SOCIALINĖS LINGVISTIKOS PROBLEMOS

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XIX (1979)

Pranas KNIŪKŠTA

A KODIFIKÁCIÓ LINGVISZTIKAI ÉS TÁRSADALMI VISZONYA A NORMÁHOZ

A nyelvi norma a nyelvhasználat egyik legfontosabb problémája és alkotóeleme. A norma értelmezése az irodalmi nyelv és a nyelvi kultúra elméletével együtt alakult és változott, és kölcsönösen összefügg vele. A nyelvi kultúra elméleti koncepciójából következik a normához való viszonyulás, a norma értelmezése pedig maga is hatással van a nyelvi kultúra egész elméletére és gyakorlatára.

A nyelvi norma kifejezést két értelemben használják.

A mindennapi nyelvhasználatban és a nyelvhasználatról szóló szakirodalomban normának nevezik azokat a megfogalmazott, rendszerint írásban rögzített szabályokat, előírásokat és példákat, amelyeket be kell tartani, vagy azokat a konkrét nyelvi tényeket, amelyeket szabad használni. Az így értelmezett norma tudatosan alakított és szabályozott nyelvi jelenség, amely szubjektív társadalmi jellegű.

Az elméleti szakirodalomban a norma kifejezést tágabb értelemben használják, mégpedig a nyelvben ténylegesen meghonosodott törvények és jelenségek megnevezésére: „rendszeresen használt grammatikai és lexikai eszközök” [Арпапек Б., 1967, 339]. A prágai nyelvészeti kör óta különbséget tesznek a tényleges nyelvhasználat – amelyet normának nevezünk – és a használat rögzítése, jóváhagyása, illetve szabályozása között, amelyet kodifikációnak neveztek el. Az így értelmezett normába nem tartoznak bele azok a szubjektív társadalmi mozzanatok, amelyeket az első esetben láttunk. Ezeket a kodifikáció körébe utalják.

A cseh nyelvészek a nyelvi normát szociolingvisztikai jelenségnek tekintették és ekként vizsgálták. Ez a szemlélet a szovjet nyelvtudományban is általánosan elfogadottá vált. A norma nyelvészeti és társadalmi megközelítése a nyelv megfelelő – strukturális és funkcionális – megközelítéséből ered: a nyelvészeti abból, hogy a prágai nyelvészeti kör Téziseinek szavaival „a nyelv a kifejezőeszközök rendszere”, a strukturális pedig abból, hogy ez a rendszer „bizonyos cél elérését szolgálja” [Тезисы, 1967, 17]. A norma társadalmi jellegét közvetlenül mutatja, hogy az adott nyelvet beszélő közösség számára közös, hogy a társadalmi feltételekkel együtt változik, végül pedig az, hogy a nyelvi rendszertől eltérő elemeket is tartalmaz.

A norma értelmezése szempontjából fontos a cseh nyelvészek egy másik alapelve is: a nyelvhasználat és az irodalmi nyelv világos megkülönböztetése. Ezt az alapelvet a litván nyelvre alkalmazva megkülönböztetjük a népi beszélt nyelv és az irodalmi nyelv normáit. Társadalmi és nyelvészeti alapjaik némileg eltérnek. A népnyelvi norma teljes mértékben a nyelvhasználaton alapul. A nyelvhasználat az irodalmi nyelv normáinak is alapja, de azokat a nyelvelmélet, valamint a társadalom nyelvészeti és egyéb erőfeszítései is befolyásolják. Ide tartozik a kodifikáció, az e kodifikáció megvalósítására irányuló erőfeszítés, amelyet normalizációnak nevezhetünk [Шиккевич В. А., 1970, 13], továbbá az egyes normák sorsát meghatározó különféle külső okok.

Az irodalmi nyelv normáit használói tudatosabban érzékelik, kötelezőbbnek tekintik, és stabilabbak a beszélt nyelv normáinál, mert csak stabil normákkal rendelkező irodalmi nyelv töltheti be funkcióit: egyrészt az egész társadalom, másrészt a pontos és megbízható kommunikáció eszköze lehet.

