ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLII (2000)

Rita MILIŪNAITĖ

Lietuvių kalbos institutas, Vilnius

ÚJ NYELVI JELENSÉGEK: TERMÉSZETES ÉS MESTERSÉGES KIVÁLASZTÓDÁS

A köznyelvet és az azt használó társadalmat kettős viszonyok kötik össze: egyrészt a spontán módon kialakulók, másrészt a tudatos nyelvi tevékenység által támogatottak. Hajlamosak vagyunk többet beszélni a köznyelv (a továbbiakban: bk) működésének tudatos oldaláról – a kodifikáció alapelveit, magukat a normákat, általában a bk szabályozásának kérdéseit vitatjuk meg –, a spontán oldal azonban mintha árnyékba szorult volna. A szabályozatlan bk-használatot mégsem szabad szem elől téveszteni, hiszen éppen benne kristályosodnak ki a normák, „ellenőrizhető” a nyelvészek ajánlásainak megalapozottsága, és itt jelennek meg először az új jelenségek.

Szokásos körülmények között a gondozott bk megőriz egyfajta egyensúlyt, vagyis nem sérül az élő nyelv természetes fejlődési tendenciája, miközben a nyelvi közösség igényei is kielégülnek. Feltételezhetjük-e, hogy mai köznyelvünk megőrzi ezt az egyensúlyt? Merném állítani, hogy ez az egyensúly jelentősen felborult, amit világosan mutatnak az új jelenségek mai bk-használatban való működésének sajátosságai, valamint a társadalom ezekre adott reakciója.

A nyelvészeti tankönyvekben megjelenik az a nézet, hogy a nyelv fokozatosan változik, anélkül, hogy a beszélők ezt észrevennék: „Különleges szociológiai vizsgálatok nélkül is világos, hogy a nyelvi közösség úgy gondolja, ma pontosan úgy beszél, mint tegnap, hogy a jelenlegi nemzedék ugyanúgy beszél, ahogyan a szülei beszéltek” (Karaliūnas 1997: 49). Sőt azt állítják, hogy „az egyén nincs tudatában a nyelv törvényeinek sem”, mert „a beszélők soha nem bírálják a nyelvi jelenségeket, és általában minden nép elégedett azzal a nyelvvel, amelyet kapott és használ” (ugyanott).

Mai bk-helyzetünk külön vizsgálatok nélkül is egészen másnak látszik: a nyelv nem fokozatosan fejlődik, hanem időnként, úgy tűnik, forradalmi láz rázza. Először is, a nyelvi közösség érzékeli a nyelvi változásokat, és különféle módokon reagál rájuk, többnyire elégedetlenségének adva hangot a leginkább kézzelfogható új jelenségek miatt, amelyek felborítják a korábbi szokásokat, és zűrzavart keltenek a mindennapi nyelvhasználatban (például felháborodást vált ki az új idegen szavak özöne, az idegen tulajdonnevek eredeti írásmódja, a nem litván intonációk a nyilvános nyelvhasználatban stb.). Másodszor, a túl hirtelen nyelvi változások növelik a nyelvi közösség nemzedékei és rétegei közötti távolságot, és olykor azzal fenyegetnek, hogy nem értjük meg egymást. Nincs-e ez így most is, amikor az idősebb és még a középgenerációhoz tartozó nyelvészek, akiktől egy-egy új szó használatáról kérnek tanácsot, először találkoznak azzal, és próbálják kideríteni, mi például a didžėjus, draivas ar singlas, vagyis az, ami a fiatalok számára már megszokottá vált és

3

beépült a nyelvükbe. Még egyes új idegen szavak is, amelyeket külön megfigyeltek, kiválogattak, majd a kerülendő szavak jegyzékébe vettek fel, némelyek számára véletlenszerűnek, ismeretlennek tűnnek. További példákat is találhatnánk annak bemutatására, hogy az újítások miatt bekövetkező túlzott változások magával a társadalommal fordulnak szembe: a nyelv egyes szintjei és használati területei túlságosan változatossá válnak, a nyelvhasználók pedig, akiknek folyton találgatniuk kell, hol, mikor és mit válasszanak (ráadásul gyakran azért is, hogy „azoknak a nyelvészeknek” megfeleljenek), kezdenek elveszíteni az önmagukba és a nyelvbe vetett bizalmukat. Pedig a nyelvet rendes körülmények között az iskolában kellene elsajátítani, és később az életben sem kellene különösebb nehézséget okoznia.

Így köznyelvünk nem mindig képes akadálytalanul ellátni legfontosabb funkcióit, a tudatos nyelvi tevékenység pedig – bár olykor külsőleg aktív – mégsem tudja ellensúlyozni a spontán folyamatok térnyerését. Az egyensúly visszaállításának módjait keresve tekintsünk közelebbről az új jelenségek spontán kialakulására és a használatban való működésük sajátosságaira.

A jelenlegi évtizedre tekintve olyan nyelvi folyamatokat érzékelhetünk, amelyek nyugodtabb időkben vagy csak igen csekély mértékűek voltak, vagy csupán jóval hosszabb idő alatt váltak nyilvánvalóvá. Itt egyrészt a bk funkcióinak a társadalmi élet különböző területein való kibontakozására, másrészt magának a nyelvnek a belső változásaira gondolunk (vö. Rudaitienė, Vitkauskas 1998: 11–29). Például 10–15 évvel ezelőtt egy-egy új szó megjelenése szinte eseményszámba ment, most pedig naponta ránk zúdulnak a dresingai, mobingai és roumingai, dypai, čipai és klipai, steperiai és steipleriai... A reménytelenül elavuló szótárakat lapozgatva még olyan, mára teljesen meghonosodott szavakat sem találunk bennük, mint a jogurtas, makiažas, reitingas, vagy bizonyos jelentéseket (például a stilistas a kézikönyvi szótárakban „jó stílusban író szerző” és „stilisztikai szakember; a stílus, a nyelv javítója”, most pedig már „divattervező” jelentésben is használatos). Az új „Köznyelvi szótárba” kerülésre vár feltehetően a sauskelnes, žiniasklaida és számos más, kifogyhatatlanul burjánzó új szó is.

