Pastabos

A végződésekről és a tővégi hangokról

E sorok megírására prof. Vytautas Ambrazasnak az ALL jelen számában (109–111. o.) megjelent, a ALL 54. számában közölt Jolanta Vaskelienė-tanulmányhoz fűzött kommentárja (Vaskelienė 2006)¹² adott ösztönzést. A tanulmány szerzője, néhány szerzőnek arra a javaslatára támaszkodva, hogy a litván igék 3. személyű alakjainak -a, -i, -o végződéseit szinkrón szempontból ragoknak tekintsék, megpróbálta ezt az elemzést a participiumok és a gerundiumok leírására is alkalmazni. Kétségtelenül hasznos, és túl ritkán gyakorolt eljárás, ha végiggondoljuk, milyen következményekkel jár egy adott jelenség választott értelmezése a grammatikai leírás más területein. Vytautas Ambrazas szerint azonban a tanulmány szerzője által alapul vett elemzést a szakirodalom széles körben megvitatta és elvetette. Prof. Ambrazas Vladas Žulis és Tatjana Bulygina munkáira emlékeztet, amelyekben „... szilárdan bizonyítást nyert, hogy a litván igék szinkrón ragozási rendszere csak akkor írható le világosan és következetesen, ha a 3. személyű alakok végződéseit magánhangzós tővégi elemeknek tekintjük, míg a ragokká minősítésükre tett kísérletek számos mesterséges flexióval homályosítanák el a ragozást” (110. o.).

Valóban, az a leírás, amely a 3. személyű alakok végződéseit tővégi elemeknek tekinti, talán gazdaságosabbnak, ezért jobbnak is tűnik azoknál, amelyek ragként kezelik őket. Kétségesnek látszik azonban, hogy előnyét „szilárdan bizonyítani” lehet-e, végérvényesen megoldva a problémát és örökre lezárva az erről szóló vitát. Egy kérdés megoldása ráadásul máshol újabbakat vet fel. Ha az igei ragozásba ismét bevezetjük a tővégi elemeket, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: miért ne vezetnénk be őket a főnevek ragozásába is?

Miután visszavezették az Akadémiai nyelvtanból kiszorított tővégi elemeket az igeragozás leírásába, a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos (a továbbiakban: DLKG) szerzői nem vállalkoztak arra, hogy hasonló elv alapján írják le a főnevek ragozási típusait. A vyr-a-ms, žmon-o-ms, šun-u-ms, gėl-e-ms, av-i-ms alakokban az a, o, u, ė, i magánhangzók ebben a nyelvtani leírásban továbbra is az oszthatatlan ragok részei, akárcsak az Akadémiai nyelvtanban. Mivel nem ismerjük a DLKG keletkezésének hátterét, csak találgathatjuk, miért választottak más elveket a főnév leírásához, mint az ige leírásához. Elképzelhető, hogy bizonyos jelentőséggel bírtak a tisztán statisztikai érvek. Azoknak az alakoknak a viszonylagos száma ugyanis nagyobb az igeragozásban, mint a főnévragozásban, amelyekben a történeti tővégi elem épségben marad és könnyen felismerhető. Az vesti ige jelen idejű

¹² Ezúton szeretnék köszönetet mondani O. Vaičiulytė-Romańczuk dr.-nak (Varsói Egyetem), akivel nemrég alkalmam nyílt megvitatni a litván szóképzés kérdéseit. Ezek a beszélgetések segítettek megfogalmazni az e megjegyzésekben kifejtett gondolatok egy részét.

