Ondřej Šefčík, Bohumil Vykypěl, Hrsg. „Grammaticus. Studia linguistica Adolfo Erharto quinque et septuagenario oblata“

196 | RECENZIÓK („mozogni”) és menni II („hivatalt viselni”); kicsavarni I („csavarva eltávolítani” stb.) és kicsavarni II („eltévedni valahová- ”); kiváltani I („visszahívni”) és kiváltani II („kiáltásra késztetni”). Az említett szavak szemantikájának bemutatásában tapasztalható következetlenségek és más pontatlanságok nem csökkentik a szótár értékét. Már önmagában az a tény, hogy a szótár szerkesztői jelentős számú szó szemantikai struktúráját pontosították, mutatja a szerkesztők elszántságát annak bizonyítására, hogy a litván szótárak készítése a modern lexikográfiára támaszkodva nem Sziszüphosz munkája; a lexikális szemantika és a lexikográfia koncepciójával, valamint egy hatalmas korpusszal — csak időre és alaposságra van szükség. Az első litván–norvég szótár tárgyalt újításai azt mutatják, hogy már nem elégednek meg más nyelvek lexikográfiai tapasztalatának megismétlésével: e szótárral a modern lexikográfiai koncepció alapjait fektetik le a litván lexikográfiában. A látszólag szerény kétnyelvű szótár a két nyelv szavairól közölt grammatikai és szemantikai információ minőségével a litván lexikográfia legjobb munkái közé emelkedik. A lexikográfia elméleti elképzeléseiből meríthetnének a Litván nyelv jelenlegi szótárának szerkesztői is, amikor a szótár új kiadását készítik, valamint a litván és más idegen nyelvek szótárainak készítői. Dalia Barauskaitė Mikkelsen Beérkezett: 2002. 07. 03. Dommervaenget 26 C, 1.tv. 4000 Roskilde, Dánia [email protected] ONDREJ SEVCIK, BOHUMIL VYKYPEL, SZERK., GRAMMATICUS. Adolfo Erhartnak hetvenötödik születésnapjára felajánlott nyelvészeti tanulmányok. Brno: Masarykova Egyetem, 2001, 234 p. A cím már elegendő tájékoztatást ad arról az alkalomról, amelyből a recenzió tárgyát képező emlékkönyv megjelent. E folyóiratban való recenziójának nemcsak az a tény szolgáltat kellő alapot, hogy a tisztelt jubiláns, Prof. Adolf Erhart, a Brnói Egyetem összehasonlító nyelvészeti tanszékének egykori vezetője mindig különös figyelmet szentelt a baltisztikának (erről tanúskodnak litván nyelvi és összehasonlító balti nyelvészeti bevezetései, vö. Erhart 1956, 1984), hanem az is, hogy e tanulmánykötetben rendkívül erősen képviselteti magát a baltisztikai problematika. Először rövid áttekintést adunk a könyv tartalmáról. Az etimológiai problematika erőteljesen képviselteti magát. E területen külön tanulmányokkal Eva Havlovä („Ie. kofen *ala germänsk& näzvy pro ‘v&k’“, 56–63. o.), Helena Karlikovä („K staroslovénskému substantivu spod>“, 99–104. o.), Boris Skalka („St[aro]- sl[ovenskE&] serö/seri semper provocans“, 144–148. o.) és Pavla Valčakova („Regarding P[roto-]- S[lavic] *ėde“, 201–205. o.) járultak hozzá. Néhány tanulmány az indoeurópai lexikon, illetve az indoeurópai nyelvágak egyikének lexikona egy-egy részterületének szentel különös figyelmet. Ezek a következő Vaclav Blazek („Indo-European kinship terms in *->,ter“, 24–33. o.) és Ilona JanySkovä („Etymologie näzvü tisu ve slovanskych jazicich- “, 91–98. o.) tanulmányai. Az indoeurópai mellett a dravida és az altaji etimológia is képviselteti magát (Jaroslav Vacek, RECENZIÓK | 197 „Dravida és altaji ’forró tűz — hőség’“, 175–200. o.). Az indoeurópai párhuzamok általánosabb kérdéseivel foglalkozetymologischen Methode befaßt sich Karl Horst Schmidt, der am Beispiel kartwelischva megmutatja, mennyire fontos az etimologizálás során figyelembe venni a szemantikai motiváció rekurrens és univerzális típusait („Etymologie und semantische Parallele“, 135–143. o.). A komparatív grammatika és az összehasonlító vallástörténet határterületéhez tartozik Vladimir N. Toporov „Dr.