230 |

PERSONALIA

Csak örülhetünk annak, hogy J. Venelin által megkezdett bolgarisztikai munkát napjaink Oroszországában földink, hozzánk közel álló nyelvész és kolléga, G. Venediktov folytatja, aki szépen beszél és ír litvánul.

Aloyzas Vidugiris

A RAGOCSKÁKTÓL A SZINTAXIS TELJESSÉGÉIG

(Vitas Labutis professzor 70. születésnapjára)

Vitas Labutis professzor tudományos és pedagógiai tevékenysége sokrétű és szerteágazó volt. Tíz éven át a Litván Nyelvi és Irodalmi Intézetben dolgozott, később a Vilniusi Egyetem Kaunasi Esti Tagozatán, 1972-től pedig a Vilniusi Egyetem Bölcsészettudományi Karán tanított. Sok éven át oktatta a litván nyelv szintaxisát, különféle speciális kurzusokat tartott, hallgatói tudományos munkákat és disszertációkat vezetett. Különféle adminisztratív tisztségeket töltött be. Mindezzel párhuzamosan intenzív tudományos munkát végzett. A professzor bibliográfiájában szerepel a Lietuvių kalbos sintaksė című monográfia, több tankönyv és több mint százötven tanulmány és rövid cikk! Vitas Labutis az egyik legjelentősebb szintaktikusunk. A professzort azonban nem csupán a szintaxis kérdései foglalkoztatták. Morfológiai, terminológiai, onomasztikai és nyelvművelés-elméleti témákról is írt. Hetvenedik születésnapja alkalmából a professzor előtti tisztelgésként arra vállalkozunk, hogy áttekintsük fontosabb litván nyelvtani kutatásait, valamint más témákról szóló gazdag publikációit, köztük a nyelvhasználat gyakorlati és az oktatás módszertani kérdéseivel foglalkozó munkákat is, ezeket azonban most mellőzve.

***

Önálló tudományos munkássága kezdetén V. Labutis a litván nyelvtan akkoriban még kevéssé kutatott témájával, a ragocskákkal foglalkozott. 1962-ben a Literatūra ir kalba című időszaki kiadványban megjelent „Dalelytės ir jų vieta kalbos dalių tarpe” című tanulmánya volt az első, kifejezetten e szófajnak szentelt litván nyelvészeti munka, amely akkor íródott, amikor még nem alakult ki egyértelmű álláspont a ragocskáknak a többi szófaj közötti helyéről, illetve a határozószókhoz és kötőszókhoz való viszonyáról. A ragocskák jelentésének és használatának részletes leírása sem állt még rendelkezésre.

A tanulmány áttekinti a ragocskák korábbi litván nyelvészeti munkákban adott értelmezését, és leírja általános szemantikai és szintaktikai sajátosságaikat. A ragocskákat, nagyrészt a szófajok elkülönítésének a szovjet nyelvészetben uralkodó kritériumaira támaszkodva, önálló szófajnak tekinti: nem sorolhatók egyetlen más szófajhoz sem, és a többi szófajjal egyenrangú szóosztályként állnak viszonyban (Labutis 1962: 368). A ragocskák meghatározása szerint „nem önálló szófaj, amely a valóság jelenségeinek vagy azok kölcsönös viszonyainak kiegészítő jelentésárnyalatait fejezi ki, és ezeket a mondat egyes részeinek vagy az egész mondatnak kölcsönzi” (ugyanott). A ragocskák többek között modális, expresszív és érzelmi jelentésárnyalatokat is kifejeznek. Nincsenek éles határok, amelyek elválasztanák a ragocskákat a többi szófajtól: egyes ragocskák kötőszóként is használhatók, másokat nehéz elkülöníteni a határozószóktól, megint mások toldalékokká vagy oszthatatlan szókapcsolatok alkotóelemeivé válnak. Szerkezetük szerint a ragocskák egyszerűek és összetettek lehetnek.

PERSONALIA

231

A ragocskák egyik típusának, a mennyiséget pontosító ragocskáknak – amelyek a ragocskák nagyobb szemantikai csoportján, vagyis a logikai jelentésű ragocskákon belül alkotnak alcsoportot – a jelentését és használatát részletesen bemutatja a „Lietuvių kalbos kiekio patikslinamosios dalelytės” című tanulmány (Labutis 1963a). Nyolc évvel később megjelent akadémiai nyelvtanában a szerző hasonló módon osztályozza és írja le ugyanezeket a ragocskákat, csupán rövidebben, és kevesebb teret szentel a jelentésárnyalatoknak és a szinonímiának.

A tárgyalt témát folytatja, mintegy annak második részét alkotja a professzor egy évvel később megjelent „Lietuvių kalbos sudėtinės dalelytės” című tanulmánya (Labutis 1964a), amelyben ezek szerkezetét és működését ugyanazokkal a módszerekkel vizsgálja, mint az önálló szavakét. Az alkotóelemek összeforrottságának mértéke alapján az összetett ragocskákat összetett szavakra és szókapcsolatokra osztja. Az összetett szavak „olyan sajátos összetett szavak, amelyek alkotóelemei korábban önálló ragocskák voltak” (ugyanott: 119). A tanulmány e részében számos példát találunk a terminusok használatára és történeti megjegyzéseket. Külön tárgyalja az összetett ragocskák hangsúlyozását. Szókapcsolatnak azokat a ragocskákat nevezi, amelyek szerkezetileg még nem forrtak össze teljesen, szemantikailag azonban már nem választhatók szét, és lexikai egységet alkotnak (ugyanott: 128). Ilyen ragocska kevés van a litván nyelvben. A ragocskák olyan szókapcsolatai viszont jóval gyakoribbak, amelyek alkotóelemei kevésbé kapcsolódnak egymáshoz, ezért könnyebben különválaszthatók.

Nagyjából ugyanebben az időben a Kalbos kultūros című kiadványban megjelent tanulmányok részletesen tárgyalták a gi, ne ragocskák jelentését, használatát és helyesírását (Labutis 1963b, 1964b). Ez utóbbi publikáció egyébként azt javasolja, hogy az orosz же szembeállító kötőszót a litván nyelvre ne a gi ragocskával, hanem a o, bet, tačiau kötőszókkal fordítsák (1964b: 31).

A professzor a litván nyelvi ragocskákról szóló kutatásait az 1965-ben megvédett kandidátusi disszertációjában foglalta össze: Dabartinės lietuvių kalbos dalelytės. A disszertáció alapján készült a ragocskáknak mint önálló szófajnak a leírása a Lietuvių kalbos gramatikos második kötetéhez (Labutis 1971). Bár elméleti alapjait tekintve ez a nyelvtani fejezet nagyon közel áll az akadémiai orosz nyelvtanhoz (vö. Vinogradov, Istrina, szerk. 1960), az eredeti nyelvi anyag bőségével és elemzésének részletességével mégis felülmúlja azt. A ragocskák megadott meghatározása alig tér el az első tanulmányban közölttől, csupán valamivel rövidebb, vö.: „A ragocskák nem önálló szavak, amelyek az egyes szavaknak, szókapcsolatoknak vagy az egész mondatnak kiegészítő jelentésárnyalatokat kölcsönöznek” (Labutis 1971: 543). A ragocskák fő jellemzői közül is kevesebbet sorol fel: a szemantikai és szintaktikai önállótlanságot, a szemantikai és jelentésbeli meghatározatlanságot (az első tanulmányban e két sajátosságot indokoltan egyetlenként jelölte meg), továbbá a morfológiai változatlanságot és a szerkezet egyszerűségét. A nyelvtan újdonsága a ragocskák jelentésének alapos leírása. A jelentés válik osztályozásuk legfontosabb alapjává is. E tekintetben először három nagy csoportot különít el: a logikai jelentésű, a modális, valamint az érzelmi és expresszív ragocskákat. Az egyes csoportok ragocskáit az általuk kifejezett jelentésárnyalatok alapján kisebb csoportokra, azokat pedig alcsoportokra osztja. Például a logikai jelentésű ragocskákat, amelyek „az önálló szavaknak különféle logikai jelentésárnyalatokat kölcsönöznek” (ugyanott: 45), pontosító, kiemelő és tagadó ragocskákra osztja. A pontosító ragocskák tovább oszlanak a mennyiséget, illetve a fokot és az időtartamot pontosító ragocskákra. A nyelvtanban szinte minden ragocskát külön ír le: meghatározza az általa hordozott jelentésárnyalatot és használatának sajátosságait, valamint szépirodalmi művekből és nyelvjárásokból vett példákat közöl. A nyelvtan külön tárgyalja más szófajok – határozószók, névmások és igealakok – ragocska jelentésű használatát, továbbá a ragocskák hangsúlyozását és szerkezetét. A fejezet számos értékes példát közöl a ragocskák használatára, amelyek szemléltetik

232 |

PERSONALIA

… anyag. Nem mindenütt maradtak meg a szinkrón leírás keretei között (a partikula eredetét külön bekezdés tárgyalja), gyakran túllépték a köznyelv (a grammatika terminusaival: az irodalmi nyelv) határait (a többi kérdő és kétkedő partikulával együtt a nyelvjárási begu, bau és hasonló alakokat is leírják; ugyanott: 558–559). Egyes esetekben a vizsgált szócskák másféle értelmezései is lehetségesek (vö. Girdenis, Žulys 1973: 205), összességében azonban a partikulák szemantikai vizsgálata a grammatikában árnyalt és alapos.

Az egykötetes litván nyelvtanokban, a Grammatika litovskogo jazyka (Ambrazas, szerk. 1985) és a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika (Ambrazas, szerk. 1994) című műben, a partikulákról szóló fejezetek jóval rövidebbek, leírásuk sokkal tömörebb. Meghatározásukat valamelyest pontosították: a partikula „olyan önállótlan szófaj, amely ragozhatatlan szavakból áll, és más szavaknak, szókapcsolatoknak vagy mondatoknak további jelentésárnyalatokat kölcsönöz” (Labutis 1994a: 432). Az egykötetes nyelvtanok újítása az elsődleges és másodlagos partikulák megnevezése. E két csoportba a más szavakkal fennálló működésbeli viszonyuk, illetve közvetlenül az eredetük szerint sorolják őket. Ez a felosztás nem illik a nyelv grammatikai szerkezetének választott szinkrón leírásmódjához. Az 1994-es egykötetes litván nyelvtanból eltűnt az összetett partikulák terminusa – szerkezetük alapján valamennyi partikulát három csoportra osztják: egyszerű, összetett és szókapcsolati partikulákra. A partikulák jelentésének leírása különösen lerövidült. Jelentésük alapján – bár csak hozzávetőlegesen – kilenc csoportot különböztetnek meg: pontosító, kiemelő, mutató, tagadó, megerősítő, kérdő és kétkedő, kívánságot kifejező, érzelmi és nyomatékosító partikulákat. A háromkötetes nyelvtanhoz képest ebből a műből kimaradt a jelentés szerinti hasonlító és ösztönző partikulák csoportja; a megfelelő partikulák a kérdő és kétkedő, illetve a kívánságot kifejező partikulák közé kerültek. Az egykötetes nyelvtanokban egyes partikulák értelmezése megváltozott, használati példáik száma pedig jelentősen csökkent.

