LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXX (1993)

PERIFERINĖS LIETUVIŲ KALBOS TARMĖS

Zigmas ZINKEVIČIUS

A LITVÁNOK NEMZETI ASSZIMILÁCIÓJA AZ „AUŠRA” MEGJELENÉSÉIG AZ ISKOLÁKON KERESZTÜL

A „Litván nyelv története” megírása során igen sok adatot gyűjtöttem össze erről a témáról. Ezeket itt mind lehetetlen bemutatni. Hiszen Litvániában az iskolák már a kereszténység bevezetése óta léteztek. Az iskola történetének számunkra fontos szempontból történő áttekintése a 19. század végéig — egy csaknem fél évezredes időszak — rövid cikkben nehezen megvalósítható feladat. Ezért be kell érnünk a főbb következtetések, nagyon rövid tézisek bemutatásával.

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy az iskolákon keresztüli nemzeti asszimilációról csak nagyjából a 17. század végétől beszélhetünk. Addig Litvániában az iskola latin nyelvű volt. Szinte kizárólag a felsőbb rétegek tanultak benne. Az iskolákat akkoriban főként a jezsuiták irányították. Nem vádolhatók azzal, hogy a litvánok nemzeti asszimilációjára törekedtek volna, noha a litván identitás gondozásával sem jeleskedtek. A litván nyelvhez való viszonyulást jól mutatja az 1773-as utolsó vagyonleltár a Vilniusi Akadémián: a tizenegyezer írott könyv közül mindössze hét volt litván nyelvű. A 18. századig legfeljebb annak megállapítására van mód, hogy megteremtődtek a litvánok asszimilálódásának feltételei, de az iskolán keresztüli tudatos asszimilációs törekvésekre nem. Ilyenek akkor még nem voltak.

A 18. századra a litván főnemesség már erősen elpolonizálódott. De nem az iskola polonizálta, hanem a nagyfejedelmek — akik Lengyelország királyaivá lettek — udvara, a lengyel egyház (Litvániában nem volt saját egyházi tartomány), és mindenekelőtt az egész állami és közigazgatási élet. Hiszen lengyel nyelvtudás nélkül semmilyen hivatalnoki pályát nem lehetett befutni. Ezért a magasabb rendekhez tartozók is megtanulták ezt a nyelvet. A 18. században nemcsak a főurak, hanem a tehetősebb nemesek is lengyelül, pontosabban annak „polszczyzna litewska” nevű változatában beszéltek. A főurak teljesen magukévá tették ezt a nyelvet, sok nemes azonban, különösen Szamogitiában, továbbra is kétnyelvű maradt. A felsőbb rétegek minden tagja litvánnak tartotta magát. Tehát csupán nyelvi, nem pedig politikai-nemzeti asszimiláció történt. Az iskola lényegében továbbra is latin nyelvű volt. A tanárok többnyire a polonizálódott felsőbb rétegekből kerültek ki. A litván nyelv ritka vendég volt az iskolában. Csak segédeszközként használták a latin tanításához, és azt is csak addig, amíg a tanulók el nem sajátították a lengyelt. Kivételt képeztek a kėdainiai és pandėlysi református iskolák, ahol a litván nyelvet sokkal szélesebb körben használták. A 18. századi iskolákban — legalábbis az első felében — nem ismeretes a litván nyelv üldözésének vagy használata betiltásának esete. Valószínűleg nem is volt ilyen.