Noha általában elismerik, hogy „a szavak a nyelvi rendszer legváltozékonyabb és legnyitottabb részei” (Palionis 1985: 212), kézzelfogható új jelenségek a nyelvtani rendszerben is megjelennek. Még a litván szöveg grafikai képe is megváltozott: az idegen tulajdonnevek és elnevezések befogadásával idegen betűket is átvettünk, a szó (még ha idegen is) írásbeli egységét pedig aposztróf töri meg. Még az intonációk sem mindig állnak ellen az idegen hatásnak: elveszítik a nyelvi ritmusnak és a hangmagasság-változásnak számunkra megszokott sajátosságait.

Minden újonnan megjelenő dolgot több szempontból vizsgálhatunk: 1) saját nyelvünk talaján született-e, vagy más nyelvek hatására jött létre; 2) spontán módon kialakult új jelenségről van-e szó, vagy tudatos nyelvi tevékenység eredményéről; 3) egyszeri, múló újítás-e, vagy olyan, amely terjedésre hajlamos. Ha a tudatosan szabályozott, gondozott és kodifikált köznyelvet tartjuk szem előtt, a legtöbb gondot kétségkívül az okozza, ami idegen tőle, illetve ami spontán módon alakul ki, és úgy tűnik, hogy a mai nyelvhasználatban ez a két újításfajta kerül túlsúlyba. Ezért félretéve a tudatosan bevezetett és fenntartott nyelvi újításokat (ezek jelentős részét a különböző szakterületek célirányosan rendezett terminológiája alkotja), a továbbiakban azt kívánjuk bemutatni, milyenek ezek a spontán

4

mivel a felmerülő újítások sokfélék, hiszen éppen különbözőségüknek kellene elsősorban meghatároznia, hogyan viszonyuljunk hozzájuk.

Általában minden, ami új, gyakran gyanakvást, bizalmatlanságot vagy akár félelmet kelt. Íme, néhány évvel ezelőtt egy fiatal írónő egy interjúban bevallotta, hogy sokat küszködött műve szerkesztőjével, aki mindent kihúzott a szövegből, amit nem talált megengedettnek a nyelvi normákat rögzítő munkákban; vagyis azt is elutasította, ami új. Ez persze már szélsőség, amikor nem veszik figyelembe elsősorban a művészi nyelv sajátosságait, illetve általában magának a nyelvnek azt a természetes igényét, hogy folyamatosan megújuljon, hiszen a változatlan, fejlődésre képtelen nyelv már haldokló nyelv.

Tehát – mely újításokat fogadhatjuk nyugodtan, és melyektől kellene óvakodnunk, sőt védekeznünk ellenük?

Átmeneti újítások és természetes szelekció

A használat gyakorisága és elterjedtsége alapján az újításokat feltételesen két csoportra oszthatjuk: 1) átmeneti újításokra és 2) a nyelvhasználatban terjedő új jelenségekre.

Az átmeneti újítások sorsát a természetes szelekció határozza meg – még jelenséggé sem fejlődnek ki, csupán egy adott kontextusban töltik be funkciójukat, majd eltűnnek. Egyszeri, helyzethez kötött (legalábbis a mindennapi nyelvhasználatunk szempontjából nem releváns) jövevényszavak vagy szóalkotások, úgynevezett alkalmi képzések (Paulauskienė 1994: 53), valamint különféle esetleges vagy kontextuális változatok stb.

Az új, ismeretlen szót gyakran igyekeznek megmagyarázni, valamiképpen meghatározni, hogy a címzett, amikor először találkozik vele, ne kerüljön információs zsákutcába: A borral való ismerkedés a someljéval való ismerkedéssel kezdődött – olyan emberrel, aki az étteremben tanácsot ad a vendégeknek a bor kiválasztásához és az ételekhez való párosításához LR 1998 02 13. Mobingas [...] ez egy új és találó szó, amely az angolból ered, és azt jelenti: „rátámadni valakire, szidni, ócsárolni”. Ma ezzel a szóval „munkahelyi pszichoterrort” jelölnek R 1998 11 04 és így tovább.

Az új szóalkotások hozzávetőleges megértéséhez néha még minimális kontextusra sincs szükség (pl. kultūrpelkė LR 1998 09 08, verslavyris R(Br) 1998 11 21), máskor viszont csak a szóban forgó helyzet megértése után válik világossá a jelentésük. Például az akiratis szó mintájára alkották meg az ausiratis szót. A kontextus a következő: egy rádiós újságírótól (sportkommentátortól) ezt kérdezik: [...] emlékeztessen, mióta van már távol a látókörünktől, pontosabban – az fülkörünkből R 1997 03 10. Egy másik szerzőnek arra volt szüksége, hogy ironikusan megnevezzen egy nem létező teremtményt – egy gyvatvabzdį –, mivel egy nyelvtanilag és stilisztikailag összekuszált mondat ösztönözte arra, hogy elképzelje e faj létezését: „Az erdőn át végzett munkálatok során a dolgozókat kígyók és más mérgező rovarok csíphetik meg.” ŠA 1996 08 31. Az új szó alkotója maga is részletesebben megmagyarázhatja az új szó keletkezésének okát és módját. Például M. Kontrimaitė a „Poetinis Druskininkų ruduo ’98” című rendezvényről szóló tudósításában ezt írja:

Egyébként az utolsó este egyre inkább „žaimu”-vá vált. Ez az általam alkotott új szó a žemaitis žaimotis szavából; hogyan is lehetne pontosabban lefordítani – nagyjából annyit tesz: „szétterpeszkedni”. [...] Ezt javaslom

5

szépen és nemzeti hangzású módon nevezzenek minden happeninget, performanszt és egyéb posztmodern fluxusozást Dvd 1998 11 06.

