LIETUVIŲ KALBOS SANDAROS TYRINĖJIMAI LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXVI (1987)

REGINA VENCKUTĖ

A. BARANAUSKAS KÖZNYELVI NYELVELMÉLETE

1985 elején jelentőségteljesen esett egybe két, a litván nyelvtudomány és általában a nemzeti kultúra szempontjából fontos jubileum: anyanyelvünk professzionális tudományának kezdetén álló A. Baranauskas születésének 150., valamint a Litván SZSZK érdemes tudósa, J. Balčikonis professzor születésének 100. évfordulóján tisztelegtünk a litván tudományért tett érdemeik előtt. Aligha szükséges közvetlen kapcsolatokat keresni az eltérő műveltségű és különböző korszakokban élt nyelvészek között – a tudomány folytonos fejlődése köti össze őket –, Baranauskas és Balčikonis köznyelvről vallott nézeteinek bizonyos párhuzamai azonban kétségkívül gazdagíthatják a litván nyelvtudomány történetének átfogó képét.

Baranauskasra vezethető vissza nemcsak professzionális nyelvtudományunk kialakulása (K. Jauniuson és K. Būgán keresztül), hanem a köznyelv megteremtésének és normázásának vonala is (K. Jauniuson és J. Jablonskison keresztül)¹. Balčikonisnak a litván nyelvtudományban betöltött helyéről gondolkodva, Būgával és Jablonskival való kapcsolatait, valamint a háború utáni első évek nehéz helyzetét szem előtt tartva el kell ismernünk, hogy akkoriban ő volt nyelvtudományunk tekintélye, akire e hagyományok épültek; az általa ápolt irányzatok lendületesen ágaztak szét és terebélyesedtek².

A. Baranauskas hozzájárulását a litván nyelvtudomány egyes területeihez (mindenekelőtt a dialektológiához, az akcentológiához, az írott köznyelv történetéhez stb.) már részletesen megvizsgálták és méltóképpen értékelték³, nyelvészeti nézeteit azonban a nyelvészeti gondolkodás fejlődésének összefüggésében szinte egyáltalán nem értelmezték⁴. Mindeközben az az általános elméleti álláspont, amelyet ez a tehetséges autodidakta nyelvész képviselt, ma is figyelmet érdemel mind a litván nyelvtudomány története, mind a jelen szempontjából.

Baranauskas nyelvészeti nézetei a 19. századi nyelvtudomány három irányzatának – a naturalizmusnak, az újgrammatikusoknak és a kazanyi iskolának – a hatására formálódtak; így jelentős hatást gyakoroltak rá a német komparativisták és az orosz nyelvtudomány (főként J. Baudouin de Courtenay közvetítésével).

Baranauskas nyelvészeti tehetségének kibontakozására és módszertani elveire kezdetben alighanem A. Schleicher, a naturalista irányzat megalapítója gyakorolta a legnagyobb hatást, hiszen a varniai szemináriumban a későbbi anyanyelvkutatóra óriási

¹ Zinkevičius Z. A. Baranauskas kalbininkas. – Kn.: Literatūra ir kalba, V., 1986, t. 19.

² Pupkis A., Mažiulis V. Juozas Balčikonis. – Kn.: Balčikonis J. Rinktiniai raštai, V., 1978, t. 1, p. 23–35.

³ Sabaliauskas A. Lietuvių kalbos tyrinėjimo istorija. – V., 1979, p. 166–171; Salys A. A. Baranauskas. – Kn.: Lietuviškoji enciklopedija. K., 1934; Zinkevičius Z. Min. veik.

⁴ Venckutė R. Antano Baranausko kalbinių pažiūrų ištakos. – Kn.: Ženklas ir prasmė. V., 1986.

183

Nagy hatást tett rá az indoeurópai nyelvek családjának kialakulását magyarázó „családfaelmélet”, később pedig Schleicher „A litván nyelv grammatikája” című műve és a XIX. század közepének e legjelentősebb indoeuropeistájától származó más munkák. Fontos szerepet játszottak ebben Baranauskas személyes kapcsolatai Schleicherrel, még ha rövidek voltak is.