Az irodalmi nyelv normalizálásában és a nyelvi kultúra ápolásában végzett sikeres munkához meg kell értenünk, hogyan és miből tevődik össze az irodalmi nyelv normáinak mechaniz-

85

mi az, és milyen okokból kerül ide a használatból, mit határoznak meg, vagy mit határozhatnak meg a nyelvészeti vagy más társadalmi törekvések.

A litván nyelvművelés átfogó elmélete még nem született meg, általános alapelveit azonban már véglegesítik. Ezeket P. Jonikas (1937, 529–544), J. Palionis (1961, 5–21), K. Ulvydas (1965, 3–8; 1967, 36–67), A. Pupkis (1970, 65–67; 1972, 5–11; 1977, 23–29), A. Girdenis (1970, 65–67; 1977, 23–29), A. Pitročkinas (1970, 5–11), V. Labutis (1970, 12–18; 1972, 12–16), A. Paulauskienė (1972, 16–26) és más nyelvészek tanulmányai fejtették ki. Ezeket az elveket ismerteti ez a tanulmány is. Nyelvművelési elméletünk főként a Prágai Nyelvészeti Kör eszméire és a szovjet orosz nyelvészek elméleti munkáira támaszkodva formálódik.

A mai litván irodalmi nyelv két forrását általánosan elismerik: az élő népnyelvet (a nyelvjárásokat) és magát az irodalmi nyelv használatát, bár a kettő viszonyáról eltérő vélemények vannak. Kétségtelen, hogy az irodalmi nyelv használatának mint a norma forrásának jelentősége fokozatosan növekszik, ez azonban nem jogosít fel arra, hogy a cseh nyelvészek gondolatait követve abszolutizáljuk az írott nyelv jelentőségét. Irodalmi nyelvünk sokkal szorosabban kapcsolódik a népnyelvhez, és szókészletét még bőségesen abból gyarapítja.

Azok a normák, amelyeket az irodalmi nyelv számára a használatból vesznek át és kodifikálnak, társadalmi és nyelvi okokkal együtt kerülnek oda; ezek az okok tették lehetővé kialakulásukat és meghonosodásukat. A nyelvi normalizáció szempontjából nem kialakulásuk okai a fontosabbak, hanem az, hogy mely jelenségek és miért válnak vagy válhatnak az irodalmi nyelv normájává, és melyek előtt zárul el az oda vezető út.

A litván nyelvészek különféle kritériumokat fogalmaztak meg, amelyek alapján kodifikációs szempontból értékelik a létező vagy létrehozott nyelvi jelenségeket. Leggyakrabban a hagyományos tisztasági, helyességi és világossági kritériumokat említik. Szó esik továbbá a pontosságról, a logikusságról, az esztétikusságról, a használat gyakoriságáról és a tipikusságról. Ezek közül nyelvészeti kritérium a helyesség és a tipikusság, társadalmi pedig a használat gyakorisága és az esztétikusság. A tisztaság egyértelműen vegyes jellegű, a többit is nehéz valamelyik csoportba sorolni.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban említik és hangsúlyozzák a célszerűség és a rendszerszerűség kritériumát is.

A célszerűség kritériuma a nyelvi jelenségek annak alapján történő értékelését jelenti, hogy mennyire töltik be céljaikat és funkcióikat. Eszerint ha egy nyelvi jelenség ellátja a feladatát, jó; ha nem, rossz. A célszerűség kritériuma a nyelv társadalmi természetéből ered, és a nyelvi normákat csak külső szempontból értékeli. A normák belső sajátosságairól semmit sem mond; vele nem vizsgálhatjuk a már meglévő, még kevésbé a kialakulóban lévő nyelvi jelenségek nyelvészeti értékét, ezért nem tekinthetjük „az irodalmi nyelv kodifikációja egyetlen reális alapjának” [Гирдянис А., Пупкис А., 1977, 23]. Mellette más – nyelvi – kritériumokra is szükség van.