Jó példa erre a gyermeknyelv is: miközben megtanul beszélni és megismeri a nyelv lehetőségeit, a gyermek saját szavakat alkot, amelyek csak a legközelebbi környezetében, többnyire a családban érthetők. Például külön magyarázat nélkül aligha értenék meg a sijonė szót (ennek semmi köze a sijonas szóhoz). A gyermek egyszerűen ismeri a sijoti igét, de nem tudja vagy elfelejtette, minek hívják azt a tárgyat, amellyel ezt a műveletet végzik, vagyis a szitát, ezért megkérdezi: Mama, hová tetted a sijonėmet, amellyel nyáron homokot szitáltam? (az igéből egy számára ismerős -onė képzővel főnevet alkot, hiszen nyelvében már van dėžionė, és hallotta már a kaponė szót). Néhány további gyermeknyelvi szóalkotás: paslėpa „búvóhely”, likenos „hulladék, maradék”, apvilkinys „ruhadarab”, darborankiai „munkaeszközök”.

Nem ritka eset, hogy a szerző kifejezésmódját a főnevek nyelvtani nemének sajátosságai korlátozzák (vö. Paulauskienė 1994: 153–165), ezért szükség esetén olyan szóalakokat is alkothatnak (vagy fordítások révén honosodnak meg), amelyeket a normatív kézikönyvek nem rögzítenek. Tegyük fel, hogy a kalvio nőnemű megfelelőjére van szükség, ekkor megalkotják a kalvė alakot (például egy újságírónő a munkájáról ezt mondja: a rövid híradások kovácsa vagyok LA 1998 06 06). A nehézkesen használható, ragozhatatlan nemzetközi atašė szóhoz nőnemet jelölő képzőt illesztenek: Íme svédországi kultúrattasénk. Szép, kedves lány, aki egy svédhez ment feleségül LM 1999 09 11. És íme, hogyan indokolják az auklis alak megjelenését:

Lehetnek-e a férfiak dadák, titkárnők, óvónők? Franciaországban nem félnek nőies foglalkozásokat választani. Igaz, az olyan foglalkozásneveknek, mint az „igazgatói asszisztensnő”, a „kozmetikusnő” vagy a „dada”, még nincs férfi megfelelőjük, de ez semmit sem jelent. Egy férfi dada nem egy kisgyermek legmerészebb álma. Az ilyen „auklis” gyorsabban fut, a futballhoz és az autókhoz pedig jobban ért, mint női kollégái R(J) 1997 09 06.

Senki sem lepődne meg azon a kijelentésen, hogy a popsztár feleségül vett egy fotómodellt, jóllehet a popžvaigždė – nőnemű főnév – itt férfit jelöl, a fotomodelis pedig éppen fordítva: hímnemű főnév, de női személyt jelöl. Hasonlítsuk össze még ezeket a mondatokat: Minden modell sértettnek érezte magát R(J) 1994 12 10. A szupermodellek nagyon irigyek egymásra? R(Br) 1995 07 01. A börtönből szabadult S. Slater modell [...] nem titkolta örömét LR 1996 10 09. A nyelvre érzékeny humorista tekintete észreveszi ezt a nemegyeztetést, és a férfiak megnevezésére a žvaigždės szóból žvaigždinas alakot alkot, ahogyan a katė – katinas szópárban is. A modelio szóból pedig, ha divatot bemutató óvodás lányokról van szó, az újságírók természetes módon megalkotják a modeliukė alakot. Néhány további hasonló képzés: [...] hogy amikor kilépett, úgy dalra fakadt – igazi csalogány! R(J) 1996 06 29. Nem hiába [...] éneklik meg a költők a nőt, az anyát, az otthon őrzőjét, a bölcs tanácsadót [...] és végül a „villámhárítónőt”, aki egyensúlyt teremt az egész család pszichoemocionális állapotában R(Br) 1995 09 09. Annyira vonzotta a fenségesség, mintha nem anyát, hanem emlékműnőt hozott volna világra R(J) 1996 12 21. És talán a férfi nem úgy értelmezné ezt a tapasztalatot, ahogyan az én nőnemű szereplőm LM 1997 03.

6

Az alkalmi újítások többnyire az egyéni önkifejezés eszközei, ezért nagyobb számban találhatók meg a kodifikált normák által kevésbé korlátozott nyelvhasználati területeken – a szépirodalomban, a beszélt nyelvben, valamint a publicisztikában –, ott, ahol a meggyőző hatás a cél. Az efféle egynapos újdonságokat néha szélesebb körben is használni kezdik, ám ritkán jutnak túl egy kis közösség vagy társadalmi réteg nyelvhasználatán; ha mégis, könnyen lehet, hogy egyszerűen nem értik őket. Például egy újságolvasó felháborodva talál rá a számára érthetetlen vlaberizmas szóra: „De ezt a szót egyetlen idegen szavak szótárában vagy filozófiai szótárban sem találtam meg” D 1996 07 18. A szerkesztőségnek el kell magyaráznia, hogy ez a szó a közismert karikaturista, Vladimir Beresniovo által alkotott aforizmákat nevezi meg, és a szerző keresztnevének és vezetéknevének első szótagjaiból jött létre (D 1996 07 20).