Schleicher munkáiból Baranauskas elsajátította az összehasonlító-történeti módszer alapjait, vagyis a hangváltozási törvények alkalmazását a nyelvi elemek előzményeinek rekonstruálására. Schleicher nyomán átvette a nyelvnek mint az emberi szellem szervének gondolatát is; erre elméletileg alapozta a nyelvjárási tagolódás okairól vallott nézeteit, valamint a nyelv közös (örökölt) és részleges (vagyis sajátos, később kialakult) eleméről szóló fejtegetéseit. Legfontosabb nyomtatásban megjelent tanulmányában, a „Megjegyzések a litván nyelvről és szótárról” című írásban Baranauskas ezt írta: „A nyelv közös eleme a néppel együtt, a nép létezésének kezdeti szakaszában jön létre, és a történetileg kialakult nyelvjárási különbségek rétegeként marad fenn. Ilyenek a nyelvben a gyökök, a szótövek, a formák, az elsődleges inflexiók, valamint a valamennyi nyelvjárásban és beszédváltozatban egyformán használt szókapcsolatok rendszere; egyes nyelvjárások és beszédváltozatok különbségei alkotják a nyelv sajátos elemét”⁵. E nézetet követve Baranauskas általában helyesen jellemezte e rétegek mindegyikének jelentőségét a nyelv vizsgálata szempontjából, majd így folytatta: „A nép ajkán a szavak az idő múlásával úgy csiszolódnak, mint az áramlat vagy a hullámok által görgetett kavicsok <…>, a szavak végződései lekopnak, elejük és közepük összehúzódik és egyformává válik, a szótagok rövidülnek <…>. Mivel <…> a teljes szóalakok az etimológiai elemeket koptató, hosszú használat következtében megrövidülnek, a nyelv közös eleme a beszédváltozatok sajátosságává alakul át; ezért a kiejtés részletes összehasonlításához a teljes, nem pedig a megrövidült alakok értékesebbek <…>”⁶. Schleichernek a szógyökről mint a „nyelvi organizmus” elsődleges és legfontosabb sejtjéről vallott nézete hatására Baranauskas a litván nyelvjárások különbségeit magyarázva nagy figyelmet fordított a gyök hangjainak – különösen a magánhangzóknak – a változási szabályszerűségeire, és hangsúlyozta, hogy a szó végén ugyanazok a hangok gyorsabban változnak, vagy akár teljesen el is tűnhetnek. Ezért a litván nyelvjárások osztályozásakor a vokalizmus sajátosságainak együttesére támaszkodott, gyakran még a konkrét megkülönböztető jegyet sem nevezte meg⁷; a nyelvjárások összehangolásának elvére épülő litván helyesírás megalkotásakor, vagyis az irodalmi írott nyelv normatív alakjainak meghatározásakor pedig következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy „a teljes hajlítási végződés” (vagyis a végződés. — R. V.) jobb a megrövidültnél⁸. Később nyelvjárásaink részletes vizsgálata igazolta Baranauskas elméleti feltevését: kiderült, hogy éppen azok a nyelvjárások őrzik meg a legarchaikusabb fonetikai rendszert, amelyekben a gyök (illetve a szó közepe) és a végződés (illetve a szó vége) vokalizmusa megegyezik. Baranauskas viszont (korában a nyelvjárásokat alig kutatták) a „Megjegyzések a litván nyelvről és szótárról” című munkájában éleslátó következtetést fogalmazott meg: „Az R₂ és R₃ beszédváltozatok (azaz R₂ — „Mū-

⁵ A tanulmány litvánra fordított részletei a „Mūsų kalba” című folyóiratban jelentek meg. Itt és a továbbiakban a következő kiadásból idézünk: Venckutė R. Iš Antano Baranausko lingvistinio palikimo. — Mūsų kalba, 1975, Nr. 1, p. 41.

⁶ Uo., 42. o.

⁷ Girdenis A., Zinkevičius Z. A litván nyelvjárások osztályozásáról. — Kalbotyra, 1966, t. 14, p. 139.

⁸ Baranausko laiškas H. Vėberiui. Cituojama iš: Baranauskas A. Raštai. — V., 1970, t. 2, p. 186.

184

-šos vízgyűjtője”, R₃ — a panevėžysi nyelvjárás keleti része, a „tiszta puntininkok” — R. V.), amelyeknek végződéseiben sok redukált <…> hang és szótag található, már a litván fonetika jövőbeli fejlődési szakaszának csíráit hordozzák⁹.