Az egyik leginkább nyelvi jellegű kritérium éppen a rendszerszerűség. Elég közel áll a helyességhez, csakhogy a helyességet inkább az egyes nyelvi törvényeknek vagy kodifikált szabályoknak való megfelelésként értjük, a rendszerszerűséget pedig a nyelvi rendszernek való megfelelésként. A nyelv rendszerszerűsége olyan fontos és szükséges, hogy egyesek nem is kritériumnak, hanem „a nyelv és normája létezése előfeltételének, conditio sine qua non”-nak tekintik [Girdenis A., Pupkis A., 1970, 67]. A rendszerszerűséget azonban nem szabad kivenni a kritériumok sorából. Ugyanilyen conditio sine qua non a célszerűség is, csakhogy a célszerűség a nyelv és normái létezésének társadalmi, a rendszerszerűség pedig nyelvészeti előfeltétele. A természetes nyelvi jelenségek mindkettőnek megfelelnek, ezért az irodalmi nyelv normáit csak úgy értékelhetjük, ha a célszerűség és a rendszerszerűség szempontjából keresztben is megvizsgáljuk őket. Minden más kritérium ezekhez igazodik, vagy akkor alkalmazzuk, ha ezek nem elegendők.

Mindkettő figyelembevétele nélkül, nem csupán a célszerűség alapján, még egy olyan fontos kritériumot sem lehet eredményesen alkalmazni, mint a tisztaság. Azokat az idegen eredetű jelenségeket, amelyek a saját nyelv szavait vagy szerkezeteit kettőzik meg, a tisztaság és a célszerűség kritériuma alapján kell megítélni. Az idegen elemek értékének legfontosabb mércéje azonban mégis a rendszerszerűség (helyesség). Feltétel nélkül el kell vetni azokat az idegen jelenségeket, amelyek nem illeszkednek

86

illeszkednek nyelvünk rendszeréhez, és rombolják azt. Leggyakrabban a szintaxisban és a szóalkotásban fordulnak elő ilyen idegenszerűségek, amelyeknek kiváló magyar megfelelőik vannak, például: június elsején tért vissza (= június elsején); három napig betegállományban volt (= betegállományban volt); szikrafogó (= szikrafelfogó); megjavította (= megjavította) a traktort.

Az ilyen, a rendszert romboló idegenszerűségek akkor sem igazolhatók, ha nehéz saját megfelelőket találni rájuk. Ilyenkor több leleményességre van szükség. A tükörfordítás eredetijétől elrugaszkodva, a írói sajtót sikeresen irodalmi sajtóra cseréltük, mivel az írók sajtója erre a célra nem volt megfelelő. Mégis azzal mentegetőzve, hogy „nincs mivel helyettesíteni”, megtűrjük a litván szóalkotás szabályaival össze nem egyeztethető szembeállítani igét. Pedig a tehetetlenségi erőt legyőzve lecserélhetnénk akár a szembefordítani, akár a ellentétbe állítani igére.

Azokat a tükörfordításokat vagy kölcsönszavakat, amelyek képzési szerkezete vagy belső formája illeszkedik a litván nyelv rendszeréhez, és amelyekre célszerűségi szempontból szükség van, nem ítélhetjük el pusztán azért, mert idegen eredetűek. Az önkritika, a munkapad vagy a palacsinta minden joggal lehet litván szó. Végül a reszelő is utat tört magának a litván nyelvi normákba. Kezdjük megérteni, hogy a mappát is be kell fogadnunk, de a célszerűség ellenére a táskát mégis továbbra is kosárnak, a csillárt lámpának, a darált húst pedig húsnak szeretnénk nevezni. A kodifikálók a kölcsönszavak jelentős részét nem azért utasítják el, mert szükségtelenek vagy nem illenek a litván nyelvhez, hanem hagyományból, nemzeti önérzetből és más szubjektív okokból. Az ilyen önérzet kétségtelenül szükséges a nyelvész számára, de nem tehető a kodifikáció alapelvévé.

