196 |

RECENZIJOS

(‘mozogni’) és menni II (‘tisztséget betölteni’); kifordítani I (‘csavarással eltávolítani’ stb.) és kifordítani II (‘eltérni az iránytól’); kihívni I (‘visszavonni’) és kihívni II (‘képesnek lenni kifejezni’).

A szójelentések bemutatásának említett következetlenségei és egyéb pontatlanságai nem csökkentik a szótár értékét. Már önmagában az a tény, hogy a szótár szerkesztői jelentős számú szó szemantikai szerkezetét pontosították, azt mutatja, hogy a szerkesztők eltökéltek annak bizonyításában: a litván szótárak mai lexikográfiára alapozott készítése nem Sziszifusz munkája; a lexikai szemantika és a lexikográfia koncepciójával, valamint egy hatalmas szövegkorpusszal már csak időre és alaposságra van szükség.

Az első Litván–norvég szótár tárgyalt újításai azt mutatják, hogy már nem elégszenek meg más nyelvek lexikográfiai tapasztalatának megismétlésével: e szótárral a modern lexikográfiai koncepció alapjait rakják le a litván lexikográfiában. Ez a látszólag szerény kétnyelvű szótár a két nyelv szavainak nyújtott nyelvtani és szemantikai információ minőségével a legjobb litván lexikográfiai munkák sorába emelkedik. A lexikográfia elméleti gondolataiból meríthetnének a Mai litván nyelv szótárának szerkesztői is, amikor a szótár új kiadását készítik, csakúgy, mint a litván és más idegen nyelvű szótárak készítői.

Dalia Barauskaitė Mikkelsen Dommervænget 26 C, 1.tv. 4000 Roskilde, Danija [email protected]

Beérkezett: 2002. 07. 03.

ONDŘEJ ŠEVČÍK, BOHUMIL VYKYPĚL, szerk., GRAMMATICUS. STUDIA LINGUISTICA ADOLFO ERHARTO QUINQUE ET SEPTUAGENARIO OBLATA.

Brno: Masarykova universita, 2001, 234 p.

Az alkalomról, amelyből a recenzió tárgyát képező emlékkötet megjelent, már a cím is kellő tájékoztatást ad. A folyóiratban való recenzálásához megfelelő alapot nemcsak az a tény szolgáltatja, hogy a tisztelt ünnepelt, Prof. Adolf Erhart, a brünni egyetem összehasonlító nyelvészeti tanszékének egykori vezetője mindig különös figyelmet szentelt a baltisztikának (erről tanúskodnak bevezetései a litván nyelvbe és az összehasonlító balti nyelvtudományba, vö. Erhart 1956, 1984), hanem az is, hogy a kötetben igen erőteljesen képviselteti magát a baltisztikai tematika.

Elöljáróban rövid áttekintést adunk a könyv tartalmáról. Az etimológiai kérdések hangsúlyosan jelen vannak. E területen külön tanulmányokkal Eva Havlová („I.e. kořen *al- a germánské názvy pro ‘věk’“, 56–63. o.), Helena Karlíková („K staroslověnskému substantivu spodъ“, 99–104. o.), Boris Skalka („St[aro]sl[ov ěnské] setъ/seti semper provocans“, 144–148. o.) és Pavla Valčáková („Regarding P[roto-]S[lavic] *ědъ“, 201–205. o.) járult hozzá. Egyes tanulmányok az indoeurópai lexikon, illetve az indoeurópai nyelvcsalád valamelyik ágának lexikonja egy-egy részterületére fordítanak különös figyelmet. Ide tartozik Václav Blažek („Indo-European kinship terms in *-ə₂ter“, 24–33. o.) és Ilona Janyšková („Etymologie názvů tisu ve slovanských jazycích“, 91–98. o.) tanulmánya. Az indoeurópai etimológia mellett a dravida és az altaji etimológia is képviselteti magát (Jaroslav Vacek,

Recenzijos

| 197

„Dravidian and Altaic ‘hot – fire – heat’“, 175–200. Az etimológiai módszer általánosabb kérdéseivel Karl Horst Schmidt foglalkozik, aki kartvél–indoeurópai párhuzamok példáján mutatja be, milyen fontos az etimologizálás során figyelembe venni a szemantikai motiváció visszatérő és univerzális típusait („Etymologie und semantische Parallele“, 135–143). A komparatív grammatika és a komparatív vallástörténet határterületéhez tartozik Vladimir N. Toporov tanulmánya: „Dr.-ind. prathamá- k rekonstrukcii odnogo iz variantov indoevropejskoj koncepcii «pervogo»“, 165–174.