-ind. prathama- -: k rekonstrukcii odnogo iz variantov indoevropejskoj koncepcii «pervogo- »“ című tanulmánya, 165–174. o. Az indo-iráni filológia területéről Vit Bubenik („On the Remaking of the Middle Voice in Indo-Iranian“, 34–44. o.) és Ondiej Šefčik („Word Borders in Old IndoAryan- “, 156–164. o.) tanulmányát kell megemlíteni. A szláv szintaxist Radoslav Vecerka („Poznämky k disjunktivnimu/alternativnimu li v staroslov- &nstin&“, 206–210. o.) és William R. Schmalstieg („A Common Mistranslation of a Few Lines in the /gor Tale“, 131–134. o.) képviseli. Az utóbbi számos párhuzam alapján kifejti, hogy az Igorlied egyik mondatában szereplő, a legtöbb fordításban ablatívuszként visszaadott ota nego prepozicionális szerkezetet (vide tomoju vose svoé voé prikryty ‘látta, hogy egész serege sötétséggel van általa beborítva’) valójában inkább ágensi értelműként kell felfogni. Az ots prepozíció itt az ágensi genitivus nyomatékosítására szolgál; Schmalstieg ezzel a jelenséggel a balti adatokkal (különösen a litván nyelv adataival) összefüggésben is részletesen foglalkozott már. A szinkrón szintaxis területéről Stanislav ZaZas tanulmányát kell megemlíteni, amely a ‘adni’ jelentésű igék használatáról szól a cseh és orosz funkciósigés szerkezetekben („K funkci slovesa dat dame v češtinė a rusting”, 226–232. o.). Ludmila Buzässyovä és Eva Pallasovä írásai nem sorolhatók nagyobb tematikus csoportba. Az előbbi a latin paradigmatika kérdéseivel foglalkozik (,,Parisylaba v latinčine“, 45–55. o.), az utóbbi pedig a szláv nyelvtudomány korai történetével, mégpedig a szóképzés Miklosichnál való tárgyalásával (,„Iskoni be slovo —Pocätky slovanské slovotvorby“, 120–135. o.). Az indoeurópai esetmondattan érdekes kérdéseit tárgyalja Helena Kurzovä „Zur Syntax und Semantik der indogermanischen Kasus“ című tanulmányában (106–119. o.). A tanulmányt a „grundkasusok”, azaz a Nominatívusz és akuzatívusz. A nyelvi alap rendszerét illetően a szerzőnő e格格ek szemantikájában mindenekelőtt a kategóriális, azaz a névszói csoportok kategóriális jegyeivel összefüggő aspektusokat emeli ki. Minden főnév elsősorban Animatumként, illetve Inanimatumként volt megjelölve, és csak ebből a kategóriális megjelölésből fejlődtek ki a konfigurációs funkciók: „+++. a格ek szemantikailag is használatosak voltak a névszói résztvevők mondatbeli helyzetének kifejezésére. Az s-nominatívuszként és m/n-akuzatívuszként való megjelölés révén az Animatumok meg voltak jelölve a mondatállítás által jelölt tényállásban elfoglalt ellentétes helyzetükre” (107. o.). Ebből következett volna „a neutrálisok indifferens esetének (szemben álló ergatívusz nélküli Abszolutívusz’) utólagos funkcionális azonosítása egyrészt a nominativusszal, másrészt az akuzativusszal” (106. o.). A kategóriális jegyek relevanciáját aligha vitatja bárki, de a szemben álló ergatívusz nélküli Abszolutívusz funkcionális és tipológiai szempontból meglehetősen elrugaszkodott fogalom. Az abszolutívusz már önmagában is konfigurációs esetfogalom, mivel minden (tranzitív vagy intranzitív) konfigurációban a jegy nélküli tagot jelöli. Jegy nélküli természetesen az intranzitív szerkezetek egyetlen aktánsa, de a tranzitív szerkezetekben is rendszerint vagy az 198 | RECENZIJOS az ágens, vagy a tárgy formálisan jegy nélküli abban az értelemben, hogy a jelöletlen eset megegyezik az intranzitív alanyéval. Mivel mind az élő, mind az élettelen dolgoknak lehetőségük kellett hogy legyen tranzitív és intranzitív szerkezetekben való