ACTA LINGUISTICA LITHUANICA

LIII (2005), 9–21

Balti temetkezési rítusok elnevezéseik tükrében: litván šẽrmenys és šarvójimas, óporosz sírmen

BERND GLIWA

Sargeliai

A litván šẽrmenys és az óporosz sirmen ‘temetési szertartás, halotti lakoma’ közös etimológiája a šérti ‘etet’ szóhoz kapcsolja őket. Ezt az értelmezést itt elvetjük. A litván šérti állatok etetésére használatos, és csak átvitt értelemben gyermekek, idősek vagy betegek etetésére; rituális kontextusban való használata nem adatolt, és valószínűtlennek tűnik. A vendégek megvendégelése nem a temetés és más szokások lényege. Nincs bizonyíték arra, hogy a šẽrmenys jelentése a halotti lakomára korlátozódott volna. Itt új etimológiai kapcsolatokat javaslunk: (1) a litván šermuonėlis, német Hermelin ‘hermelin’, a litván širvas, šir̃mas ‘fehér, fehéres’, šármas, óporosz sirmes ‘hamuból készült mosólúg’ szavakkal, a halállal összefüggésbe hozott szín alapján; (2) a latin cremāre, indoeurópai *kremH- ‘éget, hamvaszt’ és talán a görög κέραμος szóval; 3.) az indoeurópai *kerH₂- ‘kitör’ > ‘elrothad’ és a görög κήρ ‘halál; a halál istennője’ szóval. A litván šarvojimas ‘a halott felravatalozása’ a šarvaĩ, šárvas szavakhoz kapcsolódik, amelyek jelentése: ‘(1a) váladék (szülés után), (1b) menstruáció, (1c) váladék (a halott szájából), (2a) fegyverzet, (2b) katona felszerelése, fegyverek és lőszer, (2c) páncél, (3a) hozomány, (3b) temetkezési tárgy’, valamint az óporosz sarwis ‘fegyver’ szóhoz. Felvetjük egy korábbi ‘*fizikai jel és rituális felszerelés egy átmeneti rítusban’ jelentés lehetőségét.

1. ELŐZETES MEGJEGYZÉSEK

A halál és a „mi következik utána” kérdése ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget. A túlvilágról alkotott elképzelések és a temetési szertartás szorosan összefonódnak: a temetés az a rítus, amely biztosítja az optimális átmenetet a létezés vagy nemlétezés következő szakaszába. Ennek során előtérbe kerülhetnek mind az elhunyt érdekei (például a túlvilági gazdag élet vagy a gyors reinkarnáció), mind a hátramaradottaké (az elhunyt ne térjen vissza szellemként, ne zaklassa, sőt ne álljon bosszút az élőkön). A litvánok és őseik történeti túlvilágképzeteinek jobb megértéséhez „vallástudományi szempontból még a családi ünnepek (keresztelő, esküvő, temetés) elnevezései és a különféle rokonsági fogalmak is tanulságosak” (Vėlius 1996: 92).

Másfelől a lexika tanulmányozása nem lehetséges a tartalmának ismerete nélkül, mivel a hozzá tartozó terminológia összefügg azokkal a cselekvésekkel és dolgokkal, amelyeket

10 |

BERND GLIWA

megnevez, amennyiben lényeges tulajdonságaik vagy jellegzetes részeik indíthatják egy objektum elnevezését. E tekintetben csupán a jövevényszavak jelentenek kivételt, amelyeknél a jel és a jelölt közötti kapcsolatot elfedi a kulturális kontextus. Egy tárgy, növény vagy technológia átvételével gyakran az ahhoz tartozó fogalom is átkerül. Ezzel azonban a szó eredeti megalkotása nem kerül le a napirendről, csupán az átadó nyelvbe tevődik át, ahol a motiváció keresendő. Ideális esetben tehát a lexika vizsgálata mellett az általa megnevezett dolgok vizsgálatára is sor kerülne. Lévi-Strauss-szal (1997: 60) együtt sajnálhatjuk, hogy nem vagyunk egyúttal etnológusok, mineralógusok, botanikusok, zoológusok és csillagászok is. Mivel pedig a nyelv a múltban és a jelenben az élet minden területét felöleli, e lista tetszés szerint bővíthető volna. Hiszen csak az alapos tárgyi ismeret akadályozhatja meg, hogy egy fogalomról alkotott homályos elképzelések ne szivárogjanak be annak etimológiájába.

2. LIT. šērmenys ‚HALOTTI TOR, HALOTTI VIRRASZTÁS‘

A šērmenys (Gen. šermenių / šermenų) mellett egyebek között az šērmenės, šērminės, šērmìnẏs alakok is adatoltak (LKŽ_XIV 657f.). A jelentés 1. ‚vallásos énekekkel (giesmės) és siratókkal (raudos) kísért halotti virrasztás‘, 2. ‚temetés‘, 3. ‚halotti tor‘ és 4. ‚a temetkezéshez kapcsolódó pogány szokások‘ jelentésig terjed (LKŽ_XIV 657). Szyrwid a stypá / Parentalia orum. epulii funebre, šermenìs alakokat sorolja fel (SD³ 427). Az anonim Lexicon Lithuanicum (LEX 13a, 58) a szermenys – Begrabniß és a szermenys – Leichbegängniß. alakot említi.

Bár az LKŽ_XIV 657 šērmenys szót csak többes számban használatosként tünteti fel, az alapjául szolgáló egyes számú alak, a šermuõ (mássalhangzós ragozás, n-tövű főnév) az 1. ‚halotti virrasztás‘ és 2. ‚halotti tor‘ jelentésben is előfordul (LKŽ_XIV 660). A homofón šermuõ alak, amely a šelmũo ‚tetőgerinc‘ szó fonetikai változata, itt nem érdekes számunkra. A harmadik jelentésű šermuõ és šermuonėlis ‚hermelin, Mustela erminea‘, illetve a vilpišys ‚vadmacska, Felis silvestris‘ jelentésű alakok mellett e-gyökhangú alakok is vannak: šermuonėlis, šermonis, šermonys, šermonėlis, šermunėlis, šermuonis (LKŽ_XIV 658–660); i-gyökhangúak: širmuonėlis, širmūnėlis (LKŽ_XIV 904); valamint a-gyökhangúak: šarmuonėlis, šarmuonis (LKŽ_XIV 524), valamennyi ‚hermelin, Mustela erminea‘ jelentéssel; olykor az ehhez hasonló žebenktštis ‚menyét, Mustela nivalis‘ is jelentheti. A tartalmi problémát egyelőre nem tárgyalva azt a tézist fogalmazzuk meg, hogy a šermuõ ‚halotti virrasztás...‘ és a šermuõ ‚hermelin‘ nemcsak homofón, hanem etimológiailag is rokon.

