LIETUVIŲ KALBOS SINTAKSĖS TYRINĖJIMAI

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXV (1986)

VYTAUTAS AMBRAZAS

A LITVÁN NYELVŰ MONDAT SZINTAKTIKAI ÉS SZEMANTIKAI STRUKTÚRÁJÁNAK EGYSÉGEI

0.1. A litván mondat szerkezetének vizsgálata az utóbbi időben intenzívebbé válik, és az ezen a területen alkalmazott módszerek is változnak, sokféleségük növekszik. Ezeket közvetlenül vagy közvetve azok az általános elméleti elvek, nézetek és modellek határozzák meg, amelyek az egész modern nyelvtudományban uralkodnak. Amikor a nyelv szerkezetének egységei jelentését megkerülő leírására tett intenzív kísérletek nem hozták meg a várt eredményeket, előtérbe került a nyelv szintaktikai struktúrája és szemantikája közötti kapcsolatok problémája. Ez valamilyen módon a litván nyelv szintaxisával foglalkozó kutatók munkáiban is tükröződik. Egyesek mindenekelőtt a mondat és összetevői grammatikai formájából indulnak ki, ennek alapján határozzák meg a vizsgálat egységeit, majd megpróbálják azokat szemantikailag értelmezni, azaz a szemantikai szint fogalmaihoz kapcsolni. Ezt az irányt követte például a „Lietuvių kalbos gramatika” (1965, 1971, 1976), és e cikkben is ezt kívánjuk követni. Mások a mondat belső szerkezetének szemantikai vagy a szemantikához közvetlenül kapcsolódó kategóriáihoz keresnek szintaktikai megfeleléseket (Валейка 1980, részben Paulauskienė 1979). Egy harmadik út követését is javasolják: a mondat valamelyik (szintaktikai formai vagy jelentésbeli) szempontból történő vizsgálatakor folyamatosan figyelembe kell venni a másik szempontot is (Sirtautas 1978; 1980; Labutis 1981). E többé-kevésbé bejárt utak mindegyikén akadnak hegyek és szakadékok; a választás végső soron a munka céljától, rendeltetésétől és feladataitól függ. Ahhoz azonban, hogy az egyik vagy másik módon elért eredményeket össze lehessen hasonlítani és fel lehessen használni a további kutatásokban, törekedni kell arra, hogy legalább a formai és a szemantikai szintek legfontosabb kategóriáit a lehető legvilágosabban határozzuk meg és egységes alapon különítsük el. Ez minden tudományos elmélet elemi követelménye, de fontos az iskolai szintaxis számára is, amely egyre inkább lemarad a modern nyelvtudomány színvonalától. Sajnos éppen a szintaxis, különösen az úgynevezett „szemantikai szintaxis” kutatóinak munkáiban figyelhető meg újra meg újra a logikai, pragmatikai, szemantikai és szintaktikai fogalmak összekeverése vagy kétértelmű használata, amelyet olykor kettős terminusokkal próbálnak elfedni: logikai-grammatikai, szintaktikai-szemantikai, logikai-szintaktikai és hasonló kategóriákról beszélnek. Ez félreértésekhez és terméketlen vitákhoz vezet. A szintaxis és a szemantika kategóriáinak meghatározatlansága nem igazolható a nyelvi jelenségek sajátosságaival, a gondolkodással való kapcsolataikkal vagy társadalmi jellegükkel. A nyelv szintaktikai szerkezete túlságosan összetett ahhoz, hogy homályos vagy kétértelmű fogalmakkal sikeresen lehessen vizsgálni. Hozzá kívánunk járulni a litván nyelv szintaxisa kutatási módszertanának pontosításához, ezért külön tárgyalunk néhányat a mondat szintaktikai és szemantikai struktúrájának legfontosabb egységei közül.

4

0.2. Bár a szintaxis kutatóit a mondatnál nagyobb és kisebb szövegegységek szerkezete is érdekli, a szintaxis fő tárgyának szinte egyetemesen a mondatot tekintik. A mondat olyan kimerítő meghatározását, amely megfelelne a különböző szintaxisirányzatok követelményeinek, mindeddig senkinek sem sikerült megfogalmaznia. Ez érthető: a tudományterületek valamennyi alapfogalmát nehéz meghatározni. Néha a mondat meghatározását úgy kísérlik meg, hogy felsorolják legfontosabbnak tartott tulajdonságait (vö. Русская грамматика 1980, 85–90), ám e tulajdonságok száma és jellege a választott rendszertől függ. A konkrét szintaktikai kutatások szempontjából nem annyira a mondat kimerítő meghatározása a fontos, mint inkább az, hogy elkülönítsük más objektumoktól. A mondat legfontosabb megkülönböztető jegyei mind a grammatikai, mind a kommunikációs szinthez kötődnek: a mondat a kommunikáció (érintkezés) legkisebb grammatikailag formált egysége. Ebben különbözik a morfémától vagy a szótól, amelyeknek szintén van grammatikai formájuk, és amelyeket kommunikációra használunk, de nem tekinthetők annak egységeinek; a szó csak akkor válik ilyen egységgé, ha önálló mondatként szerepel. Mindazonáltal nem elég azt megállapítani, hogy a mondatnak grammatikai formája van. A nyelvi formák (legtágabb értelemben) kétfélék: függők és függetlenek. Függőnek nevezzük azokat a formákat, amelyek grammatikai eszközökkel más formák összetételébe illeszkednek, a függetlenek pedig azok, amelyek nem illeszkednek bele. Ennek alapján a fenti meghatározás így pontosítható: a mondat a hanglejtéssel elhatárolt kommunikáció (érintkezés) legkisebb egysége, amely grammatikailag független formával rendelkezik.

Tokia sakinio samprata yra artima tai, kurią randame suformuluotą A. Meillet (1934, 355) ir L. Bloomfieldo (1935, 170) darbuose. Ji leidžia atskirti sakinį nuo kitų, platesnių komunikacijos vienetų (sakinių grupių, pastraipų ir pan.), kuriuos tyrinėja teksto lingvistika. Norint aiškiau diferencijuoti kalbos (langue) ir šnekos (parole) lygmenis, šnekos komunikaciniu vienetu derėtų laikyti pasakymą (énoncé, utterance), o kalbos vienetu — sakiniu vadinti pačią gramatiškai nepriklausomą pasakymo formą.

Sok mondatjegy kimaradt innen, amelyeket különféle meghatározásokba bevonnak: a lezárt gondolat kifejezése, a strukturális séma (modell), a predikáció egységeként való működés (vagy egyszerűen a predikativitás) stb. Ezek a mondatjegyek azonban nem megkülönböztető jegyek. Gondolatokat nemcsak mondatok, hanem szókapcsolatok, mondatrészek és mondatcsoportok is kifejeznek (a „lezárt gondolat” fogalma, amellyel gyakran élnek, eleve homályos). Strukturális sémák vagy modellek alapján nemcsak mondatok, hanem szókapcsolatok is létrejönnek. A mondat meghatározására felhasznált jegyek közül a predikáció (vagy „predikativitás”) a leghomályosabb. A mai logika a predikációt egy tulajdonság (predikátum) objektumhoz rendelésének nevezi; ezt a terminust ebben az értelemben kellene használni. Ilyen predikáció számos szókapcsolatban is megtalálható (például a jelzős szerkezetekben). Egyesek megpróbálnak a predikativitás terminusnak sajátos, állítólag nyelvészeti jelentést adni: „a valósághoz való viszony” (ezt gyakran teszik az orosz nyelvészetben, vö. Виноградов 1975, 267; Русская грамматика 1980, 86). A valósághoz való viszonyt azonban nemcsak mondatok, hanem azok részei is kifejezik (vö. Ломтев 1979, 65). Még nehezebb megérteni a predikativitást valamiféle különleges erőként vagy meghatározatlan viszonyként, amely egy szókapcsolatot vagy szerkezetet mondattá alakít (Мухин 1968, 77). Nem véletlen, hogy M. Steblin-Kamenskij ezt a „predikativitást” a hajdan kémikusok által kitalált flogisztonhoz hasonlította (Стеблин-Каменский

5

1974, 136—140). Az ilyen jegyek kétségtelenül nem segítenek elkülöníteni a mondatot a többi szintaktikai egységtől.

0.3. Grammatikailag független formája van mind az egyszerű, mind az összetett mondatoknak. Ezért az utóbbiakra is alkalmazzák a mondat terminust, noha egyes szerzők mondatkapcsolatoknak tekintik őket. Az összetett mondat tagjai szerkezetüket tekintve megfelelhetnek mondatoknak, ám a hanglejtés és többnyire a kötőszavak (vagyis bizonyos grammatikai eszközök) révén egy nagyobb egységbe illeszkednek, tehát grammatikailag nem függetlenek. Az összetett mondat szerkezetének legfontosabb, az egyszerű mondattól megkülönböztető jegye a bicentrikusság vagy policentrikusság. Egyszerű mondatnak azt a mondatot nevezzük, amelynek alkotórészei egyetlen szintaktikai központ köré csoportosulnak, összetettnek pedig azt, amelynek két vagy több ilyen központja van. Mivel a továbbiakban főként az egyszerű mondatról, mint a mondattípusok alapvető és legegyszerűbb típusáról lesz szó, a kényelem kedvéért egyszerűen mondatnak nevezzük.

0.4. A mai nyelvészetben a mondatot különböző szempontokból vizsgálják: a kijelentésben kifejezett gondolat megvalósulási formájaként (logikai aspektus), bizonyos jelentések és azok viszonyai kifejezésének eszközeként (szemantikai és szemiológiai aspektus), valamint a szóalakok grammatikai kapcsolatainak összességeként (szintaktikai aspektus). A kommunikáció szempontjából fontos tisztázni, hogy a mondat mely összetevői hordozzák a legnagyobb információs terhet, valamint hogy a mondat miként tükrözi a beszédhelyzet résztvevőinek egymáshoz és a közlés tartalmához fűződő viszonyait (pragmatikai aspektus). A mondatot minden egyes aspektusból vizsgálva más-más egységeket, más „mondatrészeket” különítünk el. A mondat összetettsége és sokrétű természete miatt aligha várható olyan felosztási és elemzési módszer megtalálása, amely valamennyi említett nézőpontból, vagy akár egyszerre több szempontból is feltárná sajátosságait. A nyelvtan hosszú tapasztalata azt mutatja, hogy az ilyen törekvések rendszerint bizonytalanságok, ellentmondások és kétértelműségek sokaságát eredményezik. Ebből következik, hogy a mondat szintaktikai formája és a szemantika közötti kapcsolat vizsgálatakor fontos világosan megkülönböztetni az említett nézőpontokat. Csak akkor remélhetjük kölcsönös viszonyaik pontosabb meghatározását, ha az elemzés minden szintjén elkülönítjük a főbb vizsgálati egységeket.

1. A MONDAT SZINTAKTIKAI SZERKEZETÉNEK EGYSÉGEI

1.0. A mondat szintaktikai szerkezetét a szóalakok közötti viszonyok összessége alkotja. A szóalakok közötti viszonyokat minden mondatban megfigyelhetjük, az egyszavas mondatok kivételével (pl. Hajnalodik; Figyelem!), amelyek szerkezetét egyetlen szóalak alkotja. A szóalak olyan lexéma, amelyet valamely rá jellemző morfológiai alakban használunk, és amelyet a morfológia terminusaival határozunk meg (a főnév genitivusa, az ige kijelentő mód jelen idejének 1. vagy 3. személye stb.). Ha a lexéma ragozhatatlan, a szóalak és a szó fogalma azonos terjedelmű; egyéb esetekben a szón az összes paradigmatikus alakját értjük. A szóalakok a szintaxis legkisebb egységei, amelyek között szintaktikai viszonyok állapíthatók meg; a morfológiát a szintaxissal úgy kapcsolják össze, ahogyan a fonémák a fonológiát a morfológiával.

A mondat szerkezetének vizsgálatakor a legfontosabb az önálló szóalakok közötti viszonyok meghatározása, mivel a funkciószavak (pl. a kötőszók vagy az elöljárószók) a mondatban a szintaktikai viszonyok kifejezőeszközeiként szerepelnek, és ebből a szempontból közel állnak a flexiós morfémákhoz (Kurylowicz 1964, 21). Ezért a továbbiakban a szintaktikai viszonyokról úgy beszélünk, mint

6

az önálló szóalakok közötti viszonyokról (free forms), a funkciószavakat (bound forms) pedig csupán e viszonyok jelölőinek vagy módosítóinak tekintjük.

1.1.0. A szóalakok szintaktikai viszonyai közvetlenek (azaz közvetlenül fennállók) és közvetettek (az egyes szóalakok között más szóalakokon keresztül fennállók) lehetnek. Közvetlen szintaktikai viszony révén kerül be a szóalak a mondatba; minden egyéb viszonya közvetett. Például az Az égő magas hegyen megjelent egy csodálatos fény mondatban (J. Biliūnas) az aukšto szóalak a kalno szóalakkal való viszony révén kapcsolódik a mondathoz, a žiburys pedig a pasirodė szóalakkal való viszony révén. L. Barčhudarov az ilyen viszonyokat szintaktikai funkcióknak nevezi (Бархударов 1966, 32). A továbbiakban a közvetlen szintaktikai viszonyokat közvetlen szintaktikai viszonyoknak nevezzük. A szóalakok közvetett viszonyai nem alkotnak valamiféle különleges szintaktikaiviszony-típust: ezek távolabbi viszonyok olyan szóalakok között, amelyek egy másik felosztási szinten közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz. A közvetlen és közvetett szintaktikai viszonyokat egyaránt tartalmazó mondat hierarchikusan szervezett, két- vagy többszintű (rangú) struktúrát alkot.

A szintaktikai viszonyok következő fő típusait különböztetjük meg: alárendelő, kölcsönös függőségi (kapcsolati) és mellérendelő viszonyokat¹.

1.1.1. Alárendelő viszonyok olyan szóalakok között állnak fenn, amelyek közül az egyik — az alárendelt — a másik — a fő — révén kapcsolódik a mondathoz, de fordítva nem. Az alárendelt alak tipikus esetben² bizonyos formai függőségi jelölővel (markerrel) rendelkezik. Ez a jelölő lehet flexió, funkciószó, a fő szóalakhoz viszonyított meghatározott hely, illetve intonáció. A litván nyelvben a legfontosabb jelölők a flexiók és a funkciószavak (elöljárószók); az alárendelt szó helye rendszerint másodlagos szerepet játszik. Az alárendelő viszonyok egy irányba mutatnak; ezt a fő (determinált) alaktól az alárendelt (determináló) alak felé mutató nyíllal jelöljük³.

Az alárendelő viszonyok lehetnek erősek (kötelezőek) és gyengék (nem kötelezőek). Erős alárendelő viszonyt látunk azokban az esetekben, amikor az alárendelt alak feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a mondat nyelvtani szerkezete fennmaradjon, pl.: Az anya befejezte az evést, a katona hírt közölt. Gyenge alárendelő viszony esetén az alárendelt alak fakultatív: elhagyható anélkül, hogy a mondat nyelvtani szerkezete sérülne, bár ez megváltoztatná a mondat kommunikatív tartalmát, pl.: Óvakodj a rossz emberektől. Későn tértünk vissza.

Az alárendelő viszony formai kifejezőeszköze alapján a litván nyelvben (mint sok más flektáló nyelvben) az alárendelés három módja különíthető el: egyeztetés, kormányzás és hozzárendelés.

¹ Plg. jau L. Hjelmslevo (1953) išskirtus determinacijos, interdependencijos bei konstelacijos santykius ir Trubetzkojaus (1939) žodžių junginių-sintagmų klasifikaciją į determinatyvines, predikatyvines ir sociatyvines (panašiai Pauliny 1981, 24–26).

² Atipikus esetekben a jellegzetes jelölővel rendelkező alakot egy másik, ilyen jelölő nélküli, de azonos disztribúciójú alak helyettesíti. Például a Motina atnešė gerti mondatban a főnévi igenév alakja tárgy- vagy birtokos esetű szintaktikai pozícióban szerepel; bár ezeknek az eseteknek a flexiójával nem rendelkezik, a közte és az őt meghatározó atnešė szóalak között fennálló viszony mégis alárendelőnek minősül.

³ Žodžių sintaksiniai ryšiai žymimi pagal Martinet (1973) siūlomus principus, plg. dar Мухин 1964, 42 tt.; 1968, 68 tt., tik prijungiamųjų santykių rodyklės kryptis atitinka priklausomybių gramatiką.

7

Egyeztetésnek nevezzük a kapcsolt szóalaknak az alapszóhoz való, morfológiai kategóriák szerinti igazítását. Az egyeztetett szóalak az alapalakra jellemző eset-, szám- és nemkategória-jelölőket veszi fel (vö. Sirtautas 1978, 50—54 lit.): réz fogantyú, minden barát, kilenc fivér, repülő madár. Az egyeztetés különleges esete a toldalékos szerepben álló, önálló nem-, szám- és esetkategóriával rendelkező főnevek más főnevekkel való koordinálása: Mindaugas király, néhai apa, özvegy anya. Némelyek a koordinálást külön kapcsolási módnak javasolják tekinteni, a főnév morfológiai kategóriáinak önállósága miatt (Скобликова 1971, 206—225; Labutis 1976, 30—32). Ez azonban nem lehet akadálya annak, hogy a koordinálást az egyeztetés egy sajátos altípusának tekintsük, mivel ezekben az esetekben is a kapcsolt alaknak az alapalakhoz való igazítását látjuk. Hasonlóképpen igazodnak a melléknevek és melléknévi igenevek határozatlan névmásokkal álló alakjai: valaki dühös, valaki láthatatlan, senki idegen. Az egyeztetés rendszerint gyenge alárendelő kapcsolatot fejez ki.

A vonzatkormányzásnak nevezzük a kapcsolt szó ragozott alakjának (rendszerint meghatározott alaknak) a kiválasztását, amely az alapszó vonzatkeretétől és nyelvtani sajátosságaitól függ. A kormányzott szó alakja különféle elöljáró nélküli esetek (elöljáró nélküli kormányzás) vagy elöljárószóval álló alakok (elöljárós kormányzás) lehet. Alapszóként különösen gyakran igék és igeképzős származékok szerepelnek (levelet ír, miközben én írok, levélírás…), de főnevek, melléknevek, számnevek, névmások, egyes határozószók, ritkábban indulatszók és hangutánzó szók is lehetnek, például: katonák csoportja, mezei fa, aranygyűrű, mindenki számára kedves, gabonával teli, száz katona, három ló, néhány gyermek, valaki (a) szomszédok közül, sok víz, messze az otthontól, hé, pénzt, csap a fejére.

Erős alárendelő kapcsolat esetén erős kormányzásról beszélünk, például: befejezem a munkát, víz hiányzik, a munkásokat képviseltük, érdeklődöm a művészet iránt, a városban éltünk, koldussá váltam, átugrottuk az árkot. Ilyen esetekben a kormányzott szó alakját leggyakrabban az alapszó valenciája határozza meg, amely olykor a képzési sajátosságoktól is függ (például az igekötőtől, vö. átúsztam a folyón és átúsztam a folyót). Ritkábban a kormányzott szó alakja az alapszó nyelvtani sajátosságaitól függ, például: nagyobb a hegynél, mind közül a legmagasabb, megsajnáltam őt, naplementekor, vagy a kormányzott szó alapszóhoz fűződő jelentéstani viszonyától, vö.: árut hozott és árut hozott.

Gyenge alárendelő kapcsolat esetén gyenge kormányzásról beszélünk, például: fejszéért jöttem, magunknak dolgozunk, az erdőkön át utaztunk, megőszültem az aggodalomtól, a barátaimmal ültem. A kormányzott szó alakja itt különösen a főszóhoz fűződő jelentéstani viszonyától függ.

