LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXIII (1995)

GRAMATIKA IR LEKSIKOLOGIJA

Gertrūda SAVIČIŪTĖ-NAKTINIENĖ

A LITVÁN ÉS MÁS INDOEURÓPAI NYELVEK KAUZATÍVUMAINAK FEJLŐDÉSI TENDENCIÁI

1. Bevezető megjegyzések

A diakrón kutatási szempont, amely a fonetikai és morfológiai munkákban oly megszokott, utat tör magának a szintaxis és a szemantika területére is. A modern tipológiai nyelvészet különösen sokat profitálna abból, ha nem korlátozódna a fennálló általánosítások szinkrón megállapítására, hanem figyelembe venné mind a nyelvek rokonságát, mind a nyelvi fejlődés általános törvényszerűségeit (vö. Климов 1975: 28).

Számos szerző munkái és az általunk vizsgált anyag azt mutatják, hogy a kauzativitás az indoeurópai nyelvek univerzális (panchronikus) kategóriája, amelyet többnyire az egyes nyelvekben kialakult eszközök fejeznek ki. Ezért a kauzatívumok szemantikájának és kifejezési módjainak megfeleléseiről, valamint fejlődési tendenciáiról legcélszerűbb tipológiai szempontból beszélni.

A kutatás tárgya – akárcsak korábbi munkáinkban (1980¹, 1980²) – a rokon és tipológiailag közeli litván, latin és orosz nyelv, amelyek az indoeurópai nyelvcsalád három különböző ágához tartoznak. Az anyag nagy részét e nyelvek szótáraiból, nyelvtanaiból és egyéb munkáiból gyűjtöttük; szükség esetén más indoeurópai nyelvek adatait is felhasználtuk.

A vizsgált nyelvek kauzatívumai nyelvtani szempontból morfológiai és szintaktikai, illetve perifrasztikus típusokra, tipológiai szempontból szintetikus és analitikus típusokra, a szintaktikai szemantika szempontjából pedig zárt és nyitott típusokra oszthatók. Az utóbbiakat a felszíni struktúrának a mély-, vagyis belső struktúrához való illeszkedése alapján különítjük el; ez utóbbi a „úgy tenni, hogy + kijelentő módú ige” perifrázissal írható le. Ez a perifrázis a következmény jelentését kifejező alárendelő mondat alapján jött létre. Azért esett erre a választás, mert éppen a következményes, nem pedig a cél- vagy okhatározói összetett alárendelő mondatok mutatják a legtöbb közös vonást azokkal a mondatokkal, amelyek állítmánya kauzatív ige vagy kauzatív analitikus szerkezet (a kauzáció perifrázisáról bővebben lásd Savičiūtė 1986¹: 164—165; 1986²: 206—209).

Azokat a kauzatívumokat, amelyek felszíni struktúrájukban nem felelnek meg az említett perifrázisnak, és tömör formában fejezik ki a kauzativitást, zárt típusúaknak nevezzük; azokat pedig, amelyek megfelelnek a perifrázisnak, és a felszíni szinten kifejtettek, nyitott típusúaknak. Az előbbiekre a morfológiai, az utóbbiakra a szintaktikai, illetve perifrasztikus kifejezési formák jellemzők.

110

2. Zárt kauzatívumok

2.0. A régi indoeurópai flektáló nyelvek azon törekvését, hogy összetett jelentéseket szintetikusan fejezzenek ki, a morfológiai kauzatívumok — a kauzatív (okozó) és kuratív (beszerző) igék mutatják, amelyek egy mondatban két (1) vagy három (2) különböző cselekvést fejeznek ki. A kauzatív ige töve, amely egybeesik az alapige tövével, a kauzált cselekvést jelöli, vagyis azt a cselekvést vagy állapotot, amelyre a kauzátor alany törekszik, illetve amelyet előidéz, például: (1) neveltetni — nőni, fogyasztani — fogyni, etetni — enni, (2) szövetni — szőni, küldetni — küldeni, javíttatni — javítani. A képző és/vagy a magánhangzó-váltakozás az absztrakt kauzációs jelentést jelöli, vagyis az okozó cselekvést: „úgy tenni, hogy...”. Maga a képző nem mutatja a kauzáció módját; az a tágabb kontextusból derül ki.

2.1. Egyszerű kauzációt kifejező zárt kauzatívumok

2.1.1. A kauzációs mondat minden mélystruktúra-komponensét jelölve (S — alany, P — predikátum, O — tárgy, → a kauzációs viszony), a kauzációs mondatok mélystruktúrája a következő formulával ábrázolható: (S + P) → (O + P). A formula lexikai és grammatikai tartalommal való megtöltését az említett parafrázis segíti: „úgy tenni, hogy...”. A kauzációs mondatnak 4 komponense van, amelyek 2 szituációt fejeznek ki: (1) az okozó szituáció (a kauzátor alany és az okozó cselekvése), valamint (2) az okozott szituáció (a tárgy és az alany által okozott állapotváltozása vagy cselekvése). Például a A házigazda itatja a lovat mondatot így bontjuk fel: „(1) a házigazda + (2) úgy tesz, hogy + (3) a ló + (4) iszik”, illetve A nap kifehérítette az inget: „(1) a nap + (2) úgy tette, hogy + (3) az ing + (4) kifehéredett”.

2.1.2. Az indoeurópai nyelvek zárt kauzatívumai olyan igék, amelyeknek meghatározott ablaut-fokuk és/vagy kauzatív képzőjük van. Nem minden kauzatív képző vezethető le formailag az indoeurópai alapnyelvből.

A. Meillet a régi indoeurópai nyelvek két kauzatív képzőjét különíti el: (1) *-eje/o- és (2) -ijo-/-ī- (Meillet 1951: 190). Az első képzőnek az indo-iráni, az ógörög, részben pedig a latin nyelvekben vannak megfelelői. Például az ógörög φεβομαι „félek” — φοβέω „ijesztek”. Szanszkritban ennek a képzőnek az -áya felel meg (Burrow 1959: 301—302, 330; Елизаренкова 1982: 367—370), például vart-áya-ti „forgatja” — vārta-ti „forog”, latinul pedig a *-eie/ō, például: moneō „emlékeztetek” — moneō „emlékszem”, doceō „tanítok” — disco „tanulok” (Тронский 1960: 215; Safarewicz 1969: 212). Megemlítendők a latin nyelv további, nem nagy számú kauzatív igéi is, például: augeo „növelek, gyarapítok”, suādeō „tanácsolok, rábeszélek, meggyőzök”, terreō „megijesztek”, torreō „szárítok” (Ernout 1927: 231—232). Ritka latin alakok tanúsítják a második indoeurópai kauzatív képzőt, az -ijo-/ī--t, például sōpiō „elaltatok” (Ernout 1927: 235).