Angliškoje akademinėje lietuvių kalbos gramatikoje (Ambrazas, ed. 1997) V. Labučio pavardės tarp autorių nėra, tačiau dalelyčių skyrius joje (ten pat: 395–403) nedaug tesiskiria nuo ankstesnėse gramatikose Profesoriaus duoto šios kalbos dalies aprašo.

***

Egy másik téma, amellyel a Professzor még a Litván Nyelvi Intézetben kezdett foglalkozni, a nominativusi mondatok voltak. Ez a téma magával ragadta V. Labutist a szintaxis problémáinak örvényébe, ahonnan a Professzort tudományos pályája hátralévő részében már nem engedte szabadulni.

A Professzor az azonos című, 1967-ben megjelent tanulmányában vizsgálta a nominativusi mondatokat. Csaknem egy évtizeddel később jelent meg az akadémiai nyelvtan harmadik kötete, amelyben V. Labutis írta a nominativusi, hiányos és kötőszó nélküli mondatokról szóló fejezeteket.

A tanulmány a nominativusi mondatokat „olyan egyrészes mondatokként” határozza meg, amelyek „főnév vagy főnévként használt más szó nominativusából állnak” (1967: 117). A nominativusi mondatok sajátos intonációval rendelkeznek. A nominativusi mondat fő tagját nem tekinti sem alanynak, sem állítmánynak, hanem csak viszonylagosan hasonlíthatónak tartja azokhoz (vö. J. Balkevičius eltérő véleményével: 1963: 148–149). Bár a mondat fő tagjához jelzők is járulhatnak, a professzor véleménye szerint az ilyen mondatokban mindig „magának a dolognak vagy jelenségnek a létezését kell hangsúlyozni, nem pedig annak tulajdonságát kiemelni” (Labutis 1967: 119). Ebben különböznek a kéttagú hiányos mondatoktól, amelyek szintén állhatnak egyetlen főnévi nominativusból. Szerkezetük szerint a nominativusi mondatok bővítetlen és bővített mondatokra oszlanak. Nem tekinthetők nominativusi mondatnak azok a mondatok, amelyekben a fő taggal együtt álló partikula különösen hangsúlyos, kiemelt (Antai duona, pasi-imk!), valamint azok sem, amelyekben a főnévi nominativusszal együtt álló, tulajdonságot kifejező szó hangsúlyos

PERSONALIA

| 233

vagy állapotot kifejező szó hangsúlyos (Rytas puikus; Stori marškiniai, bet savi.). A szórendnek ilyen esetekben nincs döntő szerepe (ugyanott: 123). A betöltött funkciók alapján a tanulmány a nominativusi mondatok három csoportját különíti el: egzisztenciális, vagyis a dolog vagy jelenség létezését megállapító, kiemelt kommunikatív funkciójú, valamint érzelmi, más szóval értékelő nominativusi mondatokat. Az egzisztenciális nominativusi mondatoktól megkülönbözteti azokat a hiányos kéttagú mondatokat, amelyek nominativusa egyértelmű predikatív kapcsolatban áll az előző mondat igéjével, például: Kadaise, labai seniai, šiame miške dievai gyvenę. Savotiški dievai. Nominativusi mondatnak nem tekinti az értékelő jelentésű szavakból álló mondatokat sem (Dildė kaip laikai? Meistras!), a modális szavakat, köszöntéseket és jókívánságokat (Gėda. Sveika, teta).

A Lietuvių kalbos gramatikoje a nominativusi mondatok leírása hasonló a tanulmányéhoz. A nyelvtan szerint a nominativusi mondatok rendszerint új gondolatot vezetnek be vagy közölnek. Ebben különböznek a hiányos mondatoktól, amelyekkel általában az előző mondat gondolatát folytatják (1976a: 625–626). A hiányos, elliptikus és tag nélküli mondatokat ugyancsak V. Labutis tárgyalja a nyelvtanban (1976a: 635–653). Funkciójuk és jelentésük alapján a nominativusi mondatokat a nyelvtan szintén három csoportra osztja: egzisztenciális (vagy leíró, illetve elbeszélő), felismerő, közlő, rámutató és megnevező, valamint érzelmi (csodálkozást kifejező) mondatokra. A nyelvtan a tanulmánynál részletesebben elemzi a nominativusi mondatok összetett mondatbeli tagmondatait (ugyanott: 633–635). Az egykötetes Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje N. Sližienė az ilyen mondatokat névszói személytelen mondatoknak tekinti, amelyekben „a névszó nominativusa rendszerint kopula nélkül használatos” (Ambrazas, szerk. 1994: 617).

A nominativusi mondatoknak a nyelv grammatikai rendszerében elfoglalt státuszáról és helyéről alkotott professzori vélemény idővel változott. A „Nominatyviniai sakiniai” című tanulmányban és a Lietuvių kalbos gramatikoje a személytelen mondatokkal együtt az egyrészes mondatok csoportjába sorolja őket. Ezekben a munkákban a nominativusi mondatok és a személytelen mondatok elkülönítése formai kritériumon alapul: a nominativusi mondatok fő tagjaként szereplő főnév vagy főnévként használt más szó nominativusa nem volt összeegyeztethető a személytelen mondat fogalmával, amelynek „az állítmánynak megfelelő fő tagja <…> nem kapcsolható alanyi nominativushoz” (Dumašiūtė 1976: 610). A Lietuvių kalbos sintaksė című monográfiában (1994/1998/2002) a professzor már személytelennek tekinti a nominativusi mondatokat (1994: 134–136). Abból indul ki, hogy a nominativusi mondat predikatív központját alkotó névszói nominativusnak „nincs egyértelmű személyjelölője” (ugyanott).

***

A Professzor különösen sok időt szentelt a litván szókapcsolatok problémáinak feltárására. Mindenekelőtt a Žodžių junginių problemos című tanulmányt kell megemlíteni (Labutis 1976c). Az ugyanabban az évben megjelent akadémiai nyelvtan harmadik kötetével együtt ez volt az első összefoglaló jellegű művek egyike (Br. Kalinauskas munkái mellett, lásd Kalinauskas 1963, 1972), amelyek a litván nyelv szókapcsolatait vizsgálták. A szókapcsolat mint szintaktikai egység, valamint a szókapcsolatok szintje mint a szintaktikai szerkezet vizsgálatának önálló szintje a litván nyelvtudományban csak a második világháború után kezdett elkülönülni és vizsgálat tárgyává válni, főként az orosz nyelvtudomány, különösen az akadémiai orosz nyelvtan (Vinogradov, Istrina, szerk. 1960) hatására.

A tanulmány célja a szókapcsolatok kutatásának elméleti problémáit megvizsgálni. A szerző véleménye szerint csak a szintaxis normáinak megállapítására vonatkozó elvek tisztázása után lehet pontosítani a szókapcsolatok használati normáit (vö. ugyanott: 81). A könyvecske röviden áttekinti a szókapcsolatok kutatásának történetét, és bemutatja fő irányzatait. Elismeri, hogy a nyelvi tartalom és kifejezés

234 |

PERSONALIA

A tervek nem mindig szimmetrikusak, és célul tűzik ki a szintaktikai jelenségek rendszerszerű leírását, valamint a szemantika szintaxisban betöltött szerepének megfelelő figyelembevételét (ugyanott: 16). A tanulmány további részében részletesen tárgyalja a szókapcsolatokat és a szókapcsolat fogalmát, áttekinti a szókapcsolatok szerkezetét és jelentését.

A könyvecske legnagyobb részét a szókapcsolatoknak szenteli. A szókapcsolatokat a valenciaelmélet alapján vizsgálja. Ez az elmélet litván nyelvészetben való alkalmazásának egyik első példája (az E. Geniu šienė 1971-es cikkét követően, amely nagy érdeklődést váltott ki; lásd Geniu šienė 1971). A valencia a szó szintaktikai és szemantikai tulajdonságának tekintendő (Labutis 1976c: 23). Meghatározása szerint „a szó vagy annak alakja azon képessége, hogy egy másik szóval vagy annak megfelelő alakjával kapcsolódjon össze” (ugyanott: 18). Megkülönbözteti a lexikai és a grammatikai valenciát. A továbbiakban csak az utóbbit vizsgálja. A grammatikai valencia két szintjét különíti el: a formális és a relációs szintet (amelyek N. Sližienė szintaktikai és szemantikai valenciájának felelnek meg). A relációs valencia tizenkét alapvető esetét (szemantikai esetét vagy funkcióját) különbözteti meg. Hangsúlyozza annak szükségességét, hogy a szóalakok közötti kapcsolatokat el kell különíteni a mondatrészek közötti kapcsolatoktól. A „szókapcsolatok” és a „szóviszonyok” fogalmának eltérő tartalmat tulajdonít. A szókapcsolatokat kifejezésük módja, valamint az összekapcsolt egységek szintaktikai egyenrangúsága és a kapcsolat iránya szerint osztályozza. A hagyományos szókapcsolati típusok – az egyeztetés, a vonzat és a hozzárendelés – mellett V. Labutis egy negyediket is elkülönít: a szóalakok koordinációját. Ez utóbbin „az önálló kategóriákkal rendelkező szavak alakjainak lehetséges (de nem szükségszerű) kölcsönös egymáshoz igazítását” érti (ugyanott: 31). Kölcsönösen koordinálhatók az alanyesetű alanyi névszó és a ragozott igealakok (J. Balkevičius ezt a kapcsolatot az egyeztetés esetének tekinti), illetve két főnévi alak (Lietuvių kalbos gramatikoje ezt a kapcsolatot korrelációnak nevezik). V. Labutis a vonzatot úgy határozza meg, mint „a névszói szó esetének kiválasztását egy meghatározott szintaktikai és szemantikai funkció számára, egy másik szó jelentése vagy valamely más szemantikai elem alapján” (ugyanott: 33). Erős és gyenge vonzatot különböztet meg, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy közöttük nincsenek éles határok. A gyenge vonzat és a hozzárendelés határai is elmosódottak. A szókapcsolat jellegétől és irányától függően a szerző megkülönbözteti a szavak alárendelését, mellérendelését és kölcsönös meghatározottságát. Az alárendelés különleges eseteiként említi a szavak vonzását (ez egyfajta köztes szókapcsolat, Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje a predikatív jelző alannyal vagy tárggyal való egyeztetésének tekintik) és az appozíciós alárendelést. A kölcsönös meghatározottság az alanyesetű alanyi névszó és az állítmány szerepét betöltő ragozott igealak közötti kapcsolatot jelöli.