Ha a célszerűségi és rendszerszerűségi kritériumokat helyezzük előtérbe, a nyelvi jelenségeket akkor sem lehet ezek alapján merev sorokba rendezni. Például célszerűtlennek tűnik, ha ugyanannak a valóságelemnek több kifejezési módja van, de a szinonim, sőt párhuzamos jelenségek — a terminológiát kivéve — nem hibák. Értelmetlen azon töprengeni, hogy a változatok közül melyiket — a kiškį vagy a zuikį, a mešką vagy a lokį — tartsuk meg az irodalmi nyelvben, és melyiket űzzük ki belőle. A nyelv maga igyekszik szabályozni a fölösleges jelenségeket: vagy megkülönbözteti őket, vagy kiválaszt közülük egyet; nem kell mesterségesen elébe vágnunk.

A normaváltozatok a nyelvnek — így az irodalmi nyelvnek is — természetes jelenségei. Nélkülük nem tudnánk megkülönböztetni a funkcionális stílusokat, amelyeket elméletben ma már mindenki elismer, gyakorlatban azonban sokan kerülik vagy akár ki is javítják a tájékoztató és a hivatalos stílusú megfogalmazásokat: alagúton át a városba vezető kijárat, megnyitotta a gyűlést, biztosítani a részvételt. A változatok egyáltalán nem rombolják a nyelvi normákat, csupán rugalmasabbá teszik őket, és lehetővé teszik az egyik normáról a másikra való fokozatos áttérést. A változatokon keresztül történő normaváltozás segít megőrizni a rugalmas (dinamikus) stabilitást, és megszünteti a norma állandósága és fejlődése közötti ellentmondást [Метезус B., 1967, 381; Едличка A., 1967, 553; Скворцов Л. И., 1970, 68].

A rugalmatlan, a változatokat el nem ismerő kodifikáció gyakran a stabilitást rombolja. Ezt jól mutatja az -inis képzővel alkotott melléknevek hangsúlyozása. Három évtized alatt három litván nyelvi normatív szótár jelent meg, amelyekben módosították vagy pontosították e melléknevek hangsúlyozási szabályait, és ezekhez igazítva egyes melléknevek hangsúlyozását is. Például az RŽ így jelölte a hangsúlyt: veislìnis, dùjinis, arbàtinis; a DŽ és a DŽ₁ pedig így: veìslinis, dùjinis, arbàtinis; az RŽ és a DŽ így: visuomenìnis, santykìnis, a DŽ₁ pedig így: visuomeninis, santykinis; az RŽ így: būdvardinis, sintaksinis, a DŽ pedig így: būdvardinis, sintaksinis; a DŽ₁-ben ismét būdvardinis, sintaksinis. A DŽ₁ a DŽ-ben szereplő melléknevek közül mintegy 150-nek változtatta meg a hangsúlyozását. Ami az egyik szótárban normának számít, az a másikban hibává válik. Ez nem történne meg, ha nem félnénk elismerni a nyelvben ténylegesen létező normaváltozatokat. A norma nemcsak rugalmasabb, hanem stabilabb is lenne¹.

A normák stabilitását az a túlzott törekvés is rombolja, hogy merev rendszerbe szorítsuk és szabályozzuk őket, Mathesiaus szavaival élve, az „átfogó szabályozás elve” szerint [Метезус, 1967, 384]. Az átfogó szabályok eredményesebben alkalmazhatók új jelenségek kodifikálásakor vagy létrehozásakor. Például a szóalkotáshoz sajátos képzőkre és tipikus

¹ Igaz, a DŽ₁-ben e melléknevek mintegy tíz hangsúlyozási változata jelent meg, de sokkal több változatuk van még az egyenletesebben hangsúlyozott alakoknak is, például az -ingas képzős mellékneveknek. Változatok nélkül még a kétféleképpen hangsúlyozható főnevekből képzett, -inis végű származékok is szerepelnek itt: progìnis (:prōga 1, progà 4), ìrklinis (:ìrklas 1, 3), rūšìnis (: rūšìs 1, rūšìs 4); audrìnis (:aùdrà 4, aùdra 1), vapsvìnis (: vapsvà 2, 4).

