és fóka. Másfelől, ha az Irbės-szoros és az Irbite, valamint a Ruonų-sziget és a Ruonītis egymáshoz közel fekvő objektumokat jelöl, akkor az Irbite és a Ruonītis kétségtelenül a megfelelő összetett helynevekből képzett származékoknak tekintendők.

Szemantikai szempontból a halászhelyek nevei két csoportba sorolhatók: 1) tájékozódási pontokat jelölők (nosaukumi, kas noriąda orientierus: Tūjas steķis, Baznīcas, Pret Vāgariem stb.) és 2) a halászhelyet jellemzők (nosaukumi, kas raksturo zvejvietu: Dzelme, Mīkste, Ravas bedre, Aizkrāuls stb.). A választott osztályozási kritériumok kellően indokoltak, bár bizonyos esetekben nem könnyű elkülöníteni őket: például az Eļiksniši (262. o.) és a Puišuņš (264. o.) helyneveket tájékozódási pontokat jelölő névnek tekintik, míg az Akmenija (280. o.) és a Dārziņš (285. o.) a halászhelyet jellemző nevek közé tartozik. Úgy tűnik azonban, hogy az első két név funkciója is lehet a hely jellemzése (égerfákkal benőtt hely; fenyőkkel benőtt hely).

Az utolsó három alfejezet egyes halászhelynevek eredetét magyarázza, és szemantikai párhuzamokat mutat be a lett, a litván, a lengyel és a finn nyelvből (például lettül Akmīnaja, Akmenija: litvánul Akmenė, Akmena: lengyelül Kamień, W Kamienia: észtül Kivismaa „köves föld” – 307. o.). Szó esik e helynevek kronológiájáról is: első feljegyzéseikről a történeti forrásokban, valamint későbbi fejlődésükről.

A könyv végén található közszói és tulajdonnévi részletes mutatók igen fontosak, és megkönnyítik e nagy értékű munka használatát.

B. Laumane könyvének ismertetését lezárva még néhány, különösen a litván névtan szempontjából fontos dolgot kell kiemelni. Mint említettük, a könyv a litván toponímia és antroponímia adatait is felhasználja, amelyeket más balti, olykor pedig finn nyelvi tényekkel összevetve elemez. Másfelől e mű megjelenése lehetővé tette, hogy a litván helynevek kutatásakor a lett helynevek, személynevek és a hozzájuk kapcsolódó fiziográfiai terminusok tágabb, átfogóan elemzett kontextusa is rendelkezésre álljon.

Az elmondottakat összefoglalva bátran kijelenthető, hogy ez a könyv jelentős hozzájárulás a balti szókészlet – különösen a helynevek – kutatásához. Különösen értékesen gazdagítja a névszók és közszók etimológiájának területét, mind a balti nyelvek, mind a balti–finn nyelvi kapcsolatok összefüggésében.

Laimutis Bilkis

Vilius Pet ė raitis. Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai. Vilnius: Mažosios Lietuvos fondas. Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997, 607 o.

Több mint egy évvel ezelőtt jelent meg a könyvesboltok polcain a Kis-Litvánia Alapítvány kezdeményezésére kiadott újabb, nagy jelentőségű könyv – a Kis-Litvánia Alapítvány alapítójának, a germanistának és szótárírónak, Vilius Peteraitisnak a „Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai” című tanulmánya (alcíme: Eredetük és jelentésük). Ez már

244

Ennek a szerzőnek a második, a drámai sorsú vidéknek szentelt könyve egyúttal újabb emlékmű a kihunyt litváninkai nyelvnek.

Eddig, mondhatni, nem is születtek átfogó és rendszeres helynévkutatások erről a vidékről. A. Bezzenberger, F. Tezner, M. Töpen munkái, majd J. Endzelynas, J. Otrębskio és mások (többségükben nem litván kutatók) vizsgálatai egyedi tényekre, a vidék nyelvének és helynevei szerkezetének elszigetelt jelenségeire támaszkodtak. J. Gerulis átfogó tanulmánya, a „Die altpreußischen Ortsnamen” (Berlin und Leipzig, 1922), amely a 13–15. századi történeti források anyagát tárgyalja, elsősorban az óporosz terület keleti részéhez kapcsolódó helynevek elemzését közli.

V. Petėraitis rendkívül következetesen kezdi meg Kis-Litvánia litván névanyagának tanulmányozását. Első könyvében, a „Mažoji Lietuva ir Tvanksta” (Vilnius, 1992) című munkában, miután feldolgozta e terület névanyagának legrégebbi rétegét – a vízneveket –, és cáfolta, illetve megdöntötte H. és G. Mortensen, valamint mások úgynevezett „pusztai elméletét”, bizonyította Kis-Litvánia területének egységét és balti jellegét. A második tanulmány, a „Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai” áttekintésének és kutatásainak körébe már a toponimák egy másik rétege kerül: a több mint 4000 helynevet tartalmazó szótárt alkotó, főként litván, kúrföldi és porosz eredetű településnevek, eredetük, képzésük vagy szerkezetük magyarázatával.