A szókapcsolatoknak a mondathoz és az egyes szavakhoz való viszonyának elemzése után a szókapcsolat meghatározása a következő: „a szókapcsolati viszonyok szintjének legkisebb szintaktikai és szemantikai egysége, amely két önálló szó viszonyát mutatja” (ugyanott: 45). J. Balkevičius Dabartinės lietuvių kalbos sintaksėje (Balkevičius 1963: 42), B. Kalinauskas Lietuvių kalbos žodžių junginių sintaksėje (Kalinauskas 1972: 1) és az akadémiai Lietuvių kalbos gramatikoje (Ul vydas, szerk. 1976: 9) felfogásával ellentétben V. Labutis a szókapcsolatot nem csupán a mondat alkotóelemének, hanem (mindenekelőtt) a nyelv szintézise egységének tekinti, amely önálló szavak összekapcsolásával jön létre (ebben a professzor nézetei közel állnak F. Fortunatov iskolájának nézeteihez). J. Balkevičiushoz és Br. Kalinauskashoz hasonlóan (1972: 10) elsősorban az alárendelő viszonyban álló szavakat tekinti szókapcsolatnak (ahogyan az orosz nyelv akadémiai nyelvtanában is, vö. Vinogradov, Istrina, szerk. 1960: 1, 41–44), ám a litván nyelv akadémiai nyelvtanától eltérően, amelyben A. Valeckienė a predikatív és mellérendelő viszonyban álló szóalakokat is szókapcsolatnak tekinti, vö. Valeckienė 1976: 9). A predikatív viszonyban álló, alanyi és állítmányi szerepet betöltő szóalakokat csak jelentős fenntartásokkal tekinti szókapcsolatnak; sajátos tulajdonságaik miatt azt javasolja, hogy ezeket a többi szókapcsolattól elkülönítve vizsgálják (J. Bal-

PERSONALIA

| 235

kevičiusnál mondatoknak számítanak). Tárgyalja a szintagma és a szerkezet terminusát, valamint ezek viszonyát a szókapcsolathoz. A szerző véleménye szerint a szintaktikai viszonnyal összekapcsolt szócsoport megnevezésére a szintaktikai konstrukció vagy szintaktikai struktúra terminus a legmegfelelőbb. Ismerteti a szókapcsolatok paradigmáinak, derivációjának és transzformációjának fogalmát. Ezután a szókapcsolatok szerkezetét tárgyalja. A kéttagú szókapcsolat részeit tagoknak nevezi (vö. J. Balkevičius és Br. Kalinauskas szintaxisaiban használt komponentus terminussal). Megkülönbözteti a szókapcsolat alaptagját és függő tagját (akárcsak a Lietuvių kalbos gramatikoje). A szókapcsolatokat – J. Balkevičiusétól kissé eltérő szempont alapján – egyszerű és összetett szókapcsolatokra osztja (hasonlóan Br. Kalinauskas felosztásához, vö. 1972: 11–12). Az egy alaptagú, több különböző tartalmú szintaktikai viszonyt magukban foglaló szókapcsolatok szókapcsolati láncokat alkotnak. J. Balkevičius ezeket a szintaktikai egységeket összetett szókapcsolatnak tekinti (Balkevičius 1963: 44 skk.); Br. Kalinauskas hasonlóképpen (1972: 12). A szókapcsolatok szerkezetét morfológiai modellek segítségével vizsgálja – ez a litván nyelvészetben az egyik első kísérlet a szintaktikai egységek rendszerszerű leírásának ily módon történő formalizálására. Az igei szókapcsolatokról szóló fejezetben V. Labutis a meghatározó igei jelentés alapján azokat a deverbatív főnévi szókapcsolatokat is vizsgálja, amelyekben a főnév megőrzi az alapjául szolgáló ige valenciáját (J. Balkevičius is így osztályozza ezeket a szókapcsolatokat (vö. 1963: 43); Br. Kalinauskasnál más a helyzet). Hasonlóképpen azokat a melléknévből képzett, melléknévi vonzatukat megőrző főneveket is a melléknévi szókapcsolatokkal együtt tárgyalja, amelyekhez függő tag kapcsolódik. A félbefejezett melléknévi igenevek és a körülményhatározói igenevek csak akkor alkotnak igei szókapcsolatot, ha nem önálló mondatrészként szerepelnek. Nem alkotnak szókapcsolatot az alanyi szerepű főnevek és a velük korreláló, az állítmány névszói részének szerepét betöltő melléknévi szavak (A. Valeckienė ezeket predikatív jelzővel bővített összetett szókapcsolatoknak tekinti, lásd Valeckienė 1976: 19–20; Br. Kalinauskas pedig olyan szókapcsolatoknak, amelyekben az állítmány névszói részeként állapotot kifejező alanyeset szerepel, Kalinauskas 1972: 73). Jelentésük alapján a szókapcsolatokat hat csoportra osztja: alanyi, tárgyi, határozói, jelzői, komplektív és predikatív szókapcsolatokra (vö. Br. Kalinauskas predikatív, jelzői, tárgyi és relációs (adverbiális) szókapcsolataival) (Kalinauskas 1972: 16–20). A tárgyi szókapcsolatokat az alaptag és a függő tag jelentése, valamint kölcsönös viszonyuk alapján részletesebben közvetlen tárgyat, címzettet, eszközt, illetve cselekvés (állapot, jelenség) tárgyi tartalmát kifejező szókapcsolatokra osztja. A jelzői szókapcsolatok fejezetében birtokos (poseszív) vagy függőségi szókapcsolatokat különít el. Felhívja a figyelmet arra, hogy a jelzői szókapcsolatok alanyi, tárgyi vagy határozói jelentésűek is lehetnek. Komplektívnek azokat a szókapcsolatokat nevezi, amelyekben „a függő tag azt a tartalmat fejezi ki, amit az alaptag jelöl” (Labutis 1976c: 78). Tipikus komplektív szókapcsolatoknak a mennyiségi tartalmú kapcsolatok számítanak, például: kilogramas sviesto, pilnas vandens (a Lietuvių kalbos gramatikoje ezeket mennyiségi viszonyokat kifejező szókapcsolatokként írják le; Valiulytė 1976: 202–203). Az összetett állítmányt alkotó ragozott, önálló jelentésű, fázis- vagy modális igealak és a hozzá kapcsolódó ragozott névszó vagy főnévi igenév predikatív szókapcsolatot alkot (a fázisigék és főnévi igenevek alkotta szókapcsolatok sajátosságát E. Valiulytė is hangsúlyozta, lásd Valiulytė 1976: 175). Br. Kalinauskas nem tekinti szókapcsolatnak az összetett állítmányt alkotó fázis- és modális igéket a főnévi igenévvel együtt (1972: 15, 166–167). Két ilyen szókapcsolati változatot különböztet meg: az állapotot kifejező, vagyis egzisztenciális szókapcsolatokat, valamint a cselekvésnek egy másik cselekvéssel való kiegészítését kifejező szókapcsolatokat. J. Balkevičius szintaxisában a szókapcsolatok jelentés szerinti osztályozása külön nem szerepel. Mivel ő az egyszerű és összetett mondatrészeket különbözteti meg, a szókapcsolatok jelentését a megfelelő mondatrészekről szóló fejezetekben írja le.

236 |

PERSONALIA

A professzor különféle szókapcsolatokat vizsgált tudományos cikkeiben és konferencia-előadásaiban is. Talán a főnevek birtokos esetű kapcsolatai kapták a legtöbb figyelmet.

A „Kai kurios veiksmažodinių daiktavardžių konstrukcijos su kilmininku” (1974a) című cikk azt vizsgálja, miként függ a különféle lexikai és grammatikai tényezőktől a deverbiális főneveket tartalmazó konstrukciók szintaktikai szerkezete és szemantikája. Részletesebben három konstrukció átalakítását írja le: N_g N^v: N_g V, VN_g és VN_g. Az alanyi konstrukciókat leggyakrabban különféle lexikai jelentésű intranzitív igék absztraktumai alkotják; a függő tag jelentése az ilyen konstrukciókban nem lényeges. A tárgyi konstrukciókat rendszerint tranzitív igék absztraktumai alkotják, függő tagjuk pedig általában élettelen dolgok megnevezése.

A Leksikos ir sintaksės klausimai konferencián elhangzott „Lietuvių kalbos veiksmažodiniai daiktavardžiai ir jų valentingumas” című előadás tézisei (1974b) mindenekelőtt magát a valencia fogalmát tárgyalják. A deverbiális főnevek valenciáján belül alanyi, tárgyi és körülményhatározói valenciát különböztetnek meg. Az ilyen főneveket tartalmazó konstrukciókat a kifejezéstől a jelentés felé haladva vizsgálják; a legtöbb figyelmet a birtokos esetű konstrukcióknak szentelik. E konstrukciók jelentése az alaptag főnév képzési és lexikai jelentésétől, valamint a függő szó alakjától, grammatikai és lexikai jelentésétől függ.

Straipsnyje „Tiesioginio objekto, tikslo ir kiekio kilmininkų valdymas“ (1976) analizuojami keli bendrai kalbai aktualūs kilmininko vartosenos atvejai. Kai neigiamas modalinis veiksmažodis eina su bendratimi, jos valdomas objekto linksnis – kilmininkas arba galininkas – dažnai priklauso nuo atstumo iki neiginio. Su veiksmažodžiu žiūrėti bendrai kalbai teikiamas kilmininkas, nes jis turi tikslo semą: žiūri televizoriaus, kino, spektaklio… Šis siūlymas kitų kalbininkų buvo kritikuotas (žr. Ambrazas 1976, Balkevičius 1976) ir bendrinėje kalboje neprigijo. Su abstrakčios reikšmės daiktavardžiais reikšmė, įtaka, įspūdis, poveikis ir pan. siūloma vartoti kilmininką, kai norima išryškinti neapibrėžto kiekio atspalvį, ir galininką, kai tas atspalvis nesvarbus. Straipsnyje pabrėžiama semantinės motyvacijos svarba norminant sintaksės reiškinius.

Az olyan, paradigmatikus viszonyokkal összekapcsolt konstrukciók szemantikáját és szintaxisát, mint a Šuo graužia kaulą, Kaulas grau-žiamas šuns, Šuns graužiamas kaulo, a „Semantika ir formų parinkimas aktyvinėse, pasyvinėse ir substantyvinėse konstrukcijose” (1979a) című cikk vizsgálja. A szerző szerint a felsorolt konstrukciók mindegyikét külön szemantikai és grammatikai modell megvalósulásának célszerű tekinteni (ugyanott: 57), nem pedig egyetlen alapszerkezetből levezetni, ahogyan a generatív grammatika képviselői teszik. Az egyes konstrukciók mély- és felszíni szemantikai szerkezetének külön tárgyalása, valamint a morfológiai alakok kiválasztását meghatározó tényezők feltárása után V. Labutis arra a következtetésre jut, hogy a szintaktikai szemantika sokrétegű hierarchikus jelenség, amely „nemcsak az úgynevezett mély-, hanem a felszíni szinteken is „mozgató erőnek” tekinthető” (ugyanott: 58).