87

a szóalkotási modellek közül, bár itt is szükség van a használat perifériájáról vett szógyökökre, nem tipikus képzőkre és további belső szóalkotási eszközökre. Annál is inkább óvatosan szabad csak sematikus szabályokba szorítani a nyelvben meghonosodott, lényegében a rendszerrel nem ellentétes szavakat.

Hosszú ideig a darbovietė, darbovietė. főneveket használtuk. De aztán valakinek eszébe jutott, hogy az o kötőhangzót, amely nem egyezik az első tag tővégi hangjával, „szabályosabb” a-ra cserélje. Megjelent a darbavietė és a darbatvarkė. Azok, akiknek nem tetszik az o hangzó, de értik a szóalakok megváltoztatásának káros voltát, az alábbi szókapcsolatokat használják: darbų tvarka, darbo vieta. A meghonosodott o-s változatok megkérdőjelezésével nemcsak a stabilitás, hanem a célszerűség elvét is megsértettük: ugyanazon fogalmak megnevezésére három-három változat keletkezett. Ráadásul két különböző fogalom mosódik össze: darbo vieta ’hely, ahol dolgoznak’ és darbovietė ’intézmény, ahol dolgoznak’. Mindez nem történt volna meg, ha békén hagyjuk a kötőhangzót, hiszen annak nem kell feltétlenül megegyeznie a tővégi hanggal, vö.: darbāms – darbymetis, kojoms – kojūgalis, kraštams – kraštotyra.

A teljes szabályosság hívei hibásnak tartják a dvišakas, keturkampas mellékneveket, mert úgymond az összetett szavak végződésének -is-nek kell lennie. Nem akarják beengedni az irodalmi nyelvbe a skaitliukai főnevet, mert abban nincs skaitlius szó. Még a szó „kijavított” változata is megjelent: skaičiukai. De vajon nem lehet-e az irodalmi nyelv számára szükséges szakkifejezést nyelvjárási szóból alkotni? Hiszen nem ítéljük el az antplūdžio szót azért, mert az irodalmi nyelvben nem az antplūsti, hanem az užplūsti ige használatos. Végül pedig, vajon nem vehetünk-e át a nyelvjárásból ott megalkotott és használt szavakat, és tekinthetjük-e őket nem származékszóknak?

Mindezekben és sok más esetben a vélt helytelenségek kijavításakor figyelmen kívül hagyják a célszerűséget és a tényleges nyelvhasználatot. Különösen aggasztó, hogy hibásnak bélyegzik azokat a nyelvjárási szavakat, amelyek nem illeszkednek a nyelvtanok által alkotott szabályokba. A. Jonitytė így fogalmazta meg ezt az aggodalmat: „Egyes nyelvészek írásait olvasva vagy beszédeiket hallgatva néha az a benyomásunk támad, hogy a nyelvjárások szinte a nyelvünk legnagyobb baját jelentik, és hogy a nyelv minden baja nagyrészt belőlük ered” (1969, 2).

Ehhez a problémához sorolható a metai főnév számnevekkel való használata is. Az irodalmi nyelvben a metus alakot, más többes számú főnevekhez hasonlóan, csak gyűjtő számnevekkel írják elő használni. A sajtóban ma már így is tesznek, de a nem szerkesztett írásokban, a nem nyelvjárási beszélt nyelvben és a nyelvjárásokban ehhez a szóhoz többnyire egyszerű számnevek társulnak.

A „Lietuvių kalbos žodyne” (1970, 90–100) a metų mellett tizenegy mondat szerepel egy és kilenc közötti számnevekkel: egy mondat a vieni számnévvel, három a treji szóval, a többi hét pedig egyszerű számnevekkel: trys (2x), šeši (2x), septyni, aštuoni, devyni. A „Lietuvių kalbos tarmių chrestomatijoje” (1970) 110 olyan előfordulást sikerült találni, amelyben a metai szó egy és kilenc közötti tőszámnevekkel szerepel. Itt is többnyire egyszerű, nem pedig gyűjtő számnevekkel fordul elő. A metų használatát a chrestomatijában a 89. oldalon található táblázat mutatja be.