Baranauskas gyakorlati szükségből vizsgálta a litván nyelvjárásokat, ám nyilvánvalóan az újgrammatikusok hatására olyan aprólékosan rögzítette a legcsekélyebb nyelvjárási különbségeket, és a maga módján úgy vallotta a tények és az élő nyelv „kultuszát”¹⁰. A nyelvi tényekhez való rendkívül lelkiismeretes viszonyát és azt a szilárd meggyőződését, hogy alapos vizsgálatuk nélkül nem lehet tudományosan megbízható következtetéseket levonni, Baranauskas kutatói személyisége is meghatározta¹¹. Megfigyeléseinek rendszerező általánosítására való képessége azonban megóvta ezt az éles eszű nyelvészt az újgrammatikusokra jellemző aprólékos tényrögzítéstől, és lehetővé tette, hogy közelebb kerüljön a nyelv modern, strukturális szemléletéhez. Ezzel jóval megelőzte saját korát, az újgrammatikusok (akiket gyakran atomistáknak neveznek) általános uralmának korszakát. Ehhez minden bizonnyal Baudouin de Courtenay újszerű nézetei is hozzájárultak (ők ketten meglehetősen szoros kapcsolatban álltak egymással).

Baudouin de Courtenaytól Baranauskas átvette az írott és a beszélt nyelvi tény világos megkülönböztetésének elvét. Ezt az elvet szemléletesen fogalmazza meg Baranauskas Weberhez írt levelében: „Más a könyv, más a száj: a könyvben a nyelv félig holt, a szájban pedig teljesen élő”¹². Ez a meggyőződés magyarázhatja Baranauskas meglehetősen szkeptikus viszonyát a XIX. század közepének még nem megszilárdult, világos kodifikációs szabályokkal meg nem erősített litván írott nyelvéhez (ez kitűnik „Anykščių šilelis” szerzőjének J. S. Dovydaitishoz, J. Jablonskishoz, H. Weberhez és másokhoz írt leveleiből). Az írott és a beszélt nyelvnek mint a nemzeti nyelv két létezési formájának megkülönböztetése talán azt a meggyőződését is alakította, hogy Litvániának mindenekelőtt írott irodalmi nyelvre van szüksége, míg a mindennapi kommunikációban (beszélt nyelvként) minden nyelvjárás megfelelő. Számunkra ez első pillantásra talán paradox kijelentés lényegében sem elméleti, sem gyakorlati szempontból nem téves: a mai nyelvművelési elmélet egyáltalán nem utasítja el az anyanyelvjárást, hanem a mindennapi kommunikáció fontos, hagyományos eszközének tekinti (a családban és más semleges, nem hivatalos helyzetekben); csak a nyilvános életben és a tömegkommunikációban (szépirodalom, sajtó, iskola, rádió stb.) korlátozza szigorúbban a nyelvjárások használatát. Mindezek alapján megalapozottan következtethetünk arra, hogy Baranauskas a köznyelv és a nyelvjárások viszonyát meglehetősen józanul és korszerűen látta. Ha fejtegetéseit a modern nyelvészet terminusaival „lefordítjuk”, világosan látjuk, hogy Baranauskas számára mind a köznyelv, mind a rendszerint csak beszélt formában működő nyelvjárások viszonylag önálló kommunikációs rendszerek; használati körük és belső fejlődésük sajátos törvényei által formált fonetikai, lexikai, morfológiai és szintaktikai jellegzetességeik világosan megkülönböztetik őket.

⁹ Venckutė R. Antanas Baranauskas nyelvészeti hagyatékából, p. 44.

¹⁰ Baranauskas az élő nyelven elsősorban a falusi emberek beszélt nyelvét, vagyis a „falusiak nyelvét” értette.

¹¹ Venckutė R. Antanas Baranauskas nyelvészeti levelezése. — In: Literatura ir kalba. V., 1986, t. 19.

¹² Baranauskas A. Uo. 248. o.

185.