28

Az iskolákon keresztüli polonizáció az Oktatási Bizottság idején, 1773-tól nagyon felgyorsult. Ekkor megnőtt az iskolák, különösen a plébániai iskolák száma. Az volt a feladatuk, hogy a közös köztársaság (Rzeczpospolita) népeit egyetlen, lengyel nemzetté olvasszák össze. A szlávoknak tekintett beloruszokat és ukránokat magától értetődően lengyelnek tartották, a litvánokat viszont még polonizálni kellett. Ez a feladat határozta meg az iskola jellegét. A lengyel lett az oktatás nyelve a latin helyett. A vidéki térségekben ez nehezen ment. A kisnemesek, s még inkább a parasztok gyermekei sok helyütt nem tudtak lengyelül. Előbb meg kellett tanítani őket a nyelvre, csak azután használhatták oktatási nyelvként. A fennmaradt iskolai látogatói jelentésekben számos tanári panasz olvasható arról, hogy a tanulók nehezen tanulják meg a lengyel nyelvet. Még azt is követelik, hogy tiltsák meg a tanulóknak, hogy egymás között litvánul beszéljenek, ne engedjék őket litván prédikációkat hallgatni a templomban, tartsanak külön lengyel prédikációkat a tanulóknak, és így tovább. Nehéz megállapítani, hogy az ilyen javaslatokat mennyire hajtották végre akkoriban. A jelentések egyes megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy bizonyos iskolákban megvalósították őket. Tehát a 18. század végén bizonyos esetekben már előfordult kényszerű polonizáció, amely feltehetően még nem volt gyakori.

A 18. században egy új jelenség is megjelent: a hivatalos lengyel iskolák mellett nem hivatalos litván iskolák jöttek létre. Ezeket bakalóriáknak nevezték (a név az idegen eredetű bakalauras szó eltorzított alakjából ered: „bizonyos alacsonyabb tudományos fokozat”), kezdetleges, mindössze néhány vagy egy-két tucat tanulót fogadó iskolácskák voltak, ahol autodidakta tanítók oktattak, akik házról házra jártak. A hatóságok nem támogatták és nem pártfogolták ezeket a bakalóriákat. Ez a nép által önmaga számára létrehozott tanulás volt. Ebben rejlik azonban nemzeti iskolánk csírája.

Az elmondottakból látható, hogy az egyes kényszerű polonizációs esetek ellenére a 18. században a litvánokat sokkal inkább az udvarház, az egyház és maga a társadalmi élet polonizálta, mint az iskola.

Az iskola csak később, az egyesült köztársaság bukása után vált a polonizáció valódi eszközévé. Ekkor a korábbi állam helyreállítására törekedtek. Erre nagy előkészületeket tettek. Minden polgárnak — nem csupán a kiváltságos rendek tagjainak, hanem az egyszerű embereknek is — meg kellett tanulnia a leendő állam nyelvét. A litvánokat nem ismerték el külön nemzetként. Hivatalosan más nyelvet beszélő lengyeleknek tekintették őket. Azt akarták, hogy ők is lengyelül beszéljenek. Az iskolákon keresztüli polonizáció erőteljesen fokozódott. Az iskolákat a lengyel Vilniusi Egyetem irányította, amelynek érdemei a litván nemzet és kultúra szempontjából csak közvetettek voltak: az egyetem haladó szemléletű professzorainak tevékenysége felkeltette az érdeklődést a nemzet múltja és az anyanyelv iránt, de az egyetemnek eszébe sem jutott aktívan fellépni a litván identitás megőrzéséért. A litván identitáshoz való viszonyulását az is jól mutatja, hogy az egyetemen az ókori latin, görög és héber nyelvet, a 19. század első évtizedétől pedig az újkori német, francia, olasz és angol nyelvet, sőt keleti nyelveket — arabot és perzsát — is tanítottak, csak éppen litvánt nem: annak nem jutott hely az egyetemen. Az egyetem felügyelete alatt álló iskolákban a teljes nevelés a hazafias lengyelség szellemében folyt. A látogatók a legnagyobb figyelmet a lengyel nyelvnek és oktatásának javítására fordították. Ez volt

29

a hazafias nevelés legfontosabb eszközének, az ember műveltsége ismérvének tekintették. A tanítóknak sok gondjuk akadt az iskolát éppen elkezdő tanulókkal, akik nem tudtak lengyelül. Az egyetem által kijelölt látogatók jelentései gyakran azt tanácsolták a tanítóknak, hogy szigorú intézkedéseket vezessenek be a litván nyelv ellen. De az erőszakos cselekmények akkor is ritkák voltak.