Ha egy ilyen újítás társadalmilag hasznossá válik, „felkapják”, terjedni kezd, és a köznyelvi használat részévé válik. Így hát az alkalmi újításoknak önmagukban sem félelmet, sem veszélyt nem kellene kelteniük, kivéve, ha terjedni kezdenek, és kiderül róluk, hogy a nyelvi rendszer szempontjából valamilyen hibát hordoznak.

Az újítások életének köztes esetei a nyelvi divatok, a „néhány évadra” szóló jelenségek: aktualitásként kapnak lábra, de idővel legalább az aktív használatból kiszorulnak. Például a hadászati mobilizacija szakkifejezés mellett a beszélt nyelvben (és az ezt tükröző publicisztikában) átmenetileg megjelent egy ironikus árnyalatú homonima is, amely a mobilus, -i szóból alakult: telefonos mobilizacija (ŠA 1991 02 06), amelynek jelentése nagyjából „a mobiltelefon-készülékekkel való általános ellátottság”.

Az ilyen újítások egyik érdekesebb példája a nőnemű alakok gyakoribb használata a hímneműek mellett olyan esetekben, amikor önmagában a hímnemű alak is hordozhat általános, mindkét nemre vonatkozó jelentést. A nyelvészet terminusaival élve: a hímnemű alakokra jellemző a semlegesítés. Például amikor azt mondjuk: Ez a költészet minden költészetkedvelő számára befogadható, a „kedvelő” szóval általában egy csoport mindkét nemű tagjait nevezzük meg. Egy irodalomkritikai írásból származó hiteles mondat azonban így hangzik: Hogy az anyanyelven írt költészet minden költészetkedvelő férfi és nő számára befogadható, és elérte, illetve eléri a költészet magaslatait, azt költőnőink és költőink is bizonyították [...] Dvd 1995 02 03. Nyilvánvaló, hogy a nőnemű alakok ilyen használata itt fölösleges, de a feminizmus eszméi ösztönzik, és más nyelvek példája is támogatja. Íme egy részlet egy külföldi szerző kiállításáról írt recenzióból:

Végül szemrehányás illeti a projekt kurátorait, amiért ilyen ügyetlenül fordították le a kiállítás címét. Úgy vélem, maga a szerző nem is sejti, hogy a „Fesd magad nuspavlinkká” című mű kizárólag férfiaknak szól; ezért a mai szokások, valamint a társadalmi-politikai aktualitások kontextusában ez a cím rettenetesen helytelen. A civilizált országokban már régóta mindenütt használják a nyelvtanilag nemmel rendelkező szavak mindkét alakját (pats / pati), különösen az ilyen ünnepélyes alkalmakkor LM 1997 04 12.

7

Šitokių žvilgsniu žiūrint, tokia pat „siaubingai nekorektiška“ turėtų atrodyti ir mūsų tautosaka, nebent ir jai suteiktume „civilizuotą“ pavidalą: Ko pats / pati nenori, to kitam / kitai nedaryk ir t. t. Gerai, jei moteriškosios giminės formos iš tiesų tekste atlieka skiriamąją funkciją ir vartojamos tikslingai (pavyzdžiui, skelbimuose, ieškant darbuotojų, tikrai kartais reikia parodyti, kad pageidaujamo asmens lytis nesvarbu: Firmai reikalingas buhalteris arba buhalterė); vien vyriškosios giminės forma buhalteris galėtų kelti neaiškumų, ar moterys gali atsiliepti į tokį skelbimą. Bet primygtinai peršamos perteklinės formos išprovokuoja kad ir tokį skelbimą: Atsakingi asmenys, atsakingos asmenės! Švariai nusiplovę rankas, neišneškime muilo! KD 1998 12 31. Be to, pažiūrėkim, kaip atrodytų, pavyzdžiui, mūsų teisės kodeksai, jei juose be atodairos būtų imta greta vyriškosios giminės formos rašyti ir moteriškąją. Štai koks būtų Baudžiamojo proceso kodekso 265 straipsnis: [...] kaltintojas, -a, teisiamasis, -oji, gynėjas, -a, nukentėjusysis, -ioji ir jo ar jos atstovas, -ė, taip pat civilinis ieškovas, -ė, civilinis atsakovas, -ė ir jų atstovai, -ės turi lygias teises teikti įrodymus [...].

Tehát olykor a nyelv is hódol a divatnak. Az ilyen, bizonyos ideig fennálló jelenségek megítélésekor azt kell vizsgálni, okoznak-e valamilyen káros hatást, függetlenül attól, hogy az adott divat talán hamar elmúlik. Például a nem is olyan régen divatos lambadà. Mire az újságírók megtanulták a hangsúlyozását, a divat is elmúlt, de senki sem biztos benne, hogy egyszer még vissza nem tér.

Terjedő újítások és mesterséges szelekció

Az újítások egy része különféle okokból terjed. Éppen erre kellene a leginkább összpontosítanunk, és megvizsgálnunk, hogyan terjednek, miként eresztenek gyökeret nyelvünk talajában, melyekre van szüksége nyelvünknek, és melyekről kell lemondani.

