ALBRECHT GREULE

Kutatási területek: (különösen a teolingvisztika és a vallásos ének), szöveggrammatika, névtan, történeti szintaxis.

A VALLÁSOS ÉNEK A TEOLINGVISZTIKA KUTATÁSI SPEKTRUMÁBAN

A vallásos ének a teolingvisztika kutatási spektrumában

M E G J E G Y Z É S

A teolingvisztika azt írja le, hogyan képesek az emberek nyelv segítségével kommunikálni az isteniről. A teolingvisztika egyik feladata a teolectális szövegek taxonómiájának felállítása. Ebben fontos szerepet töltenek be a fordításszövegek, például a Biblia fordításai, amelyeket a népnyelvű istentiszteleteken is használnak. Emellett a reformáció óta a német nyelvterület istentiszteletein jelentős szerepet játszanak a vallásos énekek. A teolingvisztika feladata az is, hogy az énekszövegeket nyelvi szempontból kritikusan elemezze az istentiszteleti felhasználhatóságuk tekintetében.

A B S Z T R A K T

A teolingvisztika azt írja le, hogyan képesek az emberek nyelv segítségével kommunikálni az isteniről. A teolingvisztika feladata a teolectális szövegek taxonómiájának megállapítása. Ebben fontos szerepet játszanak a fordításszövegek, például a Biblia fordításai, amelyeket a népnyelven tartott istentiszteleteken is használnak. Továbbá a reformáció óta a német nyelvterület istentiszteletein jelentős szerepet töltenek be az énekek. A teolingvisztika feladata az is, hogy az énekszövegeket nyelvi szempontból kritikusan elemezze az istentiszteleti felhasználhatóságuk tekintetében.

1. TEOLINGVISZTIKA

„Csak ne még egy kötőjeles nyelvészetet!” Jól értem ezt a teolingvisztika terminus ellen felhozott kifogást; magam is sokáig vívódtam, hogyan nevezzem meg

K U L C S S Z A V A K: teolingvisztika, vallási nyelv, szakrális nyelv, egyházi ének, nyelvkritika.

K E Y W O R D S: teolingvisztika, vallási nyelv, szakrális nyelv, himnusz, nyelvi kritika.

120

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

azt, ami a nyelvhasználatnak ezen a területén érdekel és lenyűgöz, jelölje. Kezdetben erre a „szakrális nyelv” terminust használtam; mások „a vallás nyelvéről” vagy „vallási nyelvről” beszélnek. A témák szinte áttekinthetetlen gazdagságára és arra a hatalmas kutatási potenciálra tekintettel, amely idővel különösen a germanisztikán kívül halmozódott fel, egyre világosabbá vált számomra, hogy a teolingvisztika terminus alkalmas a leginkább arra, hogy a nemzeti nyelvi és vallástudományi határokon túl is viszonylag pontosan megnevezze, miről van szó.

Honnan ered az érdeklődés a teolingvisztikai kérdésfeltevések iránt? Ha feltesszük a kérdést, mi a kultúrnyelv, láthatjuk, hogy azoknak a kritériumoknak a jegyzéke, amelyek alapján egy nyelvet kultúrnyelvnek nevezünk, nem lehet teljes annak a kritériumnak a felvétele nélkül, hogy megjelenik-e benne vallási jelleg vagy vallási regiszter, vagyis – más terminológiával élve – a „szakralitás” kritériuma nélkül (Greule 2004: 140f.). Aki áttekinti az európai kultúrnyelvek kialakulását és történetét (Janich, Greule 2002), megállapíthatja, hogy a Biblia „népnyelvre” fordítása – gyakran a reformáció következményeként – sok esetben a szabványos nyelv kialakulásának, sőt akár a népnyelv írásbelivé válásának döntő ösztönzője volt. Erre a német „egységes nyelv” a legjobb példa.

A variációs nyelvészet keretében megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a nyelvtörténeti tapasztalatok szerint minden olyan nyelvi közösségben, amely egy-egy történeti nyelv révén határozza meg önmagát, létezik egy kisebb vagy nagyobb mértékben kifejlett, egy vagy több vallás által meghatározott nyelvi domén. Ennek a változatok rendszerében megjelenő formáját „teolektusnak” nevezhetjük. Beszélt, énekelt és írott formában egyaránt megvalósulhat. Ha a vallást az emberek kötődéseként értem egy – rendszerint Isten-nek (görögül theós) nevezett – személyes-transzcendens lényhez, akkor a teolingvisztika az a tudomány, amely azokkal a nyelvi formákkal foglalkozik, amelyekben az emberek ezt a Theoszhoz fűződő kapcsolatot kifejezték és kifejezik.

A „teolingvisztika” terminust Jean-Pierre van Noppen vezette be a kutatásba: az 1970-es évek közepén használta először, későbbi munkáiban pedig egyre pontosabban határozta meg. Van Noppen 1995-ben így ír:

a teolingvisztika azt vizsgálja, hogyan használható az emberi diskurzus az isteni megnevezésére, továbbá azt, hogyan működik a nyelv „vallási” helyzetekben olyan módokon, amelyek nem feltétlenül felelnek meg a közvetlen, egyértelmű vonatkoztatás szűk normáinak, mégis olyan logikával működnek, amely ismert nyelvi folyamatokkal (metafora, beszédaktusok,...) írható körül.

