Acta Linguistica Lithuanica 2025, t. 93, p. 1–6 Contents link / Turinio nuoroda ISSN 2669–218X (online / elektroninis)

AZ IDENTITÁS ELHALVÁNYULÁSÁNAK KERESÉSE, AVAGY A LITUANISZTIKA PALLIATÍV STRATÉGIÁJA (A NYELVRŐL, A TUDOMÁNYRÓL ÉS AZ OKTATÁSRÓL)^¹

DANGUOLĖ MIKULĖNIENĖ Litván Nyelvi Intézet E-mail: danguole.mikulėnienė@lki.lt ORCID ID: https://orcid.org/0000-0001-7781-7236 Kutatási területek: geolingvisztika, a balti nyelvek dialektológiája, szinkrón és diakrón dialektológia, morfonológia, a litván nyelv és nyelvtudomány története.

https://doi.org/10.35321/all93-11

Jó egy évtizede bejárta a világot a hír: alig száz évet élt, elpusztult a Galápagos-szigetek utolsó, Lonesome George nevű teknőse. A természettudósok nagyon aggódtak, mert az adott faj teknősei kétszer annyi ideig élnek. Nem szeretném, ha az előadásom nekrológra hasonlítana, a halál azonban mindig kellemetlen szó. A szigetek jelképének tekintett állat arra emlékeztette a világot, hogy a természet minden gyermeke halandó. Sajnos nem csak ők. A nyelvek is meghalnak.

És jóval gyakrabban, mint gondolnánk: még néhány évtizede is azt mondták, hogy a világon kéthetente legalább egy nyelvet veszítünk el. Egy nyelvvel, egy kultúrával szegényebbek leszünk. Amikor meghal az utolsó ember, aki beszéli, a le nem jegyzett vagy fel nem vett nyelv visszafordíthatatlanul elvész. Szomorú, ugye? Az emberek tudják, hogy haldoklik a nyelvük, de nem tudják, milyen hamar következik ez be.

A függetlenség visszanyerése után évtizedeken át növekedett az önbecsülésünk. Ezzel együtt a litván nyelv értéke is emelkedett. Hiszen tudjuk, hogy lett testvéreinkkel együtt mi vagyunk azok, akik a világnak

^¹A cikk a 2025. június 27-én, a Litván Kulturális Kongresszuson elhangzott előadás alapján készült; a kongresszust a Litván Kulturális Kongresszus 100. évfordulójának, valamint Mikalojus Konstantinas Čiurlionis születése 150. évfordulójának szentelték.

Copyright © 2025 Danguolė Mikulėnienė. A Litván Nyelvi Intézet kiadása. Ez a cikk nyílt hozzáférésű, terjesztése a Creative Commons Attribution licenc feltételei szerint történik. A licenc korlátlan felhasználást, terjesztést és bármilyen médiumban történő sokszorosítást engedélyez, amennyiben feltüntetik az eredeti szerzőt és a forrást. // A Litván Nyelvi Intézet kiadása. Ez a cikk nyílt hozzáférésű, terjesztése a „Creative Commons” Nevezd meg! licenc feltételei szerint történik. A feltételek korlátlan felhasználást, terjesztést és bármilyen médiumban történő sokszorosítást tesznek lehetővé, feltéve, hogy feltüntetik a szerzőt és a forrást.

Beérkezett: / Gauta: 2025-10-14. Elfogadva: / Priimta: 2025-11-14.

1

megőrizte a balti nyelveket. És amikor felidéztük August Schleicher indoeurópai nyelvcsaládfáját, és láttuk, hogy a balti nyelvek ága a sokak által beszélt germán és szláv nyelvek között helyezkedik el, büszkék voltunk múltunkra. Még a szovjet korszakból örököltük a nyelv romantikus MÚLTJÁHOZ való kötődést (szinte a legrégebbi nyelv; hát nem ezen beszélgetett Ádám és Éva a paradicsomban? és így tovább). Nem kell csodálkozni – akkoriban nem volt JÖVŐJE a nyelvünknek.