A kapcsolódásnak nevezzük azt az alárendelést, amelyet nem fejeznek ki a szavak ragozási végződései. E tekintetben a kapcsolódás szembeállítható az egyeztetéssel és a kormányzással együttvéve. Leggyakrabban ragozhatatlan szóalakok kapcsolódnak így: főnévi igenevek, határozószók, mellék-

8

nevek. Alapszavuk igék, igeképzős származékok, melléknevek, egyes főnevek, névmások és határozószók lehetnek. Az igékhez az összes említett ragozhatatlan szóalak kapcsolódhat. A melléknevekhez határozószók, korlátozott mértékben pedig főnévi igenevek kapcsolódnak, például: kellemes nézni, viszonylag kicsi. Az igéből képzett és egyes más főnevekhez főnévi igenevek kapcsolódhatnak (visszatérési remény, látogatási alkalom), határozószók pedig csak bizonyos esetekben (hátralépés, élet külföldön). A határozószókhoz csak határozószók kapcsolódhatnak, például: egyáltalán nem rosszul, nagyon sok.

A ragozott alak hiánya a kapcsolódó alakok többségének jellemzője, amely a flektáló nyelvekben különösen szembetűnő. A kapcsolódó alakok képzőelemeivel és a mondatbeli helyükkel együtt segít az alárendelő kapcsolat jellegének azonosításában. A gyakran hangoztatott vélemény, miszerint a kapcsolódás viszonyát kizárólag a szavak jelentése jelzi, pontosításra szorul.

A kapcsolódást olykor ragozott alakok között is megfigyelhetjük, amelyek más alakokhoz kettős szintaktikai kapcsolattal kötődnek. A kapcsolódó szavak ragozási végződései azonban ilyen esetekben nem a kapcsolódást, hanem egy másik szóval fennálló, eltérő jellegű szintaktikai kapcsolatot jelzik. Például a Az utas elaludt utazás közben; A fiú vidáman tért vissza mondatokban a utazás közben, vidáman szóalakok ragozási végződései a utas, fiú alakokkal való egyeztetés jelölői, amelyeket nem az elaludt, tért vissza igékkel fennálló kapcsolódás határoz meg.

A kapcsolódás többnyire gyenge kapcsolat. Erős kapcsolódást figyelhetünk meg egyes tartalmatlan (modális, fázis-) igék és a főnévi igenév között, például: abbahagytam a munkát, megpróbáltam visszatérni, tudok enni. Bizonyos igékhez határozószók is erős alárendelő kapcsolattal kapcsolódnak, például: itt voltam, szépen néztünk ki, viselkedj férfiasan.

1.1.2. A kölcsönös függőségi (kapcsolati) viszonyok kétirányúak: az a szóalak (az alaptag), amelyen keresztül egy másik alak bekerül a mondatba, formailag az utóbbitól függ. A kölcsönös függőségi viszony tipikus esetekben az alakok koordinációját jelenti. Két irányba mutató nyíl jelöli.

A kölcsönös függőségi viszony legszembetűnőbb példája az ige és a főnév vagy névmás alanyesete (alanyi szerepű alakja) közötti kapcsolat. A főnév vagy névmás alanyesetű alakja az igétől függ, az utóbbi viszont meghatározza az ige számát. A ragozott igealak az alanyi tag 1., 2. vagy 3. személyű névmással való kifejezésével is összefügg (vö. aš grįžau, mes grįžome, jie grįžo); koordinációjuk szintén kölcsönös, mivel nincs alap arra, hogy a személy igei kategóriáját a névmásoktól függőnek tekintsük. A būti ige ragozott alakja kopulaként állva szintén meghatározza az alanyesetet (pl.: Brolis buvo piktas); ha a ragozott alakot melléknévi igenévvel vagy főnévi igenévvel helyettesítjük, az alanyesetet is más esetre kell változtatni, vö. Brolio būta pikto, (Kaip) broliui būti piktam. Ezzel szemben a kopulához kapcsolódó névszói (névmási) alakok egyeztetődnek egymással esetben, számban, olykor nemben is (bővebben lásd Sirtautas 1978, 57 kk.).

Az igével kölcsönös viszonyban álló főnévi alanyeseti pozíciót ragozási végződés nélküli alakok is betölthetik, például az ige főnévi igenévi vagy féligenévi alakja, vö.: Gyventi (gyvenimas) pakyrėjo; Buvo girdėti griudžiant

9

(griaustinis). Ilyen esetekben a kölcsönös függőségnek nincsenek egyértelmű ragozási jelölői, de a helyettesítés, valamint a kapcsolódó alakok megválasztásának kölcsönös, igen korlátozott volta jelzi (vö. Sirtautas 1978, 56–57 és a hivatkozott irodalom).

A szóalakok közötti kölcsönös függőségi viszony kérdését olykor másképpen értelmezik. Egyesek ezt a viszonyt alárendelőnek tekintik, az igének a főnév vagy névmás alanyesetével számban koordinált (az oroszban részben nemben is egyeztetett) alakját pedig függő, alárendelt elemnek tartják (így már Шахматов 1941, 31; Карцевский 1948, 33; újabban Елизаренкова, Топоров 1965; Цивьян 1979; Ломтев 1979, 52–53). Az alanyesetű alak igétől való függését nem szintaktikai, hanem szemantikai vagy tartalmi viszonynak tekintik (Ломтев 1979, 67); magyarázatára az objektum-, szubjektum-, hely- és hasonló viszonyok mellett predikatív viszonyokat is megkülönböztetnek (Цивьян 1979, 239–241). Más kutatók úgy vélik, hogy az ige szintaktikai szinten függ a névszói alakoktól, a névszó alanyesete pedig kommunikációs szinten az igétől (Попов 1974, 42–55 és a hivatkozott irodalom; Щубик 1982, 132). Az alanyeset függésének szintaktikai jellegét azonban számos körülmény miatt nem lehet tagadni. Az alanyesetű alak mondatbeli megjelenését az igék szintaktikai vonzatkerete határozza meg: csak olyan igékkel lehetséges, amelyek alanyeseti pozíciót nyitnak meg, és nem lehetséges az olyan igéket tartalmazó mondatokban, mint a reikėti, užtekti, norėtis stb. Az alanyesetű alak szintaktikai függését az olyan szerkezeti párok is jelzik, mint a subėgo vanduo – prიბėgo vandens, mes norime – mums norisi, liko pelenų – neliko pelenų, valamint az eset változása az igealak változásakor, pl.: mes einame – mums einant, tėvas atėjo – tėvo ateita stb. Ezt a függést egyesek a kormányzással vetik össze (Мразек 1964, 60; Белошапкова 1981, 389–390). Másfelől az ige alanyeseti alaktól való függése jóval korlátozottabb: a litvánban szám szerint csak az 1. és 2. személyű igealakok egyeztetődnek a személyes névmásokkal, maga a számkategória pedig az ige esetében egyértelműen másodlagos (vö. Lyons 1968, 281; Скобликова 1971, 201). Így a tagok közötti kölcsönös kapcsolat szintaktikai jellege meglehetősen világos.

1.1.3. A mellérendelő viszonyok két vagy több egymástól független szóalak között állnak fenn; ezek mindegyike ugyanolyan kapcsolat révén kapcsolódik a mondathoz, mint a többi szóalak.

Ez a kapcsolat lehet kölcsönös függőségi (Pušys siūravo, braškėjo) és alárendelő is (Atėjo ilgas ir lietingas ruduo). Sajátos jellegük miatt a mellérendelő viszonyok szembeállíthatók az alárendelő és a kölcsönös függőségi viszonyokkal együttesen. A mellérendelő viszonyban álló szóalakok mindegyike a másik (vagy a többi) nélkül is működhet; kapcsolatuknak nincs iránya.

A mellérendelő viszonyokat nem a szóalakok ragozási végződései, hanem mellérendelő kötőszók, a szórend és az intonáció fejezik ki. Lehetnek zártak és nyitottak.

A zárt mellérendelő viszony csak két szóalakot kapcsol össze; ezeket rendszerint az alany után álló mellérendelő kötőszó kapcsolja össze, pl.: Žiemos saulė šviečia, bet nešildo; Kieme mergaitės žaidė ir dainavo.

A nyitott mellérendelő viszony meghatározatlan számú szóalakot kapcsol össze, és rendszerint ismétlődő kötőszókkal vagy pusztán szórenddel (kontakt

10

a formák elrendezésével és az intonációval, pl.: Ezeket a tetőket sem kő, sem kard, sem fejsze, sem lándzsa nem töri át; Félénken, békésen, halkan beszélt.

A zárt és nyílt mellérendelő kapcsolattal összekötött szókapcsolatok gyakran egymással is összekapcsolódnak, pl.: Képes haragos és dühös, jó és elnéző lenni.

1.2. Az önálló szavak olyan formái, amelyek a mondat szintaktikai tagolásának azonos szintjén alárendelő, kölcsönös függőségi vagy mellérendelő kapcsolatokkal kötődnek össze, szókapcsolatokat alkotnak. A szintaktikai kapcsolatok típusai alapján a szókapcsolatok három legnagyobb csoportját különböztethetjük meg: alárendelő, kölcsönös függőségi (összefüggési) és mellérendelő szókapcsolatokat.

Bár minden nyelvész egyetért abban, hogy a szókapcsolatok a szintaktikai kapcsolatok szintjéhez tartozó egységek, mégis eltérően különítik el és értelmezik őket. Gyakran csak az alárendelő szókapcsolatokat tekintik szókapcsolatoknak. Ez a nézet az orosz nyelvészetben meglehetősen széles körben elterjedt volt, és részben ma is az, különösen azután, hogy az első akadémiai orosz nyelvtanban megvalósult (Грамматика русского языка 1952—1954). Az úgynevezett „szóbeli” és „mondatbeli” kapcsolatok megkülönböztetésének hipotézisére épül (Виноградов 1947, 12, 78; 1954, 10 tt.; 1975, 231). E hipotézis szerint a szókapcsolat félig lexikai, nominativ egység, amelyet „szóbeli” alárendelő kapcsolatok – egyeztetés, vonzat és hozzárendelés – hoznak létre. Nem a mondatszerkezet összetevőjének, hanem csupán a mondat „építőanyagának” tekintik, amely a szóhoz hasonlít. Ezért magukat a szókapcsolatokat is a főtag és a függő tag lexikai és morfológiai jegyei szerint osztályozzák és írják le. A szókapcsolatot létrehozó „szóbeli” kapcsolatokat szigorúan elkülönítik a „mondatbeli” kapcsolatoktól: a predikációtól (amelyet a megnyilatkozás és a valóság viszonyaként határoznak meg), valamint a mondat másodlagos részeinek kapcsolataitól. Így a szintaxis két részre oszlik: a szókapcsolatok szintaxisára, amely a szavak mint lexikai egységek más szavakkal való kapcsolatait vizsgálja, és a mondat szintaxisára, amely a mondat szerkezetét és összetevőit tanulmányozza. Ezt a nézetet, amelyet a litván nyelvre is megpróbáltak alkalmazni (Balkevičius 1963; Labutis 1976, 42—50), nehéz elméletileg megalapozni, gyakorlati megvalósítása pedig sok zavart, ismétlődést és ellentmondást okoz. A „szóbeli” és „mondatbeli” kapcsolatok elkülönítését mindenekelőtt az akadályozza, hogy a szavak, különösen az igék lexikai jelentése nemcsak a szókapcsolat, hanem kétségtelenül a mondat szerkezetét, annak modelljét is meghatározza (vö. Шмелев, 1976, 43 tt.). A szintaktikai folyamatok, mindenekelőtt a passzív transzformáció, világosan mutatják, hogy az ige és a függő szóalakok közötti vonzati kapcsolatok – amelyeket „szóbelieknek” tekintenek – legalább akkora szerepet játszanak a mondatszerkezetben, mint a „mondatbeli” kölcsönös függőségi kapcsolatok, sőt néha nagyobbat is (vö. az alanyesetű forma elhagyását passzív vagy nominalizált szerkezetben: az apa levelet ír, de a levél megíródik, a levél megírása (lásd még Apytūfonova, 1976, 125—126, 134, irodalommal). Az ige függő szavakkal való bővíthetősége a mondatmodellekben is tükröződik. Egyáltalán nem bizonyítható, hogy az olyan szókapcsolatok, mint levelet írok, kimegyek az erdőbe összetett elnevezések lennének. Nominativ egységnek legfeljebb néhány lexikalizálódott alárendelő szókapcsolat tekinthető, különösen a tárgyak és személyek kétszavas megnevezései. Másfelől az igei valencia elemzése azt mutatja, hogy a „mondatbelinek” tekintett kölcsönös függőségi kapcsolatok is az ige lexikai jelentésétől függenek; ezek bizonyos szóalakok közötti, egyeztetéssel kifejezett és formális jelölőkkel rendelkező kapcsolatok. Igaz, e kapcsolatok alapján mondat hozható létre.

11

ez azonban szintén nem megkülönböztető jegyük, mivel mondatot alárendelő szókapcsolatok is alkothatnak (Veszélyt látok; Fázom; Pénzre van szükség; Fogjátok meg a tolvajt!), a kölcsönös függőségi kapcsolatok sokasága pedig önmagában nem alkot mondatot (*Én gondolkodtam; *A gyermek átugrott stb.). Még azokban a nyelvtanokban is, amelyek deklarálják az alárendelő szókapcsolatok és a mondatszerkezet szembeállítását, az úgynevezett másodlagos mondatrészeket ugyanazon kapcsolatok alapján jellemzik, amelyek a szókapcsolatok szóalakjait összekötik. Ezért teljesen érthető, hogy a kettős kapcsolatok említett hipotézise az oroszon kívüli nyelvek szintaktikai szerkezetének kutatására nem gyakorolt számottevő hatást. A világ nyelvészetében jelenleg uralkodó szintaxiselméletek szinte mindegyike a szókapcsolatokat a mondat szintaktikai struktúrájának egységeiként kezeli. Az utóbbi időben néhány litván nyelvészeti munkában is ez az irány érvényesül (Lietuvių kalbos gramatika 1976; Sirtautas 1978).

A szókapcsolatok a mondat különböző tagolási szintjein különülnek el. A mondat részét képezik, és bizonyos esetekben szerkezetük alapján megfelelhetnek egy mondatnak, de maguk nem mondatok. A szókapcsolatok, illetve a hierarchikusan szerveződő szókapcsolatcsoportok (az egyes szóalakokhoz hasonlóan) csak akkor válnak mondattá, ha meghatározott modellek szerint formálódnak, a beszédhelyzethez kapcsolódnak, és elnyerik a mondatra jellemző intonációt. A szókapcsolatok leírása tehát még nem tárja fel a teljes egyszerű mondatszerkezetet. Ehhez még meg kell határozni azokat a modelleket, amelyek szerint a szóalakokból és szókapcsolataikból létrejön a mondat magja, valamint e modellek bővítésének szabályait.

1.3. A modellbe azok a szóalakok tartoznak, amelyek szükségesek a mondat mint nyelvtani egység szerkezetéhez. A mondatmodell állhat egy szóalakból (Havazik), kettőből (Megérkezett az anya), háromból (A nagybácsi lelőtte a rókát), néha pedig többől is (A nagyapa kenyeret kért az árvától). A kéttagú vagy többtagú modellek kölcsönös függőségi és/vagy alárendelő kapcsolatok alapján jönnek létre. A kölcsönös függőségi kapcsolatokat (önmagukban vagy alárendelő kapcsolatokkal együtt) rendszerint a személyes, kizárólag az alárendelő kapcsolatokat pedig a személytelen mondatok modelljeiben látjuk (A szomszédnak jól megy; Emberek gyűltek össze stb.). Azok a nyelvészek, akik a már említett „szóbeli” és „mondatbeli” kapcsolatok megkülönböztetésének hipotéziséből indulnak ki, sok, alárendelő kapcsolatokkal összekötött kötelező mondattagot nem vesznek fel a mondatmodellbe (vö. Шведова 1966; Белошапкова 1977; 1981; Русская грамматика 1980), ez a korlátozás azonban sem nem szükségszerű, sem elméleti szempontból nem kellően megalapozott (vö. Кржижкова 1967, 76; Helbig, Schenkel 1973, 34; Москальская 1974, 27; Распопов 1976; Золотова 1982, 83 tt.; Ломтев 1979, 178 tt.).

A mondatmodell tagjait rendszerint vagy a szóalakok nyelvtani jegyei alapján jelölik (a valenciaelméleten alapuló irányzatok), vagy a mondatrészek terminusaival (relációs grammatika, az úgynevezett univerzális grammatika, valamint egyes funkcionális grammatikai irányzatok). Így jutunk el a sokszor megvitatott, de máig rendkívül aktuális mondatrészproblémához.

1.4.1. A K. F. Becker (1827) rendszeréből átvett hagyományos mondatrészfelfogást régóta és megalapozottan bírálják (vö. már Steinthal 1855; újabban Glinz 1962; Бархударов 1966; Helbig 1982, 45–54; Золотова 1979 stb.). Legfontosabb hiányossága a grammatikai és szemantikai kritériumok összekeverése, ami ellentmondásokhoz vezet

12

minden, ezek alapján készült mondatszerkezeti leírásban⁴. A legnagyobb litván mondatszerkezeti leírásokban sem sikerült elkerülni őket: ezekben a mondatrészeket vagy jelentésük alapján határozzák meg, de gyakorlatilag szintaktikai pozíciójuk szerint különítik el (Balkevičius, 1963), vagy egyeseket szintaktikai pozíciójuk és alakjuk (alany), másokat pedig jelentésük és a többi szóhoz való viszonyuk alapján határoznak meg (Lietuvių kalbos gramatika 1976). Valójában a mondatrész-fogalmakra nincs szükség az egyszerű mondat szerkezetének leírásához. Azok az egységek, amelyeket az iskolai nyelvtanokban és számos nyelvészeti munkában alanynak, bővítménynek, jelzőnek vagy határozónak neveznek, bizonyos jelentéssel bíró, alárendelt szókapcsolati tagokként írhatók le (a szintaktikai egységek jelentéséről, vagyis a szemantikai viszonyokról lásd a 2. pontot). A mondatrészekről szóló fejezetekben található információ ellentmondásmentesen bemutatható a szókapcsolatok (a szintaktikai kapcsolatok és a szemantikai viszonyok), a mondatmodellek, azok módosulásai és bővítése tárgyalásakor. Ezért a módszertani pontosságra törekvő szintaktikai munkák vagy teljesen lemondanak a mondatrészekről (különösen az úgynevezett másodlagosakról), vagy más kritériumok alapján igyekeznek elkülöníteni őket. Az első utat főként a függőségi nyelvtan és a valenciaelmélet egyes irányzatainak, valamint a szerep- és referenciális nyelvtannak a képviselői követik (vö. Van Valin, Foley 1980). A második utat követő kutatók közül elsőként az úgynevezett standard transzformációs elmélet képviselői említhetők. Ezen elmélet szerint a mondatrészek (alany, állítmány, bővítmény) a mondat bázisszerkezetének elemei közötti viszonyok: az alanyt a nominális frázis (NP) és az egész mondat közötti viszonyként, a bővítményt pedig az NP és a magasabb rangú verbális frázis (VP) közötti viszonyként határozzák meg stb. (Chomsky 1965, 10 tt., 13). A mondatrészeknek ez az értelmezése az NP∧Aux∩VP alakú mélyszerkezeti mondatszintaxis hipotézisén alapul, amelyet az elmúlt évtized elméleti kutatásai jelentősen megingattak. A mondatrész-terminusok használata a mondat közvetlen összetevőire azért is kényelmetlen, mert ebben az esetben egészen más tartalmat kellene adni nekik: például alanynak kellene nevezni az egész alanyi csoportot, állítmánynak az állítmányi csoportot stb.