Az indo-iráni nyelvészet területéről Vít Bubenik („On the Remaking of the Middle Voice in Indo-Iranian“, 34–44) és Ondřej Šefčík („Word Borders in Old Indo-Aryan“, 156–164) tanulmányait kell megemlíteni. A szláv szintaxist Radoslav Večerka („Poznámky k disjunktivnímu/alternativnímu li v staroslověnštině“, 206–210) és William R. Schmalstieg („A Common Mistranslation of a Few Lines in the Igor Tale“, 131–134) képviseli. Utóbbi számos párhuzam alapján kifejti, hogy az Igor-ének egyik mondatában (vidě těmoju vъše svojě voě prikryty ‘látta, hogy egész seregét sötétség borítja’) az ablativusszal visszaadott otъ nego prepozíciós szerkezetek a legtöbb fordításban valójában inkább agenszi értelemben veendők. Az otъ prepozíció itt az agenszi genitivust erősíti, olyan jelenségről van szó, amellyel Schmalstieg a balti adatokkal (különösen a litván nyelv adataival) kapcsolatban már részletesen foglalkozott. A szinkrón szintaxis területéről megemlítendő Stanislav Žaža tanulmánya a ‘ad’ jelentésű igék cseh és orosz funkcióigés szerkezetekben való használatáról („K funkci slovesa dát – дамъ v češtině a ruštině“, 226–232).

Ludmila Buzássyová és Eva Pallasová tanulmányai nem sorolhatók egyetlen nagyobb tematikus csoportba sem. Előbbi a latin paradigmatan kérdéseivel foglalkozik („Parisylabá v latinčine“, 45–55), utóbbi pedig a szláv nyelvtudomány korai történetével, mégpedig Miklosich szóalkotás-kezelésével (Jskoni bě slovo – Počátky slovanské slovotvorby“, 120–135).

Az indoeurópai esetek szintaxisának érdekes kérdéseit tárgyalja Helena Kurzová „Zur Syntax und Semantik der indogermanischen Kasus“ című tanulmányában (106–119). A tanulmány az „alapesetek”, vagyis a nominativus és az accusativus áttekintésével kezdődik. Az alapnyelvi rendszer esetében a szerző ezen esetek szemantikájában mindenekelőtt a kategoriális, azaz a főnévi csoportok kategoriális jegyeihez kapcsolódó szempontokat emeli ki. Minden főnév mindenekelőtt animatumként, illetve inanimatumként volt megjelölve, és a konfigurációs funkciók csak ebből a kategoriális jelölésből alakultak ki: „... az eseteket szemantikailag is arra használták, hogy kifejezzék a mondatban a névszói résztvevők helyzetét. Az s-nominativusi és az m/n-accusativusi jelölés révén az animatumok megjelölést kaptak a mondat állítása által kifejezett tényállásban elfoglalt ellentétes pozíciójukra” (107). Ebből következett a „neutrumok közömbös esetének utólagos funkcionális azonosítása az egyik oldalon a nominativusszal, a másikon az accusativusszal („absolutivus”, szemben álló ergativus nélkül)” (106). A kategoriális jegyek jelentőségét aligha vitatja bárki, ám az absolutivus szemben álló ergativus nélkül funkcionális és tipológiai szempontból meglehetősen képtelen elképzelés. Az absolutivus önmagában is konfigurációs esetfogalom, mivel minden (tranzitív vagy intranzitív) konfigurációban a jegytelen tagot jelöli. Természetesen az intranzitív szerkezetek egyetlen argumentuma jegytelen, de a tranzitív szerkezetekben rendszerint vagy az