A múlt azonban a fiatalok számára – egy olyan népességgeneráció számára, amely Európában a legnagyobb hatást gyakorolhatja – egyszerűen érdektelen, mert a fiatal nemzedék világa már rég túlnőtt a nemzetállam határain. Ők a világ polgárai. Másfelől mi, akik posztszovjet országokban élünk, sem beszélhetünk folyton csak arról, hogy milyen volt ott nekünk a szovjet időkben, vagy milyenek voltunk akkor. Arról kell beszélnünk, milyenek leszünk akkor is, amikor már nem leszünk.

Miután visszaállítottuk Litvánia függetlenségét, először a litván nyelv JELENÉT alakítottuk ki. Egyesek ezt jogilag szabályozott identitásként értelmeztük, támogattuk a törvényeket és az államnyelv támogatását célzó programokat, naivan abban bízva, hogy az a siker, amely a két világháború között oly látványosan emelte előtérbe a lituanisztika prioritásait, ezúttal sem kerül el minket. Mások ugyanakkor korlátlan szabadságot követeltünk magunknak és természetesen a nyelvnek is – mindenféle szabályozás nélkül, mivel az utóbbiak a szovjet korszakot, a cenzúrát és ki tudja, még mi mindent idéztek fel. Így aztán 1990 után az államnyelvet intézményesítették: a Helyreállító Szejm mellett működött az Állami Litván Nyelvi Bizottság, megerősödött az állami nyelvfelügyelet, az Oktatási és Tudományos Minisztérium pedig nemcsak a litván nyelv oktatásáról, hanem a litván tannyelvű délkelet-litvániai iskolákról is gondoskodott (Zigmas Zinkevičius miniszter idejét jó szívvel idézzük fel)... 1995-ben törvények szabályozták a litván nyelvet és annak használatát...

Az Államnyelvi Törvény tehát már harmincéves. Három évtized alatt nyelvünk kinőtte ezt a ruhát. Ennek legjobb bizonyítéka az első litvánul megszólaló humanoidok, Ąžuolas és Liepa. Példájukkal azt szeretném bizonyítani, hogy napjainkban – a mesterséges intelligencia és a modern információs technológiák korában – a nyelv nem úgy működik, mint például a XIX. században, amikor a nemzetállamok alapját jelentette. Litvánia államának tehát új, alkotmányos államnyelvi törvényre van szüksége. Ezt azonban már jó egy évtizede, 2012-ben is megállapítottuk, amikor az államnyelv kilencvenedik évfordulóját ünnepeltük... Változott valami? Semmi... A leendő alkotmányos törvény valamennyi tervezete a Szejm archívumaiban és a képviselők fiókjaiban hever... Miért? Nem értjük, hogy a JELEN építi a JÖVŐT?

Egy nyelv akkor hal meg, ha nem adják tovább nemzedékről nemzedékre. Bár a beszélők száma nem különösebben fontos, a nyelvészek gondosan számon tartják. Ismeretes például, hogy néhány évtizede az indiai aka nyelvet ezer-kétezer ember beszélte, a mexikói szeri nyelvet pedig mindössze 650–1000 ember^². David Crystal egyszerűbben fogalmaz: ezek a nyelvek nagyjából két emberöltő alatt kihalnak^³.

Na, és hová akarsz kilyukadni? Ez már túlzás – mondják majd. De hát nem ugyanez a sors jutott osztályrészül porosz testvéreinknek? Mint tudják, az indoeurópai nyelvcsalád balti nyelvei közül mára mindössze két élő nyelv maradt fenn, és lettül még kevesebben beszélnek, mint litvánul... A XIX. század végén

^{² Duomenys iš} National Geographic (Lietuva) 7(34), 2012: 54.

^³ Crystal David 2005: Kalbos mirtis, Vilnius: Tyto alba, 8.