Manapság egyre inkább arra hajlanak, hogy a mondatrész-terminusokkal az állítmánytól, illetve közvetlenül az igétől függő mondatszerkezeti egységeket jelöljék. Ezt a nézetet követik a függőségi nyelvtanhoz elveikben közel álló irányzatok; hasonlóan tekintenek a mondatrészekre azok a kutatók is, akik a mondatot „viszonyok rendszerének” vizsgálják (Ломтев 1979). Az egyes mondatrészek azonosítására Ch. C. Fries (1952) által meghonosított disztribúciós elemzési technikát alkalmazzák (Erben 1964, Flämig 1970). A különböző rendszerű nyelvek tipológiai összehasonlítása során a mondatrészek univerzális jegyeit keresik (Comrie 1974; 1981; Johnson-Postal 1980; Perlmutter 1980).

Különösen sok erőfeszítést fordítottak arra, hogy olyan univerzális alanymeghatározást találjanak, amely különböző szerkezetű nyelvekre is alkalmazható. J. Keenan (1976) e célból azt javasolta, hogy először válasszák külön az alapszintű (elsődleges) mondatokat a másodlagosaktól (307), és az alanyt csak az alapszintű mondatokban keressék egy 30 jegyből álló skála alapján (312—331). E jegyek egyike sem tekintendő szükségesnek, de azt a mondatrészt tekintik az alanyhoz legközelebb állónak, „leginkább alanynak”, amely a legtöbb ilyen jeggyel rendelkezik (333). Érthető, hogy egy ilyen közelítő-

₄A hagyományos mondatrész-osztályozás hiányosságait J. Jablonskis is világosan látta, és hangsúlyozta annak feltételes jellegét (1957, 406, 450 tt.).

13

tőleges alanyfogalom nehezen alkalmazható az egyes nyelvek nyelvtani szerkezetének leírására és vizsgálatára, ezért megalapozott bírálatban részesült (Johnson 1977 a; Schmalstieg 1980, 166). Az alany univerzális jegyeinek keresésekor a szórendre is támaszkodnak; vö. J. Stepanov alanyra (és szubjektumra) javasolt meghatározását: „a semleges szórendű mondat első névszói csoportja vagy első névszava” (Степанов 1981, 173). Azokban a nyelvekben, amelyekben a szórend nagymértékben függ a mondat aktuális tagolásától (ilyen a litván), azonos lexikai összetételű és grammatikai szerkezetű mondatnak több semleges szórendű modellje is lehet; ilyen esetben az alany/szubjektum elkülönítése a fenti meghatározás alapján attól függ, mit tekintünk a mondat témájának. Megjegyzendő, hogy más kutatók is, akik az alany és más mondatrészek univerzális jegyeit keresik, jelenleg nem annyira szintaktikai, mint inkább pragmatikai és szemantikai kritériumokra próbálnak támaszkodni. Az alanyt/szubjektumot a „topik” (a témához közel álló elem) és az ágens szemantikai szerepének metszeteként tekintik (Bechert 1978, 19; Comrie 1980, 101), az ágens és a „topik” nominativusszal alkotott kombinációjaként (Abraham 1978, 716), „kezdeti azonosítható pontként, amelyhez az információ kapcsolódik” (Chafe 1976, 44) stb. A relációs nyelvtan képviselői teljesen lemondanak a mondatrészek („grammatikai viszonyok”) meghatározásáról, és ezeket konkrét szintaktikai műveletekben megmutatkozó elsődleges fogalmaknak (primitíveknek) tekintik (Johnson 1977, 153; Perlmutter 1980, 197; e nézet kritikájához lásd Schachter 1977, 301 tt.; Abraham 1978; Van Valin, Foley 1980, 348; Кибрик 1982, 27–28).

Lehetséges-e egyáltalán olyan szintaktikai és egyúttal univerzális mondatrész-meghatározásokat megfogalmazni, amelyek alapján különböző szerkezetű nyelvekben azonosíthatók a mondatszerkezeti egységek? Erre a kérdésre nehéz igenlő választ adni. A természetes nyelvek szintaktikai szerkezetének rendkívüli változatossága miatt az egyik nyelvben szintaktikai kritériumok alapján elkülönített mondatrészeknek csak bizonyos esetekben lesznek egyértelmű megfelelőik egy másik nyelvben; a különbségek annál nagyobbak lesznek, minél távolabb állnak egymástól tipológiailag az összehasonlított nyelvek. A nyelvek tipológiai összehasonlításához olyan szemantikai koordinátarendszerre van szükség, amelyet a szintaktikai jegyektől függetlenül határoznak meg. A szintaktikai egységek helyzete e rendszerhez képest nyelvenként többé-kevésbé eltérő lesz. Ahhoz, hogy ne kerüljünk ördögi körbe, a mondatrészeket mint szintaktikai egységeket a szemantikai és kommunikációs szint kategóriáitól függetlenül is meg kell határoznunk.

1.4.2. Amikor szintaktikai szempontból próbáljuk elkülöníteni a mondatrészeket, először azzal a kérdéssel találkozunk, hogy mit tekintsünk az egyszerű mondat középpontjának. A két fő mondatrész modellje, amely a mai napig számos nyelvtanban uralkodó, elméletileg nehezen támasztható alá, és sok nehézséget okoz, különösen az ergatív szerkezetű nyelvek leírásakor, amelyekben az igével való kölcsönös függőségi viszony gyakran nemcsak az alanyt, hanem a bővítményt is összekapcsolja, így az utóbbi két mondatrész szintaktikai különbsége elmosódik (Чикобава 1967, 19 tt.; Tschekhoff 1978, 28–30; Генадзе-Гайдарова 1982, 174 tt.). Az akuzatív (illetve nominativusi) szerkezetű nyelvekben is számos példát találunk arra, hogy az alany és a bővítmény közötti különbség sok esetben nem alapvető; vö. például az olyan mondatokat, mint Skauda galvą és Skauda galva. Hogy az alany nem nélkülözhetetlen a mondat szerkezetéhez, azt a személytelen mondatok és sok nyelv

14

(köztük a litván nyelvben) jellemzőek az olyan személyes mondatok, amelyekben nincs kifejezett cselekvő (Gyvenu kaime ir pan.). Ezzel szemben az állítmány minden mondat számára nélkülözhetetlen (vö. Danės 1978, 8). A mondatot szervező szerep szempontjából az alany lényegében nem különbözik a tárgytól: az állítmányt kivéve a mondat szerkezeti magjának többi összetevője nem kapcsolódik hozzá közvetlenül; emellett az alanynak csak ugyanazok a függő szavai lehetnek, mint a tárgynak. Az alanynak nem tulajdonítható a mondatreprezentáció szerepe már csak azért sem, mert nincsenek a mondatra jellemző modális kategóriái. Az alanyt nem szintaktikai érvek, hanem főként az arisztotelészi logikán alapuló hagyomány (a mondat alanyra és állítmányra tagolása), az aktuális tagolás, valamint szemantikai jellegű indokok (a témához való kapcsolódás, a cselekvő kifejezésének fő eszköze stb.) vonzzák a mondat középpontjába. A transzformációs grammatika arra irányuló kísérleteit, hogy felélessze a mondat bicentrikus tagolásának elvét, erősen meghatározta az angol és más újabb európai nyelvek szerkezetére való összpontosítás (vö. Lehmann 1973, 47 skk.; 1974, 14–15). Másfelől az állítmány szervező szerepe mint a szintaktikai kapcsolatok központjáé bármely nyelv mondatában kétségtelen. Az állítmány abban az értelemben autonóm a mondatban, hogy funkciója önmagából bontakozik ki (vö. Martinet 1966, 56); a beszédaktushoz kapcsolódó modális kategóriáival tágabb kontextusban reprezentálja az egyszerű mondatot (Kurylowicz 1960, 38). Az állítmány meghatározó jelentősége a mondatban a szórendi variációk szintaktikai tipológiai szempontú vizsgálatakor is megmutatkozik (vö. Steele 1978, 604). Ezért teljesen érthető, hogy a legtöbb mai szintaxiselmélet az egyszerű mondat szerkezetét a monocentrikusság elve alapján modellezi: a mondat fő részének az állítmányt tekinti, amelyhez a mondat többi része ilyen vagy olyan kapcsolatokkal kötődik. Ezen az elven alapul a leginkább formalizált függőségi grammatika (pl.: Hays 1964; Падучева 1964; Robinson 1970; Гладкий 1973; Hudson 1980), valamint az erre épülő valenciaelmélet; az elvet a nyelvek tipológiai vizsgálatában is alkalmazzák a diatézisek alapján (A. Cholodovičius, V. Chrakovskis, G. Silnickis és mások munkáiban). Az utóbbi időben a monocentrikus mondatmodell a litván nyelvtudományban is egyre inkább meghonosodik (Balkevičius 1983; Генюшене 1983; Slizienė 1978, 1980). Előnye az is, hogy a predikátum és a hozzá kapcsolódó argumentumok megkülönböztetésén alapuló modern predikátumlogika segítségével szemantikailag értelmezhető. Ezzel szemben az arisztotelészi logikára jellemző alany–állítmány kettősség inkább a mondat kommunikációs, nem pedig szintaktikai témára és rémára való tagolásának felel meg.

1.4.3. A mondatrészeket szintaktikai egységnek tekintő kutatók igyekeznek azokat szintaktikai pozíciójuk alapján meghatározni; e pozíció megállapításához disztribúciós elemzést és szubsztitúciós tesztet alkalmaznak (klasszikus példák: Fries 1952; Hockett 1958). A szubsztitúció leegyszerűsített alkalmazásának tekinthetők a mondatrészek felismerésére szolgáló, az igéből kiinduló kérdések is; ez a módszer különösen elterjedt az iskolai gyakorlatban. A kérdések megfogalmazására használt névmások és határozószói névmások igen általános jelentésük miatt gyakran jól jelzik a szintaktikai pozíciót (vö. Ревзин 1977, 186–190).

A litván nyelvtudományban V. Sirtautas különíti el a legkövetkezetesebben a mondatrészeket szintaktikai jegyeik alapján (1978, 1981), ezért az e kérdésről vallott nézetei különösen figyelemre méltók.

15

V. Sirtautas szerint a mondatrészre jellemző szintaktikai pozíció, amely a többi mondatrésszel való kapcsolataiban nyilvánul meg, különféle tényezőktől függ: a valenciától, a szintaktikai környezettől, a szó morfológiai természetétől, lexikai jelentésétől és szemantikájától, a grammatikai kapcsolatok jellegétől, a szórendtől és az intonációtól (1981, 25 — 27). Bár e tényezőket nem tartják egyformán fontosnak, mégis azt javasolják, hogy mindegyiket vegyék figyelembe. A mondatrészeket szintaktikai jegyek együttese alapján jellemzik (1981, 33). Megjegyzendő, hogy e jegyek közül egyesek legalább két mondatrészre jellemzőek, mások valamelyikre specifikusak. Például az alany és az állítmány közös jegye a mondatot szervező szerep, a függetlenség és az egymáshoz való kapcsolódás (az alanyé „jobb oldali”, az állítmányé „bal oldali”); különböző jegyük a morfológiai alap (az alanyé a nominativus, az állítmányé az ige), valamint az, hogy az alany fakultatívan vonz jelzőt, az állítmány pedig tárgyat és határozókat. A tárgy és a határozó alább felsorolt három jegye közül kettő közös (az állítmánytól való függés, a jelző fakultatív vonzása), és csak egy specifikus: a morfológiai alap (a tárgy esetében a nem alanyeset, a határozó esetében a határozószó). Így a mondatrészek elkülönítésének kritériumai meglehetősen változatosak, és nem mindegyikre alkalmazhatók egyformán. Nem mindegyik kritérium egyformán világos és vitathatatlan sem. Mint már említettük, nehéz az alanynak tulajdonítani a szervező szerepet. Az alanyhoz és az állítmányhoz rendelt függetlenségi jegy is kétségeket vethet fel, mivel ezt a két mondatrészt kölcsönös függőségi viszony kapcsolja össze, amely miatt egyik sem tekinthető teljesen függetlennek. Másfelől csak az állítmány autonóm abban az értelemben, hogy önmagában is mondatot alkothat. A mondatrészek elkülönítésére felvetett kritériumok tehát pontosíthatók.

A mondatrészeket mint a mondat szerkezetének szintaktikai egységeit legcélszerűbb volna egyetlen fő kritérium, nevezetesen a pozíciójukat meghatározó szintaktikai kapcsolatok alapján definiálni. Az állítmány az egyszerű mondat szintaktikai központja, valamennyi szintaktikai kapcsolatának csúcsa. Különleges helyzete miatt nem alkot ellentétpárt a többi mondatrésszel ugyanazon a szinten, ezért itt nincs szükség részletesebb meghatározására. Az alanyt olyan mondatrészként kellene meghatározni, amely tipikus esetekben (vö. 1.1.1.) kölcsönös függőségi (kapcsolati) viszonyban áll az állítmánnyal. A litvánban (és sok más nyelvben) az alany elkülönítését az is nagyban segíti, hogy jellemzően nominativusi pozícióban áll, bár korántsem minden mondatbeli nominativusi alak tekinthető alanynak. A tárgy az állítmánnyal alárendelő viszonyban álló mondatrész. Az egymással mellérendelő viszonyban álló és más mondatrészekhez azonos módon kapcsolódó mondatrészeket azonos rangúaknak nevezhetjük. Mivel a szintaktikai kapcsolatok egyszerűek és kettősek is lehetnek, a fent említett, az állítmánnyal egyszerű kapcsolatban álló mondatrészek mellett egy olyan mondatrészt is meg kell különböztetni, amely egyszerre kapcsolódik az állítmányhoz és az alanyhoz vagy a tárgyhoz — vagyis az állítmányi jelzőt (pl.: Vaikas atsikėlė linksmas; Pažinau ją jaunesnę, vö. Valec­kienė 1967). Minden más jelzőnek nincs közvetlen kapcsolata a mondat szintaktikai központjával, az állítmánnyal; ezek a mondat tagolásának alacsonyabb szintjein különülnek el, és nem mondatrészeknek, hanem bizonyos mondatrészek módosítóinak tekintendők. Nem minősülnek mondatrésznek azok a szóalakok sem, amelyek tárgyi vagy határozói viszonyokat fejeznek ki, és az alanytól, a tárgytól, az állítmánytól vagy más jelzőktől függenek.

16

Az említett módon meghatározott mondatrészeket a nyelv szintaktikai szerkezetének bizonyos sajátos jellemzői határozzák meg, ezért nem univerzálisak. E felfogásuk jól alkalmazható a flektáló, akuzatív (illetve nominativusi) szerkezetű nyelvekre, amelyek közé a litván is tartozik. Számos ergatív szerkezetű nyelvben már csak azért sem célszerű az alanyt az állítmányhoz fűződő kölcsönös függőségi viszony alapján elkülöníteni a tárgytól, mert ez a viszony az akuzatív nyelvek tárgyának megfelelő, tárgyat kifejező főnévi formákat is összekapcsolja (vö. az ún. tárgyi egyeztetést a kaukázusi és más nyelvekben; lásd Чикобава 1967, 19–20; 1968, 243; Moravcsik 1978, 364 kk.).

1.4.4. A mondatrészek módosítóit jelzőknek nevezzük⁵; ezek alárendelő viszonyban kapcsolódnak a jelzett szavakhoz. A jelzőknek maguknak is lehetnek további jelzőik, és így tovább. Ezért a gyakori mondatokban a szintaktikai kapcsolatok hierarchikus szerkezetének több szintjét, azaz fokát figyelhetjük meg. Az első szinten az állítmányhoz közvetlenül kapcsolódó mondatrészeket különítjük el: az alanyt és a tárgyakat; az alacsonyabb szinteken pedig a különböző fokú jelzőket. Vegyük például a következő mondatot: Vasárnap este egy teljesen száraz kút mellett megállt egy régi lószerszámokkal teli szekér. A mondat szintaktikai kapcsolatainak szerkezete a következőképpen ábrázolható:

Az alanyhoz itt három fokú, a tárgyhoz két fokú jelző kapcsolódik, amelyek bizonyos csoportokat alkotnak (vö. Sirtautas 1981, 31). A jelzők a mondatrészekhez és egymáshoz is különféle alárendelési módokkal kapcsolódnak: egyeztetéssel (teli szekér, régi lószerszámok, száraz kút), vonzattal (teli lószerszámokkal, vasárnap este), kapcsolással (teljesen száraz).

Problematikusabbak a szintaktikai kapcsolatok azokban az esetekben, amikor a mondatrészi pozíciókban nem ragozott igealakokból álló szerkezetek állnak, amelyek jelentésükben közel állnak az alárendelt összetett mondatok mellékmondati tagmondataihoz, és beágyazott mondatok transzformációinak tekinthetők, például: Miközben vizet merítettem, feltámadt az éles szél; Kastis azt hitte, hogy a nő alszik. A nem ragozott igealakoktól függő szavak ugyanúgy kapcsolódnak, mint a ragozott alakokhoz függők, de a kölcsönös függőségi viszonyoknak alárendelő kapcsolatok felelnek meg, vö.: én merítek — miközben vizet merítek, ő alszik — azt hittem, hogy alszik (vö. a szerző 1979, 168 kk.). Úgy tűnik, hogy a nem ragozott alakokhoz közvetlenül kapcsolódó

⁵Ezeket a mondatrészek komponenseinek is nevezik (Balkevičius 1963).

17

az ilyen esetekben szereplő szavakat mégis tárgyaknak kell tekinteni, és a szintaktikai kapcsolatok grafikus modellezésekor magát a szerkezetet beágyazott mondat szimbólumával kell jelölni, például:

1.4.5. Az egyszerű mondat szerkezetének mondatrészek szerinti modellezésekor felmerül a kérdés: a szintaktikai mondatközpontnak, az állítmánynak csupán az igét kell-e tekinteni (akár kifejezett, akár zéró alakban működik), vagy az igével szorosan összefüggő más szóalakokat is az állítmány részének kell tekinteni? Ez az összetett állítmány problémája, amelynek megoldása a választott mondatleírási kritériumoktól és következetes alkalmazásuktól függ. A litván nyelvtanok és számos nyelvtani tanulmány az összetett állítmány két típusát különbözteti meg: az igei (vagy összetett igei) és a névszói (vagy összetett névszói) állítmányt. Az összetett állítmányhoz meglehetősen sokféle szerkezetet sorolnak. Megpróbáljuk röviden áttekinteni ezek fő csoportjait, szintaktikai jegyek alapján.

a) Az ún. tárgyi főnévi igenévvel álló igeszerkezetek (megparancsolta, hogy térjen vissza; kérte, hogy kegyelmezzen; ennivalót hozott stb.; lásd Lietuvių kalbos gramatika 1976, 341—342) nem vetnek fel kétséget. Szintaktikailag az igére — az állítmányra — és a tőle függő tárgyra bonthatók. E szerkezetek heterogenitását egyértelműen mutatja, hogy alárendelő összetett mondat mellékmondati tagmondataival vagy esetragokkal helyettesíthetők, vö. megparancsolta, hogy térjen vissza; kérte, hogy kegyelmezzen; ennivalót hozott, kegyelmet kért. Problematikusabbak az ún. alanyi főnévi igenévvel alkotott szerkezetek, különösen azok, amelyek modális és fázisigékkel állnak (például: enni akarunk, dolgozhatok, tudnia kell, hinni kell; énekelni kezdett/fejezte be). E szerkezetek felbontásának kérdését komolyan tárgyalta a litván nyelvtudomány (Sirtautas 1968, 346 kk.; 1978, 41—42). Bár vannak érvek mellette és ellene is, a szigorúan vett szintaktikai kritériumok következetes alkalmazásával e szerkezetek közül számos felbontható egy állítmányra és az attól függő tárgyra (vö. kenyeret akarunk, hitre van szükség; elkezdte/befejezte az éneket); csupán a turėti, galėti és hasonló igék mellett rendszerint nem használatosak a cselekvéseket megnevező főnevek (de vö. mindent tudok, semmit sem tudok). Az a körülmény, hogy a fázisigés szerkezetek, például a pradėti, imti, egyetlen inchoatív igével helyettesíthetők (pragys­ti, sučiulbti, pravirkti), nem döntő jelentőségű, mivel az ige más esetekben is gyakran helyettesít egy szókapcsolatot, vö. kimenni — elindulni kifelé, körbejárni — megkerülni. A főnévi igenév olykor azért kapcsolódik az állítmányhoz, mert az említett szerkezetekben ez hordozza a fő információs súlyt, az ige pedig szemantikailag nem önálló. A szóalakok szemantikájától és a mondat logikai szerkezetétől azonban el kell tekinteni a mondat szintaktikai elemzésének szintjén. Teljesen egyértelműen állítmányra és tárgyra bonthatók az olyan szerkezetek, mint a észbe kapott, hogy válaszolnia kell; elhatározta, hogy elutazik és hasonlók.

