DACE STRELĖVICA-OŠINA

Lettországi Egyetem

A NYELVHELYESSÉG ÉS A PRESKRIPTIVIZMUS ELMÉLETÉNEK ÚJ MEGKÖZELÍTÉSE LETTORSZÁGBAN

KULCSSZAVAK: preskriptivizmus, a nyelv befolyásolása, szociolingvisztika, nyelvi hibák.

A nyelvészeti preskriptivizmus és megnyilvánulásai a lett társadalomban aktuális téma, de a nyugati világhoz képest (különösen az angol nyelvű környezetben), ahol a preskriptivizmus már régóta foglalkoztatja a nyelvészeket, kevéssé kutatott. A preskriptivizmussal kapcsolatos nézetek Litvániában is megfogalmazódnak (Loreta Vaicekauskienė lényegében így jellemezte Litvánia helyzetét: „Amikor a nyelvi kodifikáció kudarcot vall, a normák megváltoztatása helyett a beszélőket próbálják megváltoztatni” (Vaicekauskienė 2011)), valamint más olyan országokban vagy etnikai közösségekben is, amelyek történelmi és politikai tapasztalata hasonló (később visszatérünk arra a kérdésre, miért és hogyan kapcsolódik ez a tapasztalat a preskriptivizmushoz). A preskriptivizmus a népek történelmének szinte minden korszakában és minden kultúrában jelen volt, a nyelv, különösen az írott nyelv kialakulása óta. A posztszovjet társadalomban azonban ez a fogalom, különösen a nyelvészek körén kívül, még mindig viszonylag ritkán használatos és ismert. A preskriptivizmus kifejezés a lett nyelvészeti szakirodalomban a XX. század kilencvenes éveinek végén jelent meg – Ieva Zauberga (1998) és Andrejs Veisbergs (1999) írásaiban; a tanulmány szerzőjének néhány publikációjában is szerepel (lásd Strelēvica 2002, 2004, 2005, 2007; Strelēvica-Ošiņa 2008a, 2008b, 2009, 2010a, 2010b, 2011 stb.).

Mi tehát a preskriptivizmus? Különböző nyelvészek gondolatait összegezve elmondható, hogy a preskriptivizmus a nyelvhelyességre való törekvés, sőt ennél több: tudatos beavatkozás a nyelvbe annak érdekében, hogy az helyes és „tiszta” legyen. A preskriptivisták (a preskriptív szemlélet hívei) gyakran abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a nyelv minősége romlik korábbi ideális és elfogadható állapotához képest, ezért meg kell próbálni megfékezni ezt a negatív folyamatot a nyelvi normák szigorú betartásával és az általuk nemkívánatosnak nevezett nyelvi vál-

D. STRELĖVICA-OŠINA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

259

tozások kerülésével. A tudományos szakkifejezés (angolul prescriptivism) a prescribe (felír [gyógyszert stb.], előír, meghatároz) és a prescription (előírás, rendelkezés, [gyógyszer]recept) szavakból ered, ezek pedig a latin praescribere (szó szerint „elölre, felülre írni”, vagyis utasítást adni) és praescriptio (előírás, rendelkezés) szavakból származnak.

Mi a nyelvhelyesség? Mivel a helyesség inkább etikai kategória, mintsem tudományos fogalom, a szociolingvisták mindmáig nem adtak pontos meghatározást erre a jelenségre, noha amikor az ember nyelvhez való viszonyáról beszélünk, elkerülhetetlenül találkozunk a helyesség fogalmával. Idézhetjük Peter Trudgill brit szociolingvista Sociolingvistikos terminų žodyne (A Glossary of Sociolinguistics, 2003) című művének taisyklingumas (correctness) címszavát, amely nem határozza meg a fogalmat, csupán a használatát írja le: „Azokban a nyelvi közösségekben (speech communities), amelyekre jellemző a világos fókuszáltság (lásd: fókuszált¹ (focused)), az anyanyelvi beszélők gyakran tudják, mely nyelvi formák helyesek és melyek nem. A nyelvészek egyetértenek abban, hogy „helytelennek” nevezhető egy nem anyanyelvi beszélő nyelvhasználata, ha olyan formák és használati módok fordulnak benne elő, amelyeket az anyanyelvi beszélők soha nem használnának, például: „I am knowing him for many years”. A nyelvészek azonban nem értenek egyet azzal, hogy az anyanyelvi beszélők által használt formák jogosan helytelennek minősíthetők. Rámutatnak, hogy amikor széles körben elterjedt formákat, például az „I done it” szerkezetet ilyennek ítélik, az alapul szolgáló megítélés társadalmi természetű, és a hatalom, a vagyon és a presztízs közösségen belüli eloszlásához kapcsolódik” (Trudgill 2003: 29). Ez az idézet kiválóan jellemzi a mai angol nyelvű társadalomban elterjedt két nézetet: 1) azt a meggyőződést, hogy minden, amit valaki az anyanyelvén használ, már önmagában helyes, amint az a meghatározásból is látható; 2) azt a felfogást, hogy a nyelvhelyesség megítélése elsősorban a társadalmi hatalomhoz és presztízshez kapcsolódik. Hogyan alakultak ki ezek a nézetek, és egyetemesek-e?

Az első állítás rögtön elgondolkodtat: vajon amikor egy anyanyelvi beszélő átveszi és ismételni kezdi egy idegen által használt „helytelen”

¹ P. Trudgill egyetért Robert Le Page „fókuszált” és „diffúz” közösségekről szóló elméletével (focused and diffuse communities), és szótárának egy másik helyén így határozza meg őket: „A brit szociolingvista Robert Le Page által kidolgozott nyelvjárás-változattipológia szerint egyes nyelvi közösségek és nyelvváltozatok viszonylag „diffúzak” (diffuse), mások viszont inkább „fókuszáltak” (focused). [...] A „fókuszált” nyelvi közösségek azok, amelyekben jól látható a nyelvi standardizáció és kodifikáció, a többség támogatja a normák használatát, a nyelvhasználókat pedig aggasztja nyelvük „tisztasága”, valamint az, hogy nyelvváltozatuk különbözzék másokétól [...]. Európában a nyelvi közösségek egyértelműen fókuszáltak” (Trudgill 2003: 49–50).

260 KALBOS KULTŪRA | 84

forma automatikusan „helyessé” válik? Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. A lett társadalomban az igenlő választ eretneknek tartanák, mivel más nyelvek és más nemzetiségűek hatását a lett nyelvre gyakran negatív jelenségnek tekintik (erről bővebben később). Mindazonáltal nem tagadható az a tény, hogy világszerte ilyen módon – közvetlen érintkezések révén – változnak a nyelvek. Természetesen korábban az ilyen változásokat a „helytelenség” megnyilvánulásainak tekintették (például August Schlegel úgy vélte, hogy az analitikus újlatin nyelvek a szintetikus latinból fejlődtek ki, mert Rómát meghódító barbárok nem tanultak meg jól latinul, és később „a rómaiak [...], hallván, hogy nyelvük helytelenül hangzik, maguk is kezdték elfelejteni annak szabályait, és új uraik zsargonját utánozni” (Schlegel 1818: 24)).