2

Fridrichas Kuršaitis készítette el a litván nyelvterület első térképét, és megadta a litvánok akkori, hozzávetőleg 1,5–2 milliós létszámát^⁴. Igaz, akkoriban még mintegy 150 ezer litván élt Kelet-Poroszországban. Miután megfigyelte, hogy a városok lakói sehol sem litvánok (Kelet-Poroszországban németek, Oroszország és Lengyelország Litvániájában lengyelek), a szerző elismerte, hogy a falusiak között is a litvánok „csak a legalacsonyabb osztályt” alkotják. Ezért F. Kuršaitis véleménye szerint a litvánul beszélők száma csak csökkenhetett. Poroszországban a német, máshol a lengyel, a cári Oroszország területén pedig az orosz nyelv szorította ki a litvánt. Miután betiltották a latin betűs sajtót, a litván nyelv fennmaradása a cári Oroszország idején maga volt a csoda, és erre méltán vagyunk büszkék...

De nem kellene aggódnunk Litvánia népességének évről évre történő csökkenése miatt? Nem tért-e vissza országunk F. Kuršaitis által említett kétmilliós létszámhoz? Litvániában jelenleg két tendencia figyelhető meg: 1990 óta Litvánia több mint egymillió lakost veszített, vagyis teljes népességének egyharmadát (20 év alatt 774 ezer lakos vándorolt ki Litvániából, 321 ezren tértek vissza)^⁵. Bár 2021-ben Litvánia lakosságának többsége litvánul beszélt (85,3%), az arányuk az utóbbi években csökken. A társadalmi-gazdasági élet javulásával aránytalanul nő a bevándorlók száma (2023-ban körülbelül 222 ezer külföldi élt Litvániában^⁶). Litvánia népessége tehát folyamatosan változik, ahogyan egész Európa nyelvi képe is.

Nagy bevándorlóáradat érkezett hozzánk nemcsak a háború sújtotta Ukrajnából, hanem afrikai és ázsiai országokból is. Sok külföldi diák él és tanul az egyetemi városokban – Vilniusban, Kaunasban, Klaipėdában. Néhányuk számára még a felsőfokú tanulmányok elvégzése után is idegen marad a litván kultúra. Megértem a felsőoktatási intézmények azon igényét, hogy ne csökkentsék a hallgatói ösztöndíjkeretek számát, de akkor biztosítsunk további forrásokat a külföldiek tényleges integrációjára... Hogy még akkor is kultúránk nagykövetei legyenek, amikor elköltöznek Litvániából.

Figyelemre méltó, hogy nem minden újonnan érkező siet megtanulni az államnyelvet, a litvánt. A volt szovjet köztársaságokból (Üzbegisztánból, Kazahsztánból, Kirgizisztánból stb.) érkező bevándorlók Litvániában még mindig elboldogulnak oroszul. De hányan tanultak meg közülük litvánul? A pontos számot nem ismerjük, de arról tájékoztattak minket, hogy nincs pénz a vizsgáztatásukra. Ezért, úgymond, el kell halasztani a képesítési vizsgákat, és ugyanezen okból a litván nyelv tanulását is... Támogatom mindazokat, akik ellenzik a halasztásokat, mert... ez a történet már ismétlődik: ugyanezt hallottuk 1995-ben is, de akkor nem halasztottunk... És jól tettük.

Mi a megoldás? Egyszerű: annyi bevándorlót hívjunk és hozzunk az országba, amennyinek képesek vagyunk kedvező feltételeket teremteni nemcsak a munkához, hanem az élethez is. Az ember nem csupán munkából

^⁴ Grammatik der littauischen Sprache von Dr. Friedrich Kurschat, Halle: Verlag der Buchhandlung des Waisenhauses, 1876, 8; lietuviškas vertimas: Frydrichas Kuršaitis, A litván nyelv nyelvtana 1876, szerk. B. Kabašinskaitė, németből fordította A. Tekorius, a fordítás tudományos szerkesztője R. Venckutė, Vilnius: Vilniusi Egyetemi Kiadó, 2013, 40–41.

