiai, Griškabūdis, Kudirkos Naumiestis és Barzdai környékén a šlūjos munkaszánt, a roges pedig könnyebb, ünnepi téli szekeret jelent) (LKA 1977: 100-101. Térkép, 28 Nr. 43. ); e) a Šešupė középső folyásától Barzdai, Griškabūdis, Lekėčiai, Zapyškis felé húzódó, elnyúlt mélyedést klonisnak nevezik, míg északon Kybartai, Vilkaviškis, Kazlų Rūda, Skriaudžiai térségében a loma elnevezés elterjedt (LKA 1977: 178-179. Térkép Nr. 103. ). 7. A nyugati aukštaitisokat (a kaunasiakat, klaipėdaiakat vagy azok egy részét) a szomszédos nyelvjárások kisebb-nagyobb területeivel a következő különféle elnevezések, etnografizmusok és kölcsönszavak kapcsolják a Kis-Litvánia nyelvjárásaihoz: a) būtas „előszoba, bejárati csarnok” (LKA 1977: 38–39. Térkép, Nr. 5.); b) stuba „paraszti lakóház, ház, kunyhó” (a kaunasi területen minden bizonnyal kiszorította a régebbi troba szót) (LKA 1977: 34. Térkép, Nr. 2.); c) dyselys, dyselis „a szekér irányítója, a páros fogatú szekér irányítására szolgáló rúd” (LKA 1977: 93. Térkép, Nr. 36.); d) šlaūinys „vakarų aukštaičių, kauniškių porinio vežimo dalis grąžului įtvirtinti“ (LKA 1977: 93. Žemėl. nr. 36..); e) skiétas „vežimo skersinis branktams kabinti, paplitęs tik ribotame vakarų Lietuvos plote“ (LKA 1977: 91-92. Žemėl. nr. 36.); f) būkšas, buks(v)a „rato įvorė“ (LKA 1977: 100. Žemėl. nr. 40.); g) kripė, kripės „vežimo gardis, šoninė vežimo tvorelė“ (LKA 1977: 99-100. Žemėl. nr. 39.); h) špykis, špykis „rato stipinas“ (LKA 1977: 98. Žemėl. nr. 41.); i) rinkūtė, rinkėlė „dalgės įtvaro dalis, žiedas“ (LKA 1977: 114-115. Žemėl. nr. 53.); j) pakalas, prakalas „dalgio pleištas, pakala“ (LKA 1977: 115-116. Žemėl. nr. 54.); k) brokstas, brokštėlis „medinis indas sviestui mušti, muštuvis“ (LKA 1997: 141-142. Žemėl. nr. 71.) ir kt. 8. A déli felső-aukštaitis és a nyugati aukštaitis déli részét, olykor pedig csupán a kaunasi užnemunėt kapcsolják össze a következő elnevezések: a) tvartas „állatok tartására szolgáló épület” (LKA 1977: 49–50. 13. térkép); b) vežimas „lovak vontatta jármű, kocsi” (LKA 1977: 89–90. 34. térkép); c) keltuvė „a cséplőbot nyele” (LKA 1997: 116–117. 55. térkép); d) mėkšras „a pontyfélék családjába tartozó édesvízi és tengeri kisméretű, lapos hal, bodorka (Rutilus rutilus)” (a déli és északnyugati Litvániában elterjedt elnevezés, amely csak a Nemunáig ér el) (LKA 1977: 153–154. 82. térkép); e) apsiaūti (kėlines) „felhúzni” (LKA 1977: 192–193. 110. térkép) ir stb. Az itt felsorolt szókincs meglehetősen egyenlőtlen. A régi, örökölt szókincs mellett teljesen újak is találhatók — a jövevényszavak, különösen a germanizmusok, jelentős rétege. Ezért válogatás nélkül nem lehet rá támaszkodni. A hatások irányának meghatározásában azonban a jelentősége nem kisebb, mint a fonetika szintjéé. Következtetések. Az úgynevezett zanavykai nyelvjárás területe csaknem teljesen egybeesik a mai Šakiai járás határaival. Bár a zanavykai elnevezés tisztán földrajzi és nem teljesen pontos, a használatban mégis szilárdan meggyökeresedett. Van egy „Zanavykai” című hetilap, és működnek a zanavykai honfitársak klubjai. A zanavykai a nyugati felvidéki kaunasiak nyelvjárásának egyik nyelvjárása. A