A kaunasi papneveldében litván nyelvet tanítva Baranauskas elevenen érzékelte egy gyakorlati (normatív) nyelvtan szükségességét, és maga fogott hozzá egy ilyen megírásához. Abban reménykedett, hogy felhasználhatja Schleicher tudományos, diakróniára összpontosító litván nyelvtanának példáját, ám hamar megértette, hogy „ki kell jelölnie a határokat, és nem szabad azokon túllépnie” (Vėberishez írt leveleiben többször is utal erre). „A határok kijelölése” nem csupán azt jelenti, hogy a litván nyelvet úgy írja le, ahogyan az azt használók ajkán él, anélkül hogy távoli történeti rekonstrukciókba bocsátkozna, hanem azt is, hogy módot találjon a számos nyelvjárás különbségeinek összehangolására, vagyis minden litván számára szükséges írott köznyelvet hozzon létre. E konkrét, világosan felismert feladatokat szem előtt tartva Baranauskas a nyelvjárások összehangolásának elvét választja, ezt az általános és a részleges elemről szóló elméleti tétellel támasztja alá, és sajátos köznyelvelméletet alkot. A „nyelvtudomány” (Baranauskas így nevezte nyelvtanát) legfontosabb célja, hogy a különböző nyelvjárási alakokat összevetve megtalálja alapjukat, más szóval rekonstruálja azt az eredeti formát, amelyből kialakultak. A különböző nyelvjárási alakok etimológiai alapját Baranauskas „szótörzsnek” nevezi, és Schleicher „családfamodelljét” követve kijelenti: „A szótörzs az a tő, amelyből a nyelvjárások ágai kinőttek”¹³; „ha valaki jól meg akarja tanulni az egész litván nyelvet, annak minden nyelvjárását jól meg kell ismernie, mert ezek helyes összehasonlításából tárul fel az igazi szótörzs”¹⁴. A „szótörzsi” alakok rekonstruálásakor Baranauskas nem ment vissza messzire a múltba: normatívnak a nyelvjárásokban rögzült, legkevésbé megváltozott szóalakokat tartotta, például dirba, galvomis, sėdi, nem pedig dirb, galvom, sėd; a régi írásokban előforduló, de a nyelvjárásokban már fenn nem maradt alakokat Baranauskas nem veszi fel írott köznyelvébe, vagyis nem tekinti normatívnak (Vėberisnek azt írja, hogy nem akarja „az írásmódot elszakítani az élő nyelvtől”¹⁵). Ezen elmélet szerint Baranauskas írott szövegei valójában a keleti aukštaitis nyelvjárási alakok nyugatias formákká alakítását jelentették. Ezt ő maga félreérthetetlenül el is ismerte: „Az én nyelvem az R₁ nyelvjárás (a keleti aukštaitis anykščiai, »rotininkai«. — R. V.) más nyelvjárásokkal való összevetés révén javítva és kiegészítve, nem a kiejtés, hanem a szótörzs szerint írva”¹⁶.

A nyelvjárások összehangolásának elve alapján Baranauskas által megalkotott írott köznyelv közel állt a Schleicher nyelvtanában rögzített poroszországi litván (nyugat-aukštaitis) nyelvjárásokhoz. Csupán azt kell hozzátenni, hogy írott nyelvének a nyugat-aukštaitis nyelvjáráshoz való ilyen közelségére tisztán elméleti úton jutott, a nyelvjárási hangváltozások törvényszerűségeinek szabályosságára támaszkodva. Mivel e törvényszerűségek többségét kellően jól ismerte, és következetesen alkalmazta azt, amit ma a belső rekonstrukció módszerének neveznénk, Baranauskas a nyelvjárások hangtani különbségeit a legarchaikusabb hangtani rendszerre vezette vissza, és ezt éppen a nyugat-aukštaitis déli nyelvjárása (a kaunasi) őrizte meg a legjobban. Vėberishez írt levelében ezt írja: „<…> nem vallhatom be, hogy új, sehol sem beszélt, de minden litván számára érthető nyelvet találtam ki <…>. Nem nyelvet találtam ki, hanem a litván nyelvhez találtam ki írásmódot; sőt, talán még új írásmódot sem találtam ki, csak a már létezőt és ismertet javítottam meg”¹⁷; „Az én nyelvem

¹³ Baranauskas A. Min. veik., p. 185.

¹⁴ Idézi: Archivum Philologicum, 1937, t. 6, p. 50.

¹⁵ Baranauskas A. Min. veik., p. 186.

¹⁶ Min. veik., p. 185.

¹⁷ Min. veik., p. 187.