^⁵ A nyelvészek már néhány évvel ezelőtt figyelmeztettek arra, hogy mindez jelentős hatással lehet a litván nyelvre és az oktatásra (lásd: Tamulionienė Aurelijа 2022: Migration and Linguistic Integration in Lithuania. – 19-oji EFNIL konferencija „Language and Migration“, 2022 m. spalio 12 d., Vilnius: Lietuvos Respublikos Seimas).

^⁶ Forrás – Lietuvos statistikos departamentas. Elérhető az interneten: https://123.emn.lt// [megtekintve: 2025-09-19].

3

…élő. Nemrégiben arról értesültünk, hogy nem litván tannyelvű iskolák végzősei nem államnyelven tették le az állami vizsgákat. Igaz, csupán néhány tucatnyian… A minisztérium szerint ez nem probléma. De vajon a néhány iskolában tapasztalható nagyon gyenge, csupán a küszöböt elérő oktatási színvonal valóban nem egész Litvánia PROBLÉMÁJA?

Ezért mondom: Litvániának nincs államnyelvi stratégiája. Mások azt mondanák: politikája. De megítélésem szerint A STRATÉGIA HIÁNYA IS POLITIKA. Az is politika, hogy az iskoláskorú ukrán gyerekeket orosz tannyelvű iskolákba osztják be. Valóban nem lehetett volna litván nyelvű oktatást biztosító iskolákban csoportokat létrehozni?

Az emberekhez hasonlóan a nyelv is lehet biztonságban, veszélyeztetett vagy halott. A nyelvészek számos szempont alapján vitatják meg a veszélyeztetett nyelvek helyzetét. Véleményük szerint a nyelvet még meg lehet menteni, ha a közösség tagjai összefognak a közös munkára, és minden közösségi tag kötelességének tekinti, hogy hozzájáruljon a közös célhoz; ha elemzik a nyelv használatát az élet különböző területein; ha eldöntik, mit őrizzenek meg: a nyelv szimbolikus örökségét vagy a mindennap használt írott és beszélt nyelvi eszközöket; ha megállapodnak a nyelvi adatok gyűjtésének és megőrzésének módjáról; ha sor kerül az írott és beszélt nyelv kodifikálására, ha az iskolákban tanítják a nyelvet, és arra törekednek, hogy minden tantárgyat ezen a nyelven oktassanak; ha ezen a nyelven készül tananyag gyermekek és felnőttek számára; ha ezen a nyelven születik irodalom; ha a nyelvet államnyelvként ismerik el^⁷.

Nyilvánvaló: az államnyelvi státusz megteremti a nyelv létezésének jogi feltételeit, de nem helyettesítheti a szándékunkat és elhatározásunkat, hogy anyanyelvünket életben tartsuk. Az írott és beszélt nyelv használata az állami szektorban, az iskolában és a médiában még nem minden. Ugyanígy nem minden a külön normatív vagy felügyeleti intézmények létrehozása sem, ha tevékenységük nem kielégítő, és nincs hosszú távú működési perspektívájuk.

A litván nyelvet először 1922-ben nyilvánították államnyelvvé. A két világháború között igen hatékony nyelvtervezési stratégiát követtek: tervezték a nyelv státuszát, kodifikációs tevékenységet folytattak, amely nemcsak a normák rögzítését, hanem a nyelvoktatás kérdéseit is magában foglalta, a nyelv tekintélyéről pedig maga a társadalom gondoskodott… Ma Litvániában a nyelvvédelmi rendszer látszólag hasonlóan működik, de megreked, és időnként már nem tud lépést tartani azokkal az aktualitásokkal, amelyeket a kivándorlás, a bevándorlás, a globalizáció és a saját rendezetlenségünk vet fel… Tehát folyamatos – ha úgy tetszik, permanens – megfigyelésre van szükség, és a nyelvhasználat valós elemzésével együtt az államnyelvi stratégiát is folyamatosan frissíteni kell.