A terminus tényleges elterjedéséhez és recepciójához David Crystal járult hozzá, aki 1987-ben a The Cambridge Encyclopedia of Language című művében („A nyelv cambridge-i enciklopédiája”; német

Straipsniai / Articles

121

A L B R E C H T G R E U L E

Ausgabe 1993): „Theolinguistik. Die Untersuchung der Sprache von Bibelgelehrten, Theologen und anderer mit Religionstheorie und –ausübung befasster Personen“. Nach wie vor stammen, wenn man das Internet zu Rate zieht, die meisten Belege für den Gebrauch dieses Terminus aus den englischsprachigen Quellen.

Ezen a ponton ki kell emelnünk Andreas Wagner programadó tanulmányát: Theolinguistik? – Theolinguistik! (Wagner 1999). A teolingvisztikai kutatás mellett szenvedélyesen érvelő írásában Wagner rámutat azokra az előnyökre, amelyek a nyelvészek és a teológusok együttműködéséből mindkét tudományág számára adódhatnak. Célirányosan számos kutatási hiányosságot tárgyal, és konkrét kutatási projekteket javasol.

A teolingvisztikai kutatás egyetlen vallást sem zár ki: sem az úgynevezett pogány (kereszténység előtti), sem a természeti vallásokat. A „teolingvisztika” terminus azonban éppen ebből a szempontból nem problémamentes. A Theos ugyanis személyes alakban megjelenő Istent (a monoteizmusban), illetve isteneket (a politeizmusban) jelöl; így a teolingvisztika – legalábbis, ha e szó etimológiájából indulunk ki – kizárná például azokat a vallásokat, amelyek a Mana nevű, a világot átható, nem személyes természetfeletti erőt, illetve energiát tisztelik. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy a teolingvisztika – leegyszerűsítve – a nyelvészet és a teológia határterületén helyezkedik el, ahogyan az etno-, pszicho- vagy szociolingvisztika is a nyelvészet, illetve az etnológia, pszichológia és szociológia határán mozog. A „teológia” terminusnak azonban nagyon markáns profilja van: a hellenisztikus (kultikus-mitikus) hagyományból ered, ám a 4. században bekerült a keresztény nyelvhasználatba. „Pogány” gyökereihez való visszanyúlása miatt még nyolc évszázadnak kellett eltelnie, mire a keresztény hagyomány hitkérdéseinek tudományos vizsgálatát jelölő átfogó terminussá válhatott; ma mégis éppen ebben a hagyományban gyökerezik a legerősebben. Kiélezve a megfogalmazást: a „teolingvisztika” meglehetősen Európa-, sőt Krisztus-központú lenne. Ezért hosszú távon sürgősen konszenzusos megoldásra van szükség, hogy ne keletkezhessen az a benyomás, mintha egyetlen hagyomány sajátítaná ki a vallási nyelvről szóló tudományos reflexió egészét – ez az ellenvetés egyre gyakrabban hangzik el az antropológia, az etnológia és részben a vallástudomány képviselői részéről.

E konszenzust előfeltételezve a teolingvisztikai kutatás egyetlen nyelvet és egyetlen vallást sem zárhat ki a vizsgálatból. „Nyelveken” nem csupán standard vagy írott nyelveket értünk; a vizsgálat tárgya alapvetően minden olyan emberi megnyilatkozás, amely teolektális kommunikációs helyzetet hoz létre, vagy ilyen helyzetből fakad. A teolingvisztika ráadásul nem korlátozódik a szinkróniára sem-

122

A c t a L i n g u i s t i c a L i t h u a n i c a L X I V – L X V

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

— történeti mélysége is van. Ahogyan a történeti mélységben is végezhető összehasonlítás, úgy a nyelvek közötti kontrasztív összehasonlítás éppúgy lehetséges, mint a vallások közötti. Ez utóbbin azt értem, hogy például – amint erre már sor került – összehasonlítják a zsidó imát a kereszténnyel. Ehhez a területhez tartozik a kanonikus szövegek népnyelvekre való lefordításának nagy problémája.

A teolektális kutatások a kijelölt, igen tág vizsgálati keretben a nyelvi rendszer valamennyi szintjén végezhetők: a fonetika (például a prédikáció retorikája, de az énekek is), a grafetika (például a tetragramma), a morfológia (például a szakralitást jelölő morfémák), a lexika, a szintaxis, a frazeológia, a szöveggrammatika (például az ima szöveggrammatikája) és a pragmatika szintjén. Nem szabad megfeledkezni a teonima kategóriájáról sem, amely Isten és az istenek neveivel és mellékneveivel foglalkozik. A vizsgálat kiterjedhet a teolektális szövegtípusokra is, noha még korántsem rendelkezünk a teolektális szövegosztályok valamennyire is kötelező érvényű taxonómiájával; ennek kidolgozása – vallásról vallásra és nyelvről nyelvre – a teolingvisztika egyik jövőbeli feladata.

Egy ilyen taxonómia összetettsége megfelel a „teolektus” terminus összetettségének, amelyet az én értelmezésemben a régebbi „vallási nyelv” terminussal lehet azonosítani. E komplexitásra tekintettel az alábbi, a teolektális szövegosztályok lehetséges kategóriáira vonatkozó megfontolások értelemszerűen hiányosak, és főként a keresztény vallás területén eddig szerzett tapasztalatokon alapulnak.

1. Viszonylag egyszerűen körülhatárolható a kanonikus szövegek kategóriája, amelybe például a Biblia és fordításai, a Tóra, a Korán és más, hasonlóan alapvető írások tartoznak.