Mind a Szótár, mind a Chrestomatija adatai azt mutatják, hogy Litvánia egész területén elterjedtek a dveji, treji metai kifejezések, bár mellettük a du, trys metai alakok is használatosak. Négytől kilencig a metai főnévvel Litvánia szinte egész területén egyszerű tőszámneveket használnak. (Gyűjtő számneveket – mégpedig -eli képzős alakokat – a metais szóval következetesen csak Litvánia északkeleti részének egy kis szegletében, Ignalina és Švenčionys környékén használnak.)

E számnevek használata a metais szóval két szempontból tér el a teljes szabályosságtól. Először is, egyszerű tőszámneveket nemcsak azok a nyelvjárások használnak, amelyek az idő csillagászati időszakának („год”) megnevezésére az egyes számú metas alakot használják; másodszor pedig a dveji, treji mellett gyakran azt mondják: keturi, penki… devyni metai. A Chrestomatijában vannak olyan mondatok, még Kelet-Litvánia legkeletibb részéről is, ahol a gyűjtő számnév, a dveji mellett egy másik számnév egyszerű: Račiukuose dvejų metų vaikėli traūkė, o penkių metų paskui račiukus eina (283) (Manciūšėnai, Širvintų járás); Kėturius metūs piemėnelė buvau, dvejus metus krutėjau už mergą (355) (Šūtai, Švenčionys

88

Számnév Nyugat-Délvidék Közép Kelet Dzūkföld Nem litván Összesen 1 egyes — 2 — — — — 2 egyesek — 3 — 3 1 — 7 2 kettő 6 1 — 1 2 — 10 kettesével 3 1 1 6 1 1 13 3 három 4 3 — 3 — — 10 hármasával — — — 2 2 — 4 4 négy 2 — — 6 1 — 9 négyesével — — — — — — — 5 öt 1 1 1 4 — — 7 ötösével — — — — 5 1 6 6 hat 1 — — 2 1 — 4 hatosával — — — — — — — 7 hét 6 — 5 9 2 — 22 hetesével — — — — 2 — 2 8 nyolc 1 — 2 3 — — 6 nyolcasával — — — — 1 1 2 9 kilenc — 3 1 2 — — 6 kilencesével — — — — — — — Összesen: egyszerű számnevek 21 10 9 30 6 — 76 többszöröző számnevek 3 4 1 11 12 3 34

megye). Nyilvánvalóan a szó hossza és a kiejtés kényelmessége is számít: egy dolog kimondani, hogy dveji, treji, más dolog azt, hogy septyneri, devyneri, de különösen azt, hogy devyniasdešimt devyneri metai. Ez a kényelmetlenség valójában csak a metais szóval áll elő. Más többes számú főnevekkel, például pirštinės, žirklės, lubos, durys, kelnainiai, marškiniai, többnyire a vieni, dveji, treji számneveket használják, az évek számát pedig gyakran és sokféleképpen említjük. E számnevek gyakori használata és hosszú alakjuk arra késztet, hogy a metais szóval kényelmesebb változatokat használjunk.

A nyelvhasználatot számos más ok is befolyásolja, amelyek összefonódva és egymást kiegészítve alakítják az élő nyelvet. Vajon azzal, hogy a rendszeresség kedvéért figyelmen kívül hagyjuk a nyelvhasználatot, nem ássuk alá az élő nyelvbe vetett bizalmat, nem vágjuk el a természetes nyelv gyökereit?