Az 1831-es felkelés után a Vilniusi Egyetemet bezárták. Új korszak kezdődött. A cári hatalom megpróbálta eloroszosítani Litvánia hivatalos lengyel iskoláit, de sikertelenül. Ezek alapjában véve továbbra is lengyelek maradtak, sőt egyes helyeken még lengyelebbé váltak. A litván tanulók elpolonizálása jelentősen felerősödött, és kényszerítő jelleget öltött. Egyre több erőszakos cselekmény történt, különösen a Vilniusi és Kaunasi kormányzóságban. A tanulóknak teljesen megtiltották, hogy litvánul beszéljenek, még egymás között is. Azon litvánul beszélő tanulónak, akit rajtakaptak, különleges táblácskát akasztottak a nyakába, az úgynevezett metelingát (a latin nota linguae eltorzított alakja; „nyelvjel”). Ezt a szégyenbélyeget a kisdiáknak addig kellett viselnie, amíg rajta nem kapott egy másik litvánul beszélőt.

A Nemunas bal partján fekvő Litvániában (a mai Suvalkijában) némileg másként alakult a helyzet. A Lengyel–Litván Köztársaság utolsó felosztása után Poroszországhoz csatolták. A litván nyelv jogait itt az államban érvényes jogokkal azonos szintre emelték. Ott a litván volt az oktatás nyelve az iskolákban, a protestáns templomokban is használták, és a közéletben is széles körben hallható volt. Akkor még nem volt germanizáció. Sajnos a Nemunas bal partján fekvő Litvániában mindezt nem sikerült véghez vinni. A vidéket hamarosan Napóleon által létrehozott Varsói Hercegséghez csatolták. Visszaállították a lengyel közigazgatást. A polonizáció jelentősen felerősödött. A tanulóknak megtiltották, hogy litvánul beszéljenek, még a szünetekben is, valamint az őket meglátogatni érkező szüleikkel is. Erőszakos cselekményekről is tudunk. Például itt is megbüntették a litvánul beszélő tanulókat, és olyan táblácskát akasztottak a nyakukba, amelyre lengyelül az volt írva: „osioł” (szamár) és hasonlók.

A korabeli litván parasztgyermek iskolába kerülés utáni helyzetét például I. Čiulda 1854-es kéziratos nyelvtanának bevezetője mutatja, amelyben ez áll (a lengyel eredeti fordítása): „A plébániai iskolába beadott kisfiút arra kényszerítik, büntetéssel fenyegetve, hogy mondjon le szülei nyelvéről; minden tudását és műveltségét egy idegen, addig számára ismeretlen nyelven szerezve, idővel (...) közömbössé válik, (...) nyíltan kezdi megvetni azt a nyelvet, amelyen érző szívű, jámbor litván (žemaitė) édesanyja megtanította az első szavakra (...). Így kezdi szégyellni szüleit és családját, társadalmi rendjét és hazáját. Nem akarja bevallani (...), hogy litván (žemaitis), hanem idegen néphez sorolja magát, hamisan régi, valódi lengyelnek nevezve magát”.

Az 1863-as felkelés után ismét megváltozott a helyzet. A cári hatalom elhatározta, hogy megállítja Litvánia polonizációját. Nem jó szándékból tette, hanem az oroszosítás céljainak elérése érdekében. Furcsa, a józan észnek ellentmondó intézkedéseket hozott. Megtiltotta a litvánoknak, hogy hagyományos latin betűkkel nyomtassanak (ezeket lengyel betűknek tartotta). Így harcolt a lengyelesítés ellen. Elrendelte, hogy litván könyveket csak cirill betűkkel nyomtassanak, ám a litvánok bojkottja miatt ez a terv meghiúsult. A könyveket Poroszországban adták ki, és titokban terjesztették Litvániában. Elkezdődött