A hagyományos etimológia a šērmenys szót a šérti „etetni” igével kapcsolja össze; ez a balti *šer- „hizlalni” szóból képződött < és az indoeurópai *ker „ua.” tőből, *-men képzővel. Az indoeurópai *ker- „ua.” (a kēr- helyett) feltevése azért történik, hogy fennmaradjon a kapcsolat az orosz korm „takarmány” szóval, míg a görög κορέννυμι „jóllakatok” e tekintetben közömbös (Mažiulis 1997: 114 és a hivatkozott irodalom, LEW 974).

Rix és munkatársai a gyököt *kerh₂- ‚jóllakat, etet‘ alakban rekonstruálják (LIV 329). Amint Sabaliauskas (1994: 334) fejtegetéseiből könnyen kiderül,

Lit. šerm enys, šarvojimas, ALTPREUSS. sirmen | 11

itt előítélet alapján az eredeti jelentésnek a šerm enys ‚halotti tor‘ jelentést tekintették. Az a szemantikai összehasonlítás azonban, hogy más nyelvekben a halotti tor elnevezései szintén az evés fogalomköréhez tartoznak, nem több körkörös érvelésnél, hiszen ez az összevetés természetesen csak akkor jogos, ha helyes az eredeti jelentésre vonatkozó feltevés. Az óporosz sirmen esetében a megadott ‚halotti tor‘ jelentés (Mažiulis 1997: 114, Nesselmann 1873: 161f. hivatkozásával) némiképp félrevezető. Az eredeti adat: Item czu der sirmen, die die Prewssen pflegen czu halden, sal uffs hogeste nicht me, denne eyne tonne bir getrunken werden... (Landesordnung 1427 in: BRMŠ 488) a temetésre is vonatkoztatható, mivel előzőleg esküvőkről és keresztelői ünnepségekről esett szó. Az esküvő azonban nem csupán evésből és ivásból áll, ezért itt indokolatlan kizárólag a halotti torra korlátozni a jelentést. Ezenfelül a mai szokást – miszerint a halotti tor csak és kizárólag a temetés után következik – semmiképpen sem szabad visszavetíteni arra a korra, amelyről itt szó van. Bőséges adat tanúsítja, hogy már a tényleges temetés/hamvasztás előtt is mulatoztak. Az elnevezésekről tehát nem bizonyos sem az, hogy a temetés után következő eseményre vonatkoznak, sem az, hogy annak középpontjában az étkezés áll. Ezért a továbbiakban is a sirmen általánosabb ‚temetés‘ jelentéséből indulunk ki.

Formailag nem kifogásolható a šerti szóhoz kapcsolás, tartalmilag azonban kérdéses a šerti ‚etet‘ szóval való összekapcsolás. Figyelembe kell ugyanis venni, hogy a šerti poliszém természetű – és itt feltehetőleg különböző fejlődési vonalak olvadtak össze homofón alakokká. Az LKŽ_XIV 667–677) által a šerti és prefixumokkal képzett származékai számára megadott rengeteg jelentést a következőképpen foglalnám össze: (1.a) állatokra vonatkoztatva: etetni, hizlalni, tenyészteni; (1.b) emberekre vonatkoztatva: betegség után feljavítani, (gyermekeket, időseket) etetni, (vonakodva vagy elégtelenül) enni adni, felnevelni; 2. ütni, vágni, ostorozni, továbbá hevesen esni (az esőről); 3. vedleni, tollat vagy szőrt hullatni (vö. lit. šeriaũ ‚sörte, haj‘), a színét szőrváltás következtében megváltoztatni; 4. általában elszíneződni, kifakulni; 5. szalmát cséplésre szárítani (a jauja ‚gabonaaszaló‘ fűtésével). Vizsgáljuk meg tehát először, hogy a *kerh₃- ‚etet, jóllakat‘ szóból való származtatás szemantikailag mennyire indokolható. Nyilvánvalóan az a mögöttes elképzelés, hogy sok vendéget kell megvendégelni, és hogy a halotti tor hamar lakomává fajul (vö. BRMŠ 46). A Šerti ‚etet, hizlal‘ elsősorban az állattenyésztésben használatos. Ha emberre vonatkozik, ellentétben áll a lit. vaišinti ‚megvendégel‘, myluoti ‚ua.‘ és maintinti ‚enni ad, táplál‘ igékkel, amennyiben a šerti vagy 1. az evő önállótlanságát (idősek, gyermekek) hangsúlyozza, vagy 2. a cselekvést elégtelenként (hiány miatt) vagy vonakodva végzettként értelmezi; illetve 3. a beteg feljavítása és a gyermek felnevelése – talán az állatok tenyésztésével analóg módon – a cselekvés hosszú időtartama miatt nem hozható összefüggésbe a ‚vendégek megvendégelése‘ jelentéssel, amely egyébként sem adatolt. Donelaitis adatát: Nes dosnungas Dievs kiekvieną žino pasotint; Ale su pilnom saujoms mus vis šert nežadėjo, amelyet Sabaliauskas (1994: 334) a šerti emberi táplálkozásra vonatkozó korábbi használatának bizonyítékaként idéz, ezért így nem...

12 |

BERND GLIWA

alkalmazható. Először is, az Isten–ember viszonyban az előbbi dominanciája az ember viszonylagos passzivitásával áll szemben, teljesen a fent említett tendenciának megfelelően. Továbbá a šérti tagadó kijelentésben szerepel, hiszen Isten éppen hogy nem táplálja az embert úgy, mint egy kisgyermeket vagy a jószágot (ez kifejezetten pejoratív értelemben értendő), hanem az embernek lehetőségeket adott arra, hogy önállóan gondoskodjék a táplálkozásáról.

Itt a šērmenys, ’a vendégek etetése’ tehát az állattenyésztésből vett fogalom használata révén pejoratív jelentést hordozna, ez azonban nem szolgálhat az esemény résztvevői által végzett ünnepélyes cselekmény megnevezésére.