A terjedő újítások egy ideig fennmaradhatnak, majd természetes úton vagy kényszer hatására (kodifikáció révén) szintén eltűnhetnek a használatból (például a sponso-rius és származékai, amelyek a használatban 1992–1993 körül érték el csúcspontjukat, miután a Nyelvi Bizottság 1993 végén kimondta a szót, a nyilvánosságból valóban már éppen eltűnőben vannak). Más esetekben a terjedő újítások meghonosodnak a használatban, és a nyelv struktúrájának részévé válhatnak.

Az újítás terjedését elsősorban a használati adatok statisztikája mutatja, vagyis a használat gyakorisága és meghonosodása a köznyelv különböző használati területein. A terjedés másik jele a nyelvi rendszer szempontjából vett elágazás. Ennek módjai a jelenség nyelvi sajátosságaitól, mindenekelőtt a nyelvi szinttől függenek.

A lexikai újítások idővel további származékokat növesztenek, például: pilstukas – pilstukininkas, dešrainis – dešrainininkas (reklámpélda: Beálltál már a hotdogárusok sorába? LR 1998 05 07). Az idegen szavak rokon szavakat is hoznak magukkal (countryzene – countryzenész – countryklub; graffiti – graffitis és így tovább). Ahhoz, hogy egy új szó megfelelően működhessen, ugyanazzal a tővel kölcsönzünk vagy alkotunk meg mindent, amire leginkább szükség van: 1) a tárgy megnevezését, 2) a cselekvés megnevezését, 3) a cselekvés végrehajtójának megnevezését,

8

4) a tárgy vagy a cselekvés tulajdonságának megnevezését és egyebeket: hacker – hackelni, paparazzo – paparazzis (paparazzis fénykép KV 1998 09 25), szerver – szerverpark, iroda – irodista – irodai (irodai mulatság R 1998 05 28). A žiniasklaida neologizmus sajátos meghonosodását mutatják a használatban a rögtön megjelenő átalakításai: purvasklaida (LA 1997 12 07) – purvasklaidininkas (R 1998 06 01) és így tovább.

Maga a nyelv bizonyos fokú védelmet nyújt a lexikai idegen szavak elágazásával szemben. Például még azok sem, akik a nyomtatót használják, nem mondják azt, hogy printelni (Klimavičius 1997), hiszen megvan rá a saját igénk: nyomtatni. A természetes szelekció azonban rendszerint túl gyenge ahhoz, hogy tudatos beavatkozás nélkül csak az maradjon meg a nyelvben, amire valóban szükség van.

Az idegen szót nem olyan nehéz észrevenni, nyomban gúnyolódni rajta vagy felháborodni a használatán, sőt ki is lehet figurázni, játszani vele, váratlan hangzásbeli egybeeséseket keresni: Miközben emberek ezrei tapostak és ringatóztak a countryzenére, az összegyűlt százak türelmesen várakoztak a vécék előtti sorokban LR 1998 06 29.

A szavak jelentésének változásai és az új frazeológia a normarögzítés szempontjából talán a legkeményebb diók. Ezek a változások nemigen ragadhatók meg könnyen, mert nem mindig egyszerű megállapítani, hogy a saját nyelv fejlődésének eredményeiről van-e szó, vagy más nyelvek hatására bekövetkezett jelentéseltolódásról (vö. Klimavičius 1985: 197–199; Jakaitienė 1997: 5), amelyre úgy tekinthetnénk, mint a már meglévő jelentés elfogadható kibővítésére vagy átvitelére, vagy pedig valódi jelentéskölcsönzésről van szó, amely nem illeszkedik egy szó vagy szemantikai csoport jelentésrendszerébe.

Például nem is olyan régen a šildyti ige a használatban olyan, a szótárakban nem rögzített jelentést vett fel, amelyet könnyen megérthetünk a következő mondatból: A holland vendég fellépése előtt a koncerten egy ismert hazai popzenekar melegítette be a közönséget. Természetesen az ige šildyti nem került volna ilyen szövegkörnyezetbe más nyelvek hatása nélkül, de a használat teljesen indokolt, mivel támaszkodik az ige jelentésrendszerének számunkra megszokott elemére.

Sudėtingesnis kito žodžio – būdvardžio gyvas, -a reikšmės pokytis. Vartosenoje plinta junginiai gyva muzika (laida ar pan.), gyvai groti, reiškiantys, kad veiksmas tuo pačiu metu, čia pat ir atliekamas, ir stebimas – kaip priešprieša anksčiau įvykusiam ir tik per įrašą kartojamam veiksmui: „Eurovizijos“ organizatoriai, taupydami konkursui skirtas lėšas, nusprendė, jog koncerte „gyvai“ dainuos tik vokalistas, o visa kita muzika skambės iš įrašų R 1999 03 19. „Jaunimo estrada“ yra fonograminės muzikos festivalis, bet grupėms, labai pageidaujančioms groti gyvai, tokia galimybė teikiama KV 1997 02 28. „Sveiki ponai, gal norėtumėte užsukti? Pas mus šįvakar pornografija gyvai“, – [...] užkalbina stilingas ilgaplaukis jaunuolis LR (S) 1998 10 02. Kartais čia dar pavartojamas ir būdvardis tikras, -a: Diskoteka šiame klube vyksta kiekvieną dieną, penktadieniais skamba tikra muzika R 1996 10 05. Tikrojo garso koncertas iš LNK koncertinės studijos KV 1995 10 07. Gyva muzika mums pirmiausia reiškia „nuotaikingą, veržlią, pagauli“, o sankryžoje su ta naująja reikšme pati vartosena meta iššūkį. Perskaitykime Laidotuvų rūmų reklamą: „Lakrima“ turi tris šarvojimo sales. [...] Brangiausioje skamba gyva muzika LR 1997 10 04.