112

Pastabos

a paradigmában az öt ténylegesen különböző alak közül három (60%) megőrzi az -a- teljes tővégi elemet (vezetem, vezetjük, vezetitek), csupán kettő olvasztja azt össze a raggal (vezetek, vezetsz). A gėlė főnév paradigmájában a legfeljebb tizenhárom különböző alak közül (a többes számú megszólító eset mindig megegyezik az alanyesettel) hét (valamivel kevesebb mint 54%) őrzi meg a teljes -ė- tővégi elemet (egyes szám: gėlė, gėlės, gėlėje; többes szám: gėlės, gėlėms, gėlėmis, gėles), más esetekben a tővégi magánhangzóval való művelethez további morfonológiai szabályokat kell bevezetni. A különbség nem túl jelentős, más ragozási osztályok esetében azonban valamivel rosszabbak az eredmények: az -o- tövűeknél (liepa, többes számú részes eset: liepoms) az alakoknak mindössze 46%-a őrzi meg az -o- magánhangzót. Természetesen mindez csupán feltételezés: nem tudjuk, hogy a DLKG szerzői egyáltalán mérlegelték-e annak lehetőségét, hogy a főnévi és igei váltakozás egységes elvek szerint, tővégi elemekkel operálva legyen leírható. Úgy tűnik, Bulyginos és Žulio cikkei késztették a szerzőket az ige leírásának megváltoztatására, a főnévi és igei ragozás leírásának egységesítése azonban fel sem merült. Ezt a lehetőséget pedig több okból is érdemes volna megfontolni.

A fent említett statisztikai különbségek alapján még elfogadható volna, hogy az igéket és a főneveket eltérően kezeljük, és a tővégi elemeket csak az igeragozás leírásába vezessük be. A főnévleírás újragondolására azonban a litván grammatikai hagyomány egy másik bonyolult kérdése is ösztönöz: az úgynevezett végződéses szóalkotás. Ez a fogalom a litván nyelvtan sajátos vonása – a kifejezés más nyelvekre szinte lefordíthatatlan. Honnan ered?

E sorok szerzője nem végzett alapos kutatást a litván szóalkotás-leírás hagyományáról, de talán nem túl merész azt állítani, hogy az a főnévi tővégi elemek eltörlésével alakult ki. Mivel a stiklius szó -us végződését szinkrón szempontból ragként kezeljük, arra kell következtetnünk, hogy a stiklas alapszóhoz képest ez a szó csupán egyetlen elemben, a ragban különbözik. Ha a belangė szót a langas alapszóval vetjük össze, két szóalkotási eszközt különítünk el: az előtagot és a ragot. Ez a leírás első pillantásra meggyőzőnek tűnik, ám bizonyos paradoxon rejlik mögötte: mivel minden esethez más rag tartozik, a stiklius valójában nem egy, hanem tizenhárom különböző szóalkotási eszközzel rendelkezik – minden esethez egy másik tartozik, kivéve a többes számú nominativus és vocativus mindig azonos ragját.

E bonyodalomra rendszerint nem gondolunk: azt mondjuk, hogy a stiklius szóban szóalkotási eszközként az -us rag szerepel, valójában azonban egy elvont, „általánosított” raggal dolgozunk („az -us rag vagy az ugyanazon paradigma megfelelő ragjai”). Urbutis (1978: 221) explicitis verbis hangsúlyozza, hogy az ilyen esetekben a főnévi esetek ragjainak összességére gondolunk. A megfogalmazás ilyen pontosítása azonban nem változtatja meg a dolog lényegét: ahelyett, hogy egy állandó, valamennyi ragozott alakban

113

Pastabos

az általános képzési jegy összevonódik a nyelvtani kategória szerint váltakozó elemmel, a végződéssel, így minden egyes esethez és mindkét számhoz különböző képzőeszközök adódnak. E hibás konstrukció elkerülhető volna, ha a végződéstől elválasztanánk a tővéget, amely minden esetben és mindkét számban azonos. Ebben az esetben a stiklius szóban alkalmazott képzőeszköz a tővég megváltoztatása volna (-a- → -’u), a végződés pedig változatlan maradna. A belangė szó képzésére két eszköz volna jellemző: a be- előtag és a -ė- tővég; a belangė alanyeseti alakban nem lenne végződés (mivel az alanyeseti alakok éppúgy jelöletlenek, mint az igei paradigma egyes szám harmadik személyű alakjai, ez teljesen természetesnek tűnik).