Balys (1948: 188) erklärt šērmenys in der engeren Bedeutung ‚Leichenschmaus nach der Bestattung‘ ebenfalls als Fütterung, und zwar nicht nur der Lebenden, sondern auch der Toten. Ob sich die Bewirtung der Seelen Verstorbener, die, so scheint es, mindestens eine gewisse Ehrfurcht vor selbigen voraussetzt mit dem Begriff der Fütterung zusammenbringen lässt, darf bezweifelt werden – auch, wenn hier die relative Unselbständigkeit der Seelen berücksichtigt wird. Zwar könnte man das ebenfalls an die Viehzucht angelehnte Sujet von Hirt (lat. pastor) und Schafherde, die zu hüten sei (vgl. lit. išganymas ‚Weiden, Hüten‘ und ‚Erlösung, Seligkeit‘), vergleichen. Hier fehlt auch der negative Beigeschmack, vermutlich, da es eindeutig als Metapher aufgefasst wird; allerdings bringt es überwiegend die Sicht der Hirten und nicht die der Schafe. Šērmenys *,Fütterung der Gäste‘ kann man dahingegen kaum als Metapher auffassen.

Továbbá, ha az étkezést tesszük meg a fogalomalkotás szemantikai sarokpontjának, akkor is felmerül a kérdés, mi a lényeg: nevezetesen az elhunyt eltemetése és megbecsülése. Egy ilyen esetben okkal várhatnánk hasonló megnevezéseket az esküvőre és a keresztelőre is, amelyekhez egyaránt hasonló lakoma kapcsolódik (BRMŠ 487). A lelkek kapcsán azt kell kérdeznünk, miért nem nevezik hasonlóképpen az összes többi ünnepet, amelyen az elhunytak lelkét „etetik”, vagyis a temetés utáni 7. és 40. napon, egy év elteltével tartott megemlékezéseket, valamint a különféle naptári ünnepeket stb. Sem ebben, sem abban az értelemben nem találkozunk a šērmenys szóval és származékaival.

Természetesen számolni kell azzal az ellenvetéssel, hogy a šérti ’etetni’ jelentés felé történő jelentésváltozása sajátos balti fejlemény lehetett, és hogy a šermuõ ’halotti tor stb.’ kialakulásakor még megvolt a rekonstruált *kerh- ’jóllakat, etet’ jelentés ’vendégül lát’ értelemben. Kevésbé nyomós az orosz корм ’takarmány’ szóval való összevetés, amelyhez adatolt az óegyházi szláv κρъма ’τροφή’ (REWIII 329). Mert bár ezt a litván šérti szóval vetik össze, alapos indoklást igényel az a körülmény, hogy a balti nyelvek satem reflexeket mutatnak, miközben a szláv nyelvek kentum nyelvekként viselkednek. Az a feltevés, miszerint „a szláv *kъrmъ esetében nyilvánvalóan a szótagképző *r előtti kezdő veláris depalatalizációjával van dolgunk” (R. H. Derksen, személyes közlés), analóg esetekkel és részletes kronológiával alátámasztott bizonyítékot igényelne. Hasonló, litván š: szláv k megfelelés figyelhető meg a litván šeivikaulis ’sípcsont’ és a szerb-horvát cjevnica ’ua.’ < szláv *čěvb között, ám más feltételek mellett, és ez a megfelelés is tisztázatlan.

Lit. šermenys, šarvojimas, ALTPREUSS. sirmen | 13

Mivel egyelőre nem áll rendelkezésre meggyőző indoklás, a *kərmb egy másik értelmezését kell előnyben részesíteni: az indoeurópai *(s)ker- ’nyír, kapar, levág’ gyökhöz való kapcsolását (a gyökéről lásd LIV 556). Eszerint a szláv *kərma ’levágott dolog, termés (eredmény)’ jelentésű megnevezés volna, amelyet esetleg egy *’kaszálás, aratás (folyamat)’ előzött meg. Ez egyaránt alkalmazható a jószág takarmányára – a szénára – és az emberi táplálkozásra szolgáló gabonára. Szemasiológiai, valamint formai szempontból is összevethető vele a litván kirsti ’kidönt, gabonát arat’, mivel a *(s)kert- ’(szét)vág’ a fent említett *(s)ker- bővített alakjának tekinthető (LIV 566). A szláv *kərma és a litván šerti, šermenys rokonságát az ESSJₓᵢᵢ 222 is kevéssé valószínűként utasítja el.

A *-mōn/-men- képző széles körben elterjedt. Hogyan viszonyul ez az -m- ’gyökbővüléshez’? Valószínű, hogy a *šerm- alakok ebből képzett származékok, újraszegmentálással újonnan létrejött gyökkel (az -m- hasonló magyarázata kínálkozik a szláv *kərma esetében is). Először a šermuo ’halotti tor stb.’ és a šermuo ’hermelin, Mustela erminea’ alakot vizsgáljuk meg. A hermelin legalábbis télen fehér – csak a farka hegye marad sötét. Ezért nem meglepő a szavak rokonsága: širmuonėlis ’hermelin’, širmuonis ’hermelinszőrméből készült sapka’; širmas, širmas ’fehér, szürke (állatról); emberről: őszülő’; širmis ’fehér, szürke (lóról és tehénről)’; širmelỹs ’szürke, deres ló’ (LKŽₓᵢᵥ 902f), valamint šarmuonėlis ’hermelin’, ’hermelinszőrme’ (LKŽₓᵢᵥ 524): šármas ’hamulúg fehérítéshez és mosáshoz; lúg, bázis’; šármas, šármas, šarmà ’dér; deres szín’; šarmuo ’hamuból készült mosószer’ (LKŽₓᵢᵥ 520ff.). Valamennyi jelentés közös szemantikai eleme a ’fehér, szürke’, ezért az etimológiai rokonság aligha kétséges. Ezzel kapcsolatban érdekes, hogy az óporosz gaylux E 661 ’hermelin’ nyilvánvalóan a gaylis E 459 ’fehér’ szóhoz tartozik. A litván gailùs ’maró, éles; szúró, keserű; hideg; haragos’ szemantikailag hidat teremt a šarmas ’dér; lúg’ jelentéshez, amint az a šarmas magyarázatából is kitűnik: gailus nusistojęs pelenų plikinys (LKŽₓᵢᵥ 521). Kluge szerint (1999: 371): német Hermelin < ófelnémet harmo < nyelvcsalád előtti *kermōn < indoeurópai *kormo- ’dér, hó, jégeső’ a litván šarmas ’dér, fagyott harmat’ szóban.