2. Jóval heterogénebb a kultikus-rituális terület, amelyhez bármely nyelv minden olyan szövege és szövegpéldánya besorolható, amelyet istentiszteleten vagy áhítaton használnak. E szövegek spektruma egy katolikus istentisztelet esetében például a hieratikus nyelven megfogalmazott liturgia állandó részeitől a felolvasott kanonikus szövegeken és a sokféle nyelvváltozatot használó prédikáción át – továbbá a gyakran archaizmusokkal jellemzett egyházi énekeken keresztül – egészen a spontán könyörgésekig terjed (például gyermek-, ifjúsági vagy csoportos istentiszteleten), amelyeket egyre inkább vallási köznyelven fogalmaznak meg.

3. A következő terület az egyén személyes istentapasztalata, amely leginkább a magánimákban (amelyeket gyakran önállóan és spontán módon fogalmaznak meg), valamint az úgynevezett tanúságtételekben, de az Istennel szemben lázadó kijelentésekben is kifejeződik.

Straipsniai / Articles

123

ALBRECHT GREULE

4. Külön területet alkot a hivatalos nyelvhasználat, amennyiben egy vallás intézményesült.

5. A valláspedagógiai és a teológiai-tudományos terület nem választható el élesen egymástól; ez utóbbin a teolektus sajátos változatában beszélnek és írnak.

6. Végül a művészet területét is ki kell emelnünk, a vallásos költészet, illetve az olyan vallásos írásművek szövegeivel, amelyek ez esetben nem teológiai-tudományos vagy publicisztikai jellegűek. Mivel nem ritkán éppen a személyes istentapasztalat ihlet meg egy költőt vagy írót, az ilyen szövegek ölthetik akár ima vagy tanúságtétel formáját is.

7. Ha aztán a tömegtájékoztatási eszközök „vallásos” nyelvének vizsgálatára is vállalkozunk, további sajátosságokat, de az eddig említett területekkel számos átfedést is megállapíthatunk.

Ebből az összeállításból tehát kitűnik, hogy a teolektális szövegek taxonómiájára vonatkozó kérdés mindenekelőtt a kritériumok, illetve egy kritériumrendszer kérdése. A tágan értelmezett kommunikációs kontextus, a nyelvváltozat, a stílusszint, a funkció, az intencionalitás vagy a médium – mind szerepet játszanak itt (és bizonyára sok más változó is). Azt kell feltárni, hogy végül miként fest ez az összefüggésrendszer, és mit tesz valóban lehetővé.

2. A TEOLINGVISZTIKAI KUTATÁS A GYAKORLATBAN

A teolingvisztikai kutatás fejlődését saját tapasztalataim alapján írom le: egy germanisztikai nyelvész és filológus szemszögéből. E nézőpontból azonban arról kell beszámolnom, hogy a „vallásos” nyelvvel való foglalkozás a mai és a közelmúltbeli germanisztikai nyelvészetben meglehetősen háttérbe szorul – hogy ne mondjam, figyelmen kívül marad –, noha – amint fentebb utaltam rá – a „teoglosszia”, ahogyan az Istenhez vagy Istenről szólást is nevezhetjük, lényeges része egy nyelvi közösség nyelvi-kulturális szintje leírásának. E tekintetben szemléletváltás jelei mutatkoznak, mivel nemrég megjelent egy fontos tanulmánykötet, Sprache und Religion, amely összefoglalja a kutatás jelenlegi állását (Gerber, Hoberg 2009).

A germanisztikai kutatás egyik örökzöld témája Luther bibliafordításának nyelvezete, amelynek vizsgálata rendkívül fontos. E területen

124

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

Fokozatosan Martin Luther által írt dalszövegeket is bevontak (lásd alább a 4. fejezetet). E vizsgálatok teolingvisztikai szempontból fontos eredménye annak megállapítása, hogy a német népnyelv nemcsak a „negyedik szent nyelv” címet kapta meg, hanem az evangélikus istentisztelet nyelvévé is vált. Ezzel az evangélikus egyházak számára lekerült a napirendről az a probléma, amellyel a katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinatig küszködött: az, hogy a liturgiát idegen és holt nyelven kell ünnepelni.

Hogy a Biblia fordítása továbbra is milyen vonzerőt jelent a germanisták számára, és milyen feszültségeket rejt magában az interegyházi viszonyokra nézve, azt az „egységes fordítás” létrejötte körüli problémák mutatják. Az EKD sajtóközleménye még 2005-ben is drámai hangzású szavakkal jelent meg: „Az evangélikus részvétel az „egységes bibliafordításban” többé nem lehetséges.” Az egységes fordítás felülvizsgálatáról volt szó, a 2001-es, szigorú „Liturgiam authenticam” római instrukció hátterében.

A Liturgiam authenticam instrukció hiúsította meg a misekönyv átdolgozásának („Messbuch 2000”) kiterjedt nagyprojektjét. 1988-ban a „Német nyelvterület liturgikus bizottságainak nemzetközi munkaközössége” tanulmányi bizottságot hozott létre, amelynek végső soron az volt a feladata, hogy előkészítse az 1975-ös német misekönyv új kiadását, amelyet a II. Vatikáni Zsinat után állítottak össze. A bizottságban végzett munkámról több alkalommal is beszámoltam. A liturgikus szövegek ezreinek átdolgozása és újrafordítása, az AG3 hozzávetőleg 10 tagjának munkája végül – sajnos – a papírkosárba került.

A „Messbuch 2000” projekt keretében azonban a lengyel szakrális nyelv kutatásának helyzetét is megismertem. A német és a lengyel kutatás összehasonlítása rendkívül tanulságos. A két helyzet éles ellentétben áll egymással.

Először is, Lengyelországban a polonisták viszik előre a teolingvisztikai kutatást.