198 |

RECENZIJOS

az ágens, vagy a tárgy jegytelen formailag, abban az értelemben, hogy a jelöletlen eset megegyezik az intranzitív alanyéval. Mivel mind az animatumok, mind az inanimatumok előfordulhattak tranzitív és intranzitív szerkezetekben, feltehető, hogy a nominativus az élő intranzitív alany esete, az absolutivus pedig a tranzitív szerkezetek élettelen tárgyáé volt. Így lényegében olyan rendszert kapunk, amelyben az animatumokat nominativusi, az inanimatumokat pedig ergativusi jelölés különbözteti meg. A szerző kissé könnyedén siklik át azon a kérdésen, hogy tipológiailag mennyire hihető egy ilyen rendszer. Tanulmányában emellett eszmefuttatásokat találunk a résztvevőcserével járó konstrukciókról (circumdare urbem muro: circumdare murum urbi), a neutrumok eltérő szintaktikai kezeléséről (a neutrumok esetbeli megkülönböztetésének hiányáról van szó, amely például az id gaudeo vs. gaudeo de aliqua re ellentétben jut kifejezésre), a szociatív és a duális kapcsolatáról, a kettős accusativusról stb. A szerző a jelek szerint Meillet-re visszavezethető nézetet képviseli, miszerint az alapnyelvnek nem volt tulajdonképpeni igeragozása, hanem az esetek „... a tényállás referenciális szerkezete szerint önállóan megjelölt formák” voltak (117). A szerző a történetileg adatolt indoeurópai nyelvek között is különbséget tesz aszerint, hogy mondatformálásuk mennyire „előrehaladott”. Vajon az „alapnyelvekre” más törvények vonatkoznak, mint a történetileg adatolt nyelvekre? Természetesen különbséget lehet tenni szemantikailag jelölt és tisztán konfigurációs esetek között: így például a tisztán konfigurációs accusativus szemben állhat a partitivusi genitivusszal (kvantifikáció szempontjából jelölt; vö. például a litván gerti vandenį: atsigeri vandens) vagy a dativusszal (az érintettség alacsony fokát vagy időbeli korlátozottságát tekintve jelölt; vö. a lett sist suni ‘megütni egy kutyát’: iesist sunim ‘ütést mérni egy kutyára’). A leánynyelvek azonban sok esetben új, ilyen jellegű megkülönböztetéseket vezettek be. Ez különösen igaz az olyan archaikus, gazdagon kiépült esetrendszerrel rendelkező nyelvekre, mint a balti és a szláv. Ha az esetrendszer leépül, egy szintaktikai kategórián (alany, tárgy stb.) belül is kevesebb lehetőség nyílik szemantikai megkülönböztetésre, ami éppen az „előrehaladott mondatformálás” benyomását kelti. Nem túl hihető, hogy a grammatikai esetek (nominativus, accusativus, genitivus, dativus) funkciói bármely nyelvben teljesen aszintaktikusan lennének meghatározhatók; annak feltételezése pedig, hogy az alapnyelv e tekintetben különbözött volna a történetileg adatolt nyelvektől, ellentmond a nyelvi fejlődés törvényei egyöntetűségének az újgrammatikusok óta hallgatólagosan elfogadott elvének („uniformitarian principle”).

„Přemýšlení (nejen) o litevském kondicionálu“ című tanulmányában (64–90) Tomáš Hoskovec bírálja a litván-lett coniunctivus kialakulásának hagyományos elméletét, miközben egyébként tartózkodik saját magyarázati kísérlet előterjesztésétől. A szerző következtetése a következő (a kényelem kedvéért a francia összefoglalóból idézek): „Dans le système panchronique du verbe lituanien, il n’y a rien sur quoi puisse s’appuyer la théorie, qui fait pourtant grande tradition en linguistique comparée, selon laquelle le conditionnel lituanien serait issu d’une soudure du supin (présumé lituanien) avec une forme ancienne (présumée indo-européenne) du verbe être“ (89). Márpedig egy ilyen „système panchronique“ létezése rendkívül kétséges. A szintaktikai változás a strukturális átértelmezés (újraelemzés) mechanizmusára támaszkodik: egy bizonyos A konstrukció új strukturális értelmezést kap anélkül, hogy lényegében bármi megváltozna benne