A ’dér, hó, jégeső’ jelentésre való szűkítés nem fogadható el teljesen, különösen azért, mert az -m- és -men formánsok viszonya és kronológiája inkább másodlagosnak minősíti ezt a jelentést. Esetleg megadható alapjelentésként a ’fehér, vakító, hideg dolog’. Az ESSJᵢᵥ által az indoeurópai *kerH-m- számára megadott ’éles, szúró, maró’ jelentéseket is hozzáadva az általánosabb jelentés így alakul: ’vakító, éles, maró, hideg; ami erősen ingerli az érzékeket’ (az ilyen szemantikai átviteli folyamatokról és összekapcsolásokról lásd Urbutis 1972: 57–61, Gliwa 2004: 9–11). Ebben az értelemben azonban már a *kerH- gyököt is így kell értelmezni, ha nem akarjuk a šarmas/šerkšnas ’dér’, širmas/širvas ’fehér, szürke’ balti párhuzamos fejleményeket különböző fejlődési vonalak interferenciája következményének tekinteni. Ide tartozik továbbá a lett sērksna ’hókérgesedés’, sīrms ’ősz hajú, szürke’, az óegyházi szláv srenъ ’fehér’, az örmény sarň ’jég’ stb. (LEW 973f.). A továbbiakban a šármas ’lúg’, širmas ’fehér, szürke’ akutusza miatt *ḱerH- típusú, Set-gyökeret kell felvenni; a cirkumflexusos változatokat másodlagosan kell magyarázni,

14 |

B E R N D G L I W A

különösen a főnevesülés során bekövetkező metatónia és az ilyen alakok további általánosulása révén.

Az óporosz sirmen ’temetés’ és a sirmes E 554 ’lúg’ formai szempontból nem áll az etimológiai rokonság útjában, ismét a *sir-m- ’hamu; ami fehér, szürke’ alapján.

Lehetséges, hogy jelentésbeli különbség volt a pelenã ’hamu és parázs’, illetve a *sirm- ’teljesen elégett hamu’ között; erre utalhat a Polengabia ’istennő, akire a tűz felszítása van bízva’ elnevezés, amelyet Lasicki említ (1969: 22, 42). Ebből a szempontból lényegtelen, hogy istennőről vagy háztartási eszközről van-e szó (1969: 80). A hamuból való tűzgerjesztés feltételezi a parázs létét. Másfelől természetesen ilyen értelmezés is lehetséges: Polengabia ’aki (a parazsat) hamuval takarja be’. A hamu pedig, mint ismeretes, jó hőszigetelő, így a parázs sokáig megmarad. Hogy azonban a gabija, a gobti / gaubti ’betakar, befed’ szóhoz kapcsolódva, értelmezhető-e ilyen pragmatikus módon, vagy célszerűbb-e másként felfogni, azt nyitva hagyjuk.

Aus Bügas (1961: 712) Ausführungen zu lit. šãrmas, lett. šãrms ‚weiße Lauge zum Waschen‘ wird deutlich, dass er Verwandtschaft mit einem unbelegten lettischen Verb *sėrt ‚weißen, bleichen‘ annimmt. Damit stünde šãrmas *,‚Waschmittel, Weißmacher‘ oben genanntem šėrti ‚4. ausbleichen, *bereifen‘ evtl. auch ‚3. mausern, federn, durch Pelzwechsel die Farbe wechseln, abfärben‘ nahe.

Mažiulis (1997: 114f und Literatur) bemerkt, dass Büga mit dieser Auffassung alleine steht und schließt sich weitgehend dem üblichen Vergleich von altpr. sirmes mit dt. Harn an. Der Beschreibung von altpr. sirmes als *,‚eine dem Harn ähnliche Flüssigkeit‘ (Mažiulis 1997: 115) kann jedoch nicht zugestimmt werden. Die Farbe stimmt nicht überein, sirmes ‚Lauge‘ ist im Gegensatz zu Harn geruchsneutral, letzterer wiederum ist nicht ätzend und kann auch beim besten Willen nicht als Weißmacher bezeichnet werden. Wobei aber die ätzende Eigenschaft der Aschelauge recht moderat bleibt, denn traditionell wurde šãrmas auch im Badehaus zum Haarewaschen genutzt. Die Ähnlichkeit beschränkt sich also auf die Eigenschaft ‚flüssig‘ und dann sollte es erlaubt sein, auch beispielsweise ‚Wasser‘ und ‚Blut‘ als altpr. sirmes bzw. lit. šãrmas zu traktieren. Das ist mitnichten der Fall.

Térjünk vissza a šermenys szóhoz. A régészeti vizsgálatok szerint a balti népek területén a hamvasztás az i. e. 1200–0 közötti időszakban, majd körülbelül i. sz. 500–1400 között volt szokásban, részben más temetkezési formákkal együtt (az időadatok hozzávetőleges tájékoztatásul szolgálnak; részletesebben lásd: Grigalavičienė 1995: 65, 95; Toporov 2000: 206), ideértve vagy követve a hadifogoly keresztes lovagok elégetését is (BRMŠ 42, 450). Abban a köztes időszakban is, amikor a hamvasztást felváltotta a földbe temetés, a tűz fontos szerepet játszott a temetési kultikus cselekményekben: sok sírban hamu és elszenesedett fa nyomai találhatók, amelyeket feltehetően a koporsókra szórtak (Stankus 1984: 64). A mai Litvániában a gyertyaégetés a virrasztás és a halotti mise elengedhetetlen része.