A mai világ körülményei között, amikor a nagy nyelvek (az angol, a kínai, a spanyol…) uralkodóvá váltak, a kisebb nyelvi közösségeknek igényesebbnek kell lenniük. Kérem, értsenek helyesen: nem vagyok más nyelvek ellenzője, ám a világban domináns egy vagy több nyelv nem szoríthatja ki a többi nyelvet. Nem véletlen, hogy az utóbbi években Európa-szerte aggodalommal fordultak a helyi nyelvváltozatok megőrzése felé. Így a mai dialektológusok (és általában a nyelvészek), a modern társadalom képviselőiként végzett munkáiból hiányolom a nemzeti nyelveink (és nyelvjárásaink) jövőjére vonatkozó stratégiát, amely e nyelvek és dialektusok megőrzését célozná. Ez nem azt jelenti, hogy megállítjuk természetes fejlődésüket, hanem azt, hogy kedvezőbb feltételeket teremtünk fennmaradásukhoz.

⁷ Plačiau žr. Crystal David 2005: Kalbos mirtis, Vilnius: Tyto alba, 159–160.

4

Európában ökológiai szemléletnek kell érvényesülnie nemcsak a természet, hanem a nyelv tekintetében is. És egyáltalán nem számít, hogy államnyelvről, nemzeti kisebbségi nyelvről vagy csupán valamely helyi nyelvváltozatról van-e szó.

Tehát ma olyan új feladatokról beszélünk, amelyek Litvánia és Európa előtt egyaránt állnak. Az egyik ezek közül nyelvi (és így nyelvjárási) sokszínűségünk megőrzése. Ezt nem tehetjük meg úgy, hogy kizárólag a múltunkba kapaszkodunk, de tisztelnünk kell azt. A mai iskolai tantervek kidolgozóinak még meg kell találniuk a megfelelő kulcsot a Kis-Litvánia történelmi és kulturális örökségének kiválasztásához (miután az első litván könyvet futólag megemlítették az áttekintésekben, és lemondtak Ieva Simonai­tytéről, mi magunk is csak Donelaitis „illetlen” parasztjainak szemével tekintünk rá…). Azokat pedig, akiknek a „Metai”-ból csak a varjak evése maradt meg emlékezetükben, sietek megnyugtatni: a litván televíziók műsorai tele vannak gasztronómiai adásokkal (ide sorolom azokat is, amelyekben a műsorkészítők a hasukra ütve grillezni és forgatni indulnak…). Tehát tagadhatjuk-e, hogy a legnagyobb hatású médiumok gasztronómiai szemléletet alakítanak ki Litvánia történelméről, nyelvéről és kultúrájáról?

A lituanisztika területén – akárcsak a litván tudomány és oktatás egészében – még mindig a nemzetköziesítés lován ülünk: számoljuk a nemzetközi projekteket, az idegen nyelven írt cikkeket és monográfiákat, amelyeket tekintélyes külföldi kiadók adnak ki. Tekintélyességüket minden évben a Litván Tudományos Tanács (LMT) tisztviselői erősítik meg (vagy nem). Vagyis a saját pénzünket idegen zsebekbe tesszük… Igaz, azt is el kell mondani, hogy a lituanisztika ebből a leckéből is tanult: évről évre erősíti nemzetközi tudományos dimenzióját. De vajon a lituanisztika litvániai lényegének csak a nemzetköziségben kell rejlenie?