RECENZIJOS

| 199

változik. Ez az átértelmezés egy új grammatikai szabály megfogalmazásához vezet, amely az eredetihez hasonlóan képes az A kiinduló struktúra generálására, ezenfelül azonban egy olyan B struktúra generálására is, amelyhez az eredeti struktúraszabály már nem elegendő. Az eredeti struktúraszabály, amelyre A támaszkodott, a beszélők számára már nem felismerhető. Ezért minden nemzedék grammatikája bizonyos részterületeken legalább különbözik a korábbi nemzedékek grammatikájától, az eredeti rendszer pedig legfeljebb a nyelvész számára ragadható meg. A pánkrónikus nyelvrendszer fogalma ellentmondani látszik a nyelvi változásénak. A szerző módszertani megközelítését a következőképpen fogalmazza meg: „sledujeme, podle jakých principů se jednotlivé indoevropské jazyky coby systémy aktualizovaly z jisté společné potence výrazových prostředků, ptáme se, jak uvnitř jednoho jazyka charakterizovat individuální nakládání s morfologickým materiálem, který má obdobu i v jiných jazycích“ (72. o.). Ez a megközelítés sok tekintetben helytálló lehet, de senki sem tudja meghatározni, hol ér véget az alapnyelvi rendszer, és hol kezdődnek az egyes nyelvek rendszerei. Hiszen az egyes nyelvek írásos hagyományának kezdete a nyelvrendszer fejlődése szempontjából merőben önkényes választóvonal. Ráadásul úgy tűnik, itt nem jut hely a történeti morfológiában és szintaxisban oly fontos újraelemzési és újraszegmentálási mechanizmusoknak.

Hockovecnek egyébként igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy a litván–lett kondicionális kialakulásának rekonstrukciójában még több megoldatlan kérdés van. E rekonstrukció legfontosabb elemeire Stang azonban rendkívül értékes magyarázatot javasolt, ezért némiképp meglepő, hogy a szerző úgy tesz, mintha még senki sem próbálta volna meg a kondicionális szupinumon alapuló kialakulását szemantikailag és szintaktikailag hihetővé tenni („O co by se vůbec opřela sémantika supínového syntagmatu?“, 86. o.). Az írásban felvetett kérdések némelyike azonban komoly megvitatást érdemel. A szerző például azt kérdezi (86. o.), miként magyarázható, hogy az eredeti szupinum fennmaradt, ahelyett, hogy teljesen beolvadt volna az új kondicionálisba. Erre a kérdésre talán leginkább a következőképpen lehet válaszolni. Stang ragyogó hipotézise szerint a szupinum – ahogyan a szlávban az infinitivus is – koreferens alanyú mondatszerkezetekben egy eredeti participium helyére lépett, miközben a segédige megfelelő alakja, a būti a kötőszóhoz kapcsolódott: vö. lit. *jei-b(i) valgytų az *jei-b(i) valgęs helyett, valamint óorosz čto-by ěstъ az čto-by elъ helyett (Stang 1966: 429–431). Ennek a szerkezetnek kezdetben infinitnek kellett lennie, hiszen ennek a helyettesítésnek éppen az lehetett a célja, hogy a célhatározói mellékmondatoknak infinit megfelelője legyen. Feltűnő tehát, hogy a balti kondicionális alakok már nem használhatók infinit módon (az olyan szerkezet, mint a *Reikia dirbti, kad valgytų ’dolgozni kell, hogy ehessen’ a mai litvánban nem lehetséges), miközben a megfelelő szláv (orosz és lengyel) infinitivusos mondatok továbbra is infinit szerkezetek (orosz Nado rabotat’, čtoby est’). A legvalószínűbb tehát, hogy ebben a szerkezetben a szupinumot a 3. személyű finit alaknak értelmezték át, amely aztán egy új paradigma alapjává vált. Miután ez a folyamat végbement, az eredeti kapcsolat a továbbra is infinit szupinummal – az állítólagos pánkrónikus nyelvrendszer ellenére – felismerhetetlenné vált, és immár csupán egy semmi esetre sem zavaró homonímiával van dolgunk. Ha ez a finitizálódás nem ment volna végbe, az új kondicionális kialakulásának természetesen a régi szupinum eltűnéséhez kellett volna vezetnie. A szerző egy másik ellenvetése pedig az, hogy lehetetlen…