E leírási mód mellett még egy érv szólhat: már most is alkalmazzák részben a litván szóalkotás leírásában, csak éppen elfedve. Miben különbözik szóalkotási szempontból a karalienė és a kiauliena szó? A DLKG szerint képzőkben: az egyik esetben -ienė (142. o.), a másikban -iena (141. o.). Ez azonban nyilvánvalóan ellentmond a főnév ragozásának ugyanabban a nyelvtanban adott leírásával: hiszen a -ė és a -a végződés, tehát a képző mindkét szóban közös. Lehet-e a végződés a képző része? Valószínűleg nem volna szabad így lennie, de ha megállapodunk abban, hogy a karalienė és a kiauliena szó képzőelemei a sensu stricto vett képzőből és a tővégből állnak, akkor két különböző képzési egységet kapunk: -ien-ė- és -ien-o-, amelyekhez különböző képzési jelentések rendelhetők. A gyakorlatban valóban ez történik, amikor az -ienė és -iena képzőket különböztetik meg. Csakhogy ekkor ellentmondásba kerülünk a ragozás máshol megadott leírásával (amely szerint a -a és a -ė végződés), és lényegében a „végződéses szóalkotás” fogalmával is. A belangė (: langas) és a kiauliena (: kiaulė) szavakat összehasonlítva látható, hogy mindkét esetben megváltozik a ragozási osztály, ám az egyik esetben ezt a változást képzőeszköznek tekintik, a másikban pedig figyelmen kívül hagyják, a ragozási osztály jelét a képzőhöz csapva. A nyelvtan koncepcióján belüli ellentmondások rejtve maradnak, és rendszerint senki sem figyel fel rájuk (bár Urbutis 1978: 222 röviden utal erre a kérdésre).

A tővégek újbóli bevezetésére vonatkozó, itt előterjesztett javaslat a főnév ragozásában nem az egyetlen lehetséges megoldás. A tővégekkel való műveletek helyett egy fonetikai megvalósulással nem rendelkező, elvont képzési jeggyel is dolgozhatnánk: egy másik ragozási típusba való átsorolással. Urbutis (1978: 221) már a „végződéses szóalkotás” mellett a „paradigmatizáció” terminust is javasolta. A „paradigmacijos” terminust például Smetona (2005) használja.

De mi is a paradigma(tiz)áció? Maga a paradigma, vagy a paradigma megváltoztatása? Ha maga a paradigma, akkor bizonyos bonyodalom adódik, mert így nem maradnak szóalkotásilag nem származékos szavak.

114

Pastabos

A végződések összessége ekkor nemcsak ragozási, hanem képzési funkciót is ellát. A brolis főnév ragozási végződései a brol’- tőből képzés útján létrehozzák a brolis főnevet, bár képzési jelentését itt nehéz meghatározni. Másrészt, ha a képzési jegy a paradigma megváltoztatása, akkor a szóalkotás leírása szintén jelentősen bonyolultabbá válik. A bro­lelis, vaikelis, sūnelis szavak képzőelemeinek meghatározásakor ugyanis rendszerint nem gondolunk arra, hogy az alapszavak, a brolis, vaikas, sūnus, mely paradigmákhoz tartoznak: a képző mechanikusan meghatározza a ragozás típusát, az alapszó ragozási osztályától függetlenül. Ha azonban a langas ir belangė kapcsolatát vizsgálva a paradigma típusának megváltoztatását képzőeszköznek tekintjük, akkor ugyanígy kell eljárnunk a vaikelio (← vaikas) esetében is. Ez jelentősen bonyolítja a leírást, mert sok fölösleges, száz százalékig előre jelezhető információ felvételére kényszerít, például arra, hogy a vaikelis kicsinyítő alak ragozási paradigmája eltér a vaikas szó paradigmájától.