Straipsnyje „Kilmininkas ir savybiniai įvardžiai“ (1980) dėl įvardžių mano, tavo, savo vietos gramatinėje sistemoje polemizuojama su V. Žuliu, kuris juos laiko asmeninių įvardžių kilmininkais (Žulys 1969). V. Labučio nuomone, šias formas įtraukti į įvardžių aš, tu, savęs paradigmas trukdo jų leksinė reikšmė – posesyvumas. Teigiama, kad sintagminiu požiūriu šios formos gali būti laikomos sustabarėjusiais kilmininkais, tačiau semantiniu požiūriu jos esančios savybiniai įvardžiai (Labutis 1980: 56). Autoriaus nurodomos ir silpnosios tradicinės interpretacijos pusės; vis dėlto ji laikoma parankesne praktikos reikalui, mokyklai.

PERSONALIA

237

A mennyiséget kifejező és a részleges birtokos eset használatát a „Vadinamųjų kiekio kilmininkų valdymas ir semantika” (1981a) című cikk írja le. Mindkét birtokos esetű forma ugyanazokban a szintaktikai alanyi és közvetlen tárgyi pozíciókban fordul elő. A mennyiséget kifejező birtokos esetű alakot az ilyen szerkezetekben az utóbbiak, vagyis a mennyiséget jelentő főnevek vagy határozószók vonzzák; rangja a mondat szintaktikai szerkezetében mintegy „lejjebb kerül”. A tárgyat megnevező szó nem egyedített, hanem egy tárgyosztályt képvisel. A mennyiséget jelölő szó nélküli részleges birtokos esetet az oppozíció jelölt tagjaként határozzák meg. Akkor használatos, amikor „azt akarjuk megmutatni, hogy a cselekvés a közvetlen tárgy egy részére, nem pedig az egészére vonatkozik” (ugyanott: 197). A részleges birtokos eset használatát a közvetlen tárgyi pozícióban különféle, még nem teljesen tisztázott tényezők korlátozzák; alanyi pozícióban pedig a részleges birtokos eset „csak egzisztenciális és néhány mozgást kifejező mondatban fordul elő” (ugyanott: 198). A cikk az határozottság és határozatlanság kategóriájának értelmezésével kapcsolatos vitát is tárgyalja.

***

V. Labutis számos publikációjában a litván nyelv szintaxisának speciális kérdéseit és a szintaktikai kutatás módszertani problémáit vizsgálta.

A professzor sokat írt a szavak közötti szintaktikai kapcsolatokról, különösen az egyeztetésről és a vonzatosságról. Ezt a témát néhány már említett publikáció tárgyalja (1974b, 1976, 1981a; lásd még 1982). Emellett a Mūsų kalbos folyóiratban megjelent nyelvészeti terminológiai szójegyzékhez a professzor egy rövid írást készített az egyeztetésről (1974c). Ebben az egyeztetést „az önállótlan kategóriákkal rendelkező szóalakok más szóalakokhoz való igazításaként” határozza meg (ugyanott: 45). A litván nyelvben a melléknevek, igenevek, melléknévi számnevek és névmások a főnevekhez vagy más főnévi használatú szavakhoz igazodnak. A szerző hangsúlyozza, hogy az egyeztetés nem az alakok teljes hasonulása; a nyelvben gyakoriak az úgynevezett részleges egyeztetés esetei is. Az egyeztetéstől elkülöníti a főnévi állítmány alakjának az alannyal való összehangolását – ennek a koordináció vagy korrespondencia elnevezést javasolja (a Lietuvių kalbos sintaksėje című műben korrelációnak nevezik) –, a jelző és a jelzett szó viszonyát pedig az alakok párhuzamosságának nevezi (később a szerző ezt a viszonyt oppozíciónak hívja). A névszói alany és a ragozott igével kifejezett állítmány alakjainak koordinációja ettől is eltérő jellegű: ezek az alakok csak a szám kategóriája szerint egyeztethetők (ugyanott: 47). A cikk anyagát a szerző később felhasználta átfogóbb munkái – a Žodžių junginių problemas című tanulmány (vö. Labutis 1976c: 28–30) és a Lietuvių kalbos sintaksė című monográfia (1994: 30–33) – megírásakor.

A deverbiális főnevek vonzatosságának kutatása a valenciaelmélet iránti érdeklődést is ösztönözte. A professzor a valencia, illetve a szókapcsolódás fogalmát könyveiben tárgyalta (1976, 1994); ezekről más publikációiban is többé-kevésbé értekezik (pl. 1974b).

A nemzetközi baltisztikai konferencián elhangzott „Valentingumas – semantiniai vaidmenys – semantinė sakinio struktūra” című előadás tézisei (1985a) ezt a három jelenséget a nyelvi rendszerben működő, egymástól különböző, bár egymással összefüggő grammatikai stratégiákként jellemzik. A valenciát a szónak mint a nyelvi rendszer lexikai egységének szintagmatikus kölcsönhatási tervének tekintik; ez előrevetíti a szó szükséges, valószínű vagy pusztán lehetséges kölcsönhatásainak számát és tartalmát, valamint a nyelvi elemekkel való megvalósulásuk támpontjait. A szemantikai szerepeket a megismert valóságelemek tipizált helyzeteinek tükröződéseként határozzák meg bizonyos szituációkban. A mondat szemantikai szerkezete valamely mondattípus sémája. A diakronikus nyelvészet feladata annak „feltárása, hogy az évszázadok során mennyiben és hogyan fejlődhetnek az adott nyelvben az egyes lexémák valenciai tervei

238 |

PERSONALIA

nemcsak a formai kifejezés, hanem a tartalom szempontjából is, milyen lehetséges eltolódások figyelhetők meg a szemantikai szerepek reprezentációjának törvényszerűségeiben” (ugyanott: 66).

Minėtina ir N. Šližienės Lietuvių kalbos veiksmažodžių junglumo žodyno (Šližienė 1994) pirmojo tomo recenzija (Labutis 1995). Joje atidžiai išnagrinėta knygos sandara, skirtingų lygmenų valentingumo pateikimas ir kai kurios teorinės nuostatos. Argumentuotai svarstomas žodyno paskirties ir veiksmažodžių atrankos kriterijų neapibrėžtumas, nurodomi semantinių funkcijų skyrimo, žodžių reikšmių atrankos ir nusakymo trūkumai, nepakankamas leksinio valentingumo pateikimas. Recenzento pabrėžiama išsamaus nagrinėjamų veiksmažodžių reikšmės aprašymo svarba, siūloma pirma pateikti semantinį veiksmažodžių valentingumą, o tik po jo – sintaksinį, keliami būtinųjų ir fakultatyviųjų valentinių palydovų atribojimo sunkumai.

A szintaktikai viszonyok kutatása közvetlenül kapcsolódik a szintaktikai szemantika területéhez. A szintaxis és a szemantika kölcsönhatását, valamint a szemantika szerepét a szintaxis kutatásában a Professzor számos publikációjában hangsúlyozza (vö. 1979a, 1980, 1981a, 1981b).

A Szintaxis és szemantika kérdései konferencián felolvasott „Szemantika és a szóalakok kiválasztása” című előadásban (1982) a szókapcsolatok a szóalakok kiválasztásának stratégiái szerint két típusba sorolódnak. A formális-grammatikai típus a szavak lexikai és morfológiai osztályaira, valamint azok ragozási kategóriáira épül; ebbe a típusba tartozik az egyeztetés és a korreláció. A szemantikai-formális stratégiában a szóalakok kiválasztása a valóság elemei közötti viszonyokat tükröző szemantikától és a nyelv grammatikai szerkezetétől függ; az ilyen típusú szókapcsolatok a vonzatosság és a kapcsolódás.

A szintaxis kutatásában a szemantikára való támaszkodás és az a szükségesség, hogy ne csak a kifejezéstől haladjunk a jelentés felé, hanem az ellenkező irányban is, a Nyelvi norma és funkcionális stílusok konferencián felolvasott „Некоторые особенности синтаксической нормы падежных конструкций” című előadásban is hangsúlyt kap. A konferencia tézisei (1984) bemutatják a szintaxis és a szemantika egységei közötti összetett kölcsönös kapcsolatot, és feltárják a szintaktikai szinonimák kialakulásának előfeltételeit. Felvetik a litván nyelvi szókapcsolatok szótára iránti igényt.

Apžvalginiame straipsnelyje „Sintaksinė semantika (semasiologija)“ (1983) ši kalbotyros kryptis apibūdinama kaip „sintaksės tyrimas pagal tiesioginį kalbos vienetų ryšį su jais žymimais tikrovės daiktais, procesais, reiškiniais“ (1983: 11–12), nusakomi pagrindiniai jos principai.

G. V. Maksimovával közösen írt „Некоторые типы синтагм с количественным значением в русском и литовском языках” című tanulmányukban (Maksimova, Labutis 1985) az eseményaspektusú igék szemantikai egyeztetését (mennyiség tekintetében) vizsgálják közvetlen bővítményeikkel. Részletesebben elemzik a litván és orosz szókapcsolatokat, amelyek olyan igékből állnak, amelyek szemantikai szerkezetében benne foglaltatik a sokaság logikai fogalma (pl.: sugaudyti paukščius, iškirsti karklus stb.). Az orosz nyelvtől eltérően a sokaság és a részlegesség jelentését a litvánban nemcsak a megfelelő tövű igék igekötői fejezik ki, hanem az iteratív képzők (-yti, -inėti stb.) is.

Újabb munkáiban jól látható, hogy a Professzort élénken érdeklik a modern grammatika-kutatás egy másik elmélete, a funkcionális grammatika. A funkcionális nyelvszemlélet sajátosságait, a funkcionális grammatika rendeltetését és egyes módszertani kérdéseket a „Nyelvi gyakorlat és funkcionális grammatika” című tanulmány ismerteti (1994c).

A litván nyelv funkcionális grammatikájának kurzusát a Vilniusi Egyetem mesterképzéses hallgatói számára a Professzor mindmáig oktatja, ezért további, e területhez kapcsolódó munkái is várhatók.

PERSONALIA

239

Az 1970-es évek vége tájától a Professzor egyre gyakrabban foglalkozik a mondat kérdéseivel.

Az „Predikatumas ir žodžių junginys” című előadásban, amelyet 1979-ben az Aktuális nyelvészeti problémák konferencián olvasott fel, azt az álláspontot képviseli, hogy a mondatot éppen a predikativitás különíti el a szókapcsolattól. Nem indokolt a predikatív kapcsolatok külön típusát megkülönböztetni, mert ezzel megszűnne a határ a szókapcsolat és a mondat között, ami a professzor véleménye szerint már a szintaxis tudományának meghaladott szakasza (1979b: 49).