Lit. šermėnys, šarvojimas, ALTPREUSS. sirmen | 15

Az égetés során hamu keletkezik. Ahogyan a šármas a hamu alapján válik a mosólúg megnevezésévé, úgy a šermėnys is, szintén a hamu alapján, eredetileg a hamvasztást, vagyis a holttest elégetését jelölhette. A balti *šermōn ’hamvasztás’ szóalkotás szempontjából nagyjából megfelel a litván armuō ’szántás, felszántott föld’, rėmuō ’gyomorégés’, sėmuō ’vetés, vetőmag’, pjūmuō ’vágás, aratás’, gelmuō ’hideg’ szavakhoz mint cselekvésnevek (Skardžius 1996: 293–295, Ambrazas 1993: 55). A közvetlenül ehhez kapcsolódó rituális cselekvések, például az ima, az ének, az ételek és bódító italok fogyasztása, szintén ezt az elnevezést öröklik. Annak, hogy a holttest elégetésének megnevezése nem veszi figyelembe sem a ’tűz’, sem az ’ég’ szemémákat, párhuzama a német Einäscherung ’hamuvá tenni’ szóban, valamint a latin cremāre ’hamvasztani, elégetni’ szóban: ignis ’tűz’. A latin cremāre egyedülálló az indoeurópai nyelvek körében a k(’)remH- ’éget’ gyökből (LIV 368), és más nyelvek anyagával csak fenntartással vetik össze, például a görög κέραμος ’agyag, tégla, korsó…’ szóval (Walde 1910: 199). A görög szót pedig óvatosan a litván kárštas ’forró’ és az ófelnémet herd szavakkal hozzák összefüggésbe, nem feledve, hogy egy -(a)mo- képzős, a technológia szemantikai területéhez tartozó szó bizonyosan lehet kölcsönzött kultúrszó (GEW 823f. és Lit.).

Szemaziológiai szempontból itt egy ’fehér’ > ’fehérítő’ > ’hamvasztani’ > ’elégetni’ fejlődésmenet feltételezhető. Ez bizonyos értelemben összevethető a tűz óind metaforikus megnevezéseivel: kṛṣṇavartman, kṛṣṇagati ’tűz’, szó szerint ’fekete nyomú’, valamint kṛṣṇajanhās ’sötét ösvényű (tűz)’ (Mylius 2001: 121).

Ismert, hogy a litván hagyományban a fehér szín egészen a 20. századig a halál jelképe volt, és az elhunytat rendszerint fehér lenvászonba öltöztették. A hajadonok és nőtlenek halálakor a temetésre úgy öltöztették fel őket, mint az esküvőre, és a szokásos menyasszonyi, illetve vőlegényi ékszerekkel látták el őket (Dunduliene 1999: 248, 262). Ahogyan Gimbutiene megjegyzi, a szövetektől teljesen megtisztított és kifehérített csontok színe a halál színe (1996: 202). Az exkarnáció és a hamvasztás fehér maradványokat eredményez. Ezzel szemben nem meglepő, hogy a temetés a földdé válással, a fekete földdel és a humusszal társul, a fekete pedig a halál jelképes színévé lesz, a jelképekre jellemző tehetetlenséggel.

Az ide tartozó, a színre utaló balti szavakat átvették a finnugor nyelvek balti-finn ágába. Ilyen a finn harmaa ’szürke’, harmä ’dér, vékony hóréteg, sörhab’, valamint hermo ’ideg’ (Liukkonen 1999: 37–39, 44). Az utóbbi szóhoz némileg eltérő szemaziológiai utat javasolnék: nem a Liukkonen által feltételezett ’szürke izomrost, ín’ közvetítésével, hanem a szürke idegszövet, vagyis a ’gerincvelő, agyállomány’ jelentésén keresztül.

Ha a šermėnys elsődlegesen a hamvasztást jelölte, akkor a cremāre szóval való összehasonlítás, a kremH- gyökből kiindulva, szemantikailag igen kézenfekvő. Két probléma merül fel: egyrészt a -re-: -er- metatézis, másrészt az -m- mibenléte. Ha a cremāre denominális képzés, amint ezt Kummel kifejezetten lehetségesnek tartja (LIV 369), akkor a *ker-H-mōn- alakot kellene számításba venni, a latinban végbement metatézissel – különösen akkor, ha ide kívánjuk sorolni a carbō ’szén’ szót (Walde 1910: 199; IEW

16 |

BERND GLIWA

571f.) (vö. például az ablaut-fokok eltérő reflexeit a latin crēvi alakban, a cerno ’észreveszem’ perfectumában; a cremāre eszerint a zérófokból kiinduló, új gyökből létrejött szóként volna értelmezhető. Schrijver (1991: 207f.) ezzel szemben zérófokú *kr-em- alakot tételez fel a cremāre mögött, és a litván kùrti szóval veti össze, ám inkább nem indoeurópai jövevényszónak tartja. Másfelől az eredeti *ḱre-H-mōn alakban a ḱ- hangváltozását > šir-m- csak a zérófokban lehetne feltételezni, mivel a litván šr- szókezdő helyzetben kizárólag újabb jövevényszavakban, elsősorban germanizmusokban fordul elő; ekkor a hang š--sé válna. Erre épülhetne egy új ablaut-sorozat, amelybe a širmas > šērmenys, šármas alakok tartoznának. Nyitott kérdés, hogy létezhettek-e ezen kívül nem palatális *kre-m- alakok, esetleg eltérő jelentéssel. Erre nincs adat. Megfontolható volna, hogy ide kapcsoljuk a litván šérti szót, ’a gabona szárítása a szárító felfűtésével’ jelentésben – ekkor a feltételezett jelentés ’tüzet rakni, égni’ lenne.

Egy alternatív feltevés a ḱer(h₂)-mōn- *’az elhunyt felravatalozása közvetlenül a temetés vagy hamvasztás előtt; a halott felravatalozása fán történő temetés, exkarnáció esetén’. Wulfstan beszámolója szerint (kb. 890) ez a felravatalozás (litván šarvojimas) akár fél évig is eltarthatott, az elhunyt rangjától függően (BMRS 164–169; Toporov 2000: 222–234). Kézenfekvő az összevetés az indoeurópai *ḱerh₂- ’törni, eltörni (intr.)’ gyökkel (LIV 327f.), majd feltehetően a ’szétesni, elrothadni’ jelentéssel, különösen mivel esetleg a görög κῆρ ’halál, pusztulás; a halál istennője’ szóval is összevethetjük (IEW 578, GEW 842–843). Ebben az esetben azonban le kell mondanunk a dérre, a lúgra és a hozzájuk kapcsolódó színekre utaló megnevezésekkel való összehasonlításról.