Másodszor, miután Lengyelországban a vallási nyelv kutatását a rendszerváltás előtt szinte teljesen megakadályozták, most annál dinamikusabban művelik. A vallási nyelv időközben a lengyel nyelvészet egyik legnépszerűbb kutatási tárgyává vált. Számos kisebb és nagyobb tanulmány született egyes vallási szövegtípusokról (ima, prédikáció, egyházi ének, bibliafordítások); számos fontos elméleti és gyakorlati szempontot vizsgálnak szinkrón és diakrón megközelítésben egyaránt; és bár több terület kutatása még csak kezdeti stádiumban van, rendelkezésre állnak a szükséges kapacitások, és adottak a kedvező feltételek a további fejlődéshez. Harmadszor, Lengyelországban rendszeresen tartanak nagyszabású interdiszciplináris konferenciákat a vallási nyelvről-

Straipsniai / Articles

125

ALBRECHT GREULE

ról. Némelyikük a legkülönfélébb teolingvisztikai kérdések fórumának tekinti magát, mások a vallási nyelv egy-egy megjelenési formáját vagy aspektusát állítják előtérbe, például a hitoktatás nyelvét, a vallási nyelvet a médiában, illetve egyes teolektális szövegtípusok funkcióit. Negyedszer, a vallási nyelvvel kapcsolatos tudományos törekvések Lengyelországban időközben intézményesültek is. A Lengyel Tudományos Akadémia Elnöksége mellett működő Lengyel Nyelvi Tanácsban létrejött a Vallási Nyelv Bizottsága, amely interdiszciplináris és ökumenikus összetételű. A bizottság célzottan foglalkozik a témába vágó projektekkel, kutatási eredményeit pedig közzéteszik. Részletes bemutatást lásd Greule, Kucharska-Dreiß, Makuchowska 2005.

A németországi kutatási helyzettel való összehasonlításból és a lengyel teolingvistákkal folytatott együttműködésből született az az elképzelés, hogy a teolingvisztikai kutatás nemzetközi keretet kapjon. A Nemzetközi Munkaközösség, amely 2006-ban először Wrocławban, majd ezt követően évente Bochumban, Kouvolában, Jenában, Freiburgban és Prágában ülésezett, feladatának tekinti, hogy előmozdítsa a vallási nyelv sokféle európai megnyilvánulásának kutatását. A konferenciák eredményeit a Theolinguistica című könyvsorozatban teszik közzé.

3. A THEOLINGVISZTIKA KÖZÉPPONTJÁBAN: A LITURGIA NYELVE

A liturgia általában az Isten tiszteletére és a közös hit megerősítésére szolgáló vallási rítusokat jelenti. Teljes egészében nyelvileg valósul meg. Ezért elengedhetetlen a liturgia nyelvének alapos vizsgálata, és éppen a nyelvtudományi nézőpont lehet ebben igen tanulságos és gyümölcsöző.

Míg a reformátori egyházakban a német nyelv az istentisztelet nyelveként hosszú hagyományra tekinthet vissza, addig a római katolikus egyházban a latin, egy „holt” nyelv maradt az istentisztelet nyelve. A liturgiában használt szövegek, nyelvi stílusuk és osztályozásuk kérdése érthető módon nem volt tárgya a germanisztikának, vagyis egy „élő” önálló nyelv, annak története és nyelvi kultúrája tudományának. A jelentős változást a II. Vatikáni Zsinat (1962–1965) hozta el, amely elismerte, hogy a népnyelv liturgiában való használata a nép számára nem ritkán igen hasznos.

A liturgikus szöveg- és beszédműfajok tanának nyelvtudományi előfeltételei közé tartozik, mindenekelőtt a katolikus istentisztelet vonatkozásában,

126

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

a következő alapvető kategóriák ismerete: (1) az istentisztelet ritualitása, (2) az istentisztelet kommunikatív struktúrája, (3) a nyelv megjelenési formái az istentiszteleten.

Az istentiszteleten előforduló nyelv megjelenési formái között a következőket különböztetjük meg: (1) többnyelvűség, (2) szövegszerűség, (3) beszélt nyelv, (4) írott nyelv, (5) énekelt nyelv. Az énekelt nyelvhez tartoznak a liturgiatudósok számára fontos kantilláció mellett az egyházi énekek himnológusok és nyelvtudósok számára érdekes szövegei is.

A mainzi egyetemen 1991-ben létrehozott Gesangbuchforschung Interdiszciplináris Munkacsoport és az ezt követően ugyanott felállított énekeskönyv-archívum révén az egyházi ének és az egyházi ének nyelvének kutatása Németországban nemcsak otthonra lelt, hanem innen jelentős kutatási ösztönzések is kiindulnak. Azt állíthatjuk, hogy a Geistliches Lied und Kirchenlied interdisziplinär doktori program (1996–2005) létrehozásával Mainz a németországi himnológiai kutatás központjává vált. Bár ebből nem születtek kifejezetten nyelvtudományi monográfiák a német egyházi ének nyelvéről, a nyelvtudomány mégis meghallgatásra talál, és ismereteivel hozzájárul a téma feltárásához, amint azt például a Geistliches Wunderhorn című alapmű (Becker 2001) is mutatja. Hasonlóképpen nyelvtudósok is részt vesznek a „Gotteslob” felülvizsgálatában. Itt elsősorban nyelvi kritikára, különösen pedig az új geistliches Lied nyelvtudományi megalapozottságú bírálatára van szükség.