89

Az előbbi kérdésekre többféleképpen lehet válaszolni, de kétségtelenül tévedés az egyes számnévhez más többszöröző számnevek -eri képzőjét hozzáragasztani. Az egyes maga is többszöröző számnév. Az egyes többes számú alakjára csak a többes számú főnevekkel való használat miatt van szükség, mert egynél több tárgy megnevezésére más számneveink vannak: kettő, három, négy... Az egyes és az egyesek között ugyanolyan viszony van, mint a kettő és a kettesével között, vö.: viena pirštinė – vienos pirštinės (egy kesztyű – egy pár kesztyű) és dvi pirštinės – dvejos pirštinės (két kesztyű – két pár kesztyű). A vieneri alakot nem használják sem az évekkel, sem más többes számú főnevekkel. Így mondják: Penki tvartai, vienas durys; Vienus langus išėmė, antri liko. Csak azután, hogy összezavarodtunk a septyneriais és septyneriais metais alakokkal, találtuk ki azt is, hogy az vienus metus alakot vieneriais alakra cseréljük. Ekkor aztán megjelent a vieneri rūmai, vienerios staklės, sőt a kiekveneri metai is. A teljes „helyességhez” már csak az hiányzik, hogy a dvejus, trejus alakokat dvej eriais, trejeriais alakokra cseréljük.

A túlzott nyelvi tisztaság és a következetes szabályosság felé még azok közül is el-eltér néhány nyelvész, akik elméleti tanulmányaikban meglehetősen mérsékelt nézeteket fejtenek ki. Az elmélet és a gyakorlat nem egészen egyezik, nyilván azért, mert a gyakorlati ajánlások, javítások és elveik hosszú hagyományra támaszkodnak, az elméleti gondolatokat viszont többnyire más népek nyelvészeinek műveiből merítik. E két dolgot nem mindig sikerül összeegyeztetnünk. Nem mindig kapcsolódnak kellőképpen a jelenlegi helyzetünkhöz sem. Hiszen nem minden alkalmazható a litván nyelvre abból, ami más nyelvekben megfelelő, és nem minden honosodott meg, illetve alkalmas napjainkra abból, amit a litván nyelvhasználatba bevezettek.

Nem szabad abban az illúzióban ringatóznunk, hogy a mai nyelvészek minden kívánsága teljesül, és minden javaslatukat elfogadják. A nyelvészek nyelvművelő és normalizációs munkája annál hatékonyabb lesz, minél jobban megfelel a társadalom nyelvi igényeinek, és minél inkább figyelembe veszi a nyelvhasználat a mai litván irodalmi nyelvre jellemző nyelvészeti és társadalmi körülményeket.

Literatūra

DŽ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. V., 1954.

DŽ₁ – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas. V., 1972.

Girdenis A., Pupkis A. Bendrinės kalbos normos ir jų kodifikacija. – Kultūros barai, 1970, Nr. 1.

Jonait yte A. Literatūrinė kalba ir tarmės. – Kalbos kultūra ir tarmės (Kalbos sekcijos sąsiuvinis Nr. 13). V., 1969.

Jonikas P. Mūsų bendrinės rašomosios kalbos kultūros problemos. – Židinys, 1937, Nr. 12.

Labutis V. Dėl požiūrio į kalbos klaidas ir taisymus. – Kalbos kultūros teorija ir praktika (Lietuvių kalbos sekcijos sąsiuvinis Nr. 18). V., 1970.

Labutis V. Leksikos ir žodžių darybos norminimo principai. – Mūsų kalba, 1972, Nr. 8.

Lietuvių kalbos tarmės. Chrestomatija. V., 1970.

Lietuvių kalbos žodynas. V., 1970, t. 8.

Palionis J. Apie literatūrinės kalbos norminimo pagrindus bei kriterijus. – Kn.: Dabartinė lietuvių kalba. V., 1961.

Paulauskienė A. Gramatikos reiškinių norminimo problemos. – Mūsų kalba, 1978, Nr. 8.

Piročkinas A. J. Jablonskio kalbos norminimo pagrindai ir principai. – Kalbos kultūros teorija ir praktika (Lietuvių kalbos sekcijos sąsiuvinis Nr. 18). V., 1970.

Pupkis A. „Kalbos praktikos vadovo“ sudarymo principai. – Mūsų kalba, 1972, Nr. 8.