18

b) Részes igeneveket tartalmazó igei szerkezetekben (elítéltnek érezte magát, azt mondta, hogy evett, hitte, hogy meggyógyul, azt gondolta, hogy tudja, láthatatlannak tetteti magát stb.) szintén két összetevőt különböztetünk meg: az állítmányt és a hozzá kapcsolódó állítmányi jelzőt vagy bővítményt. Hogy a részes igenév itt önálló mondatrész pozícióját foglalja el, abból látható, hogy helyettesíthető alárendelő mellékmondattal, vö.: úgy érezte, hogy el van ítélve, azt mondta, hogy evett, hitte, hogy meggyógyul stb. Az említett igéket részes igenevek vagy alárendelő mellékmondatok nélkül többnyire nem használják, ez azonban nem a szerkezet szintaktikai egységességét mutatja, hanem csupán a kapcsolódást létrehozó erős viszonyt (vö. 1.1.1.), amely az igét a részes igenévhez úgy kapcsolja, mint a tárgyragot a tárgyhoz, vö. tudom, hogy visszatért, és ismerem az utat, de nem: *tudom. (E szerkezetek szintaktikai felépítéséről bővebben lásd a szerzőt 1978, 7. skk.).

c) A melléknevek semlegesnemű alakjának főnévi igenévvel alkotott szerkezeteit (kellemes írni, nehéz dolgozni, jó utazni, unalmas pihenni...) V. Sirtautas (1978, 37—41) szintaktikailag elemezte; csak egyetérteni lehet a szerző szilárdan bizonyított következtetésével, miszerint ezek is állítmányra és alanyra bonthatók. Ehhez csupán azt kell hozzátenni, hogy a sajnál elválni, kevés hinni szerkezetekben rendre állítmány és tárgy különül el (vö. sajnálja a válást, kevés a hit).

d) A būti ige főnevekkel és melléknevekkel alkotott szerkezeteiben egyes kutatók csak a kopulaként működő igét tekintik állítmánynak (Glinz 1965; Erben 1964; Grebe 1959; Flämig 1970; Рожновская 1979 stb.). Ezt a nézetet a szintaktikai viszonyok jellege indokolhatja: a būti ige a litvánban, akárcsak sok más nyelvben, a névszókkal ugyanolyan alakú szerkezeteket alkot, mint az önálló igék, amelyeket mindenki állítmánynak tekint, vö. ő vidáman sétált és vidám volt. A mondatban azonban a būti ige kopulaként szintaktikailag üres morfémaként működik, amely a névszóval kifejezett tulajdonságnak csupán idő- és modalitásjelentést ad (vö. Lyons 1968, 322—323; Babby 1975, 76. skk., 89). Sok mondatban zéró alakja van, bizonyos mondattípusokban pedig (például az 1.4.5 c pontban említett személytelenekben) a jelen idejű kopula zéró alakja az uralkodó, sőt akár az egyetlen forma. Nehéz egy ilyen, önálló szintaktikai funkcióval nem rendelkező szót önmagában a mondat fő részének tekinteni, különösen ha arra gondolunk, hogy sok nyelvben nem igék, hanem névmási eredetű szóalakok vagy morfémák töltenek be kopulafunkciót. A kopulának mint a mondat fő részének felfogása ellen szól azoknak a mondatoknak a szerkezete, amelyekben sosem volt kopula, és eredendően névszói, vagyis nominális jellegűek (szerző 1979, 184, irodalommal). Ezért a būti igét, amikor személyes vagy személytelen mondatokban kopulaként szerepel (pl.: jó volt, kellemes lesz), leghelyesebb nem önálló állítmánynak, hanem az állítmány részének tekinteni, ahogyan azt a litván nyelv eddigi grammatikái és a legtöbb szintaktikai kutatás teszi, beleértve L. Tesnière szintaktikai viszonyokra épülő modelljét is (1959, 47, 72). Hasonlóan kell tekintenünk a pasidaryti, tapti, virsti, igékre is, amelyek a „tiszta kopulától”, a būti igétől csak az állapotváltozás jelentésében különböznek. A többi, a litván grammatikákban eddig „nem tiszta kopulák” közé sorolt ige sokkal önállóbb; állítmányként használva gyakran szóalakok és szerkezetek kapcsolódnak hozzájuk, például: nem mutatkozott szépnek, az erdőben maradt, rosszul érezte magát, furcsán hívták, úgy tett, mintha nem látná. Ezen igék nominativusi vagy instrumentálisi névszóval alkotott kapcsolatai (pl.: szépnek tűnt, magányos maradt, rosszul érezte magát

19

folytatta, sértettnek érezve magát, tölgynek/tölgynek nevezte magát, részegnek tettette magát) szintén szintaktikailag állítmányra és a hozzá kapcsolódó állítmányi jelzőre bonthatók, hasonlóan más igék szerkezeteihez (vö.: magányosan élt, vidáman kelt fel, sértetten járkált).

Ha a kopulaként álló būti igét tartalmazó névszói szerkezeteket összetett állítmánynak tekintjük, akkor is szem előtt kell tartanunk, hogy az állítmány egyes összetevőinek sajátos szintaktikai viszonyaik vannak a többi szóalakkal (vö. Бурлакова 1975, 62—63; Шмелев 1976, 60—63). Például a Az öreg erős volt mondatban a buvo ige kölcsönös függőségi viszonnyal kapcsolódik a senis főnévhez, a stiprus melléknévnek pedig kétirányú szintaktikai kapcsolatai vannak: a buvo igével és a senis főnévvel egyaránt. Hasonló kapcsolatokat látunk a megfelelő passzív szerkezetben is: Senio būta stipraus, azzal a különbséggel, hogy a būta alakot itt a senio főnévhez nem kölcsönös függőségi, hanem alárendelő viszony kapcsolja (lásd még 3.3).

A būti ige nemcsak időt és modalitást jelölő kopulaként szerepel, hanem „létezni” jelentésben is használatos (e jelentések viszonyáról lásd Benveniste 1960; Kahn 1966; Babby 1975, 79—80). A būti igét egzisztenciális jelentésében a litvánban ugyanúgy állítmánynak tekinthetjük, mint az egzistuoti, gyventi, augti, atsirasti, dingti igéket és így tovább. Az egzisztenciális jelentés szervesen összefügg a létezés hely- és időkoordinátáival (vö. Селиверстова 1977, 11. skk.), amelyeket a mondatban gyakran határozószók, főnévi esetalakok vagy elöljárószós szerkezetek fejeznek ki, például: Az őr az iskolában van; A fa az út mellett volt; A gyűlés holnap lesz. Az ilyen mondatokban a būti ige hasonló szerepet tölt be, mint más állapotigék az Az őr az iskolában lakik; A fa az út mellett nőtt; A gyűlés holnap lesz mondatokban; ezért itt is legjobb állítmánynak tekinteni. Természetesen az ilyen típusú mondatok szóban forgó szintaktikai elemzése nem teszi szükségessé, hogy logikai és szemantikai szempontból is ugyanígy elemezzük őket (a hely- és tulajdonságjelentések közötti szoros kapcsolatról lásd Lyons 1977, 473).

1.4.6. A mondatrészeken belül további alosztályozás is lehetséges. Ez különösen a bővítménynek nevezett mondatrész esetében fontos, amelyet igen sokféle alárendelő viszony alapján különítettek el. Elsőként a határozók kérdése merül fel. A határozókat szintaktikai kritériumok alapján külön mondatrészként meghatározni és a bővítménytől világosan elhatárolni eddig senkinek sem sikerült, noha jelentős erőfeszítéseket tettek. A határozók hagyományos, az iskolai grammatikára is jellemző felfogása a jelentésen alapul, ezért az elemzés egy egészen más — szemantikai — szintjéhez tartozik. A szintaktikai viszonyok szintjén a határozókra a bővítmények egy bizonyos alcsoportjaként kellene tekinteni. A határozók elkülönítésére a következő módszerek látszanak lehetségesnek:

a) A határozókat a hozzátapadó bővítményekkel azonosítani, és megkülönböztetni őket a többi, vonzatként álló bővítménytől. Ez a módszer azonban kétséges, mert az irányítás és a hozzátapadás közötti különbség igen formális, „felszíni” jellegű (vö. 1.1.1.), és az összekapcsolódó alakok morfológiai sajátosságai szabják meg. Az e kritérium alapján elkülönített határozók nagyon különböznének azoktól, amelyeket ma szokás elkülöníteni; például határozónak kellene tekinteni a főnévi igeneveket az menni kell, elkezdett utazni, élni akarok és hasonló szerkezetekben, viszont el kellene határolni a határozóktól a tárgyesetű alakokat az éjszaka érkezünk, három kilogrammot nyomott szerkezetekben. A terminus terjedelmének ilyen módosítása kevés haszonnal járna, mivel a hozzátapadás útján kapcsolódó alakokat egyszerűen hozzátapadó bővítményeknek is nevezhetjük.

20

b) A körülmények közé sorolni azokat a bővítményeket, amelyek a mondat szintaktikai szerkezetéhez nem szükségesek (vagyis nem tartoznak bele a mondat magjába). Ezt a nézetet az a valenciatan is alátámaszthatja, amely megkülönbözteti a kötelező és fakultatív tagokat (aktánsokat) az úgynevezett szabad tagoktól (szirkonstánsoktól vagy szituánsoktól). A diatézis elméletét képviselő leningrádi tipológiai iskola munkáiban (pl. Храковский 1974; 1981) csak az igei valencia által meghatározott tagokat tekintik bővítménynek; a litván nyelvészetben ezt az elvet E. Geniušienė valósította meg (vö. Генюшене 1983, 16). A körülmények és a bővítmények megkülönböztetése aszerint, hogy a mondat szerkezeti magjához tartoznak-e, kétségtelenül értelmes szintaktikai szempontból. E kritérium alkalmazásakor azonban a körülmény terminust is az eddigiektől teljesen eltérő jelentésben kellene használni. Például az Brolis elgiasi gerai; Mes gyvename mieste mondatokban a gerai, mieste szóalakokat nem lehetne körülményeknek tekinteni, mivel szükségesek az említett mondatok szerkezetéhez, és az igék valenciája határozza meg őket; ezzel szemben ugyanezeket a szóalakokat a Brolis mokosi gerai; Mes pernakvojome mieste mondatokban már körülményeknek kellene tekinteni. Mivel a körülmény terminust elsősorban megszokottsága miatt kívánjuk megtartani, aligha tűnne elfogadhatónak, ha teljesen más jellegű dolgok megnevezésére vinnénk át, különösen, mivel a kötelező és nem kötelező tagok közötti különbség más, erre a célra használt terminusokkal is kifejezhető (aktánsok – szirkonstánsok, kötelező és fakultatív – szabad tagok stb.).

c) Körülménynek tekinteni azokat a bővítményeket, amelyek a határozókra jellemző pozíciót foglalnak el. Ez az eljárás a szóalakok elsődleges és másodlagos funkcióinak elméletén alapul (Slotty 1932; Kurylowicz 1936), amelyet a litván mondatok elemzésében is alkalmaznak. V. Sirtautas (1981, 33) által felvetett mondatrész-ismérveket összevetve látható, hogy a bővítmények és a körülmények egyetlen megkülönböztető jegye a morfológiai alap különbsége. Így körülménynek tekinthetők azok a bővítmények, amelyek vagy maguk is határozói alakúak, vagy a mondatban határozókkal helyettesíthetők anélkül, hogy a mondat szerkezete felbomlana. A körülményi pozíció jó jelzői lehetnek az általános jelentésű határozók: tada (illetve nuo tada, iki tada…), ten (iš ten, iki ten…), taip, todėl, tiek stb. Ha a határozói helyettesíthetőséget tekintjük a körülmény megkülönböztető jegyének, akkor azokat a szóalakokat vagy elöljárós szerkezeteket, amelyek határozóval és esetalakkal (önmagukban vagy elöljáróval) is helyettesíthetők, a körülmények közé kell sorolni, azokat pedig, amelyek nem helyettesíthetők általános jelentésű határozókkal, a tárgyi vagy részeshatározói bővítmények közé. Például a következő elöljárós szerkezetek tartoznának a körülmények közé: grįžome iš vakaronės; geriau iš ąsočio; ištraukiau ranką iš kišenės (honnan/miből); iškelidavo pas motiną (hová/kihez); susėdom aplink ežerėlį (hol/mi körül); išėjom į laukus (hová/mibe); skaitė laišką po stalu (hol/mi alatt); juokėsi pro ašaras (hogyan/min keresztül); statė trobesius pagal planą (hogyan/mi szerint) stb. Ezzel szemben a részeshatározói bővítményeket a következő kifejezésekben kellene elkülöníteni: juokėsi iš tėvo, nulipdė senį iš sniego (kiből/miből), grūmėsi su priešais (kivel), slėpėsi nuo dudros (mitől), važiuoja be piršlio (mi nélkül), kvėpėjo degutu (mivel) stb. A körülmények ilyen felfogása állna a legközelebb a hagyományoshoz, és egyúttal grammatikai kritériummal is megalapozható lenne. Ezenkívül ebben az esetben felhasználható az iskolai gyakorlatban alkalmazott kérdéspróba, amely, amint már említettük, a helyettesítési próba egyszerűsített változata. Csak azokat a körülményeket, amelyeknek nincs határozói korrelátumuk (pl.: kvietė pietų; atidėjo

21

posėdį rytdienai), más általános kérdések alapján kellene elkülöníteni. Mindazonáltal az említett módszerrel nem mindenütt húzható meg egyértelmű határ a körülmények és a részeshatározói bővítmények között, a használat periférikus eseteiben pedig előfordulnak majd olyan szerkezetek, amelyek kétféleképpen értelmezhetők. Tekintettel a grammatikai egységek osztályaira jellemző mezőszerkezetre (vö. Адмони 1964, 47–51), a határ ilyen ingadozása elméletileg igazolható.

1.4.7. A hagyomány szerint a bővítményeket továbbá tárgyi és részeshatározói bővítményekre osztják.

A relációs grammatika irányzatának kutatásai azt mutatják, hogy ez a felosztás sok esetben szintaktikailag jelentős (Johnson 1979; Johnson, Postal 1980, Perlmutter, Postal 1977; Perlmutter 1980; vö. még Gary, Keenan 1977; Comrie 1981, 60–67). A tárgyi és részeshatározói bővítmények közötti különbség grammatikai jegyek alapján történő meghatározása azonban nem könnyű. A külső morfológiai mutatók ehhez korántsem elegendők, vö. grįžome naktį (körülmény), de laukiame nakties (tárgyi bővítmény). Úgy tűnik, itt elsősorban a szintaktikai folyamatokra kellene támaszkodni, amelyek között a legfontosabb szerepet a passzív transzformáció játssza. Az aktív szerkezet passzívvá alakításakor a tárgyi bővítmény litvánul alanyesetű alannyá változik, míg a részeshatározói bővítmény a körülményhez hasonlóan rendszerint megtartja a kapcsolódás típusát, az esetformát és a szintaktikai pozíciót (vö. tėvas nupirko vaikui kepurę ir kepurė buvo vaikui nupirkta tėvo). E kritérium alkalmazásával tárgyi bővítménynek kellene tekinteni: a) az igékhez erős kapcsolattal kötődő tárgyesetű alakokat, amelyek a passzív szerkezetben megváltoztatják a kapcsolat típusát, és alanyesetű alakokká válnak; b) a megfelelő birtokos esetű alakokat tagadást tartalmazó szerkezetekben (nepirko vaisių, nemačiau kelio); c) a norėti, prašyti, geisti (pa)-geidauti, pasigest(i), vengti, siekti, ieškoti, laukti igéktől függő birtokos esetű alakokat stb. (vö.: norimas valgis, prašoma knyga, pasiektas tikslas, laukta žinia). Úgy tűnik, ebbe a csoportba kellene sorolni az atstovauti igéhez kapcsolódó részes esetet is (vö. direktoriaus atstovaujama įmonė). Néhány olyan ige azonban, amelyhez kapcsolódó bővítmények passzív szerkezetben (különösen Žemaitija területén) bizonyos esetekben alanyesetű alakokra változnak, nem tekinthető tárgyi bővítménynek, főleg, mivel mellettük egy másik, egyértelműen tárgyi bővítmény is használatos, vö.: duodu vaikui obuolį – vaikui duotas obuolį; dovanojo bobai šaukštą – boba šaukštą dovanota, vö. még: aš nemiegojau visą naktį – visa naktis mano nemiegota. E tekintetben problematikusak a részes esetű bővítmények is az olyan szerkezetekben, mint padėti mokiniui (plg. mokytojo padedamas mokinys), liepti/įsakyti kareiviui (plg. tavo lieptas/įsakytas kareivis), valamint a tárgyesetűek mellett álló birtokos esetű bővítmények, például: prašyti tėvą peilio.

A részeshatározói bővítményen kívül a relációs grammatikában megkülönböztetik az úgynevezett oblique objectet (ferde tárgyat) is, amely nagyjából a szintaktikailag nem kötelező körülmények többségének, valamint az eszköz- és benefaktív jelentésű bővítményeknek felel meg. Bár a ferde tárgy elkülönítésének kritériumát nem határozzák meg egyértelműen, lényegében szemantikai kritériumról van szó: a terminus azokat a viszonyokat jelöli, amelyeknek „önálló szemantikai tartalmuk” van (Johnson 1977, 153). Ezért a körülményeken kívül nincs szükség a ferde tárgy külön elkülönítésére.

Így a bővítmények következő alosztályozása tűnik lehetségesnek: a felosztás első szintjén a szintaktikai folyamatokban való eltérő részvételük szerint (mindenekelőtt a passzív

22

a transzformációban) megkülönböztetni a közvetlen és a közvetett bővítményt; a felosztás második szakaszában pedig a határozókra jellemző szintaktikai pozíció alapján elkülöníteni a határozókat a közvetett bővítmények közül.

1.4.8. A tárgyalt mondatrészek meghatározása ugyanazon kritérium szerint történik, mint a szókapcsolatoké, vagyis az önálló szóalakok közötti szintaktikai viszonyok alapján. Az itt mondatrészeknek nevezett egységek a megfelelő szintaktikai viszonyok megjelölésével szóalakok terminusaiban is jellemezhetők. Például az alany olyan szóalak, amely az igével kölcsönös függőségi viszonyban álló alanyesetű pozíciót foglal el; a bővítmény pedig olyan szóalak, amely alárendelő viszonyban kapcsolódik az igéhez. A mondatrészek terminusai azonban – jóllehet a hagyományos nyelvtanra jellemző szintaktikai és szemantikai kritériumok keverése jelentősen kompromittálta őket – nemcsak rövidebbek, hanem sok esetben kényelmesebben is használhatók. Természetesen pontosítani kell őket, és világos szintaktikai tartalommal kell felruházni. A meghatározott szintaktikai jegyek alapján elkülönített, a mondat szintaktikai szerkezetét alkotó egységeket továbbra is nevezhetnénk mondatrészeknek mind a nyelvészeti munkákban, mind az iskolai gyakorlatban.