Programadónak nevezhető az 1981-ben a Kalbotyra folyóiratban megjelent „A szintaxis leírásának lehetőségei és feladatai” című tanulmány (1981b). Bemutatja a szintaktikai leírás módszertanának sokféleségét és magának a leírandó jelenségnek az összetettségét. A szintaxis alapvető fogalmainak – a mondatnak és a szókapcsolatnak – az értelmezését vizsgálja. Ismét hangsúlyozza a szintaxis és a szemantika összekapcsolásának fontosságát: a szerző szerint „a szintaktikai szemantikában a szintagmatikus (vagy szintaktikai) viszonyok jelentései <…> és a mondat predikativitásával összefüggő kategóriák jelentései a legfontosabbak” (ugyanott: 57). A szintaxis csak két ellentétes kutatási irány egyesítésével írható le teljes körűen: a jelentéstől a forma felé haladva éppúgy, mint fordítva, a formától a jelentés felé. A szerző véleménye szerint a szintaktikai elemzés két szintjét kell megkülönböztetni: a szóalakok és szókapcsolatok szintjét, valamint a mondat szintjét. Kétkedve tekint azokra a kísérletekre, amelyek „különféle, olykor egyenesen ellentétes elveken alapuló szintaktikai kutatások következtetéseit próbálják egyesíteni” (ugyanott: 59). A tanulmány végén a litván szintaxis tudományának legfontosabb aktuális feladatait a következőképpen fogalmazza meg: „1) a mai litván nyelv szintaxisának hagyományos tudományát továbbfejleszteni és elmélyíteni; 2) komolyan hozzáfogni az állítólagos szintaxis vizsgálatához <…>; 3) megalkotni a litván nyelv történeti szintaxisát <…>; 4) tipológiai szempontból összevetni a litván szintaxis tényeit más nyelvek tényeivel <…>; 5) a litván nyelv szintaxisának szintjeit különféle irányokból, elvek és szempontok szerint vizsgálni és leírni; 6) vizsgálni a szemantikai-szintaktikai szerkezetet (a szintaktikai szemantikát); 7) bekapcsolódni az elméleti szintaktikai kérdések megvitatásába” (ugyanott: 59). A Professzor saját tudományos munkájában csaknem mindezeket a feladatokat maga is felvállalta.

***

A Professzor sokéves tudományos és oktatói munkáját a monumentális A litván nyelv szintaxisa című mű koronázza meg. Ez nemcsak felsőoktatási tankönyv, hanem tudományos monográfia is, a korábbi kutatások szintézise, amely a szintaktikai jelenségek teljes spektrumát felöleli. Kevesebb mint egy évtized alatt már három kiadása jelent meg (1994, 1998 és 2002).

A monográfia a szókapcsolatok és a szóösszetételek szintaxisát a szintaxis tudományának egyik fő részének tekinti, és külön fejezetben tárgyalja őket. A valencia fogalma a monográfiában némileg eltér a A szókapcsolatok problémái című tanulmányétól: a valenciát a lexika által meghatározott, szintagmatikus viszonyokra vonatkozó szempontként értelmezi (1994: 23). A szerző véleménye szerint a valencia nem tárhatja fel a mondat szerkezetét, mert „nincs közvetlen kapcsolatban sem a predikált jegynek a beszédaktushoz való, a mondat lényegét meghatározó orientációjával (a mondat predikativitásával), sem a mondat intonációjával” (ugyanott). A nézet eltér attól, amelyet N. Sližienė és V. Ambrazas a A mai litván nyelv grammatikájában fejt ki (vö. Ambrazas, szerk. 1994: 587. o. sk.). A monográfia a szókapcsolódást a valenciánál tágabb fogalomként különíti el. A szintagmatikus viszonyokat elhatárolja a jelentésbeli kapcsolatoktól: előbbiek a szavak és szóalakjaik között fennálló közvetlen jelentésviszonyok, utóbbiak pedig a mondat alkotóegységei között állnak fenn. Sajnos ezt a különbséget nem fejti ki kellő világossággal (vö. ugyanott: 42, 2. jegyzet). Az új könyvben az állítmány névszói részének és a predikatív jelzőnek az igéhez fűződő viszonya már nem szóvonzatnak, hanem a kapcsolódás egyik változatának számít (ott

240 |

PERSONALIA

(i. m.: 37). A szóalakok formális viszonyait a monográfia ugyanúgy különbözteti meg, mint a tanulmányban A szókapcsolatok problémái című munkában, csupán a koordináció terminusát váltotta fel a feltehetően az akadémiai nyelvtanból átvett korreláció (vagy korrelációs viszony). E viszony felfogása alapvetően ugyanolyan maradt, mint korábban, típusait azonban a tankönyvben többre osztják; például korreláció a ragozhatatlan szóalakok között is felismerhető, ha azok alanyként és állítmányként szerepelnek: Nehéz a szénát elszállítani; Élni – nem kenyérsütés (i. m.: 41–42). A monográfia némileg pontosítja a kormányzás fogalmát: e szintaktikai viszony meghatározásakor rámutat, hogy nemcsak esetek, hanem elöljárós szerkezetek is lehetnek kormányzottak. A vonzással kapcsolódhatnak ragozható szóalakok is: nemcsak predikatív (vagy állítmányi) jelzők és az állítmány névszói részei, hanem határozói jelentésű alanyesetek és a mondat hasonlító tagjai (kifejezései) is: Minden reggel a többi gyerekkel együtt ment az iskolába; A következő két órán úgy ült, mint egy fabábu (i. m.: 37–38). A kétirányú megfelelés viszonyával összekapcsolt szóalakok a monográfiában egyértelműbben kerülnek be a szókapcsolatok osztályába, mint A szókapcsolatok problémáiban, bár sajátos szókapcsolatoknak tekinti őket (i. m.: 45–47). A mellérendelő viszonyban álló szóalakokat, akárcsak korábban, a mondat bizonyos szerkezeteket alkotó, azonos mondatrészeinek tekinti, nem pedig szókapcsolatoknak (i. m.: 46). A monográfia világosabban határozza meg a grammatikai szerkezet és a szókapcsolat fogalmának viszonyát: az utóbbi szűkebb fogalom; a szókapcsolatokat bizonyos szintaktikai és szemantikai önállósággal rendelkező kéttagú szerkezeteknek tekinti (i. m.: 44). A szókapcsolatokat strukturális, formai és szemantikai kritériumok alapján osztályozza.

Az igei szókapcsolatokról szóló fejezetben új csoportot alkotnak a participiummal álló szókapcsolatok és a kopulatív szókapcsolatok. Az utóbbiakat egy önálló jelentéssel nem rendelkező ige (kopula), az állítmány névszói részeként álló szó és egy alanyként szereplő szóalak alkotja. Az igei főnevekből álló szókapcsolatokat a monográfia nem az igei (mint korábban), hanem a névszói szókapcsolatok fejezetében tárgyalja. Jelentésük szerint öt szókapcsolattípust különböztet meg; a komplektív szókapcsolatok nem alkotnak külön típust – ezeket most a tárgyi szókapcsolatok fejezetében vizsgálja (i. m.: 84).

A tankönyv a mondatot szemantikai, formai és predikatív szerkezeti szempontból határozza meg. Legfontosabb tulajdonságainak a predikativitást és az önálló intonációt tekinti (i. m.: 108). Hangsúlyozza a mondat kommunikációs funkcióját (i. m.: 109). A mondatok a formai és szemantikai szerkezet sémái szerint épülnek fel, és bizonyos szórendi tendenciák jellemzik őket (i. m.: 107). Szerkezetük szerint, a predikatív központok száma alapján a mondatokat egyszerű és összetett mondatokra, a predikatív központ tagjainak száma alapján pedig kéttagú, egytagú és tagolatlan mondatokra osztja. A predikatív központnak a grammatikai személy kategóriájához való viszonya alapján mind a kéttagú, mind az egytagú mondatokat személyes és személytelen mondatokra osztja. Ebben különbözik a monográfia a litván mondattan szerkezetéről szóló más leírásoktól. Egytagú személyes mondatnak tekinti a meghatározatlan vagy ismeretlen, illetve általános cselekvőjű mondatokat – az úgynevezett határozatlan és általános alanyú mondatokat (i. m.: 126–127). Határozott személyes mondatoknak azokat nevezi, amelyekben kifejezett a cselekvés végrehajtója – ezek kéttagú mondatoknak számítanak (i. m.). J. Balkevičius, valamint V. Sirtautas és Č. Grenda határozott személyesnek nevezi azokat a mondatokat is, amelyeknek az alanya nincs kifejezve, bár az állítmány személyragjából vagy a szövegkörnyezetből kikövetkeztethető (lásd Balkevičius 1963: 133–134; Sirtautas, Grenda 1988: 22–23) – tankönyveikben ezek a mondatok egytagúak. Azokat a személytelen mondatokat, amelyeknek alanya van, s amelyet a professzor véleménye szerint „szemantikailag a predikatív központ felé húz” (Labutis 1994: 125), bizonyos fenntartásokkal kéttagúnak tekinti. A személytelen mondatok predikatív központját alkotó szóalakok azt mutatják, hogy nincs kapcsolatuk a grammatikai személy kategóriájával (i. m.: 127–128). A szerző négy típusra osztja a személytelen mondatokat: egyszerű, infinitívuszi, nominativuszi és tagolatlan mondatokra. Az egyszerű személytelen mondatok predikatív központját leggyakrabban személytelen igék vagy melléknevek semlegesnemű alakjai alkotják (i. m.: 128).

PERSONALIA

241

…mondatokra. Sirtautas és Grenda tankönyvében csak az elsőket tekintik személytelennek. Balkevičius a személytelenek közé sorolja az infinitívuszi mondatokat is, az akadémiai nyelvtan pedig e tekintetben áll legközelebb a professzor művéhez.

Az egyszerű személytelen mondatok predikatív központját leggyakrabban személytelen igék vagy melléknevek semlegesnemű alakjai alkotják (i. m.: 128). Három problematikus egyszerű személytelen mondattípust külön tárgyal. Először: a személytelen mondatnak lehet infinitívusszal kifejezett formális alanya, például: Tilos a járműnek letérnie az aszfaltról. Az ilyen, semlegesnemű alak után álló infinitívusz „inkább az állítmány felé hajlik”, ezért a szerző szerint indokolt az ilyen mondatokat személytelennek tekinteni (i. m.: 131). Másodszor személytelennek tekintendők azok a mondatok, amelyekben az alany genitivusban áll, az állítmány pedig semlegesnemű participium alakjában szerepel, például: Megértette ő, hogy itt gyilkosok jönnek (i. m.: 132). Hasonlítanak a személytelen mondatokhoz azok a mondatok is, amelyek predikatív központjában létezést, keletkezést, valaminek a csökkenését vagy növekedését kifejező igék, valamint határozatlan mennyiséget, mennyiségi tartalmat vagy tagadást kifejező genitivus szerepel, például: És bizony nagy volt a zaj; Nálunk pedig térdig ér a sár (i. m.: 132–133). Harmadszor személytelennek tekintendők azok a mondatok, amelyek állítmánya „érzékelést kifejező igék infinitívusza, fakultatív ragozott igealakkal”, az objektumuk pedig közvetett esetben vagy mellékmondatként fejeződik ki, például: A szélmalmokat azon a vidéken egyáltalán nem lehetett látni (i. m.: 132).

Az infinitívuszi mondatokat azért tekinti személytelennek, mert az infinitívusz „közvetlenül nem mutat kapcsolatot a grammatikai személy kategóriájával” (i. m.: 132). Felhívja a figyelmet azokra a mondatokra, amelyekben az infinitívusz „szintagmatikailag nem kapcsolódik a részes esetű alanyhoz, és [ezek] nem személytelen, hanem inkább kéttagú mondattá alakíthatók át: A nagybácsi dobbantott egyet: – Lefeküdni! (J. Mikel.) Ilyen legényt elengedni! (J. Balt.)” (i. m.: 133).