A viszonylag rövid, litván és német nyelvű előszó, a rendkívül tekintélyes, 115 tételből álló irodalom- és történeti forrásjegyzék, valamint a 20 járás pontos, esztétikusan elkészített térképei után a könyv három fő fejezete következik: „Mažosios Lietuvos ir Tvankstos etimologinis žodynas”, „Priedai” és „Mažosios Lietuvos vietovardžių analizė”.

A könyv legértékesebb, legfontosabb része Kis-Litvánia és Tvanksta helyneveinek szótára, amely betűrendben készült, a beszélt nyelvből² és az írott forrásokból (V. Kalvaitis, A. és F. Kuršaitis, A. Salys, Ch. Stang, J. Užpurvis és mások munkáiból) rendkívüli gondossággal összegyűjtött tények alapján; a forrásokat a könyv elején sorolja fel.

A könyv a helyneveket köznyelvi alakjukra rekonstruálja, és gyakran hangsúlyjelekkel ellátott formájukat is megadja. Ugyanitt, zárójelben szerepelnek a németesített alakok (a régebbi, hagyományos és az 1938-ban a nácik által bevezetett formák), valamint a nevek mai orosz megfelelői. Ezenkívül a helynév mellett számos további adatot is közöl, például a rokon alakokat és a történeti forrásokban dokumentált formákat. A bekezdés végén a szerző etimológiai megjegyzései, valamint a helynév szerkezeti vagy képzéstani jellemzése olvasható. A helynevet igen gyakran más litván, lett vagy porosz helynevekkel és közszavakkal hozza összefüggésbe, amelyek a balti eredetet igazolják.

¹ Kis-Litvánia területének fogalma itt magában foglalja a mai Kalinyingrádi terület egészét, a lengyelországi Geldapė környékét és az egykori Klaipėda-vidéket annak Litvániához csatolása előtt.

² A szerző munkáját megkönnyítette, hogy maga is a Klaipėda-vidékről (Būdelkiemio járásból) származik, és Kis-Litvánia számos, a beszélt nyelvet ismerő képviselőjét ismerte.

245

a név eredetét. A szótári anyag ilyen elrendezése és elemzése (egyébként igen közel áll J. Gerulis „Die altpreußischen Ortsnamen” című műve anyagközlési és értelmezési elveihez) a diakrón típusú szótárak egyik mintájául szolgálhatna.

Megfigyelhető, hogy a könyvben szereplő, Klaipėda vidékéről származó helynevek alakjai közül sok nem felel meg a mai hivatalos használatnak: egyes alakok ilyen vagy olyan módon megváltoztak, illetve más hangsúlyozásúak. Ez anyagot szolgáltat az alakok és paradigmáik bizonyos időszakokban bekövetkezett változásának nyomon követéséhez. Másfelől e vidék számos helyneve a könyvben hangsúlyjelölés nélkül szerepel, noha hangsúlyozásukat a jelenlegi hivatalos források rögzítik. Ezenkívül Klaipėda vidékének egyes lakott helyei egyáltalán nem kerültek be V. Peteraicio helynévjegyzékébe (Külberkis, Pryčmai, Gaigališkiai, Daužgiriai, Liaunai (Liaunėj) stb.).

A helynevek etimológiája többnyire megalapozott. A szerző az akadémiai „Lietuvių kalbos žodynas” szótárra és a litván névanyag forrásaira támaszkodik. Néhány helynévképzési magyarázatról azonban ez nem mondható el: ezekben összekeverednek a szó morfémák szerinti tagolásának és képzésének kérdései (például az ilyen típusú helynevek magyarázatakor: Girm-ainiai, Surt-einiai, Svir-intai, Rom-ovė és hasonlók, képzőkkel alkotott származékoknak tekinti őket).

A könyv szerzője általában csak kevés helyen tárgyalja vagy kommentálja más szerzők etimológiáit; valamivel részletesebben a Klaipėda, Priekulė, Rambynas, Gaštai nevek más szerzőktől származó etimológiai megjegyzéseinél vagy véleményeinél időzik. Úgy tűnik, A. Salys „Die žemaitischen Mundarten” című disszertációjának adatait is felhasználja, és olykor K. Būga, valamint J. Endzelynas helynéveredet-magyarázataira támaszkodik.

Mindezek ellenére a tanulmányban közölt névanyag megbízható, és sok hasznos információt nyújt a történészek, földrajztudósok, etnográfusok és nyelvészek számára.