2. A MONDAT SZEMANTIKAI SZERKEZETÉNEK EGYSÉGEI

2.0. A mondat szemantikai szerkezetét az egymással összekapcsolt szóalakok által kifejezett jelentések és azok viszonyainak összessége alkotja. A szavak jelentései közötti viszonyok a mondatban nem közvetlenül, hanem az egyes nyelvekre jellemző szintaktikai egységek és viszonyaik hálózatán keresztül valósulnak meg. Ezért a mondat szemantikai és szintaktikai szerkezete között nincs közvetlen megfelelés. Ha a szemantikai viszonyokat szintaktikai viszonyok terminusaival próbálnánk meghatározni, szükségszerűen ugyanolyan hibás körbe jutnánk, mint amikor a szintaktikai egységeket jelentésük alapján különítjük el.

A mondat szemantikai szerkezetének legáltalánosabb egységeit a mondat egyetemes logikai tagolását és összetevőinek általánosított jelentéseit figyelembe véve különítjük el.

2.1. A mondat (S) jelentésbeli középpontját a mai logikában propozicionális függvényként (P) ábrázolják, amely egy predikátumot, vagyis tulajdonságot (F) kapcsol össze egy vagy több argumentummal, azaz elgondolt dologgal: P ~ F(x...). A dolog (objektum) és a tulajdonság összekapcsolását predikációnak nevezik. A mondat kommunikatív irányultságát (K), valamint a beszédaktussal összefüggő, az úgynevezett mondatmodális keretet (M) alkotó modalitáskategóriákat rendszerint a propozicionális függvényen kívül helyezik, vagyis S ~ K(M)P)). Az argumentumok számától függően megkülönböztetünk egyargumentumú predikátumú – tulajdonságot kifejező – propozicionális függvényeket, amelyek alakja F(x), valamint többargumentumú predikátumú – viszonyt (R) kifejező – propozicionális függvényeket, amelyek alakja F(xy...) vagy xRy... Ha az egyik argumentumot a másik révén határozzuk meg, a többargumentumú függvények egyargumentumúakká alakíthatók (Kappu 1969, 62; McCawley 1981, 395–396), a nyelvi szemantikai elemzés szempontjából azonban a függvény ilyen átalakítása nem hasznos, mert leegyszerűsíti az eredeti sémát. Az argumentumok változó mennyiségek („üres pozíciók”), számuk a predikátum jellegétől függ; amikor állandó mennyiségekkel (konstansokkal) helyettesítjük őket, a propozicionális függvény állítássá alakul, és mondat alakját ölti. A lexémákkal kifejezett argumentumokat a nyelvészetben L. Tesnière óta aktánsoknak nevezik.

23

Aktánsként nemcsak konkrét vagy elvont dolgok megnevezései, hanem más propozicionális függvények is szerepelhetnek (az úgynevezett beágyazott predikátumok).

A verbalizált predikátum és az aktánsok közötti jelentésviszonyok alkotják a mondat szemantikai szerkezetének alapját. A mai nyelvészet igen nagy figyelmet fordít e viszonyok vizsgálatára.

2.2. A nyelvészek többsége a predikátum és az aktánsok közötti szemantikai viszonyokat a hagyományos szubjektumi, objektumi és adverbiális viszonyok terminusaival írja le, amelyek a litván nyelvészetben is elterjedtek. Ezt az irányzatot az utóbbi időben különösen markánsan képviseli az akadémiai orosz nyelvtan. Ebben a következő legfontosabb, elemi szemantikai kategóriákat különítették el: predikatív jegy (másutt egyszerűen predikátumnak nevezett kategória), szubjektum és objektum. A szubjektumot a predikatív jegy hordozójaként határozzák meg (Русская грамматика 1980, 127). Objektumnak azt az élő vagy élettelen dolgot nevezik, amelyre a cselekvés vagy a viszony közvetlenül irányul; ide tartozik a fizikai cselekvés, a gondolkodás, az észlelés, a közeledés és a távolodás objektuma, a címzett, valamint az érzelmi viszony objektuma (uo. 129). Nem elemi szemantikai kategóriának tekintik a minősítő és körülményjelentésű kvalifikátorokat, amelyek kibővítik az elemi szemantikai szerkezetet. Az így értelmezett elemi szemantikai szerkezet nagyjából megfelel a predikátum tulajdonságai által meghatározott mondat szintaktikai magjának, a nem elemi kategóriák pedig a szabad tagoknak és a mondatrészektől függő összetevőknek. Az objektum kategóriájának viszonya azonban a „nem elemi” kategóriákhoz tisztázatlan marad. Például a cselekvés közvetlen irányultságának jegye nem illik az eszközökre, a predikátum jelentése által meghatározott adverbiális jelentésű összetevők (pl. Gyvename mieste) pedig egyik kategóriába sem illenek bele. Sok más munkában a szubjektum és az objektum fogalma egyáltalán nincs meghatározva, és nem különül el világosan a szintaktikai alany és bővítmény fogalmától.

A predikátum és az aktánsok közötti viszonyokat konkrétabban a szemantikai funkciók (vagy szemantikai szerepek, mélységi esetek) terminusaival írják le. Ch. Fillmore a predikátumtól – az igétől – függő pozíciók jelentéseit mélységi eseteknek nevezte; ezek az egyetemes szemantikai viszonytípusokat voltak hivatottak jelölni. Az utóbbi időben ezeket leggyakrabban szemantikai funkcióknak vagy szerepeknek nevezik. A szemantikai funkciók száma és jellege változó; a különböző (esetenként ugyanazon) kutatók munkáiban 5–9-et (Fillmore 1968; 1977; Cook 1978; Anderson 1971; Abraham 1978; Starosta 1978; Dik 1980, 1980 a), illetve akár 25-öt is elkülönítenek (Апресян 1974, 125–126). Ennek részben az az oka, hogy az aktánsok jelentéseinek igen széles skáláját a vizsgálat irányától és konkrét céljaitól függően tagolják. Például az igei lexémák valenciájának leírásakor célszerűbb a szemantikai funkciókat finomabban felosztani, mint a mondatszerkezet általános sajátosságainak vizsgálatakor. Sokkal fontosabb különbségek fakadnak abból, hogy a szemantikai funkciók által képviselt elemzési szintet eltérően értelmezik.

Mind Ch. Fillmore, mind az irányzat számos más kutatója arra törekedett, hogy a szemantikai funkciókat a mondat által jelölt helyzet, a nyelven kívüli valóság „dolgok állása” alapján különítse el és jellemezze (vö. Pleines 1978, 367–368). A predikátumra (mindenekelőtt az igére) az extralingvisztikai helyzet megnevezéseként, a szemantikai funkciókra (szerepekre) pedig a beszélő tudatában tükröződő viszonyokként tekintettek

24

a szituáció résztvevői között. A szituációra mint a mondat denotátumára vagy referensére tekintő felfogás alapján (Гак 1969, 78–80; 1973, 358; Москальская 1981, 9–10, irodalommal) megkísérelték a szemantikai funkciók elkülönítését és differenciálását aszerint is, hogy a predikátum által kifejezett jegy milyen módon és milyen vonatkozásban érinti a szituáció résztvevőit. Ha kiderült, hogy két vagy több, különböző predikátumú mondat ugyanahhoz a szituációhoz kapcsolható, úgy tekintették őket, mint amelyeknek azonos a szemantikai, de eltérő a szintaktikai szerkezetük (Апресян 1974, 258 skk.). Ez a felfogás arra késztetett, hogy a szemantikai funkciók terminusaival ne annyira a predikátumok jelentését, mint inkább magukat a külső szituációkat modellezzék, amelyek viszont csak a mondat egységeinek jelentésein keresztül hozzáférhetők. E felfogás alkalmazása konkrét mondatok (különösen az ún. konverzívumok) elemzésére nehézségekbe ütközött.

A predikátumok szemantikájának alaposabb vizsgálata során kiderült, hogy nincs elméleti alapja annak, hogy a külső szituációt a mondat közvetlen denotátumának vagy referensének tekintsük, mivel a predikátum, vagyis a jegy, a szignifikációs sík egysége, ezért nem lehet a nomináció egysége – a szituáció megnevezése. „A predikátumok nem neveznek meg” (Степанов 1980, 321). Az aktánsoktól eltérően, amelyeknek denotatív és szignifikatív jelentésük is van, a predikátum a mondatban csupán saját szignifikatív (elvont, fogalmi) tartalmát valósítja meg (Арутюнова 1976, 11). A mondat jelentése nem maga a szituáció, hanem az, amit a szituációról állítunk, azok a jegyek, amelyeket benne az egyik vagy másik nyelv eszközeivel kiemelünk. Ezért ugyanaz a szituáció különböző szemantikai szerkezetű mondatokkal írható le (vö. Starosta 1978, 512; Lyons 1981, 491 skk.; Běličová 1982, 26; Hlavsa 1982, 30 skk.). Például pontosan ugyanaz a külső szituáció a következő mondatokkal írható le: (1) Az apa eladta a lovat a szomszédnak; (2) A szomszéd lovat vett az apától. A főnevekkel jelölt aktánsok apa és szomszéd mindkét esetben ugyanazokkal a szignifikátumokkal és denotátumokkal rendelkeznek, szemantikai funkciójuk (vagyis a predikátumhoz való viszonyuk) azonban korántsem azonos: az első mondatban az apa jelöli a cselekvés végrehajtóját (az ágenst), a szomszéd pedig a cselekvés címzettjét (a beneficienst); a másodikban az ágens funkcióját már a szomszéd tölti be, az apa szóalak pedig a cselekvés forrását jelöli, amely a mondatban ki is maradhat. Tehát a két mondat szemantikai szerkezete különböző; nehéz közös nevezőre hozni őket a kauzációs operátor bevezetésével is, mivel eladni ≠ CAUS + venni.

A mondat logikai és szemantikai szerkezetét mindenekelőtt a predikátum megválasztása határozza meg, mivel a predikátumként szereplő szavak jelentésétől függ az aktánsok száma és jellege is. Minden nyelvnek sajátos igei szemantikai mezőrendszere van, és sajátos hajlamai arra, hogy bizonyos jelenségeket aktív cselekvésként, az azokat átélő dolgok állapotaként vagy ambientális folyamatként írjon le (vö.: Havazott, illetve Быпал снег, szemben a Havazást okozott kifejezéssel). A szemantikai funkciókat ugyanakkor csak a predikátum jelentéséből ismerjük, és „nincs más út hozzájuk” (Potts 1978, 399). Úgy tűnik, ezért kezdték a mondat szemantikai szerkezetének egységeit a nyelv szignifikatív szintjén keresni, a predikátumként és aktánsként szereplő szóalakok különböző nyelvekben megfigyelhető jelentésére támaszkodva. Éppen ezen az úton próbálják most elkülöníteni azokat a legáltalánosabb szemantikai funkciókat (szerepeket), amelyek a predikátum és az aktánsok közötti viszonyokat tükrözik, és amelyek számos nyelv mondatszerkezetének elemzésében relevánsak (Abraham, 1978; Яхонтов 1978; Храковский 1978; 1981).

A legtöbb bemutatott osztályozásban egybeeső legáltalánosabb szemantikai funkcióknak a következők tekinthetők: ágens – A (a cselekvés kezdeményezője és végrehajtója, beleértve a természeti erőket is), beteg – P (a cselekvés elszenvedője vagy az állapot hordozója) együtt a percipienttel – Pcp (a pszichikai állapot hordozója, vagyis experiencer), deskriptívum – Descr (tulajdonság vagy név hordozója), beneficiens – B (a cselekvés vagy állapot címzettje), eredmény – R, kontentívum – Con (a cselekvés vagy állapot tartalma), eszköz – I (az eszköz).

25

a természeti erőket is beleértve), beteg – P (a cselekvés elszenvedője vagy az állapot hordozója) együtt a percipienttel – Pcp (a pszichikai állapot hordozója, vagyis experiencer), deskriptívum – Descr (tulajdonság vagy név hordozója), beneficiens – B (a cselekvés vagy állapot címzettje), eredmény – R, kontentívum – Con (a cselekvés vagy állapot tartalma), eszköz – I (az eszköz). A predikátumtól távolabb eső (de bizonyos esetekben általa meghatározott) aktánsok szemantikai viszonyait a kauzatívum (Caus), a finitivum (F), a lokatívum (L, ide sorolhatók az irány- és időjelölések is), valamint a modusz (M) funkciói jelölik; ezek különálló predikátumoknak is tekinthetők.

Mivel az itt felsorolt szemantikai funkciók a predikátum és az aktánsok szignifikatív szinten fennálló viszonyait jelölik, nem határozhatók meg az aktánsok referenciális tulajdonságai alapján: élő/élettelen, egész/részleges stb. Ezek a tulajdonságok nem a mondat, hanem az aktánsok referenciális szerkezetéhez tartoznak, és csak közvetve befolyásolhatják a szemantikai funkciókat. E kölcsönhatás és más okok miatt egyes szemantikai funkciók között határesetek, átmeneti esetek fordulnak elő, például a kauzatív és a kontentív funkció között olyan mondatokban, mint: Az ég csillagokkal ragyog.

2.3. Tehát a szemantikai viszonyoknak két modellje van: az elsőben ezeket az alany, tárgy és határozói mondatrészek terminusaival írjuk le, a másodikban pedig a szemantikai funkciók (illetve szerepek, mélyesetek) terminusaival. Mi a közös e modellekben, és összeegyeztethetők-e?

Ha a mondat predikátumát szemantikailag oszthatatlan egységnek tekintjük, a két osztályozás összeegyeztethetetlennek tűnik: amit alanynak nevezünk, az egyik esetben ágens lesz (A gyermek ír), máskor beteg (A gyermek fekszik), ismét más esetekben pedig a beteg a tárgynak felel meg (A gyermek almát visz). A predikátumokat azonban szintén osztályokba soroljuk. A predikátumok logikában megszokott, egyargumentumú és többargumentumú csoportokra osztása mellett jelenleg élénk vita folyik a szemantikai predikátumok osztályozási módjairól és kritériumairól. A predikátumok komponensszerkezetét vizsgáló szerzők arra törekszenek, hogy abban elemi egységeket – jelentésösszetevőket vagy szemantikai jegyeket – különítsenek el (vö. Bendix 1966; Jackendoff 1972; 1975; Апресян 1974; Wierzbicka 1972; 1976), amelyek alapul szolgálhatnak a predikátumok külön osztályokba sorolásához. Ezeket az osztályokat eltérő módon határolják el, és az általánosítás eltérő fokát képviselik. L. Ščerba például a cselekvés, az állapot és a minőség predikátumait különítette el (Щерба 1974, 90). W. Chafe (1971), J. Pleines (1976) és R. Zimek (1980) cselekvés-, állapot- és folyamatpredikátumokat különböztet meg (hasonlóan Grenda 1982, 33 skk.); J. Stepanov három alapvető predikátumtípust tart számon, amelyek megfelelnek Arisztotelész lényeg-, állapot- és viszonykategóriáinak (Степанов 1981, 131–132), V. Bogdanov pedig általánosan elfogadottként a cselekvés, állapot, tulajdonság és viszony predikátumosztályait sorolja fel (Богданов 1977, 51; a különféle osztályozások áttekintését lásd: Селиверстова 1982, 88 skk.). A közelmúltban T. Bulygina több differenciális jegy alapján következetes predikátumosztályozást dolgozott ki. Ebben az osztályozásban először az időbeliség jegye alapján különülnek el a tulajdonságok a jelenségektől (hasonlóan Rosengren 1978, 379–380); ez utóbbiakat a dinamikusság jegye alapján továbbosztja cselekvésekre (dinamikus jelenségekre), illetve állapotokra és szituációkra (statikus jelenségekre), a cselekvéseket pedig az időtartam jegye alapján folyamatokra és eseményekre (Булыгина 1982). Az időbeliség jegyétől eltekintve, amely összekapcsolható az ige és a főnév mint grammatikai szófajok megkülönböztetésével, di-

26

chotomija (plg. Benveniste 1950, 21 tt.) ir predikatinėje sakinio struktūroje apskritai užima ypatingą vietą, ypatybes ir būsenas bei situacijas būtų galima jungti į vieną sinkretinį tipą (plg. Vendler 1967, 103) ir supriešinti su veiksmais. Jeigu būsenos kaitą reiškiančius predikatus, L. Chafe’o vadinamus procesais, priskirtume irgi prie būsenų, turėtume dvi didžiausias predikatų grupes – veiksmo ir būsenos (plačiausia prasme) predikatus. Net ir tokio bendriausio predikatų suskirstymo pakanka tam, kad subjekto ir objekto sąvokas būtų galima susieti su semantinėmis funkcijomis (aut. 1982). Atskirai paimtų veiksmo ir būsenos predikatų semantinės funkcijos nesiskyrinėdamos įeina į bendresnes subjektinių, objektinių bei adverbialinių santykių kategorijas:

Szemantikai viszonyok és funkciók (szerepek)

Szemantikai viszonyok | A cselekvésigékkel kapcsolatos szemantikai funkciók | Az állapotigékkel kapcsolatos szemantikai funkciókAlanyi | A (Vendégek érkeztek; Az eső leverte a rozsot) | P (A pohár összetört); Pep (Mindenki zajt hallott); B (A szülőknek földjük volt); Descr (A lány szép volt; Az apa tanár volt)Tárgyi | P (A lány összetörte a poharat); R (A szomszéd árkot ásott); B (Levelet küldtem a szülőknek); I (Hegedülj) | Con (Nem tudom az utat; Pénz hiányzik); R (A pénz szénné változott)Határozói | Caus (Az emberek éhen haltak); F (Fejszéért jöttem); M (Másképpen fogunk élni; A sajt egy kilogrammot nyomott); L (A városban laktam; A városba mentünk; Estére felmelegedett)

E korrelációt figyelembe véve az alanyi, tárgyi és határozói viszonyok szemantikai funkciók (szerepek) terminusaival fejezhetők ki. Az alany meghatározható a cselekvésigék ágensének, az állapotigék pedig páciensének, percepiensének, beneficiensének és deskriptívumának. Az alanynak ez a felfogása lényegében megfelel a már említett meghatározásnak is: „a cselekvés végrehajtója vagy az állapot hordozója”. Az aktánsok, amelyeket közvetlenül a predikátum szemantikája határoz meg, és amelyek más szemantikai funkciókat töltenek be, tárgynak tekintendők. A határozói viszonyok terminus a predikátumtól távolabb eső aktánsokra jellemző ok-, cél-, hely-, irány-, idő- és cselekvésmód-funkciókat (szerepeket) jelöli; ezek sok esetben külön beágyazott predikátumoknak tekinthetők (vö. Helbig 1982, 28). Az eszközfunkció meglehetősen problematikus, mivel a cselekvés eszközét kifejező elemeket egyes mondatokban a predikátum szemantikája határozza meg (pl. a griežti, skambinti, barškinti, mojuoti igék mellett), másokban pedig fakultatívak (pl. mozgást jelentő igék mellett). Sokuk szintén beágyazott predikátumként értelmezhető.

27

Egyes kutatók megpróbálják ezeket elkülöníteni a tárgyaktól, és ugyanahhoz a csoporthoz sorolják, mint az idő-, hely- vagy okjelölőket (vö. Cook 1978, 299; Dik 1978, 39 kk., 1980, 9; a litván nyelvtudományban – Drukteinis 1982, 16–17, irodalommal). Mindazonáltal az eszköznek az ágenssel fennálló szemantikai kapcsolatára, a predikátum jelentésétől gyakran megfigyelhető függésére, névszói kifejezésmódjára és tárgyszerű jelentésére tekintettel (Арбат 1976, 6) egyelőre célszerűbbnek tűnik az eszközfunkciót a tárgyi viszonyok csoportjában hagyni.