3. A HAMVASZTÁS NÉHÁNY MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI ÉS TECHNIKAI VONATKOZÁSA

Természetesen az elhunyt felravatalozására és tiszteletadásra a temetés előtt is sor kerül. A következő fejtegetések azonban a hamvasztásra korlátozódnak. A holttest elégetés előtti felravatalozásának a rituális mellett igen gyakorlati szerepe is van. Az égetés sokkal könnyebb, mivel a halott kiszárad; az emberi test ugyanis mintegy 60%-a víz (Schenck, Kolb 1990: 456). Ennek tüzelőanyag-hiány esetén lehet jelentősége. Rituális szempontból is előnyös lehet, mivel így biztosítható a teljes elégés. Az összegyűjtendő csontokon nem maradhatnak szövetmaradványok (Gimbutienė 1996: 202).

Gamkrelidze és Ivanov hangsúlyozzák, hogy a hamvasztás lehetővé tételéhez bizonyos technikai fejlettségre van szükség, amelyet a kerámia megjelenése teremtett meg (1984: 830). A hettitáknál a holttestek elégetése hozzávetőleg a Kr. e. 17–14. századtól jelenik meg (1984: 830); Homérosz Iliászában rituális holttestégetésekről esik szó. Zeusz személyesen kényszerítette Akhilleuszt, hogy Hektór holttestét adja át apjának, hogy az, Trója királya, Priamosz királyi módon hamvaszthassa el. Gimbutienė (1996: 286) a mai Magyarország területén Kr. e. 4500 körülre (1996: 240), valamint a mai Szlovákiában hozzávetőleg Kr. e. 2500-ra keltezett, hamvasztott maradványokat tartalmazó sírokat említ.

LIT. šermenys, šarvojimas, ALTPREUSS. sirmen | 17

A fa, amely az erdőkben gazdag vidékeken bőségesen rendelkezésre áll, és a tűz kezelése jelentik az egyetlen technikai előfeltételt. Valóban, ezen az alapon egyszerű kerámiát lehet kiégetni. Amint említettük, adott esetben a gör. κέραμος ’kerámia, égetett áru’, továbbá ’agyag a fazekassághoz’ is a *kerH-m- körüli szócsaládhoz sorolható. Vegyük figyelembe, hogy a fazekaspiac, a Κεραμεικός, legkésőbb Kr. e. 491-től Athén nyilvános temetkezési és hamvasztási helye is volt a harcban elesett harcosok számára (Benseler 1990: 431; Schnaufer 1970: 51–57, 177).

Csak a szén és a kemencék használata teszi lehetővé a teljes hamvasztást, a csontokét is beleértve. A holttest hosszabb ideig tartó felravatalozásához ezenkívül a tartósítás és a mumifikálás ismerete is szükséges. Hogy a baltiak rendelkeztek ilyen ismeretekkel, arról már Wulfstan is tanúskodik 890 körül (ehhez lásd Toporov 2000: 223f.).

4. LIT. šarvojimas ’FELRAVATALOZÁS’

A Šarvojimas a šarvóti („1. tiszteletadás az elhunytnak, 2. felfegyverezni”) igéből képzett elvont főnév; mellette áll a šãrvoti „ügyetlenül, rosszul kaszálni” (LKŽₓᵢᵥ 532). Az elhunyt megtisztelése magában foglalja a megmosdatását, szükség esetén a megborotválását, a hajának rendbe tételét, legszebb ruhájába öltöztetését és felravatalozását (LKŽₓᵢᵥ 532), sőt az így előkészített holttest asztalhoz ültetését is (Lasicki 1969: 32, 50). A Šarvóti ige pedig a šãrvas, šãrvas / šarvãi főnévhez sorolandó, másodlagos igeként. A šarvãi jelentései: „(1.a) váladék (szülés után), (1.b) menstruációs vérzés, (1.c) az elhunyt szájából kifolyó nyál, (2.a) a harcosok páncélos öltözéke, (2.b) a harcosok felszerelése, beleértve a ruházatot, a fegyvereket és a lőszert, (2.c) rovarok, rákok stb. páncélja, (3.a) hozomány, menyasszonyi kelengye, (3.b) sírmelléklet, (3.c) oldalfalak és kocsilétrák nélküli szekér; fenéklap” (LKŽₓᵢᵥ 528–530). A szekér megnevezése talán a lengyel szaraban „régies szekér” > vagy a litván šarabānai kölcsönzése (LKA 90); a magyarázatban szereplő pašarvoja numirėlį, t.y. paguldė ant šarvo („felravatalozza a holttestet, azaz a szekér fenéklapjára fekteti”) pedig talán népetimológiai átértelmezés.

Fraenkel hajlik annak feltételezésére, hogy a lit. šãrvas ’páncél, vért, fegyverzet’ és az óporosz sarwis ’fegyverek’ a litván š miatt őshonosak, és az ógörög κόρυς ’sisak’, κορύσσειν ’felfegyverez’ szavakkal közös eredetűek (LEW 965). Frisk elutasítja a balti és a görög szavak összehasonlítását (GEW 826f, 921, 925f.). A középfelnémet harnas, (<) az ófrancia harnais és a gót sarwa ’fegyverek’ egymáshoz, illetve a germán környezetbe tartozó ófelnémet saro, gisawī, ae. sierwan ’tervez, felszerel stb.’, valamint az ófríz sera ’felszerel’ szavakhoz, továbbá az itt tárgyalt balti kifejezésekhez való viszonya tisztázatlan marad (vö. LEW 966). A lit. šãrvas ’páncél, vért, fegyverzet’ (AP3) akutuszos jelölése azonban örökölt szóra utal.

Az ’ellát, felszerel’ alapjelentéshez Fraenkel a šãrvas ’kelengye, hozomány’, valamint a šarvóti ’halottat felravataloz, temetésre felöltöztet’ jelentést is kapcsolja. Végül Fraenkel a šãrvas ’méhlepény, menstruáció’ jelentést is az egyébként ’páncél’, illetve ’dísz’ jelentésből magyarázza, és ehhez különösen Ruhig fordítását idézi

18

BERND GLIWA

’a szolgálólányok havi virágzása’ (LEW 966). A teljesség kedvéért meg kell említeni Mažiulis feltevését is, amely nem kötelező érvényű: a šarvai ’a nők menstruációja’ szót az óporosz sirmes, lit. šarmas szócsaládjához kapcsolja, a fentebb tárgyalt ’vizelethez hasonló folyadék’ jelentésben (Mažiulis 1997: 115); a fent elmondottak alapján azonban ez semmiképpen sem fogadható el, bár a kontaminációs hatás természetesen nem zárható ki.