Napjainkban más nézet uralkodik. Figyelembe kell venni, hogy az elmúlt évezredben (a franciául beszélők brit szigeteken való megjelenése, a XI. század óta) egyetlen angol nyelvű közösség sem találkozott a saját területén más nyelven beszélő hódítókkal, egy kiváltságos idegen nyelv jelenlétével és az általa gyakorolt nyomással. Azóta, hogy az angol és a francia nyelv érintkezésének hatására kialakult a középangol (Middle English), a modern angol elődje, más nyelvek hatása az angolra soha többé nem volt akkora, hogy az angolul beszélők átvegyék a más nyelvűek által hibásan létrehozott nyelvtani szerkezeteket (a lexikai kölcsönszavak nem befolyásolják a nyelv szerkezetét). Ebből következően talán az angol anyanyelvű szerzők joggal állíthatják határozottan, hogy az angol anyanyelvi beszélő által használt bármely forma és szerkezet helyes.

Hogyan kommentáljuk akkor P. Trudgill második állítását, miszerint a nyelvi helyesség megítélése főként a hatalomhoz és a presztízshez kapcsolódik? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, célszerű rövid történeti áttekintést adni. Az ősi kultúrákban a nyelvi normák betartásának nagy jelentőséget főként vallási szövegekben és szertartásokon tulajdonítottak – amint Malcolm D. Hyman rámutatott, a szanszkrit nyelvtanokat azért írták, hogy biztosítsák a védikus nyelv helyességét (Hyman 2002). A nyelvi helyességre az ókori Rómában is nagy figyelmet fordítottak – erről nyelvtanírók, irodalmárok, szónokok és mások írtak. Számos forrás szerint a római társadalom különbséget tett a szabályozott és gondozott sermo urbanus (‘városi nyelv/beszéd’) és a köznép egyszerű, beszélt nyelve, vagyis a sermo rusticus (‘vidéki nyelv/beszéd’) között. A nyelvi helyességre való törekvést különféle okok ösztönözték – a vallási szempont, a szabályos köznyelv társadalmi státusz jelképeként való megőrzésének vágya, valamint a latin nyelv más nyelvek hatásától való megóvására irányuló erőfeszítések, különösen Róma megerősödése után

D. STRELĖVIČA-OŠIŅA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

261

imperijos žlugimo laikotarpiu (Hyman 2002). Preskriptyvizmo tradicija išlaikyta ir viduramžiais, ji ypač suklestėjo Renesanso laikotarpiu, kai buvo įsteigtos tiesiogiai kalbos taisyklingumui ir „švarumui“ prižiūrėti skirtos akademijos – Accademia della Crusca Italijoje, Académie française Prancūzijoje ir t. t. Anglijoje tokios akademijos nebuvo (nors tokių planų būta), tačiau kalbos puoselėjimu aktyviai rūpinosi ir apie taisyklingos kalbos būtinumą rašė gramatikai ir žodynų sudarytojai (ypač XVIII a., kuris daugelio laikomas ypatingu angliškojo preskriptyvizmo suklestėjimo laikotarpiu ir prie kurio dar grįšime).

Hangsúlyozni kell, hogy a preskriptivizmus kifejezés meghonosodása előtt ezt a jelenséget olykor purizmusként nevezték – a kifejezés a reneszánsz idején jelent meg Franciaországban, majd az angol és más kultúrák is átvették. Az Oxford English Dictionary a purism (‘purizmus’) címszó alatt egy részletet közöl William Mitford 1804-ben megjelent munkájából, amelyben megemlíti „azt, amit a franciák purizmusnak neveznek” (OED [1933] 1961). Az OED a purist (‘purista’) címszó alatt Edward Phillips 1706-ban kiadott angol szótárából idézi a meghatározást: „Purista – az, aki arra törekszik, hogy rendezett és helyes módon beszéljen vagy írjon” (OED [1933] 1961). A lett nyelvészetben is gyakran használták ezt a szót ebben az értelemben; például Inta Freimane a purizmust „a nyelv bármiféle megrontásával [...] való meg nem alkuvásként” határozza meg (Freimane 1993: 51), és megemlíti annak ellentétét, a nyelvi normák ellen irányuló tendenciát, amely „a nyelvi folyamatba való tudatos beavatkozás szükségességének tagadásában nyilvánul meg” (uo.). Következésképpen az I. Freimane által használt purizmus kifejezést bizonyos értelemben a preskriptivizmus szinonimájának tekinthetjük.

Ma a purizmus szót többnyire szűkebb értelemben használják: a lexikai jelenségek állítólag nem kívánatos voltának elkerülését jelöli vele (leggyakrabban a más nyelvekből származó kölcsönszavakét). George Thomas szociolingvista a purizmusnak ezt a típusát xenofób purizmusnak nevezi, és hangsúlyozza, hogy ez a legelterjedtebb (Thomas 1991: 204–205). (A lett nyelvi purizmus megnyilvánulásait Aina Blinkena, Ina Druviete, Vineta (Zoldnere) Poriņa és a már említett Andrejis Veisbergs tekintette át.)

A preskriptivizmushoz hasonlóan majdnem ilyen régóta léteznek az iránta tanúsított negatív hozzáállás megnyilvánulásai is – igaz, csak töredékesen, és jóval kevésbé dokumentáltan, mint a preskriptív nézetek. A régi preskriptivizmus egyik legismertebb ellenzőjeként említhető a IV–V. században élt egyházatya, Szent Ágoston, aki így szólt: „Melius est reprehendant nos grammatici quam

262

KALBOS KULTŪRA | 84

non intellegant populi²” (418; Enarrationes in psalmos, 138, 20). Elutasította az elfogadott normák túlzott követését, ha ez figyelmen kívül hagyja a nyelvváltozást és a tényleges nyelvhasználatot. A XIX. században olyan nézetek fogalmazódtak meg, hogy a nyelv természetes fejlődése kívánatosabb a preskriptív szabályozásnál és normázásnál. John Earl Joseph szociolingvista így foglalja össze: „A XIX. századi tudományos nyelvészet szempontjából a nyelv standardizálása a nyelv természetes állapotának megrongálását jelentette.” Ez a nézet a XX. század második felében is elterjedt volt (Joseph 1987: 9–10).