A -ja- képző és a tő magánhangzó-váltakozása a régi germán kauzatívumokra jellemző, például: gót bi-leiban, óangol belifan, ófríz b(i)liva, ófelnémet bi-līban „maradni” — gót bi-laibja-n, óizlandi leifa, óangol læfan, ófríz lēva, lāvi-a „marasztani” (СГГЯ IV 142, 169).

A mai német nyelvben fennmaradt a tő magánhangzó-váltakozásával kifejezett kauza-

111

az aktivitás reliktumai, pl.: liegen ’feküdni’ — legen ’fektetni, tenni’, sitzen ’ülni’ — setzen ’ültetni’, trinken ’inni’ — tränken ’itatni’ stb. Az analitikus szerkezetű mai angol nyelvben szintén találhatók a morfológiai kauzativitás kifejezésének maradványai. A wake (woke, waked; waked, woken, woke) ’felébredni; felébreszteni’ igének kauzatív és nem kauzatív jelentése is van. A múlt idejű alakok közül woke és waked közül a másodikat választják gyakrabban a kauzativitás kifejezésére. A rise (rose, risen) ’felkelni, felállni’ ige magánhangzó-váltakozási fokában különbözik a raise ’emelni, felállítani, felébreszteni’ igétől, bár R. Lakoff (1972: 187) szerint az angolul beszélők többsége nem érzi úgy, hogy a raise a rise. igéből származna.

Az orosz nyelvben a kauzativitás rendszertelenül fejezhető ki képzőkkel, előtagokkal, valamint képzőkkel és magánhangzó-váltakozással, pl.: висеть ’lógni’ — вешать ’akasztani’, гаснуть ’kialudni’ — гасить ’kioltani’, гибнуть ’elpusztulni’ — губить ’elpusztítani’, мерзнуть ’fázni’ — морозить ’hűteni’, спать ’aludni’ — усыплять ’elaltatni’, сохнуть ’száradni’ — сушить ’szárítani’.

A litván nyelv morfológiai kauzatívumainak osztálya különösen gazdag. Olyan okozó igékről van szó, amelyek kauzatív jelentését magánhangzó-váltakozás és/vagy balti eredetű - (d)inti, -(d)yti képző fejezi ki (Skardžius 1941: 529—548; Jablonskis 1957 I: 288—290; Jakaitienė 1968: 227; Якайтеne 1968: 11; LKG 1971: 25, 264; LKM 1976: 110 stb.). A -yti képző megfelelői olykor a szláv nyelvekben is előfordulnak (Skardžius 1941: 535).

2.1.3. A kauzatív igék eredetének problémája összetett.

A. Desnickaja N. Marr azon állításából kiindulva, hogy a névszók korábban keletkeztek az igéknél, a kauzatív igék névszói eredetét igyekezett bizonyítani (1941: 138— 165). A nyelvi adatok és számos kutató munkája azonban azt mutatja, hogy a kauzatív igék névszókból és igékből egyaránt származhatnak. A kauzatívumok kapcsolódhatnak: (1) igékhez, (2) névszókhoz és tőigékhez egyaránt, (3) névszókhoz, pl.: (1) skr. sadáya-ti ’ülteti’ — sīdati ’ül’, (2) skr. rādháya-ta ’kielégít’ — rādhoti ’végrehajt’ — rādhah ’ajándék’, (3) ófelnémet wermen ’melegíteni’ — warm ’meleg’ (vö. Э. Менчер 1966: 73—79).

A kauzatív (okozó) és az egyszerű igék közötti, a mai litván nyelvben világosan érzékelhető képzésbeli kapcsolatot tükrözik a „Dabartinės lietuvių kalbos žodynas” (1972) (a továbbiakban — DŽ) és a „Lietuvių kalbos žodynas” (a továbbiakban — LKŽ) utalásai, pl.: laužti caus. lūžti LKŽ, pūdyti prž. pūti DŽ. A morfológiai kauzatívumok jelentésének névszókhoz fűződő kapcsolatát az is megerősíti, hogy számos litván képzős ige leírható a „valamilyenné tenni” körülírással, pl.: kreivinti ’görbévé tenni’ — kreivas ’görbe’, platinti ’szélessé tenni’ — platus ’széles’ (Якайтеne 1968: 11). Az LKŽ és a DŽ éppen így magyarázza az ilyen típusú igéket, amelyek mellett nem tüntetik fel a caus. vagy prž. rövidítést, noha többségüknek van megfelelő, azonos tövű igéje, amely azt jelenti, hogy „valamilyenné válni”, pl.: silpninti ’gyengévé, gyengébbé tenni’ — silpnas — silpti, silpnėti; slapinti ’nedvessé tenni’ — šlapias — šlapti. Az, hogy a szótárak ezt a közlési módot választják, a névszói eredet felfogását tükrözi. Néha azonban valóban nem világos, hogy mihez kellene kapcsolni az ilyen típusú kauzatív igéket (vö. Skardžius 1941: 541—544), ezért a szótárak szerzői kompromisszumos megoldást választanak; például a sendinti mellett feltüntetik a caus. rövidítést, és utalnak az igére—

112

a senti igére, jelentését pedig a „valamilyenné tenni” körülírással magyarázzák, és a senas melléknévvel hozzák kapcsolatba (LKŽ XII 380).

Ismert az a hipotézis, amely szerint a kauzatív igék iteratív igékből származnak. B. Delbrück (1897: 119) azt állította, hogy a kauzatív vardháyati ’nevel’ ige a várdhatē ’növekszik’ igéből létrejött vardháyatē ’erőteljesen növekszik’ ige újraértelmezése révén keletkezett.