Az alanyi, tárgyi és határozói mondatrészek fogalma a szemantikai funkciókkal (szerepekkel) a fent említett módon korrelálva pontosabb tartalmat nyer; ez lényegében nem mond ellent a szokásos használatnak, és a cselekvés- és állapotigékkel kapcsolatos szemantikai funkciók csoportjainak felel meg magasabb absztrakciós szintű egységekként. A jelenleg legszélesebb körben használt mondatszemantikai szerkezeti modellek összehangolása azért is fontos, mert alkalmazási területeik nem azonosak. A szintaktikai folyamatok jellemzéséhez az alany vagy tárgy fogalmával összefoglalt szemantikai viszonyrétegek hasznosabbak; másfelől, ha ezeket a viszonyokat konkrétabban akarjuk leírni (pl. a valenciaszótárakban), a szemantikai funkciók modellje alkalmasabb.

A szemantikai funkciók csoportosításának a mondatszerkezet leírása és a tipológia szempontjából való jelentőségére más kutatók is felhívták a figyelmet. A. Kibrik erre a célra a hiperszerep terminust használja, amely a nyelvek bizonyos szerkezeti típusaira jellemző, a külső szerkezetben eltérően megvalósuló szemantikai funkció- (szerep-)rétegeket jelöli: az ergatív nyelvek Faktitívumát, az akuzatív nyelvek Aktorát; az experimenteri (vagyis percepiensi), recipiensi és célfunkciókat pedig a Címzett hiper szerepébe vonja össze (Кибрик 1979, 314–315; 1980, 328 kk.). E. Geniušienė a szubjektum- és objektum-hiperszerep (illetve hiperfunkció) terminusokat alkalmazza a balti nyelvek visszaható igéinek osztályozására (Генюшене 1983, 15). A cselekvés- és állapotigék megkülönböztetése nélkül azonban e hiperfunkciók tartalmát szemantikai szempontból nem lehetett egyértelműen meghatározni; félig szintaktikai jellegűnek tekintették őket, és kommunikációs sajátosságokat is figyelembe véve jellemezték (vö. olyan meghatározásokkal, mint „a szituáció fő résztvevője”; „a szituáció közvetlen, legközelebbi, leginkább érintett résztvevője” Кибрик 1979, 314).

Az alanyi, tárgyi és határozói viszonyok csoportjaira azért van szükség, mert a litván nyelvben – akárcsak az akuzatív szerkezeti típusú nyelvekben – a szemantikai funkciók nincsenek közvetlenül kódolva. A páciens a kétargumentumú predikátumokat tartalmazó konstrukciókban nemcsak másképp fejeződik ki, mint az egyargumentumú predikátumokat tartalmazó konstrukciókban (vö. A lány összetörte a poharat és A pohár összetört), hanem a szintaktikai folyamatokban is másként vesz részt; ezeket a funkciók (szerepek) terminusaival szemantikailag nehéz volna jellemezni. Például a passzív transzformációban nem az ágens, a páciens vagy más funkciók, hanem az alany és az állítmány közötti viszony megváltozása játssza a legfontosabb szerepet. Azokban a nyelvekben, amelyek nyelvtani szerkezetében a szemantikai funkciók közvetlenül vannak kódolva (Van Valin, Foley 1980, 348–350); Кибрик 1980, 328 kk. Нунэн 1982, 363), az alany és a tárgy fogalma (valamint a nekik megfelelő szintaktikai alany és bővítmény fogalma) szükségtelen is lehet.

A fent említett szemantikai viszonyokon kívül a mondat elemzése szempontjából fontos maga a predikátum jelentésének komponensstruktúrája, valamint az aktánsok referenciális sajátosságai; továbbá itt figyelembe kell venni

28

tekintetbe venni a kommunikációs és pragmatikai szint kategóriáit is. E kérdések vizsgálata külön munka feladata. Itt csupán arra törekedtünk, hogy a lehető legáltalánosabb vonásokban tárgyaljuk a mondat szemantikai struktúrájának azokat az egységeit, amelyek a predikátum és az aktánsok közötti viszonyok modellezéséhez szükségesek.

3. A SZINTAKTIKAI ÉS SZEMANTIKAI STRUKTÚRA EGYSÉGEINEK VISZONYA

3.0. A mondat szintaktikai és szemantikai struktúrája nem autonóm. A nyelvben a mondat jelentése csak a szóalakok szintaktikai viszonyain keresztül valósul meg. Minden, amit a mondat szemantikai struktúrájáról el lehet mondani, konkrét mondatok összetételének megfigyeléséből ered; még az a logika is, amelyben a mondat jelentésének modellezési elveit keressük, végső soron az általánosított és formalizált természetes nyelvre támaszkodik. A szintaktikai és szemantikai szint elkülönítése az elemzés első szakaszában nem azért szükséges, hogy külön vizsgáljuk a mondat formáját és tartalmát, hanem azért, hogy pontosabban meghatározhassuk viszonyukat, vagyis a szintaktikai és szemantikai egységek kölcsönös korrelációinak azt a hálózatát, amely minden nyelvben más és más, és meghatározza az egyes nyelvek szerkezetének sajátosságait.

Az ember által észlelt helyzetek kódolása nemcsak a különböző nyelvekben, hanem ugyanazon nyelven belül is eltérő. Ezeket a különbségeket a legkönnyebb a mondatok grammatikai szerkezetében észrevenni, de sokkal mélyebb rétegeket is érintenek. Már említettük, hogy ugyanazt a külső helyzetet különböző számú, eltérő szemantikai funkciójú argumentummal rendelkező predikátumok kiválasztásával is meg lehet fogalmazni (lásd 2.2.). A mondat szerkezete attól függ, hogy mit akarunk mondani a helyzetről, melyik résztvevő szempontjából értékeljük, mely adatokat tekintjük róla előzetesen ismertnek, és melyeket kívánjuk újdonságként közölni; végül bizonyos mértékig a beszédaktus résztvevői között abban megmutatkozó viszonyoktól is függ. A mondatok külső formájának különbségei szinte mindig tartalmuk bizonyos különbségeit tükrözik. A szemantikai, kommunikációs és pragmatikai szint egyes egységei azonban a természetes nyelvek grammatikai szerkezetében nem rendelkeznek külön-külön kifejezőeszközökkel: együtt, fizikailag kódolódnak. Ez a legfontosabb oka annak, hogy csak kevés eredményt hozhatnak azok a kísérletek, amelyek a szintaktikai struktúrákat közvetlenül a gondolkodás kategóriáihoz kapcsolják. Ezen az úton vagy a szemantika terminusaival írják le a szintaktikai konstrukciók osztályait, vagy a gondolkodás síkjára vetítik ki az adott nyelvre jellemző mondatok szemantikai és szintaktikai szerkezetének sajátosságait. A gondolkodási kategóriáknak bizonyos szintaktikai struktúrákkal való összekapcsolására irányuló, a természetes nyelvekre általánosan jellemző tendenciákról alighanem csak akkor lehet majd megbízható kijelentéseket tenni, ha minél több nyelvben megvizsgáltuk az egyes elemzési szinteken külön-külön meghatározott szintaktikai, szemantikai, kommunikációs és pragmatikai egységek kölcsönös viszonyait. A kommunikációs és pragmatikai szintet egyelőre figyelmen kívül hagyva néhány példával megkíséreljük szemléltetni, hogyan hatnak kölcsön egymásra a mondat szintaktikai és szemantikai struktúrájának egységei a litván mondatokban.

3.1. A modern logikában megszokott nézet, amely az állítás belső struktúráját olyan propozicionális függvényként fogja fel, amely egy predikátumot (tulajdonságot) egy vagy több argumentummal kapcsol össze

29

bizonyos szemantikai viszonyok révén, lényegében megfelel az 1.4.2-ben tárgyalt, az egyszerű mondat szintaktikai struktúrájának monocentrikus modelljének. Sok mondatban az állítmány fejezi ki az állítás predikátumát, az állítmánnyal kapcsolatban álló mondatrészek pedig az argumentumokat (aktánsokat). Ez lehetővé teszi, hogy az alany és a bővítmények szintaktikai viszonyait a szemantikai funkciók, valamint a predikátumok legáltalánosabb jelentései alapján megkülönböztetett funkciócsoportok — a szemantikai viszonyok (alanyi — Sb, tárgyi — Ob és határozói — Ad) — terminusaival értelmezzük. Például a Motina padavė vaikui žaislą mondat logikai és szemantikai struktúrája a következőképpen ábrázolható:

Ebben az esetben a mondat állítmánya (T) felel meg a predikátumnak, az alany (V) az első aktánsnak, amelynek szemantikai funkciója az ágens, a közvetlen tárgy (Ppₜ) a második aktánsnak, amelynek funkciója a páciens, a közvetett tárgy (Ppₙ) pedig a harmadik aktánsnak, amelynek funkciója a beneficiens. A T és V közötti alárendeltségi viszony az alanyi viszonyt (Sb), a T és Ppₜ, illetve Ppₙ közötti kapcsoló viszony pedig a tárgyi viszonyt (Ob) tükrözi. Így tehát, jóllehet a mondat szerkezetének szintaktikai és szemantikai egységeit az elemzés különböző szintjein és egymástól függetlenül határozzuk meg, kétségtelen korreláció figyelhető meg közöttük. Az alapszerkezetű mondatok alapján (a szintaktikai folyamatoktól eltekintve) akár azt is állíthatnánk, hogy az alanyra tipikusan alanyi viszony, a tárgyra pedig tárgyi viszony jellemző. Ha a mondatrészek csupán a nyelv tartalmi tervével semmilyen kapcsolatban nem álló formális viszonyok megnevezései volnának, nehéz lenne megérteni, miért töltenek be olyan fontos szerepet sok nyelvben. Ugyanazokkal a szintaktikai viszonyokkal és az általuk megkülönböztetett mondatrészekkel azonban nemcsak a szemantikai szint, hanem más szintek kategóriáit is kifejezzük. Például a passzív szerkezetek szemantikai funkcióinak struktúrája megegyezik a megfelelő aktív szerkezetekével, jelentésük azonban korántsem azonos: a szintaktikai struktúra átalakítása (passzív transzformáció) a helyzet másfajta szemléletével (vö. a cselekvő aktáns elhagyása), eltérő aktuális tagolással, a kontextussal való kapcsolattal és más tényezőkkel függ össze.

A mondat szintaktikai és szemantikai struktúrája közötti megfelelést korántsem mindig tapasztaljuk. Leggyakrabban éppen a megfelelés hiánya okoz különféle kételyeket és nehézségeket. Például a Vaikas pradėjo žaisti mondatban a pradėjo állítmány nem a fő predikátumot, hanem csupán annak fázisoperátorát fejezi ki (a terminusról lásd Черч 1960, 42. skk.), amely a tulajdonság egy bizonyos aspektusát jelöli (az ilyen operátorokat kváz predikátumoknak is nevezik, vö. Кацевич, Храковский 1981, 14—16; Бирюлин 1981, 74). A fő predikátumot itt főnévi igenév fejezi ki, amely a közvetlen tárgy pozícióját foglalja el, akárcsak a modális operátort tartalmazó mondatokban, például: Vaikas gali žaisti. Éppen a predikátumnak az operátorhoz való ilyen kapcsolata miatt a fázis- és modális operátorokat tartalmazó főnévi igenévi szerkezetek

30

A segédigés igéket rendszerint összetett állítmánynak tekintik, noha a mondatok szintaktikai szerkezetében megkülönböztethető egy egyszerű állítmány és a hozzá kapcsolódó bővítmény (vö. Vaikas pradėjo žaidimą; Vaikas gali viską, lásd 1.4.4); a fázisoperátorokat tartalmazó személytelen mondatokban a predikátumot jelentő főnévi igenév alanyként is szerepelhet, például: Man galima eiti (vö. Man galima viskas).

A szemantikai és a szintaktikai szerkezet közötti kapcsolat ismét másként jelenik meg a nominalizált szóalakokat tartalmazó mondatokban. Például a Baigėsi krepšininkų varžybos mondatban az állítmány a predikátum fázisoperátorának (Op), az alany pedig a predikátumnak felel meg, míg az alany jelzője (Pž) az aktánsnak, amelynek szemantikai funkciója ágens, és a predikátumhoz alanyi viszony fűzi:

A predikáció tehát jellemző, de nem megkülönböztető sajátossága a mondatnak; a mondatrészek is kifejezik. Nem minden predikátumnak felel meg állítmány, és nem minden állítmánynak felel meg predikátum.

3.2. Az elemzés különböző szintjein meghatározott szintaktikai és szemantikai egységek közötti viszonyok alapján könnyen megmagyarázhatók a litván nyelv azon konstrukciói is, amelyek természetéről mindmáig vita folyik. Például az olyan mondatokban, mint a Studentų jau dirbama; Žmogaus eita ir sustota, egyes szerzők aktív jelentést látnak, és a birtokos esetű alakot alanynak tekintik (Balkevičius 1963, 78; Paulauskienė 1979, 111), mások tagadják az aktív jelentést, és a birtokos esetet tárgynak tartják (Sirtautas 1970; 1978, 35; Geniušienė 1972). Az első nézet mellett felhozott érvek (a birtokos esetű alak a cselekvőt jelöli, az állítmány előtt áll, nem hagyható el) a szintaktikai és szemantikai kategóriák differenciálatlan szemléletét tükrözik. A birtokos eset itt olyan szintaktikai pozícióban áll, amelyben a szóalak nem kapcsolható az állítmányhoz kölcsönös függőségi viszonnyal, ezért nem tekinthető alanynak. Az állítmánytól ugyanúgy függ, mint más passzív szerkezetek tárgyi szerepű birtokos esetei (vö. Darbas jau studentų dirbamas). A birtokos eset szükségessége erős szintaktikai kapcsolatot jelez, nem pedig funkciót; az állítmányhoz viszonyított uralkodó helyzet sem megkülönböztető jegye a litván nyelvben az alanynak vagy a tárgynak. Az is egyértelmű, hogy a birtokos esetű alak az említett mondatokban ágens szemantikai funkciójú, a cselekvés (más esetekben az állapot) alanyát jelöli, maguk a mondatok pedig jelentésük szerint közel állnak (bár nem azonosak) a megfelelő, aktív állítmányú mondatokhoz (Studentai jau dirba; Žmogus ėjo ir sustojo). Úgy tűnik, ez az alanyi viszony és az aktív szerkezetekéhez közeli jelentés készteti a kutatókat arra, hogy a szemantikát a szintaxis szintjére vetítsék, és az említett esetekben olyan alanyi pozíciót keressenek, amelyet a birtokos esetű alak egyáltalán nem tölthet be. Az igei cselekvés tárgyát jelölő alanyi szerepben csak főnév vagy névmás nominativusi alakja állhat, például: Senų miškai mylėta.

31

A szintaktikai és szemantikai szerkezet különbségei számos olyan személytelen mondatban feltűnőek, amelyek magját alárendelő szókapcsolatok alkotják. Ezekben az állapot alanya gyakran nem alanyesetű esettel fejeződik ki (különösen részes esettel), például: Šeimynai pritrūko duonos; Vaikui norisi miego. Jelentésük szerint ezek a mondatok közel állnak a személyes mondatokhoz, vö.: Šeimyna pritrūko duonos; Vaikas nori miego. Szintaktikai összetételük azonban egészen más: az első esetben az alanyi viszonyt alárendelő kapcsolatok fejezik ki, és az alany a tárgynak felel meg; a második esetben kölcsönös függőségi kapcsolat áll fenn, és az alany az alanynak felel meg. Személyes mondatokban is előfordulhat azonban, hogy az alany nem alanynak, hanem tárgynak felel meg (vö. Katkuvienė 1980). Például a Mergaitė išbėrė spuogai, személyes mondatban, akárcsak az azonos szemantikai szerkezetű Mergaitę išbėrė spuogais, személytelen mondatban, az állapot alanyát közvetlen tárgy fejezi ki, az állapot tartalmának szintaktikai kifejezése azonban különbözik, vö.:

A személytelen mondatok és az azonos lexikai összetételű személyes mondatok nemcsak abban különbözhetnek, ahogyan a szemantikai viszonyokat a szintaxis szintjén kifejezik, hanem szemantikai szerkezetükben is. A szemantikai szerkezet eltérései már e mondatok összevetésével is láthatók: (1) Kambaryje (į kambarį) pribėgo vandens és (2) Kambarys pribėgo vandens. A külső helyzet, amelyről mindkét esetben szó van, feltehetően ugyanaz, az értelmezése azonban eltérő. Az első mondatban az állítmány egy adott helyen (a szobában) végbement folyamatot jelöl, a tárgyi birtokos eset pedig annak páciensét fejezi ki. A pribėgo ige itt a prisirinko szinonimája; helyettesíthető egy közeli jelentésű igével is: atsirado. Vö.:

⁶ A szemantikai és szintaktikai szerkezet közötti viszony egyértelműbbé tétele érdekében a vázlatban az alanyi pozíció nem kerül jobbra.

⁷ A lokatív funkciójú aktáns itt beépített predikátumnak is tekinthető: Pribėgo vandens (tai buvo kambaryje).

32

A második mondat magának a szobának (a páciensnek) az állapotát és annak tartalmát írja le. A pribėgo ige itt a prisipildė szinonimája (vö. Vanduo pripildė kambarį); az atsirado ige vagy hasonló használata itt lehetetlen. Vö.:

E mondatok jelentéskülönbségét nehéz a mondat kommunikatív tagolásával megmagyarázni, mert mindkét esetben a szórendtől és az intonációtól függően más-más összetevők lehetnek a téma és a réma, vö.: Vandens pribėgo į kambarį; Vandens pribėgo (pilnas) kambarys. A személyes és a megfelelő személytelen mondatok jelentéskülönbsége talán valamivel inkább összefügg azzal a tendenciával, hogy bizonyos jelentéseket a nyelvben uralkodó szintaktikai szerkezetekkel fejezzünk ki.

A litván nyelvre, akárcsak más, akuzatív szerkezetű nyelvekre, jellemző az a tendencia, hogy az alany „hiperfunkcióját” a kölcsönös függőségi viszonyok fejezik ki, és egyúttal a mondat témájához kapcsolják; ez az alanyi pozíciót kiemeli a többi közül, és ebben az értelemben „kiváltságossá” teszi. A témával való kapcsolatot az alanynak az állítmány előtti uralkodó helye is tükrözi. Ezért az állítmány előtt álló, alanyesetű mondatrészt, amelyet kölcsönös függőségi viszony kapcsol hozzá, magától értetődően témaként, gyakran pedig a cselekvés vagy állapot alanyaként értelmezzük. A kommunikatív, pragmatikai és szemantikai funkciók már említett fizikai kódolása miatt ez az egész mondat jelentésére is hatással van, és valamilyen perspektívát ad a leírt dolgoknak.

3.3. Ugyanezek a szemantikai viszonyok, amelyeket az állítmány és a hozzá kapcsolódó mondatrészek között figyelhetünk meg, a mondattagolás alacsonyabb szintjein is kirajzolódnak — a jelzők és a jelzett szavak között. A jelzett (attribútív) szókapcsolatok szemantikai szerkezete igen változatos. A jelzők egy része a jelzett szavakkal lexikalizálódott szókapcsolatokat alkot, amelyek összetett elnevezésként funkcionálnak (Didžioji Lietuvos Kunigaikštystė, Grįžulo Ratai). A jelzőként álló névmások közül sok a predikátum argumentumaihoz kapcsolódó kvantort jelöl (visi draugai, kiekvienas keleivis, kai kurie mokiniai), vagy deixis- és nyomatékosító funkciót tölt be (tas vyras, toks medis). Az igékből képzett szóalakokat tartalmazó szókapcsolatokban a jelzők beágyazott predikátumok argumentumait fejezhetik ki (laiško rašymas, žemės trauka). A jelzők többsége azonban maga is beágyazott, „degradált” predikátum (graži diena, aukšta pušis). A jelzett (attribútív) viszonyok olyan tulajdonság és tulajdonosa közötti kapcsolatok, amelyek nem kötődnek a beszédaktus modális kategóriáihoz, és nem alkotják a mondat alapját.