30

a könyvcsempészek korszaka — az európai kultúrtörténet egyedülálló jelensége. Az iskolák eloroszosítását a litvánok ortodox hitre térítésével kapcsolták össze. Sok orosz plébániai iskolát alapítottak. Az iskolán keresztül megkezdődött a litvánok kettős elnemzetietlenítése: a hagyományos lengyelesítés mellett megjelent a hivatalos oroszosítás is. Ez utóbbi kevésbé volt veszélyes. A litvánok alig oroszosodtak el. De továbbra is lengyelesedtek. Ez talán nagyrészt azzal magyarázható, hogy vallásuk közös volt a lengyelekével (az orosz hatalom üldözte ezt a vallást). A litván nyelvet az iskolákban még szigorúbban üldözték. Az erőszakos cselekmények sokkal gyakoribbá váltak.

A XIX. század második felében ismét új, igen fontos tényező jelent meg: megkezdődött a litván nemzeti újjászületés, amely egybeesett az „Aušra” első számainak megjelenésével. Ez nagyban bonyolította a nyelvi helyzetet minden területen: az egyházban, az iskolában és a közéletben egyaránt. Megkezdődött a kitartó küzdelem a litván nyelv jogainak elismeréséért. Ez az iskolát is érintette. De mindez már kívül esik e téma kronológiai keretein.

AZ ISKOLA SZEREPE A LITVÁNOK POLONIZÁCIÓJÁBAN ÉS OROSZOSÍTÁSÁBAN AZ „AUŠRA” KORSZAKA ELŐTT

Összefoglalás

Az iskola litvánok polonizálásának eszközeként való használata a XVIII. század végére nyúlik vissza. Az iskola szerepe e tekintetben az Edukációs Bizottság tevékenységének idején (amelyet 1773-ban hoztak létre) erősödött meg, amikor az iskolára azt a feladatot bízták, hogy aktívan segítse a Rzeczpospolita népeinek egyetlen lengyel nemzetté történő összeolvadását. Az iskola azonban csak a XIX. században vált a polonizáció valódi és hatékony eszközévé, amikor a litván nyelv üldözésének tárgyává lett. Azt a tanulót, aki az iskolában litvánul mert megszólalni, megbüntették: különleges szégyenbélyeg viselésére kényszerítették (az úgynevezett metelingára), amíg egy másik tanulót ugyanilyen „bűnön” nem értek. Az 1863-as felkelés után a cári hatóságok úgy döntöttek, hogy felfüggesztik Litvánia polonizálásának folyamatát. Nem a litvánok iránti jóindulatból tették ezt, hanem azért, hogy megkezdjék oroszosításukat. Ennek érdekében olyan intézkedéseket kezdtek foganatosítani, amelyek ellentmondtak a józan észnek; ezek közé tartozott a litván nyelvű, latin betűs könyvek nyomtatásának tilalma is (a latin betűket „lengyelnek” minősítették). Ezzel és más intézkedésekkel nem állították meg a polonizáció folyamatát, ám ezentúl brutális oroszosítás kísérte. Mindkét folyamatot a nemzeti felszabadító újjászületés fellendülése állította meg; ez időben egybeesett az „Aušra” című újság első számainak 1883-as megjelenésével.

31

ENTNATIONALISIERUNG DER LITAUER DURCH DIE SCHULEN BIS "AUŠRA"

Összefoglalás

A litvánok iskolák általi polonizálása a XVIII. század végén kezdődött. Különösen az Edukációs Bizottság tevékenységének időszakában (1773-tól) erősödött meg.

Az iskolában azonban csak a XIX. században vált a litván nyelv az üldözés valódi tárgyává. Az 1863-as felkelés után a cári kormányzat fékezte a polonizációt, és a latin betűs litván nyomtatás betiltásával megkezdte az oroszosítást.

A litvánok polonizálásának és oroszosításának mindkét folyamatát csak a nemzeti felszabadító mozgalom fékezte meg; ennek kezdete egybeesett az „Aušra” első számainak 1883-as megjelenésével.

32