előfordulásra, alighanem feltehetjük, hogy a nominativusz az élő intranzitív alany esete, az abszolutívusz pedig a tranzitív szerkezetek élettelen tárgyának esete. Ily módon lényegében az élő dolgokra nominativuszi, az élettelenekre pedig ergatívuszi jelölésű rendszert kapunk. Egy ilyen rendszer tipológiai valószínűségének kérdésén a szerzőnő alighanem kissé túl könnyedén siklik át. Továbbá tanulmányában gondolatokat találunk a résztvevőcserével járó konstrukciókról (circumdare urbem muro: circumdare murum urbi), a semlegesneműek eltérő szintaktikai kezeléséről (a semlegesneműek esetdifferenciálásának hiányáról van szó, amely például az id gaudeo vs. gaudeo de aliqua re szembeállításban jut kifejezésre), a szociatívusz és a duális közötti kapcsolatról, a kettős akkuzatívuszról stb. A szerzőnő azt a feltehetően Meillet-re visszavezethető nézetet vallja, hogy az alapnyelvben nem volt a szó szoros értelmében vett igei rekció, hanem az esetek „... magának a tényállás referenciális struktúrájának önállóan megjelölt formái” voltak (117. o.). A történetileg hagyományozott indoeurópai nyelvek között is a szerző megkülönbözteti a „fejlettebb vagy kevésbé fejlett mondatformalizációval” rendelkezőket. Vajon az „alapnyelvek” más törvényeknek engedelmeskednek, mint a történetileg adatolt nyelvek? Természetesen meg lehet különböztetni a szemantikailag jelölt és a tisztán konfigurációs eseteket: így például az akkuzatívusz mint tisztán konfigurációs eset szemben állhat a partitívusz genitívusszal (a kvantifikáció tekintetében jelölt, vö. például lit. gerti vandenį: atsigerti vandens) vagy a datívusszal (az érintettség csekély fokát vagy időbeli korlátozottságát illetően jelölt, vö. lett sist suni ‘megütni egy kutyát’ : iesist sunim ‘ütést mérni egy kutyára’). Sok esetben azonban a leánynyelvek új, ilyen jellegű megkülönböztetéseket vezettek be. Ez különösen az olyan archaikus, gazdagon kiépített esetrendszerrel rendelkező nyelvekre érvényes, mint a balti és a szláv. Ha az esetrendszer leépül, akkor egy szintaktikai kategórián (alany, tárgy stb.) belül is kevesebb lehetőség nyílik a szemantikai megkülönböztetésre, ami éppen a „fejlettebb mondatformalizáció” benyomását kelti. Az, hogy a grammatikai esetek (nominatívusz, akkuzatívusz, genitívusz, datívusz) funkcióit valamely nyelvben teljesen aszintaktikusan lehetne meghatározni, nem túl valószínű, és az a feltevés, hogy az alapnyelv e tekintetben különbözött volna a történetileg adatolt nyelvektől, ellentmond a nyelvi fejlődés törvényszerűségeinek a junggrammatikusok óta implicit módon elismert uniformitási elvének (az „uniformitarian principle”-nek). „Pfemysleni (nejen) o litevském kondicionälu” című tanulmányában (64–90. o.) Tomaš Hoskovec bírálja a litván–lett konjunktívusz kialakulásának hagyományos elméletét, miközben egyébként tartózkodik saját magyarázati kísérletének előterjesztésétől. A szerző következtetése a következőképpen hangzik (a kényelem kedvéért a francia összefoglalásból idézek): „Dans le systėme panchronique du verbe lituanien, il n'y a rien sur quoi puisse s’appuyer la théorie, qui fait pourtant grande tradition en linguistique comparée, selon laquelle le conditionnel lituanien serait issu d’une soudure du supin (présumé lituanien) avec une forme ancienne (présumée indo-européenne) du verbe čėtre” (89. o.). Márpedig egy ilyen „systeme panchronique” létezése rendkívül kétséges. A szintaktikai változás a strukturális átértelmezés (újraelemzés) mechanizmusára támaszkodik: egy bizonyos A konstrukció új szerkezeti értelmezést kap, anélkül hogy lényegében bármi RECENZIJOS | 199 változna. Ez