4. A SZELLEMI ÉNEK – RÉGI ÉS ÚJ

4.1. Történet

A következő áttekintés tárgyát a szakrális énekek szövegei képezik, amelyeket egyházi énekeknek is neveznek, és amelyek 1450 és 1550 között (először) maradtak fenn. A legrégebbi német nyelvű egyházi éneknek – ha az ófelnémet Petrusliedet nem vesszük figyelembe – a „Christ ist erstanden” című éneket tartják. Nem csupán az incipit, hanem az eredetileg egystrofás, négysoros ének teljes szövege és a neumák teljes lejegyzése is először egy 14. századi klosterneuburgi kéziratban található meg (fakszimile Becker 2001: 29). Annak legkorábbi bizonyítéka, hogy a nép („populus”) énekelte a „Christ ist erstanden” című éneket, és hogy hol énekelte, a 12. század közepe táján készült salzburgi Liber Ordinariusban található: húsvétvasárnap a matutinum (éjszakai istentisztelet) végébe egy „húsvéti játékot” illesztettek be, amelynek során a „szent sírhoz” vonultak; ennek során a csúcspont a feltámadás meghirdetése volt a klérus és a nép számára.

Straipsniai / Articles

127

ALBRECHT GREULE

A közösség feltámadás hírére adott válasza a „Christ ist erstanden” című ének volt. „A közösségi éneklés itt a liturgia szerves része: hivatalosan szabályozott, tudatosan megtervezett és annak menetébe szervesen beillesztett elem, korántsem olyan nem hivatalos »hozzáadás«, amelyet tetszés szerint el lehetne hagyni” (Praßl 2000: 36).

Paul Gössel plébános az általa 1419–1437 között, tehát a reformáció előtti időszakban írt plébániakönyvben (92v. lap) közli a Gebenbach közösségével – Amberg közelében –, hogy az egyházi év egyes időszakaiban mely énekeket énekelték, illetve kellett énekelniük a híveknek a misén: Gyertyaszentelőtől virágvasárnapig Nu bitte wir den heilig(e)n geist, ferner Sancta maria muter reyne meid / alle vnß(er) not die sey dir geklaid, továbbá des helf uns sancta maria; húsvéttól pünkösdig Crist ist erstanden és Also her ist dieser tag / das den nyemend mit lobe erfüllen mag;; karácsonykor pedig: uns ist geborn ein kind (Greule 1998: 386).

Martin Luther 1523-ban kezdett német nyelvű szakrális énekeket írni és komponálni. Az istentisztelet átalakítására vonatkozó elképzeléseiben azt kívánta, hogy minél több német nyelvű ének legyen, amelyeket a nép az istentiszteleten énekelhet. Genfben Kálvin 1542-ben egy zsoltárénekkel (a prédikáció előtt és után) vezette be az egyházi éneklést, és gondoskodott arról, hogy 1562-re elkészüljön egy teljes zsoltároskönyv.

A „nép” által emlékezetből énekelt egyházi énekek olyan nyelvemlékek, amelyek kommunikációs hatóköre széles elterjedtségüknek és népszerűségüknek köszönhetően átlépi a nyelvjárási és felekezeti határokat. Ezért a 16. századtól kezdve nagy valószínűséggel hozzájárultak a nyelvi kiegyenlítődéshez és az újfelnémet írott nyelv kialakulásához is. E téren azonban még jelentős kutatási feladatok várnak elvégzésre.

4.2. Hagyományozódás

„Az egyházi ének és az énekeskönyv a 16. században virágkorát éli. Sok minden, ami már a középkorban kibontakozott, a reformáció révén ismét virágzásnak indult. A népnyelvű egyházi éneklés élénk kibontakozásának és az abból kinövő énekeskönyveknek technikai feltétele is volt: a könyvnyomtatás feltalálása 1492-ben, valamint a mozgatható betűkkel történő kottanyomtatás feltalálása 1520 körül” (Möller 2000: 69).

A szövegek különféle módokon maradtak fenn: a legkorábbiak kéziratban; a későbbiek nyomtatásban. Kéziratos és nyomtatott énekszövegek egyaránt előfordulnak elszórtan; többnyire azonban

128

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

de vagy más dalszövegekkel (dalfüzetekben, daloskönyvekben, énekeskönyvekben), vagy más műfajú szövegekkel együtt hagyományozódtak ránk. A Luther által kezdetben saját kezűleg, majd munkatársaival közösen létrehozott dalokat röplapokon terjesztették; azokat a népnek istentiszteleten, otthon, de az utcán is énekelnie kellett. Hamarosan azonban szükségessé vált az egyes röplapok dalfüzetekbe gyűjtése. Az Achtliederbuch (1523/1524) indította el a kottás protestáns énekeskönyvek sorát. A katolikus oldalon Michael Vehe (1637) és Johann Leisentritt (1567) állított össze énekeskönyveket (Möller 2000: 69). Az énekeskönyv fogalma, amely csak a 18. század közepén honosodott meg, általában az istentiszteleti használatra szánt gyülekezeti énekek gyűjteményét jelenti. A dallamok feltüntetése a dalszövegek mellett nem volt magától értetődő. Az énekeskönyvekben a dalszövegek mellett előszavak, útmutatások, imádságok és mutatók is találhatók.

4.3. Nyelvi elemzés

A következő fejtegetésekben példaként a Jézus keresztfán mondott hét szavának dalformában készült német átköltéseit vizsgálom. Kéziratos, illetve nyomtatott dalszövegekről van szó (jelzetek: H, P, L, W), amelyek a 15. század közepétől a 16. század közepéig terjedő időszakból származnak, és rendre a következő bibliai helyeket parafrazeálják: Lk 23,34; Lk 23,43; Jn 19,25; Mt 27,46; Jn 19,28; Jn 19,30; Lk 23,4. Az elemzés céljából a szóban forgó Jézus-mondásokat kiemeltem az egyes versszakok szövegkörnyezetéből (Greule 2009: 774f.).