186

van a szavak alapja, és ezért így írják, de a nyelvjárások szerint ejtik; nem nevezhető halott, hanem élő nyelvnek”},{¹⁸. Ezért nevezi Baranauskas az egységesített írott nyelvet leggyakrabban egyszerűen írásmódnak: olvasáskor mindenki úgy ejtheti a hangokat, ahogyan az anyanyelvjárásában ejtik őket, mivel a betűk a nyelvjárásokban különféleképpen megváltozott hangok többértelmű szimbólumai. Például a ranką alakot, figyelembe véve az an és az ą nyelvjárási szabályos változását, így lehet olvasni: [rañką, rañkų, ruñkų, rõnkª], és másképpen is. Baranauskas szerint a fonetikus írásmód nem lenne célszerű, mert „annyi írásmódot és annyi nyelvtant kellene megalkotni, ahány nyelvjárás van. Egy nyelvtanra, egy írásmódra van szükség, és arra is, hogy megmutassuk, miként kell az egyes nyelvjárások beszélőinek kiejteniük ezeket a betűket”¹⁹. Nem bizonyult egyszerűnek konkrét szabályokat megfogalmazni arra, miként lehetne az írott köznyelv alakjait könnyen nyelvjárásivá alakítani: Baranauskas „nyelvtanában” nincsenek világos útmutatások arra, hogyan kell a „közös” alakokat nyelvjárás szerint olvasni, különösen azokat, amelyek a nyelvjárásokban nem csupán a hangok kiejtésében különböznek. A köznyelv kialakításának gyakorlatában Baranauskas e meglehetősen bonyolult elmélete nem honosodott meg, a köznyelv történetének kutatói azonban elismerik, hogy szerepe volt a nyugat-aukštaitis nyelvjárás térnyerésében, amely a XIX. század végétől a mai beszélt és írott köznyelv alapjává vált²⁰.

A „közös” (normatív) írott nyelvi alakok meghatározásakor Baranauskas számára felmerült a nyelvi tisztaság problémája. Óvatos normatív nyelvészként mutatkozott meg: nem fogadta el a „tiszta purizmust” (leveleiben bírálta is), ám a nyilvánvaló idegen elemeket kerülte. Ezt az álláspontját így magyarázta Vėberisnek írt levelében: „Nyilvánvalóan óvakodom attól, hogy idegen dolgokat illesszek a saját nyelvembe, akár szavakat, akár szóalkotásokat: keresem, hogyan lehetne ezt a gondolatot sajátosan litvánul kifejezni. Ha nem találok világosabb szóalkotást vagy valamely szót, a kétségesen sajátost sem vetem meg”²¹.

Kortársai számára Baranauskas vitathatatlan tekintély volt a litván nyelv terén; ezt az elismerést az „Anykščių šilelis” élő és szemléletes nyelvével, valamint saját anyanyelvjárása és más litván nyelvjárások kiváló ismeretével vívta ki. A litván szavak jelentésével, a szóalakok használatával és hasonló kérdésekkel fordultak hozzá különféle orosz és nyugat-európai indoeurópai nyelvészek, valamint a litván nemzeti kultúra számos képviselője. Baranauskas konkrét javításairól nem sokat tudunk (az általa nyújtott tájékoztatás többnyire nem gyakorlati, hanem elméleti jellegű volt), de nyelvészeti levelezésében fennmaradt megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy ez a nyelvész nemcsak anyanyelvének kiváló ismerője, hanem figyelmes ápolója is volt. E tekintetben értékes tanúságot nyújt Vėberisnek írt egyik levelének következő részlete: „Nemigen tetszik nekem a »litván írások társasága« elnevezés sem <…>. Hát nem jobb volna »A litván írás kedvelőinek társasága«, vagy »Litván írók egyesülete«, esetleg valami más néven nevezni, hiszen az egyesület tagjai nem az írások, hanem az írók”²².

¹⁸ Min. veik., p. 185.

¹⁹ Archivum Philologicum, 1930, t. 1, p. 76.

²⁰ Jonikas P. Lietuvių bendrinės rašomosios kalbos idėja priešaušrio metu. – Kn.: Archivum Philologicum, 1937, t. 6, p. 52; Palionis J. Lietuvių literatūrinės kalbos istorija. – V., 1979, p. 197.

²¹ Baranauskas A. Min. veik., p. 186.