A kauzatív képzők gyakorító képzőkből való eredetét B. Sebrennikov is lehetségesnek tartotta, e képzők gyakori előfordulására és jelentésbeli közelségére hivatkozva (Серебренников 1974: 175–176). A kauzatív és iteratív jelentés közelségét a litván -(d)inti, -(d)yti képző is megerősíti, amely mindkét jelentéssel rendelkezhet, pl.: spaudýti, nardýti, šaudýti és gydýti, guldýti, žudýti stb. E képző származékait olykor iteratív-kauzatívumoknak is nevezik (Кауkене 1991: 21).

Megfigyelték a kauzatív igékkel és következményes mondatokkal kifejezett okozó cselekvés intenzitását (Savčiūtė 1986: 159). Ez szintén az iteratívumok (legalábbis azok, amelyek intenzitásárnyalattal rendelkeznek) és a kauzatívumok kapcsolatára utal. Az itt említett tények közül azonban egyik sem bizonyítja, hogy a kauzatívumok iteratívumokból származnak. Közelségük alapja feltehetően maga az okozó, illetve az iteratív cselekvés aktivitása (azokban az esetekben, amikor az iteratívumok intenzitásárnyalattal bírnak).

Mivel tehát nem találtak világos és konkrét történeti prototípust, amelyből az indoeurópai nyelvek különféle kauzatívumai levezethetők lennének, a kauzativitás eredetét a szemantikai oppozíciók kialakulásával kezdték összefüggésbe hozni. J. Kurylowicz (1964: 86–88) az indoeurópai nyelvek kauzativitásának fejlődésében kiindulópontnak az állapot / okozott cselekvés szemantikai oppozícióját tekintette (állapot > intranzitív cselekvés > kauzativitás).

A tranzitivitás–intranzitivitás oppozícióinak alapján vizsgálódó szerzők a kauzativitást a tranzitivitás–intranzitivitás egyik eseteként tárgyalják. S. Krinickaitė kimutatta, hogy a magánhangzó-váltakozást mutató tranzitív és intranzitív igék között külső és belső diatézis-oppozíció áll fenn, pl. versti – virsti. Ez az oppozíció, amely a tranzitivitás–intranzitivitás kategóriájának legrégebbi rétegét alkotja, kezdetben a tárgy vagy más élettelen alany állapota / az ember vagy élő alany cselekvése közötti szemantikai oppozíciót fejezte ki. Később a nem kauzatív ige / kauzatív ige oppozíciója vált még hangsúlyosabbá (Криницкайте 1979: 46–49).

A. Paulauskienė (1979: 21, 26) pagrindine laiko tranzityvumo–intranzityvumo, o ne kauzatyvumo kategoriją. Ji skiria tris tranzityvumo tipus: (1) keisti – kisti, (2) augti – auginti, (3) keisti – keistis ir kalba apie tranzityvumo ir kauzatyvumo rodiklių bei funkcijų sutapimą.

J. Stepanov az indoeurópai morfológiai kauzatívumok kialakulását az indoeurópai alapnyelv egyszerű mondattípusainak rekonstrukciójához kapcsolta. Véleménye szerint az aktív szerkezet időszakában a következő mondattípusok léteztek: (1) aktív alany + aktív ige, (2) nem aktív alany + nem aktív ige, (3) aktív alany + aktív ige + nem aktív tárgy. Akkoriban azonban nem létezett nyelvtanilag kifejezett (4) típus: aktív alany + aktív ige + aktív tárgy, pl.: A harcos megöli az ellenséget. J. Stepanov szerint az olyan kauzatívumok, mint a litván žudyti (: žūti), marinti (: mirti), az orosz

113

„ölni, megölni, elpusztítani” (: -merėti, -mirati (umirati)) „meghalni”, szkr. maráuati „halálba visz, meghalni enged, megöl” (: márati, márate, mṛyáte „meghal”) éppen az említett (4) mondattípus kialakulásával függ össze. A mondatszerkezet jellegének megváltozásával az ilyen típusú mondatok megszokottá váltak. Az, hogy számos litván kauzatívum tárgya lehet ember, például klaidinti — klysti, szintén e hipotézis bizonyítékának tekinthető. A morfológiai kauzatív deriváció kialakulását az indoeurópai nyelvek aktívból akuzatív szerkezetűvé való átalakulása során felmerülő bizonyos nehézségek elkerülését segítő egyik eszköznek tartják.

2.2. Összetettebb kauzációt kifejező zárt kauzatívumok (kuratívumok)

2.2.1. Az itt tárgyalt flektáló indoeurópai nyelvek közül csak a litvánban alakult ki a kuratývų, vagyis a szolgáltató igék osztálya (verba curativa seu causativa passiva). Ezt a kauzatív, vagyis okozó igéktől (verba causativa activa) különböztetik meg.

A kauzatív és kuratív igéknek ugyanaz a -dinti képzőjük (a kauzatívumok képzőjével, a -dyti képzővel, és különösen a -yti képzővel ritkán képeznek kuratívumokat), és rendszerint azonos a mondatszerkezetük is, ezért gyakran összekeverik őket (jelentésükről és elkülönítésük kritériumairól bővebben lásd: (Jakulienė 1975: 78 — 81; Savičiūtė 1984: 73 — 78, 1985: 236 — 251).

Mivel a két osztály sok közös vonással rendelkezik, a kauzatívumok osztálya pedig jóval népesebb, formáiban és jelentésében változatosabb, ez arra enged következtetni, hogy a kuratív igék a kauzatív igékből alakultak ki.

A kauzatív képző formánsa -d-, amely egykor csupán a hiátus megszüntetésének eszköze volt, később a kuráció jelentésének jellegzetes jelölőjévé vált (Stang 1966: 374), a kauzáció képzőjét pedig már kialakult morfológiai kauzatívumhoz kezdték hozzátenni, például lakinti — lakindinti, vagy olyan faktitív igéhez, amelyet flektáló kauzatívumnak nevezhetünk, például siūti — siūdinti. Hasonló másodlagos kauzatív deriváció más nyelvekben is megfigyelhető (vö. Недялков 1969: 27).

A kauzációs és kurációs mondatok közötti különbségek különösen jól láthatók a háromtagú oppozíciók esetében, például: juokindinti — juokinti — juoktis, kalbindinti — kalbinti — kalbėti, lauždinti — laužti — lūžti, lodindinti — lodinti — loti. Vö. a háromtagú oppozíció igéivel alkotott mondatokat: A juharfa ágacskáiból vékony léceket hasítok (cur.), míg a törzsecskéből deszkákat vágatok LTR (Lkv) — Hasítjuk a rekettyét (caus.), és bocskort fonunk Švnč — A háncs már hasad (intr.) J (LKŽ X 166, 179, 248).