Visa tai turint omenyje, ne toks jau blogas atrodo senas, dar Skardžiaus (1943) taikomas principas, kai (kad ir nenuosekliai) išskiriami tokie dar ybiniai elementai, kaip -ja- (aukštis ← aukštas), -ju- (anglius ‚anglininkas, Köhler‘ ← anglis), arba (kai kamiengalis sudaro kompleksinį vienetą su priesaga) -ala- (augalas), -inja- (sidabrinis) ir pan. Tokia traktuotė gali atrodyti pernelyg istorinė, tačiau ne mažiau istoriškai motyvuotas yra teiginys, jog formoje augu slypi kamiengalis -a-. Panašiai, kaip ir veiksmažodžių asmenuotės atveju, sprendimas įsivesti kamiengalius į daiktavardžio linksniuotės aprašą galėtų būti motyvuojamas ne prielaida, jog sinchroninis aprašas turėtų sutapti su istoriškai pagrįstu, o siekiu dabartinės lietuvių kalbos kaitybinę ir darybinę morfologiją aprašyti paprastai ir neprieštaringai. Daiktavardžio atveju tokio aprašo privalumas būtų trigubas: (i) pačios daiktavardžio kaitybos aprašas įgytų tuos pačius „skaidrumo ir nuoseklumo“ požymius, kuriuos prof. Ambrazas pripažįsta ir pabrėžia veiksmažodžio asmenuotės atveju, (ii) daiktavardžio ir veiksmažodžio kaitybos aprašai būtų paremti vienodais principais, (iii) paprastesnis taptų žodžio darybos aprašas ir neliktų prieštaravimų, kai tas pats segmentas -ė- tos pačios gramatikos puslapiuose vienur laikomas galūne, o kitur – priesagos (-ienė) dalis.

A DLKG szerzői úgy döntöttek, hogy nem élnek ezekkel az előnyökkel, és döntésüket itt nem kívánjuk bírálni. Arra azonban nincs alap, hogy azt állítsuk: az ebben a nyelvtanban alkalmazott megoldások átláthatóbbak és következetesebbek volnának, mint a Jolanta Vaskelienė tanulmányában alkalmazottak. Ellenkezőleg: az a megközelítés, amely szerint mind az augal-a-ms, mind az aug-a alak végződései (-ams és -a) végződések, következetesebb, mint a DLKG szerzőinek nézete, amely szerint csak az első alak -ams végződése számít végződésnek.

115

Pastabos

BIBLIOGRAFIJA

DLKG – Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. 4-oji papildyta laida. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas.

Skardžius, P. 1943/1996. Lietuvių kalbos žodžių daryba. Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 1943. Perspausdinta: Rinktiniai raštai 1, par. A. Rosinas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1996.

Smetona, A. 2005. Pagrindinių darybos būdų skyrimo klausimu. Acta Linguistica Lithuanica 52, 83–89.

Urbutis, V., 1978. Žodžių darybos teorija. Vilnius: Mokslas.

Vaskelienė, J. 2006: Dėl esamojo ir būtojo kartinio laiko dalyvių bei padalyvių darybos ir morfeminio skaidymo. Acta Linguistica Lithuanica 54, 83–93.

Axel Holvoet

Lietuvių kalbos institutas

P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva

Dėl sintaksinio dviprasmiškumo ir teminės-reminės struktūros

Su Rolando Mikulsko „Pastabomis dėl sintaksinio dviprasmiškumo sąvokos“ (šis ALL numeris, pp. 1–53) papolemizuoti paskatino ne tik straipsnio pavadinime minėtas klausimas, bet ir „kiti susiję dalykai“, ypač šių eilučių autoriaus 2003 m. (remiantis Bogusławskio 1977 m. koncepcija) suformuluotos aktualiosios skaid os koncepcijos kritika. Diskusija čia paliečia fundamentalius kalbos gramatinės sandaros klausimus, ir Mikulsko pastabos iškelia fundamentalias problemas.

Visų pirma dėl sintaksinio dviprasmiškumo: Rolando Mikulsko nuomone, mūsų aptariama konstrukcija Onutės žalios akys negalinti būti įvertinta kaip sintaksiškai dviprasmiška, nes ji turinti ryškią, tik šiai konstrukcijai būdingą reikšmę; sintaksinis dviprasmiškumas implikuojąs ir semantinį dviprasmiškumą, kurio čia kaip tik nepastebime.

Kognityvinėje lingvistikoje, iš kurios pozicijų Mikulskas kritikuoja mūsų analizę (panašiai kaip ir konstrukcijų gramatikoje, kurią galima laikyti kognityvinės

116