²² Min. veik., p. 207.

187

Baranauskas a későbbi Jablonskiséhez és Balčikoniséhez hasonlóan nagyra értékelte az anyanyelvi nyelvjárás alapos ismeretét; a nyelvjárási adatokat gyűjtve az egyszerű falusi emberek nyelvhasználatából indult ki. Íme, mit írt erről Boduen de Courtenay-nak: „A litván tanítók, miközben maguk lengyelül beszéltek, nem tanultak meg jól litvánul, <...> egyes helyeken megrontották a litván nyelvet, főként az írásbeliségben, az élő nyelvhasználatban pedig a kisvárosokban és az uradalmakban. Ezért minél sötétebb Litvánia valamelyik szeglete, minél távolabb van a kisvárostól és az uradalomtól vagy a főúttól, annál tisztább és szebb a litván nyelv”²³.

A professzionális litván nyelvtudomány kialakulásának összefüggésében Baranauskas köznyelvi elmélete a már említett szempontokon túl a következő okokból is jelentős:

1. Mivel közvetlenül összefüggött a gyakorlati nyelvtan iránti igénnyel, világosan megmutatta a normatív nyelvtan megalkotásának perspektíváját, előtérbe helyezte az élő (beszélt) nyelvhasználat tényeinek jelentőségét, és a maga módján ösztönözte a nyelvjárások és a szókincs intenzívebb kutatását (vö. Jaunius — Būga — Jablonskis vonalát).

2. A nyelvjárási sajátosságok együttesének összehasonlítási elvét meghonosítva a litván dialektológiában közelebb vitte a litván nyelv kutatóit a nyelv strukturális szemléletéhez, és megteremtette a belső rekonstrukció alkalmazásának kezdeti feltételeit. Kezdett világossá válni, hogy nincs (és nem is lehet) szakadék a történeti és a leíró (normatív) nyelvtan között, hiszen szilárdabb normákat nem lehet megállapítani a nyelvi tények történetének elemi ismerete nélkül (a tudományosan megalapozott köznyelvi litván normákat később Jablonskis „Lietuvių kalbos gramatika” című műve mutatta be 1922-ben).

3. Hozzájárult a köznyelvi litván kodifikációjának bizonyos kritériumai kialakulásához; ezek közül mindenekelőtt a rendszerességet, a tények földrajzi elterjedését, a tisztaságot és talán részben a célszerűséget kell megemlíteni. Ezek a kritériumok ma is fontosak a nyelvi normák megállapításának gyakorlatában. Ezenfelül hozzá kell tenni, hogy Baranauskas egyértelműen nem az írásbeliséghez, hanem a beszélt nyelvhez igazodó szemlélete oda vezetett, hogy első normatív munkáinkban feltűnően dominált az élő („falusi”) nyelv (vö. Jablonskis és Balčikonis álláspontját).

Baranauskas nézeteit a mai litván nyelvtudomány összefüggésében értékelve érdemes volna megvizsgálni a nyelvjárások osztályozásának elveit, a három magánhangzó-hosszúságról szóló elméletét (az úgynevezett „móraelméletet”), valamint a litván nyelv egyes jelenségeinek történetére vonatkozó konkrét fejtegetéseit (amelyek gyakran igen éleslátók, máskor pedig egyértelműen tévesek). A cikk terjedelmi korlátai miatt azonban ezúttal csak a köznyelvi elméletét tárgyaltuk. Ez önmagában is elegendő ahhoz, hogy Baranauskas elméleti nézeteit összekapcsoljuk általában a 19. századi nyelvtudománnyal, és bemutassuk, miként jutottak el a kialakulóban lévő litván nyelvtudományba ezen a tehetséges autodidakta nyelvészen keresztül a kor legkorszerűbb nyelvészeti eszméi, és miként virágoztak fel ott.

A. Baranauskas irodalmi nyelvelmélete

Összefoglalás

A naturalista irányzat és a kazanyi nyelvészeti iskola progresszív eszméi, amelyek termékenyen hatottak a nemzeti litván nyelvtudomány fejlődésére, mindenekelőtt A. Baranauskas sajátos, össznemzeti (irodalmi) nyelvről szóló, a 19. század második felében kidolgozott elméletén keresztül jutottak el Litvániába.

Min. veik., p. 133.²³

188