Névmás nélküli mondatoknak azokat a nyelvtanilag „fel nem bontható megnyilatkozásokat tekintik, amelyek nem mondatrészként funkcionáló szóból vagy azok igen szoros kapcsolódásából állnak” (ugyanott: 137). Kvázimondatoknak is nevezik őket, mert nem rendelkeznek a mondatokra jellemző szerkezeti modellel. Az, hogy a névmás nélküli mondatokat személytelennek tekintik, csak az ábrából derül ki (ugyanott: 138). A névmás nélküli mondatoktól elkülönítik az önállóan tárgyalt hiányos mondatokat is. Ezek egy mondatrésznek vagy egy összetett mondat tagmondatának felelnek meg. Az ilyen mondatok jellegzetessége, hogy a kontextustól vagy a helyzettől függenek, amelyek nélkül egyszerűen érthetetlenek. Ha a hiányos mondatok csak kevéssé kötődnek a kontextushoz, sajátos altípusukról, az ellipszises mondatokról van szó (ugyanott: 142). V. Labutis professzor névmás nélküli és hiányos mondatokról alkotott felfogása és osztályozása közel áll ahhoz, amelyet J. Balkevičius tankönyve ismertet (vö. Balkevičius 1963: 151–155). V. Sirtautas és Č. Grenda tankönyvének megfelelő mondatleírásától jobban eltér: az utóbbiban az elliptikus mondatokat nem tekintik a hiányos mondatok altípusának; a hiányos mondatoktól funkciójuk alapján elkülönítik és külön tárgyalják a hozzáfűző mondatokat (parceláció) is (Sirtautas, Grenda 1988: 28–29). A mai litván nyelv nyelvtanában a hiányos mondatokat és a mondat egyéb töredékeit a mondat grammatikai formájának beszédben való megvalósulási eseteiként kezelik; nem alkotnak külön mondatszerkezeti típusokat, ezért a szintaxis helyett a szövegvizsgálat tárgyát kellene képezniük – a nyelvtan elhatárolódik tőlük (Ambrazas, red. 1994: 476).

A könyv az összetett mondatot „két vagy több predikatív struktúrából álló összetett kommunikációs egységként (megnyilatkozásként) határozza meg, amely két vagy több helyzetről és azok viszonyáról tájékoztat” (Labutis 1994: 145). Az összetett mondatokat a könyv hasonlóképpen osztályozza és írja le, mint A mai litván nyelv nyelvtana: először megkülönbözteti a kötőszós és kötőszó nélküli mondatokat; az előbbieket ezután alárendelő és mellérendelő mondatokra osztja, az utóbbiakat pedig a tagmondatok szerint csoportosítja

242 |

PERSONALIA

a jelentésbeli viszonyok jellegét. A monográfia nemcsak a vonatkozó névmásokat, hanem néhány, kötőszói funkciót betöltő partikulaelemet is kapcsolóelemként tart számon (ugyanott: 150). Külön tárgyalja a két tagmondatból álló és a többszörösen összetett mondatokat. A könyv a mellérendelő mondatok szerkezeti és funkcionális felosztását adja. Szerkezetük szerint megkülönbözteti a tagolt (egész mondatnyi mellékmondatot tartalmazó) és a beágyazott (egy különálló szó mellékmondatát tartalmazó) alárendelő mondatokat. Az utóbbiak magyarázó és bővítő mondatokra oszlanak. A magyarázó mondatok mellékmondati tagmondata a főmondat igéinek, mellékneveinek vagy elvont főneveinek tartalmát fejti ki. A bővítő mondatok mellékmondata vonatkozó, kifejtő vagy jelzői lehet. A vonatkozó vagy leíró tagmondatok olyan, vonatkozó névmással vagy határozószóval kapcsolt tagmondatok, amelyeknek a főmondatban visszautaló szavuk van (ugyanott: 159). A kifejtő tagmondatok a kad, jog kötőszóval kezdődnek; ezekkel „részletesebben kifejtjük azt, amit a főmondatban egy melléknév vagy határozószó befejezetlenül fejez ki, az erre a befejezetlenségre utaló toks, tas névmással, illetve a taip, tiek határozószókkal” (ugyanott: 159). Az ilyen mellékmondati tagmondatok közvetlenül is kapcsolódhatnak a névmáshoz vagy a határozószóhoz. A Dabartinės lietuvių kalbos gramatika című akadémiai nyelvtantól eltérően a Professzor a kifejtő tagmondatok közé sorol olyan hasonlító mondatokat is, „amelyek mellékmondata melléknévhez vagy határozószóhoz, különösen azok középfokához kapcsolódik” (ugyanott: 159–160). A jelzői mellékmondati tagmondatok a tárgy valamely tulajdonságát fejezik ki, a főmondat főnevéhez kapcsolódnak, és többnyire a kuris névmással kezdődnek (ugyanott: 160). A tagolt alárendelő mondatokat ezután a mellékmondati tagmondatnak a teljes mondathoz viszonyított funkciója szerint osztályozza. A szerző abból indul ki, hogy az alárendelő mondatok mellékmondati tagmondatai gyakran szinonimák, és a megfelelő mondatrészekkel versengenek. A szokásos alakban kifejezett alanyoknak, tárgyaknak és állítmányoknak nincsenek egyértelmű szinonimái a mellékmondati tagmondatok között (ugyanott: 162). Összességében az alárendelő összetett mondatok szerkezeti felosztása lényegében megfelel az akadémiai Dabartinės lietuvių kalbos gramatika című műben megadott felosztásnak.

A mellérendelő mondatokat szerkezetük szerint nyitott és zárt, rugalmas és merev szerkezetű mondatokra osztja. A tagmondatok kölcsönhatásának tartalma szerint a mellérendelő mondatok négy típusát különbözteti meg: kapcsolatos, választó, ellentétes és következtető mellérendelést. Az akadémiai nyelvtantól eltérően V. Labutis nem különít el külön típusként rámutató mellérendelő mondatokat. Az o kötőszóval kapcsolt tagmondatok kapcsolatos vagy ellentétes mellérendelő mondatot alkothatnak (ugyanott: 166, 169). A kötőszó nélküli mondatokat az akadémiai nyelvtanhoz hasonlóan külön tárgyalja a kötőszós mondatoktól. Szerkezetük (nyitott és zárt mondatok), valamint az általuk kifejezett szemantikai viszonyok jellege szerint csoportosítja őket. A Professzor az egy alannyal rendelkező kötőszó nélküli mondatokat nem összetett mondatnak, hanem homogén szócsoportokat tartalmazó egyszerű mondatnak tekinti (ugyanott: 175). A hozzáfűzést (az ékeléshez hasonlóan) a tankönyv a szintaktikai viszonyok külön típusának tartja, és mind az alárendeléssel, mind a mellérendeléssel, sőt a kötőszó nélküli kapcsolással is szembeállítja (ugyanott: 175). Hozzáfűző összetett mondatnak meglehetősen változatos szerkezetű mondatokat tekint: az ir (nepatinka, ir tiek) kötőszóval kapcsolt, a kas névmás ragozott alakjaival és a kaip határozószóval kapcsolt tagmondatokat (ezek a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika alárendelő hozzáfűző mondataival felelnek meg), a ypač, tik, bent, nebent partikulaelemekkel kapcsolt tagmondatokat (Koks ponas, toks tarnas, – tik prekių ieško), sőt néhány kötőszó nélküli mondatot is (Bet jam neišeina taip kaip tėvui, net visai nepanašu). A monográfia a több tagmondatból álló összetett mondatokat – az akadémiai nyelvtanban tárgyalt, bonyolult szerkezetű kötőszó nélküli és vegyes mondatokhoz hasonlóan – az összekapcsolás módja (szerkezete) szerint vizsgálja.

A könyv második része a mondatrészekkel foglalkozik. A Professzor szerint „a mondatrészek megkerülésével kidolgozott szintaktikai koncepció nem tárja fel teljesen azokat a szintaktikai jelenségeket, amelyekkel a mondat

PERSONALIA

| 243

részeinek elmélete foglalkozik” (ugyanott: 192). A mondatrész legfontosabb ismérvének a mondatban betöltött szintaktikai funkcióját tekinti. A mondatrész meghatározása: „olyan szó, szóalak, ezek együttese vagy szókapcsolat, amely a mondatban meghatározott funkciót tölt be a teljes mondathoz viszonyítva, és jelentését, valamint nyelvtani viszonyát tekintve közvetlen kapcsolatban áll egy másik, azonos szintű mondatbeli elemmel” (ugyanott: 197). V. Ambrazas például a mondatrészt a mondat szerkezeti egységének tekinti, amelyet a szóalakok szintaktikai kapcsolatai alapján különítünk el (Morkūnas, red. 1999: 546). Szerkezetük szerint a mondatrészek egyszerűekre és összetettekre oszlanak. A Lietuvių kalbos gramatika és V. Sirtautas álláspontjától eltérően (Sirtautas, Grenda 1988: 53) a szókapcsolat jellegű mondatrészeket egyszerűnek tekinti. Az alany és az állítmány egyenrangú, elsődleges mondatrészek. A teljes mondathoz kapcsolódó tárgyat vagy határozót szituánsnak nevezi (ugyanott: 204). Hangsúlyozza, hogy a szintaktikai jelenségek sajátosságai miatt konkrét esetekben nem mindig lehet egyértelműen meghatározni a mondatrészt. Gyakran még fontosabb „bemutatni a meghatározásához vezető utat az érvek kifejtésével” (ugyanott: 210).