A szemantikai funkciók és azok összefonódásai — a szemantikai viszonyok és az egyes összetevők jelentései — alapján a jelzett szavas kapcsolatok (akárcsak a mondatmag összetevői) részletesebb tárgyalása az új „Lietuvių kalbos gramatika” című műben található (Gramatika 1985). Itt csupán arra szeretnénk rámutatni, hogy a vizsgálati kritériumok differenciált megközelítése segít elemezni-

2. 120

33

ni az eltérően értelmezett és kétségeket keltő szókapcsolatok némelyikét. Például az olyan, birtokos esetű főneveket tartalmazó kapcsolatok, mint a aukso žiedas, tėvo gyvenimas, paukščio giesmė, brolio kepurė, drobių audėja, egyesek szerint vonzással jönnek létre (Balkevičius 1963, 33–34; Lietuvių kalbos gramatika 1976, 16; Белошапкова (ред.) 1981, 393), mások szerint kapcsolással (Русская грамматика 1980, 42), megint mások pedig problematikusnak tartják őket (Labutis 1976, 36). E kapcsolatok bővítményeit a mondatrészi szerepük szempontjából is eltérően értelmezik: azokat, amelyek tárgyi jelentésűek (drobių audėja, eilėraščių rašymas), egyesek a tárgyak közé sorolják, a nem tárgyi jelentésűeket pedig a jelzők közé (Balkevičius 1963, 186, 170–171); mások valamennyit jelzőnek tekintik (Lietuvių kalbos gramatika 1976, 417–419; Sirtautas 1981, 58); ismét mások egyfajta szinkretikus csoportot látnak bennük — jelzői tárgyat (Адмони 1955, 75–76). E bizonytalanságok oka nem annyira a nyelvi jelenségben, mint inkább az elemzési kritériumok szinkretizmusában keresendő. A szemantikai és szintaktikai szint egységeinek fogalmait következetesen alkalmazva világossá válik, hogy valamennyi említett szókapcsolat vonzással jön létre, mivel a kapcsolt szó a főszótól eltérő, ragozható (azaz nem alanyesetű) alakban áll, amelyet a főszó — a főnév birtokos esettel való kapcsolódási képessége — határoz meg (vö. 1.1.1). Mivel a kapcsolt szóalak nincs közvetlenül az állítmányhoz kötve, jelzői szerepű. Csak a mondat transzformációs (illetve derivációs) elemzésének szintjén tekinthetők az igéből képzett főnevektől függő birtokos esetek (saulės laida, rato sukimas) a mondatba beágyazott másodlagos állítmányok alanyának vagy tárgyának. Szemantikai viszonyaik szerint a birtokos esetű jelzős szókapcsolatok lehetnek alanyiak (rugių žydėjimas), tárgyiak (tėvynės ilgesys), illetve határozóiak (pavasario šventė); részletesebb elemzésükkel cél- és rendeltetésbeli viszonyokat (darbo laikas, batų tepalas), időviszonyokat (ryto saulė), helyviszonyokat (miško garsai) és további szemantikai funkciókat is találunk. A tárgyi és határozói viszonyokat más esetekben álló szókapcsolatok is kifejezhetik, például: dovana svečiui, kelionė dviračiu (tárgyi viszonyok); namai kaime, kelionė jūra (határozói viszonyok). Természetesen az eltérő eseteket, illetve különböző elöljárós szerkezeteket tartalmazó szókapcsolatok mindegyikének sajátos szemantikai funkcióskálája van.

3.4. A szintaktikai mondatszerkezet szemantikai szerkezettel való összekapcsolásának itt tárgyalt módja nem az egyetlen lehetőség. A generatív grammatika hosszú időn át a mélyszerkezet fogalmát használta erre a célra; úgy vélték, hogy szemantikai értelmezés csak az egyetemes jellegű mélyszerkezetre alkalmazható. Az elmúlt évtized kutatásai kimutatták, hogy ez a mély mondatszerkezet bizonyos szempontból megfelel a mondat logikai és szemantikai szerkezetének (tehát fölösleges), más szempontból viszont (bináris felépítése, linearitása) tipológiailag nem kellően megalapozott (tehát kétséges). Ezért az újabb mondatmodellek igyekeznek nélkülözni (vö. Stockwell 1980, 380), a transzformációkat pedig főként szintaktikai elemzési eszközként használják annak megállapítására, hogy a bonyolultabb mondatok miként viszonyulnak az elemi szerkezetű alapmondatokhoz, valamint hogy miként kapcsolhatók szemantikai szerkezetükhöz (vö. McCawley 1980, 177 tt.).

Az egyes szinteken elkülönített szintaktikai és szemantikai egységek közötti viszonyokra az utóbbi időben számos nyelvtani kutatás támaszkodik (Abraham 1978, 709 tt. su lit., Běličová 1982, 45 tt.; Lamprecht 1983). Ezen egységek korrelációját keresik.

34

törvényszerűségek — egy bizonyos hierarchia, amely szerint az alany és a bővítmény szintaktikai funkciói a különböző szemantikai funkcióval rendelkező aktánsokhoz rendelhetők (Dik 1980, 14—15; 1980 a, 63—64). A szintaktikai és szemantikai egységek közötti viszonyokat következetesen alapul véve A. Cholodovičius, V. Chrakovskis, S. Jachontovas, G. Silnickis és más szerzők kidolgozták a diatézisek modelljét, amelyet számos nyelv tipológiai vizsgálatára alkalmaznak. Az irányzat kutatásainak egyik akadálya az alany és a tárgy terminusok meghatározatlansága és differenciálatlan használata, ami különösen jellemző az olyan nyelveken készült nyelvészeti munkákra, amelyekben nincsenek a szintaktikai alany és bővítmény fogalmának párhuzamosan használt megfelelői. A két terminussor megléte a litván nyelvben (akárcsak számos szláv nyelvben) különösen kedvező feltételeket teremt az eltérő elemzési szintek egységeinek és kölcsönös viszonyaiknak a leírásához.

Következtetések

1. A mondatok szintaktikai és szemantikai struktúrájának egységeit az elemzés minden szintjén külön-külön határozzuk meg: a szintaktikai egységeket a szóalakok mondaton belüli szintaktikai viszonyai, a szemantikai egységeket pedig a szemantikai funkciók és az általánosabb szemantikai viszonyok alapján.

2. A szintaktikai viszonyok három fő típusát különböztetjük meg: az alárendelő, a kölcsönös függőségi (kapcsolati) és a mellérendelő viszonyokat. Alárendelő viszony révén a szóalak egy tőle független másik szóalak közvetítésével épül be a mondatba, kölcsönös függőségi viszony révén pedig egy vele kölcsönösen összekapcsolt szóalak közvetítésével. Mellérendelő viszony révén a szóalakok egy másik szóalappal fennálló azonos viszony révén épülnek be a mondatba. A szintaktikai viszonyok formálisan egyeztetéssel és koordinációval, kormányzással és kapcsolással valósulnak meg.

3. A közvetlen viszonyban álló szóalakok szókapcsolatokat alkotnak. A szókapcsolatok (a lexikalizálódottak kivételével) nem nominativusi egységek, hanem a mondat szintaktikai struktúrájának különböző tagolási szintjein elkülönülő komponensei. A szintaktikai viszonyok jellege alapján alárendelő, kölcsönös függőségi és mellérendelő szókapcsolatokat különböztetünk meg.

4. A mondat szintaktikai struktúrájának egységei azonosíthatók a mondatrészek terminusaival. Ebben az esetben a mondatrészeket szintén a szóalakoknak a mondat strukturális központjával — az állítmánnyal — fennálló szintaktikai viszonyai alapján javasolt meghatározni. A mondatrészt, amely tipikus esetekben kölcsönös függőségi viszonyban áll az állítmánnyal, alanynak tekintjük; amely alárendelő viszonyban áll vele, azt bővítménynek. A bővítmények tovább oszthatók tárgyi bővítményekre, határozói bővítményekre és körülményekre. Az egymással mellérendelő viszonyban álló mondatrészek azonos rangúak. Azt a mondatrészt, amely egyszerre áll az állítmánnyal, valamint az alannyal vagy a bővítménnyel kettős alárendelő viszonyban, állítmányi jelzőnek tekintjük. Az állítmánnyal közvetlen viszonyban nem álló többi jelző nem mondatrész, hanem csupán azok módosítója. A szintaktikai kritériumok alapján az ún. összetett állítmány a legtöbb esetben állítmányra és az attól függő alanyra vagy bővítményre bontható, a névszói névszókat tartalmazó kopulás szerkezetek azonban összetett állítmánynak tekintendők.

2*

35

5. A mondat szemantikai struktúrájának egységeit a predikátum jelentésviszonyai alapján határozzuk meg, amelyeket lexémákkal kifejezett argumentumok (aktánsok) hordoznak. Az aktánsok szemantikai funkcióit (agens, páciens, beneficiens stb.) a szignifikatív szinten állapítjuk meg, figyelembe véve a predikátum jelentését, amely a beszélő helyzethez való viszonyát tükrözi.

6. Megkülönböztetünk két legáltalánosabb szemantikai predikátumcsoportot: a cselekvés- és az állapotpredikátumokat (az állapotpredikátumok közé soroljuk a tárgyak osztályait, tulajdonságait és folyamatait jelölő predikátumokat is). A predikátumok ilyen alkategorizálása alapján a szemantikai funkciók (szerepek) általánosabb kötegekbe (hiperfunkciókba) rendezhetők, amelyek a szubjektumi, objektumi és adverbiális viszonyoknak felelnek meg. A szubjektumi viszonyoknak a cselekvés predikátumainak ágens-, valamint az állapotpredikátumok páciens-, percepciós, beneficiens- és deskriptív szemantikai funkciói felelnek meg; az objektumi viszonyoknak pedig a cselekvés predikátumainak páciens-, eredmény-, beneficiens- és instrumentumfunkciói, valamint az állapotpredikátumok kontentív és eredményfunkciói. Az adverbiális viszonyoknak az ok, a cél, a hely, az irány, az idő és a cselekvés módjának funkciói felelnek meg; ezek a predikátumtól távolabb álló aktánsokra jellemzők, amelyek maguk is beágyazott predikátumoknak tekinthetők. Így a szubjektumi, objektumi és adverbiális viszonyokat a predikátumok legáltalánosabb csoportjainak és a szemantikai funkcióknak (szerepeknek) a terminusaival határozzuk meg.

7. A szintaktikai viszonyok monocentrikus modellje korrelál a mondatmag logikai sémájával. Bár a mondatok szintaktikai és szemantikai struktúrája között sok esetben nincs közvetlen megfelelés, minden mondatrész és szókapcsolati tag jellemezhető a differenciált szintaktikai és szemantikai egységek közötti viszonyok alapján.

LITERATŪRA

Abraham W. (Ed.) Valence, Semantic Case and Grammatical Relations. – Amsterdam, 1978.

Abraham W. Valence and Case: Remarks on their Contribution to the Identification of Grammatical Relations. – In: Abraham (ed.) 1978, p. 695–723.

Ambrazas V. Lietuvių kalbos vardininko su dalyviu (nominativus cum participio) struktūra ir raida. – Kn.: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1978, t. 18, p. 7–68.

Ambrazas V. Lietuvių kalbos dalyvių istorinė sintaksė. – V., 1979.

Ambrazas V. Dėl sintaksinių ir semantinių terminų santykio. – Kn.: Sintaksės ir semantikos klausimai. Šiauliai, 1982, p. 6–7.

Anderson J. M. The Grammar of Case: Towards a Localistic Theory. – Cambridge, 1971.

Babby L. H. A Transformational Grammar of Russian Adjectives. – The Hague, Paris, 1975.

Balkevičius J. Dabartinės lietuvių kalbos sintaksė. – V., 1963.

Balkevičius J. Sakinio pamatas veiksmažodis. – Mūsų kalba, 1983, Nr. 3, p. 3–6.

Bechert J. Ergativity and the Constitution of Grammatical Relations. – In: Plank (ed.) 1980.

Becker K. F. Organism der Sprache als Einleitung zur deutschen Grammatik. – Frankfurt am Main, 1827.

Beličová H. Sémantická struktura věty a kategorie pádu. – Praha, 1982.

Bendix E. H. Componential Analysis of General Vocabulary. – Bloomington, 1966.

Benveniste E. La phrase nominale. – Bulletin de la Société de linguistique, 1950, t. 46, p. 19–36.

36

Benveniste E. „Être“ et „avoir“ dans leurs fonctions linguistiques. — Bulletin de la Société de linguistique, 1960, vol. 55.

Bloomfield L. Language. — New York, 1933.

Chafe W. L. Meaning and the Structure of Language. — Chicago, London, 1971.

Chafe W. L. Giveness, Contrastiveness, Definiteness, Subjects, Topics, and Point of View. — In: Li (ed.) 1976, p. 27—55.

Chomsky N. Aspects of the Theory of Syntax. — Cambridge (Mass.), 1965.

Chomsky N. Topics in the Theory of Generative Grammar. — In: Sebeok (ed.) 1966.

Cole P., Sadock J. M. (Ed.) Syntax and Semantics. Vol. 8. Grammatical Relations. — New York, San Francisco, London, 1977.

Comrie B. Causatives and Universal Grammar. — In: Transactions of the Philological Society, 1974, p. 1—32.

Comrie B. Language Universals and Linguistic Typology. — Oxford, 1981.

Cook W. A. A Case Grammar Matrix Model. — In: Abraham (ed.) 1978, p. 295—309.

Daneš F. Satzglieder und Satzmuster. — In: Beiträge zu Problemen der Satzglieder. Leipzig, 1978.

Dik S. C. Functional Grammar. — Amsterdam, 1978.

Dik S. C. Studies in Functional Grammar. — London, 1980.

Dik S. C. Seventeen Sentences: Basic Principles and Application of Functional Grammar. — In: Moravcsik, Wirth (ed.) 1980 (a), p. 45—75.

Drukteinis A. Objekto sakovo ir kai kurie požymiai. — Kalbotyra, 1982, t. 23(1), p. 15—20.

Erben J. Abrib der deutschen Grammatik. — Berlin, 1964.

Fillmore Ch. J. The Case for Case. — In: Universals in Linguistic Theory. New York, 1968, p. 1—88.

Fillmore Ch. J. The Case for Case Reopened. — In: Cole, Sadock (ed.) 1977, p. 59—82.

Flämig W. Der Satzbau (die Syntax). — In: Die deutsche Sprache (Kleine Enzyklopädie), Leipzig, 1970, Bd. 2, S. 908—978.

Fries C. The Structure of English. — New York, 1952.

Gary J. O., Keenan E. L. On Collapsing Grammatical Relations in Universal Grammar. — In: Cole, Sadock (ed.) 1977, p. 83—120.

Geniušienė E. Dėl pasyvinės intranzityvinių veiksmažodžių formos. — Kalbotyra, 1972, t. 24(1), p. 27—31.

Glinz H. Grammatik und Sprache. — In: Moser (Hrsg.) 1962, p. 42—60.

Glinz H. Der deutsche Satz. — Düsseldorf, 1965.

Gołąb Z. Próba klasyfikacji syntaktycznej czasowników polskich (na zasadzie konotacji). — Biuletyn Polskiego Towarzystwa Językoznawczego, 1967, t. 25, p. 3—43.

Grebe P. Der Große Duden. Grammatik der deutschen Gegenwartssprache. — Mannheim, 1959.

Greenberg J. H. (Ed.) Universals of Human Language. Vol. 4. Syntax. — Stanford, 1978.

Grenda Č. Veiksmažodžio semantika ir žodžių junginio struktūra. — Kn.: Vientisinio sakinio semantika. V., 1982, p. 31—56.

Hays D. G. Dependency Theory. A Formalism and some Observations. — Language, 1964, N 4, p. 511—525.

Helbig G. Valenz—Satzglieder—Semantische Kasus—Satzmodelle. — Leipzig, 1982.

Helbig G., Schenkel W. Wörterbuch zur Valenz und Distribution deutscher Verben. — Leipzig, 1973.

Heringer H. J. Theorie der deutschen Syntax. — München, 1970.

Hjelmslev L. Prolegomena to a Theory of Language. — Indiana, 1953.

Hockett C. F. A Course in Modern Linguistics. — New York, 1958.

Hudson R. A. Constituency and Dependency. — Linguistics, 1980, vol. 18, p. 179—198.

Jablonskis J. Rinktiniai raštai. T. 1 / red. Palionis J. / — V., 1957.

Jackendoff R. S. Semantic Interpretation in Generative Grammar. — Cambridge (Mass.), 1972.

37

Jackendoff R. S. Morphological and Semantic Regularities in the Lexicon. — Language, 1975, vol. 51, N 3, p. 639—671.

Johnson D. E. On Relational Constraints on Grammars. — In: Cole, Sadock. (ed.) 1977, p. 151—178.

Johnson D. E. On Keenan’s Definition of „Subject of“. — Linguistic Inquiry, 1977 (a), N 8, p. 673—692.

Johnson D. E. Toward a Theory of Relationally Based Grammar. — New York, London, 1979.

Johnson D. E., Postal P. M. Arc Pair Grammar. — Princeton, 1980.

Kahn Ch. H. The Greek Verb „to be“ and the Concept of Being. — Foundations of Language, 1966, vol. 2, N 3.

Karcevskij S. Sur la parataxe et la syntaxe en russe. — Cahiers F. de Saussure, 1948, N 7.

Katkuvienė L. Dabartinės lietuvių kalbos beasmeniai veiksmažodiniai sakiniai su įnagininku. — LTSR MA darbai. Serija A, 1980, t. 1 (70), p. 107—116.

Keenan E. L. Towards a Universal Definition of „Subject“. — In: Li (ed.) 1976, p. 303—333.

Kurylowicz J. Esquisses linguistiques. — Wrocław-Kraków, 1960.

Kurylowicz J. The Inflectional Categories of Indo-European. — Heidelberg, 1964.

Labutis V. Žodžių junginių problemos. — V., 1976.

Labutis V. Sintaksės aprašymo galimybės ir uždaviniai. — Kalbotyra, 1981, t. 32 (1), p. 54—59.

Lamprecht A. Relationale Satzanalyse. — München, 1983.

Lehmann W. P. A Structural Principle of Language and Its Implications. — Language, 1973, vol. 49, p. 47—66.

Lehmann W. P. Proto-Indo-European Syntax. — Austin, London, 1974.

Li Ch. (Ed.) Subject and Topic. — New York, 1976.

Lietuvių kalbos gramatika. — V., 1965, t. 1; 1971, t. 2; 1976, t. 3.

Lyons J. Introduction to Theoretical Linguistics. — Cambridge, 1968.

Lyons J. Semantics. — Cambridge, 1977, vol. 1—2.

Martinet A. L’Autonomie syntaxique. — In: Méthodes de la grammaire. Paris, 1966.

Martinet A. Conventions pour une visualisation des rapports syntaxiques. — Linguistique, 1973, vol. 9, f. 1, p. 5—16.

McCawley J. D. An Un-Syntax. — In: Moravcsik, Wirth (ed.) 1980, p. 167—194.

McCawley J. D. Everything that Linguists Have Always Wanted to Know about Logic (but were ashamed to ask). — Chicago, 1981.

Meillet A. Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes. — Paris, 1934.