A preskriptivizmus jelenségét azonban csak a XX. század elején nevezték meg, amikor az iránta tanúsított negatív hozzáállás hivatalos politikává vált. Ebben az időben Amerikában bontakozott ki az úgynevezett deskriptív nyelvészet – a kifejezést kezdetben a szinkrón nyelvészetre alkalmazták. A deskriptivizmus fejlődése szorosan összefüggött az akkori amerikai nyelvészet fő irányzataival, a strukturális és az antropológiai nyelvészettel. E nyelvészet egyik feladata az amerikai őslakosok indián nyelveinek leírása volt. Mivel ezek a nyelvek morfológiai típusuk (többségükben poliszintetikusak) és szociolingvisztikai funkcióik (többségüknek nem volt írásbelisége, és európai értelemben nem voltak standardizálva) tekintetében nagyon különböztek az indoeurópai nyelvektől, objektíven és a lehető legpontosabban, „kívülről” kellett leírni őket, nem törődve a nyelvváltozásokkal, a nyelvhasználók hibáival, illetve az elfogadott normáktól való eltérésekkel és hasonlókkal – korábban ez elkerülhetetlen volt, amikor a nyelvészek „belső”, emikus³ nézőpontból elemezték saját anyanyelvüket, ráadásul többnyire annak standard változatait. Hozzá kell tenni, hogy az írott emlékek hiánya miatt a régi amerikai népek nyelveinek története gyakorlatilag ismeretlen volt; a nyelveket csak szinkrón módon lehetett leírni, értékelő ítéletek és előírások nélkül. Ez valószínűleg arra késztette a nyelvészeket, hogy elgondolkodjanak más nyelvek – köztük az angol – távolságtartó vizsgálatának lehetőségén, és mindazt, amit a nyelvész valamely nyelvben megállapított és rögzített, az adott nyelv legitim és helyes részének tekintsék.

Richard Hudson szociolingvista szerint „a XX. századi nyelvészet egyik legfontosabb eredménye az az elképzelés megsemmisítése volt [...], hogy egyes nyelvek vagy nyelvváltozatok

² „Jobb, ha a nyelvtanírók dorgálnak meg minket, mint ha az emberek nem értenek.”

³ A szociológiában, az antropológiában és más területeken két ellentétes fogalmat használnak: az emikus és etikus megközelítést. Az emic és az etic terminust – amelyek a phonemic (‘fonémikus’) és a phonetic (‘fonetikus’) szavakból származnak – 1954-ben Kenneth L. Pike amerikai nyelvész kezdte használni. Különböző szakértők véleménye szerint ezek a valamely csoportra jellemző jelenséghez való „belső”, illetve „külső” viszonyulást jelentik, attól függően, hogy a csoport résztvevőjének vagy a kívülálló, objektív kutatónak a nézőpontjából értékelik-e.

D. STRELĖVICA-OŠINA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

263

a változatok jobbak másoknál” (Hudson [1980] 2001: 203). Más szóval elvetették azt az elképzelést (amelyre a preskriptivizmus nagyrészt épül), hogy a köznyelv hagyományos felfogás szerint helyesebb a dialektusoknál és a szociolektusoknál. Fokozatosan megfogalmazódott egy mára már axiómává vált tétel is, amelyet a nyugati, különösen az angol nyelvű nyelvészetben számtalanszor ismételnek (gyakran kritikátlanul és alaposabb vizsgálat nélkül): „a nyelvészet leíró, nem pedig előíró”. Jean Aitchison például ezt írja: „Mindenekelőtt és legfontosabbként: a nyelvészet leíró, nem pedig előíró. A nyelvészt az érdekli, amit mondanak, nem pedig az, hogy szerinte mit kellene mondani. [...] Nem alkot a „helyességre” vonatkozó törvényeket” (Aitchison 1978: 13; a kiemelés a szerzőtől). Hasonlóképpen fejezik ki ezt a gondolatot más szerzők is.

A preskriptivizmus fogalmát a nyelvhez és annak használatához való hagyományos megközelítés negatív jellemzésére használták; a normatív nyelvtanhoz, a helyesírási kézikönyvek összeállításához, valamint a „hogyan kell helyesen beszélni / írni” tanácsaihoz kapcsolták – amint arról már szó esett, ez az angol nyelvi hagyomány a XVIII. századi Nagy-Britanniában virágzott fel különösen. A deskriptivizmus és az antipreskriptivizmus (Nyugaton a szociolingvisták ezt a kifejezést is használják a preskriptivizmussal szembeni nézetek és cselekedetek megnevezésére) visszatérő motívuma gyakran a „Hagyják békén a nyelvet” jelszó; ezt Robert A. Hall könyvének címe alapján választották: Hagyják békén a nyelvüket (Leave Your Language Alone, 1950). Érdekes, hogy a XX. század első felében az angolul beszélő nyelvészek általában igyekeztek figyelmen kívül hagyni a preskriptivizmust, mint feltűnően elavult és anakronisztikus jelenséget, és csak a XX. század második felében kezdték figyelemre méltó jelenségnek és kutatási tárgynak tekinteni. A legjobban J. Joseph szavai foglalják össze a nevezett század nyolcvanas éveiben az angol nyelvű kutatók preskriptivizmushoz való viszonyát: „Minél jobban megismerjük a preskriptivizmust, annál hamarabb tudunk majd teljesen lemondani róla” (Joseph 1987: 18). Hasonló álláspontot képvisel James Milroy és Lesley Milroy is terjedelmes munkájukban: Tekintély a nyelvben. Nyelvi előírások és standardizáció vizsgálata (Authority in Language. Investigating Language Prescription and Standardization, 1985). Később, a XX. század végén és a századfordulón objektívebben és következetesebben vizsgálták a preskriptivizmus jelenségét. A legfontosabbak egyikeként említhető Deborah Cameron szociolingvista, valamint a Beszédhigiéné (Verbal Hygiene, 1995) című könyvében megfogalmazott következtetései, miszerint nemcsak a nyelvi változások természetesek, hanem az emberek hozzájuk való viszonya és reakciója (a negatív is); a nyelvhasználat helyességével való törődés is természetes. Ha a nyelv társadalmi jelenség, a nyelv kutatója nem ítélheti el és nem hagyhatja figyelmen kívül a társadalmi tényezőket. Az antipreskriptivista

264

KALBOS KULTŪRA | 84

D. Cameron szerint gyakran éppoly kategorikus és a természetes folyamatokat semmibe vevő, mint a hagyományos preskriptivizmus: „Sok nyelvész [...] úgy gondolja, hogy elvileg elutasított mindenféle preskriptivizmust. De ha a „Hagyják békén a nyelvet!” kifejezés nem előírás, akkor mi az?” (Cameron 1995: 7).

Azt mondhatjuk, hogy a nyugati világban a szociolingvisztika kezdte rehabilitálni a preskriptivizmust, mivel a nyelvi helyesség „felügyeletét” természetes, számos nyelvi közösségre jellemző jelenségként kezdte igazolni, és elutasította annak kategorikus elítélését, amelyet addig a nyelvészet más irányzatai hirdettek.

A XX. századi szerzők leggyakrabban a preskriptivizmus tudománytalanságát rótták fel – a természetes nyelvi változások meg nem értését és a „hibának” tekintett változások megállítására irányuló megalapozatlan törekvést. Sok antipreskriptivista úgy vélte, hogy a nyelvre nem lehet tudatosan hatni. David Crystal brit nyelvész ezt állítja: „A nyelvi változásokat nem lehet megállítani. Lehet, hogy nem tetszenek; sajnálhatja, hogy új elemek jelennek meg a nyelvben, vagy hogy a régiek feledésbe merülnek, de s e m m i k é p p e n s e m t u d r á j u k h a t n i” (Crystal [2006] 2007: 89; a kiemelés a szerzőtől).