Fraenkel nyomán a fent megadott šárvas, šarvai jelentések alapjául az ’felszerelés, ünnepi öltözet, különleges alkalmakra való öltözék, különleges jelvények’ alapjelentés adható meg. Egy ilyen összefoglalás nem problémamentes, és némi magyarázatra szorul.

A méhlepény megszületése jelzi a szülési folyamat végét. A placentát az újszülött részének tekintették. Az a hiedelem, hogy a placenta további sorsa befolyásolhatja az újszülött életét, vezetett a placenta eltemetésének szokásához (Paukštytė 1999: 57f.). E hagyomány keretében például a kaunasi Mažylis szülészeti klinika gondoskodik a méhlepények eltemetéséről, noha azok egyébként a kozmetikai ipar nyersanyagául szolgálnak (Dr. Apanavičienė, személyes közlés, 2001). Így tehát megengedhetőnek kell lennie, hogy a placentát az újszülött ’felszerelésének’ is tekintsük. A menstruáció a maga részéről a nemi érettség, a házasságkötésre való alkalmasság biztos jele. Figyelmet érdemelnek azok az eltérő megfogalmazások, hogy Mažiulisnál (1997: 114) ’a nők menstruációja’ szerepel, feltehetően Mühlenbach nyomán, Fraenkel (LEW 966) pedig úgy adja vissza Ruhig szavait, hogy ’a szolgálólányok havi virágzása’. Ez utóbbi egyértelműen a szüzek, vagyis a még nem házas, de már ivarérett lányok menstruációjaként értendő. Ha a fenti értelmezés helyes, akkor ’a nők menstruációja’ az általánosító fogalmi értelmezés esete. Végül az elhunyt nyálfolyása a halál biztos jele. A születés, a házasság és a halál jelentős események, amelyek rituális megünneplése nem kérdéses. Egyfelől tehát azokat a jeleket nevezzük meg, amelyek indokolják a rítus végrehajtását. Másfelől a šárvas, šarvai szemantikai mezeje magában foglalja a szertartáshoz szükséges ünnepi öltözéket is. Beszélhetünk egymással összefüggő eseménycsoportokról, mivel a rítus a tulajdonképpeni haldoklástól vagy szüléstől elkülönül, illetve többnyire azt követi. A halált temetés követi; a születést pedig a keresztelővel együtt járó ünnepélyes befogadás követi, amelynek során a csecsemő a közösség tagjává válik. Hasonlóképpen a házasság: az ünnepség kíséri magát az eseményt, amely ünnepélyes, erkölcsi és jogi keret nélkül egészen prózai módon a szüzesség elvesztésére és a nemi aktusra korlátozódna.

Az alábbi táblázat szemléltetésül szolgál:

Esemény; a rítushoz kapcsolódó fizikai jel; az esemény ünnepélyes megünneplésére szolgáló rituális öltözék; lezárult esemény; születés; folyás (szülés után), méhlepény; a méhlepény eltemetése, rituális …; a csecsemő keresztelőre való felöltöztetése és feldíszítése

Lit. šermėnys, šarvojimas, ALTpreuss. sirmen | 19

Esemény

Egy lezárult esemény fizikai bizonyítéka

Rituálé

Az esemény ünnepélyes megülését szolgáló rituális felszerelés

Érettség (női)

Menstruáció (sok kultúrában a házasságkötés fizikai előfeltétele)

Az első kenyérsütés, pofon

Öffentliche Verkostung des Brotes im Badehaus, Bekanntgabe der Mitgift (Šaknys 1996: 54–56)

Érettség (férfi)

Biológiai érettség

Harcosként való felvétel

Ló, páncél, sarkantyú

Esküvő

Vérzés az első nemi aktus során

Esküvő

Hozomány, kelengye

Halál

A halott szájából kifolyó nyál

Virrasztás és temetés

A halott felravatalozása, felöltöztetése és tisztelete, sírmellékletek

Eddig nem tárgyalták a šarvai szó mai nyelvhasználatban talán legfontosabb jelentését: „páncélzat, (lovagi) vértezet”. Ez a jelentés könnyen beilleszthető ebbe az értelmezési keretbe. Felidézhetők a közelmúlt történelmének katonai díszszemléi és a háborúra készülő felvonulások, a győzelmi parádék és a győzelmek évfordulóin rendezett ünnepségek, valamint a katonák ünnepélyes eskütételei is. A diadalívek építése vagy az újoncok búcsúztatása szintén rituális elemeket mutat. Még a szovjet időkben is előfordult, hogy a behívott újoncokat az egész falu lakossága kísérte a bevonulás helyére (Juknaitė 1998: 274). Ide tartozik az a körülmény is, hogy a legtöbb hadseregben külön díszegyenruha van, csakúgy, mint a katonaság részvétele az állami fogadásokon, ahol olykor párbajt is vívnak karddal és szablyával. Ezeknek a fegyvereknek már régen nincs katonatechnikai, de rituális jelentőségük még van. A háború vallási és rituális összetevőit Beresnevičius részletesebben tárgyalja (1997: 12–63), a háborús rituális zenét pedig Šeškauskaitė (2002).

Ezzel a szemlélettel talán újra meg lehetne vizsgálni šarvai stb. etimológiai kapcsolatát a görög κόρη ’szűz, lány, leány’ és κούρητες ’fegyverforgatásra alkalmas ifjak, fiatal harcosok’ szavakkal, amelyet Frisk (GEW 920f.) elutasított.

A širmas, širvas ’szürke, fehér’, valamint a šarmas, šarvas szavak közötti összefüggés formai szempontból is aligha kétséges – a -v- az elsődlegesen melléknévképzésre használt -u- képzőből ered, amint például a gyvas, kreivas, šyvas szavakban –, míg a -m- a főnévképzésből származik. Ha a šarvas eredeti jelentése ’fehér, szürke’ volt, akkor a šarvóti etimológiai jelentése ehhez kapcsolódóan (iteratív, duratív) ’fehérnek lenni’ lehetett, akárcsak a gyvas: gyvóti esetében.

20 |

BERND GLIWA

A természetes nyelveknek érdekes módon az a tulajdonságuk, hogy többértelműek. Így az itt szóba jöhető értelmezési lehetőségek sem merültek még ki, és ezeknek nem is szükségszerűen kell ellentmondaniuk egymásnak.

ABKÜRZUNGEN DER QUELLEN

BRMŠ – N. Vėlius, szerk., Baltų religijos ir mitologijos šaltiniai I. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1996.