Moravcsik E. A. Agreement. — In: Greenberg (ed.), 1978, p. 331—374.

Moravcsik E. A., Wirth J. R. (Ed.) Syntax and Semantics. Vol. 13. Current Approaches to Syntax. — New York, London, etc., 1980.

Moser H. (Hrsg.) Das Ringen um eine neue deutsche Grammatik. — Darmstadt, 1962.

Paulauskienė A. Gramatinės lietuvių kalbos veiksmažodžio kategorijos. — V., 1979.

Pauliny E. Slovenská gramatika (Opis jazykového systému). — Bratislava, 1981.

Perlmutter D. M. Relational Grammar. — In: Moravcsik, Wirth (ed.) 1980, p. 195—229.

Perlmutter D. M., Postal P. M. Toward a Universal Characterization of Passivization. — In: Proceedings of the Third Annual Meeting of the Berkeley Linguistic Society. Berkeley, 1977.

Plank F. (Ed.) Ergativity. Towards a Theory of Grammatical Relations. — New York, 1980.

Pleines J. Handlung, Kausalität, Intention: Probleme der Beschreibung semantischer Relationen. — Tübingen, 1976.

Potts T. C. Case-Grammar as Componential Analysis. — In: Abraham (ed.) 1978, p. 399—458.

Robinson J. J. Dependency Structures and Transformational Rules. — Language, 1970, vol. 46, N 2, p. 259—285.

Rosengren I. Die Beziehung zwischen semantischen Kasusrelationen und syntaktischen Satzgliedfunktionen: der freie Dativ. — In: Abraham (Hrsg.). 1978, p. 377—398.

38

Schachter P. Reference-Related and Role-Related Properties of Subjects. – In: Cole, Sadock (ed.) 1977, p. 279–306.

Schmalstieg W. R. Indo-European Linguistics. A New Synthesis. – University Park and London, 1980.

Schmitt Jensen J. Les syntagmemes. – In: Méthodes de la grammaire. Paris, 1966, p. 161–164.

Sebeok T. A. (Ed.) Current Trends in Linguistics. Vol. 3. Linguistic Theory. – The Hague, 1966.

Sirtautas V. Veiksmažodinis tarinys dabartinėje lietuvių literatūrinėje kalboje. Filol. kand. dis. (rankr.) – V., 1968.

Sirtautas V. Dėl pasyvinių formų aktyvinės reikšmės. – Kalbotyra, 1970, t. 21(1), p. 71–74.

Sirtautas V. Pagrindinių sakinio dalių derinimas. – V., 1978.

Sirtautas V. Sakinio dalys. – K., 1981.

Sližienė N. Veiksmažodžių valentingumo klausimu. – Lietuvių kalbotyros klausimai, 1978, t. 18, p. 107–124.

Sližienė N. Subjektinimo ir objektinimo vaidmenų nustatant lietuvių kalbos veiksmažodžių sintaksinį valentingumą. – LTSR MA darbai. Serija A, 1980, t. 1 (70), p. 93–105.

Starosta S. The One Per Cent Solution. – In: Abraham (ed.) 1978, p. 459–575.

Steele S. Word Order Variation. A Typological Study. – In: Greenberg (ed.) 1978, p. 585–624.

Steinthal H. Grammatik, Logik und Psychologie. – Berlin, 1855.

Stockwell R. P. Summation and Assessment of Theories. – In: Moravcsik, Wirth (ed.) 1980, p. 353–381.

Tchekhoff C. Aux fondaments de la syntaxe: l’ergatif. – Paris, 1978.

Tesnière L. Éléments de syntaxe structurale. – Paris, 1959.

Trubetzkoy N. Le rapport entre le déterminé, le déterminant et le défini. – In: Mélanges de linguistique offerts à Ch. Bally. Genève, 1939, p. 75–82.

Valeckienė A. Predikatyvinis pažyminys kaip atskira sakinio dalis. – Kn.: Lietuvių kalbotyros klausimai, 1967, t. 9, p. 97–114.

Van Valin R. D., Foley W. A. Role and Reference Grammar. – In: Moravcsik, Wirth (ed.) 1980, p. 329–352.

Van Valin R. Grammatical Relations in Ergative Languages. – Studies in Language. Amsterdam, 1981, vol. 5, p. 361–394.

Vendler Z. Verbs and Times. – In: Z. Vendler, Linguistics in Philosophy. Ithaca, 1967.

Wierzbicka A. Semantic Primitives. – Frankfurt am Main, 1972.

Wierzbicka A. Dociekania semantyczne. – Wrocław-Warszawa-Kraków, 1976.

Zimek R. Sémantická výstavba věty: Obecnělingvistické problémy metodologie syntaktické sémantiky ruštinu. – Praha, 1980.

Адмони В. Г. Введение в синтаксис современного немецкого языка. – М., 1955.

Адмони В. Г. Основы теории грамматики. – М. – Л., 1964.

Александров Н. М. Проблема второстепенных членов предложения в русском языке. – Уч. зап. ЛГПИ им. А. И. Герцена. Л., 1963, т. 236.

Апресян Ю. Д. Лексическая семантика. – М., 1974.

Арват Н. Н. Компонентный анализ семантической структуры простого предложения. – Черновцы, 1976.

Арутюнова Н. Д. Предложение и его смысл. – М., 1976.

Бархударов Л. С. Структура простого предложения в английском языке. – М., 1966.

Белошапкова В. А. Современный русский язык. Синтаксис. – М., 1977.

Белошапкова В. А. Синтаксис. – В кн.: Современный русский язык / Под ред. Белошапковой В. А. М., 1981, с. 363–552.

Бирюлин Л. А. Конструкции с фазовыми, модальными и каузативными глаголами. – В кн.: Семантика и синтаксис конструкций с предикативными актантами. Л., 1981, с. 71–88.

Булыгина Т. В. К построению типологии предикатов в русском языке. – В кн.: Семантические типы предикатов. М., 1982, с. 7–85.

39

Богданов В. В. Семантико-синтаксическая организация предложения. — Л., 1977.

Валейка Л. Транспозиция в литовском и английском языках. — Вильнюс, 1980.

Вардуль И. Ф. Основы описательной лингвистики. — М., 1977.

Виноградов В. В. Русский язык. — М.—Л., 1947.

Виноградов В. В. Введение. — В кн.: Грамматика русского языка. М., 1954, т. 2, ч. 1, с. 5—111.

Виноградов В. В. Избр. тр. Исследования по русской грамматике. — М., 1975.

Гак В. Г. К проблеме синтаксической семантики (семантическая интерпретация „глубинных“ и „поверхностных“ структур). — В кн.: Инвариантные синтаксические значения и структура предложения. М., 1969, с. 77—85.

Гак В. Г. Высказывание и ситуация. — В кн.: Проблемы структурной лингвистики — 1972. М., 1973, с. 349—372.

Генадзе И. О., Гайдарова Ф. А. О выражении субъектно-объектных отношений в иберийско-кавказских языках. — В кн.: Категория субъекта и объекта в языках различных типов. Л., 1982, с. 154—188.

Генюшене Э. Рефлексивные глаголы в балтийских языках и типология рефлексивов. — Вильнюс, 1983.

Гладкий А. В. Формальные грамматики и языки. — М., 1973.

Грамматика литовского языка. — Вильнюс, 1985.

Грамматика русского языка. — М., 1952, т. 1; 1954, т. 2.

Гухман М. И. Позиция подлежащего в языках различных типов. — В кн.: Члены предложения в языках различных типов. Л., 1972, с. 5—27.

Елизаренкова Т. Я., Топоров В. Н. Язык пали. — М., 1965.

Золотова Г. А. К вопросу об объекте синтаксических исследований. — Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз., 1979, № 1.

Золотова Г. А. Коммуникативные аспекты русского синтаксиса. — М., 1982.

Карри X. Основания математической логики (Пер. с англ.). — М., 1969.

Касевич В. Б., Храковский В. С. Общие вопросы семантики конструкций с предикатными актантами. — В кн.: Семантика и синтаксис конструкций с предикатными актантами. Л., 1981, с. 7—23.

Кибрик А. Е. Подлежащее и проблема универсальной модели языка. — Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз., 1979, т. 38, № 4, с. 309—317.

Кибрик А. Е. Предикатно-аргументные отношения в семантически эргативных языках. — Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз., 1980, т. 39, № 4, с. 324—335.

Кибрик А. Е. Проблема синтаксических отношений в универсальной грамматике. — В кн.: Новое в зарубежной лингвистике. М., 1982, вып. 11, с. 5—36.

Кржижкова Е. Проблема простого предложения. — Československá rusistika, 1967, N 2.

Ломтев Т. П. Структура предложения в современном русском языке. — М., 1979.

Лопашов Ю. А. О грамматических средствах выражения субъекта и объектов в албанском языке. — В кн.: Категория субъекта и объекта в языках различных типов. Л., 1982, с. 101—124.

Москальская О. И. Проблемы системного описания синтаксиса. — М., 1974.

Мразек Р. Синтаксическая дистрибуция глаголов и их классы. — ВЯ, 1964, № 3.

Мухин А. М. Функциональный анализ синтаксических элементов. — М.—Л., 1964.

Мухин А. М. Структура предложений и их модели. — Л., 1968.

Нунь М. О подлежащих и топиках. — В кн.: Новое в зарубежной лингвистике. М., 1982, вып. 11, с. 356—375.

Падучева Е. В. О способах представления синтаксической структуры предложения. — ВЯ, 1964, № 2.

Пешковский А. М. Русский синтаксис в научном освещении. — М., 1956.

Рожновская М. Г. Очерки по синтаксису болгарского литературного языка. Предложения с предикативным определением. — М., 1979.

40

Русская грамматика. Т. 2: Синтаксис. – М., 1980.

Попов А. С. Подлежащее и сказуемое в структуре простого предложения современного русского литературного языка. – Пермь, 1974.

Распопов И. П. Что такое структурная схема предложения. – ВЯ, 1976, № 2.

Распопов И. П. Сказуемое как конструктивный центр предложения. – В кн.: Теоретические проблемы синтаксиса современных индоевропейских языков. Л., 1975, с. 162–168.

Ревзин И. И. Современная структурная лингвистика. – М., 1977.

Селиверстова О. Н. Семантический анализ экзистенциальных и посессивных конструкций в английском языке. – В кн.: Категории бытия и обладания в языке. М., 1977, с. 5–67.

Селиверстова О. Н. Второй вариант классификационной сетки и описание некоторых предикатных типов русского языка. – В кн.: Семантические типы предикатов. М., 1982, с. 86–157.

Скобликова Е. С. Согласование и управление в русском языке. – М., 1971.

Скобликова Е. С. Современный русский язык. Синтаксис простого предложения. – М., 1973.

Смирницкий А. И. Синтаксис английского языка. – М., 1957.

Стеблин-Каменский М. М. Спорное в языкознании. – Л., 1974.

Степанов Ю. С. К универсальной классификации предикатов. – Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз., 1980, т. 39, № 4, с. 311–323.

Степанов Ю. С. Имена. Предикаты. Предложения. – М., 1981.

Сусов И. П. Семантическая структура предложения. – Тула, 1973.

Фитялов С. Я. О моделировании синтаксиса в структурной лингвистике. – В кн.: Проблемы структурной лингвистики. М., 1962, с. 100–113.

Холодович А. А. Проблемы грамматической теории. – Л., 1979.

Храковский В. С. Пассивные конструкции. – В кн.: Типология пассивных конструкций. Диатемы и залоги. Л., 1974, с. 5–45.

Храковский В. С. Проблемы классификации синтаксических актантов. – В кн.: Диате-зы и залоги. Л., 1975, с. 274–280.

Храковский В. С. Залог и рефлексив. – В кн.: Проблемы теории грамматического залога. Л., 1978.

Храковский В. С. Диатеза и референтность. – В кн.: Залоговые конструкции в разноструктурных языках. Л., 1981, с. 5–38.

Черч А. Введение в математическую логику. – М., 1960, т. 1.

Чикобава А. С. Проблема эргативной конструкции в иберийско-кавказских языках. – В кн.: Эргативная конструкция предложения в языках различных типов. Л., 1967, с. 10–32.

Шахматов А. А. Синтаксис русского языка. – М.—Л., 1941.

Шведова Н. Ю. Построение раздела „Синтаксис словосочетания и простого предложения“. – В кн.: Основы построения описательной грамматики современного русского литературного языка. Л., 1966, с. 167–205.

Шмелев Д. Н. Синтаксическая членимость высказывания в современном русском языке. – М., 1976.

Шубик С. А. Иерархия членов предложения в индоевропейских языках. – В кн.: Категория субъекта и объекта в языках различных типов. Л., 1982, с. 125–134.

Щерба Л. В. Языковая система и речевая деятельность. – М.—Л., 1974.

Яхонтов С. Е. Классы глаголов и падежное оформление актантов. – В кн.: Проблемы теории грамматического залога. Л., 1978.

В. АМБРАЗАС

ЕДИНИЦЫ СИНТАКСИЧЕСКОЙ И СЕМАНТИЧЕСКОЙ СТРУКТУРЫ ПРЕДЛОЖЕНИЯ В ЛИТОВСКОМ ЯЗЫКЕ

Резюме

Единицы синтаксической и семантической структуры предложения определяются отдельно на каждом уровне анализа: единицы синтаксической структуры — на основании синтаксических связей словоформ в предложении, единицы семантической структуры — на основании семантических функций (ролей) и их более общих групп — семантических отношений.

В синтаксической структуре предложения различаются три основных типа синтаксических связей: подчинение, взаимозависимость и сочинение. Словоформа с подчинительной связью включается в предложение при посредстве независимой от нее другой словоформы, словоформа со связью взаимозависимости — при посредстве взаимосвязанной с ней словоформы. Словоформы с сочинительной связью включаются в предложение при посредстве одинаковой связи с другой словоформой. Согласование (включающее координацию), управление и примыкание представляют собой формальные способы выражения синтаксических связей.

Словоформы, связанные в предложении непосредственной синтаксической связью, образуют словосочетания. Словосочетания (за исключением лексикализированных оборотов) являются не номинативными единицами, а компонентами синтаксической структуры предложения, выделяемыми на разных ступенях его членения. По характеру синтаксической связи различаются подчинительные, взаимозависимые и сочинительные словосочетания.

Структура подчинительных и взаимозависимых словосочетаний обусловлена грамматическими и семантическими особенностями их компонентов. Подчинительные словосочетания в литовском языке играют первостепенную роль при построении многих типов предложений, входят в их структурное ядро и чередуются с взаимозависимыми словосочетаниями в синтаксических процессах. Это не оправдывает деления синтаксических связей на „присловные“ и „предложенческие“. Предложения отличаются от словосочетаний не характером синтаксической связи, а оформлением по определенным моделям, соотнесением с речевой ситуацией, модальностью и интонационным контуром.

Для характеристики синтаксических единиц при описании структуры предложения могут быть использованы термины членов предложения, определенные на основании синтаксических связей словоформ с синтаксическим центром предложения — сказуемым. Член предложения, в типовых случаях связанный со сказуемым связью взаимозависимости, определяется как подлежащее, связанный подчинительной связью — как дополнение. (Типовыми считаются случаи, в которых словоформа выступает в характерной для данной позиции грамматической форме.) По разному участию в синтаксических процессах дополнения в свою очередь подразделяются на прямые (преобразующие синтаксическую связь в пассивной трансформации) и непрямые; разновидностью непрямых дополнений можно считать обстоятельства, выделяемые на основании характерной для наречий синтаксической позиции (на нее указывает возможность субституции наречием с обобщенным значением). Член предложения, обладающий двойной синтаксической связью (со сказуемым и подлежащим или дополнением), характеризуется как сказуемостное определение. Другие определения, не имеющие прямой связи со сказуемым, являются не членами предложения, а их модификаторами.

Единицы семантической структуры предложения определяются на основании отношений предиката к выраженным лексемами аргументам (актантам). Семантические функции актантов (агенс, пациенс, бенефициент, результат и др.) устанавливаются на сигнификативном уровне с учетом значения предиката, отражающего оценку ситуации с точки зрения говорящего.

42

Различаются следующие наиболее крупные семантические типы предикатов: предикаты действия и предикаты состояния (к последним относятся также предикаты, обозначающие включение в определенный класс, признаки и процессы). Такая субкатегоризация предикатов позволяет группировать семантические функции (роли) актантов в более общие пучки (гиперроли), соответствующие субъектным, объектным и адвербиальным отношениям. Субъектные отношения объединяют функцию агенса при предикатах действия и функции пациенса, перципиента, бенефициента и дескриптива при предикатах состояния; объектные отношения — функции пациенса, результата, бенефициента, инструмента при предикатах действия и функции контентива, результата при предикатах состояния. Адвербиальные отношения объединяют функции причины, цели, места, направления, времени и способа действия, характерные для более отдаленных от предиката актантов, которые сами могут рассматриваться в качестве включенных предикатов. Таким образом, субъектные, объектные и адвербиальные отношения определяются терминами типов предиката и семантических функций (ролей).

Моноцентрическая модель синтаксических связей в принципе соответствует логической и семантической структуре предложения. Однако единицы синтаксической структуры не могут быть прямо соотнесены с категориями мышления. Предикат может выражаться не только сказуемым, но и другими членами предложения, субъект — дополнением, объект — подлежащим. Различия между семантической и синтаксической структурой предложений обусловлены разными в каждом языке особенностями грамматического и лексического строя, а также фузионным характером кодирования семантических и коммуникативно-прагматических категорий. Каждый компонент предложения характеризуется определенным набором синтаксических, семантических и коммуникативно-прагматических признаков, возможные комбинации которых определяют специфику языка. Последовательный учет этих сложных отношений между единицами разных уровней позволяет уточнить интерпретацию многих дискуссионных конструкций.

V. AMBRAZAS

THE UNITS OF SYNTACTIC AND SEMANTIC SENTENCE STRUCTURE IN LITHUANIAN

Summary

The article deals with the definition and relations of the main units of sentence structure distinguished on each level of analysis. A differentiation of the syntactic concepts of surface subject, object and adverbial from the corresponding semantic concepts is proposed.

The units of the syntactic structure are defined on the basis of the syntactic relations of subordination, interdependency and coordination. The syntactic centre of a sentence (the apex of all syntactic relations) is the grammatical predicate. The word form in the relation of interdependency with the predicate is defined as the grammatical (surface) subject, the word form subordinated to the predicate is termed a grammatical (surface) object. The direct object is distinguished from indirect by participation in syntactic processes such as passivization. Adverbial modifiers are regarded as a subcategory of indirect objects characterized by distribution typical of adverbs.

The units of the semantic structure are defined on the basis of semantic relations between the predicate and verbalized arguments (actants). These relations are distinguished on the level of signification and conditioned by the meaning of predicate reflecting the evaluation of a cognitive situation by the speaker. Predicates are subcategorized into two main groups: predicates of action and predicates of state (including the indications of qualities, classes and processes). This subcategorization of predicates permits the roles of actants (“deep cases”) to be related to the concepts of semantic subject, object and adverbial. The subject relation covers the agent of the predicate of action and the patient, recipient, benefactive and descriptive of the predicates of state. The object

43

relation covers the roles of patient, result, benefactive, instrument of the predicate of action and content, result of the predicates of state. The adverbial relation covers the indications of cause, purpose, direction, time, and manner characteristic of participants which may be interpreted as incorporated (secondary) predicates.

The notions of semantic subject, object and adverbial defined in terms of role groups and type of predicate are not universal but they are relevant to the description of sentence components and syntactic processes in Lithuanian and other languages of the accusative sentence type. Each component of a sentence can be characterized as the point of intersection of syntactic, semantic and pragmatic relations forming a specific network of possible combinations in the sentence structure of each language.

The approach suggested helps to solve a number of questions concerning the interpretation of ambiguous constructions.