Ez a nézet kissé túlzó. Lehetséges tudatosan befolyásolni a nyelvet – ezt mutatja a politikai korrektség és a nemsemlegesség (gender-neutrality) sikeres elterjedése az angol nyelvben, ahol a he („ő”, hímnemű) és a man („férfi, ember”) szavakat ma már gyakorlatilag nem használják általános értelemben, mindkét nemhez tartozó személyek megnevezésére – a kortárs politikai korrektség és a preskriptivizmus közötti nagy hasonlóságról már számos szerző írt. (Talán arra kellene következtetnünk, hogy könnyebb elkezdeni és megvalósítani a nyelvi változásokat, mint megállítani őket.)

Anne Curzan a preskriptivizmusról mint a változásokkal szembeni ellenállás egyik módjáról ezt írja: „Az angol nyelv történetének kutatói gyakran meggondolatlanul a természet erőivel – a nyelvi változásokkal – vívott reménytelen, eleve kudarcra ítélt küzdelemhez hasonlították a preskriptivisták erőfeszítéseit. Ha valóban a változások megállítását tekintenénk sikernek, akkor a preskriptivizmus bukásáról lehetne beszélni. Sokkal összetettebb kérdés, hogy a preskriptivisták erőfeszítései milyen mértékben befolyásolhatták az angol nyelv beszélt és írott változatát, különösen, ha a preskriptivizmust az angol nyelv standardizálási és kodifikációs folyamatának részeként tekintjük.” (Curzan 2009: 27).

A preskriptivizmus képviselőit gyakran bírálják intoleranciájuk és antidemokratikus voltuk miatt (a többi nyelvváltozattal – dialektusokkal és szociolektusokkal – szemben a köznyelvet emelik ki és részesítik előnyben), valamint az emberek hátrányos megkülönböztetése miatt (az általuk használt

D. STRELĖVICA-OŠĪŅA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

265

stb.). Nem véletlen, hogy P. Trudgill korábban idézett meghatározása említi a nyelvi helyesség társadalmi értékelését, amely a hatalom „gazdagságának és presztízsének közösségen belüli elterjedésével” függ össze (Trudgill 2003: 29). Kiváló példaként említhető Arto Svece beszélgetése az ausztrál származású Dylan Glynn nyelvésszel, amelyet 2009. január 16-án közölt a lett Kultūras diena című újság. Az angolul beszélő antipreskriptivisták tipikus (vagy inkább sztereotip) nézőpontját képviselve Glynn azt állítja: „Bármely nyugati nyelvész egyetértene azzal, hogy ha az ember az anyanyelvén beszél, és nem fáradt vagy mondjuk részeg, akkor minden, amit mond, nyelvileg helyes. Bármely nyelvészet alapelve a leírás, nem pedig az előírás. A z előírás társadalmi jelenség. Akkor jelentős, ha a h a t a l m i s t r u k t ú r á k k i f e j e z ő d é s é n e k r é s z e a n y e l v b e n” (Svece 2009; a szerző kiemelése).

Az ilyen állítások az angol nyelvű közegben valóban logikailag megalapozottak. Az anyanyelv abszolút helyességéről már volt szó. Ha a preskriptivizmust a hatalom (erő) megnyilvánulásaként értelmezzük, emlékeznünk kell arra, hogy Nagy-Britanniában régóta osztálytársadalom létezett, amelyben évszázadokon át az ember társadalmi rétegének egyik legfontosabb mutatója az általa használt nyelv volt. A helyes és normáknak megfelelő köznyelv – akárcsak az ókori Róma klasszikus korszakában – a társadalom legfelső rétegeinek ismertetőjegye volt. A nyelvi helyesség kérdése különösen a XVIII. században vált aktuálissá, amikor lehetőség nyílt a társadalmi felemelkedésre (felfelé irányuló mobilitás), és az ember karrierje, eredményei, műveltsége, valamint a köznyelvi beszédre való képessége révén bekerülhetett az említett társadalmi rétegekbe.

Lynda Mugglestone szociolingvista, a helyes köznyelvi kiejtés XVIII. századi, társadalmi réteget jelző kivételes szerepét leírva, a „nemzeti megszállottság” (nemzeti megszállottság) fogalmát használja (Mugglestone [1995] 2007: 5).

A preskriptivizmus, a nyelvi helyesség iránti igény, valamint a társadalmi hatalom és presztízs közötti kapcsolat továbbra is mélyen gyökerezik az angol nyelv használóinak tudatában. Például egy kortárs angol nyelvi kézikönyv bevezetője magától értetődő tényként említi, hogy a korábban népszerű „preskriptív szabályok gyakran társadalmi szabályok, amelyekről azt tartják, hogy a beszélőt vagy az írót műveltnek, illetve egy adott társadalmi réteg képviselőjének mutatják” (Carter, McCarthy 2006: 6; a szerző kiemelése).

Hangsúlyozni kell, hogy a nyelvészeti preskriptivizmus kegyvesztettségét nemcsak a nyelvtudomány új irányzatai okozták, hanem különféle társadalmi és politikai

266

KALBOS KULTŪRA | 84

folyamatok is, amelyek a demokrácia, a tolerancia és a már említett politikai korrektség eszméinek kibontakozásához kapcsolódtak. Talán a hagyományos preskriptivizmussal szembeni ellenszenv összefüggött azokkal a politikákkal szembeni ellenszenvvel, amelyeket Nagy-Britanniában és más hasonló országokban a preskriptivizmus „aranykorában” követtek – az imperializmussal, a gyarmatosító törekvésekkel, a rasszizmussal és a diszkrimináció más formáival? Steven Pinker pszicholingvista, a preskriptivizmus elkötelezett kritikusa, ironikusan így írt a politikai irányultságú „harcos antipreskriptivizmusról”: „A XX. század hatvanas éveinek akadémiai világában tevékenykedő némelyekkel ellentétben nem gondolom, hogy az angol köznyelv oktatása a fehér faj patriarchális kapitalista uralmának fenntartására szolgáló eszköz volna, és hogy a nemzetet fel kellene szabadítani, hogy mindenki úgy írhasson, ahogyan akar.” (Pinker 1994: 399).