A fent említett kauzációs és kurációs mondatok közös kauzációs körülírással való leírásakor, illetve mélyszerkezetük képlettel történő ábrázolásakor jól láthatók a legfontosabb különbségeik:

Kauzáció: (1) ”Úgy teszek, hogy...”+ (2) ”A háncs hasad” (S + P)→(O + P)

Kuráció: (1) ”Úgy fogok tenni, hogy...”+ (2) ”[Valaki] úgy fog tenni, hogy”+ (3) ”A vékony lécek széthasadnak” (S₁ + P₁)→(S₂ + P₂)→(O + P₃)

A kauzációs mondatokban 4 szintaktikai-szemantikai komponenst azonosítottak,

114

2 helyzetet jelölnek. A kurációs mondatoknak 6 komponensük van, amelyek 3 helyzetet jelölnek:

(1) a kuráló helyzet (az alany mint kurátor-kezdeményező S₁ és annak kuráló cselekvése P₁),

(2) a köztes kurált helyzet (az alany mint közvetítő vagy végrehajtó S₂ és annak közvetlenül végrehajtott cselekvése P₂, amelyet a kezdeményező alany kurált),

(3) a végső kurált helyzet (az objektum O és annak állapotváltozása vagy cselekvése, amelyet a közvetítő alany okoz, a kezdeményező alany pedig kurál).

Így a kurációs mondatok mélyszerkezeti formuláját pontosíthatjuk:

(S₁ + P₁) cur. → {(S₂ + P₂) caus. → (O + P₃)}

A kurációs mondat tárgyára kettős hatás nehezedik — közvetlenül a közvetítő alany, közvetve pedig a kezdeményező alany részéről. Ezért a kurációt feltételesen „kettős kauzációnak” neveztük.

Szemantikai szempontból úgy tűnik, állítható, hogy a kuratív jelentés a verbális (vagy D.A. Cruse terminusával élve: követelésen alapuló) kauzációból alakult ki, amely egy élő alany másik élő alanyra gyakorolt közvetett, nem fizikai hatását fejezte ki.

A magyar nyelv kuratívumainak jelentéséhez közel álló ilyen közvetett (V. Nedialkov terminusával: nem kontaktusos) kauzáció más nyelvekben is megtalálható, például: német lassen + infinitivus (Миссюра 1952: 10; Недялков 1971: 19 tt.), francia faire + infinitivus (Абросимова 1954: 7—10).

A litván nyelv kurációs mondatainak felszíni szintje közvetett, nem fizikai (verbális) kauzációs mondatokból alakult ki, amelyekben S₁ — személy, P₁ — „parancsolni, utasítani, kérni...”, például: „Zárd be (caus.) a gyerekeket a kemencezugba” Šts (LKŽ VII 119). A kuráció kialakulásakor a komponensek szemantikája beszűkült: S₁ — kizárólag (1) parancsolási hatalommal rendelkező személy, például: király, úr stb., (2) olyan személy, aki nem képes vagy nem tud elvégezni egy bizonyos munkát, megrendelő; P₁ — (1) „parancsolni, utasítani”, (2) „megrendelni, kérni”.

A kuráció köztes helyzete csak ritka és atipikus esetekben „szivárog be” a felszíni szintre. Például: Pvo három hordó borral gyorsan behozatta a szolgákon keresztül a vendégszobába K. Donel (LKŽ VIII 702); A tolvajt harmadik lopásáért kutyákkal tépette szét S. Dauk (LKŽ II 644). Leggyakrabban a kontextusból vagy a kuratív igék grammatikai jelentéséből következtethető ki. Ez a köztes kurációs helyzet, amely rendszerint csak a mélyszerkezetben van jelen, közel áll a közvetlen fizikai kauzációhoz, amikor a kauzatív mondatban S₁ — személy, tárgy vagy természeti erő, P₁ — különféle fizikai, ritkábban nem fizikai cselekvések: A gyermek (a szél, az almák) letöri az ágat.

A kuratívumokban S₂ — kizárólag (1) a parancsot végrehajtó személy, például: szolga, hóhér, (2) egy bizonyos munkát elvégezni képes, ahhoz értő személy, például: szabó, fodrász; P₂ — (1) különféle szolgáltatást és büntetést kifejező igék, például: behozatni, lefejeztetni, (2) különféle szakmai, bizonyos tudást és készségeket igénylő tevékenységeket kifejező igék, például: szőni, építeni (épületet). Például:

115

(1) Heródes lefejeztette Keresztelő Szent Jánost

BP II 366 (LKŽ II 854).

(2) Építtess a mező végén kunyhót J (LKŽ XIII 674).

Így a közvetett, nem fizikai (verbális) kauzációs mondatok összetettebb valósághelyzet kifejezésére váltak alkalmassá. A kuráció és a kuratív (gondoskodó) igék (1) a komponensek jelentésének szűkülésével, specializálódásával, illetve (2) a mélystruktúra összetettebbé válásával formálódtak — egy további alany és annak cselekvése jelent meg a mély-, atipikus esetekben pedig a felszíni szinten is.

3. Nyílt kauzatívumok

3.0. Azokat a kauzatívumokat, amelyek a felszíni szinten több mélyszerkezeti komponenst fejeznek ki, és alakjukban is közelebb állnak a kauzációs körülíráshoz, nyílt kauzatívumoknak nevezzük. Nyílt kauzatívumoknak az analitikus kauzatív szerkezeteket és a kapcsolt eredménymondatokat tekintjük.

3.1. Nyílt kauzatívumok, amelyek külön szavakkal fejezik ki a kauzáló és a kauzált cselekvést

3.1. A flektáló indoeurópai nyelvek analitikus típus felé, a szintetikus típustól való elmozdulásának általános fejlődési tendenciáját a perifrasztikus kauzatívumok kialakulása is mutatja (vö. Lakoff 1972: 172 — 198; Reklaitis 1974: 197—214; Ambrazas 1977: 149 és mások). A kauzatív képzőket és/vagy a magánhangzó-váltakozást helyettesítő segédigékkel alkotott kauzatív szerkezetek az indoeurópai nyelvek késői fejleményei.