200 |

RECENZIJOS

a bim(e), bit(e) egyszótagú szekvenciákat a būti ige alakjainak tekinteni, nem vehető egészen komolyan, mivel az enklitikus helyzetben történő rövidülés nyilvánvaló. Így nincs akadálya a lett biju-val való összehasonlításnak (vö. nemrég Smoczyński 1999). Senki sem tagadja – Stang sem –, hogy az egyes szám első személyű -čia, -čiau végződésű alak külön magyarázatot igényel. Nem világos, hogy a szerző tulajdonít-e bármilyen jelentőséget az ólitván adatoknak, ugyanis az ólitván helyesírás sajátosságait, például a -i--t a (giwen)tumbim alakban a neolittván (gyven)tumėme-mel szemben, irrelevánsnak minősíti, ha a nyelvrendszer „pánkrónikus” szemlélete egyébként is a szerző számára kielégítő strukturális elemzéshez vezet.

A litván konjunktívusszal, pontosabban az egyes szám első személyű rejtélyes alak eredetének fentebb már jelzett kérdésével foglalkozik Zigmas Zinkevičius is („Pastabos lietuvių kalbos 1. sing. cond. formų istorijai“, 224–225. o.). A litván nyelvjárásokból új tényeket hoz fel, amelyek arra utalnak, hogy az -čia régebbi alak az analógiás újításokkal, az -čiau és (ritkábban) az -čiu alakkal áll szemben. Ez ellentmond annak a különböző kutatók által képviselt nézetnek, miszerint az -čiau a -tumbiau (gyakoriság okozta) szabálytalan rövidüléséből keletkezett.

In seinem Aufsatz „Argument laryngalistyczny w etymologii bałto-słowiańskiej“ (S. 149–155) befaßt sich Wojciech Smoczyński mit einigen auf Laryngal ausgehenden Wurzeln, die im Baltisch-Slavischen durch Verlegung der Morphemgrenze ein ursprüngliches Formans in sich aufgenommen haben, und zwar in so weit zurückliegender Zeit, daß man auf den ersten Blick geneigt wäre zu denken, man hätte es mit ererbten Ablautverhältnissen zu tun. So setzt etwa lit. sietas ‘Sieb’ (lett. siēts) eine sekundär erweiterte Wurzel *seh₂i- voraus, die durch Verlegung der Morphemgrenze im ursprünglichen -ie-Präsens *sē-jo- (Wurzel *seh₁-, vgl. sē-ti) herausgetrennt wurde. Ähnlicherweise ist slavisch zbjati (neben jüngerem zijati) nur dann mit dem Präs. žęjo in Einklang zu bringen, wenn man annimmt, daß *gʰeh₁- in einem ursprünglichen -ie-Präsens zu *gʰeh₁i-, mit erneuerter Schwundstufe *gʰih₁- (statt *gʰh₁i-) erweitert wurde; diese Annahme führt dann auch zum weiteren Schluß, daß lit. žiōti eine durch Synkope aus *žiōjoti entstandene junge Bildung ist (vgl. niók-oti < *nijok-oti, zu nijóks ‘nicht einer’). Die laryngalistische Rekonstruktion legt auch für lit. siuvu (neben aksl. šijǫ) eine neue Deutung nahe: *si̯u- ist nicht (wie Trautmann annahm) durch Zerlegung der antekonsonantischen Form *sīu- zu erklären, sondern regelrecht aus *siuH-é- entstanden, indem u nach Schwund des Laryngals als Hiatus tilger eingeschoben wurde. Durch Verallgemeinerung der antekonsonantischen Gestalt ist demnach nur aksl. šijǫ zu erklären, vgl. das erhaltene *šъv- im Part. praet. pass. šъv-enъ. Die baltisch-slavischen Alternationen ūC: uuV, iC: iiV sind also als unmittelbare Folge des Schwundes intervokalischer Laryngale aufzufassen. Zum Abschluß seiner laryngalistischen Ausführungen schlägt Smoczyński vor, Trautmanns baltisch-slavischen Ansatz *sātu- als Grundlage für sowohl lit. sótus als auch slav. syťъ endgültig beiseite zu legen. Mit letzterem vergleicht der Verfasser jetzt hett. sunnai ‘füllt’ < *sunh₃-, zu ie. *seuh₃- ‘voll sein’, dessen Schwundstufe im Verbaladjektiv *suh₃-tó- ‘voll, gesättigt’ vorliegen dürfte.