De vajon a preskriptív nézetek valóban minden esetben a társadalmi hierarchiához és a hatalomhoz kapcsolódnak? Voltak kísérletek arra, hogy ezzel a módszerrel a lettországi preskriptivizmus megnyilvánulásait is elemezzék – itt említhető Gatis Dilāns néhány, 2003–2005 között a lett sajtóban megjelent írása. A szerző szerint „a nyelv hatalmi szimbólummá tétele kiváltságos befolyást és hatalmat biztosít egyes, preskriptivista beállítottságú nyelvészcsoportoknak és támogatóiknak [...]”, továbbá „a nyelv túlzott grammatizálása vagy felülről irányított, kifinomult stilizálása lehetővé teszi a folyamat ösztönzői számára, hogy mindig felsőbbrendűnek érezzék magukat [...], és más nyelvhasználókra másodrendűként vagy hozzá nem értőként tekintsenek” (Dilāns 2005). Egy másik cikkében a lettországi preskriptivizmus megnyilvánulásait „a társadalmi kontroll szenvedélyes formájának” nevezi (Dilāns 2003). Aki azonban közelebbről ismeri Lettország kultúrtörténeti és társadalmi kontextusát, az ilyen értékelést egyoldalúnak minősítené, mivel az angol nyelvű kultúra és tapasztalat nézőpontjából szemlélve figyelmen kívül hagyja Lettország (és más hasonló közösségek) helyzetének sajátosságait.

Miért más Lettország helyzete? I. Freimane szerint „a lett nyelv gyakorlatilag soha nem szolgált a kiváltságos osztályok elkülönítésének eszközéül” (Freimane 1993: 40).

Elképzelhető, hogy elméletileg ilyen helyzet alakulhatott volna ki az első Lett Köztársaság idején – ez az időszak azonban túl rövid volt ahhoz, hogy a nyelvi helyességet a kiváltságokkal és a hatalommal kezdjék összekapcsolni. A lett nép, amely történelme nagy részében idegen nyelvű uralom alatt élt, nem alakított ki nemzedékeken át olyan társadalmi elitet, amely politikai befolyásával és jobb műveltségével tűnt volna ki, és amelynek tagjai közé az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozók a „helyes” beszéd elsajátításával remélhették volna bejutni.

D. STRELĖVICA-OŠIŅA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

267

„… nyelvű” köznyelven. Ezt támasztja alá a posztszovjet Lettország mai helyzete is: vajon azok, akik az országban politikai és gazdasági hatalommal rendelkeznek, a leghelyesebb köznyelvet beszélik? És fordítva: vajon azok, akiket a helyes nyelv használóinak tekinthetünk (nyelvészek, tanárok, kiadói dolgozók stb.), alakítják Lettország társadalmi, politikai és gazdasági életét; hányan rendelkeznek közülük h a t a l o m m a l?... (Lettországban az egyén nyelvhasználatának minőségét, illetve a nyelvi normáknak való megfelelését leggyakrabban az illető egyéni műveltsége és érdeklődése határozza meg, nem pedig az, hogy a társadalom többé vagy kevésbé kiváltságos rétegéhez tartozik.)

A lett preskriptivizmust és a nyelvi helyesség iránti aggodalmat leggyakrabban azzal az elképzeléssel hozzák összefüggésbe, hogy a nyelvet mint a nemzeti identitás alapját fel kell szabadítani, és meg kell óvni más nyelvek pusztító hatásától. A lett nyelv „idegen szemetétől” való megtisztításáról és arról, hogy „nem illik ilyen ostobán hajszolni az idegen szavakat” (Alunāns [1856] 1960: 17–18), már az első lett nemzeti ébredés XIX. századi hírnökei, az ifjúlettek is beszéltek. A purista hangulat még tovább erősödött az első Lett Köztársaság idején, majd később, a szovjet megszállás éveiben. A független állam helyreállítása után a lett preskriptivisták gyakran beszélnek a nyelv hanyatlásáról is, amelyet véleményük szerint a nyelvi hibák és a kölcsönszavak idéznek elő. Jānis Kušķis ezt írja: „Nem tudni, miért szeretik a mai lettek úgy, mint a komédiások, idegen nyelvek tollaival ékesíteni magukat. Ha újra használni kezdjük a kiirtott német szavakat [a szerző az ifjúlettek által kiirtott, lett neologizmusokkal felváltott, de a beszélt nyelvben továbbra is létező német kölcsönszavakra gondol – D. S.-O.] [...], úgy tűnhet, hogy maguk a lett szavak [...] már nem megfelelőek, és maga a lett nyelv sem megfelelő többé [...]. A német szavak helytelen használata már a nyelvi degeneráció jele” (Kušķis 2006: 178). Sokan a nyelv „tisztaságát” magának a nyelvnek a fennmaradásával kapcsolják össze – ezt jól szemlélteti egy megjegyzés a Diena újság honlapján: „A lett nyelv haldoklik. Nézzék csak: a lettek mindennapi beszélgetéseik során ruszicizmusokat, germanizmusokat stb. használnak egymás között [...]. Miért veszekszünk itt, barátaim, hiszen népként haldoklunk, mert a nyelv a nemzet legeslegfontosabb ALAPJA!” (Mur, 2008. szeptember 19., www.diena.lv). A preskriptív beállítottságra jellemző módon felmerül az aggodalom, hogy a nyelv korábbi állapotához képest megváltozott. A nyelv archaikus jellege olykor önmagában vett célnak és értéknek számít. A www.vok.lv portálon egy vitázó ezt írja: „Általában példát kellene vennünk a litván nyelvről, amely rokona a miénknek, és megőrizte azt a szép archaikus jellegét, amellyel egykor a mi nyelvünk is rendelkezett

268

KALBOS KULTŪRA | 84

nyelvünk is. Remélni kell, hogy egyszer újra híres lehet erről!” (Mārtiņš, 2002. december 4., www.vvk.lv).

Nem tagadható, hogy ezek a nézetek bizonyos esetekben tudománytalanok, megalapozatlanok és erősen eltúlzottak, hiszen egyetlen nyelv sem maradhat változatlan (beleértve a szemantikáját, a nyelvtanát stb.), és a kölcsönszavakat sem kerülheti el. Kārlis Mīlenbahs már találóan kijelentette: „[...] Nagyobb termés esetén nagyobb magtárakat kell építeni, hogy befogadják a bőségesebb termést. Ahogy változik az életmód és gyarapodik a tudás, ugyanez történik a nyelvvel is – változnia, bővülnie kell. [...] A változás a nyelv életerejének alapja, a stagnálás pedig a halála (Mīlenbahs [1909] 1990: 233–234). Néhány mai nyelvész és szociolingvista – A. Blinkena, I. Druviete, A. Veisbergs és mások – hasonló véleményen van, és ellenzi a purizmus és a preskriptivizmus túlzottan szélsőséges megnyilvánulásait a lett társadalomban. I. Druviete szerint „amit gyakran a nyelvet fenyegető veszélynek tartanak, az csupán a nyelvi érintkezéssel kapcsolatos hétköznapi jelenség, amely hatással van a nyelvtanra és a szókincsre, de nem veszélyezteti a nyelv versenyképességét és jövőjét” (Druviete 2000: 76).