V. Ambrazas az alanyt olyan mondatrészként határozza meg, amely szintaktikai kapcsolattal, kölcsönös összefüggésben áll az állítmánnyal (Ambrazas 1999). V. Labutis alanynak azt az elsődleges mondatrészt nevezi, „amely az állítmánnyal együtt megalkotja a mondat predikatív központját, és megnevezi azt a tárgyat vagy dolgot, amelyhez a mondat létrehozásakor, a beszédhelyzethez igazodva, tulajdonságot rendelünk” (Labutis 1994: 211). A Professzor szerint az alany meghatározását nem lehet a nominativusszal megalapozni, noha ez az alany alapformája. Személyes mondatban az alany nemcsak nominativusban álló szó vagy nominativust tartalmazó szókapcsolat lehet, hanem a határozatlan mennyiséget vagy részt kifejező, illetve a gyűjtő többes számú genitivus is, például: Rudenį atvažiuodavo į girią vyrų; Cinoko dar neišvirė, o Baltaragio jau sėdo valgyti. Személyesnek tekinti az olyan mondatokat, amelyekben a būti, atsirasti, kilti, didėti, mažėti stb. igék harmadik személyű alakban és genitivusban álló alannyal szerepelnek, például: Kiekvienoje dirvoje yra kūkalių; Tuoja ant stalelio atsirado visokių valgių ir gėrimų. Ezt az teszi lehetővé, hogy ugyanazzal az igealakkal nominativus, illetve nominativust tartalmazó szókapcsolat is használható. A genitivusban álló alany tulajdonság hordozóját is kifejezheti, például: Senosios būta šnekios. V. Labutis szerint a személytelen mondatoknak is lehet alanyuk. Ezt főnévi igenév vagy főnévi igeneves szerkezet töltheti be, például: Išeiti į gatvę jai vienai buvo uždrausta; semlegesnemű alak, például: Viena teb uvo aišku...; a kas, viskas, niekas névmás, például: Bet kas buvo įsakyta, tai turėjau atlikti (ugyanott: 223). Személytelennek tekinti a passzív szerkezetű, tárgyi funkciójú genitivusszal álló mondatokat is, például: Ar ir ten žmonių gyvenama? (ugyanott: 224). Személyesnek vagy személytelennek egyaránt tekinthetők azok a mondatok, amelyekben a névszói állítmányi rész egyeztetett melléknév, és genitivus is szerepel, például: Sesers būta labai gražios (ugyanott). Személytelennek tekinti az olyan mondatokat is, amelyek a rūpėti, parūpti stb. igével és nominativusban álló alannyal szerepelnek, például: Mergoms tik ištekėti rūpi, daugiau nieko (ugyanott). A būti tagadó igével és genitivusszal álló mondatokat, például: Tokių žmonių, kaip buvo Jurgaitis, jau nebėra, személytelennek tekinti, mivel „az állítmány megváltoztatása nélkül itt a genitivus nem cserélhető fel más esettel, mert a tagadás vonzza” (ugyanott: 220). A mondatban az alany funkcióját predikatív tagmondat, vagyis mellékmondat is betöltheti. A könyv az alanyi mellékmondatokat az alany kifejezésének egyik módjaként tárgyalja.

A könyv az állítmányt „a mondat predikatív központját meghatározó elsődleges mondatrésznek tekinti, amely a mondatban a beszédaktushoz igazodó, valakihez rendelt tulajdonságot fejezi ki” (ugyanott: 226). Az állítmány fogalmát az alany fogalmához köti, ezért a személytelen és a nominativusi mondatokban a fő tagmondatrészt csak bizonyos megszorításokkal tekinti állítmánynak. Szerkezetük szerint az állítmányok egyszerűek és összetettek lehetnek. Az előbbieket V. Sirtautas és Č. Grenda felosztásához hasonlóan egyszerű (vö. Sirtautas és Grenda tiszta állítmányai), szókapcsolati és analitikus állítmányokra osztja. Az utóbbiakat összetett igealakok – összetett igeidők és passzív-

244 |

PERSONALIA

…módozat. Az a felfogás érvényesül, hogy az ilyen állítmány a mondat alanyához egyetlen jegyet rendel; „két összetevője a morfológia szintjén kapcsolódik össze, közöttük nincs szintagmatikus kapcsolat” (ugyanott: 231). Az összetett állítmányokat a J. Jablonskitól eredő hagyományt követve összevont és névszói-igei állítmányokra osztják. A névszói-igei állítmány névszói részét predikatívumnak nevezik. A vizsgált monográfia a predikatív jelzőt (vagy állítmányi jelzőt) szűkebben értelmezi, mint az akadémiai nyelvtanok (Ulvydas, szerk. 1976: 437–454; Ambrazas, szerk. 1994: 490), valamint Sirtautas és Grenda tankönyve (1988: 91–92): az önálló igével kapcsolatban álló melléknévi szó alanyesetű alakját második, kiegészítő állítmánynak tekinti (Labutis 1994: 250–252). Az állítmányról szóló fejezet az állítmányi mellékmondatokat is tárgyalja. Az összehasonlító fordulatok és az összehasonlító típusú állítmányi mellékmondatok közötti határvonalat másképp húzza meg, mint az akadémiai nyelvtanok: ez utóbbiak akkor ismerhetők fel, ha „az összehasonlítás a mondat fő részei közül legalább egyet magában foglal” (ugyanott: 255). Így hiányos mellékmondatnak számít az összehasonlítás is, mint Mykolas a következő mondatban: Aš noriu būti toks mokytas, kaip Mykolas. Az állítmányi alakok és az alanyi alakok kapcsolatának leírásakor a egyeztetés (a melléknévi szavak esetében) és a korreláció (a főnévi szavak és az ige ragozott alakjai esetében) fogalma eltérő jelentést kap.

Az alany pozíciója alapján a passzív transzformációban csak a tagadó és a meghatározatlan mennyiséget jelölő birtokos esetű alakokat tekinti a Professzor közvetlen tárgynak a tárgyesetű alakokon kívül (ugyanott: 268). A törekvést, hiányt, félelmet stb. kifejező igék mellett álló birtokos esetű alakot közvetett tárgynak tekinti (szemben a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikoje című művel; vö. Ambrazas, szerk. 1994: 488). Az állítmányhoz való viszonyuk alapján nemcsak közvetlen és közvetett, hanem járulékos tárgyakat is megkülönböztet. Ezek „többnyire kiegészítő, másodlagos tárgyak – olyan állítmányok mellett szerepelnek, amelyeknek már van közvetlen vagy közvetett tárgyuk, olykor pedig egy másik járulékos tárgyuk is” (Labutis 1994: 274). A másodlagos predikatív központot alkotó, határozói igenévvel vagy melléknévi igenévvel képzett összetett tárgyakat (kettős esetű szerkezeteket) a szerző összevont tárgyaknak nevezi (J. Jablonski terminusa). Ugyanebben a fejezetben a közvetlen, a közvetett és a járulékos tárgy mellékmondati megfelelőit is elemzi.

Jelentésük alapján hely-, idő-, ok-, feltétel-, megengedő, cél-, minőség- és mennyiséghatározókat, valamint a nekik megfelelő mellékmondatokat különböztet meg. Részletesen ismerteti az egyes határozók és mellékmondattípusok szemantikai alcsoportjait és kifejezési módjait. A minőségi mellékmondatokat például két alcsoportra osztja: közvetlen minőségi és hasonlító mellékmondatokra. A közvetlen minőségi mellékmondatokat szerkezetük alapján tovább bontja beillesztő, vagy helyettesítő típusokra (Aš gyvensiu, kaip negyveno niekas), leíró típusokra (Ne viskas taip klojosi, kaip jiems regisi) és viszonyító típusokra (Kaip dirba, taip turi). A bővített melléknévi igeneves, féligenéves és határozói igeneves határozókat külön tárgyalja, kitérve a mondatbeli önállóságuk (és így a központozásuk) kérdésére.

A szerző a közbevetéseket tág értelemben veszi, és három csoportjukat különíti el: a mondatrészekhez grammatikailag kapcsolódó, illetve azokhoz nem kapcsolódó közbevetéseket; a megszólításokat is a közbevetések egyik típusaként tárgyalja.

Külön fejezet tárgyalja a mondatszerkezettel összefüggő szerzői és nem szerzői beszéd sajátosságait. A monográfiában szembetűnő, hogy következetesen elkülöníti a strukturális elemzést a szintaktikaitól. A könyv egészében nagy figyelmet szentel a központozásnak és a nyelvhasználat gyakorlati kérdéseinek. A központozás alapjait külön, a könyv zárófejezetében fejti ki.

***

A Professzort a litván nyelv szintaxiskutatásának története is érdekelte. A „Sintaksė D. Kleino gramatikoje” (1990) című tanulmány a legelső nyomtatott nyelvtanunk szintaxisrészének szerkezetét és alapfogalmait elemzi. Hasznos megjegyzéseket tesz e latin nyelvű nyelvtan fordításáról…

PERSONALIA

|245

…litván nyelvre. A szerző véleménye szerint D. Kleint „a litván főnevek esetei és néhány más alak használatának leírása úttörőjeként tarthatjuk számon, aki e terület érdekes és mindmáig fontos tényeire hívta fel a figyelmet, és tudományos értelmezésükhöz irányelveket adott” (ugyanott: 117). Egyet kell érteni a tanulmányban felvetett azon gondolattal is, hogy fontos tanulmányozni a litván nyelvtan korábbi leírásait: „Ha nem vizsgáljuk meg alaposan, és nem értékeljük átfogóan valamennyi nyelvtanunkat, még azok egyes fejezeteit sem, nem lesz valódi történetünk a litván nyelvtudományról. Enélkül pedig a mai nyelvtudomány gyakran olyan dolgokat „fedez fel”, amelyeket már régen ismertek, vagy megalapozatlan következtetésekre jut” (ugyanott: 118).

Nyelvtudományunk történetének szentelték az alkalmi „Lietuviškos kalbos gramatikai“ – šimtas metų” (2001) című tanulmányt is. Áttekinti J. Jablonskis első nyelvtana létrejöttének körülményeit, elméleti alapelveit, szerkezetét, fontosabb meghatározásait és terminológiáját. Kiemeli a nyelvtan normatív jellegét, amelyet V. Labutis így értékelt: „olyan mű, amely megalapozta a hagyományos nyelvtudományunkat, számos alapelvét körvonalazta, és a nyelvi elemek használatára, valamint a normák tisztázására és rögzítésére vonatkozó számos kérdésben ma is értékes” (ugyanott: 14).

***

V. Labutis professzor több litván nyelvészeti műről is közölt recenziót.

S. Krinickaitės knygelė Kalbų raiškos savitumas (1984) recenzento vertinama kaip bandymas užpildyti lietuvių kalbos gretinimų su kitomis kalbomis spragą (1985c). Tačiau grožinės literatūros originalų ir vertimų lyginimai, Profesoriaus nuomone, „nėra labai patikimas kelias pereiti prie kalbų raiškos savitumų ir net prie būdingų kalbos modelių“ (ten pat: 29). Lietuvių ir rusų kalbų gretinimo vaizdas būtų tikresnis, jeigu savitumai autorės būtų rodomi bendrybių ir panašumų fone. Knygelėje kartais nedaroma skirtumo tarp meninės kalbos faktų ir kalbos sistemos savitumų, kliūva pernelyg platūs apibendrinimai.

Recenzijoje „Žodžių dažnio žodynus panagrinėjus“ (1999a) aptariami Laimos Žilinskienės ir Vidos Grumadienės parengti dažniniai dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodynai mažėjančio dažnio (1997) ir abėcėlės (1998) tvarka, daugiausia dėmesio skiriama pastarajam. Žodyne pasigendama buitinio stiliaus leksikos, daugelio kasdien vartojamų žodžių: buitinių realijų, augalų bei gyvūnų pavadinimų, kultūros srities ir su intelektine veikla susijusių žodžių, abejojama dėl tekstų atrankos principų. Dėl šių priežasčių siūloma jį laikyti ne dabartinės lietuvių kalbos, o keturių funkcinių stilių žodynu (p. 108). Recenzuojamame žodyne pasigendama žadėtų tikrinių žodžių dažnio duomenų. Neaiškūs kalbos dalių nustatymo kriterijai, todėl kalbos dalių statistikos lentelės nekelia pasitikėjimo. Su rūpesčiu konstatuojama, kad žodyne gausu nenorminių žodžių, todėl norminimo reikalui, V. Labučio nuomone, žodynas „labiau tiktų kaip klaidų šaltinis“ (p. 112). Recenzijoje daroma išvada, kad žodyno sudarymo principai autorių nepakankamai apmąstyti, pats „žodynas ir jo atramos taškai, deja, dažniau nuvilia nei džiugina“ (p. 113).