A második, „Függelékek” című fejezet is informatív és más szempontból is fontos. Két alfejezetből áll: 1. A helynevek más nyelvű megfelelőinek betűrendes jegyzékei: a) német (beleértve az 1938-as új helyettesítő neveket is); b) lengyel (a balti – litván és porosz – helynevek ellengyelesített változatai Geldapė környékén); c) orosz (a megszálló szovjet hatóság által 1946–1947-ben bevezetett új, mai orosz nevek), valamint 2. Helynévképzés. Ez az alfejezet Kis-Litvánia helyneveinek termékenyebb képzési módjait emeli ki: a) képzős származékokat és b) összetett helyneveket. Más képzési módokról – a végződésekkel, előtagokkal alkotott származékokról, az alapszókból képzett és a többszavas helynevekről – ez az alfejezet nem tesz említést; az utóbbi képzési módok a következő fejezet, „Kis-Litvánia és Tvanksta helyneveinek elemzése” keretébe kerültek. E fejezet első, „Eredet” című része elméleti fejtegetésnek, illetve elméleti következtetéseknek tekinthető, mivel a helyneveket eredetük és képzésük szempontjából részletesen tárgyalja. A szerző a helynevek eredetük szerinti több csoportját különíti el: 1) víznevekből származók; 2) fiziográfiai terminusokból származók; 3) növénynevekből származók; 4) állati eredetűek; 5) művelt, megművelt környezethez kapcsolódók; 6) foglalkozásnevekből származók; 7) vallási (kultikus) eredetűek; 8) személynevekből származók; 9) helynevekből származók; 10) népnevekből származók; 11) kur földrajzi eredetűek; 12) porosz eredetűek; 13) német eredetűek; 14) egyéb eredetűek; 15) sikertelen eredetmagyarázatok. Noha

246

ez a felosztás nem egyetlen szempontot követ (hiszen például a porosz vagy kur eredetű helynevek víznevekből, személynevekből, foglalkozásnevekből vagy más hasonló forrásból is származhatnak), mégis átfogó és összegző képet ad Kis-Litvánia lakott helyeinek eredetéről és képzéséről.

A fejezet második alfejezete, „A helynevek változása” történeti áttekintést nyújt a vidék elnémetesítéséről, majd eloroszosításáról, amely végül kiszorította a balti nyelveket erről a területről. A tanulmányt egy terjedelmes (9 oldalas), német nyelvű összefoglaló és az egykor itt található 210 templomos falu névjegyzéke zárja.

A könyvismertetés lezárásaként el kell mondani, hogy a helynévkutatók az autentikus és értékes anyag mellett bírálatra érdemes elemeket is találnak itt – kétes etimológiákat vagy a nevek elemzésének egyéb pontatlanságait –, de senki sem tagadhatja, hogy V. Pėteraitis „Mažosios Lietuvos ir Tvankstos vietovardžiai” című tanulmánya, akárcsak e szerző első könyve, a „Mažoji Lietuva ir Tvanksta”, ismét tanúsítja Kis-Litvánia balti szubsztrátumát, és jelentős hozzájárulás a balti kultúra tanulmányozásához.

Marija Razmukaitė

TERJE MATHIASSEN EMLÉKÉRE

(1938–1999)

Valamiféle tragikus végzet üldözi a skandináv balti nyelvészeket. Nem is olyan régen századunk rettenetes betegségei idő előtt sírba vitték a norvég Helge Rinholmot és az izlandi Jörundur Hilmarssont. És íme, ismét gyászolunk: hosszú szenvedés után a rák 1999. január 9-én végleg legyőzte Terje Mathiassent, az Oslói Egyetem professzorát is. Mindhárman nemcsak jó barátok, a balti nyelvek kutatói és a nagy norvég baltista, Christian S. Stang tanítványai voltak, hanem népünk legőszintébb barátai is.

Mathiassen 1938. április 12-én született Oslóban. 1957-ben fejezte be a gimnáziumot. Kezdetben latin nyelvet és matematikát akart tanulni. Manapság azonban e tárgyak tanulmányozása nehezebben egyeztethető össze, ezért Mathiassen az Oslói Egyetemen az orosz, a német és a norvég filológiát választotta. Chr. S. Stang mellett tanárai között volt a híres norvég iranista, Georg Morgenstierne is. 1962-ben Mathiassen magiszteri fokozattal fejezte be általános tanulmányait. A szlavisztika, részben pedig a baltisztika iránti későbbi érdeklődését, mondhatni, a NATO határozta meg. Katonai szolgálata alatt ugyanis Mathiassennek alkalma nyílt elvégezni a NATO által szervezett igen jó orosznyelv-tanfolyamot (a későbbi norvég védelmi miniszterrel együtt végezte el). Többek között az általunk említett H. Rinholm is elvégezte ezt a tanfolyamot. 1964-ben Mathiassennek öt hónapig kellett Leningrádban továbbképeznie magát. Az elhunyt visszaemlékezése szerint az első leningrádi vízumát a Szovjetunió norvégiai nagykövetségének egyik litván alkalmazottja, Vytautas Burkauskas adta ki. 1965-ben Mathiassen már filológiai kandidátus volt. 1966–71 között az Oslói Egyetem ösztöndíjasa volt-

247