Mindazonáltal az a nézet, hogy a nyelvtani normák szinte minden megsértése, a szó jelentésének minden újfajta átvitele, valamint minden angol vagy orosz kölcsönszó a lett nyelv pusztulásának előjele, mindmáig meglehetősen széles körben elterjedt (bár ezzel teljesen ellentétes vélemények is léteznek). Ilyen kép rajzolódhat ki az emberekkel folytatott közvetlen és közvetett beszélgetések során kifejtett véleményekből, a sajtóban megjelent levelekből, az internetes hozzászólásokból, valamint a nyelvi kérdésekkel foglalkozó kérdőívek válaszadóinak feleleteiből – ilyen felmérésre például 2009-ben került sor (bővebben lásd Strelēvica-Ošiņa 2010b). Ebből arra következtethetünk, hogy a tudománytalan preskriptív véleményeket semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni (ahogyan a XX. század eleji angol nyelvű nyelvészek tették). D. Cameron szerint a „beszédhigiénia⁴” éppoly elválaszthatatlan része a nyelvhasználatnak, mint a magánhangzók a nyelv fonetikai rendszerének, és éppúgy alapos kutatásra érdemes (Cameron 1995: 1).

Miért alakult ki az a szemlélet, amely ekkora etnopolitikai jelentőséget tulajdonít a nyelvi helyesség megőrzésének? Ehhez hozzá kell tenni, hogy néhány angol nyelvű kutató is megemlíti: a preskriptivizmus és a purizmus intenzitására hatással lehet az adott közösség történelmi és politikai tapasztalata. Pontosabban: azoknál a népeknél, amelyek más etnikai csoportok és nyelvek uralmát tapasztalták meg-

⁴

D. Cameron ezt az új kifejezést a preskriptivizmus megnevezésére használta, mert úgy vélte, hogy tágabb és semlegesebb, és nem hordozza azt a negatív árnyalatot, amelyet a régi kifejezés a XX. századi angol nyelvű kultúrában kapott.

D. STRELĖVICA-OŠIŅA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

269

…zás, amelyre gyakran jellemző a purizmus megnyilvánulása, valamint a más nyelvekből átvett kölcsönszavaktól való megszabadulásra való törekvés. J. Thomas hangsúlyozza, hogy az idegengyűlölő purizmus főként azokra az etnikai csoportokra jellemző, amelyek korábban más népek uralma alatt álltak (Thomas 1991: 204–205). J. Joseph szintén elismeri, hogy „a nyelv az első dolog, amelyet [az elnyomott etnikai csoport] a nacionalizmus és az ellenállás szimbólumaként ideologizál” (Joseph 1987: 46).

Ezért a lett nép kollektív tudatában az állami függetlenség helyreállítása szorosan összefügg a nyelv megőrzésével. A lett nyelvet sikerült megőrizni, gondozni és fejlődését előmozdítani a teljes szovjet időszak alatt, amikor folyamatosan közvetett módon is felmerült és köztudott volt, hogy kerülni kell az orosz (politikailag domináns nép) nyelvének hatását. Több, 2006 óta megjelent publikációban rámutattam, hogy a szovjet korszakban az orosz kölcsönszavak és egyéb hatások purista kerülése mintegy titkos jelképes fegyver volt az oroszosítási politika elleni küzdelemben. A történelmi emlékezet még őrizte az ifjúlettek korát és tapasztalatait. Így hát nem kell csodálkozni azon, hogy a nyelv tisztaságának és helyességének megőrzése sok ember számára a nemzeti és állami függetlenség garanciája volt, és ma is az.

A mindennapi életben azonban nem mindig, a brit és lett kultúra fentebb ismertetett eseteihez hasonlóan, kizárólag nemes célok érdekében alkalmazzák a preskriptivizmust – egy társadalmi réteg hagyományos értékeinek vagy a nemzeti patriotizmusnak a jelképeként. Gyakran találkozunk olyan esetekkel, amikor a preskriptivisták túlzottan bírálják az egyes, különösen „kedvelt” nyelvi hibákat (és azok használóit), amelyek vitathatók vagy nem lényegesek. A hozzátartozók nyelvi helytelensége miatti megrovása minden olyan kultúrában elterjedt jelenség, ahol jelen van a preskriptivizmus; ebben a hatalom egy további megnyilvánulása is felismerhető – nem politikai vagy társadalmi, hanem az egyik egyénnek a másik feletti pszichológiai „hatalma”. Még ha a megjegyzéseket tevő preskriptivisták nem is mindig érzékelik ezt (hiszen a lehető legnemesebb szándék vezeti őket – segíteni és tanítani akarnak), a hibák miatt rendreutasítottak gyakran úgy vélik, hogy a preskriptivisták hatalmukat akarják fitogtatni és másokat megalázni. Az internetes hozzászólók és vitázók gyakran fogalmaznak meg ilyen véleményeket (az interneten sűrűn folynak viták a nyelvhelyességről); ezt már a 2009-es, fentebb említett felmérés több válaszadója is jelezte. Például az egyik válaszadó azt írja, hogy Lettországban az emberek gyakran „belekötnek” a hibákba, „mert [...] alapvetően nem akarják megérteni egymást, könnyebb elkerülni a választ azzal, hogy valakit a helytelen nyelvi formák használata miatt megaláznak. [...]. Számomra fontosabb, hogy mit akar valaki lényegében mondani, és bosszantanak a fölösleges „szavakon való lovaglások”.”

270

KALBOS KULTŪRA | 84

Látható, hogy egy és ugyanaz a jelenség – vagyis a preskriptivizmus – különféle, sőt akár ugyanazon kultúrán belül is sokféle szimbolikus és társadalmi funkciót tölthet be, és különböző indítékai lehetnek. Az elmúlt években e különbségeket elemezve (Strelēvica-Ošīna 2010a, 2010b, 2011) másként kezdtem tekinteni a preskriptivizmus elméletére, és kidolgoztam a preskriptivizmus alábbi osztályozását:

1) személyorientált preskriptivizmus – az angol nyelvű kultúrában ismert (és bírált) preskriptivista irányzat, amelyben a nyelvhelyesség szorosan összefügg az ember társadalmi „helyességével”, vagyis valamely társadalmi réteghez tartozásával;

2) nyelvorientált preskriptivizmus – Lettországra és más hasonló közösségekre jellemző, ahol a nyelvhelyesség és „tisztaság” megőrzését gyakran a nemzeti öntudat és a politikai ellenállás szimbólumának tekintik;

3) hibaorientált preskriptivizmus – egyes „népszerű” (gyakran használt és/vagy bírált) valós vagy vélt hibák megbélyegzésére és kiiktatására irányuló kísérlet; „belekötés a szavakba” (és a nyelv más elemeibe).