4.3.1. Helyesírás/kiejtés, rímstruktúrák. A (eredetileg) kéziratos formában fennmaradt dalszövegekből következtetni lehet az írásnyelvi dialektusra. Így például a H szöveg különféle grafémái, különösen azonban a Nymbar (= nim war) és a fürbar (= für war) írásmódok alapján bajor nyelvjárásúnak sorolható be. Ez nem állapítható meg ugyanilyen biztonsággal az L szövegről, amelyet Bajorországban nyomtattak. Már a nagyon korán fennmaradt szövegek esetében is számolnunk kell vegyes írásnyelvi dialektussal a rendelkezésünkre álló legkorábbi változatban. Ezt például az „Es kommt ein Schiff geladen” (1450) című dal legrégebbi változatánál is kimutatták (Bekker 2001: 61-63).

Az e-apokopé mind a négy hét szó szövegében megtalálható, de alkalmazása nem következetes; ez a versmérték és a rím követelményeivel is összefügg (H: ich..sag, im paradeys, hend; P: paradeysz, de: yn deyne hende; L: ich beger, sag ich; de: im Paradeyse, in deine hennde; W: paradies, viszont következetesen heut).

Straipsniai / Articles

129

ALBRECHT GREULE

A latin (in) paradiso jövevényszón szemléltethető, hol tartott (illetve végbement-e) a középfelnémet hosszú /i, u, ü/ diftongizációja 1500 körül. H: paradeys, P: paradeysz, L: Paradeyse (W esetében viszont paradies); ugyanez figyelhető meg a weib/weyb, mein/meyn, dein/deyn, sein/seyn, pey/bey, Hewt/heuth/ heut. alakoknál is.

A rímekből olykor következtetni lehet a kiejtésre. Így W-ben a <got> a <hat> szóval rímel (= kerekített /a/). A H-ben a <mein> szóval rímelő <thain> írásmód (a thuoen helyett) hiperkorrekt írásmód; közvetett módon a /uo/ > /oa/ hangváltozáshoz próbál igazodni az orrhang előtt.

4.3.2. Szövegkohézió. A szövegkohézió a mondatokon túlmutató szöveg szerkezeti összefüggéseit ragadja meg. Az egyházi ének makrostrukturális egysége a versszak. A kohézió megteremtésére alapvetően a visszatérés (egy nyelvi elem vagy nyelvi struktúra ismétlése, különösen a referencia-visszatérés = koreferencia és a jegyek visszatérése = izotópia), valamint a kapcsolás eszközei szolgálnak.

A több versszakos dalszövegeknél tanulságos feltárni az egyes versszakok (az összszöveg részegységei) közötti kohéziót. A háromversszakos Luther-ének, a „Mytten wir ym leben synd” esetében a versszakok kohézióját lényegében a szerkezeti ismétlődés teremti meg (Becker 2001: 87). A ritmus és a rímképlet által meghatározott versszakazonosság mellett a szintaktikai szerkezetek ismétlődését kifejezések ismétlődése is erősíti: az 1–2. sor egy mondatot alkot, amelyet minden alkalommal a Mitten yn elöljárószó vezet be. A 3–4. sor kérdő mondatot alkot, amely egy w-kérdőszóval kezdődik. Az 5. sor a 3. sorban feltett kérdésre adott válasz, szinte azonos lexikai ismétléssel: du/dir – herr alleyn. A 8–11. sor (Trishagion) minden versszakban azonos. A 12–13. sor a következő mintájú mondatot alkotja: las/laß uns/unns nicht + főnévi igenév + a főnévi igenévtől függő elöljárós szerkezet (13. sor).

4.3.3. Szintaxis. A hét szó szövegei túlnyomórészt egyszerű mondatokat tartalmaznak: Es ist nun alles das vollbracht (H), du wirst heut sein bey mir im Paradeyse (L), o vater, jch befehl dir nu meinen geist (W). A hét szó közül az első a bibliai latinban is összetett mondatot kíván: Vergib jn (...) / wan sie nit wissen, was sie thain (H); Vergib jn das sy wissendt nit / was sie an mir verbringen (a kauzális kötőszó hiányzik, L); vergie b aus güttikeit / was disz volck thut aus unwissenheyt (W).

Michael Weiße Gesangbuch der Böhmischen Brüder című énekeskönyve (W) alapján arra a következtetésre jutunk, hogy Weiße számos kifejezése állandósult szókapcsolattá vált, és újra meg újra visszatér. Olyan szókapcsolatokról van szó, mint a hertz̄ens-ből

130

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

grund, enge pforte, im höchsten thron. A többi, H, P és L jelű, díszítő attribúciót nem ismerő Hét szó-szövegtől eltérően Michael Weiße szabad szövegalkotása Jézus szavainak szókapcsolatokkal való kibővítésében is megmutatkozik.

L-ben feltűnik az adverbiális genitivus kétszeri használata: Johannes sol dein warten; der (=Maria) solt du (=Johannes) fleissig pflegen. A latinban az első (non enim sciunt) és a negyedik (utquid dereliquisti me) Hét szóban jelölt oksági viszony különféleképpen jelenik meg: 1. enim: alárendelő kötőszóval: wan (H), wor (P); elöljárós szerkezettel: unwissenheyt (W); L-ben pedig egyáltalán nem; 2. utquid: wie (H, L), wy (P), warumb (W).