J. Balkevičiaus Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė (1998) trumpai apžvelgiama Gimtosios kalbos žurnale (Labutis 1999b). Jame paskutinis žymiojo sintaksininko veikalas ypač vertinamas kaip „savita sintaksės mokslo studija, kurioje nuosekliai plėtojama vientisa verbocentrinio sakinio pamato koncepcijų visuma“ (1999b: 14). Kiek išsamiau ši studija ir kiti J. Balkevičiaus darbai aptarti Baltistikoje paskelbtame drauge su B. Stundžia parašytame nekrologe (Labutis, Stundžia 2001).

246 |

PERSONALIA

Egyetlen áttekintés aligha foghatja át a Professzor tudományos munkásságának teljes sokféleségét. Ennek az írásnak sem ez a célja. Legalább nagy vonalakban be kívánta mutatni a Professzor által végzett, a litván nyelv grammatikai szerkezetére irányuló kutatások irányait és módszereit, valamint feltárni tudományos nézeteinek fejlődését. V. Labutis munkáinak részletes elemzése és értékelése a jövő feladata.

Hetvenedik születésnapja alkalmából tiszteletteljes jókívánságunk a Professzornak még sok alkotó évre – ad multos annos!

LITERATŪRA

AMBRAZAS, V. 1976: [Diskusijos]. Mūsų kalba 4, 30–31.

AMBRAZAS, V., red. 1985: Грамматика литовского языка, Вильнюс: Мокслас.

AMBRAZAS, V., red. 1994: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

AMBRAZAS, V., ed. 1997: Lithuanian Grammar, Vilnius: Baltos lankos.

AMBRAZAS, V. 1999: Veiksnys. Morkūnas, K., red. 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija. Parengė..., Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 698.

BALKEVIČIUS, J. 1963: Dabartinės lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla.

BALKEVIČIUS, J. 1976: [Diskusijos]. Mūsų kalba 4, 32–33.

BALKEVIČIUS, J. 1998: Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

DUMAŠIŪTĖ, Z. 1976: Vienanariai sakiniai. Beasmeniai sakiniai. Ulvydas, K., red. Lietuvių kalbos gramatika 3. Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 608–625.

GALKINA-FEDORUK, E. M., 1960: Частицы. Vinogradov, V. V., Istrina, E. S., red. Грамматика русского языка 1. Фонетика и морфология, Москва: Издательство Академии Наук СССР, 637–649.

GENIUŠIENĖ, E. 1971: Lietuvių kalbos veiksmažodžių sintaksinė klasifikacija. Kalbotyra 23(1), 7–16.

GIRDENIS, A., ŽULYS, V. 1973: [Rec.], Lietuvių kalbos gramatika 1–2. Baltistica 9 (2), 203–214.

GRUMADIENĖ, L., ŽILINSKIENĖ V. 1997: Dažninis dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodynas (mažėjančio dažnio tvarka), Vilnius.

GRUMADIENĖ, L., ŽILINSKIENĖ V. 1998: Dažninis dabartinės rašomosios lietuvių kalbos žodynas abėcėlės tvarka, Vilnius.

KALINAUSKAS, Br. 1963: Žodžiai ir žodžių junginiai sakinyje. Dobrovolskis, B., sud. Kai kurie gramatikos ir stilistikos klausimai, Kaunas: Valstybinė pedagoginės literatūros leidykla, 3–23.

KALINAUSKAS, Br. 1972: Lietuvių kalbos žodžių junginių sintaksė, Vilnius.

KRINICKAITĖ, S. 1984: Kalbų raiškos savitumas, Vilnius: Mokslas.

LABUTIS, V. 1962: Dalelytės ir jų vieta kalbos dalių tarpe. Literatūra ir kalba 6, 354–370.

LABUTIS, V. 1963a: Lietuvių kalbos kiekio patikslinamosios dalelytės. Lietuvos TSR mokslų akademijos darbai, serija A, 2 (15), 215–226.

LABUTIS, V. 1963b: Dalelytės ne funkcijos ir rašyba. Kalbos kultūra 5, 46–52.

LABUTIS, V. 1964a: Lietuvių kalbos sudėtinės dalelytės. Lietuvių kalbos morfologinė sandara ir jos raida (Lietuvių kalbotyros klausimai 7), 119–131.

LABUTIS, V. 1964b: Dalelytės gi reikšmės, vartojimas ir rašyba. Kalbos kultūra 6, 28–33.

LABUTIS, V. 1967: Nominatyviniai sakiniai. Lietuvių kalbos gramatinė sandara (Lietuvių kalbotyros klausimai 9), 117–131.

LABUTIS, V. 1971: Dalelytė. Ulvydas, K., red. Lietuvių kalbos gramatika 2, Vilnius: Mintis, 543–576.

LABUTIS, V. 1974a: Kai kurios veiksmažodiniu daiktavardžių konstrukcijos su kilmininku. Kalbotyra 26 (1), 25–36.

PERSONALIA

| 247

LABUTIS, V. 1974b: Lietuvių kalbos veiksmažodinių daiktavardžių ir jų valentingumas. Leksikos ir sintaksės klausimai. Tarpmokyklinės mokslinės konferencijos pranešimų tezės, Šiauliai: Šiaulių K. Preikšo pedagoginis institutas, 140–145.

LABUTIS, V. 1974c: Derinimas. Mūsų kalba 6, 45–48.

LABUTIS, V. 1976a: Nominatyviniai sakiniai. Nepilnieji sakiniai. Eliptiniai sakiniai. Benariai sakiniai. Ulvydas, K., red. Lietuvių kalbos gramatika 3. Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 625–653.

LABUTIS, V. 1976b: Tiesioginio objekto, tikslo ir kiekio kilmininkų valdymas. Mūsų kalba 4, 4–10.

LABUTIS, V. 1976c: Žodžių junginių problemos, Vilnius: Vilniaus universitetas.

LABUTIS, V. 1979a: Semantika ir formų parinkimas aktyvinėse, pasyvinėse ir substantyvinėse konstrukcijose. Kalbotyra 30 (1), 57–62.

LABUTIS, V. 1979b: Predikatumas ir žodžių junginys. Aktualiosios kalbotyros problemos. Mokslinės konferencijos pakvietimas-programa ir tezės. 1979 m. kovo 28–29 d., Vilnius: Vilniaus V. Kapsuko universitetas.

LABUTIS, V. 1980: Kilmininkas ir savybiniai įvardžiai. Baltistica 16 (1), 53–57.

LABUTIS, V. 1981a: Vadinamųjų kiekio kilmininkų valdymas ir semantika. Baltistica 17 (2), 194–199.

LABUTIS, V. 1981b: Sintaksės aprašymo galimybės ir uždaviniai. Kalbotyra 32 (1), 54–61.

LABUTIS, V. 1982: Semantika ir žodžių formų parinkimas. Sintaksės ir semantikos klausimai. Respublikinės mokslinės konferencijos, skirtos TSRS įkūrimo 60-mečiui, pranešimų tezės, Šiauliai: Šiaulių K. Preikšo pedagoginis institutas, 31–33.

LABUTIS, V. 1983: Sintaksinė semantika (semasiologija). Mūsų kalba 3, 9–12.

LABUTIS, V. 1984: Некоторые особенности синтаксической нормы падежных конструкций. Языковая норма и функциональные стили. Программа-приглашение и тезисы докладов республиканского симпозиума. 3–4 октября 1984 г., Vilnius: Vilniaus universitetas, 20–22.

LABUTIS, V. 1985a: Valentingumas – semantiniai vaidmenys – semantinė sakinio struktūra. Tarptautinė baltistų konferencija 1985 m. spalio 8–12 d. Pranešimų tezės, Vilnius: Vilniaus valstybinis V. Kapsuko universitetas, 65–66.

LABUTIS, V. 1985b: Частица. Ambrazas, V., red. Грамматика литовского языка, Вильнюс: Мокслас, 357–362.

LABUTIS, V. 1985c: [Rec.], Stasė Krinickaitė. Kalbų raiškos savitumas. Mūsų kalba 4, 28–30.

LABUTIS, V. 1990: Sintaksė D. Kleino gramatikoje. Baltistica 26 (2), 114–118.

LABUTIS, V. 1994a: Dalelytė. Ambrazas, V., red. Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 432–437.

LABUTIS, V. 1994b/1998/2002: Lietuvių kalbos sintaksė. [Cituojama pagal antrąjį pataisytą leidimą], Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla.

LABUTIS, V. 1994c: Kalbos praktika ir funkcinė gramatika. Gimtoji kalba 1, 1–5.

LABUTIS, V. 1995: [Rec.], Pirmasis lietuvių kalbos valentingumo žodynas. Kalbotyra 44 (1), 101–104.

LABUTIS, V. 1999a: [Rec.], Žodžių dažnio žodynus panagrinėjus. Kalbos kultūra 72, 107–114.

LABUTIS, V. 1999b: [Rec.], J. Balkevičius. Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė. Gimtoji kalba 5, 13–14.

LABUTIS, V. 2001: „Lietuviškos kalbos gramatikai“ – šimtas metų. Kalbos kultūra 74, 8–14.

LABUTIS, V., STUNDŽIA, B. 2001: Jonas Zemvaldas Balkevičius (1923–2000). [Nekrologas], Baltistica 35(2), 2000, 260–263.

MAKSIMOVA, G. V., LABUTIS, V. V. 1985: Некоторые типы синтагм с количественным значением в русском и литовском языках. Baltistica 21 (2), 176–183.

SIRTAUTAS, V., GRENDA, Č. 1988: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Mokslas.

SLIŽIENĖ, N. 1994: Lietuvių kalbos veiksmažodžių junglumo žodynas 1: A–M, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla.

ULVYDAS, K., red. 1976: Lietuvių kalbos gramatika 3. Sintaksė, Vilnius: Mokslas.

248 |

PERSONALIA

Valeckienė, A. 1976: Sintaksiniai žodžių junginiai. Ulvydas, K., red. Lietuvių kalbos gramatika 3. Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 9–20.

Valiulytė, E. 1976: Veiksmažodiniai junginiai. Daiktavardiniai junginiai. Ulvydas, K., red. Lietuvių kalbos gramatika 3. Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 20–234.

Vinogradov, V. V., Istrina, E. S., red. 1960: Грамматика русского языка 2. Синтаксис, 1–2, Москва: Издательство Академии Наук СССР.

Žulys, V. 1969: Vadinamųjų nekeičiamųjų įvardžių vieta lietuvių kalbos gramatinėje sistemoje. Baltistica 5(2), 167–177.

Artūras Judžentis