Fontos megkülönböztetni a preskriptivizmus egyes irányzatait, hogy elkerüljük a félreértéseket, amikor a preskriptivizmus különböző kultúrákban megjelenő formáit értékeljük. Egyes kutatók, akik megismerkedtek a nyugati kultúrában uralkodó antipreskriptivista nézetekkel, megpróbálják azokat kritikátlanul alkalmazni a lettországi helyzetre (G. Dilāno idézetei), elítélve a lett társadalomban népszerű, a nyelvhelyesség iránti törődést, és figyelmen kívül hagyva a preskriptivizmus Lettországban betöltött másfajta és igen jelentős szimbolikus szerepét. Ugyanakkor fontos kutatni a preskriptivizmust, és tájékoztatni a társadalmat ezekről a kutatásokról, hogy a nyelvhasználók újragondolják hozzáállásukat, és esetleg lemondjanak egy-egy túlzó vagy megalapozatlan előírásról.

A preskriptivizmushoz egy másik előítélet is kapcsolódik, amelytől meg kell szabadulni. A nyelvhelyességre, különösen pedig a kölcsönszavaktól való „tisztaságára” való törekvést a nyugati világban olykor az etnikai intoleranciával hozzák összefüggésbe, vagy annak okaként tekintenek rá. Philippe Blanchet francia szociolingvista például ezt állítja: „Kezdetben a nyelvi purizmussal indultunk, később áttértünk az egységes kultúrára, majd az etnikai tisztogatásra, és végül eljutottunk az etnocídiumhoz és a népirtáshoz.” (Blanchet 1998a). Egy másik munkájában a szerző „olyan kollektív patológiákról beszél, mint a rasszizmus, [...], a nyelvi purizmus, az álmisztikus szekták, az agresszió / háborúra törekvés” (belligérance)” (Blanchet 1998b: 72).

D. STRELĒVICA-OŠĪNA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

271

A különböző kultúrák összehasonlítása azt mutatja, hogy gyakran éppen fordítva történik – a másik, „ellenséges” nyelv elemei elleni purista küzdelem segít felszámolni az adott néppel szembeni negatív hozzáállást. A 2006 óta megjelent számos publikációmban különösen hangsúlyoztam, hogy a nyelvre összpontosító (lettül valodcentrēts, -a – I. Druviete (2005: 53) által javasolt kifejezés) közösségek – a lettek és például a kanadai Québec tartomány francia nyelvű lakosai –, akik nagy figyelmet fordítanak a nyelvre, amely számukra az identitás alapja, valamint a nyelv helyességének és tisztaságának ápolására, rendszerint képesek az etnikai különbségeket kizárólag nyelvi szinten fenntartani, és elkerülni a fizikai agressziót, ha fennáll a másik etnikai csoporttal való konfliktus veszélye, még akkor is, ha azt egykori hódítókkal hozzák összefüggésbe. Az agresszió és az erőszak – amint azt a világ tapasztalata mutatja – viszont gyakran olyan etnikai konfliktusokat jelez, amelyekben a nézeteltérések alapja nem a nyelv, hanem a vallási különbségek, a gazdasági hatalom és más tényezők.

A preskripció mindenesetre rendelkezik egy alapvetően pozitív vonással – azt mutatja, hogy az ember és/vagy a nemzet értékrendjében fontos helyet kap a nyelv (és általában a szellemi világ dolgai is).

LITERATŪRA

A i t c h i s o n J. 1978: Linguistics, Sevenoaks: Hodder and Stoughton.

A l u n ā n s J. [1856] 1960: Dziesmiņas, latviešu valodai pārtulkotas. – Juris Alunāns, Auseklis, Andrejs Pumpurs. Izlase, Rīga: Latvijas Valsts izdevniecība.

A u g u s t i n u s 418.g., Enarrationes in Psalmos 138, 20.

B l a n c h e t P. 1998a: Langues, identités culturelles et développement: quelle dynamique pour les peuples émergents? – Conférence, Cinquantenaire de la Revue Présence Africaine, UNESCO.

B l a n c h e t P. 1998b: Introduction á la complexité de l’enseignement du français langue étrangère, Louvain-la-Neuve: Peeters.

C a m e r o n D. 1995: Verbal Hygiene, London: Routledge.

C a r t e r R., M c C a r t h y M. 2006: Cambridge Grammar of English. A Comprehensive Guide, Cambridge: Cambridge University Press.

C r y s t a l D. [2006] 2007: The Fight for English. How Language Pundits Ate, Shot, and Left, Oxford University Press.

C u r z a n A. 2009: Re-evaluating the effects of Prescriptivism in the History of English. – Prescriptivism(e) & patriotism(e): language norms and identities from nationalism to globalisation / normes linguistiques et identitaires du nationalisme á la mondialisation, August 17–10, University of Toronto, 27.

D i l ā n s G. 2003: Valodas standartizācijas sekas. – Diena, 4.oktobris.

272

KALBOS KULTŪRA | 84

Dilāns G. 2005: „Eirotulkošana” un valodas preskriptīvisma kustība Latvijā. – Diena, 22.augusts.

Druviete I. 2000: Baltu valodas 21.gadsimtā: perspektīvas un prognozes. – Starptautiskais baltistu kongress „Baltu valodas laikmetu griežos“: Referātu tēzes, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 73–76.

Druviete I. 2005: Lingvistiskās identitātes daudzveidīgie aspekti. – Valsts valodas komisijas raksti. 1.sējums. Latviešu valoda – robežu paplašināšana, Rīga: Valsts valodas komisija, 51–60.

Freimane I. 1993: Valodas kultūra teorētiskā skatījumā, Rīga: Zvaigzne.

Hall R. A. 1950: Leave Your Language Alone!, Ithaca, NY: Linguistica.

Hudson R. A. [1980] 2001: Sociolinguistics, Cambridge: Cambridge University Press.

Hyman M. D. 2002: Bad Grammar in Context. – New England Classical Journal 29(2). Pieiga per internetu: http://archimedes.fas.harvard.edu/mdh/.

Joseph J. E. 1987: Eloquence and Power. The Rise of Language Standards and Standard Languages, London: Frances Pinter Publishers.

Kuškis J. 2006: Mūsu valoda, Rīga: Antava.

Mīlenbahs K. [1909] 1990: Par valodas pareizību. (Pielikums). – Ina Druviete. Kārlis Mīlenbahs, Rīga: Zinātne, 225–265.

Milroy L., Milroy J. 1985: Authority in Language. Investigating Language Prescription and Standardization, London, etc.: Routledge and Kegan Paul.

Mugglestone L. [1995] 2007: ‘Talking Proper’: the Rise of Accent as Social Symbol, Oxford: Oxford University Press.

OED [1933] 1961: Oxford English Dictionary, Vol. VIII, Oxford: Clarendon Press.

Pike K. [1954] 1967: Language in relation to a unified theory of the structure of human behavior, The Hague: Mouton.

Pinker S. 1994: The Language Instinct, Penguin Books.

Schlegel A. W. de 1818: Observations sur la langue et littérature provençale, Paris: Librairie grecque-latine-allemande.

Strelēvica D. 2002: Hiperkorekta pašcenzūra vārda lietojumā: ar kursīvu iezīmētā “neliterārā” leksika dažos Latvijas žurnālos. – Vārds un tā pētīšanas aspekti 6, Liepāja: LiePa, 447–454.