RŽ – Lietuvių kalbos rašybos žodynas. K., 1948.

Ul vydas K. Dėl kalbos kultūros sąvokos. – Kalbos kultūra. V., 1965, sąs. 9.

Ul vydas K. Dabartinės lietuvių literatūrinės kalbos leksikos normalizacijos klausimai. – Kn.: Lietuvių kalba tarybiniais metais. V., 1967.

Гавранек Б. Задачи литературного языка и его культура. — В кн.: Пражский лингвистический кружок. М., 1967.

Гирдянис А., Пупкис А. Вопросы кодификации литовского языка. – Mūsų kalba, 1977, Nr. 5.

Едличка А. О пражской теории литературного языка. — В кн.: Пражский лингвистический кружок. М., 1967.

Ицкович В. А. Норма и ее кодификация. — В кн.: Актуальные проблемы культуры речи. М., 1970.

90

Матезиус В. О необходимости стабильности литературного языка. — В кн.: Пражский лингвистический кружок. М., 1967.

Скворцов Л. И. Норма. Литературный язык. Культура речи. — В кн.: Актуальные проблемы культуры речи. М., 1970.

Тезисы пражского лингвистического кружка. — В кн.: Пражский лингвистический кружок. М., 1967.

Lietuvos TSR Mokslų Akademijos Lietuvių kalbos ir literatūros institutas

ЛИНГВИСТИЧЕСКОЕ И СОЦИАЛЬНОЕ СООТНОШЕНИЯ КОДИФИКАЦИИ И НОРМЫ

Резюме

Норма — одна из основных проблем и составных частей культуры речи. Термин „норма“ употребляется в двух значениях: во-первых, норма — сформулированные и зафиксированные правила и указания литературного языка, во-вторых, — это реальное общепринятое употребление языковых средств (второе значение нормы свойственно литературному языку и разговорной речи). Советское, в том числе и литовское, языкознание придерживается мнения Пражского лингвистического кружка: норма является лингвистическим и социальным явлением. Имеются некоторые различия между лингвистическими и социальными основами нормы литературной и разговорной речи. Первая подвергается воздействию не только объективных, но, в значительной мере, и субъективных социальных факторов.

Общепризнанна источником нормы литовского литературного языка: народная речь и употребление в самом литературном языке. Определяются разные критерии нормализации литературного языка — правильность, чистота, точность, логичность и др. В последнее время на первый план выдвигаются критерии целесообразности и системности. Первый из них является внешним, социальным, второй — внутренним, языковым. Применяя два эти критерия совместно, можно оценить норму литературного языка. Все другие критерии, в том числе и критерий чистоты языка, являются второстепенными и вспомогательными. Лишь критерии целесообразности и системности предоставляют возможность оценить языковые факты и явления иноязычного происхождения.

Однако при кодификации литературного языка не следует применять прямолинейно как один, так и другой критерий. По соображениям целесообразности недопустимо исключение из литературного языка синонимических форм выражения. Вариантность — неизбежное свойство литературной нормы. Варианты способствуют стилистической дифференциации языковых средств и устраняют противоречия между стабильностью и развитием нормы. На примере изменений акцентуации имен прилагательных с суффиксом -inis видно, что именно отсутствие вариантов нарушает стабильность нормы.

Не следует абсолютизировать и принцип прямолинейной регулярности и исправлять слова, которые отошли от книжной схемы, например: darbovietė (на darbavietė), keturkampas (на ketūrkampis), skaitliškai (на skaičiškai). Такие исправления часто нарушают стабильность нормы или принцип целесообразности. Сомнительна тенденция считать ошибочными формы, которые употребляются во всей Литве, например: septyни, devyni metai. Но, несомненно, излишним является оформление числительного vienų (по примеру ketv-eri, septyn-eri) с помощью суффикса -eri.

Успешная работа культуры речи и нормализация литературного языка возможны при соблюдении совокупности лингвистических и социальных условий, характерных для современного языка.