Ezek a szerkezetek világosan elkülönítik a kauzáló és a kauzált cselekvést azáltal, hogy külön szavakkal nevezik meg őket, vö.: Jmdn singen machen — elérni, hogy valaki énekeljen K II 40, Jmdn weinen machen — megríkatni valakit K II 40, binden lassen — megköttetni K.

Perifrasztikus kauzatívumok akkor jelennek meg, amikor nincs morfológiai kauzatívumokból álló osztály. Az itt tárgyalt három nyelv közül csak az egyikben voltak ilyen típusú kauzatívumok. A túlnyomórészt szintetikus szerkezetű latinban az analitikus kauzatív szerkezet facere + inf. volt használatos: az archaikus és klasszikus korban atipikus, Plautusnál azonban már előfordul, a posztklasszikus időszakban pedig széles körben elterjedt. A késő latinban egy másik analitikus kauzatív szerkezet is kialakult: laxare + inf. (Абросимова 1954: 4—7).

Ezeknek a segédigéknek gyakran aktív cselekvést kifejező lexikai jelentésük van, mint a latin facere igének (vö. Гончарова 1974: 136—155). A kauzatív szerkezetekben eredeti jelentésük feltehetően az volt: „rávenni valamire, hogy megtegye”. Az angol nyelvben bizonyos időszakokban éppen ebben a jelentésben használták a leten, don, goren, mohen, később get, have igéket a kauzáció kifejezésére (Ярцева 1945: 60).

A segédigék lexikai jelentésének egyértelműsége gyakran lehetővé teszi, hogy a kauzáció valamelyik típusának kifejezésére alkalmazzák, és arra specializálódjanak.

A késő latinban kialakult laxare + inf. szerkezet passzív kauzációt kezdett kifejezni, amelyben a kauzáló cselekvés jelentése „engedni, nem akadályozni” és hasonlók. A szerkezetnek ez a jelentése feltehetően a segédige cselek-

116

az lasare ige jelentései: „felmenteni, engedni (pihenni), könnyíteni, gyengíteni, csökkenteni, otthagyni” stb.

Szoros kapcsolat van a német nyelvű lassen + inf. kauzatív szerkezet és segédigéjének szemantikája között. A lassen ige „(meg)parancsolni, utasítani, (meg)kérni” jelentése bizonyos kauzatív szerkezetekkel hozható összefüggésbe, például: schmieden oder hämmern lassen — kovácsoltatni K, sich einen Anzug machen lassen — öltönyt rendelni, varratni K II 40, tragen lassen — vitetni K stb. A litván fordítási megfelelőkkel és a kauzáció körülírásos kifejezésével összevetve ezt a német szerkezetet gyakran inkább kuratívnak, mint kauzatívnak nevezhetnénk. A lassen ige „engedni” jelentése talán a passzív kauzáció eseteivel kapcsolatos, például: tüngedinti caus. trägen sein lassen K, timpsodinti caus. lümmelhaft daliegen lassen K.

Ezzel szemben az machen igével alkotott szerkezetek aktívabb kauzációt fejeznek ki, például: schweigen machen — elhallgattatni K, Jmdn springen machen — valakit ugrásra bírni K II 40.

A perifrastikus kauzatívumok megfelelnek a szintetikus kauzatívumok szemantikai típusainak, csupán a szintaktikai nyitottság irányába tolódtak el. A litván kuratívumoknak megfelelő német szerkezetek azonban (sich die Haare schneiden lassen K — levágatni a haját) szintén a kauzáció körülírásos kifejezésére utalnak, mivel a felszíni szinten nem fejezik ki a közvetítő alanyt, akárcsak a litván kuratívumok.

3.2. Nyílt kauzatívumok, amelyek explicit módon fejezik ki a kauzatív szituációt

3.2.1. A kauzációt az összetett alárendelő következményes mondatok is kifejezik, amelyek felszíni szinten többnyire a mélyszerkezeti komponenseket tartalmazzák. Az alárendelő mondatok más típusaihoz hasonlóan ezek is már az egyes indoeurópai nyelvekben alakultak ki és fejlődtek, de szerkezetük és jelentésük számos közös vonást mutat.

Az orosz nyelvű alárendelő következményes mondatok kialakulásának idejét meglehetősen pontosan meghatározták: a так что következményes kötőszóval alkotott szerkezetek csak a XII—XVII. században jöttek létre. A korábbi írott forrásokban nem található következményes kötőszó (ИГРЯ 322, 332). A főmondat és a mellékmondat közötti kapcsolat laza volt, mivel a főmondatban nem szerepeltek korrelatív szavak. Kötőszó-mellérendelő kötőszókat használtak, vagy a következményes mondatok tagmondatait kötőszó nélkül kapcsolták össze (ИГРЯ 323; Пометун 1971: 24—25).

A következményes jelentésű mondatok grammatikai szerkezete a régi litván nyelvemlékekben szintén nincs egyértelműen meghatározva. Kötőszavaik a következők voltak: teip jog, teip kad, jog, kad, teip idant, jeib, jeneg (Drotvinas 1967: 65—67). Többségük a mai litván nyelvben következményes jelentésben már nem használatos, vagy csak igen korlátozottan használatos.

Az ilyen típusú mondatok késői kialakulására utalnak a régi litván és orosz szövegek mondatai is, amelyekben a következmény és az ok, illetve a következmény és a cél jelentése nem különül el egyértelműen.

A litván nyelv akadémiai nyelvtana még az alárendelő következményes mondatok típusát sem különíti el; ezeket értelmező mondatoknak tekinti: „Az értelmező mondatok…”

117

többnyire ok-okozati viszonyokat jelölnek: a fő tag kiemel egy bizonyos jelenséget, az alárendelt tag pedig megmagyarázza azt, leírva a belőle következő következményeket” (LKG III 836).

3.2.2. (1) A következményes mellékmondatok kialakulását az alanyi és tárgyi viszonyok explicit kifejezésének igénye ösztönözte. Az okozott helyzet szemantikai alanya a következményes mondatban a mellékmondat szintaktikai alanya, míg a zárt kauzatívok és az analitikus kauzatív konstrukciók esetében tárgyi pozíciót tölt be, például: Olyan eső esett, hogy én hamarosan bőrig áztam – Az eső teljesen eláztatott engem (DŽ 552).