9

Az idegen jelentések vagy egész frazeológiai kapcsolatok olykor olyan észrevétlenül épülnek be a használatba, hogy úgy kezdenek bánni velük, mintha sajátjaink lennének. Itt a saját és az idegen közötti határok hamar eltűnnek, a szókapcsolatokat átalakítják, új kontextusokat és jelentésárnyalatokat fedeznek fel, és élvezettel használják őket. Így születik a mondás: Az ember az embernek szponzor LM 1993 11 13. Jurgis Gimbėris így fejti meg a az időt agyonütni zsargonfordulatot. A Hogyan üssük agyon az időt? kérdésre így válaszol: Akár bottal is – amíg eltalálod, amíg sikerül… KD 1997 10 11. Az „ősszel számolják meg a csibéket” fordulat átalakításával a csibéket ősszel számolják meg (erről lásd Petkevičienė 1995), immár mindent számba vesznek: A futó-kat ősszel számolják meg R 1997 09 24; A szépségeket ősszel számoljuk meg R 1997 09 18; A csibéket ősszel számolják meg, és a gimnáziumokat? Dlg 1998 04 17 stb.

Az utóbbi években a nyilvános (!) nyelvhasználatban egyre inkább terjed a elmegy a teteje zsargonkifejezés. A hatalom embereinek szájából is elhangzik (A parlament elnöke [...] szerint az állambiztonsági múlt feltárásáról szóló törvények miatt „egyeseknek már elment a teteje” PB 1998 07 17; Szerettem volna összeegyeztetni a szabadságot és a munkát. [...] Népi kifejezéssel élve, kezdett elmenni a teteje LR 1999 02 02), átalakítják a tetők utazásának időszakává (D 1995 10 12; LR 1998 07 20), és keresik a kapcsolatot a tető szó szó szerinti jelentésével:

A szovjet korszakban ez a hely nem épült be, ellenkezőleg: lebontottak egy kis evangélikus templomot, amely csodával határos módon maradt fenn, és amelyet Szibériából való hazatérésem után még láttam, igaz, tető nélkül. Akkoriban nem került elő az a néhány ezer szovjet rubel, amiből helyrehozhatták volna a tetőjét, most pedig úgy gondolom, talán „elment a biržaiak teteje”, ha nem emlékeznek városuk történetére LA 1998 08 26.

És fordítva: magának a tetőnek „fej”, „tudat” jelentést tulajdonítanak (például: „fejbe vág”, különösen Lourdes-ban, ahová éjszaka érkezünk, ŠA 1998 05 16).

Hasonlóképpen kapják fel a szög szót, amikor egy rendezvény legfontosabb részéről, hangsúlyáról, csúcspontjáról van szó; és anélkül, hogy meghallanák a figyelmeztetést, miszerint „nem a mi szögünk ez” (Klimavičius 1992), az egész cikk tengelyévé teszik: az egyik együttes a folklórfesztiválon – tüzes szög, a többi együttes – szögecskék, maga az ünnep csúcspontja pedig – igazi uknolis. Vagyis a határt már átlépték: a szög a cikk szerzője számára a miénk (ŠA 1998 05 30).

A nyelvtani rendszerbe az újítások még észrevétlenebbül és lassabban hatolnak be. Ha az idegen újítás nem alkalmazkodott a nyelvtani rendszerhez, gyakran hosszabb-rövidebb ideig több változat verseng egymással. Az idegen, nem ragozott főnevek és ragozott változataik versengése (hobi: hobis) jól példázza, hogy a természetes szelekció önmagában tehetetlen kiszűrni a kényelmetlen, ragozhatatlan alakokat, amikor különösen nagy számban jelennek meg. Az utóbbi években használatba vett ragozatlan jövevényszavak, mint a kari, kivi és mások, semmissé teszik azt a kialakult tendenciát, amelyet a normatív munkák is rögzítettek, vagyis hogy az ilyen szavakat ragozzák. Újra használják a brendi, bikini, žalizi alakokat, noha a ragozott bikinis, brendis, žalizės formák vannak elfogadva (TŽŽ: 1985).

Másfelől nem mondhatjuk, hogy a használatban egyáltalán nincs hajlam a ragozásra. Az élő nyelvet érző nyelvhasználók még a ragozhatatlannak elismert želė, reziumė, spageti szavakat is ragozzák; a ragozhatatlan mis alakból misė lesz (közzétette az új litván vicemisių hármast JG 1991, Nr. 9; gyönyörködhetnek majd [...] a litván missét gyűjtögetve KV 1993 06 04). Még a kazi- szót is ragozzák

10

no szót is (amelyet egyébként a háború előtt a „Lietuvos aidas” ragozott: Megtelt a kaszinó arabokkal 1937 10 23, idézi LA 1997 11 14); vö. a mai televíziós beszélőt: A fia abba a kaszinóba kérte a házát (bár utána „kijavítja”: abba a kaszinóba) LTV(P) 1994 01 18.

Új, ragozatlan alakokat a természetes szelekcióra hagyni, vagyis úgy gondolni, hogy „majd maga a használat megmutatja”, valószínűleg nem célszerű. A Nyelvi Bizottság ajánlásai egyes ilyen új szavak ragozásáról (euro, kari) ugyan részleges, de legalább valamiféle megoldást jelentenek a problémára (vö. Dobelienė 1997).