az átértelmezés egy új grammatikai szabály megfogalmazásához vezet, amely az eredetihez hasonlóan képes az A kiinduló struktúra generálására, ezen túlmenően azonban képes egy olyan B struktúra generálására is, amelyhez az eredeti szerkezeti szabály már nem elegendő. Az eredeti szerkezeti szabály, amelyre A támaszkodott, a beszélők számára többé nem felismerhető. Minden egyes nemzedék grammatikája ezáltal legalább bizonyos részterületeken különbözik a korábbi nemzedékek grammatikájától, az eredeti rendszer pedig legfeljebb a nyelvkutató számára ragadható meg. A panchronikus nyelvrendszer fogalma látszólag ellentmond a nyelvi változás fogalmának. Szerzője módszertani megközelítését a következőképpen fogalmazza meg: „sledujeme, podle jakych principü se jednotlive indoevropské jazyky coby systėmy aktualizovaly z jisté společnė potence vyrazovych prostredkü, ptäme se, jak uvnitf jednoho jazyka charakterizovat individuälni naklädäni s morfologickym materiälem, ktery ma obdobu iv jinych jazycich“ (72. o.). Ez a megközelítés sok tekintetben helyes lehet, de senki sem tudja meghatározni, hol ér véget az alapnyelvi rendszer, és hol kezdődnek az egyes nyelvek rendszerei. Hiszen az egyes nyelvek írásos hagyományozásának kezdete a nyelvrendszer fejlődésének szempontjából merőben önkényes határvonal. Ráadásul úgy tűnik, hogy a történeti morfológiában és szintaxisban oly fontos újraelemzés és újraszegmentálás mechanizmusai számára itt nem marad hely. Egyébként Hoskovecnek igaza van, amikor hangsúlyozza, hogy a litván–lett kondicionális kialakulásának rekonstruálásában még különféle megoldatlan kérdések vannak. A rekonstrukció legfontosabb elemeihez azonban Stang rendkívül értékes magyarázati kísérletet javasolt, és meglehetősen meglepő, amikor a szerző úgy tesz, mintha még senki sem próbálta volna szemantikailag és szintaktikailag hihetővé tenni a kondicionálisnak a supinum alapján történő kialakulását („O co by se vübec opfela sémantika supinového syntagmatu”?“, 86. o.). A tanulmányban felvetett kérdések némelyike azonban komoly megfontolást érdemel. A szerző például azt kérdezi (86. o.), hogyan magyarázható, hogy az eredeti supinum fennmaradt, ahelyett hogy teljesen beolvadt volna az új feltételes módba. Erre a kérdésre talán a következőképpen lehet a leginkább kielégítő választ adni. Stang ragyogó hipotézise szerint a supinum – éppen úgy, ahogyan a szlávban az infinitivus esetében történt – koreferenciális alanyú mondatszerkezetekben egy eredeti participium helyére lépett, miközben a būti segédige megfelelő alakja a kötőszóhoz kapcsolódott: vö. lit. *jei-b(i) valgyty a *jeib(i) valges helyett, valamint óorosz čto-by ėsto a čto-by éls helyett (Stang 1966: 429–431). Ennek a szerkezetnek kezdetben infinitivusnak kellett lennie, hiszen ennek a helyettesítésnek az értelme éppen csak az lehetett, hogy a célhatározói mellékmondatokat infinitivusi megfelelővel lássa el. Feltűnő ugyanis, hogy a balti feltételes módú alakok már nem használhatók infinitivusi funkcióban (egy olyan szerkezet, mint a *Reikia dirbti, kad valgyty ‘dolgozni kell, hogy ehessünk’ a mai litvánban nem lehetséges), miközben a megfelelő szláv (orosz és lengyel) mondatok az infinitivusszal továbbra is infinitivusiak maradnak (orosz Nado rabotat’, &toby est’). Így a legvalószínűbb, hogy ebben a szerkezetben a supinumot a 3. személy finit alakjaként értelmezték át, amely után ez az alak egy új paradigma alapjává vált. Miután ez a folyamat végbement, az eredeti kapcsolat a még mindig infinitívuszi supinummal (a feltételezett panchronikus nyelvrendszer ellenére) felismerhetetlenné vált, és