(2) Mindhárom nyelv következményes mondataiban explicit módon kifejezhető az okozó cselekvés (vagy „okozó tulajdonság”) intenzitása. Az ilyen típusú mondatok többségében a kötőszóhoz kapcsolódó, az intenzitást, az erősséget, a bőséget stb. hangsúlyozó szavak szerepelnek: lit. taip, toks, latin ita, sic, ejusmodi, adeo, tantopere, talis, tantus, tam, hic, is (Соболевский 1948: 236), orosz так, столь, до того, до такой степени (ГРЯ II(2) 338). Pl.: Olyan félelem fogott el, hogy megfordultam és futottam BV III 24 (LKŽ kézirat); Tantus in curia clamor factus est, ut populus concurreret Cic. Verr. 2,47 (Соболевский 1948: 236) „A curiában olyan kiabálás támadt, hogy odaszaladtak az emberek”; Общее волнение до такой степени сообщалось Буланину, что он даже позабыл о несчастном фонаре и о связанных с ним грядущих неприятностях. Куприн (ГРЯ II(2) 339) „Az általános izgalom annyira hatott Bulanyinra, hogy még a szerencsétlen lámpásról és a vele összefüggő jövőbeli kellemetlenségekről is megfeledkezett”.

Az intenzitást a tai visszautaló szó is jelezheti, amely az alárendelt tagmondatban a net szóval, vagy a főmondatban a kad szóval jár együtt: kad... tai net, tai kad... net, kad... tai... net, pl.: Kad ak inau tai akinau tą begėdį, net verkti pradėjo (Drotvinas 1967: 62).

(3) A következményes mondatokban – az analitikus kauzatív konstrukciókhoz hasonlóan – az okozó és az okozott cselekvést vagy állapotot külön szavak fejezik ki.

A kauzatív igék egyetlen cselekvést fejeznek ki, például felébreszteni, amelynek célja egyetlen eredmény, a felébredés. Itt az okozó cselekvés és annak eredménye időben nagyon közel áll egymáshoz, vagy egybeesik: az eredmény vagy azonnal bekövetkezik (Eloltom a gyertyát), vagy már bekövetkezett (Megitattam a lovat). Az okozó és az okozott cselekvés különböző tövű igékkel való kifejezése lehetővé teszi egymástól távolabbi cselekvések vagy állapotok megnevezését. Az okozó alany gyakran nem is látja előre az eredményt (azaz a következményt vagy az okozott helyzetet), illetve nem törekszik rá, pl.: Mert mikor fonni kell, annyi mesét mondanak, hogy már a kezük is elfelejti, hogy a gyapjúcsomót kell tépdesnie K. Donel (LKŽ XV 671); De az a rózsa olyan kellemesen illatozott, hogy szagolgatása közben el kellett felejtened e föld minden baját és gondját J. Balč (Balkevičius 1963: 357). Az okozó és az okozott helyzet közötti távolság különösen szembetűnő az utóbbi példában, hiszen az ott megnevezett élettelen alany nem törekedhet semmilyen eredményre, és nem láthatja előre azt. Az ilyen helyzetek kifejezésére van mindenekelőtt szükség következményes mondatokra.

Mindkét kauzatív cselekvés külön igékkel való leírása lehetővé teszi

118

a kauzáció módjának explicit kifejezését, amelyre a zárt kauzatívok nem képesek; vö.: Olyan szép dalt énekeltem, hogy mindenki nevet (LKG III 839) – Mindenkit megnevettettem.

A cselekvések elkülönítése lehetővé teszi az okozó és az okozott helyzet időbeli sorrendjének világos leírását. A következmény vagy az azt kiváltó cselekvés után következik be, vagy azzal egy időben. A litvánban és az oroszban az igeidők is ezt fejezik ki. A latinban a következményes mondatokban az igeidők egyeztetése a consecutio temporum szabályait követi, de a perfectum coniunctivi, a plusquamperfectum coniunctivi és a futurum perifrasticum ritkán fordul elő. A következményes mondatokban szokásos igeidők a praesens és az imperfectum coniunctivi (Соболевский 1948: 236). A Plusquamperfectum coniunctivi azért nagyon ritka, mert jelentése ellentmond a következmény fogalmának: a következmény soha nem előzheti meg az azt kiváltó helyzetet (Лосев 1965: 155).

A consecutio temporum szabályaitól való eltérések meglehetősen gyakoriak; ez azzal magyarázható, hogy a következményt nem a mondat idejéhez, hanem a beszédaktus idejéhez viszonyítva írják le, vagyis az író vagy a beszélő szándékától függ (Соболевский 1948: 237).

A cselekvések külön igékkel való kifejezése lehetővé teszi a kauzáció egy másik fontos sajátosságának, az okozó és az okozott helyzet realitásának explicit leírását. A litván következményes mondatokra leginkább a kijelentő mód (indikativusz) alakjai jellemzők. Az eredmény realitásának felismerését az orosz nyelvtan is tárgyalja (ГСРЛЯ 723).

A latin alárendelt következményes mondatokban kötőmód is előfordulhat, ami hasonlóságot teremt a cél- és az okhatározói mondatokkal (a cum kötőszóval) (Draeger 1878 II: 629). Ezt a sajátosságot azzal magyarázzák, hogy az ilyen mondatokban kifejezett következmény képzelt (Боровский 1975: 183). A következményt azonban a leggyakrabban – noha kötőmódú igealak fejezi ki – mégis valóságosként értelmezik. Pl.: Epaminondas adeo fuit veritatis diligens, ut ne joco quidem mentiretur Nep. 15, 3, 1 (Соболевский 1948: 236) – „Epaminondas annyira szerette az igazságot, hogy még tréfából sem hazudott”. Itt a jelentés és a nyelvtani forma bizonyos fokú eltérését látjuk: a valós következményt olyan mód fejezi ki a mondatban, amely rendszerint valótlanságot jelöl. Ez nemcsak azért van így, mert a következményt képzeltként értelmezik, hanem feltehetőleg azért is, mert a kötőmódot az alárendelt mondat tagjai közötti kapcsolat kifejezésére használják.

4. Következtetések

4.1. A litván és más indoeurópai nyelvek fejlődésében megfigyelhető az elmozdulás a zárt kauzatív kifejezésmódoktól a nyíltak felé. Azokat a helyzeteket, amelyek morfológiai kauzatívumokkal implicit módon is kifejezhetők, idővel egyre inkább explicit módon fejezik ki.