A kölcsönzött nyelvi elemek tovább is gyökerezhetnek – kezdetét veszi az úgynevezett nyelvi interferencia, amikor nemcsak magukat az idegen elemeket veszik át, hanem a szavak közötti viszonyokat is (Karaliūnas 1997: 345–347). Például a mondatszerkezet, a szórend, sőt a hanglejtés meghonosodott sajátosságaira egyre nagyobb hatással vannak az idegen, ragozatlan vagy hibrid elnevezések – cégek és együttesek nevei, különösen, ha a szövegben önmagukban, nem pedig a nemüket jelölő magyarázó szavakkal együtt szerepelnek: Tallinnban a „Kalev” legyőzte a „Zagreb” csapatát LR 1997 10 23; A francia támadók eltaposták a „Barcelona” R 1997 10 18; Ezután a KamAZ legyőzte a krasznodari „Kubane” R 1997 02 12 és még számos más példa. Előfordul, hogy egy cégnévben van egy ragozható litván szó, de mintegy blokkolja az utána következő idegen szó, és az egész név ragozhatatlanná válik: a „Krantas Shipping” irodához fordultak; Legyen a „Bitė GSM” barátja; […] A „Bitė GSM” kártyával már ma igénybe veheti a mobilhálózatot Dániában LR 1995 11 10; igaz, később a Bitė nevet már ragozták: A „Bite GSM” kártyájával Csehországba és Olaszországba D 1996 12 02. Vajon nem az ilyen ragozhatatlan elnevezések miatt keletkeznek már ilyen kapcsolatok is: a „Širvinta” üzlet közelében; a „Nijolė” szalon fölött (Vaskelaitė 1997: 22–23)? Vajon olyan messze van-e már az a megfogalmazás, hogy Elmegyek a „Hermis Draudimas”-hoz. Ha beengedünk egy újítást a nyelvtani rendszerbe, különösen óvatosnak kell lennünk, hiszen olykor egyetlen apró kő elmozdulása is elég egy hegyomláshoz.

Az idő tényezője különösen kedvez az újítások spontán meghonosodásának. Minél tovább él a használatban egy nem kodifikált új jelenség, annál nagyobb lehet később az ellentét a valós és a kodifikált norma között, tekintettel arra, hogy társadalmunk nyelvi szokásai és nyelvi tudatossága nem olyan, hogy minden esetben a legmegfelelőbb változatot választanák (a használatban először vagnorkók jelennek meg, aztán erővel próbálják őket vagnorėlikre cserélni stb.).

Az új jelenségek nem teljesen kaotikusan terjednek – bizonyos törvényszerűségek felismerhetők. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az információs technológiák korában az állam vagy a nemzet egyre inkább elveszíti zártságát, és egyre kevésbé képes ellenőrizni, mi kerül be hozzá kívülről. Így feltehetően nem csökken majd a spontán kialakuló jelenségek száma. Emiatt a tudatos nyelvi tevékenység egyre több erőfeszítést igényel, és egyre nehezebb lesz elérni a kezdetben említett egyensúlyt.

A legfontosabb kérdés tehát ez: mit hagyjunk magától alakulni, vagyis a természetes szelekcióra, és hol van szükség mesterséges, azaz tudatos újításszelekcióra. A kérdésre adott választ a nyelvi normák megállapítóinak az a képessége kell, hogy meghatározza, amellyel felismerik, milyen következményekkel járhat egy-egy újítás meghonosodása. Részben segítséget nyújthat ebben az úgynevezett

11

a társadalmi célszerűség elve: „nem engedi elvetni az olyan elterjedt újításokat, amelyek nem rombolják, hanem tágítják a nyelvi rendszer határait” (Principai 1997: 2–3). Így különösen fontossá válik az anyanyelv fejlődésének tágabb szemlélete – annak tervezése. A nyelvhasználóknak be kell mutatni az újítások használatának tendenciáit is (például vö. Girčienė 1997, Kupčinskaitė 1997), valamint a nyelv fejlődésének irányát, nem pedig megelégedni az egyes új jelenségek értékelésével.

A nyelvi újítások normázásának több szakaszból kell állnia: 1) az újítás rögzítése és megfigyelése, valamint a hasonló jelenségekkel való kapcsolatainak feltárása; 2) a probléma megfogalmazása; 3) annak eldöntése, hogy a jelenséget a természetes kiválasztódásra bízzuk-e, vagy megkíséreljük-e mesterségesen befolyásolni működését; 4) ajánlás (ha nem kodifikálható azonnal), vagy egyértelmű pozitív, illetve negatív kodifikáció; 5) az előírás bevezetése a nyelvhasználatba.

Összefoglaló megjegyzések

A minden nyelvre jellemző fejlődési törvényszerűségek egyikeként azt említik, hogy a természetesen bővülő nyelvvel szemben különféle nyelven kívüli körülmények bizonyos követelményeket támasztanak, a „nyelv pedig e követelmények teljesítése során megváltoztatja szerkezetének valamely elemét, de úgy változtatja meg, ahogyan azt kialakult állapota diktálja, és ahogyan belső nyelvi erőforrásai lehetővé teszik” (Golovinas 1982: 150). Az elmúlt évtized köznyelvére gondolva nem mondhatjuk, hogy természetes módon változik: más nyelvek hatása nagyon erős. Ezért annál is inkább van értelme a nyelvi új jelenségek mesterséges kiválasztásáról beszélni.