4.3.4. Lexik. A Hét szó-szövegek bibliai szókincse (beleértve a paradeys jövevényszót is), amelyek szerzői feltehetően bibliafordításokra támaszkodtak, nem meglepő. Csak W fogalmaz szabadabban a bibliai mintához képest. W a lustig melléknevet „gyönyörűséges” jelentésben, a paradies jelzőjeként használja, ezzel azt bizonyítva, hogy a jelentésváltozás a mai felnémet jelentésre még nem ment végbe. W P-hez hasonlóan a weibesbild szót használja (lat. mulier), Máriára utalva a kereszt alatt; ez szintén azt bizonyítja, hogy e kifejezés mai pejoratív konnotációja, amely a középfelnémet korig nyúlik vissza, akkor még nem létezett. Jézus szavainak beillesztése a környező énekszövegbe kizárólag nyelvileg, beszédbevezető igékkel történik. E téren változatos sokféleség tapasztalható, amely abból ered, hogy a beszédbevezetések részben érzelmi színezetet kaptak: sprach, schray die wart, mit lauten schreÿen (H); sprach, we claget, ruft, bekannt, vorhieß (P); sprach, sagt, ruefft pierleych, redt, Hub ann (L); sprach, verhiesch, rieff laut (W).

A Hét szó-szövegek stilizált beszélt nyelvet kínálnak Jézus szavain keresztül. Érdekes módon ennek megfelelően különböző társalgási partikulákat is tartalmaznak: P-ben ezek hiányoznak, L-ben (Fürwar) és W-ben (gewies) csak egy fordul elő, H-ban viszont az állítás nyomatékosítására többször is használják őket (gewiss, fürbar, warlich, doch).

4.3.5. Morphologie. A Hét szó-szövegekben a következő igealakok adatolhatók. Egyes szám első személy, jelen idő: ich..sag, enpfilch ich (H); <ich> befil (P); ich beger, sag ich, ich..empfilch (L); ich befehl (W) – egyes szám második személy, jelen idő: wirstu, hast dw (H), du wirst, solst han (P); du wirst, solt du, hast du (L); du solt, verlestu (W) – egyes szám harmadik személy: ist, mich türstet (H); ist, mich dursth (P); ist, sol, mich dürst (L); thut, ist, sol, mich dürstett, auswey st (W) – többes szám harmadik személy: sie.. wissen (H); sie wizzen, thun (P); sy wissent, sie verbringen (L). – Egyes számú felszólító mód: Vergib, Nymbar (H); vorgib, ny(m) war (P); thu(o)e, Vergib, nym(m) war, sich an (L); vergie b, sih (W).

Straipsniai / Articles

131

ALBRECHT GREULE

A Hét szó-szövegek a W kivételével nem mutatnak sajátosságokat a szóalkotás terén, ami a bibliai nyelvtől való függőségükkel magyarázható. Egyedül Weiße alkotott két (újszerűnek ható) elvont főnevet a -keit (güttikeit) és a -heit (unwissenheyt) képzővel. Említést érdemel a weybsbildt (P) és a weibesbild (W) egymás mellé helyezése.

5. ZÁRÓ GONDOLATOK

A Theolinguistikára háruló sokrétű feladatokat nem tudom mind összefoglalni. A germanistáknak azonban kétségtelenül van mondanivalójuk a vallási nyelvhasználat bírálatáról is. Ezt néhány mondatban az új egyházi ének problémáján keresztül szeretném szemléltetni.

Miután három új egyházi éneket nyelvészeti vizsgálatnak vetettünk alá, tanítványom, Martina Meyer a következőképpen foglalta össze a tanulságokat: „Az új egyházi énekek (...) olyan énekdarabok, amelyek el akarnak különülni azoktól az egyházi énekektől, amelyeket ’réginek’ és ’hagyományosnak’ tartanak.” (Greule, Meyer 2006: 75). Amikor valami új jelenik meg, általában az a benyomás támad, hogy az különösen alkalmas a fiatalabbak számára, illetve rájuk jellemző. Ezért felmerül a kérdés, hogy az új egyházi énekek szövegeit sajátos ifjúsági nyelven kellene-e megírni. Abból kiindulva, hogy egységes ifjúsági nyelv nem létezhet, arra jutunk, hogy az új egyházi énekek szövegeiben nem volna szabad ifjúsági nyelvet, vagy annak vélt nyelvi formákat használni. A vizsgált három szöveg közül kettőben valóban kerülik az ifjúsági nyelvi kifejezéseket. A harmadik esetben, amikor a dalszövegíró a „Ha a pusztában nem volna a csipkebokor” cím alatt olyan fordulatokkal próbálkozott, mint a „Mikro-, Makro-, Mega-Psycho”, a lesújtó ítélet ez: jobb lett volna, ha nem teszi.

IRODALOM

Becker Hansjakob u. a. 2001: Geistliches Wunderhorn. Große deutsche Kirchenlieder. München: C. H. Beck Verlag.

Crystal David 1993: Die Cambridge-Enzyklopädie der Sprache. Frankfurt/M., New York: Campus, 412.

Gerber Uwe, Hoberg Rudolf (Hrsg.) 2009: Sprache und Religion. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft.

132

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV

Das geistliche Lied im Forschungsspektrum der Theolinguistik

Greule Albrecht 1998: Frühneuhochdeutsch in der Oberpfalz. Die Sprache des Gebenbacher Pfarrbuchs 1418–1437. – Deutsche Grammatik – Thema in Variationen. Festschrift für Hans-Werner Eroms zum 60. Geburtstag, hrsg. von Karin Donhauser, Ludwig M. Eichginger. Heidelberg: C. Winter, 381–388.

Greule Albrecht 2004: Über die Anfänge deutscher Sprachkultur und Sprachkultivierung. – Entstehung des Deutschen. Festschrift für Heinrich Tiefenbach, hrsg. von A. Greule, E. Meineke, Ch. Thim-Mabrey. Heidelberg: Universitätsverlag Winter GmbH, 133–142.