4.2. A kauzáció értelmezése a kauzatívumok fejlődésének kezdetén, és később is, feltehetően összefüggött az idővel. Amikor a kauzáló cselekvést és a kauzált állapotot (vagy cselekvést) egyetlen igealakkal fejezték ki, ezt a cselekvést és állapotot egyidejűként vagy időben közelinek tekintették. A kauzációt a nyílt kauzatívumok is így jelenítették meg. Csak az utóbbi

119

esetben lehetett változatosabb következményeket kifejezni, nem csupán egyet, mint a morfológiai kauzatívumokkal (girdyti→gerti).

4.3. A zárt kauzatívumok ugyanolyan összetett helyzetet írnak le, mint a nyíltak. A nyílt kauzatívumok kialakulásakor a mélyszerkezet nem válik összetettebbé, csupán explicit kifejezést kap. A kauzáló és a kauzált cselekvésének két külön igével való leírása az analitikus kauzatív szerkezetekre és a kapcsolt következményes mellékmondatokra jellemző, a kauzáció tárgyának alanyi pozícióba helyezése viszont csak az utóbbiakra.

Ezzel szemben a kuratívumok kialakulásakor megmaradt az implicit kifejezésmód, a mélyszerkezet azonban összetettebbé vált. A kuratívumok a közvetett, nem fizikai (azaz verbális) kauzációt kifejező morfológiai kauzatívumokból jöttek létre, amelyeket összetettebb helyzet kifejezésére alkalmaztak. Mivel itt a mélyszerkezetben közvetítő alany és annak cselekvése jelenik meg, a kuráció speciális „kettős kauzációként” értelmezhető.

4.4. A nyílt kauzatívumok kialakulását a zárt kauzatívumok osztályának csekély elemszáma ösztönözte. Az analitikus kauzatív szerkezetek azokban a nyelvekben alakultak ki, amelyekben nem voltak (vagy alig voltak) kauzatív igék. Feltehetően ezért viszonylag kevés a nyílt kauzatívum a litvánban — a következmény jelentését kifejező leíró mondat —, és ezek formája sem szigorúan kötött. A morfológiai kauzatívumok népes osztálya miatt itt kevésbé voltak és ma is kevésbé szükségesek, mint a latinban vagy az oroszban.

A nyílt kauzatívumok megjelenése magát a kauzáció fogalmát is némileg kibővítette. A zárt kauzatívumok történetileg elsődleges jelentése: „egy élő alany aktív, pontosan és szigorúan a tárgyra irányuló cselekvése”. Később a kauzatívumok (különösen a következményes mondatokban) ezt kezdték jelenteni: „bármilyen alany állapota (vagy cselekvése, pontosabban: hatása), amely pontatlanul és gyengén irányul a tárgyra”.

A kauzáció panchronikus szemantikai típusa: „az alany aktív cselekvése, amely egy bizonyos helyzetre mint tárgyra (a tárgy cselekvésére vagy állapotváltozására) irányul”.

A kauzáció diakrón prototípusának az „aktív cselekvés / állapot” oppozíció tekinthető, és ez összekapcsolható az indoeurópai alapnyelvi mondatszerkezet „aktív” hipotézisével.

Rövidítések¹

aukšt. — aukštaičių (aukštaitiai) fr. — fríg got. — gót ide. — indoeurópai ir. — iráni isl. — izlandi lie. — litván pranc. — francia sen. — ókori skr. — szanszkrit

¹ Az itt fel nem sorolt rövidítések használata megegyezik az LKŽ-éval.

120

LITERATŪRA

1. Ambrazas V. Lietuvių kalbos istorinės sintaksės metodo problema. — Lietuvos TSR MA darbai. A serija. T. 4(61), 1977, p. 139—154.

2. Balkevičius J. Dabartinės lietuvių kalbos sintaksė. V., 1963.

3. Burrow T. The sanskrit language. London, 1959.

4. Cruse D.A. A note on English causatives. — Linguistic Inquiry. Vol. 3, N 4, 1972, p. 520—528.

5. Delbrück B. Vergleichende Syntax der indogermanischen Sprachen. Bd. 1, Strassburg, 1987.

6. Draeger A. Historische Syntax der lateinischen Sprache. Bd. 1,2, Leipzig, 1878.

7. Drotvinas L. Padarinio konstrukcijos lietuvių literatūrinėje kalboje. — Lietuvos TSR aukštųjų mokyklų mokslo darbai. Kalbotyra. T. 17, 1967, p. 61—80.

8. Ernout A. Morphologie historique du latin. Paris, 1927.

9. Jablonskis J. Rinktiniai raštai. T.1, V., 1957.

10. Jakaitienė E. Deverbatyviniai dabartinės lietuvių kalbos veiksmažodžiai su priesaga -inti. — Baltistica. T. 4(2), 1968, p. 221—229.

11. Jakaitienė E. Veiksmažodžių daryba (Priesagų vediniai). V., 1973.

12. Jakulienė A. Priežastinių ir parūpinamųjų veiksmažodžių skyrimo kriterijai. — Lietuvos TSR aukštųjų mokyklų mokslo darbai. Kalbotyra. T. 26(1), 1975, p. 78—81.

13. K-Kurschat Fr. Littauisch-deutsches Wörterbuch. Hale, 1883.

14. Kl, K II-Kurschat Fr. Deutsch-littauisches Wörterbuch. Hale, Bd.1, 1870; Bd.2, 1874.

15. Kurylowicz J. The inflectional categories of Indo-European. Heidelberg, 1964.

16. Lakoff R. Another Look at Drift. — In: Linguistic Change and Generative Theory. Bloomington, 1972, p. 172—198.

17. LKG — Lietuvių kalbos gramatika. V., T. 1, 1965; T. 2, 1971; T. 3, 1976.

18. LKM — Jakaitienė E., Laigonaitė A., Paulauskienė A. Lietuvių kalbos morfologija. V., 1976.

19. Paulauskienė A., Gramatinės lietuvių kalbos veiksmažodžio kategorijos. V., 1979.

20. Reklaitis J. K. Evidence for directed drift from Lithuanian. — Scandoslavica. T. 20, 1974, p. 197—214.

21. Safarewicz J. Historische lateinische Grammatik. Halle (Saale), 1969.

22. Savičiūtė G. Parūpinamieji veiksmažodžiai ir sakinio struktūra. — Kn.: Jaunųjų filologų darbai. T. 1, V., 1984, p. 73—78.