ESSJ – O. N. Trubačev, szerk., Etimologičeskij slovar’ slavjanskich jazykov IV, XIII. Moskva: Nauka, 1979, 1987.

GEW – HJ. Frisk, Griechisches etymologisches Wörterbuch I. Heidelberg: Winter, 1960.

IEW – J. Pokorny, Indogermanisches etymologisches Wörterbuch I. Tübingen–Basel: Francke, 1994.

LIV = H. Rix et al., Lexikon der indogermanischen Verben. 2. bővített kiadás. Wiesbaden: Reichert, 2001.

LEW – E. Fraenkel, Litauisches etymologisches Wörterbuch II. Heidelberg–Göttingen: Winter, Vandenhoeck & Ruprecht, 1965.

LEX – Lexicon Lithuanicum. Fakszimile in: V. Drotvinas, szerk., Lexicon Lithuanicum. Rankraštinis XVII a. vokiečių-lietuvių kalbų žodynas. Vilnius: Mokslas, 1987.

LKA – K. Morkūnas, Hrsg., Lietuvių kalbos atlasas I Leksika. Vilnius: Mokslas, 1977.

LKŽ – A litván nyelv szótára I–XX Vilnius: Mintis, Mokslas, Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1956–2002.

REW – M. Vasmer, Etimologičeskij slovar’ russkogo jazyka II. Fordította németből és kiegészítette O. N. Trubačev. Moskva: Progress, 1986.

SD³ – K. Szyrwid, Dictionarium trium linguarum 1642. Fakszimile in: A. Lyberis, Hrsg., Pirmasis lietuvių kalbos žodynas. Vilnius: Mokslas, 1979.

EGYÉB IRODALOM

Ambrazas, S. 1993: Daiktavardžių darybos raida. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas

Balys, J. 1948: Lietuvių tautosakos skaitymai. Teil 2. Tübingen: Patria.

Benseler, [G. E.] 1990: Benselers Griechisch-Deutsches Wörterbuch, bearbeitet von A Kaegi (17. Auflage – unveränderter Nachdruck der 15. Auflage, 1931). Leipzig: Verlag Enzyklopädie.

Beresnevičius, G. 1990: Dausos. Vilnius: Taura.

Beresnevičius, G. 1997: Sakralinis karo matmuo. In Kultūros istorijos tyrinėjimai 3, Vilnius: Gervelė, 12–63.

Būga, K. 1961: Rinktiniai raštai 3. Sudarė Z. Zinkevičius. Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

Dundurienė, P. 1999: Senieji lietuvių šeimos papročiai. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Gamkrelidze, T.V., Ivanov, V.V. 1984. Indoevropejskij jazyk i indoevropejcy 2. Tbilisi: Izdatel’stvo Tbilisskogo universiteta

Gimbutienė, M. 1996: Senoji Europa. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Gliwa, B. 2003: Die Hexe und der Junge (AT 327F) und Der Junge im Sack der Hexe (AT 327C). Ein kulturgeschichtlicher Deutungsversuch litauischer Märchen. Fabula 44 (3/4), 272–291.

Gliwa, B. 2004: Baltiškieji pirties pavadinimai. Onomasiology Online 5: 1–14.

Grიგalavičienė, E. 1995: Žalvario ir ankstyvasis geležies amžius Lietuvoje. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Juknaitė, V. 1998: Vieškelis į niekur. In: V. Maciekus e. a., Hrsg., Obeliai – Kriaunos, Vilnius: Versmė, 270–280.

Lit. šermėnys, šarvojimas, altpreuss. sirmen | 21

Kluge, F. 1999: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 23. Auflage, bearbeitet von Elmar Seebold. Berlin, New York: de Gruyter

Lasick, J. 1615 [1969]: De diis Samagitearum..., herausgegeben und kommentiert von Juozas Jurginis. Vilnius: Vaga.

Lévi-Strauss, C. 1997: Laukinis mastymas. Vilnius: Baltos lankos.

Liukkonen, K. 1999: Baltisches im Finnischen. Helsinki: Finnisch-Ugrische Gesellschaft.

Mažiulis, V. 1997: Prūsų kalbos etimologinis žodynas, IV. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Mylius, K. 2001: Langenscheidts Handwörterbuch Sanskrit-Deutsch. Berlin et al.: Langenscheidt.

Paukštytė, R. 1999: Gimtuves ir krikštynos Lietuvos kaimo gyvenime. Vilnius: Diemedis.

Sabaliauskas, A. 1994: Iš kur jie? Vilnius: Lietuvių kalbos institutas.

Schenck, M., Kolb, E. 1990: Grundriß der physiologischen Chemie. Jena: Gustav Fischer Verlag.

Schnäufer, A. 1970: Frühgriechischer Totenglaube. Untersuchungen zum Totenglauben der mykenischen und homerischen Zeit. Dissertation Universität Tübingen.

Schrijver, P. 1991: The reflexes of the Proto-Indo-European laryngeals in Latin. Amsterdam–Atlanta: Rodopi.

Skardžius, Pr. 1996: Lietuvių kalbos žodžių daryba. In: ders, Rinktiniai raštai 1: 1–768 (unveränderter Nachdruck der Originalausgabe 1943). Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

Stankus, J. 1984: Kairenėlių plokštinis kapinynas. Lietuvos archeologija 3. Vilnius: Mokslas, 63–78.

Šaknys, Ž. B. 1996: Jaunimo brandos apeigos Lietuvoje. Vilnius: Pradai.

Šeškauskaitė, D. 2002: Apeigos karo sutartinėse. In: Nuo kulto iki simbolio (= Senovės baltų kultūra 6). Vilnius: KFMl, 226–246

Toporov, V. 2000: Baltų mitologijos ir ritualo tyrimai. Vilnius: Aidai.

Urbutis, V. 1972: La. spalgs reikšmės ir kilmė. Baltistica 8 (1): 57–61.

Vėlius, N. 1983: Senovės baltų pasaulėžiūra. Vilnius: Mintis.

Vėlius, N. 1996: Einführung in die Quellenkunde.. In: BRMS, 79–112.

Walde, A. 1910: Lateinisches etymologisches Wörterbuch. 2. Aufl. Heidelberg: Winter

Bernd Gliwa

Sargeliai

LT-60433 Žaiginys

[email protected]