Strelēvica D. 2004: Par gramatiskajām dzimtēm un politkorektumu latviešu valodas kontekstā. – Linguistica Lettica 13, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 52–68.

Strelēvica D. 2005: Hiperurbānisma jēdziens valodniecībā: URBS (‘pilsēta’) kā pareizības simbols cilvēku apziņā. – Antiquitas Viva 2. Studia Classica: Urbs aeterna, Rīga: Zinātne, 256–262.

Strelēvica D. 2006: Can Linguistic Purism Minimize Ethnic Conflicts? The Experiences of Latvia and Quebec. – Canada: Society and the Indi-

D. STRELĒVICA-OŠIŅA. Kalbas taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

273

vidual. Proceedings of Canadian Studies Conference of Baltic States, Šiauliai: VšĮ Šiaulių universiteto leidykla, 64–72.

Strelēvica D. 2007: Valodas pūrisma tendences sabiedrībā: spriedzi mazinošs faktors starpetniskajās attiecībās? – Akadēmika J.Endzelīna 134.dzimšanas dienas atceres starptautiskās zinātniskās konferences materiāli, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 66–67.

Strelēvica-Ošiņa D. 2008a: Valodas preskriptīvisma izpausmes Latvijā un tā pozitīvās blakusparādības. – Linguistica Lettica 17, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 78–91.

Strelēvica-Ošiņa D. 2008b: The Benefits of Language Conflict: Quebecois and Latvian Experiences. – Canadian Mosaic. Proceedings of the Annual Baltic Canadian Studies Conference of 2006 in Riga, Rīga: Latvian Association for Canadian Studies, 51–62.

Strelēvica-Ošiņa D. 2009: Dialekts kā komis­ma avots: sociolingvistiskie un sociovēsturiskie aspekti. – Antiquitas Viva 3. Studia Classica, Rīga: LU Akadēmiskais apgāds, 108–127.

Strelēvica-Ošiņa D. 2010a: Pareizs cilvēks, pareiza valoda vai pareizs vārds? Trīs preskriptīvisma virzieni un Latvijas situācija. – Akadēmika J. Endzelīna 137.dzimšanas dienas atceres starptautiskās zinātniskās konferences materiāli, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 55–56.

Strelēvica-Ošiņa D. 2010b: Valodas pareizības izpratne un preskriptīvisma cēloņi un sekas: Latvijas un pasaules pieredze, Promocijas darba kopsavilkums, Rīga: Latvijas Universitāte.

Strelēvica-Ošiņa D. 2011: Kāpēc mēs gribam, lai valoda ir pareiza? Ieskats preskriptīvisma vēsturē, teorijā un praksē, Rīga: LU Latviešu valodas institūts.

Svece A. 2009: Kurš prot runāt latviski? [Intervija ar Dilanu Glinnu]. – Kultūras Diena, 16.janvāris.

Thomas G. 1991: Linguistic Purism, London and New York: Longman.

Trudgill P. 2003: A Glossary of Sociolinguistics, Edinburgh University Press.

Vaicekauskienė L. 2011: Language ‘nationalization’: One hundred years of Standard Lithuanian. – T. Kristiansen & N. Coupland, eds. Standard Languages and Language Standards in a Changing Europe, Oslo: Novus, 105–112.

Veisbergs A. 1999: Dzimtes kategorija latviešu vārdnīcās. – Linguistica Lettica 5, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 48–59.

Zauberga I. 1998: Neliterārās leksikas uztveres atspoguļojums latviešu tulkojumos. – Linguistica Lettica 2, Rīga: Latviešu valodas institūts, 89–100.

Gauta 2011 10 24

274

KALBOS KULTŪRA | 84

LANGUAGE CORRECTNESS AND A NEW PERCEPTION OF THE THEORY OF PRESCRIPTIVISM IN LATVIA

Summary

This article summarizes (and elaborates further) some of my previous research on the issues of language accuracy and the manifestations of linguistic prescriptivism in Latvia. Unlike the Anglophone world, where prescriptivism has been recognized, named and criticized (as unscientific and socially intolerant and non-democratic) for almost a century, in Latvian culture it has been only about ten years that prescriptive attitudes have attracted the attention of sociolinguists, and, moreover, have been attributed the term “prescriptivism”. However, the pursuit of language accuracy has always been rather intense in Latvia (and usually associated with national identity issues).

My research has led me to new insights in the theory of prescriptivism (most of them can be found in my doctoral thesis of 2010 and the book subsequently published in 2011). I have offered a new classification of prescriptivism, which includes three main types:

1) Human-oriented prescriptivism is a type of prescriptivism known (and criticised) in Anglophone culture, where language correctness is historically related to a person’s social ‘correctness’ and people have tried to improve their linguistic performance in order to assert or secure their place in the social hierarchy. Antiprescriptivists, drawing on this experience, see linguistic prescriptivism as mainly based on outdated perceptions of social prestige and power.

2) Language-oriented prescriptivism is a type of prescriptivism which attempts to ‘save’ language from alleged degradation, especially if caused by the influence of other languages. It is characteristic of communities which have been dominated by allophone ethnic groups (but have nevertheless successfully retained their language and still use it in all sociolinguistic functions), such as the Latvian community with the historical experience of German and Russian political and linguistic dominance. These communities have often regarded the protection of their language and its correctness and ‘purity’ as a symbol of and inspiration for national self-confidence and political protest. This kind of prescriptivism and purism has sometimes been credited with xenophobia and ethnic intolerance. However, as the evidence suggests, linguistic communities that attribute great importance to language as the basis of national identity, and to language issues in general (including prescriptive and purist care about language correctness), are able to maintain the ethnic controversies within the sphere of language and to avoid physical aggression.

3) Error-oriented prescriptivism is a type of prescriptivism which can coexist in parallel with either of the first two types. It is a tendency to stigmatize and

D. STRELĒVICA-OŠIŅA. Kalbos taisyklingumas ir naujas požiūris į preskriptyvizmo teoriją Latvijoje

275

eliminate certain ‘popular’ (often encountered and/or criticized), real or imagined language errors. This type of prescriptivism can be observed in many cultures and is sometimes seen by the recipients of the critique as the prescriptivists’ desire to psychologically humiliate other people.

The present article discusses some other aspects of prescriptivism and language correctness as well, such as challenging the popular view in Anglophone linguistics that all forms uttered by native speakers are by definition correct. While this may be true for the English language (where, for the last millennium, there has been no considerable impact on its grammar by the dominating presence of a foreign language), we should probably not assume that in any other linguistic community a form or construction used ungrammatically by non-native speakers and repeated likewise by one or more native speakers automatically becomes correct.

KEY WORDS: linguistic prescriptivism, linguistic dominance, sociolinguistics, language errors.

DACE STRELĒVICA-OŠIŅA

Latvijas Universitate

Latviešu valodas institūts

Akadēmijas laukums 1, 902 ist., Rīga LV-1050

[email protected]

276

KALBOS KULTŪRA | 84