Gondolkodjunk el nyelvészeti szempontból azon, mi is ez a nemzetközi összetevő (tarptaut-) a (taut-) elem nélkül? Csak az elöljárószó (tarp) marad… És az mit jelent? Értelmezzék, ahogy akarják… de ez csupán egy üres hely…

Az államnak meg kell változtatnia az államnyelvi stratégiáját és a hozzá való viszonyát. Az állami megrendeléseken keresztül a jövőbe kell építenünk a nemzeti identitás elemeit. Az LMT-nek változtatnia kell a Litvánia és a litván nyelv szempontjából fontos, vagyis alapvető jelentőségű munkákhoz való hozzáállásán – a nagy Lietuvos kalbos žodyną, Bendrinės lietuvių kalbos žodyną, a régi írások adatbázisát, a Tarmyną és másokat illetően –, és így a lituanisztika minden területén. Ilyen listájuk nemcsak a nyelvészeknek, hanem az irodalomtudósoknak, filozófusoknak, régészeknek, történészeknek is van… Más szóval a nemzetközi prioritások mellett a nemzeti elsőbbséget élvező projekteknek is joguk van létezni és megvalósulni. Folytonosságukat az államnak kell biztosítania… Amíg csak az állam fennáll…

Az anyanyelv másikra cserélése nem valamiféle hirtelen vagy járványszerű jelenség. Kezdetben olyan, mint egy alig érzékelhető árnyék, amely nemcsak a beszélgetés, hanem a más nyelven való gondolkodás során is megjelenhet. Úgy tűnik, még nem is olyan régen hangosan felháborodtunk az idegen nyelvű márkaneveken vagy cégneveken, ma pedig szinte szó nélkül nyeljük le a nyelv megváltoztatására, megtörésére vagy valamely előtag, illetve végződés elvetésére irányuló ellenállhatatlan vágyat… Tisztelt Hölgyeim és Uraim, a nyelvet nem lehet személyes vélemények, politikai és ideológiai érvek vagy – ne féljünk kimondani – egyes politikusok (és nem csak az ő) érdekei alapján rekonstruálni… Tehát NE BÁNTSUK!

Litvániában jelenleg nyilvánvaló igény van a „zöld” (azaz ökológiai) nyelvészetre. A hagyományos iskolai nyelvművelés segített ellenállni az orosz nyelv hatásának, mert a társadalom

5

a nyelv fennmaradásának egyfajta ellenállási formájaként értelmezték. Most a nyelvnek intenzív szupportív kezelésre van szüksége. A régi államnyelvi törvény jól szolgálta az államnyelvi státusz megvalósítását, de sürgősen új törvényre van szükség. Új, korszerű, stratégiailag összehangolt preventív nyelvpolitikára... És ami a legfontosabb: erős jogi és gazdasági alapra a megvalósításához.

A nyelv hanyatlása nem jelent nyilvánvaló veszélyt az államra, és nem vált ki akkora társadalmi figyelmet, mint a globális felmelegedés vagy más környezetvédelmi problémák. Ahhoz azonban, hogy a nyelv ne tűnjön el, meg kell óvni. Mivel ez az elhatározás „hosszú távú (és jelentős gazdasági befektetéseket, valamint társadalmi reformokat igényel), a kormány – mondja Crystal – szívesebben választ rövid távú »javítást«, és csak a legnyilvánvalóbb problémák megoldására tesz intézkedéseket – lényegében csak ott támasztja meg a nyelvet, ahol a legnagyobb veszély fenyegeti. Sajnos ezen intézkedések hatékonysága fordítottan arányos az őket kísérő politikai zajjal. A nyelv gondozásában semmi sem helyettesítheti a távoli jövő gondos megtervezését, előnyben részesítve a nyelv kulturális környezetének ösztönzését, valamint a rövid távú intézkedések körültekintő kiválasztását.⁸

Most, amikor egész Európában nyilvánvalóan egzisztenciális szorongás és fenyegetettség hangulata uralkodik, az élet különböző területein, még a mindennapokban is, erősödik a küzdelem narratívája; gyakran mondjuk, hogy a nemzeti nyelv és kultúra a fegyverünk. Nézzük hát meg, ki használja, és kinek a kezében van.

⁸ Crystal David 2005: Kalbos mirtis, Vilnius: Tyto alba, 131.

6