„Zwei lettonistische Bemerkungen“ című írásának (211–223. o.) első részében Bohumil Vykypěl a litván ilgōkas ’meglehetősen hosszú’ típusú melléknévi képzések komparatívuszként való grammatikalizációjának lett nyelvi szemantikai alapjait igyekszik pontosítani. A második részben a lett birtokos szerkezettel, a man ir ’mihi est’ szerkezettel, valamint ennek a litván és óporosz tureti alakkal való kronológiai viszonyával foglalkozik, illetve…

RECENZIJOS

201

turīt(wei) ‘birtokolni’ jelentésben. A szerző véleménye szerint a lett szerkezet a régebbi, a litván és az óporosz pedig végrehajtotta a birtokos szerkezet mihi est típusból a habeo típusba való, gyakran megfigyelhető átmenetét. Erre utalnak a litván man yra szerkezetnek a Lettországgal határos észak-litván nyelvjárásokban reliktumként fennmaradt nyomai, valamint a litván turēti eredeti, ‘tartani’ jelentésű használatának számos nyoma. A szerző fejtegetései rendkívül meggyőzőek, és egyre világosabbá válik, hogy el kell vetni azt a különböző kutatók (Veenker, Rūķe-Draviņa) által hangoztatott nézetet, miszerint a lett man ir az észtfinn hatásra létrejött újítás. Ez jól tükrözi a baltisztikában igen elterjedt tendenciát, amely szerint a litván és a lett közötti minden különbséget alaposabb vizsgálat nélkül a lett újításának tekintenek. Az man ir behelyettesítése az eredeti turēt ‘birtokolni’ helyett három okból is valószínűtlen: (1) tipológiailag csak a ‘mihi est’-ből a ‘habeo’-ba való átmenet jól adatolt; (2) mivel a grammatikalizációs folyamat alapvetően visszafordíthatatlan, az eredeti, turēt ‘birtokolni’ igével alkotott birtokos szerkezet megszüntetése aligha vezetett volna annak eredeti, ‘tartani’ jelentésű újbóli bevezetéséhez; és (3) az itt-ott adatolt ólett turēt ‘birtokolni’ feltehetően példája annak, amit Harris és Campbell (1995: 55) „exploratory expressions”-nek nevez. Egy bizonyos szerkezetet kezdetben próbaképpen használhatnak valamilyen grammatikai jelentés kifejezésére, majd később vagy grammatikalizálódik, vagy alkalmi képzés marad. Az ólett turēt ‘birtokolni’ feltehetően olyan grammatikalizációs kísérlet, amely nem honosodott meg. Természetesen azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy az turēt ‘birtokolni’ alakot az ólett szövegekben a német birtokos szerkezet fordítási megfelelőjeként alkották meg: amint a szerző megjegyzi (220. o.), a német szerkezet pontos visszaadásához személyes igét kellett használni a Teuw neues wairak Dewes turret kifejezésben, mivel a mondatban a būt + datívusz egyszer már modális igeként szerepelt.

Amint a fenti áttekintésből kitűnik, ez a gazdag és értékes tanulmánykötet — amelyhez a jubilánsnak és a szerkesztőknek egyaránt gratulálhatunk — sok újdonságot és olvasásra érdemes írást kínál a baltisztika területén.

IRODALOM

ERHART, A. 1956: Litevština. Praha: Státní Pedagogické Nakladatelství.

ERHART, A. 1984. Balt­ské jazyky. Praha: Státní Pedagogické Nakladatelství.

HARRIS, A. C., CAMPBELL, L. 1995: Historical syntax in cross-linguistic perspective. Cambridge: University Press. (Cambridge Studies in Linguistics, 74.)

SMOCZYŃSKI, W. 1999: Geneza starolitewskiego conditionalis na -biau, -bei, -bi-, Acta Baltico-Slavica 24, 13–18.

STANG, Chr. S. 1966. Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen. Oslo–Bergen–Tromsö: Universitetsforlaget.

Axel Holvoet Lietuvių kalbos institutas Vileišio g. 6, 2055 Vilnius, Lietuva [email protected]

Beérkezett 2002. 04. 26.