most már csupán a homonímia egyáltalán nem zavaró esete áll fenn. Ha ez a finitizálódás nem következett volna be, akkor az új kondicionális kialakulásának természetesen a régi supinum pusztulásához kellett volna vezetnie. A szerző egy másik ellenvetése, mégpedig az, hogy lehetetlen 200 | RECENZIÓK Az egyszótagú szekvenciákat, a bim(e), bit(e) alakokat a būti ige formáiként értelmezni nem egészen vehető komolyan, mivel az enklitikus helyzetben történő rövidülés magától értetődő. A lett nyelvvel való összehasonlítással A biju (vö. legutóbb Smoczynski 1999) elé tehát semmi akadály nem gördül. Hogy az 1. formája Pers. Egyes szám. hogy a -Cia, -Ciau alakok külön magyarázatra szorulnak, azt senki sem tagadja, még Stang sem. Tisztázatlan marad, hogy a szerző tulajdonít- -e bármilyen jelentőséget az ólitván adatoknak, ugyanis az ólitván írásmód sajátosságait, például a -iin (giwen)tumbim alakot a neolittal szemben (gyven)tumeme, irrelevánsnak nyilvánítja, ha a nyelvi rendszer „pankronikus” szemlélete amúgy is a szerző nézőpontjából kielégítő strukturális elemzést tesz lehetővé. A litván kötőmóddal, mégpedig a rejtélyes 1. személy egyes számú alak eredetének fentebb már jelzett kérdésével Zigmas Zinkevičius is foglalkozik („Pastabos lietuvių kalbos 1. sing. cond. formų istorijai“, 224–225. o.). A litván nyelvjárásokból új tényeket hoz fel, amelyek arra utalnak, hogy a -čia mint régebbi forma az analógiás új képzésekkel, a -čiau-val és a (ritkábban előforduló) -Ciu-val áll szemben. Ez ellentmond annak a különböző kutatók által képviselt nézetnek, hogy a -Ciau a -tumbiau (gyakoriság okozta) szabálytalan megrövidüléséből keletkezett. „Argument laryngalistyczny w etymologii balto-stowianskiej” című tanulmányában (149–155. o.) Wojciech Smoczynski néhány olyan, laringálissal végződő gyökkel foglalkozik, amelyek a balti–szláv nyelvekben a morfémahatár áthelyeződése révén egy eredeti formánst magukba foglaltak, mégpedig olyan régen, hogy első pillantásra hajlanánk azt gondolni, örökölt ablautviszonyokkal van dolgunk. Így például a lit. sietas ‘szita’ (lett siets) egy másodlagosan kibővült *seh i gyökre vezethető vissza, amely az eredeti -ie jelen idejű *sé-io- (a *seh - gyökből, vö. se-ti) alakban a morfémahatár áthelyeződése révén vált le. Hasonlóképpen a szláv zöjati (a későbbi zijati mellett) csak akkor hozható összhangba a Pris. zéjp alakjával, ha feltételezzük, hogy a *g”eh, egy eredeti -ie jelen idejű alakban *g”eh iformára, megújult zérófokú *g”ih,- alakban (a *g”h ihelyett) bővült; ez a feltevés vezet továbbá ahhoz a következtetéshez is, hogy a lit. žioti szinkópéval a *Zijoti alakból létrejött újabb képzés (vö. niök-oti < *nijok-oti, a nijöks ‘nem egy’ szóhoz). A laringalista rekonstrukció a lit. siuvu (az akszl. sijo mellett) számára is új értelmezést tesz lehetővé: a *siuuist nem (ahogyan Trautmann feltételezte) a mássalhangzó előtti *siūzu alak felbontásával kell magyarázni, hanem szabályosan a *siuH-ėalakból keletkezett, mégpedig úgy, hogy a laringális eltűnése után az u hiátustöltőként iktatódott be. Az antekonzonantikus alak általánosítása révén tehát csak az ószláv A šijo magyarázatához lásd a fennmaradt *sovim Part. praet. alakot. átmenő šbv-ena. A balti–szláv ūC: uuV, iC: iiV váltakozások tehát a magánhangzók közötti gégehangok eltűnésének közvetlen következményeként értelmezendők. Gégeelméleti fejtegetései lezárásaként Smoczynski azt javasolja, hogy Trautmann balti-szláv megközelítését, a *satuals-t, tekintsük mind a lit. sotus, mind pedig a szláv ... alapjának. a syt8-at végleg félretenni. A szerző most az utóbbit veti össze a hettel. sunnai