Az újítások strukturálisan és funkcionálisan egyaránt terjednek, vagyis a nyelvi rendszerben elágazva, illetve a használati területeket bővítve. Az újítások értékelésekor elsősorban a nyelvhasználat vizsgálataira kell támaszkodnunk: ezekből ki kell derülnie az újítás megjelenési idejének és használati sajátosságainak (gyakoriság, terjedés az egyes használati területeken, lexikai és grammatikai környezet stb.). Fontos feltárni az újonnan észlelt jelenség más hasonló jelenségekkel való kapcsolatait, más szóval rendszerszerűen kell szemlélni az újításokat, mivel éppen ez segíthet előre jelezni az újítás meghonosodásának következményeit. Ezután már megpróbálhatunk választ adni arra a kérdésre: valóban szükségünk van-e erre az újításra, nem szorítja-e háttérbe a megszokott kifejezőeszközöket, és nem ösztönöz-e más nem kívánatos jelenségeket.

Nem mindig lehetséges azonnal értékelni egy új jelenséget és szigorú ajánlásokat tenni. Ilyen esetekben az újítás mintha a sorsára lenne bízva, vagyis – ahogy mondani szokás – a nyelvhasználókra hagyják a döntést, aztán majd meglátják, mi sül ki belőle. Ha azonban előre tekintünk, igyekeznünk kell világosabban meghatározni, mit lehet valóban a maga útjára engedni, és hol szükséges tudatosan, célirányosan beavatkozni. A nyelvhasználókat előzetesen tájékoztatni és figyelmeztetni kell, az újításnak tehát legalább hozzávetőleges irányt kell kijelölni – a nyelvi normák vagy a nyelvi szeméttelep felé –, amíg meg nem születik a világos döntés.

Beérkezett: 1999. 03. 19.

12

ŠALTINIAI

D – „Diena“

Dlg – „Dialogas“

Dvd – „Dienovidis“

JG – „Jaunimo gretos“

KD – „Kauno diena“

KV – „Kalba Vilnius“

LA – „Lietuvos aidas“

LM – „Literatūra ir menas“

LR – „Lietuvos rytas“

LR (S) – „Lietuvos ryto“ priedas „Stilius“

LTV (P) – Lietuvos televizija (Panorama)

PB – „Panevėžio balsas“

R – „Respublika“

R(Br) – „Respublikos“ priedas „Brigita“

R(J) – „Respublikos“ priedas „Julius“

ŠA – „Šiaurės Atėnai“

Skaitmenys prie pavyzdžių rodo šaltinio leidimo metus, mėnesį, dieną.

LITERATŪRA

Dobelienė R. 1997: Bendra Europos valiuta turėtų būti euras. – Lietuvos rytas, 1997 05 28.

Girčienė J. 1997: Naujosios svetimybės spaudoje. – Kalbos kultūra 69, 64–68.

Golovinas B. 1982: Kalbotyros įvadas, Vilnius: Mokslas.

Jakaitienė E. 1997: Lietuvių kalbos žodžių reikšmių kitimas. – Gimtoji kalba 7, 1–5; 8, 1–4.

Karaliūnas S. 1997: Kalba ir visuomenė, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Klimavičius J. 1985: Semantiniai vertin iai ir motyvacijos pamokos. – Lietuvių kalbotyros klausimai 24, 197–222.

Klimavičius J. 1992: Ne mūsų ta vinis. – Gimtoji kalba 10, 29–30.

Klimavičius J. 1997: Ar visada reikia skolintis, jei yra savas. – Lietuvos rytas, 1997 10 29.

Kupčinskaitė A. 1997: Nelietuviškų kalbos elementų (demenų) vartojimo polinkiai. – Kalbos kultūra 69, 56–61.

Palionis J. 1985: Kalbos mokslo pradmenys, Vilnius: Mokslas.

Paulauskienė A. 1994: Lietuvių kalbos morfologija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Petkevičienė R. 1995: Ar gerai sakyti: Viščiukus skaičiuoja rudenį? – Gimtoji kalba 11, 10.

Principai 1997: Lietuvių bendrinės kalbos tvarkybos principai, kodifikacijos kriterijai ir jų taikymas / Patvirtinta Valstybinės lietuvių kalbos komisijos. – Gimtoji kalba 4, 1–3.

Rudaitienė V., Vitkauskas V. 1998: Vakarų kalbų naujieji skoliniai, Vilnius: Enciklopedija.

TŽŽ – Tarptautinių žodžių žodynas, Vilnius: Vyriausioji enciklopedijų redakcija, 1985.

Vaskelaitė R. 1997: Bankas ir kubas. 1997 m. kovo 18 d. / Recenzija. – Gimtoji kalba 4, 22–23.

13

NEW LANGUAGE PHENOMENA: NATURAL AND ARTIFICIAL SELECTION

Summary

During the last decade standard Lithuanian has been rapidly developing. This is due to several reasons. There are remarkable changes not only in the lexis, a layer always likely to change, but also in grammar; there are changes even in the graphicshape of the Lithuanian text.

According to the frequency and distribution of the innovations, they can be divided into the following two groups: 1) transient innovations and 2) phenomena spreading in the language usage. Transient innovations perform their function in their context and become extinct. The statistics of the usage data (frequency and stability of the phenomenon in various spheres of language use) as well as the widening scope of the innovation from the point of view of the language system testify to the spread of the new phenomenon. In course of time the innovations can naturally or via codification become extinct.

Innovations should be subject to adjustment to the language norm at several stages, namely: 1) by recording the innovation, observing it and establishing relations with similar phenomena; 2) by wording the problem; 3) by proposing a solution – either by deciding that the phenomenon should be left to the natural selection or attempting to artificially influence its functioning; 4) by issuing a recommendation (if it is impossible to codify at once) or a clearly negative or positive codification; 5) by establishing the innovation in language use.

Whether the innovation should be left for the natural or artificial, conscious selection, should be decided by the ability of language users to foresee the possible consequences of the innovative usage.

14