Greule Albrecht 2009: Geistliche Lieder / Kirchenlieder. – Literarische und religiöse Testsorten und Textallianzen um 1500, hrsg. von Alexander Schwarz, Franz Simmler, Claudia Wich-Reif. Berlin: Weidler Buchverlag, 773–780.

Greule Albrecht, Kucharska-Dreiß Elżbieta 2011: Theolinguistik: Gegenstand – Terminologie – Terminologie – Methoden. – Theolinguistik: Bestandsaufnahme – Tendenzen – Impulse, hrsg. von Albrecht Greule und Elżbieta Kucharska-Dreiß. Insingen: Verlag Bauer & Raspe, 11–18.

Greule Albrecht, Kucharska-Dreiß Elżbieta, Makuchowska Marzena 2005: Neuere Forschungen zur Sakralsprache im deutsch-polnischen Vergleich. Erträge – Tendenzen – Aufgaben. – Heiliger Dienst 2005, Heft 2, 73–91.

Greule Albrecht, Meyer Martina 2006: „Ich geh durch Ödland“. Neue Geistliche Lieder unter der Lupe der Sprachwissenschaft. – Auf der Suche nach dem neuen geistlichen Lied, hrsg. von Siri Fuhrmann, Annette Albert-Zerlik. Tübingen: Francke-Verlag, 2006, 63–77.

Janich Nina, Greule Albrecht (Hrsg.) 2002: Sprachkulturen in Europa. Ein internationales Handbuch. Tübingen: Gunter Narr Verlag.

Möller Christian 2000: Das 16. Jahrhundert. – Kirchenlied und Gesangbuch. Quellen zu ihrer Geschichte. Ein hymnologisches Arbeitsbuch, hrsg. von Christian Möller. Tübingen: Francke, 69–127.

Noppen Jean-Pierre van 1995: Methodist Discourse and Industrial Work Ethic. A Critical Theolinguistic Approach. – Belgisch tijdschrift voor filologie en geschiedenis 73, Afl. 3: Moderne talen letterkunde, 693–714.

Praßl Franz Karl 2000: Das Mittelalter. – Kirchenlied und Gesangbuch. Quellen zu ihrer Geschichte. Ein hymnologisches Arbeitsbuch, hrsg. von Christian Möller. Tübingen: Francke, 29–68.

Wagner Andreas 1999: Theolinguistik? – Theolinguistik! – Internationale Tendenzen der Syntax, Semantik und Pragmatik. Akten des 32. Linguistischen Kolloquiums in Kassel 1997 (Linguistik International 1), hrsg. von Hans Otto Spillmann, Warnke Ingo. Frankfurt/M. u. a.: Peter Lang, 507–512.

Straipsniai / Articles

133

ALBRECHT GREULE

A vallásos ének a teolingvisztikai kutatások spektrumában

ÖSSZEFOGLALÁS

A cikk azt a teolingvisztikai problémakört tárgyalja, amely az utóbbi időben Németországban és Lengyelországban különösen nagy figyelmet kapott: a szakrális szövegek (különböző keresztény felekezetek szövegei) kulturális szempontú fordítását, értelmezését és adaptálását. Röviden áttekinti e nyelvészeti irányzat úttörőinek, Jean-Pierre van Noppennek, David Crystalnak és Andreas Wagnernek a munkáiról szóló bibliográfiát, valamint fő kutatási alapelveiket, amelyek a normatív szakrális szféra fogalmainak meghatározását, illetve integrálását célozzák anélkül, hogy megsértenék az adott nyelv szabályait és a teológiai dogmatika alapelveit.

A Vulgata „Vetus Itala” részének német fordítási sajátosságait elemezve kiemeli a teolektus (azaz egy különálló társadalmi csoport vagy annak tagja által használt, a szakrális szféra terminusaiban és fogalmaiban gazdag nyelvhasználat) és a köznyelv interferenciaviszonyának feltárását; vagyis azonosítja a fordító és a társadalmi környezet determináló hatásának szükségességét, amely gyakran prediszponáló tényezőként értékelhető az adaptálandó szöveg formai (illetve nyelvi) és kulturális (illetve a tényszerű valóságra vonatkozó) különbségeinek meghatározásakor.

Hangsúlyozza, hogy a szinkrón és diakrón elemzési módszerek konvergenciájára épülő teolingvisztikai kutatási módszer különösen hasznos a fordítandó szöveg ideolektális fogalmainak tényleges jelentését feltáró vizsgálatban, ezért a nyelvi rendszer és a tényszerű anyag szempontjából egyaránt integratívnak tekinthető.

A vizsgált tárgy, a Szentírás rendkívül összetett szerkezete és a különböző korszakokból származó fordításváltozatok nagy száma miatt a teolingvisztikai kutatási módszert a taxonómia alapelvei szerint alkalmazzák.

A cikk főként a vallásos énekek latinról németre fordításának és értelmezésének problémáira összpontosít; tárgyalja a kéziratos és nyomtatott szövegek előkészítésének szempontjait, megnevezi a vizsgált tárgy nyelvészeti kutatásának különféle részleteit, és a nyelvészet különböző ágainak (fonetika), valamint a grammatika (morfológia, szintaxis) elemzési eredményeivel szemlélteti azokat.

Beérkezett: 2011. október 11.

PROF. DR. ALBRECHT GREULE

Hangstraße 30, D-93173 Wenzenbach-Grünthal, Deutschland

[email protected]

134

Acta Linguistica Lithuanica LXIV–LXV