kitölt" < *sunh -, vö. ie. *seuh -‘tele lenni’, amelynek gyenge fokú alakja valószínűleg a *suh -tö-‘teli, jóllakott’ igemelléknévben található meg. Tanulmánya „Két lett vonatkozású megjegyzés” című első részében (211–223. o.) Bohumil Vykyp&l megkísérli pontosítani a lit. ilgokas ‘meglehetősen hosszú’ típusú melléknévi képzések komparatívumként a lett nyelvben végbement grammatikalizációjának szemantikai alapjait. A második részben a lett man ir ‘mihi est’ birtokos szerkezettel, valamint annak kronológiai viszonyával foglalkozik a litván és óporosz turėti, illetve RECENZIJOS | 201 turrit(wei) ‘habere’ kapcsolatban. A szerző véleménye szerint a lett szerkezet a régebbi, és a litván, valamint az óporosz nyelv végrehajtotta a birtokos szerkezetnek a mihi est típusról a habeo típusra való, gyakran megfigyelhető átmenetét. Erre utal a Lettországgal határos észak-litván nyelvjárásokban reliktumszerűen fennmaradt litván man yra szerkezet, valamint a lit. turėti eredeti ‘tartani’ jelentésű használatának számos nyoma. A szerző fejtegetései rendkívül meggyőzőek, és egyre világosabbá válik, hogy el kell utasítani azt a különböző kutatók (Veenker, Rüke-Dravina) által hangoztatott nézetet, miszerint a lett man ir kelet-balti finn hatásra létrejött újítás lenne. A balti nyelvek kutatásában igen elterjedt tendenciát tükrözi, hogy a litván és a lett nyelv közötti minden különbséget alaposabb vizsgálat nélkül a lett nyelv újításaként értelmezik. A man ir helyettesítése egy eredeti turėt ‘birtokolni’ ige helyett három okból is hihetetlen: (1) tipológiailag csak a ‘mihi est’-től a ‘habeo’-- hoz vezető átmenet adatolt jól; (2) mivel a grammatkalizációs folyamat alapvetően visszafordíthatatlan, egy eredeti, turėt ‘birtokolni’ igét tartalmazó possesszív szerkezet megszüntetése aligha vezetett volna annak újbóli bevezetéséhez eredeti ‘tartani’ jelentésében; és (3) az itt-ott adatolt ólett turėt ‘birtokolni’ alighanem annak példája, amit Harris és Campbell (1995: 55) „exploratory expressions”-nek nevez. Egy bizonyos szerkezet először vagy grammatikalizálódhat, vagy pillanatnyi képződmény maradhat. Az ólett turet ‘birtokolni’ minden bizonnyal olyan grammatikalizációs kísérlet, amely nem honosodprobeweise zum Ausdruck irgendeiner grammatischer Bedeutung verwendet werden und nachher ott meg. Természetesen azzal a lehetőséggel is számolni kell, hogy a turėt ‘birtokolni’ az ólettben A szövegekben a német birtokos szerkezet fordítási ekvivalenseként jött létre: Amint a szerző (220. o.) megjegyzi, a német szerkezet pontos visszaadása a Teuw nebues wairak Dewes turret kifejezésben személyes ige használatát tette szükségessé, mivel a būt + Dativ a mondatban már egyszer modális igeként szerepelt. Amint a fenti áttekintésből világosan kitűnik, ez a gazdag és értékes tanulmánykötet, amelyhez mind az ünnepeltnek, mind a szerkesztőknek gratulálhatunk, sok újdonságot és olvasásra érdemes írást tartalmaz a baltisztika területén. LITERATUR ERHART, A. 1956: Litevstina. Praha: Stätni Pedagogické Nakladatelstvi. ERHART, A. 1984. Baltské jazyky. Praha: Stätni Pedagogické Nakladatelstvi. HARRIS, A. C., CAMPBELL, L. 1995: Historical syntax in cross-linguistic perspective. Cambridge: University Press. (Cambridge Studies in Linguistics, 74.) SMOCZYNSKI, W. 1999: Geneza starolitewskiego conditionalis na -biau, -bei, -bi-, Acta Baltico-Slavica 24, 13-18. STANG, Chr. S. 1966. Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen. Oslo-Bergen-Tromsö: Universitetsforlaget. Axel Holvoet Gauta 2002 04 26 Lietuvių kalbos institutas Vileišio g. 6, 2055 Vilnius, Lietuva [email protected]