középső kaunasiak nyugati részét alkotja, és harmonikusan illeszkedik a litván nyelvjárások rendszerébe. Történelmileg a zanavykai az egykori Szúduva északi részét foglalják 29 el, amelyről úgy vélik, hogy a formálódó litván nemzetiség és nyelv hatását a legkorábban tapasztalta. A középkorban az itt kialakult, a Német Lovagrend krónikáiban említett pusztaság a litván állam ellen csaknem kétszáz éven át folytatott állandó harcok és hadjáratok eredménye volt. Ez a pusztaság azonban nem volt teljes, inkább viszonylagos. Noha a zanavykai területe a XV–XVII. században a Žemaitija hercegséghez tartozott, e hercegség legközelebbi szomszédainak, a nyugati aukštaitisoknak (az úgynevezett veliuoniškiaiaknak) a nyelvjárási hatása aligha volt döntő. Ezt az észak felől a távolabbi délkeleti területek felé tartó hatásáramot erősen akadályozta a Trakai vajdaság szomszédos nyelvjárásaiból ugyanilyen módon előretörő hatásáram. A Trakai vajdaság déli nyelvjárása azonban nem volt egységes. Két rétegből állt: az első, régebbi, nyugati jellegű rétegből, amely minden bizonnyal még a nyugati baltok, a szúdauviaiak nyelvének alapján alakult ki, valamint a második, keleti elemekből álló rétegből, amely kisebb-nagyobb mértékben behatolt az elsőbe, illetve beborította azt. E sajátosságok többsége, amelyek nem jutottak el a zanavykai nyelvjárásig, a nyugati felső-dzuki kaunasiak délkeleti és a déli felső-dzukiak északnyugati peremének átmeneti sávjában állapodott meg. Ezenkívül a nyugati felső-dzuki kaunasiak nyugati peremére, így a zanavykai nyelvjárásra is, mindvégig közvetlen hatást gyakoroltak Kis-Litvánia déli nyugati felső-dzuki nyelvjárásainak beszélt változatai. Ezért a zanavykai nyelvjárás északi része lényegében az úgynevezett striukiai nyelvjárás folytatása. A zanavykai nyelvjárás tehát, amely a nyugati litván nyelvjárások alapján alakult ki, a déli nyugati felső-dzuki nyelvjárás sajátos képződménye, és gyökerei még e vidék ősi lakóinak, a szudávoknak az alapjáig nyúlnak vissza. Beérkezett 1998. 04. 17. IRODALOM Kaukiené A. 1995: Hogyan beszélt Birutė hercegné. —A litvánok szava, Kaunas: Literae universitatis, 469-478. LKA 1977: A litván nyelv atlasza 1. Lexika, Vilnius: Mokslas. LKA 1982: A litván nyelv atlasza 2. Fonetika, Vilnius: Mokslas. LKA 1991: A litván nyelv atlasza 3. Morfológia, Vilnius: Mokslas. Maksimaitienė O. Upytė ókora. —Upytė. Vilnius: Mintis, 21—30. Mažiulis V. 1994: A poroszok és más baltiak. —Poroszország kultúrája, Vilnius: Academia, 4-6. Mažiulis V. 1995: A poroszországi litvánok eredetéről. —A lietuvininkaiak szava, Kaunas: Litterae universitatis, 465—469. Morkūnas K. 1994: A priedzūkisról és határairól. —A litván nyelvészet kérdései 34, Vilnius, Salys A. 1966: Zanavykaiak. —Litván enciklopédia 35, Boston: Litván enciklopédia kiadója, 34-38. 84-92. Totoraitis J. 1938: Szūduva-Suvalkija története, Kaunas. Zinkevičius Z. 1987: A litván nyelv története, Vilnius: Mokslas. A ZANAVYKAI A SŪDUVIAI VAGY A ŽEMAIČIAI LESZÁRMAZOTTAI? Összefoglalás Az ún. Zanavykai területének határai csaknem teljesen egybeesnek a mai Šakiai járás határaival. A zanavykai elnevezés tisztán földrajzi, nem túl 30