23. Savičiūtė G. Parūpinamųjų veiksmažodžių semantika. — Kn.: Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 24, 1985, p. 236—251.

24. Savičiūtė G. Dėl lietuvių kalbos kauzatyvinių konstrukcijų semantikos. — Kn.: Lietuvių kalbotyros klausimai. T. 25, 1986, p. 157—167.

25. Savičiūtė G. Dėl lietuvių kalbos priežastinių veiksmažodžių reikšmės aprašymo. — Kn.: Jaunųjų filologų darbai. T. 2, V., 1986, p. 206—209.

26. Skardžius Pr. Lietuvių kalbos žodžių daryba. V., 1941.

27. Stang Chr. S. Vergleichende Grammatik der Baltischen Sprachen. Oslo-Bergen-Tromsø, 1966.

28. Абросимова Т. А. Способ выражения каузативности во французском языке. Автореф. дисс.... канд. филол. наук. Ленинград, 1954.

29. Боровский Я. М., Болдырев А. В. Учебник латинского языка. Москва, 1957.

30. Гончарова Н. А. Функционально-семантическая характеристика латинского глагола facere (на материале классической латыни). — Дисс.... канд. филол. наук. Киев, 1974.

31. ГРЯ — Грамматика русского языка. Т.2, ч. 1, 2, Москва, 1960.

32. ГСРЛЯ — Грамматика современного русского литературного языка. Москва, 1970.

121

33. Десницкая А. В. Каузативные глаголы. — Уч. зап. Ленинградского университета. Сер. филологических наук. Вып. 5, 1941, с. 138—165.

34. Елизаренкова Т. Я. Грамматика ведийского языка. Москва, 1982.

35. ИГРЯ — Историческая грамматика русского языка. Синтаксис. Сложное предложение. Москва, 1979.

36. Каукене А. А. История корневых глаголов с основой на -а в литовском языке (типы СеС, СёС, СаС, СоС, СуоС). Автореф. дисс.... д-ра филол. наук. Вильнюс, 1991.

37. Климов Г. А. О понятии языкового типа. — Вопросы языкознания. № 6, 1975, с. 21—28.

38. Кримицкайте С. А. Классификация глагольных оппозиций по переходности / непереходности в литовском языке. — В кн.: Проблемы синтаксиса и структуры слова. Москва, 1979, с. 42—53.

39. Лосев А. Ф. О законах сложного предложения в латинском языке. — В кн.: Статьи и исследования по языкознанию и классической филологии. Москва, 1965, с. 131—195.

40. Мейе А. Общеславянский язык. Москва, 1951.

41. Менчер Э. М. К вопросу о происхождении каузативных глаголов. — Ученые записки Томского университета. № 59, 1966, с. 73—79.

42. Миссера Н. А. Каузативные глаголы и каузативные конструкции в немецком языке. Автореф. дисс.... канд. филол. наук. Москва, 1952.

43. Недялков В. П. Каузативные конструкции в немецком языке. Аналитический каузатив. Ленинград, 1971.

44. Недялков В. П., Сильницкий Г. Г. Типология каузативных конструкций. — В кн.: Типология каузативных конструкций. Морфологический каузатив. Ленинград, 1969, с. 5—19.

45. Пометун Т. Е. К вопросу о формировании в русском литературном языке сложноподчиненных предложений с придаточным следствия. — Уч. зап. Таджикского университета. Сер. филологическая. Вып. 4, 1971, с. 23—27.

46. Савичюте Г. С. Предикаты цели и предикаты каузации (на материале флективных индоевропейских языков). Автореф. дисс.... канд. филол. наук. Москва, 1980.

47. Савичюте Г. С. Предикаты цели и предикаты каузации. — Изв. АН СССР. Сер. лит-ры и яз. Т. 39, № 6, 1980, с. 539—548.

48. Серебренников В. А. Вероятностные обоснования в компаративистике. Москва, 1974.

49. СГГЯ — Сравнительная грамматика германских языков. Т. 4. Москва, 1866.

50. Соболевский С. И. Грамматика латинского языка. Т. 1, Москва, 1948.

51. Степанов Ю. С. Балто-славянское и индоевропейское предложение (проблемы реконструкции). — Baltistica. 24(2), 1988, с. 116—130.

52. Тронский И. М. Историческая грамматика латинского языка. Москва, 1960.

53. Якайтене Э. Суффиксальные глаголы современного литовского языка. Автореф. дисс.... канд. филол. наук. Вильнюс, 1968.

54. Ярцева В. Н. Категория каузативности в английском языке. — В кн.: Тезисы докладов по секции филологических наук. Ленинград, 1945, с. 60—62.

122

LIETUVIŲ IR KITŲ INDOEUROPIEČIŲ KALBŲ KAUZATYVŲ RAIDOS POLINKIAI

Reziumė

Ide. kauzatyvai rutuliojosi nuo uždarųjų prie atvirųjų ekspl icitinės raiškos link: (1) išskaidant kauzacijos veiksmus, išreiškiant juos atskirais veiksmažodžiais (analitiniuose kauzatyvuose ir padarinio sakiniuose), (2) kauzacijos objektą perkeliant į subjekto poziciją (padarinio sakiniuose).

Kauzacijos panchroninis semantinis tipas — ”Subjekto aktyvus veiksmas, nukreiptas į tam tikrą situaciją kaip objektą (objekto veiksmą ar būsenos kitimą)”.

Kauzacijos diachroninis prototipas — opozicija ”aktyvus veiksmas / būsena” kaip proide. aktyvo / pasyvo opozicijos atspindys.

ON THE TRENDS OF DEVELOPMENT OF LITHUANIAN AND INDO-EUROPEAN CAUSATIVE CONSTRUCTIONS

Summary

Indo-European close causatives are developing into open causatives, towards the explicit expression: (1) by decomposing the actions of causation, expressing them by separate verbs (in the analytic causative constructions and sentences of result), (2) by moving the object of causation to the subject position (in the sentences of result).

Semantic panchronistic type of causation is defined as ”Active purposive action of subject, strictly directed to object (its action or change of state).

Diachronic prototype of causation — ”active action / state” can be regarded as a reflection of active / passive opposition in Proto-Indo-European.

123